Zsidó mocsok az emberiség nyakán

Zsidó mocsok az emberiség nyakán

 (betiltva.com)

Dr. Matolcsy Mátyás:

 A zsidók útja - Folytonos vándorlás

jellemezte évezredeken át a zsidósá­got. Körülbelül ezer évvel Krisztus szü­letése elölt a Tigris és Euphrates környékén laktak. Krisztus után 500-ig ide-oda vándoroltak Palesztina és Ba­bilon között. 70 körül Egyiptom volt földje, ahonnan erőszakkal kellett őket kiűzni. Ekkor ismét visszatértek Palesz­tinába, amely kitűnő geopolitikai fek­vésénél fogva igen alkalmas terület volt a kereskedésre. Innen az ókori Rámai Birodalmat árasztották el, mint kereskedők, pénzkölcsönzők, és rab­szolgakereskedők.  Nemcsak a régi Itá­liába, hanem Galliába, Spanyolország­ba, Afrikába és a Földközi tenger ke­leti részén elterülő országokba is be­nyomultak. Ahol csak megjelentek, min­denütt felháborodást keltettek.

Akkoriban sehol sem keveredtek össze a vendéglátó népekkel. Innen van, hogy a mózesi tanítás erős kor­látokat állít a zsidók és a nemzsi­dók közé. Faji tulajdanságaik, me­lyek ma már mindenki előli ismerete­sek, már akkor ellenszenvet keltettek. Időnként elkergették őket, de sokszor maguk önként mentek tovább, hogy új vidékeken zsákmányoljanak ki. De mindenütt, ahol már egyszer jártak, visszamaradt egy kis zsidó közösség, amely a világzsidóság nagy hálózatá­nak sejtjévé vált. Krisztus születése­kor Palesztinában körülbelül 700.000 zsidó élt, a Római Birodalomban azon­ban már 3 és fél millió volt a zsidók száma.

Keleten új lehetőségek

nyíltak meg a zsidóság számára a Középkor elején. A Római Birodalom ha­talma hanyatlóban volt. A földközi tengeri térség többé már nem volt gaz­dasági centruma az akkor ismert vi­lágnak. Nyugateurópában és Olaszor­szágban a zsidók üzleti tevékenysége miatt itt-ott már kellemetlen lázadások mutatkoztak. A zsidóság számára mi­ sem volt kézenfekvőbb, mint megpró­bálkozni azzal, hogy hátha új lehető­ségeket nyújt a zsidó szatócsok szá­mára a német népnek éppen akkor kezdődő kelet felé irányuló megmoz­dulása, vándorlása. A germánság ke­leten új földeket szántott fel, új váro­sokat alapított és nagy területekkel növelte a német nép életterét. Először óvatosan, majd mind öntudatosabbad csatlakoztak a zsidók a nagy nép­mozgalomhoz, s mindenütt felajánlot­ták kereskedői szolgálataikat. Ezek a zsidótelepülések „támaszpontok”-ul szolgáltak, ahonnan kiindulva, jó hír­szolgálatuk segítségével távolabbi ke­leti területek felé nyomultak előre, ugyannyira, hogy még olyan vidékre is előre nyomultak, ahová a germá­nok már nem jutottak el,

A „jiddis” elterjedésé sok keleti várasban még ma is tanúskodik erről a folyamatról.

A Római Birodalom virágkorában keleti forrásból áramlott a zsidóság folyama nyugat felé, a népvándorlás korában pedig Európa keleti részét árasztották el.

A keleti zsidóság torlódása

Az új zsidó „haza” Lengyelország és Litvánia lett, ahol a nyugatról bevándorló zsidóság a keletről már korábban benyomult zsidó települése­ket elérte. A zsidóság itt roppant összetorlódott, úgy, hogy innen északra a Baltikum felé és keletre Fehéroroszország felé nyomult előre. A kelet és délkelet felé történő előretörésből keletkeztek a zsidó települések Romá­niában, Magyarországon és Ukrajnában. Ezek az országok azóta is súlyosan szenvednek a zsidók térhódításától. Besszarábia, mely ma ismét Oroszországhoz tartozik, újra zsidó bevándorlás színhelyévé lett, ahova most erőteljesen szivárog be a zsidóság Romániából.

Több, mint 100 évvel ezelőtt Oroszország szükségesnek látta, hagy erről a torlódási területről feléje irányuló erős beszivárgásnak gátat emel­jen. Oroszország nyugati tartományaiban meghatározott települési zónát jelöltek ki, amelyen túl a zsidók nem vándorolhattak. E települési terület Cserta néven ismeretes.       Keletkezése egy 1791-ből származó orosz tör­vényre vezethető vissza. Keleti határai a Duna és a Dnjeper voltak. 1831 óta a cári birodalom keretén belül Lengyelország is a Cserfához tar­tozott, amelyen túl a zsidók nem mehettek Oroszország belsejébe. A Cserta területen a keleti zsidók túlzsúfolódlak s ez egy évszázadon át odavezetett, hogy ott a zsidóság különleges arculata fejlődött ki. Ugyan­csak megmaradt a keleti zsidóság különleges szociális helyzete, amely élesen különbözik a középeurópai zsidóság helyzetétől.

A Cserta a keleti zsidóság vállalkozóbb kedvű rétege számára kellemetlen börtönné vált, - de értették is a módját, hogy határain átjus­sanak. A századforduló körül a zsidóság torlódása oly erős volt, hogy egyrészt milliós tömegben vándorolt nyugat felé, másrészt pedig az „otthon” maradt zsidóság gyűlölettől fűtött szervezkedése a cári Oroszország össze­omlására vezetett.

Ezeken a vidékeken a XIX. században ismét és ismét fellángoló pogromok oka mindig az volt, hogy a zsidók a népet kiszipolyozták és a kétségbeesésbe kergették. Később, az ipar általános fejlődése idején, a lengyel zsidóság megtalálta a módját, hogy a nemesség védelme alatt vezetőpozíciót szerezzen, különösen Orosz-Lengyelországban.

Fajilag a keleti zsidók (askenázik) erősen különböznek a nyugati zsidóktól (szefardok), akiket számbelileg jóval felülmúlnak. A keleti zsi­dók előázsiai karakterű kevertfajú nép, míg a nyugati zsidók, bár ugyan­csak erősen kevertek, mégis egységesebbek.

A keleti zsidóság Nyugateurópába és tengerentúlra vándorol

Ugyanakkor, amidőn Oroszországban a múlt század közepe táján a zsidóság szigorú korlátozásoknak volt alávetve, a nyugateurópai országokban az emancipációs mozgalom virágzott. A zsidók a vendéglátó népeket humanista eszmékkel puhították meg, hogy azok őket egyenjogú polgároknak tekintsék. Így a zsidóság las­sanként a nyugateurópai országokban csaknem valamennyi fontos pozíciót elfoglalt. Amikor a keleti zsidók nagy vándorlási hulláma nyugatra érkezett, a zsidóság már abban a helyzetben volt, hogy segédkezet nyújt­hatott fajtestvéreinek. A keleti zsidó bevándorlók tömegesen árasztották el Magyarország, Ausztria, Németország nagy várasait. Magyarországon voltak nagy államférfiak, maga Széchenyi is, akik a zsidó emancipáció ellen fog­laltak állást. Németországban pedig Nagy Frigyes és Goethe energikusan az „emancipáció” ellen nyilatkoztak. A múlt század második felében azon­ban mégis győzött a „humanitás” gon­dolata s a zsidók útja megnyílt.

A régi Ausztria-Magyarországot a keleti zsidóság épp úgy elözönlötte, mint a Német Birodalmat.

Nyugateurópa nagyvárosai: Paris, London, Amsterdam ugyancsak a zsi­dók vándorlásainak főállomásai lel­tek, akik pedig az átkelést megfizet­hették, azokat az amerikai lehelősé­gek vonzották. Északamerika mindössze néhány generáció alatt a föld­kerekség legnagyobb zsidó országává lett. Közép- és Délamerika, de Dél­afrika sem mentesült a keleti zsidó­ság beszivárgásától.

A keleti zsidóság kereskedelmi és érintkezési nyelvül legnagyobb részt a németet használta. Sőt még Ameri­kában is német nyelven jelentkezett, úgy, hogy maguknak a zsidóknak a számítása szerint 1925-ben a világ össz-zsidóságának 80%-a németül be­szélt, angolul pedig csak 20%-a, több nyelvet pedig csak egy egész kis töredék beszélt.

A zsidók Amerikában

 

A zsidók csak az utolsó két emberöltő alatt özönlötték el Amerikát. Washington idejében az Egyesült Államokban mindössze 1234 zsidó volt, 1937-ben a zsidó hitűek száma már 5 mil­lión felül van! New York a Föld legnagyobb zsidó városa lett. Két és félmillió zsidó hitű lakosa a világ zsidóságának 15%-át teszi ki. New Yorkban minden negyedik ember zsidó. Brooklyn városrészben minden harmadik, Bronx-ban a tulajdonképpeni gettóban pedig ninden második. Jeruzsálemben, az ősi zsidó fővárosban ezzel szemben mindössze 76.000 zsidó lakik.

Óriásira dagadt a keleti zsidóságnak Amerikába irányuló vándorlása. 1884-tőt 1914-ig több, mint 3 millió vándorolt át, ebből a világháborút mege­lőző 15 esztendő alatt csak Oroszországból másfél millió zsidó hajózott át Amerikába.

1900-ban az Amerikai Egyesült Államokban 530.000, 1937-ben már 5 millió zsidó lakott. A legnagyobb részük nagyvárosokban él, ahol a legkönnyeb­ben tehetnek szert befolyásra a közéletben és a gazdasági életben egyaránt. Ma ugyanúgy megtaláljuk őket Roosevelt elnök környezetében (Laguardia, New York polgármestere (félzsidó), Baruch M. Bernát, Amerika Rathenau-ja Rosenmann Sámuel, Roosevelt udvari jogásza, Morgenthau Henrik pénzügymi­minisztere [épp úgy, mint a legfelsőbb bíróságoknál] Marcus Pecora, a korrupció védelmezője, Louis Dembitz Brandeis, a Legfelsőbb Törvényszék tagja), a filmszakmában (]akob Cohen - Jackie Coogan, Charlie Chaplin, Carl Lemmle, film-nagyvállalkozó), a színházi és pénzvilágban (Felix Warburg, Ottó Kahn, Schwab acélkirály, J. Seligmann), valamint ezrével még a kereskedelmi és gazdasági élet első pozícióiban. A zsidók voltak azok, akik Amerikát a világháborúban angol oldalon való belépésre serkentették, mint ahogy ma is mindent elkövetnek, hogy Amerikát ugyanezen az oldalon a hábo­rúba belesodorják.

 

A Rothschild család

A zsidóság leghatalmasabb ága Európában a Rothschild család volt. Mayer Amschel, „az öreg Rotschild”, 1743-ban született Frankfurtban, a Zsi­dó-utcában. A hesseni „országatya” emberkereskedelemmel foglalkozott és Hessenböl embereket szállított Angliá­nak, az Amerika elleni háború ide­jén. Az emberkereskedelem nagy ha­szonnal járt s az öreg Rothschild na­gyon meggazdagodott. Fia Náthán volt a „Waterloo-i” Rothschild. Ő épí­tette ki elsőnek a zsidó bankvilág nem­zetközi hálózatát. Fivéreivel alapította meg a Rothschild-házakat Frankfurt­ban, Londonban, Párisban, Bécsben és Nápolyban, ezeknek a bankházaknak üzleti szálai Spanyolországig, Oroszor­szágig és Délamerikáig elértek.

A múlt század harmincas éveitől kezdve a Rothschildok aktív szerepet vittek az európai országok politikai életében. Bent ültek az angol alsó- és felsőházban és a legtöbb uralkodói udvarban szerepet játszottak.

Később hozzáláttak a zsidó emanci­páció előkészítéséhez, amely a szá­zad második felében meghozta a zsi­dók teljes szabadságát.

A zsidóság Európában 1937-ben

A zsidóság tömegesen Európa keleti részében él. A cári Oroszor­szágban már 150 évvel ezelőtt a nyugati tartományok egy széles övezetét zsidó települési zónának jelölték ki, amelyből zsidók nem vándorolhattak be az orosz birodalom belsejébe. A korlátok 1918-ban leomlottak. A zsidó­ság elvándorlása ellenére azonban az „ősi” földön - északon Riga és Leningrád vidékén, valamint délen Varsó és Rosztov környékén - óriási tömegekben élő zsidóság maradt a „zsidóélet” forrása. Ezekhez a területekhez kapcsolódnak dél felé a Magyarországon, Romániában és Ukrajná­ban lévő zsidó települések.

Az évszázadok folyamán kevésbé népes, de határozottan felismer­hető zsidó település keletkezett Nyugateurópában Svájctól a Rajna men­tén Hollandiáig és Angliáig. Európa peremén, és afrikai területen már Marokkóig húzódik le a zsidóság, míg Palesztina zsidó lakossága csak 1920 óta szaporodott nagyobb mértékben.

A zsidók európai befolyását nagyszerűen szemlélteti az egyes váro­sok elzsidósodásának mértéke.

 

A zsidók az egyes országokban

 

A Britt világbirodalom, a Szovjet­unió és az Amerikai Egyesült Államok sokáig megengedték a zsidók beszivárgását. Az Egyesült Államok azonban az utóbbi időben megtiltották a zsidók bevándorlását. A francia gyarmatok, Marokkó kivételével a zsi­dóságot nem vonzották. Japán, Kína és India csaknem zsidómentesek maradtak. Fettünő, hogy a tropikus vi­dékeket a zsidók elkerülték, ami azt bizonyítja, hogy a zsidó nem pionír.

A zsidó fajúak száma a zsidó vallá­sunkkal ellentétben, csak becsléssel állapítható meg. Dr. Oberlies 1935-re a következő számadatokat adja:

	Zsidó
	fajúak	vallásúak
Lengyelország	6.100.000	3.500.000
Szovjetunió	3.900.000	2.700.000
Német Birodalom	3.400.000	500.000
Románia	3.200.000	1.000.000
Franciaország	2.900.000	725.000
Magyarország	1.300.000	500.000
Anglia	1.200.000	300.000
Ausztria	900.000	300.000
Összesen:	22.900.000	9.525.000

Az egyes világrészeken élő zsidó hitűek száma a következő:

Európa	9.525.000
Amerika	5.000.000
Ázsia	840.000
Afrika	555.000
Ausztrália	33.000
Összesen:	15.953.000

 

Ezek szerint a zsidó hitűek száma az egész világon 15.950.000. A zsidók arányszáma egy világrészen sem ha­ladja túl a lakosság 1.9 százalékát.

A zsidók elterjedése világszerte

 

A zsidók fő tömörülési helyei 1933-ig a közép- és nyugateurópai városok maradtak, annak ellenére, hogy óriási zsidó tömegek vándorol­tak át Amerikába. A legsűrűbb a zsi­dóság Keleten. A hidegebb északot nem kedvelik, a Földközi tenger orszá­gaiban pedig elvándorlásuk után ke­vés zsidó maradt. Európának a nemzetiszocializmus állal történt nagy újjá­rendezése újra megmozgatta a zsidó­ságot. Már 1933 óta sok zsidó vándo­rolt ki Németországból más földré­szekre. Most az új, számukra fojtó lég­kör űzi el őket és természetesen az amerikai gazdasági élet, Délafrika gyémántjai és Ázsia kereskedelmi le­hetőségei fokozottan vonzzák a zsidóságot. Eddig ugyanis Afrikában csak Marokkó, a keleti részen pedig Egyip­tom nagyvárosai voltak ősi zsidó te­lepek.

Palesztina 1918 óta körülbelül fél­millió zsidó bevándorlót fogadott be. Jelenleg USA-ban él a legtöbb zsidó a világon. A szomszédos Kanada má­sodik helyen áll Amerikában. De mór Délamerika nagyvárosaiban is van elég zsidó.

Ausztráliában is állandóan növek­szik a zsidó bevándorlás.

A nagyhatalmak közül Japánban van a legkevesebb zsidó. Ezzel szemben Oroszországban, különösen az újonnan meghódított nyugati területeken vi­szonylag legmagasabb a zsidó városi ­lakosság száma.

A szabadkőművesség a zsidóság hatalmi törekvésének szolgálatában

A XVIII. század eleje óta Angliában működő szabadkőművesség oly nemzetközi szervezetté fejlődött, amely az általános „emberiesség gon­dolatát” ápolta. A magasabb politikai és hatalmi törekvéseket misztiku­san ködbe burkolták. A mozgalom kultusza keleti színezetű volt, ami meg­felelt a zsidó szellemiségnek. A francia forradalom, amely meghozta Fran­ciaországban a zsidók emancipációját és politikai befolyását, megkönnyítette számukra a szabadkőműves páholyokba való behatolásukat is. Egyidejűleg Németországban is megengedték, hogy a zsidók külön „zsidó” páholyokat alapíthassanak.

Ahova a zsidókat beengedték, mindjárt megkísérelték, hogy befo­lyásra tegyenek szert. Így sikerült nekik a XIX. században a szabadkőművesség kebelében megszilárdítaniuk pozícióikat Európa szerte csak úgy, mint Amerikában, ahova a szabadkőművesség már korán eljutott. A XIX. században lezajlott európai forradalmak Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban, Németországban, de mindenekelőtt Oroszországban sza­badkőműves és zsidó befolyásra vezethetők vissza.

A szabadkőművesség a világzsidóság nemzetközi szervezetévé vált. Ez alól az úgynevezett keresztény páholyok sem voltak kivételek. Szellemileg valamennyi páholy a zsidószellem uralma alá került. Átvették a zsidó vallás jelképeit. A világzsidóság és a nemzetközi szabadkőművesség a világháborút, mintegy szellemileg előkészítette. A szabadkőműveseket sú­lyos bűn terheli.

A nemzetiszocialista Német Birodalom megtörte ás kiküszöbölte a szabadkőművesség hatalmát épp úgy, mint a zsidóságét. Nyilvánvaló, hogy a szabadkőművességet mindenütt meg kell semmisíteni, hogy ezál­tal a zsidóság szerepe és befolyása egyszer s mindenkorra megszűnjön.

A legjobban elzsidósodott országok és városok az új világháborúig

 

Negyedmillió zsidó tért vissza a Felvidékkel, Kárpátaljával és Észak-Erdéllyel

A trianoni bilincs lehullott és a Csonka-országból, - mint Csáky megboldogult külügyminiszter mondotta - középhatalommá lettünk. Visszatért a Felvidék egy része, Kárpátalja és Észak-Erdély. Ezeken a területeken a  zsidóság számaránya - tekintve, hogy keleti részekről van szó - nagyobb, mint a csonkaország területén. A zsidók száma 1930-ban:

I.	Csonka-Országban	444.567	5.1%
II.	A hazatért Felvidékkel és Kárpátaljával együtt	594.539	5.8%
III.	Észak-Erdéllyel együtt	742.827	5.8%

 

A zsidóság száma és arányszáma jelentősen megnövekedett.

Budapesten minden 5.-ik ember zsidó

Budapest elzsidósodósa gyors ütemben haladt. A keletről jövő zsidóság első nagy állomás­helye. A Lengyelországból, Galíciából bevándorló zsidóság Magyarország északkeleti városait leple el s onnan húzódott beljebb az ország szívébe s árasztotta el a fővárost. Az északkeleti városokban a zsidók számaránya rendkívül magas: Munkácson 48%, Ungváron 31%, Sátoralja­újhely 30%, Nagyvárad 24%, Szatmárnémeti 22%, Miskolc 20%, Debrecenben mór jóval kisebb az arányszámuk 9%, de még közel kétszerese az országos átlagnak.

Az alföldi városokban az országos állagnál kevesebb zsidó él: Hódmezővásárhelyen 2%, Kecskeméten 2%.

Budapest a zsidóság gyűjtőhelye, 1930-ban az ország közel félmillió főnyi zsidóságának 46%-a, 204.371 zsidó a fővárosban élt. A milliós főváros 20%-a zsidó vallású volt, vagyis min­den ötödik ember zsidó Budapesten.

Berlinben minden 20.-ik ember zsidó

Berlint, Németország kereskedelmi életének központját a zsidók elárasztották. 1816-tót kezdve folytonosan növekedett a zsidók arányszáma. 1890-ben ez az arányszám Berlinben négy­szer akkora volt, mint Poroszország egyéb területén, Amellett, hogy Berlin lakosságának száma erősen növekedett, a zsidók arányszáma mégis állandóan emelkedett.

A nemzetiszocializmusnak 1933-ban történt uralomrajutása előtt Poroszország zsidóságának 42%-a Berlinben lakott!

Üzleti és politikai okokból a zsidók a XX. századtól kezdve igyekeztek mindinkább el­vegyülni és sokan ki is tértek. 1923-tót 1932-ig csak Berlinben 5.811 zsidó lépett ki a hitközségből. Ugyancsak állandóan növekedett a zsidó vegyesházasságok száma. 1923-tót 1932-ig minden harmadik berlini zsidó házasuló nemzsidó asszonyt vett feleségül. Ugyanezen évek alatt a zsidó asszonyok 14-20%-a nemzsidó férfihez ment férjhez.

A világháború után azonban még számarányuknál is nagyobb lett a zsidó tőke és a zsidó szellemiség befolyása.

A sajtóban, közigazgatósban, pénzvilágban minden befolyásos helyen végül is csak zsidók ültek.

Budapest házvagyona a zsidók kezében

Az 1930. évi népszámlálás Budapesten 21.138 házat írt össze, amely személyek tulajdonában van. Ebből 5.487 ház - 26%-a zsidóké. A ház­vagyonnak azonban jóval nagyobb százaléka van a zsidóság kezén, mert a zsidók a nagyobb értékű, nagy bérházak tulajdonosai.

Tudvalevőleg előfordul, hogy egy embernek nemcsak egy háza, ha­nem 10, sőt 20-nál több háza is van a fővárosban.

Akiknek 1	házuk van, azoknak	23%-a zsidó
Akiknek 2-3	házuk van, azoknak	34%-a zsidó
Akiknek 4-5	házuk van, azoknak	37%-a zsidó
Akiknek 6-10	házuk van, azoknak	41%-a zsidó
Akiknek 10-20	házuk van, azoknak	50%-a zsidó

              Ugyanígy alakul a házbérjövedelem tagozódása is.

1000 P-nél kisebb	házbérjövedelmű tulajdonosok	11%-a zsidó
1000-5000	házbérjövedelmű tulajdonosok	20%-a zsidó
5000-10000	házbérjövedelmű tulajdonosok	33%-a zsidó
10000-25000	házbérjövedelmű tulajdonosok	42%-a zsidó
25000 P-nél nagyobb	házbérjövedelmű tulajdonosok	49%-a zsidó

Annak ellenére, hogy a zsidóság számszerűen Budapest házainak 26%-át bírja, a házvagyon jövedelmének 45.7%-a és így a főváros ház­vagyonának fele a zsidóság tulajdanában van.

A zsidóság lakásviszonyai ugyancsak azt mutatják, hogy a zsidók számarányuknál jóval kisebb részben laknak proletárlakásokban és szám­arányuknál többszörte nagyobb arányban laknak a kényelmes nagy lakásokban.

A konyhalakások	5%-át zsidók bérlik
Az egyszobás lakások	11%-át zsidók bérlik
A kétszobás lakások	35%-át zsidók bérlik
A háromszobás lakások	43%-át zsidók bérlik
A négyszobás lakások	43%-át zsidók bérlik
Öt és többszobás lakások	39%-át zsidók bérlik

 

Budapest több milliárd pengőt érő házvagyonának fele a zsidók kezén van.

Budapesten 1939-ben a házak nyers bérjövedelme 237 millió pengőt tett, amelyből 162 millió pengő a zsidók zsebébe vándorolt. Ez a hatalmas jövedelem 5.487 házból származik, amely kb. 4.000 zsidó háztulajdonos zse­bébe került. Átlagosan egy-egy zsidó háztulajdonos évi nyers bérjövedelme 40.000 pengő.

A zsidóság tulajdonában van tehát a nemzeti vagyon egy tekintélyes része. „Csonka-Magyarország nemzeti vagyona” című munkában Budapest adóköteles és ideiglenesen adómentes épületeinek értéke 2.5 milliárd pengő­vel szerepel. A vidéki városokat is figyelembe véve a zsidók tulajdonában lévő házvagyon értéke 3 milliárd pengő volt 1927-ben. Azóta ez a szám még növekedett.

Magyar föld a zsidók kezében

A múlt század alatt végbement tömeges zsidóbevándorlás a szabad­ságjogok kiterjesztése után oda veze­tett, hogy évről-évre mind több ma­gyar föld jutott a zsidók kezére. A háború előtt a tönkrement földbirtokosság földjének fórésze zsidók kezé­be került. A háború alatt pedig a hadigazdagok szereztek földbirtoko­kat. A háború után 1935-ben és jelen­leg is a zsidók tulajdonában 580.500 katasztrális hold magyar föld van. Ötvennégy zsidó nagybirtokos tulaj­donában 194.309 kat. hold van. 423 zsidó középbirtokosnak pedig 227.088 kat. hold földje van. A 477 zsidó nagy ­és középbirtokos tulajdonában tehát 421.397 kat. hold föld van. A 200 hold­nál kisebb zsidó birtokok területe 159.103 kat. hold. A kisebb zsidóbir­tokok igen jelentős részét a kisebb ki­terjedésű, de nagy értékű szőlőbirto­kok alkotják.

Igen nagy jelentősége van a zsidók kezében lévő földeknek, mert például Nógrád-Hont megyében a földbirto­kok összes területének 22%-a, Sza­bolcsban 21%-a, Biharban 20%, He­vesben 20%, Szatmárban 15%, Haj­dúban 13%, Fejérben 13%, Jász-Nagy­kun-Szolnok megyében 12% zsidó tu­lajdonban van nem is beszélve Má­ramaros, Ung, Bereg meqyékről, ahol az arány még szomorúbb. E számok még hozzá csak az 50 kat. holdnál na­gyobb birtokokra vonatkoznak.

Ehhez járul még az, hogy a 100 holdnál nagyobb bérletek 34%-a zsi­dó kézben vannak, ami legkevesebb 1 millió holdat tesz. A Csonkaország területén tehát legkevesebb másfél millió hold föld van a zsidók kezén, tulajdonban és bérletben.

1.	Baranya vm.	9.649 k. hold	9.9%
2.	Fejér vm.	36.714 k. hold	12.8%
3.	Győr, Moson, Pozsony vm.	7.919 k. hold	6.4%
4.	Komárom, Esztergom vm.	5.604 k. hold	9.4%
5.	Somogy vm.	12.303 k. hold	3.6%
6.	Sopron vm.	914 k. hold	1.7%
7.	Tolna vm.	5.237 k. hold	4.1%
8.	Vas vm.	12.397 k. hold	7.0%
9.	Veszprém vm.	6.864 k. hold	4.2%
10.	Zala vm.	13.600 k. hold	8.3%
11.	Bács, Bodrog vm.	7.877 k. hold	10.3%
12.	Békés vm.	12.517 k. hold	5.7%
13.	Bihar vm.	29. 496 k. hold	20.4%
14.	Csanád, Arad, Torontál vm.	3.250 k. hold	3.4%
15.	Csongrád vm.	8.907 k. hold	7.1%
16.	Hajdú vm.	20.803 k. hold	12.8%
17.	Jász, Nagykun, Szolnok vm.	39.845 k. hold	12.0%
18.	Pest, Pilis, Solt, Kiskun vm.	45.411 k. hold	6.4%
19.	Szabolcs vm.	76.624 k. hold	21.1%
20.	Szatmár, Ugocsa, Bereg vm.	23.768 k. hold	14.7%
21.	Abauj, Torna vm.	11.602 k. hold	11.0%
22.	Borsod, Gömör, Kishont vm.	22.358 k. hold	11.1%
23.	Heves vm.	35.768 k. hold	19.8%
24.	Nógrád, Hont vm.	45.645 k. hold	22.2%
25.	Zemplén vm.	10.786 k. hold	10.9%

A bankok, az ipar és a kereskedelem a zsidók kezében

Magyarországon a bankok és általában a pénzintézetek közismer­ten nagy szerepet játszanak a gazdasági életben, elsősorban az iparban és kereskedelemben. Az iparvállalatok közül a legfontosabbak néhány nagy­bank érdekeltségébe tartoznak. A 300 legnagyobb és legfontosabb ipar­vállalat, amely az ipari termelés gerincét alkotja, a 10 legnagyobb pesti bank érdekkörébe tartozik. A négy legnagyobb bank kezében pedig 232 iparvállalat volt 1935-ben: a Pesti Kereskedelmi Bank 88, a Magyar Általános Hitelbank 71, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank 50 és az Angol-Magyar Bank 23 vállalattal.

Az ipari termelés túlnyomó nagy részét tehát ezek a bankok irányít­ják. A bankok vezetősége pedig túlnyomó részben zsidó volt az 1935. évi adatok szerint:

	Az igazgatóság tagjai közül %
	zsidó	bizonytalan	idegen	magyar	Zsidó és idegen
Kereskedelmi Bank	18	-	-	9	67
Hitel Bank	14	8	-	8	73
Leszámítoló Bank	12	4	-	5	76
Angol-Magyar Bank	7	4	3	7	67

A pénzvilág legfelsőbb organizációját a zsidóság szállta meg az el­múlt 50-60 év alatt. Mindössze 200-300 zsidó család uralja ma a pénz és ipari életet. Családi hitbizományként tartják a kezükben a cukor, textil, a bőr, a szén, a fa stb. nagyfontosságú iparágakat.

A zsidóság nemcsak vagyonilag, de a vezetésben is hasonló arányt ért el, az iparban és a kereskedelemben. 1935-ben az árú- és értéktőzsde tanácsának 70 tagja közül 61 zsidó, a Magyar Bank és Értékpapír keres­kedők 48 tagú vezetőségéből 44 zsidó, a Budapesti Kereskedelmi és Ipar­-kamara 45 tagú vezetőségéből 28 zsidó, a Gyáriparosok Országos Szö­vetségének 79 tagú vezetőségéből 55 zsidó, a Magyar Textilgyárosok Or­szágos Egyesületében pedig a 43 tagból 36 a zsidó.

Összefoglalva a bank, ipar- és kereskedelmi tevékenységben és va­gyonban a 6%-nyi zsidóság számarányának 10-szeresével szerepel.

A zsidóság az intellektüel pályákat is megszállta. Az 5.473 ügyvéd közül 2.693 zsidó: 49.2%. Az orvosok 8.285 főnyi létszámából 2.852 a zsidó vallású, 34.4%. ­Ugyancsak magas száza­lékkal szerepelnek a zsidók a magánmérnökök között: 30.5%, az ügyvédjelölteknél 34.9%. A sajtó, irodalom, színház és művészetek terü­leteit is erőteljesen meg­szállták. A zsidók még na­gyobb mértékben lepték el a kereskedelmi és bank pozíciókat.

Hová menjenek a zsidók?

Palesztinába?

Nagybritannia a világháború után Palesztinát felajánlotta a zsidók ottho­nául. A világháború alatt ugyanezt az ígéretet tette az araboknak. Egyik ígé­rete sem volt őszinte, mert Anglia Pa­lesztinában csak hatalmi politikáját folytatja, hogy biztosítsa magának Mosszul olaját. Ezenkívül Palesztina a Földközi tenger keleti részében mint stratégiai támaszpont is jelentós.

Egyáltalán lehet-e azonban Palesz­tina a zsidók „hazája”? Palesztinának már több, mint egy millió lakosa van és ezek közül csak 400.000 a zsidó. Népsörűsége már most 44 fő négyzet­kilóméterenként. Hogy lehessen itt hely a föld 16 millió, vagy akár csak Eu­rópa 9-10 millió főnyi zsidósága szá­mára? Ehhez járul, hogy Palesztina nagy részének sivatagi jellege van. Mindenekelőtt azonban a régi megtele­pedett arab lakosság a leghevesebben védekezik, tehát már most meghiúsult­nak tekinthető a cionista eszme, amely szerint Palesztinában legyen a zsidó­ság otthona.

Európában az utóbbi évtizedek po­litikai fejlődése oda irányult, hogy a zsidóságot Európából ki kell telepíteni. A jelenlegi háború után bekövetkező új elrendezés ezt a kérdést is kielé­gítően meg fogja oldani.

Hitler zsidó kollaboránsai - I. - "Add, hogy a gojok kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!" (kitalaltujkor.blog) 
A fenti idézet egy tragikus fekete humorral megfogalmazott viccbeli ima volt amit túlélők visszaemlékezése szerint a második világháborús lengyel gettókban, például a varsóiban mondogattak a zsidó kisemberek. Amikor a hitleri náci fenevad által képviselt végveszélyt fokozva zsidó zsidónak farkasa volt... 

A minapi hír szerint a kormány Orbán Viktor személyes döntése nyomán visszavonta a döntést a német megszállás tervezett emlékművének megépítéséről, mely az utóbbi időszakban  a zsidólobbiból  a tőle megszokott hisztérikus, kettős mércén alapuló támadást váltotta ki minden létező tömegkommunikációs médiumban. (Népszabadság: Elszállt a birodalmi sas: nem lesz megszállási emlékmű )

A hisztérikus magyargyűlölet kampányában a zsidólobbi legfőbb vádja az, nemcsak a szerintük történelemhamisító emlékmű ellen, hanem a magyarság ellen (most és mindörökké), hogy a zsidók deportálásában, illetve megsemmisítésében az emlékműterv szimbolikájával sugalltakkal ellentétben nemcsak a náci németek bűnösök, mert a magyar állam és a magyar nép lelkes és túlbuzgó együttműködése, KOLLABORÁCIÓJA nélkül a népirtásra nem kerülhetett volna sor.
Csak egyetlen példa, hogy e perverz felfogásban lényegében már a magyarság  válik kollektíven a Holokauszt főbűnösévé, az Index cikke az emlékműépítés elhalasztásáról e mondattal zárul:

"A korszakot kutató, elismert történészek azonban egyetértenek abban, hogy a tömeges deportálás a magyar szervek túlbuzgóságának az eredménye."

Értjük, ha nincsenek túlbuzgó magyar szervek, nincs tömeges deportálás, Hitler szerepe a dologban jelentéktelen... A kampány részeként Radnóti Zoltán, a Bét Sálom Zsinagóga "Zolirabbija"  blogján közzétett eredeti dokumentumok nyomán a Mandiner közölt egy iratgyűjteményt a gettóba hurcolt zsidók javainak igénybevételéről, amit "a zsidóvagyon (magyar) össznépi szétrablásaként" tálalnak:"Így zsidótlanított a magyar állam". A zsidó közvéleményformálók e manapság tipikus álláspontja az Amerikai Népszava megfogalmazásában:

“A történelemhamisítás lényege, hogy minden felelősséget a német nácik és a nyilasok nyakába helyezze, a magyar “keresztény-nemzeti” jobboldal antiszemitizmusát, a népirtásban játszott szerepét és felelősségét letagadja. Haláltáborokba küldtek 430 ezer embert, férfiakat, nőket, fiatalokat, öregeket és kisgyermekeket, a vagonokba való berugdosásuk előtt kiszedték az aranyfogaikat, a végbelükben turkáltak az értékeik után, a kedves magyar szomszédok, akik a redőny mögűl passzívan figyelték a sárga csillaggal megjelölt szomszédjaik terelését, azonnal elfoglalták a deportáltak lakásait és elrabolták a javaikat.”

Tehát az uszítókórus tagjai "A" zsidóság nevében lépnek fel "A" magyarság ellen, kollektíven vádolva minket, természetesen az események után születetteket is. A cirkusz nem a történelmi igazság megismeréséről szól és nem is az a célja, hogy kialakuljon egy konszenzusos,őszinte, alaptalanul senkit nem vádoló, nem megbélyegző szembenézés a tragikus múlttal és hogy az ártatlan áldozatok minden jóakaratú embertől megkaphassák a nekik kijáró megemlékezést, részvétet. A cél most is a "bűnös nemzet" sémájának erőltetése, mellyel szemben a zsidók az örök áldozati bárny mitikus szerepét töltik be, éppoly kollektíven, mint mi a bűnösökét. A vádlók nem törekszenek a tények alapos, szakszerű feltárására, ez egy koncepciós per, ahol az ítélet előre kész: mindenért a magyar, a goj a felelős.

A zsidólobbi e vádjával való szembeszállásnak nem célja a Holokauszt, a zsidóirtás eltagadása, helyeslése, vagy az egykori áldozatok, minden áldozat sorsa feletti megrendülés indokoltságának tagadása.
A történelmi igazság megismeréséhez, a holokausztipar hazug vádaskodásai leleplezéséhez nélkülözhetetlen a zsidóirtásban a hitleri rezsimet túlbuzgó és kegyetlen kollaboránsként kiszolgáló zsidók sokezres tömegének tetteit megvizsgálni.  Ez ugyanis megvilágítja, hogy ez ügyben sem indokolt a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, ahogy nem minden magyar volt bűnös a deportálásokban, úgy a zsidók sem mind tartoztak az ártatlan áldozatok közé. A mai vádaskodók még a passzivitást is a szemére hányják a magyar lakosságnak, de a zsidók együttműködésére mindig készek a felmentéssel, hogy "nem volt más választásuk".

A téma természetesen érinti a magyarországi deportálásokat is, ahol ugyan nem volt zsidó gettórendőrség, de éppúgy voltak a deportálást kiszolgáló zsidótanácsok, mint Lengyelországban és volt Kasztner-vonat, azonban most ismerkedjünk meg a zsidótlanítás a magyarnál sokkal erőszakosabb lengyelországi eseményeiben való zsidó együttműködés tényeivel Ireneusz T. Lisiak “Hitler zsidó kollaboránsai” című könyve alapján!

A varsói gettórendőrség zsidó rendőreinek karszalagja

A bejegyzés folytatása

Itt nem térek ki Bryan Rigg "Hitler zsidó katonái" c. könyvére, amely a náci német hadsereg és hadiipar zsidó származású, gyakran személyesen Hitler által mentesített katonáiról, tábornokairól, magas rangú hivatalnokairól ír. A témáról jó bevezető cikkek magyarul:Múlt-kor: Zsidók is szolgáltak Hitler hadseregében
kuruc.info: Meglepetés: Hitler zsidó tábornokokra, főtisztekre bízta százezer katonáját
nyest.hu: Minden a protekción múlt? Tiszteletbeli árják a Harmadik Birodalomban
       
Azzal sem foglalkozok most, hogy a szörnyű zsidóirtó program kezdeményezői nem a német, vagy a magyar tömegek voltak, hanem a millenarista-messianisztikus cionizmust is gonosz céljaik eszközéül használó globalista gnosztikus bankárkörök, erről szól kétrészes bejegyzésem: Hitler, a cionista báb  és  Kiddush Hashem - a Holokauszt zsidó receptje.
    Témánk most: csak magyarok működtek-e együtt "túlbuzgóan" a náci hadigépezettel a zsidódeportálásokban és vettek részt a zsidóvagyon eltulajdonításában,  illetve hogy a zsidók, minden egyes zsidó magától értetődően lehet-e az a vádló, aki ezzel minket megvádol és a bíró, aki elítél.

A jelenség nem korlátozódik Magyarországra, ugyanezt adják elő a holokausztiparosok Lengyelországban is:

Hitler zsidó kollaboránsai
Israel Singer, (Zsidó Világkongresszus elnöke 1986-2001, Zsidó Kárpótlási Világszervezet elnöke) jelentette ki 1996-ban:

„Több, mint hárommillió zsidó halt meg Lengyelországban és a lengyelek semmit nem tesznek a lengyel zsidók örököseiért. Soha nem fogjuk ezt megengedni. (…) Tudomásunkra jutott, hogy Lengyelország be akarja fagyasztani az országban maradt zsidó vagyon visszaszolgáltatását. Ha Lengyelország nem teljesíti a zsidó követeléseket, nyilvánosan fogjuk támadni és megalázni a nemzetközi fórumokon."

Ezt a programot következetesen végre is hajtják, miközben I. Singert az USÁ-ban a zsidó kárpótlási pénzek többmillió dollárjának elsikkasztása vádjával leváltották tisztségéből.  Egyes külföldi zsidó körök a legszélsőségesebben vádolják Lengyelországot és a lengyeleket a világháború alatti zsidógyilkolásban való együttműködéssel, gyakran a szörnyűségek egyedüli elkövetőjének beállítva őket. A rágalmazókampányok fő célja a lengyelek következetes átminősítése áldozatokból "hóhérokká", hogy később könnyebb legyen csillagászati kárpótlásokat kikényszeríteni belőlük. A vádakkal, hogy a lengyelek a németek lelkes tettestársai voltak, megpróbálják elfedni maguknak a zsidóknak a német megszállók iránti magatartását. Ez pedig, mint történészek kutatásai mutatják, gyakran gyalázatos volt. Sok zsidó, mielőtt a népirtás áldozatává vált, a legnagyobb bűnt követte el: részt vett a saját népe elleni népirtásban, gyakran saját családtagjait is feláldozva. Vajon a tény, hogy végül sok zsidó kollaboráns ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb zsidó, igazolja az övéik ellen elkövetett aljasságokat? És milyen indoklással? Jobb étkezésért, amikor mások éhenhaltak, más zsidók kirablásának lehetőségéért?
Nézzük hát, hogyan viselkedtek maguk a zsidók és hogy van-e erkölcsi alapjuk másokat, különösen a lengyeleket becstelennek ítélni!

 A megszállt Lengyelországban zsidók sokkal gyakrabban kollaboráltak a németekkel, mint lengyelek. Még akkor is megtették ezt, amikor megkezdődött a Holokauszt. Ma a lengyeleket nevezik a németek kollaboránsainak és tettestársainak a zsidóirtásban. A zsidók kollaborációját a XX század legnagyobb zsidó filozófusnője, Hannah Arendt „Eichmann Jeruzsálemben" című könyvében  élesen elítélte:

„A zsidók számára a szerep, melyet a zsidó vezetők játszottak saját nemzetük megsemmisítésében, kétségkívül az egész történelem legsötétebb fejezetét képviseli.” (...) „Miközben a Quisling-típusú kormányok többnyire az ellenzéki pártokból kerültek ki, a zsidótanácsok tagjai többnyire az elismert helyi zsidó vezetőkből álltak, akiknek a nácik óriási hatalmat adtak addig a pillanatig, amíg őket magukat is nem deportálták.” 

A Zsidótanácsok létrehozására az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vezetője, Reinhard Heydrich adott parancsot 1939.09.21-én. Elrendelte a "Vének Tanácsai" létrehozását, melyeket a zsidó társadalom befolyásos személyiségeiből kellett megalakítani, ami, mint a gyakorlat megmutatta, a német utasítások hatékony és túlbuzgó végrehajtása garanciájának bizonyult. A Zsidótanácsok feladata a német utasítások végrehajtása volt és adminisztratív hatáskörökkel rendelkeztek, élelemellátás megszervezése, lakosságnyilvántartás, egészségügy, temetések. Ezen túl a Judenrat-ok kötelesek voltak munkaerőt szállítani, megszervezni a transzportokat a munkatáborokba és megsemmisítőtáborokba, nyilvántartani a lengyel hadseregnek a  szeptemberi hadjáratban résztvett volt zsidó katonáit és értesíteni a németeket tartózkodási helyükről, valamint összeírni a lakosságot a németek számára társadalmi helyzetük és vagyoni állapotuk pontos feltüntetésével. A Zsidótanácsok alá tartozott a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat (Jüdischer Ordnungsdienst), egyfajta belső gettórendőrség.

Bevetésre készen a varsói gettórendőrök

A Zsidótanács tagjai hamar elidegenedtek a zsidó társadalomtól:

„Különleges fejadagot kaptak – írja Jacob Zylberstein. – Külön boltjaik voltak, ahol minőségi ennivalót kaptak, elég sokat ahhoz, hogy jól éljenek. Nagyon dühös voltam, hogy a gettó lakóinak egy kis csoportja ilyen ellátásban részesül, de a többség egyszerűen nem törődött ezzel”.

A varsói gettó Zsidótanácsa épületének bejárata. Nem mindenkinek jutott az elitboltok árujából.

Zsidó soviniszták nyíltan kifejezték elégedettségüket, hogy a megszállók Lengyelország területén gettókat hoztak létre, melyekbe beterelték az egész zsidó lakosságot. A zsidó állam egy változatát látták ebben, melynek létrehozásáról a cionista mozgalom kezdetei óta ábrándoztak.  (lásd: V. Żabotyński, „The Jevish War Front, London”, 1940.)

Zsabotinyszky cionista Bétár szervezetének tagjai Berlinben, Hitler uralmának 3. évében. Kit utánoztak???

Már 1939. szeptemberében, amikor Lengyelországban még folytak a harcok, sok lengyel város zsidó lakói ünnepélyesen köszöntötték a Wehrmacht bevonuló egységeit. Így történt többek között Łódźban és Pabianicében, ahol a helyi zsidók kezdeményezésére még felvirágozott diadalkapukat is építettek, a német katonákat pedig a delegációk kenyérrel és sóval üdvözölték. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt meglepő a zsidók részéről. Amikor kitört a háború, a zsidók nem kis része úgy gondolta, hogy az új helyzethez való alkalmazkodás jegyében elegendő elismerni a német uralmat. Az ilyen nézőpont felvétele automatikusan vonta maga után annak elítélését, ami azelőtt volt, a háború előtti lengyel államot, amely szerintük még meg se tudta védeni magát. A gettók létrehozásakor a cionisták egyből megkezdték a lengyel nyelv használatának felszámolását a gettók adminisztrációjában és iskoláiban.
A németekkel való kollaborálásban  a zsidótanácsoknak és eszközüknek, a Zsidó Rendőrségnek (Jüdischer Ordnungsdienst) jutott a főszerep. Baruch Milch zsidó szerző így írt a Lengyelország volt keleti végein, a Lemberg és Tarnopol megyékben élő zsidók sorsáról:

„Mindenesetre a Judenrat eszközzé vált a Gestapo kezében a zsidók megsemmisítéséhez, ahogy később a tanács tagjai maguk fejezték ki: “a zsidónegyed Gestapójává” lett. A tanácsok létrehozták a Rendfenntartó Szolgálatot (Ordnungsdienst), mint végrehajtó szervet, ami a leghitványabb elemekből állt. (…) lényegében a Judenrat rablópolitikát kezdett folytatni a saját zsebei megtöltése céljából, hogy ezzel a pénzzel megvesztegesse a hatóságokat és a Gestapót, de csakis a saját maguk és legközelebbi családtagjaik sorsának biztosítása érdekében. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor a Judenrat önzetlenül segített volna bármilyen zsidónak (…). Erkölcstelen tetteik végrehajtásához, mint a hatalmas adók és kivetett hozzájárulások behajtása, a lágerekbe küldendők razziái és a zsidó házak elleni rablótámadások, a zsidótanácsok a saját Ordnungsdienstjeiket használták, melyeknek százalékot adtak a zsákmányból, ezek tagjai pedig tizen-tizenöten támadtak az emberekre, kegyetlenül összeverve őket, pusztítva és rabolva, amit csak lehetett, és mindezt szörnyű közömbösséggel”.  (Baruch Milch, „Testamentum”, Varsó, 2001, 106-107. old.)

A zsidótanács a kollaborációt a munkatáborokba szánt emberek összefogdosásával, razziákkal kezdte. Ebből a zsidók kivásárolhatták magukat. Ludwik Hirschfeld professzor írta visszaemlékezéseiben:

"Behívták az illetőt a zsidótanácshoz és követeltek tőle egy bizonyos összeget, mondjuk 200 złotyt havonta. Az alkudozás végén 20 złotyban maradtak. Akinek pedig nem volt ennyije, az ment a munkatáborba."

A rendőrök is szedtek kenőpénzt. Ezek a – többek között a megsemmisítőtáborokba történő deportálási akciók során – összerabolt pénzek és értéktárgyak a túlélés esélyét adták a rendőröknek. Volt mivel megfizetniük a rejtegetésért a gettó felszámolása után. A háború és megszállás brutális törvénye volt, hogy a legnagyobb esélye a túlélésre a gazdag zsidóknak volt. A rendőrök gazdagsága azonban azoknak az áldozatoknak a tulajdonából származott, akiket ők rángattak ki lakásaikból és tereltek a munkatáborok, vagy megsemmisítőtáborok felé tartó transzportokba.

"Soha és semmivel nem lehet igazolni a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat szerepét, mely oly buzgó volt az emberek transzportba történő összefogdosásában és beszennyeződött a hátrahagyott javak elrablásával és ellopásával, gyalázatot hozott magára a transzportba kerülés elleni váltságdíj kikövetelésével"

  – írta Stefan Ernest az események közelségében, még a német megszállás idején.
Baruch Milch könyvének 126-127. oldalán olvassuk:

„A Judenrat kiadta ezeknek a gyilkosoknak, hogy három órán belül szállítsák le nekik a megkövetelt háromszáz embert. Maguknak a zsidóknak kellett összefogdosni saját fivéreiket és nővéreiket és átadni őket a hóhéroknak, akik a major udvarán álltak a lakásunk mellett és a beterelt embereket gumibotokkal és ostorokkal fogadták, aztán Bełżecbe szállították őket a mészárszékre. (…) A Judenrat emberei és az Ordnungsdienst az ukrán rendőrök és néhány német segítségével, akiknek külön fizettek, hogy gyorsan dolgozzanak, úgy rohantak az utcákon, mint a veszett kutyák, vagy a megszállottak és patakokban ömlött róluk az izzadság. (…). Szörnyű látvány volt, amint zsidó vitte a zsidót a halálba. (…)”.

A varsói gettó ismert krónikása, Emanuel Ringelblum így írt a zsidó rendőrségről, melynek a holokausztban betöltött szerepéről sok zsidó történész "megfeledkezik": 

„A zsidó rendőrségnek már a kitelepítés előtt is nagyon rossz híre volt. Ellentétben a lengyel rendőrséggel, mely nem vett részt a munkatáborokba irányuló razziákban, a zsidó rendőrség belevetette magát ebbe az ocsmány munkába. Szintén kirívóan korrupt és demoralizált volt. Az aljasság mélypontját azonban csak a kitelepítés során érte el. Egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott a visszataszító feladat ellen, mely a saját testvéreik mészárszékre hurcolását jelentette. A rendőrség lelkileg fel volt készítve erre a piszkos munkára, ezért buzgón hajtotta végre. Utólag észbontó belegondolni: hogyan történt, hogy zsidók  – túlnyomórészt művelt emberek, volt ügyvédek (a zsidó rendőrség tisztjeinek többsége a háború előtt ügyvéd volt) – maguk nyújtottak segítő kezet saját testvéreik kiirtásához. Hogy került sor arra, hogy zsidók kézikocsikon gyerekeket és asszonyokat, öregeket és betegeket vonszoltak, tudva, hogy mind a mészérszékre mennek. (…). A zsidó rendőrség kegyetlensége nagyon gyakran nagyobb volt, mint a németeké, ukránoké, letteké. Nemegy búvóhelyet a zsidó rendőrség "fedezett fel", amely "katolikusabb akart lenni a pápánál", hogy a megszállók kedvében járjon. Menekülőket, akik eltűntek a német szeme elől, a zsidó rendőr kapott el (…). A zsidó rendőrség általában érthetetlenül, vadul brutális volt. Honnan jött ez a veszettség zsidóinknál? Mikor neveltük ki ilyen gyilkosok százait, akik az utcán kapják el a gyerekeket, a kocsira zsúfolják és húzzák őket az Umschlagra? (a bevagonírozó placcra) Mindennapos jelenség volt, hogy ezek a haramiák kezüknél és lábuknál fogva dobálták az asszonyokat a kocsikra (…)” (E. Ringelblum, „A varsói gettó krónikája 1939 szeptember – 1943 január”, Varsó, 1988, 426, 427, 428. old.)

Akcióban a zsidó gettórendőrség

„A zsidók egy részének a németekkel való kollaborálása még megdöbbentőbb és szégyenletesebb volt a résztvevők társadalmi háttere ismeretében. Ugyanis ellentétben a lengyelekkel, akik közül általában csak a marginális rétegek tagjai, a csőcselék volt kész a németekkel kollaborálni, a zsidók közül az elit jókora része vett részt a kollaborációban…” (Hannah Arendt, „Eichmann Jeruzsálemben”, Krakkó, 1987).

A varsói gettórendőrség főparancsnoka 1940 decemberétől a zsidó Józef Szeryński volt, aki kikeresztelkedésekor változtatta meg a nevét, ami előzőleg Szenkman, Szynkman, vagy Szeinkman volt. Szeryński  1920-ban kezdte pályafutását a lengyel Állami Rendőrség biztosaként és a háború kitörésekor már Lublin megyei rendőrkapitányhelyettese volt. 1940. október 9-én a varsói zsidótanács elnöke, Adam Czerniaków megbízta a Zsidó Rendőri Szolgálat létrehozásával. Mint a Jüdischer Ordnungsdienst parancsnoka felelős volt a gettó lakóinak veréséért és üldözéséért, részt vett a házkutatásokban és letartóztatásokbban, egyik koordinátora volt az Umschlagplaz-ról a megsemmisítőtáborokba irányuló embertranszportoknak. Állítólag az ő ötlete volt, hogy "marmeládéosztás" igéretével csalogassák a szegény zsidókat az Umschlagplaz-ra, ahol brutálisan vagonokba rakták és Treblinkába szállították  őket. Hangoztatta, hogy a gyerekek, öregek és betegek táborokba küldésével megadja a túlélés esélyét a legerősebbeknek. A gettóban kivételezett személy volt, a kevesek egyikeként nem volt köteles a Dávid-csillagos karszalagot viselni. Szeryński helyettese a gettórendőrség élén, Jakub Lejkin a háború előtt ügyvéd volt. Lejkin főszerepet játszott a zsidók megsemmisítőtborokba deportálásában és hírhedt volt különleges brutalitásáról. 1942.10.29-én Eljasz Różański, a baloldali Zsidó Harci Szervezet harcosa lőtte agyon a kapitányságról hazafelé menet.

A. Szeryński/Szynkman helyettese, Jakub Lejkin jelentését fogadja, 1941, május

Ez csak néhány, de jellemző példa a zsidó rendőrség tagjainak korábbi társadalmi státuszára. Ilyen körökből, iskolázott emberekből, értelmiségiekből került ki a Jüdischer Ordnungsdienst tagjainak és parancsnokainak döntő többsége. A közrendőrök többnyire fiatal önkéntesek voltak, nagy számban volt diákok, vagy a háború előtt felsőiskolákat végzettek, ők tartották fenn a rendet a gettóban, de járőröztek is a gettó területén a német katonákkal közösen, illetve őrszolgálatot láttak el a zsidónegyed kapuinál.

Baruch Goldstein, a háború előtt a zsidó szocialista Bund fegyveres csoportjainak egyik szervezője kertelés nélkül írta:

 „Fájdalommal és iszonyodva emlékszem vissza a zsidó rendőrségre, a varsói gettó félmillió szerencsétlen zsidó lakosának szégyenére (…). Az SS-tagok és csendőrök által vezetett zsidó rendőrség úgy támadt a gettóra, mint  vadállatok bandája. Hogy mentse a saját irháját, minden zsidó rendőr minden nap elővezetett hét embert,  hogy feláldozzák őket a népirtás oltárán. Magával hozott bárkit, akit el tudott kapni – barátokat, rokonokat, még a legközelebbi családtagjait is. Voltak olyan rendőrök, akik saját idős szüleiket áldozták fel azzal az indoklással, hogy azok amúgy is nemsokára meghalnának.” (B. Goldstein, „The Star Bear Witness”, New York 1949, 66, 106, 129. old.).

Chaim A. Kaplan, a háború előtt egy varsói héber nyelviskola igazgatója írja naplójában:

„A zsidó rendőrség, melynek kegyetlensége nem kisebb a nácikénál, a Stawki utcai transzport-állomásra több embert szállított, mint amennyi a Zsidótanács által vállalt normában szerepelt. (…). A nácik elégedettek, hogy a zsidók exterminációja egészen hatékonyan halad. Ezt a tettet zsidó mészárosok hajtják végre. (…). A zsidó rendőrség a legkegyetlenebb az elítéltekkel szemben (…). A náciknak öröme telik a zsidó rendőrség, a zsidó társadalom e csapásának munkájában (…). Tegnap, augusztus harmadikán kipusztították a Zamenhof és Pawia utcákat (…). Az SS-gyilkosok őrt álltak, miközben a zsidó rendőrség dolgozott a belső udvarokon.  Ez mészárlás volt a javából - még a gyerekeknek és csecsemőknek sem kegyelmeztek. Mindenkit kivétel nélkül elvittek a halál kapujába.” (“Scroll of Agony. The Warsaw Diary of Chaim A. Kaplan”, New York 1973, 384, 386, 389, 399. old.). 

Kaplan könyve 231. oldalán keserű korabeli zsidó tréfát idéz, mely rövid ima formáját öltötte: 

„Add, hogy goj ügynökök kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!”

Csk a varsói gettóban kb. 2500 zsidó rendőr teljesített szolgálatot. A második legnagyobban, a Łódź-i gettóban 1200 volt belőlük, a lembergi gettóban pedig majdnem 500. A teljes németek által megszállt Lengyelországban ez lehetett akár több tízezer ember is. A Zsidó Rendfenntartó Szolgálat tagjai nap mint nap végeztek házkutatásokat, razziákat és irányították zsidók ezreit a haláltranszportokba. Ezt olyan buzgalommal és könyörtelenséggel tették, ami példátlan más nemzetek körében.

A buzgóság, a tervek túlteljesítése nem is maradt jutalom nélkül:

"A nácik elégedettek..." "A Hűséges Szolgálatért" Litzmannstadt (Łódź) gettórendőreinek érdemérme

Folytatás: Hitler zsidó kollaboránsai II - A Gestapo önkéntesei
Bezzeg a dánok megmentették a zsidóikat! - mert a nácik hagyták, sőt megszervezték...

Hasonló témájú bejegyzések:

• Hitler, a cionista báb

• Kiddush Hashem - a Holokauszt zsidó receptje (a vallási háttér)

• Zsidók öltek zsidókat, hogy a túlélőket Izraelbe kényszerítsék 

• "...hogy forróvá tegyem a talajt a diaszpórában élő zsidek lábai alatt..." - Izrael vezetői továbbra is készek hamis zászló alatt zsinagógákat robbantani

• A Lauder-kapcsolat - a magyar politikai elit (a jobboldal!) kapcsolatai a hamiszászlós merényleteket elkövető globális cionista vezérkarral

• Kaméleon - (Morvai Krisztina csodálatos átváltozása a Lauder-holdudvar tagjából a Jobbik húzónevévé)

• A gettókapuk belülről zárásának technikájáról - a judaizmus, mint társadalommérnöki falanszter

• Santo Subito - a galíciai pápa

• Marranó kukacok a Vatikán almájában - zsidó születésű papok a II Vatikáni Zsinat filoszemita reformjai mögött

Hitler zsidó kollaboránsai II - a Gestapo önkéntesei

„A Gestapo sehol nem kapott annyi feljelentést, mint Magyarországon”

... mondja a jól ismert, de hamis urbánus legenda. A szót azért nem fordítom városinak, mert a "népi-urbánus vita" szóhasználata szerinti urbánusok, magyarul zsidók folklórjának része és nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte, ahol német megszállás volt.
A HVG Mutogatósszámtan (2009. szeptember 23.) című cikke bemutatja, hogy ugyanez a legenda mindenhol a helyi többségi nemzetre alkalmazva forgalomban van a franciáknál, a cseheknél és a németeknél is, utóbbiaknál abban a formában, hogy a Hitleri diktatúrának nem kellett erőlködnie a németek elnyomásával, mert önként és dalolva jelentették fel a bújkáló zsidókat és egymást.

"Máig csupán mazochista sztereotípiák és akár nagyságrendeket is tévedő (fölé)becslések vannak forgalomban arról, hogy a második világháború alatt mennyire volt elterjedt Európa-szerte egymás feljelentgetése."

A cikk a francia példa történészi tényfeltárásával igazolja, hogy a legenda hamis, a közszájon forgó számok nagyságend(ek)el túloznak, azt azonban maga is hamisan állítja, hogy ez a vád "mazochista" lenne, vagyis önvád. Az előző bejegyzésben láthattuk a lengyelek példáján, hogy a Zsidó Világkongresszus vezetője a holokausztiparos kárpótlási igények alátámasztásául fenyegette meg Lengyelországot a nemzetközi lejáratással, melyben az elsőszámú fegyverük a Holokausztban való tömeges és lelkes kollaboráció vádja. A vád nem mazochista, mindenhol helyi zsidó propagandisták terjesztik az ilyen és hasonló vádakat a helyi többségiekről, akiket "genetikailag alattvalóknak" tekintenek.

A minap okozott közfelháborodást Lengyelországban egy egyébként nagyon hatásos, szakmailag színvonalas "német" háborús televíziós filmsorozat "A mi anyáink, a mi apáink" címmel, melyben a háború sok vonatkozásának hiteles ábrázolása mellett a Honi Hadsereg lengyel ellenálló harcosait kegyetlen, zsigeri antiszemitáknak, zsidógyilkolásra mindig kész gyűlölködőknek  ábrázolják. A történelmi tényeket e téren is és az üldözött zsidók valós és vélt üldözőik iránti bosszúállásának témájában  is teljesen meghamisító film jól tükrözi a kárpótlási élősködést képviselő körök propagandáját, mely Lengyelországban, Lengyelországról is azt a képet sugallja, mint rólunk, hogy a nácik szerepe a zsidóirtásban szinte eltörpül a született antiszemita lengyelek/magyarok/franciák stb. szerepe mögött, attól függően, hogy épp hol vetik be a holokausztipari csodafegyvert. A lengyel közönség épp elkönyvelte volna, hogy a németek próbálják a saját apáik és anyáik bűnét a lengyelekre, áldozataikra áttolni, azonban a főbb szerepekben ("árja" szerepekben is) nagy arányban szemita vonású színészeket felvonultató film lengyel Tv-bemutatója utáni stúdióbeszélgetésben a rendező ezzel kezdte mondandóját: "Én zsidó vagyok..."

A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) antiszemita lengyel banditái. Gonoszabbak a náciknál...

Vízbefojtjuk a zsidókat, mint a macskát

A lengyel hazafi kivégezni készül a zsidó menekültet

A valóságban a lengyel ellenállószervezetek zsidók tömegét mentették meg és a nácik zsidókat rejtegető lengyelek százait végezték ki zsidók rejtegetéséért, vagy segítéséért, majd látni fogjuk, hogy például kik feljelentése alapján. Volt rá példa, hogy a Honi Hadsereg harcosai zsidókat szabadítottak (volna) ki a vonatból, de a zsidók a vagonokban maradtak, mert a saját Zsidótanácsuktól indulás előtt azt az információt kapták, hogy a németek munkára viszik őket...
A bejegyzés folytatása

"Tilos a gojokat dicsérni!"

A csak évtizedekkel a háború után beindult holokausztkultusz és kárpótlási iparág praktikus szempontjain túlmenően egy sokkal mélyebb és ősibb zsidó kulturális ok áll a mindenhol a helyi többséget vádoló hozzáállás mögött: már többször idéztem, hogy a zsidó hagyományban vallási parancsolat a "gojok" dicséretének tilalma, amiből automatikusan következik a szidalmazásunk és rágalmazásunk zsidó népszokása. (És kimondottan is parancsolat a "gojok" templomainak, temetőinek, házainak, sőt utcai csoportosulásainak átkozása is, a pusztulásunkért való ima is!)  Izrael Sahak idézi Zsidó vallás, zsidó történelem. 3000 év súlya c. könyvében az izaeli Agnon esetét, aki az irodalmi Nobel-díj átvétele után szabadkozott az izraeli rádióban, hogy megdicsérte a díjat neki ítélő akadémiát, mivel "nem felejtette el, hogy tilos gojokat dicsérni", de ha azok zsidót tüntetnek ki, akkor szabad kivételt tenni. A magyar, lengyel, amerikai, stb. zsidók mai nem vallásos többsége körében szekularizáltan, vallási köntös nélkül is tovább él a szokás, közösségi reflexként továbbadva.

A HVG Magyar mószer  című  kapcsolódó keretes cikke ugyanebben a számban a nácikollaboráns feljelentős legenda magyar változatát szembesíti a tényekkel és ennek tárja fel a nagyon jellemző forrását, pikáns módon Karsai László segítségével (aki ezért kap tőlem egy piros pontot):

Soha sehol sem kapott a Gestapo annyi feljelentőlevelet, mint 1944-ben Magyarországon. Ezt a „köztudott” tényt történeti tanulmányok, harcos publicisztikák és politikai beszédek egyaránt visszhangozták, jószerével 1945–1946 óta. A háborús kataklizmát követő években például a társadalom siralmas állapotáról látleletet kiállító Illyés Gyula, a népi írók fejedelme csakúgy, mint a polgári radikálisok mára jószerével elfelejtett személyisége, Csécsy Imre vagy a rendszerváltást követően a későbbi szocialista miniszterelnök, Horn Gyula. Utóbbi egy 1991-es parlamenti felszólalásában az évtizedek során ismételgetett 35 ezres számot megharmincszorozva már egymillió feljelentésről tudott. 

„Van néhány történelmi mítosz, amely talán kiirthatatlanul él, és újra meg újra felbukkan még a máskülönben nagyon tájékozott, művelt emberek körében is” – kezdte cikkét 2002 nyarán az Élet és Irodalomban Karsai László történész, akit Eörsi István egy odavetett megjegyzése („a nácik 1944-ben nem győztek hüledezni az önkéntes besúgójelentések mennyisége láttán”) inspirált a történeti összefoglalóra. A makacs városi legenda forrásaként Karsai – a HVG mostani megkeresésére is – Stern Samu emlékiratát jelöli meg. Ebben a németek által kreált Budapesti (Központi) Zsidó Tanács elnöke valóban leírta az ominózus állítást, hozzátéve, hogy ezt „maguk a németek mondták nekünk”. Noha a közvetlenül a háború után papírra vetett visszaemlékezés teljes terjedelmében csak fél évtizede látott nyomdafestéket, a benne foglaltakra (forrásmegjelölés nélkül) a magyar zsidóság hányattatásainak első krónikása, Lévai Jenő már 1946-ban „megbízható adatként” hivatkozott. Az innen könyvről könyvre vándorló, és évtizedek alatt megkérdőjelezhetetlenné szilárdult állításnak azonban hiányoznak a tárgyi bizonyítékai. A hatóságokra zúduló feljelentőleveleknek – ahogy azt a HVG által megkérdezett több, a korszakkal foglalkozó történész is megerősítette – csak töredéke maradt fenn a levéltárakban.

A bujkáló, sárga csillagot nem viselő, értékeket rejtegető zsidók mellett a feljelentőknek azok is célpontjaik voltak, akik – mint például Gyömrő jegyzője, Seprüs János – „zsidóbarátként” szabotálták a különféle rendeleteket, vagy munkaszolgálatos parancsnokként túlságosan enyhén bántak alárendeltjeikkel. Ezekkel aligha bizonyítható Magyarország „európai elsősége”, amelyre más nemzetek is „aspirálnak”. „Persze, az első napokban elárasztottak bennünket feljelentésekkel (...) De ami a mennyiséget illeti? Nos, ez a szokásos volt” – cáfolta a „közkeletű tévedést” már 1981-ben a svájci emigrációban élő Gosztonyi Péter történésznek adott nyilatkozatában Alfred Trenker SS-őrnagy, a budapesti Gestapo-különítmény parancsnoka. "

A cikkből kiderül, hogy a fentebb említett "népi-urbánus vita" résztvevői közül nemcsak az urbánusok (zsidók), hanem a "népiek fejedelmeként" aposztrofált Illyés Gyula is emlegette ugyanezt a hazug rágalmat, de ezen nem csodálkozunk épp e blogon, sejtve Illyés szerepét a hazai okkult alvilágban és konkrétan ismerve a történelemhamisításban. Az ő részéről már valóban mazochizmus, illetve árulás volt a hamis vád hangoztatása. Illik a névsorba a legendát szintén terjesztő Moldova György is, az pedig igazi hab a tortán, hogy a HVG cikkére reagálva a falut középkori csökevénynek nevező SZDSZ-es "gazdasági szakértő",Mihályi Péter olvasói levélben büszkélkedett családja érdemeivel a magyargyalázó állítás terjesztésében:

"Nagyapám, Horváth Zoltán Hogy vizsgázott a magyarság című könyvecskéje 1945-ben, a Népszava kiadásában jelent meg. Itt olvashatók az ominózus számok és az akkor is, ma is drámai csengésű mondatok: „maga a budapesti Gestapo parancsnoka jelentette ki, hogy Európa valamennyi leigázott országában szerzett tapasztalatai után szinte megvetéssel kell gondolnia a magyar nemzeti öntudatra. "

Milyen készségesen tekinti a szélsőséges magyargyűlölő, a nácizmus üldözöttjeinek leszármazottja hasznos és korrekt forrásnak a Gestapo parancsnokát, ha annak állítólagos kijelentése jól jön a magyarozáshoz...

Tehát az összeurópai elterjedtségű zsidó legenda magyar kiadásának első ismert forrása Stern Samu, a magyarországi Központi Zsidótanács elnöke! Ezen nincs okunk meglepődni, hiszen maximálisan logikus.Az előző bejegyzésben láttuk, milyen gyászos szerep jutott a zsidótanácsoknak mindenhol a náci zsidóirtásban való olajozott és néha túlbuzgó, "sztahanovista" együttműködés terén. Stern Samu csak egy évvel élte túl a háborút és ebben az egy évben támadásoknak volt kitéve épp a nácikkal való, a zsidódeportációt elősegítő kollaboráció vádjával, tehát a saját felelősségét igyekezett kisebbíteni a Gestapóval való együttműködés vádjának "a magyarokra" történő áthárításával.

A Gestapo zsidó főkollaboránsa

Wikipédia: Stern Samu

" A második világháború alatt Magyarország német megszállásakor a náci utasításra és mintára megszervezett magyarországi zsidó tanács (judenrat) vezetője lett, amiért a háború után kollaborációval vádolták meg, ám perbe sosem fogták. Ebbéli tevékenységét halála előtt könyvben igyekezett tisztázni." (...) 1944. március 19-én a nácik megszállták Magyarországot. A Gestapo zsidóügyi osztályának vezetője, Adolf Eichmann nem sokkal később Magyarországra utazott és a bevett gyakorlat szerint Budapesten is felállította a helyi Központi Zsidó Tanácsot. A tanács feladata volt a nácik követeléseit és utasításait közvetíteni a helyi zsidóság felé, valamint betartatni azokat velük. Ennek elérésére rendszerint a helyi közösségek régi vezetőit ültették a tanácsok élére. Stern pénze és kapcsolatai révén elmenekülhetett volna, vagy egyszerűen el is utasíthatta volna az ajánlatot, de úgy érezte, ha nem fogadná el, azzal elárulná saját közösségét, így mikor felajánlották, igent mondott az elnöki székre. Azt remélte, hogy, a németek (és nyilasok) katonai veresége hamarabb következik be, mint a magyar zsidók deportálása, ezért mindvégig az időhúzásra játszott, valamint igyekezett lecsillapítani minden zsidó ellenkezést, ellenállást, ezzel saját szándékaikkal ellentétesen hozzájárulva a zsidók zökkenőmentes tömeges deportálásához. Az Auschwitz-jegyzőkönyvet ő és a tanács a fordította le magyarra és igyekezett eljuttatni Horthyhoz, valamint más magyar vezetőkhöz, majd külföldre juttatták. Ebbéli tevékenysége hatástalannak bizonyult, a jegyzőkönyv napvilágra kerülésével egy időben kezdődött meg a vidéki zsidóság tömeges deportálása, akik elől eltitkolták, mi is vár majd rájuk az „áttelepítő tábornak” hazudott haláltáborban, Auschwitzban. (...)
A háború után sokan követelték a felelősségre vonását, mondván náci kollaboráns volt, aki saját maga és családja, valamint barátai életéért cserébe elárulta a teljes magyar zsidóságot, ám a rendőrségi vizsgálatot követően végül nem emeltek ellene vádat.
A tanácsban betöltött szerepéről és tevékenységéről, valamint magáról a zsidó tanácsról 1946-ban Emlékirataim – Versenyfutás az idővel! címmel könyvet írt, ami után nem sokkal, még abban az évben meg is halt."

Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság honlapja ("Visszaemlékezések a holokausztról - a világ legnagyobb online gyűjteménye"):  A magyar holokauszt - Zsidó Tanács

"Sternék politikájából szorosan következett, hogy a rendelkezésükre álló információkat elhallgatták a zsidó tömegek elől. A szakirodalom egyértelműen tisztázta, hogy a magyar zsidó vezetők már jóval a megszállás előtt tudomást szereztek a náci Endlösung realitásairól.[7] Mindezt visszaemlékezésében egyébként Stern Samu sem tagadta, hiszen Eichmannékkal kapcsolatban így fogalmazott: "tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú sorozata... Ismertem  szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket."[8] " (...)

"A Tanács tagjainak legkevésbé érhető, védhető és magyarázható lépése az volt, hogy a birkenaui tömegmegsemmisítésről kezükbe került dokumentumokat (az ún. Auschwitz-jegyzőkönyveket) miért nem jutatták el hamarabb a hozzájuk legalább is nem ellenszenvvel viszonyuló magyar tényezőkhöz, illetve a semleges diplomáciai testületekhez.  A jegyzőkönyvek április végén-május elején már nagy valószínűséggel a budapesti cionista vezetők (Kasztner Rezső ,Komoly Ottó)  kezében voltak,[11] és elképzelhetetlen, hogy tartalmukat ne osztották volna meg a velük egyébként kapcsolatban lévő tanácstagokkal. De ha esetleg Kasztner és köre mégis megtartotta magának az információkat, a német nyelvű dokumentumok június elején már biztosan a Tanács asztalára kerültek.[12] A Zsidó Tanács azonban június második feléig mégsem juttatta el a jegyzőkönyveket sem Horthy köréhez, sem a diplomatákhoz." (...)

"Beszédes tény, hogy a Zsidó Tanács legtöbb tagja visszaemlékezéseiben mélyen hallgatott a jegyzőkönyvekről. Török Sándor, a testület keresztény tagja, majd a keresztény tanács elnökhelyettese említést tesz a dokumentumokról: "Dokumentáció anyagunkkal, így pl. az auschwitzi táborból akkor már meglévő igen fontos titkos jelentésekkel különböző vezető embereknél eljártam; a legtöbbnek az volt a véleménye, hogy ezek nem igazak, csak 'zsidó túlzások'."[15] Ez a mondat azonban nem ad magyarázatot a késlekedésre. Freudiger Fülöp éppúgy hallgatott a dokumentumokról,[16] mint Stern Samu, aki 29 gépelt oldalt kitevő, részletes visszaemlékezésében meg sem említi a jegyzőkönyveket.[17] Pedig hatásukra június végén nemzetközi tiltakozások áradata indult meg Horthy Miklós kormányzó felé, aki 1944 júliusában végül is leállította a deportálásokat.[18] A budapesti zsidóság többsége így megmenekült, de a vidéki közösségeket eddigre már elnyelte Auschwitz-Birkenau."

Stern tipikus utólagos önmentegetéssel adta már visszaemlékezései címét is: "Versenyfutás az idővel", aminek azt a tényt kellett takargatnia, hogy érthetetlen módon éppen nem versenyfutás sebességével továbbították az auschwitzi jegyzőkönyveket például Horthyhoz, aki, amikor megkapta, ennek alapján le is állította a deportálást. A Zsidótanács tagjai lényegében szabotálták az információ terjedését és a vidéki zsidók elől eltitkolták az információkat, miközben precízen elősegítették a deportáció lezajlását.

Tehát a Gestapo zsidóügyi osztályának vezetőjével (a zsidó származású!) Eichmannal ilyen módon és ilyen súlyos következményekkel kollaboráló Zsidótanács vezetője vádolta meg a saját bűnei miatti támadások közepette a magyarságot azzal az alaptalan rágalommal, hogy sehol nem kapott a Gestapo annyi feljelentést, mint Magyarországon. A Zsidótanácsok zsidó vezetőinek kollaborációja nem teszi meg nem történtté a zsidók tömeges deportálásában való magyar államigazgatási részvételt, azonban teljesen megszünteti azt az erkölcsi alapot, amin alapulhatna, hogy kollektíven a zsidóság vádolhatná a deportálások végrehajtásában való részvételért kollektíven a magyarságot. Ugyanis a saját társadalmi pozíciójukban mind a magyar közigazgatás vezetői, mind a zsidó társadalmi vezetők egyaránt kiszolgálták a szégyenletes deportálást, talán annyi különbséggel, hogy a csendőrség magas rangú vezetői tiltakoztak az akcióban való részvétel ellen:

"Király Gyula csendőr ezredes 1944 nyarán a BM XX. csendőrségi osztályának vezetője több társával együtt keményen tiltakozott a csendőrség ilyen célokra történő igénybevétele ellen a németeknél." (Forró János: A Magyar Királyi Csendőrség és a fejér vármegyei zsidó deportálás)

Mint látjuk, a Gestapóval való szélsőséges, az alkalmazott kényszerrel nem indokolható, "önként és dalolva" végrehajtott lelkes és túlbuzgó együttműködés vádja a tények egy korrekt vizsgálata alapján nem áll meg sem a franciák, sem a csehek, sem a magyarok esetén, de még a német átlagemberek esetén sem. Gazemberek minden országban akadnak, akadtak a zsidódeportálások idején is, de a kollektív szégyenbélyeg igazságtalan e népekre. A világ összes népére igazságtalan, azonban a Gestapóval való kollaboráció tényei ismeretében egy nép mégiscsak kitűnik, melynek tagjai közül érthetetlenül sokan vállalták a Gestapóval a zsidóvadászat terén való PERVERZ jellegű együttműködést. Egy nép, melynek megdöbbentően sok tagja élvezettel juttatta zsidók és nemzsidó rejtegetőik  tömegét hóhérkézre...

Kezdjük a háborús időszak bizonyára legeredményesebb zsidóvadászával!

A Szőke Méreg

A "Szőke Méreg" férjével és egy Gestapós kollégájával

Wikipédia: Stella Kübler

"Stella {Goldschlag} Kübler Isaacksohn (1922. július 10 - 1994), egy Németországban született zsidó nő volt, aki a II Világháború idején Berlin bújkáló zsidóit felkutatva és lebuktatva működött együtt a Gestapóval. (...) 1943 tavaszán szüleivel együtt letartóztatták a nácik, de hogy elkerülje maga és szülei deportálását, beleegyezett, hogy a Gestapo "elfogója" legyen, aki magukat nemzsidónak kiadó rejtőzködő zsidókra vadászik (úgynevezett "Búvárhajókra").[3] Átfésülte Berlint ilyen zsidókat keresve és mivel sok zsidót ismert egykori szegregált zsidóiskolájából, Kübler nagyon sikeres volt egykori iskolatársai felkutatásában és a Gestapo részére történő átadásában, miközben önmagát is búvárhajónak adta ki. Az áldozatainak számára vonatkozó adat a különféle információforrásoktól függően 600-tól 3,000 zsidóig terjed. Kübler karizmája és lehengerlően jó megjelenése nagy előnyt jelentett számára a bújkáló zsidók felkutatásában. A nácik 'szőke méregnek' nevezték."

(Stella Kübler szőke volt és kékszemű...) Előfordult, hogy egyetlen hétvégén 62 zsidót kapott el!  Roger Moorhouse: Berlin at War (Berlin háborúban) c. könyvében írja, hogy mindegyik lebuktatott zsidóért 200 márkát kapott. Olyan hírhedt volt, hogy a bújkálók figyelmeztetésül körözték a fényképét. Ha belépett egy étterembe, vagy kávéházba, az összes zsidó menekült, amerre látott. Akkor sem hagyta abba, amikor a szülei mégis koncentrációs táborba kerültek, ahol meg is haltak, a háború végéig folytatta a zsidóvadászatot.

A manapság "nácivadászok" által sokkal kevesebbért bíróság elé hurcolt magyar és más nemzetiségű aggastyánok sorsával összevetve Stella Kübler ugyan három perben külön-külön 10-10-10 éves büntetést kapott, de ebből csak egyszer kellett a büntetést leülnie. 1994-ben 72 évesen, békés öregkorban ölte meg magát, miközben a Simon Wiesenthal Központ már 1977 óta vadászott nemzsidó váltóőrökre és hasonló főbűnösökre... Kivételes, elszigetelt eset - mondhatja erre bárki (főleg, ha kettős mércével mér) - különben is kitért a háború után és megveszekedett antiszemita lett. Ezt azonban nem mondhatjuk a varsói "Zsidó Gestapóra"... Egy elvetemült bárhol akad, de ezer??? (A témáról szándékosan főleg az angol nyelvű Wikipédiáról idézek, nem a jóval terjedelmesebb lengyel forrásokból, hogy a magyar olvasó könnyebben elindulhasson, ha ellenőrizni kívánja az itt szereplő információkat. Forráslinkek az eredeti Wikipédia szócikkeknél.)

A "Zsidó Gestapo"

Wikipédia: 13-as Csoport

A "Tizenhármas Csoport" hálózat (lengyelül: Trzynastka, Jiddisül: Das Draitzental) egy zsidó kollaboráns szervezet volt a varsói gettóban a második világháború idején. A Tizenhármasok nemhivatalos nevüket a Leszno utca 13. alatti székhelyükről kapták. A csoport 1940. decemberében alakult, vezetője Abraham Gancwajch,[1] a Hasomér Hacair korábbi 
Łódź-i vezetője volt [2]. A szervezetet a Sicherheitsdienst (SD) hozta létre,[3] és a Zsidó Gestapónak is nevezték[4] az egység közvetlenül a német Gestapónak jelentett.[idézet szükséges] A csoport [4] rivalizált a Zsidótanáccsal (Judenrat) a gettó ellenőrzéséért és beépült a gettó zsidó ellenállószervezeteibe.[5] A csoport legfontosabb egysége A Varsói Zsidónegyed Uzsora- és Feketézésellenes Hivatala volt.[6] Miközben elvileg feladata a feketepiac elleni kűzdelem volt, valójában nagy összegeket gyűjtött be zsarolás és védelmi pénzek szedése útján.[3][4] A csoportnak saját börtöne is volt. A csoport összlétszáma három- és négyszáz közötti egyenruhás zsidó tiszt volt, akiket zöld szalagos sapkájuk jelölt.[6] (...)Gancwajch és a csoport túlélő tagjai később magukat zsidó ellenálló harcosoknak kiadva tűntek fel, valójában azonban zsidókat rejtegető, vagy másképp támogató lengyelekre vadásztak.  A Zsidó Gestapó felszámolása után Gancwajch Varsóban maradt a gettón kívül, ahol folytatta a nácik kiszolgálását.[4]

Michał Kruk és társai kivégzése zsidórejtegetésért, Przemyśl, 1943. szept.6.

Csak Przemyśl városában és környékén 415 zsidó nemzetiségű embert, köztük 60 gyermeket sikerült megmentenie a lengyel "Żegota" Zsidósegítő Tanácsnak és civileknek, amiért megtorlásul a nácik 568 lengyelt végeztek ki...

Wikipédia: Abraham Gancwajch

Abraham Gancwajch

A háború előtt tanár és cionista újságíró volt, akit náciellenes álláspontjáról ismertek; kitűnő beszélőnek tartották.[7] A Hasomér Hacair (egy szocialista-cionista ifjúsági mozgalom) egyik vezetője is volt. [8] Lengyelország német inváziója után Varsóban bukkant fel, mint Łódź-i menekült jó kapcsolatokkal a Sicherheitsdienst (SD) felé[9] és nácikollaboránssá vált. 1940. decemberében létrehozta a 13-as Csoport hálózatot, egy zsidó nácikollaboráns szervezetet a Varsói Gettóban, melyet egyesek a "Zsidó Gestapónak" neveztek".[7][9][10]

Wikipédia: Żagiew

Żagiew ("A Fáklya"), mely "Zsidó Szabadság-Gárda" néven is ismert, egy nácikollaboráns zsidó provokátorügynök csoport volt a német nácik által megszállt Lengyelországban, melyet a németek alapítottak és finanszíroztak, vezetője Abraham Gancwajch volt.[1]A Żagiew sok tagja a 13-as Csoport nevű kollaboráns zsidó szervezethez tartozott, melyet szintén Gancwajch vezetett. A náciknak több, mint ezer zsidó titkosügynöke volt Lengyelországban [2], ezeknémelyikének Gestapo tartótisztjei engedélyezték, hogy lőfegyvert birtokoljanak és viseljenek. A szervezet elsősorban a varsói gettón belül működött. Elsődleges célja a zsidó ellenállási hálózatba való beépülés és a Főkormányzóság területén zsidókat rejtegető és támogató lengyel földalatti mozgalommal való kapcsolatainak feltárása volt. A szervezet jelentős kárt tudott okozni mindkét fronton. [3] A Żagiew ügynökei szintén szerepet játszottak a varsói Hotel Polski-ügy, egy német akció szervezésében, melynek keretében gazdag zsidókat csaltak csapdába a dél-amerikai kivándorlás hamis igéretével, majd pénzük és értékeik elrablása után megölték őket.

Hogy a varsói "Zsidó Gestapo" mindkét meghatározó keretszervezetét vezető Gancwajch, azelőtt a héber nyelv tanára és a Hasomér Hacair helyi vezetője nem kizárólag egy opportunista pribék, hanem MINDENRE elszánt cionista volt és hogy talán teljesen tudatosan, beavatottan, a globális cionista központ utasítására látta el ezt a hóhérfeladatot a varsói gettóban, nagyon érdekes adalék a beszéd, melyet fia bármicvóján mondott a 13-as Csoport tagjai előtt:

"A zöld színt viseljük, a remény színét. Mert mi változatlanul hisszük, hogy így vagy úgy, ránk virrad a szabadság hajnala, hogy egyszer még szabad emberekként fogjuk szántani az őseink vérével és izzadságával átitatott földet [...] a 13-as a becsületesség és a tiszta kezek szimbóluma, az őszinte szándékoké és a fáradhatatlan munkáé, a rend oázisáé a rendetlenség azon káoszában, amit a varsói gettó jelent". (Forrás: Internetes Adatbázis a Varsói Gettóról)

A Sófár - Zsidó médiaportál szócikke megemlíti a baloldali cionista szervezetről, melynek a Zsidó Gestapo vezetője a háború előtt  Łódź-i vezetője volt:

Hasomér Hacair: "A második világháború alatt a németek megszállta Európában aktívan résztvett az ellenállási mozgalomban" 

Nos, valóban, bár azt nem említi a Sófár, hogy néhány vezetője a beépített agent-provocateur szerepkörben tette ezt...

Menetel a Zsidó Gestapo a varsói gettóban

A "Zsidó Gestapo" hány elaggott tagját látjuk a hírekben, amint a Wiesenthal Központ munkatársai és zsidó önkéntesei a bíróság elé hurcolják őket egy Utolsó Esély akció keretében???

Bezzeg a dánok megmentették a zsidóikat! - mert a nácik hagyták, sőt megszervezték...

"A dán nép az egyetlen, melynek kollektíven adományozták a Világ Igaza címet"

A német megszállás tervezett emlékműve körüli viharban és az általa kiváltott zsidó tiltakozás, MAZSIHISZ-bojkottfenyegetés légkörében újra sok fórumon elhangzik a bezzegdánokkal való példálózás a nácikkal kollaboráló magyarság kioktatása és szégyenpadra ültetése céljából. Csak egy példa korábbról, általában ilyen módon szokták a dolgot emlegetni:
Karsai: Horthy tudott a zsidóság elpusztításának tervéről

"Karsai László emlékeztetett arra: Franciaországban a zsidó emberek üldöztetését –ellentétben Magyarországgal a közvélemény többnyire ellenezte, ott a zsidóság 75 százaléka megmenekült a holokauszt idején, Dániában pedig 99 százalékos volt a túlélők aránya. Magyarországon ugyanakkor 437 ezer vidéki zsidó embert deportáltak, és míg 1944 tavaszától Magyarországról 2-5 szerelvényt vittek naponta az auschwitzi haláltáborba, addig Franciaországból hetente egy-egy vonatnyi embert szállítottak oda." 

Hogy mi okozott ekkora különbséget a deportálást (Karsai szerint) pl. a franciákkal ellentétben nem ellenző magyarok és a zsidóik 99%-át megmentő dánok között? Megtudjuk például a 168 órából :
"a dán polgár kultúrája, a szabadság, az erkölcs, az egyenjogúság megszilárdult elvei" - mindezek sajnos nálunk, a Magyar Ugaron hiányoztak...

Vidám zsidómentés.  Demokraták nem félnek, főleg, ha a németek nem néznek oda...

A bejegyzés folytatása

168 óra Online: A dán példa - Példátlan zsidómentő akció

Az ősszel volt 70 éve, hogy éj sötétjében halászhajók serege indult a dán partoktól a közeli svéd partok felé. Hétezernél több dán zsidót mentettek át így a szabadságba – a lakosság közös kiállása üldözött honfitársaik mellett példátlan volt Európa nácik elfoglalta részén. A történelmi eseményt hétfőn méltatták a Holocaust Emlékközpontban. (...)
A deportálásukról szóló parancs csak 1943 augusztusában érkezett – ám mindjárt ki is szivárgott egy, az ellenállókkal rokonszenvező német diplomatától. Éppen zsidó ünnep lévén az üldözöttek még aznap el tudták hagyni otthonukat s nem maradt senki védelem nélkül: keresztény honfitársaik mindannyiukat befogadták, elrejtették – majd segítették őket lejutni a tengerpartra, ahonnan halászok vitték a menekülőket csónakjaikon, kis hajóikon a szomszédos Svédországba. Hétezer háromszáz dán üldözött és 700 családtagjuk, mellettük további 1.400, elsősorban Németországból menekült zsidó kerülte el így a deportálást, a majdnem biztos halált. A dánok bátor cselekvése mellett szükség volt persze arra is, hogy a svédek változtassanak magatartásukon. Az ország addigi, német-barát semlegességi politikájáról (Olaszországnak a háborúból való kiválása után) a szövetségesek felé fordult. Míg korábban nem fogadtak be zsidó menekülteket, ezt most lehetővé tették és nagyvonalúan gondoskodtak róluk. Így történhetett, hogy Dánia zsidó lakói közül csak 116 veszítette életét – beleszámítva a balesetben, öngyilkosságban elhunytakat. Straede professzor szerint mintegy 30-40 ezer dán volt részese ennek a páratlan mentőakciónak – amelynek egyébként nem volt kifejezetten zsidóbarát jellege. Dániában a háború előtt (majd utána is) voltak antiszemita jelenségek, a zsidó származású honfitársakkal való szolidaritás a demokratikus hagyományok erejét mutatta. A dán polgár kultúrájával, a szabadság, az erkölcs, az egyenjogúság megszilárdult elveivel nem fért össze, hogy honfitársait valamely okból megkülönböztessék, üldözzék – kötelességének érezte, hogy a nagy veszélyek ellenére megvédje őket s ezzel hazája értékeit. Míg Izrael a Világ igazai sorában egyénileg ismeri el zsidó életek megmentőit, a dán nép az egyetlen, amelynek kollektíven adományozták ezt a címet. (...) A dán zsidók megmentése bizonyítja, hogy a nehéz, szinte kilátástalan helyzetekben, a parancsok ellenében is lehetett nemet mondani, emberéletek ezreit megmenteni, hallhattuk Szita Szabolcstól.

A fenti cikk tipikus az események tálalásának hagyományában, melyet a tények ismeretében a városi népmesék körébe kell sorolnunk. Azért is megdöbbentő a fenti (zsidó) népmese makacs túlélése, mert a mesét cáfoló tényeket az alábbiakban  nagyrészt a szokott helyről, a gyakran lesajnált Wikipédiáról és egy-két ott linkelt forrásból szedtem össze. Kiderül belőlük, hogy a dániai zsidók megmentéséért járó Világ Igaza címet a dán nép helyett olyannyira indokoltabb lett volna két dániai német náci vezetőnek adni, köztük a legmagasabb rangúnak, hogy egyikük meg is kapta! (Netán berlini feletteseiknek is járt volna...) És hogy persze dán részről nem beszélhetünk "parancsok ellenében nemet mondásról", amikor "nagy veszélyek ellenére védték meg zsidó honfitársaikat". Sokuknál inkább egy jó kis alkalmi extrapénz-kereseti lehetőségről volt szó...
Mark Paul: Patterns of Cooperation, Collaboration and Betrayal: Jews, Germans and Poles in Occupied Poland during World War II

7. old.: "A dán ellenállás hatalmas pénzösszegeket vett el a zsidóktól, akiket svédországi menedékhelyükre szállítottak a helyi német flottaparancsnokság szemethunyásával. " 29" 

29. lábjegyzet:
"1943 őszéig a dán zsidókat nem háborgatták. Dr Werner Best SS-tábornok, a dániai németBirodalmi Főmegbízott * szabad kezet adott Georg Ferdinand Duckwitznak a koppenhágai német nagykövetség tengerészeti attaséjának, hogy bármit megtehessen, ami szükséges volt a zsidók tervezett deportálásának megakadályozásához. Duckwitz Svédországba repült, ahol titokban találkozott Per Albin Hansson miniszterelnökkel**. A svéd miniszterelnök biztosította, hogy amennyiben a dán zsidók elleni akció megkezdődik, Svédország elvben kész lesz befogadni őket. A zsidók begyűjtésének tervezett kezdete előtt Duckwitz visszatért Svédországba, hogy riadóztassa a svéd kormányt, legyen kész a menekülő zsidók befogadására. A helyi német haditengerészeti parancsnokság figyelmeztette a dán ellenállást a zsidók közelgő végzetére, leállította a német parti őrséget, és behunyta a szemét a mentőakció felett. A dán hajósok által szállított zsidókat beengedték Svédországba. Mivel a helyi német haditengerészeti parancsnokság szemet hunyt a mentőakció felett, sem a zsidók, sem a hajósok között nem voltak áldozatok. A mentőakció kezdeti szakaszában csak a jómódú dán zsidóknak tellett a rövid svédországi átkelésre. A privát hajósok maguk szabták meg az árat és a költség megfizethetetlen volt, személyenként 1,000-től 10,000 koronáig terjedt (korabeli átszámítás szerint 160-tól 1600 USA-dollárig). Később, amikor szervezett dán mentőcsoportok csatlakoztak a mentés koordinálásával és a pénzügyi fedezet összegyűjtésével, a személyenkénti átlagár 2,000, majd 500 koronára csökkent. A mentőakció összköltsége nagyjából 12 millió korona volt, amiből a zsidók  körülbelül 7 millió koronát fizettek, beleértve egy 750,000 koronás kölcsönt, melyet a zsidóknak vissza kellett fizetnie a háború után.  

Források:
Mordecai Paldiel, The Righteous Among the Nations (Jerusalem: Yad Vashem; New York:Collins, 2007), pp.105–109;
Leni Yahil, The Rescue of Danish Jewry: Test of a Democracy (Philadelphia: Jewish Publication Society of America, 1969), pp.261–65, 269.  

Miközben a dán mentőakciót szüntelenül dicsőítik anélkül, hogy megemlítenék, milyen minimális kockázatot jelentett ez a mentésben résztvevőknek és milyen csinos díjat kértek érte, ezzel ellentétesen a lengyel mentési erőfeszítéseket ócsárolják, annak megemlítése nélkül, hogy a németek halálbüntetéssel sújtották a lengyeleket a segítség bármilyen formájáért és hogy lengyelek százai, ha nem ezrei fizettek ezért az életükkel. 

* (A Birodalmi Főmegbízott cím az én betoldásom a tényeknek megfelelően)

**(Az angol eredetiben tévesen "president" szerepel)

Tegyük hozzá, hogy Magyarországon éppúgy, mint Lengyelországban életveszélyes dolog volt zsidót rejtegetni és nálunk a helyi német Birodalmi Főmegbízott, a német nagykövetség és a német katonai vezetők nem egészen a zsidómentés megszervezésével és biztosításával foglalkoztak, mint Dániában!

A fenti sajtópéldában (168 óra) szereplő mesebeli sztorival szemben, melyben hányigerkeltően övezik fel a demokratikus erényekkel a bajban levőket gátlástalanul kifosztó mintakapitalista árjanépet, a hazai holokauszt-ipar egyik hivatalos, oktatási célú honlapján (melynek védnökei között a Mazsihisz is szerepel), már feltűnnek a tények is, bár kicsit selyempapírba csomagolva és a kizsarolt magas átkelési díjakat egyszerűen elhazudva. Azonban a német vezetők szabotázsának tényei még itt is mellbevágóan jelennek meg:
A Holokauszt Magyarországon - Dánia és Norvégia

"Dániában 8 ezer zsidó élt, befolyásuk és vagyonuk jelentéktelen volt. A németek 1940 áprilisában ellenállás nélkül foglalták el az országot, ráadásul a norvégokhoz hasonlóan a dánokat is árjáknak tartották, ezért a megszállók az első két és fél évben mérsékelten viselkedtek. A dán király, a kormány és a közigazgatás a helyén maradt. Amikor a Birodalmat 1942 novemberétől Koppenhágában képviselő Werner Best felvetette, hogy a "zsidókérdést meg kellene oldani", a dán kormány kilátásba helyezte lemondását, ezért Best nem erőltette az ügyet. 1943-tól erősödött fel a dán ellenállási mozgalom tevékenysége, augusztusban a német megtorlások miatt a kormány lemondott. Hitler szeptemberben engedélyezte a zsidók deportálását, ezt azonban több tényező is akadályozta: a Dániában állomásozó Wehrmacht erők parancsnoka ellenezte az akciót, és nem engedte, hogy katonái részt vegyenek benne,a dán zsidók vezetőit német diplomaták és magas rangú dán hivatalnokok egyaránttájékoztatták a nácik terveiről. A zsidók összeszedése 1943. október1-én indult. A németeket kísérő dán rendőrök megakadályozták, hogy a nácik bemenjenek a zsidók lakásába, ezért csak azt vitték el, aki a dán rendőrök figyelmeztetése ellenére ajtót nyitott. A razzia csekély eredménnyel járt: mindössze 477 zsidót fogtak el, őket sem Auschwitzba, hanem a theresienstadti "mintagettóba" szállították. A deportálások hírére szinte az egész dán társadalom a zsidók védelmére kelt, és megkezdődött Svédországba menekítésük. Tiltakozott X. Keresztély dán király, több egyházi vezető. A zsidókat elrejtette a lakosság, a rejtekhelyekről taxisok ingyen szállították őket a kisebb kikötőkbe, a hajósok ingyen keltek át velük a Dániát Svédországtól elválasztó tengerszoroson. Ha a zsidóknak mégis fizetniük kellett, akkor a dánok összeadták a viteldíjat. A tengeri mentési akciót segítette a német haditengerészet is, amely egyszerűen úgy tett, mintha nem venné észre a megélénkült vízi forgalmat. Három hét alatt 7200 dán zsidó érte el a megmenekülést jelentő svéd partokat.

A német flotta 3 hétig nem figyelt oda... Ilyen német helytartók mellett könnyű volt a dán zsidók 99%-át megmenteni:
Wikipédia: Werner Best

"1942 novemberében a Távirat-válság után Bestet kinevezték a Harmadik Birodalom dániai Főmegbízottjának (Reichsbevollmächtigter). (...) Best jó kapcsolatokra törekedett Dánia és Németország között, hogy Dániát egy példává tegye, milyen lehet az élet a Náci Európában.Emiatt a körülmények jobbak voltak Dániában, mint más Németország által megszállt területeken. Best a dán kormány lemondásáig nem lelkesedett a zsidók elleni büntetőintézkedések bevezetéséért."

Werner Best SS Obergruppenführer, Birodalmi Főmegbízott Erik Scavenius dán miniszterelnökkel, 1942-43:

"Erik, deportáljuk a zsidóitokat." "Hova?" "Svédországba!"

Nem kell ragozni, hogy a náci vezetés tudatosan helyezett Dániába olyan "helytartót", aki "nem lelkesedett" a zsidóirtásért. Eleve a kirakat szerepét szánták a megszállt Dániának, mint fajrokonoknak. Küldhették volna a minket jelenlétével megtisztelő Eichmannt is, akinek jutott is szerep a dán zsidók kapcsán, de láthatóan nagyon más szerep, mint amit Magyarországon osztottak neki:

A Holokauszt Magyarországon - Dánia és Norvégia

A dán kormány folyamatosan érdeklődött a deportált dán zsidók helyzete felől, 1944 nyarán a Nemzetközi Vöröskereszt delegációjával együtt dán küldöttség ellenőrizte a theresienstadti viszonyokat. Eichmann gondosan előkészítette a propaganda szempontjából fontoslátogatást: a munkaképteleneket Auschwitzba vitette, a gettó házait kifestették, az utcákat kitakarították, a fejadagokat megnövelték, nagy sietséggel mozit, kávézót nyitottak. A vizit a nácik szempontjából sikeres volt, a nemzetközi küldöttség elégedett volt a látottakkal. A dán zsidókat távozásuk után sem merték bántani. A holokauszt során 60 dán zsidó halt meg."

Eichmann Patyomkin-faluja Theresienstadtban a Vöröskereszt számára

A Wikipédia Georg Ferdinand Duckwitz-szócikke is beszámol róla, hogy a koppenhágai német követség tengerészeti attaséja magától Best birodalmi főmegbízottól, a Gestapo helyi megszervezőjétől kapott tájékoztatást a készülő deportálás tervéről, mire Berlinbe utazott, hogy a főnökséget lebeszélje a tervről ! Ezután Svédországban a kormányfővel tárgyalva készítette elő a dán zsidók befogadását, értesítette a dániai zsidó közösség vezetőit, a főrabbit, majd mint aki dolgát jól végezte, visszatért unalmas hivatali teendőihez.

Az alábbi dán életrajzi könyv címe: "A jó német. G.F. Duckwitz, a dániai zsidók megmentője"
Hát nem a dán nép kollektíven??? (És ingyen?) Szita Szabolcs az évfordulón mondott beszédébenelfelejtette kidomborítani a megszálló német hatóságok főszerepét a mentésben... Pedig a tény olyan fokban ismert és elismert, hogy a komplett dán nép mellett, (akik PR-okból kapták meg) Duckwitz is megkapta A Világ Igaza címet a Yad Vashemtől. (A Yad Vashem adatlapján szemérmesen "kereskedő" szerepel Duckwitz foglalkozásaként, elsumákolták, hogy valójában: "a náci német követség attaséja"...)

G.F. Duckwitz, náci párttag, a Világ Igaza, a dániai zsidók megmentője

Tehát a dániai zsidók megmenekülése annak volt köszönhető, hogy a III Birodalmat Dániában képviselő náci vezetők elszabotálták az elvileg hivatalos döntés végrehajtását a zsidók deportálásáról, illetve a zsidómentést maga a koppenhágai német nagykövetség szervezte meg a Wehrmacht és a flotta asszisztálása mellett. Az a tény, hogy emiatt a súlyos árulás miatt a hajuk szála sem görbült, egyértelműen jelzi, hogy erre a "szabotázsra" a legfelsőbb helyről volt jóváhagyásuk, illetve bizonyára utasításuk. Már a káderpolitika keretében olyan megbízottakat küldtek ki Dániába, akikről lehetett tudni, hogy nem különösebben rajonganak az általuk szolgált rezsim zsidóellenes politikájáért. Vagyis a dániai zsidóknak a náci vezetés más szerepet szánt, mint a magyarországiaknak. Ez egyúttal azt is megmutatja, mennyire gondolták komolyan az "Endlösung" jelszavát. Semennyire, a náci vezérkarnak soha nem volt célja MINDEN zsidó kiirtása, hogy a cél a cionizmus igényeinek kiszolgálása volt, arról korábbi bejegyzésekben már írtam.

A magyar lakosságot és államszervezetet túllihegő kollaborációval vádolni, miközben "a dánok példamutató helytállását" hozzák fel minket megszégyenítő kontrasztként, a mindenki számára könnyen hozzáférhető tények ismeretében gyalázatos történelemhamisítás. Sokkal inkább az, mint a Szabadság-térre tervezett emlékmű...

De ellenzői is voltak a zsidó menekültek befogadásának Svédországban

Ugyan, mondhatná erre valaki, pár hülye antiszemita mindenhol akad...

A budapesti Holokauszt Emlékközpontban a dániai zsidók megmentésének 70. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen hangzott el Szita Szabolcs professzor részéről zárógondolatként: 

“A dánok embersége, a svéd polgárok befogadó magatartása európai érték. Valós kép, kiemelkedő példa a népek, nemzetek erkölcsiségéről.”

A dán hajósok példamutató erkölcsiségét már láttuk, akiket az akciót ténylegesen megszervező náci német vezetés kért fel a fuvarozási szolgáltatásra és cserében emberrablókhoz méltó viteldíjat követeltek, amit az átlagos zsidók egy része hitelfelvétel  nélkül ki se tudott fizetni... Szintén árnyalandó a kép a svéd vendéglátók kiemelkedő erkölcsiségéről. Köztudott, hogy  a háború utáni svéd jóléti állam alapját éppen a náci Németországnak nyújtott hadiszállításokból felhalmozott gigantikus haszon nyújtotta. A svéd erkölcsiség egyik mérlegében ott van 7200 befogadott dán zsidó, a másikban annak a náci hadigépezetnek a készséges, jól fizető kiszolgálása, amely gépezet nem 7200 zsidót gyilkolt meg e segítségnek köszönhetően is, hanem milliós nagyságrendűt. A mai vitákban sokat emlegetett kérdés, hogy a brit és amerikai légierő miért nem bombázta az auschwitzi tábort, vagy az oda vezető vasútvonalakat, legalább ilyen logikusan feltehető ebben a vonatkozásban is: Miért nem bombázták az angolszász szövetségesek a svéd hadiüzemeket??? Nem utolsósorban a  legendássá reklámozott zsidómentő (megér egy külön bejegyzést ez is) Raul Wallenberg nácikat boldogan kiszolgáló családjának üzemeit. Vagy miért nem helyezték nyomás alá a svéd kormányt a brit és az USA külügyminisztérium részéről, megfenyegetve őket a bombázással, ha nem hagyják abba Hitler támogatását? Érdekes és logikus kérdések, de még a menekült zsidók svédországi befogadása sem volt mindig zökkenőmentes, mert akadtak az akciónak befolyásos ellenzői:
Wikipédia: Mordecai Ehrenpreis 

Mordecai Ehrenpreis

“Mordecai Ehrenpreis a cionizmus korai híve volt és segített Herzlnek megszervezni az első Cionista Kongresszust. A Cionista Világszervezet Demokratikus Frakciójának és a Jüdische Almanach szerkesztőbizottságánaktagja volt.” (...) “1900-tól 1914-ig Bulgária főrabbija Szófiában…” (...) “1914-től haláláig (1951) Stockholm főrabbija.” (...) “1977-ben Moshe Schonfeld ultraorthodox (haredi) aktivista a Neturei Karta által kiadott ‘Vádolnak a holokauszt-áldozatok’ c. könyvben azt állította, hogy a svéd kormány 10 000 német zsidó menekültet szándékozott befogadni a náci korszakban, és hogy Ehrenpreis felszólította a kormányt, hogy álljon el ettől az akciótól.Israel Jacob Zuber rabbi, Stockholm ortodox főrabbija igyekezett megszervezni, hogy a kormány adjon vízumot és menedéket a sok lengyel zsidó menekültnek, akik Lettországban és Litvániában tartózkodtak és közvetlen veszélyben voltak a németek részéről. Ehrenpreis fáradhatatlanul dolgozott, hogy meghiúsítsa a tervet és visszavonassa ezek vízumait, mert nem akart ortodox zsidó menekülteket városában, ugyanis ezek nem illettek az ő judaizmusról vallott liberális nézeteihez. Akiket megmenthettek volna, mind meggyilkolták a nácik.[2]”

Az ellenlábasság magyarázata,  miszerint egy cionista rabbi liberalizmusból fintorgott volna a talán "keleties" menekültektől, naív feltételezés. Sokkal logikusabb következtetés, hogy a cionizmus felsőbb köreihez tartozó, Herzllel a hőskorban együtt dolgozó rabbi a cionista vezérkar irányvonalához tartotta magát, mely szerint a zsidómentést alá kell rendelni a zsidó állam létrehozása szempontjainak, a cionizmus "Szent Ügye" számára pedig elveszett és felesleges minden zsidó, aki nem Palesztinába alijázik, hanem máshol maradna, vagy máshová menekülne. (Illetve ez esetben kárpótlás alapjául szolgáló mártírként lehet hasznos az Ügynek...) Az irányt a cionizmus legfőbb vezetői jelölték ki:

Ben Gurion

Ben-Gurion ( Izrael állam későbbi első miniszterelnöke) mondta 1938-ban:

"Ha tudnám, hogy az összes németországi (zsidó) gyereket kimenthetjük Angliába, vagy csak a gyerekek felét Erec Izraelbe, én a második megoldást választanám. Mivel nekünk nemcsak e gyerekek életét kell számításba vennünk, hanem Izrael népének történelmét is."

A cionista főrabbi “sikeres” torpedóakciója után jött a dán zsidók befogadása, erről idézem a ‘Vádolnak a holokauszt-áldozatok’ 11. oldaláról:

“De amikor négy év múlva a teljes dán zsidóságot Svédországba csempészték az éj leple alatt, Ehrenpreisnek nem sikerült megakadályoznia ezt a csodálatos mentőakciót, mert őt is meglepetésként érte.”

Ezek után ez a zsidómentést megtorpedózó rabbi a cionista állam egyik megbecsült Alapító Atyjának számít, mint a könyv idézi a 116-117. oldalon a Bar Ilan egyetem egyik előadójának beszédéből. A svéd parlamentben is volt vita 1945. januárjában a zsidómentés kapcsán, hogy vajon megtett-e Svédország mindent az üldözöttekért, e vitában mondta Kanut Peterssons képviselő (113. old):

“… jól ismert számomra, hogy az itteni zsidók bizonyos csoportjai a legkevésbé sem voltak abban érdekeltek, hogy bátorítsák a zsidó menekültek befogadását…”

Ha egy neves cionista Alapító Atya, egy főrabbi akadályozta a svédországi zsidómentést, megmenthető ezreket küldve a halálba, biztos, hogy például cionista zsidóknak kell számonkérnie a magyarokon, hogy miért nem mentettük úgy a zsidóinkat, mint a dánok és a svédek, miközben ők is tudják, hogy a dániai zsidókat a nácik mentették meg saját maguktól ???

Példátlan fenyegetés Thomas P. M. Barnett-től (magyaridok.hu) 







A befolyásos amerikai elemző szerint egyszerűen meg kell ölni a neoliberális világrend kritikusait. A kór, melynek fő tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes elveszítése, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed. Sokak számára talán meglepőnek tűnik, hogy léteznek ragályos betegségek is, melyek induktív hatású pszichés befolyások alakjában terjednek. Francia orvosok írták le 1877-ben először az elmezavart. PÉLDÁTLAN FENYEGETÉS THOMAS P. M. BARNETT-TŐL

A BEFOLYÁSOS AMERIKAI ELEMZŐ SZERINT EGYSZERŰEN MEG KELL ÖLNI A NEOLIBERÁLIS VILÁGREND KRITIKUSAIT

Dr. Szendrődi Győző

A kór, melynek fő tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes elveszítése, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed.

Sokak számára talán meglepőnek tűnik, hogy léteznek ragályos betegségek is, melyek induktív hatású pszichés befolyások alakjában terjednek. Francia orvosok írták le 1877-ben először az elmezavart, melyben a beteg hozzá közel álló személy nézeteit veszi át egyfajta paranoid látásmód formájában. A hazudozáshoz való mániákus vonzalom – melyet szintén a 19. század végén említett először a szakirodalom – csak bizonyos feltételekkel lopja magát a köztudatba, ám ebben az esetben rendkívül széles tömegek esnek a fertőzés áldozatául. A politikusok egy részére jellemző kóros hazudozás tudományos igényű leírására az itt közölt szerény ismereteken túlmenően még senki sem vállalkozott.

Eddigi megfigyeléseink alapján messzemenő bizonyossággal állítható, hogy a kór, melynek központi tünete a valóság reális érzékeléséhez való képesség teljes mértékű elveszítésében manifesztálódik, liberális világnézeti alapon különös gyorsasággal terjed. Előrehaladott állapotban a beteg olyan mértékben bonyolódik az agyát elborító rögeszmés fantazmagóriákba, hogy megnyilatkozásait már csak azok képesek megérteni, akik szintén fertőzöttek, vagy a kóros eszme terjedését a háttérből irányítják.

Nehéz lenne megítélni, hogy Thomas P. M. Barnett, Donald Rumsfeld védelmi miniszter egykori tanácsadója, aki mára már egyik kedvence a népieskedő amerikai szórakoztatóiparnak, az előbbi vagy az utóbbi kategória képviselőjeként szerepel-e az amerikai köztudatban. Az „amerikai” megjelölést nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, miután Barnett megtiltotta művei idegen nyelvű kiadását. Mielőtt rátérnénk az eszmefuttatások ismertetésére, előre kell bocsátanunk, hogy Barnett 2004-ben Blueprint for Action címen megjelent műve nem nyerte el a nagyközönség tetszését, akkoriban még a „haladó” politikai erők gondolatvilágát se termékenyítette meg. Az ismert katonai szakértő és politológus könyvecskéjét az új évezred kezdetén még őrülettel határos látomások gyűjteményeként tartották számon, jó tíz évnek kellett eltelnie, mire bizonyos, napjainkban elhatalmasodott politikai formációk felismerték az ötletekben rejlő lehetőségeket, és tekintélyes anyagi áldozatokat sem kímélve megteremtették a megfelelő indukciós folyamatok hadműveleti alapját.

Barnett a geopolitika sakktábláján négy szabad áramlás (flow) beindítását és haderejű biztosítását tartja az Egyesült Államok hegemóniá­jának megőrzése és kiépítése céljából elengedhetetlennek. Ezeknek a folyamatoknak a globalizáció széles áradatában „akadály- és súrlódásmentesen” kell egyesülniük. Elsőként a bevándorlótömegek szabad áramlásának szükségességére hívja fel Barnett a Pentagon vezérkarának figyelmét – miközben arról álmodozik, hogy az évi másfél millió fős Európába áramoltatott tömeg homogén népességet fog eredményezni, amely szétzilálja majd a nemzetállamok önazonosságát. Egy mesterségesen kialakított, kreol bőrű közösség átlagembere rendelkezhetne annyi értelemmel, hogy dolgozni tud, legyen azonban annyira együgyű, hogy a politikai irányítással szemben semmiféle ellenállást nem tanúsít. Mindehhez hozzáfűzi még a szakértő, hogy az áramlást nem szabad akadályoznia senkinek és semminek: se kormánynak, se intézménynek. Ilyen irányú akciók az Egyesült Államok létérdekét sértenék, vagyis el kell intézni szószólóikat, méghozzá hamar: „Meg kell őket gyilkolni.” („And when they threaten vio­lence against global order, I say: Kill them.” Blueprint for Action, 282. oldal.)

A továbbiakban a kőolaj, a földgáz és az ásványi kincsek szabad áramlásának biztosításáról beszél a szerző. Véleménye szerint ez csak úgy érhető el, ha nem állami szervek, hanem nemzetközi cégek döntenek a forgalmi és kereskedelmi szabályzatokról. Harmadik tézisé­ben Barnett a tőke egyes országokba való szabad bevitelét és a profit dolláralapú, Amerikába irányuló kivitelét követeli. A katonai szakértő csupán geopolitikai koncepció­ja negyedik tézisében szentel, mintegy mellékesen, figyelmet hagyományos hadműveleti célkitűzéseknek. Mégsem követel kevesebbet, mint az amerikai biztonsági eszközök és haderő gátlástalan áramlását: „Egy állam sem állhat azon katonai beavatkozások útjába, melyek az Egyesült Államok érdekeit szolgálják.”

Röviden ennyit a Pentagon számára 2004-ben kidolgozott tervezetéről, melynek napjainkra időzített „súrlódás- és akadálymentes” megvalósulásáról mindenki saját megfigyelései alapján dönthet. Való igaz: a hidegháborús korszak lezáródása után ezek a gondolatok még mindenki számára őrületnek tűntek, és persze azok maradtak a mai napig. Minek kellett tehát bekövetkeznie, hogy a (nyugat-)európai polgárok jelentős része, ha nem is döntő többsége, nemcsak hogy el nem utasítja, de szolgálja is a globalizációs folyamatok széles körű megvalósulását?

Orbán Viktor számos nyilatkozatában azt a véleményt juttatta kifejezésre, hogy az a felfogás, melynek alapján az EU vezető politikusai erősen vitatható döntéseiket meghozzák, logikai ellentmondásokra épül, józan ésszel már nem követhető. A miniszterelnök itt finoman, államférfihoz méltó módon fejezte ki magát. Mi magunk őrületes hazugságokról beszélnénk. A diagnózist a valóság követelményeitől való ilyen mértékű elrugaszkodásra bevezetőül már megadtuk. Úgy véljük, hogy ez a kór a liberális világnézeti alapon terjedő elmebántalmak legsúlyosabb változata.
Az igazság kedvéért meg kell jegyezni: nem minden liberális pártállású személy tartozik a járvány által veszélyeztetettek közé. A Nobel-békedíjas amerikai elnök, Barack Obama például rezisztensnek tűnik a kórral szemben, hallani sem akar Thomas Barnett gyilkossági felhívásának megvalósításáról. Ennek bizonyítékát abban látom, hogy Obama szót sem ejt arról, hogy azokat a – Barnett kifejezésével élve – „eszeveszett jobboldali politikusokat”, akik a tömeges bevándoroltatás ellen fellépnek, minden eszközzel irtani kell: meg kell őket ölni. Obama csak ennyit mond: „Nem az a kérdés, uraljuk-e a világot, csak az, hogyan uraljuk a világot. […] Ha egy ország nem azt teszi, amit mi akarunk, kénytelenek leszünk eltörni a karját.”

Az idézetet olvasva minden valódi európai tanúsíthatja, az amerikai elnök, ha bizonyos mértékben fogékonynak is mutatkozik Barnett gondolatvilága iránt, nem veszi át a katonai szakember alpári beszédstílusát. Nobel-békedíjas politikushoz méltón csak olyan elégtételről beszél, melyet becsületsértés esetén minden amerikai marhapásztor kikövetelhet magának.

A szerző kutató-pszichológus

Zsidó betelepítés Magyarországra 

(freepress-freespeech.com) 

Sorozatot kezdek el ma. A közlendő anyag terjedelme nagy, megmondani sem tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az "ingatlanfejlesztésekre". Ez a szó azért van idézőjelben, mert új keletű, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni. 

Hiszen, ha ház, történetesen, akkor még csak hagyján, akkor lehet tatarozni, emeletet ráépíteni, szebbíteni, s ezt lehet ugyan "fejlesztés"-nek mondani, de már ebben az esetben is eltérünk nyelvünk tárgyias szellemétől, amely szereti megnevezni a dolgokat és a tatarozást tatarozásnak, a ráépítést ráépítésnek mondja. A legegyszerűbb ingatlanfejlesztés egyébként húsvét előtt történt, annak idején, amikor a gondos gazdaasszony kimeszelte a házát. Szép fehérre. Manapság nem ilyen meszelések vannak. Először papíron meszelik, minősítik át a földet, mezőből, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt, csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az, hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevő valahonnan -, megveszi a telket. No, nem éppen azon az áron, amit mezőkorában ért, de nem is azon, amit alácsatornázva ér. S ekkor kezdődik, az új, tőkeerős tulajdonos jóvoltából az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a "gyógycentrum". Az Ingatlanbefektetés című újság írja: "1995-ben és 1996-ban a befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett belső válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre alkalmasabb piacaként tartották számon." - Itt azért álljunk meg egy szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden leértékelődött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek fizetett, harmonikusan együttműködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van a Leumi Bank, de már szedelőzködik. "1998-ra az izraeli befektetések elérték a 250 millió dollárt, és az előzetes adatok szerint 1999-ben mintegy 300 millió dollárra becsülhető a Magyarországra érkezett izraeli tőke nagysága." Azóta a befektetések összege elérte, sőt meghaladta a 900 millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi befektetők körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a még nagyobb USA-tól. "Célterületeik közé tartoznak az ipar, a telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések." (Ingatlanbefektetés) Később majd tételesen felsoroljuk ezeket a fejlesztéseket. Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy "belső válsággal" küzdő ország, ahonnan kimenekül a tőke, amint azt az Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni. Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák, intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki "Riccardó" álnéven írt a Beszélőbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás előtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem előtte, sem utána, és akik magát a Beszélőt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselője, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja. Történik még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt, azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek előzőleg nagy hiteleket adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették tőkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank éléről eltávolítják a református magyar család történelmi nevű Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsőségére a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak, aki rá tudja beszélni őket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma is bíróság előtt áll: Tocsik Márta. A főbűnösök azonban különböző kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetből menekül a tőke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a menekült ingatlanfejlesztő egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte, mint amit tegnap kapott volna. 1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet alapján járó áfát, és egyidejűleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy mindkét kereskedelmi televízió, de elsősorban a Tv 2, a ma már "mosógép"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az irányítása is ennek megfelelő. Edgar Bronfman úr tudvalevőleg a Zsidó Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége első ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét- vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány - és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amiről a Magyar Fórumban tudósítottunk. Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévő országra is, ahonnan magyar ingatlanfejlesztésekbe menekül a tőke. Ott háború van, pontosabban háború volt, háború dúl jelenidőben, és háború készül a jövőre. A hadsereget állandóan készenlétben kell tartani. Időnként mindenki katona. Senkinek nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig győztes és mindig számszerű túlerővel szemben győztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tőkének mégis van útja kifelé. Idézzük újra az Ingatlanbefektetést. "A Magyarországon megjelenő külföldi befektetők közül talán az izraeliek vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetői a rendszerváltást követően érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az országot és felmérjék a lehetőségeket, addig az izraeli üzletemberek számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon jelenlévő legnagyobb izraeli befektetők közvetlenül általában nem kötődnek az itt élőkhöz - ezeket talán az itt dühöngő antiszemitizmus és a velük született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan képviselőt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a közvetlen, személyes kapcsolatok." Fordítsuk le, értelmezzük az Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez antiszemitizmusnak minősül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet. Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan működik, mint az Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket állandóan kereszttűz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelből nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés. Jó üzlet ez? Igen, de egyelőre csak azért, mert potom pénzért lehet hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelőre csak a világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e? Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a későbbi továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térből hozták ki, egy válságövezetből, ahol a legnagyobb tőke tulajdonosai sincsenek teljes biztonságban, s ahol gyakran a saját rendőrségüknek is szembe kell szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel, akiket az egykori Szovjetunió területéről hoztak ki. Ezek követelőznek és ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen. Még ha ez meglehetősen hatástalan maradt is. A volt Szovjetunió területén, az egykori pogromok helyén államilag fedezett, lappangó antiszemitizmus van, nincs és nem is lehetséges semmilyen ingatlanfejlesztés. Ha ott lakóparkokat építenének és üzleteik élére csak olyan embereket neveznének ki, aki az Ingatlanbefektetés szavaival "jól ismeri az országot", a helyiek szétvernék a berendezéseket és nem tűrnék el a vezetőket, mert ők meg azt ismerik jól - vagy nem jól -, aki a befektető szerint jól ismeri az országot. A cionista összegyűjtés programja tehát megfeneklett, mégpedig elsősorban az arabok nagyarányú szaporodása következtében. Nincs hely, s egyelőre nem lehet annyit kiirtani közülük, hogy legyen. Más hely kell. Azok tehát, akiket a befektetők megbíznak a fejlesztések vezetésével, akik rokonok és barátok, nem arra figyelmeztetik a terepet nem ismerő sorstársaikat, a pénzembereket, hogy ne gyertek ide, mert itt tombol az antiszemitizmus, hanem éppen ellenkezőleg, azt mondják, azt kell hogy mondják, hogy itt a pénz is és az ember is biztonságban van, mert a nép - hála Istennek - türelmes, és csak a sajtónk írja azt, hogy itt antiszemitizmus tombol, meg kirekesztés, és üldözik a cigányokat meg a zsidókat. Valószínűleg megmondják nekik nyíltan: - Nézzed, elvtárs, ezt csak a mi sajtónk írja, hogy olcsó legyen a telek. És jön a pénz. Épülnek a plazák, a lakóparkok, a földeket átminősítik az önkormányzatok, mindenki előzékeny, és kalapot emel a tőke előtt. Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a fejlesztés előtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az ingatlanfejlesztőknek, nem pedig azzal, hogy időnként kipát tesz a fejére. Cirkusz az is, amikor "komonistázik", és harag napját tart, s cirkusz az is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván tudja, kicsoda, micsoda. A következő részletben az ide érkező pénz útját, esetleges eredetét kísérelem meg nyomon követni. Az előző részben megállapítottam: az Izraelből Magyarországra irányuló tőkebefektetés aránytalanul nagy része ingatlanbefektetés. Megkérdőjeleztem, hogy ennek a hátterében csupán az a cél áll, hogy a magyar ingatlanokat megszerezve, a különböző izraeli cégek extra-profitokra tegyenek szert. Ehhez ugyanis egy idő múlva el kellene adniok ugyanezt az ingatlant. Ennek azonban semmi jele nincs most. Feltettem továbbá azt a kérdést is, hogy elegendő magyarázat-e erre az egyirányú, s jellegzetes mozgásra az a tény, hogy a magyar föld igen olcsó, s az ingatlanba befektetett pénz oly csekély, hogy nem is kell törődni azzal, mi történik később. Vagyis egy ismeretlen befektetési cél fennforgását sugalmaztam. Idáig elérve még mindig nem akarok többet, mint újabb tényekkel, tények csoportosításával, okok és összefüggések keresésével tovább kérdezni. Az eddig feltártakból egyelőre csak annyi világos, hogy valami különös, a szokványos tőkeáramlástól eltérő dolog történik. Miként már más helyen is, ezúttal is "szálláscsinálás"-nak neveztem a műveletet. Meglehet, kissé korán és mintegy megelőlegezve valamit, ami ennyire súlyos kérdések esetében megengedhetetlen, tudománytalan eljárás, legalábbis akkor, ha nem következik az okok feltárása. Hát következzék! Az ingatlanfelvásárláshoz és az ezekkel összefüggő nagyarányú plazaépítésekhez előbb meg kellett teremteni a pénzügyi feltételeket. Az az előfeltétel ugyanis, amelyre az előző részben hivatkoztam, tudniillik a Bokros-csomag és a magyar társadalom vészes elszegényedése, a "minden eladó" állapota maga is következmény. Olyan szerencsétlen állapot, amelybe el kellett jutni. Hogyan jutott a magyar társadalom és a magyar gazdaság a Bokros-csomag állapotába, a "minden eladó" állapotába? Vajon a rendszerváltásnak szükségszerűen kellett ide vezetnie, vagy voltak külső és belső rásegítő körülmények, és ezt a magyarságra nézve káros, veszélyes irányt szorgalmazó emberek? Terelők és elterelők. Mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányultak, még senki nem kezdeményezett. A rendszerváltás egy üdvös jelenség, amit nem illik egyes körök hátsó szándékaival bemocskolni. Aki így kérdez, gyanús. Az okság különben is, mint olyan, eleve ki van hagyva mai társadalmi kérdésfeltevéseink köréből. Ma nem szokás megkérdezni, hogy valami vagy valaki az-e, ami, olyan-e, amilyennek látszik, tettével, bűnelkövetésével van-e valami célja, sőt még a törvényeket is úgy hozzák, hogy a következményeivel, a távolabbiakkal különösen nincs tisztában minden törvényhozó. Akkor, amikor a tudomány, a biológia, az agykutatás, a fizika és a kibernetika egyre több, eddig nem sejtett okra világít rá, addig a társadalmi gondolkozás megreked valami felszínes tudomásulvételben. Az "állam rossz tulajdonos" mondták ki a rendszerváltás hajnalán a liberálisok, és az állítást senki nem kérdőjelezte, vagy nem merte megkérdőjelezni. Mindenfajta állam, minden körülmények között rossz tulajdonos? Továbbá, nincs-e, nem lehet-e érdeke, sőt létérdeke egy közösségnek éppen az állami tulajdonlás esetleg megváltoztatott tartalmú - fenntartása egy adott történelmi szakaszban? El kell-e jutni az állam rossz tulajdonos elven maradva addig, hogy a vízműveket, a csatornázást, a temetkezést és az energiaipart és kereskedelmet is el kell adni külföldi tulajdonosoknak? Mi az oka annak továbbá, hogy azokat a kivételes személyeket, akik mégis rákérdeztek ezeknek a privatizációknak az okára, rámutattak a helytelenségükre, rövid úton kipenderítették az állásukból, s lehurrogták, majd elhallgattatták őket? Közelmúltunk története, kinevezései és leváltásai, egyes elemek szélsőségesnek és szalonképtelennek nyilvánítása, egyáltalán: az érvelés és érdemi vita nélküli megbélyegzés gyakorlata arra enged következtetni, hogy mindebben megnyilvánul valami erőszak, valami hátsó szándék, amelyről a népnek nem szabad tudomást szereznie. Társadalmunk még ma is egyeduralmi jellegű, erőszakra épül, csak ez az erőszak másképpen van előadva. Ez nem fizikai erőszak, noha sokszor az is, hanem szellemi. Gúzsba köti a gondolkodást. Ezt az is bizonyítja, hogy arra sem irányul kérdés, hogy miért bélyegzik meg a kérdezőket és miért nem engedik kérdezni a tudományt. Miért csak egyfajta, lényegében véve marxista és marxistából liberálissá lett közgazdaságtant tanítanak az egyetemen, miért állapítják meg önkényesen és a sajtómonopólium reklámfogásaival az új irodalmi értékeket, miért nem tanítják a történettudomány mindegyik irányzatát, miért van egyoldalúan liberális tájékoztatás és tömegkultúra? De az alapkérdésünknél maradva: miért nem kérdez vagy kérdezhet rá a tudomány a rendszerváltás körülményeire, okaira, esetleges rejtett, feltáratlan céljaira, a rendszerváltást irányítók, vagy azok egyes köreinek kapcsolatrendszerére, függésére, külföldi elkötelezettségeire és a sorsunkat eldöntő globális erők velünk kapcsolatos céljaira? Miért nem lehet megkérdezni, hogy valamely tőke honnan jött, miből származik és mit akar itt? A gondolkodás megreked ott, hogy a piacgazdaság, amelyet a Nyugat telepít ide, jobb, mint a szovjet szocializmus ami kétségtelen -, de azt már, hogy az ide beérkező tőkének valami más, esetleg politikai, netán etnikai célja is lehet, azt szégyenlősen nem kérdezi senki. Arról már beszélnek a nemzeti radikalizmus körébe tartozó közgazdászok, hogy egyes piacvesztéseinknek, tulajdonvesztéseinknek akár tragikus következményei is lehetnek nemzetünk számára, de a hátsó szándék, a kiszámított kártétel és a "tudatos ingatlanfejlesztés" gondolatáig nem jut el senki. A privatizációnak a nemzeti sorssal való összekapcsolása nacionalizmus, és természetesen tabu. Erre nincs ösztöndíj. Amelyik kutató pedig mégis erre vetemedik, az félredobódik, és műve nem épül bele a tudományos és a közgondolkodásba. Elhallgatással van eltiltva. Huszonöt-harminc éve arról esik a legkevesebb szó, mi az érdeke a közösségnek. Ezzel ma már csak idős, megviselt emberek, hatalom nélküli hagyományőrzők, maradék ötvenhatosok, megbélyegzett horthysták vitézkednek. Meg újabban, hála Istennek és a mi tevékenységünknek, az ifjúság táguló körei, amelyek még úgyszintén nincsenek hatalomban. Megtartani egy üzemet, egy birtoktestet és jól működtetni, vagy pedig gyorsan eladni? És ha eladni, kinek és mennyiért? Ezt, a nemzeti sors számára legfontosabb kérdést senki nem vizsgálja. A liberális élcsapat, az SZDSZ ehhez már 1989-ben azt is hozzátette, hogy nem szükséges az állami tulajdont kezelő személyeket, a rosszul működtetőket lecserélni, mert ha megváltozik a tulajdonforma, ha az állami vállalatból részvénytársaság lesz, akkor mindjárt, sőt szükségképpen jól fog működni. Az állami tulajdont a régi, szovjetes formában rosszul működtetők mind a kommunista nómenklatúra tagjai voltak, de hogy miért ragaszkodott hozzájuk a liberális élcsapat, arra most az Ingatlanbefektetés című honlap már idézett mondatai vetettek valami sivatagian szikrázó fényt, megállapítva, amit már idéztünk, hogy az izraeli befektetők, akik nem őshonos magyarországiak, szeretik rokonokra, barátokra, olyanokra bízni a megvett üzemet, akik előtte is vezették, irányították. Természetesen nemcsak azoknak az üzemeknek a vezetői maradtak a helyükön, amelyeknek most izraeli tulajdonosa van, hanem a többi is. Ehhez viszont azt kell nyomban hozzátenni, hogy egyetlen külföldi cégről sem tudható pontosan, ki a tulajdonosa. Végső soron. A kádermentésben akkor, 1989-ben, 90-ben csak politikai hatalomátmentést látott az ember, s undorodva fordult el az SZDSZ-től mint párttól, hiszen ez korábban ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatta, most, tíz év múltán azonban egy céltudatos és rendkívülien előrelátó szálláscsinálást is fel kell felfedezni benne. Mire kellett és mire nem kell ma már az SZDSZ? Kezdetben a szálláscsinálásra és az átmentésre szervezték, arra tartották fenn, most azonban, hogy már itt vannak azok, akiknek szállást csináltak, nem kellenek, mert megszokott, beléjük rögzült hangoskodásukkal felhívják a figyelmet az eddig sikeresen elrejtett hátsó célokra, az ingatlanfejlesztésre. Ez áll a Kuncze-Demszky-váltás mögött is. Remélik, hogy Kuncze arcával el lehet takarni Bauert és a többit. Merész feltételezés, de teljesen kizárni nem lehet, hogy a '90-es, '91-es átmentésekben, görcsös kádermentésben, magában az Antall-Tölgyessy-paktumban valakik már látták a mai plazák helyét, sejtették az árát, ismerték a helyrajzi számát. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar rendszerváltás akkori, hirtelen elkanyarításában, visszafogásában benne volt az egész nómenklatúra burzsoává válása, a piacszerzés és az egész Magyar Ingatlan sorsának ilyen látomása, az aligha lehet vitás. A paktum csak a tévék, rádiók sorsáról intézkedett. A többi aztán jött magától. Mindezt a bekövetkezett eladások és vásárlások bizonyítják. A beszédes tények. Az eladók köre és a vevők köre. Ha az MSZMP KB hatásköri listájáról kinevezett elvtársnak nyomban mennie kellett volna, akkor nem lett volna lehetősége később, a Bokros-csomag után mint "jó rokonnak" aláírni az egydolláros eladási szerződést. És esetleg a dolgozókat sem kellett volna mind szélnek ereszteni. De hát 1988-89-90-ben az egész társadalom át volt itatva liberalizmussal, ami akkor egyedülien, kizárólagosan jelentette a szabadságot a Kádár-rendszer kissé már megszokott, áporodott, rossz levegőjével szemben. Más lehetőség nem volt? Harmadik út nem létezett? Ez volt a nagy csalás. Aki a harmadik úttal próbálkozott, azt nyomban szélsőségesnek minősítették, kirekesztették, és most itt vagyunk a plazák tövében, az "ingatlanfejlesztésben". A nyolcvanas években, amikor Reagan elnök olyan fegyverkezési versenyre hívta ki az oroszokat, amit azok gazdasági fejletlenségük következtében nem bírtak követni, és megindult a glasznoszty, s Gorbacsov elkezdett tárgyalni, egyszerre több jövőkép alakult ki. A szovjet hatalom teljes és radikális megdöntése nem szerepelt az amerikai tervek között, mert egy esetleges lázadás az atomerő indítógombjait is veszélybe hozta volna, és Kína számára óriási előnyt jelentett volna. Tehát a lassú átgyúrást és a gyors Coca-Cola-benyomulást választották. Ezenfelül valószínűleg csak Németország egyesítéséről döntöttek, de a német gazdasági és politikai erő megnagyobbodását Németország európai körbevételével és gazdasági leterheléssel kívánták ellensúlyozni. Magyarország, ha szóba került egyáltalán, csak mint opciós terület kerülhetett szóba. Kézenfekvő volt, hogy Ausztria és Németország kapjon opciót Csonka-Magyarországra. Ez részben meg is valósult, már csak a történelmi körülmények folytán is. Magyarországra azonban, most már látjuk, mintegy hátulról vagy alulról Izrael is opciót jelentett be. Washingtonban, hogyan, hogyan nem, helyt adtak ennek az opciókérésnek. Persze a német opció sincs kizárva, különösen ha olyan a cég tulajdonosi szerkezete, hogy a másik opciót is érvényesíti (Deutsche Telekom-Matáv). Magyarország 1982-ben lett tagja az IMF-nek, a Nemzetközi Valutaalapnak. Az ügyet szovjet engedéllyel, PB-hozzájárulással, Kádár rábólintásával az akkori pénzügyminiszter és az akkori AMNB-elnök mellett, pontosabban előtt az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki később, a kilencvenes években megcsinálta, igaz, csak egy rövid szívásnyira a magyarországi Leumi Bankot, és aki ma már bevallottan izraeli-magyar kettős állampolgár. A Leumi a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezében lévő bank. A legfontosabb értesülésekhez való hozzájutás szála tehát adva van. Soha senki nem fogja megtudni, hogy valójában milyen információk kerültek be ezen a szálon és egy-két továbbin, melyekre majd még kitérek, és milyen állapotrajzok, kérések, ajánlatok kerültek ki ugyanakkor. Egy szép, jól záródó aktatáska nem csupán dollárkötegek Moszkvába kiszállítására alkalmas. Mi arra vagyunk utalva, hogy a megtörténtekből, a privatizáció lebonyolítási módjából, kedvezményezetti köréből, illetve kárvallottaiból, valamint egyes politikai lépésekből következtessünk. Kezdem magammal, mert ez a legegyszerűbb. Már a közösen kiküzdött és Aczélék által árgus szemmel figyelt Hitel egyik első számában leírtam, 1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988-ban már erősen fújó rendszerváltó szél hatására, hogy "nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket". A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az SZDSZ akkori elnöke Amerikából hazajövet kijelentette, hogy a két párt, az MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttműködés, a szövetség, ha engem kihagynak belőle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így látja. Még csak nem is washingtoni, hanem New York-i húskampó? New York a világ legnagyobb zsidó városa. Miről beszél ez az ember? Az átakasztás megtörtént, és az MDF-ből való kizárásom is. Sorsom további részletei meglehetősen ismertek, ma az Orbán-kormányt óvják a velem való együttműködéstől, pedig brüsszeli húskampóról még nem is írtam. Lehet, hogy ott már nem is árulnak bontott sertést, marhát, csak csomagolt darabokat, tehát a hasonlatot keresőnek pultra kitett és vákuumcsomagolt országokkal kell példálóznia. A vákuumot mi magunk, a hűtést a kereskedelmi tévék állítják elő. Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak Cím Ker. Év Beruházó/fejlesztő Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99 DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Transelektro, majd Ofer Brothers Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetőcsoport Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetőcsoport Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetőcsoport Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999 Business Center 99 Kft. Lotar center (Baross u. 52.) VIII. 1999 nemzetközi befektetőcsoport Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft. Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html Más is történt azonban, ami az ingatlanbefektetés irányába mutat. 1989 nyarán öt időközi választást tartottak, amelyek közül négyet az MDF nyert meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvénytelen volt a választás. Ezekre mindegyikre úgy került sor, hogy az MDF kezdeményezte aláírásgyűjtéssel a régi kommunista képviselőt visszahívták, vagy az a visszahívás elől menekülve lemondott. S a helyére újat választottak. Így került többek között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki később, már mint MDF-es képviselő, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját pártjának, hanem a Fidesz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József, Szegeden Raffay Ernő lett megválasztva, Zalaegerszegen pedig Marx Gyula. A megválasztottak későbbi elirányulásától eltekintve ez óriási siker volt, előrevetítette az MDF esetleges későbbi abszolút győzelmét, amit éppen a Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdulva, s az erős pécsi szervezettel együttműködve éppen a következő áldozatra nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületének képviselője, az egykori Baranya megyei első titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást - többedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba került. Halálát mégsem okozhatjuk ezzel az ingerrel. A pécsi szervezet meghátrált. Aczél megmenekült a megszégyenítő visszahívástól, s vele az MSZMP-nek az a szárnya is fennmaradási engedélyt kapott, amelyik később eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tőkés létezés gyönyöreiig. Aczél vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezső vitte tovább, a stafétában ő még közre tudott működni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelőtte részt vett az MSZP megalakulásában, és funkcióitól megszabadulva irattárának rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utolsó pártmegbízatása a Kádár-irattár rendezése. Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínűleg az SZDSZ-re szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a "demokratikus ellenzéket" állítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsőként mondta ki, még Kádár életében, hogy "Kádárnak mennie kell!". Akkor, amikor ő még Kádár jobbkeze volt! Bajuk semmi nem lett ebből a nagy kijelentésből. Később pedig képviselőik minden kádert, különösen azokat, akiket rokoni, baráti szálak fűztek a későbbi befektetőkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már politikai bizottsági tagként is kétfelé játszott. Mindezt az a Lovas István hozta nyilvánosságra, akit most minden képzeletet felülmúló aljassággal, magánéletében való vájkálással akar megsemmisíteni két Soros-komisszár, anélkül természetesen, hogy közéleti-politikai cikkeibe foglalt állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra, hogy Aczél titokban már a hetvenes években találkozott a Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetőivel, és azokkal a reformkommunisták SZER általi támogatásában egyezett meg. Erről a találkozásról, mint döntő fontosságú és a szocialista rendszert lényegében véve eláruló megegyezésről most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik szükségképpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfelejtették, hogy a SZER-t ezután fokozatosan a demokratikus ellenzék szolgálatába állították. Puddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a későbbi, már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozókról, a nyolcvanas évek fellazulásairól. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az első találkozón megállapodott abban, hogy idővel Konrád György elvált felesége is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuumosodó Magyar Ingatlan viszonyait jól ismerő, megbízható személy, s az sem következik mindebből, hogy Konrád György ezen a rádiós, vagy talán Aczél-csatornán kapta az értesülést: fel lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, mégpedig akkor, amikor Walter Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még lőttek. Nem tudott ő valamit, amit mások nem? Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó kettős állampolgár elvtársától is. Kétségtelenül szükségük volt egymásra, mert itthon a vaskalaposok hevesen támadták mindkettőjüket és egy véd- és dacszövetségben semmi sem jelent többet a bizalmas információknál. Ők egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerősebb hatalmi központjában és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény - folyosón, vacsorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos ember, s az, aki tudja hová tartozik, nyomban az átmentésen kezd gondolkodni. A vezető pozíciókba kinevezni, ott megerősíteni a saját embereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy hajtja végre az átmentést, hogy közben megszerzi a hülye nép bizalmát, és a rendszer legnagyobb, legradikálisabb ellenzékének kitüntető címét is. Szamizdatokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, miközben biztosítjuk a következő számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését: SZER. És ellátjuk őket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a közös rendszerünk! népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez természetesen maga a nép soha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most, 2001-ben, amikor ezeket a levezetéseimet közreadom.) Nem tudjuk miről tárgyalt Aczél Rómában a SZER vezetőivel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA intézménye volt és a magyar osztály vezetői úgy, hogy a főnökök ne tudjanak róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista vezetővel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA vezetői tudtak erről, akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is inkább, mert ők Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989-ben tudhatta meg egy szűk kör. Erről Révész elvtárs, az életrajzíró így ír: "Ezután Aczél egy rövid közbeszólást leszámítva, négy hónapig nem szólal meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április 12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavarodott beszédét. Egy KB-ülésről maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, amelyen Kádárt felmentették pártelnöki beosztásából. Erről Aczél Izraelben szerez tudomást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy "haldoklóval". Az egyik fővezér, a kulturális és információs főember rendszer végi, a kétségtelen bukás előtti izraeli útját nem szabad csak menedékkérésnek tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfogni. Ennek az utazásnak, amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség előtt, jelképes értelme, jelentése volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tartozott. Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett, Appel Henrikből Aczél György, ahogy Dzsugasviliből, a grúz postarablóból Sztalin, azaz szintén acél. A vezeklésről és a megbocsátásról, az újra befogadásról később meleg hangú cikkben írt a Szombat című zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen hirtelen feltámadt vágyakozást a Sion hegye és a Város iránt nem magyaráz meg kielégítően az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai célok vezérelték. Gyávának sem lehetett - nem is volt annyira gyáva, ahogy látva a kétségtelen bukást, most ott keressen magának menedéket. Nem, ez politikai utazás volt, üzenet, iránymutatás és nyilván elő is volt készítve, azaz valószínűleg hívták. Izraelnek, a mai ingatlanbefektetőknek, s azok elődeinek szükségük volt azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tőle, a megtérőtől kaphattak meg. Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a maguknál kisebbeket, és kik tudják megteremteni a privatizáció előfeltételeit, kire szabad bízni a bankrendszert stb. Ostobaság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt forgatókönyvszerűen megbeszélték a már betegeskedő Aczéllal odakint. Ezt természetesen nem is állítom. De azt már igen, hogy ez is egyik fontos állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítő. A Váci úti Duna plaza mellett még tizenvalahány plaza épül, vagy terveződik Magyarországon, mégpedig a legfontosabb, legnagyobb magyar városokban. Zalaegerszegtől Nyíregyházáig. A Duna plaza mögött - már hogyha a Váci út felől nézzük -, pedig most folynak az előkészületei egy óriási hajó- és jachtkikötő, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt egy új, soha nem látott minőségű városmag kialakulásával fenyeget. Ez az új luxuskikötő a haldokló Csepeli Szabadkikötő fölött épülne akkor, amikor a magyar tengerhajózás és a Duna-tengerhajózás már el van adva. Már nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan hajó is, amelyet 1, azaz egy dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ezután egy, azaz 1 millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról semmit nem tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a Közel-Keleten, de megbújhat az ingatlanbefektetést jól ismerő jachtkedvelők zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai Hajógyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam kezében volt, utána csődbe kellett juttatni a magyar hajózást, és a hajókat el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fizető cégek sorát, és ki kellett választani azokat a vezetőket, akik mindezt, természetesen nagy egyéni haszonhoz jutva végrehajtják. Ez mindegyik önmagában álló mozgásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket. Az előző részben megkíséreltem felvázolni Magyarország rendszerváltás utáni átalakulásának általam leglényegesebbnek tartott elemét, az állam státusváltozását. Az államot már a Kádár-korszakban elkezdte megszállni a liberalizmus, mint előőrs, és nyomban utána mint zöm: a pénzhatalom. Nem tévedünk nagyot, ha ezt a banknyomulást, a Világbank és az IMF beleszólásának megnövekedését tekintjük a rendszerváltás előkészületeinek. A Kádár-korszakban az egypárti parancsuralomba beleillesztett liberalizmus látszólag szocialista reform volt, s mint ilyen, rokonszenvet váltott ki, s máig nem lepleződött le, mint szálláscsinálás. Mert ebbe az irányba, a kérdésfeltevésnek eddig a köréig senkit nem engedtek és senki nem merészkedett. Csak most, hogy megjelent Révész Aczél-életrajza, tárult föl az a képtelenség, hogy Aczél György, életrajzírója feltételezése szerint, a kilencvenes választásokon nem egyik vagy másik utódpártra, azaz az MSZP-re, vagy az MSZMP-re, hanem az SZDSZ-re szavazott. A párt második embere. A reformok atyja, a sztalinisták üldözöttje, a kultúrember. Még akkor is, ha ez csak feltételezés, döbbenetes erővel mutat rá az irányra, a szándékokra, annak a történetnek a lényegére, ami a magyarsággal történik. Ha ez igaz, akkor Aczélnak és a kései életrajz-írónak tudnia kellett a következőket: az SZDSZ nem az, ami, nem radikális rendszerváltó párt, hanem a mi pártunk. A későbbi ingatlanfejlesztőké. Miben foglalható össze eddigi elemzéseim lényege? A fentiek mellett talán a nagyon tudatos személyzeti politikában. Már a nyolcvanas években elkezdődött, Aczél káderkiválasztásaival, kinevezéseivel, elhallgattatásaival, eltiltásaival. A kulturális és a tudományos élet vezető helyeit saját embereivel szállta meg, számukra a párt által uralt sajtóban nyilvánosságot teremtett, hangadóvá és mértékadóvá tette őket, s a már korábban is birtokba tartott pénzügyi rendszer után a gazdasági kulcspozíciók többségét is megszerezte. A rendszerváltás előtti években és a következőkben is ezt a megszállást sikerült az állandóan magas lángon tartott népi-urbánus vitával elfödnie, s mire a rendszerváltásra sor került, már meg volt szervezve a reformer sajtócsapat - Mester Ákos és csapata -, amelyik ezeket a korábban kinevezett liberálisokat, oda származottakat a jövő embereinek, a demokrácia bajnokainak tüntette fel, és a nem ilyenek iránt legalább fanyalgást mutatott, vagy egyenesen lefasisztázta őket. Igyekeztek olyan politikai körülményeket teremteni, amelyben a rendszerváltás leegyszerűsödött volna az MSZMP vaskalaposainak, Biszku Béláinak, Berecz Jánosainak eltávolítására. Az irányítás pedig kerüljön az Aczél-körbe tartozó, egyébként ugyanúgy kommunista múltú, KB-tag és PB-tag kettős állampolgárok, vagy lehetséges kettős állampolgárok körébe. Ez a művelet mégis csak részben sikerült nekik. Az MDF népi szárnyának, az e sorok írója mögött tömörülők MDF-en belüli elégedetlenségének volt ez köszönhető. Az "Apák és fiúk" megjelentetése éppen a csomagterv titkosságát vágta szét. Azért is voltak annyira dühösek érte. Az SZDSZ nem nyert, nem jutott kormányra, paktumot kellett kötni, s ez időveszteséget jelentett nekik. Aczél kiestével ez a politikai nyomulás nem szűnt meg. A korábban Amerikába kihelyezett emberek, a kiüldözöttnek látszó lukácsisták, az USA-ba kitelepülő s egyetemeken szállást és némi katedrát kapó emberek - köztük az Akadémia volt elnöke, a Kádár-korszakról egyetemi dicshimnuszokat zengő Berend T. Iván (Gólyavári Esték) -, szorgalmasan szőtték a kapcsolati hálót. Politikai életbiztosításokkal kellett az otthonmaradt ingatlanfejlesztőknek védelmet és előmeneteli lehetőséget szervezni, a nemzeti kormányt rákényszeríteni az alkalmazásukra, és megakadályozni a nem a körükbe tartozó nemzeti középosztály tőkéssé válását. Elfoglalták például a privatizációt felügyelő, intéző auditáló, a vállalatokat felmérő és a vevőket kijelölő nagy nemzetközi cégeket, mint a Deloitte and Touche, a Procter and Gamble és a Baker et McKenzie. De már ekkor is érkeztek szép számban a közvetlenül Izraelből ideküldött emberek. Még a tőkét ők nem hozták, hanem csak a helyet keresték neki. Néha egy-egy gikszer is becsúszott. A rendszerváltáskor amerikai nagykövet nyíltan és diplomáciai hatáskörét túllépve beleszólt a dolgokba, ezért el is kellett innen vinniök, s átkerült a bankszakmába. A kulcspozíciók megszerzésével egyidejűleg folyt és folyik ma is az állam leépítése, gyengítése és a mindenkori kormány hatókörének a szűkítése. A liberális állam ma már nem állam és nem hatalom abban az értelemben, amilyen hatalommal hatvan, hetven évvel ezelőtt rendelkezett. Ez fejlődésnek van feltüntetve, a szabadság nagyobb fokának, egyes ember cselekvési területe megnövekedésének. Holott nem így van. Az államtól és a kormánytól elvett hatalmat, jogosítványokat, vezetési készségeket nem a köznek, a népnek, még csak nem is a civil társadalomnak adták oda, mint ahogy mondják, hanem ez ma mind, szőröstül-bőröstül a pénz, a pénz hatalmasainak, a nemzetközi tőkés társaságoknak, a bankoknak és a bankároknak a kezében összpontosul. Ez a globalizmus. Ezt David C. Korten írta le mindeddig legtökéletesebben és a legnagyobb erővel a Nemzetközi tőkés társaságok című könyvében, s ugyanezt fejtegeti filozófiai síkon, egyedülállóan magas színvonalon a mi legnagyobb szétnézőnk és legmélyebben látó magyar filozófusunk, Molnár Tamás is. A globalizmusba vezető történelmi utat összeköti az állam és az egyház viszonyának tárgyalásával, az értelmiség háttérbe szorításával. Az egykor dicsőséges polgár, a szabadpiac megteremtője, éppen most nyomorodik bele a globalizmusba. Természetesen ma már a globalizmusnak, a globalizmus ártalmainak s a jövőféltésnek óriási irodalma van, amelyik mégis, minden túlerő ellenére, azzal kecsegtet bennünket, hogy az emberiség kilábal ebből az új világuralomból, pénzügyi zsarnokságból. Az úgynevezett liberális demokrata állam kétosztatú. Egyik oldalon van maga az állam a kormányával, amelyet minden negyedik évben szabad választásokon kell megválasztani, hogy végezze el az adminisztrációt, és egyengesse az utat a tőke szabad áramlása előtt, vezesse az anyakönyveket, már amennyire az adatvédelmi ombudsman megengedi, lehetőleg tartson rendet, "biztosítsa a stabilitást", de vég-eredményben a lényeges dolgokba ne legyen beleszólása. A pénz dolgait egy, a választott kormánytól igen, de a nemzetközi pénzvilágtól korántsem független jegybank intézze. Majd minden jegybank legyen csupán fiók, mert a minden államban bevezetendő közös pénz ügyeit egy központi bank intézi. Ez dönt minden, még meglévő nép sorsa felől. Ha 2002 elején Európa tizenöt államában bevezetik az eurót, megtörténik a nagy lépés ebbe az irányba. A globalizmus számára kiemelkedően fontos, hogy a legtagoltabb földrész, a kereszténység és a világot megváltoztató racionalizmus együttes kultúrájának bölcsője, a legtöbb egykor nemzeti államot magában foglaló földrész kerüljön bele először a pénzügyi karámba. A közös pénzzel gyakorlatilag megszűnnek a nemzeti függetlenségek. A szó mindenütt és állandóan a választásokról esik, de a megválasztott, önmagát belterjesen és titkosan újratermelő pénztulajdonos kör uralkodik. Magyarország még az uniónak sem tagja, s az euró bevezetésétől még messzibb van, a pénzügyi hatalom azonban már ugyan-azoknak a nemzetközi erőknek a kezében összpontosul, mint az eurós országokban, és a következő vázlatban, elemzésben éppen azt kívánom bemutatni, hogy a mára sikeresen meggyengített magyar államba hogyan nyomul be egy Magyarországra specializálódott tőke, az izraeli tőke, hogyan veszi át a tényleges hatalmat, nemcsak a gazdasági élet nagy vonalakban való irányítását tekintve, hanem akár az apró élettények meghatározásában is. A liberális állam, a kétosztatú tér egyik felén Magyarországon a gyenge kormányok és állandóan gúzsba kötött állam mellett, a másik terebélyesedő, terjeszkedő, hatalmi teret a nemzetközi tőke, a pénzvilág, az izraeli cégek és embereik töltik ki. A következőkben ezeket a cégeket, a köztük lévő összefüggéseket fogom elemezni. Ha alcímet adnék ennek a résznek, azt írnám: Plazaország tulajdonosai. Mindenekelőtt egy érdekes, senki által nem tudott és nem közölt tény: Budapesten jelenleg 167, azaz százhatvanhét olyan izraeli tulajdonban vagy döntő izraeli befolyás alatt álló cég, kft., rt., bt. működik, amelyik vagy kizárólag, vagy részben ingatlanügyletekkel foglalkozik. Ennek az adatnak a fényében hirtelen megvilágosodik a Grespik László elleni hajsza célja is. Grespik László, a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője, tehát hivatalból felügyelője a külföldiek ingatlanvásárlásainak, a fővárosban elsősorban lakásvásárlásainak. Belenézve a hivatali aktákba, feltűnt neki az évente több mint kétszáz izraeli ingatlanvásárló és az aránytalanság. A négy-öt milliós Izraelből több igény érkezik, mint a szomszédos, nyolcvanmilliós Németországból? Nyilvánosságra hozta az adatot. Második "Apák és fiúk". Majdnem agyonütötte a sajtó, gúny tárgya lett minden mondata, személye. Üldözik ma is. Az izraeli vagy izraeli többségi tulajdonban álló ingatlanfejlesztő cégek jegyzéke természetesen rendelkezésre áll, és ha majd ez a cikksorozat különkiadásban, együttesen is megjelenik, a jegyzékben ezt is közreadom. Most csak a valóság és a felszín, a sajtó által felrajzolt hazug világ és a valóság közötti szakadékra kívánok rámutatni. Ez a 167-es szám még akkor is elképesztő, ha nem mindegyik cég foglalkozik csak ezzel, és hogyha többnek csak az ezzel kapcsolatos kutatások, felmérések, és egyáltalán a magyar állam ellenőrzése lehet a feladata, mások pedig egyéb tevékenységük mellett foglalkoznak ezzel is. De 167 cég, amelyeknek mégiscsak módjukban van izraeli pénzelőik megbízását teljesítve onnan, vagy máshonnan, de ott is jóváhagyott személyek számára ingatlant vásárolni, a nagyobbaknak a plazaépítésekbe és más városátalakító tevékenységekbe belefolyni, ez bizony már szignifikáns. Ez már megszállás, vagy legalább előkészület arra. Kétségtelen, hogy egyidejűleg megkezdődött a város, Budapest átalakítása. A plazaépítések, a bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új, más kultúra megteremtését célozzák. Az új csak úgy léphet a régi helyébe, ha a régit eltörlik. Budapest sok régi szerkezeti eleméért, elkorhadt részéért, eldzsumbujosodott negyedéért természetesen nem kár, ha lenne egy saját magyar terv arra, hogy ezeket mi váltsa fel. Ha az végre megfelelne a magyar nép ízlésének és nemzeti igényeinek, ha magyar fővárost és benne magyar kultúrát tervezne, álmodna akárki is a régi helyébe. Budapestet Kádár körülrakatta alvónegyedekkel, tömbökkel, kockalakótelepekkel, amelyek többsége már elöregedett. Ez a lakótelep-kultúra, vagy inkább eltömegesedés sokat ártott az egész városnak, de kétségtelen, hogy megoldotta a harminc évvel ezelőtti iszonyatos lakáshiányt, és sokaknak, akik ezeken a telepeken jutottak elfogadható áron lakáshoz, kicsihez és szűkhöz, családi életre alkalmatlanhoz, mégiscsak nagyon sokat jelentett. Százezreket ma is ez köt a kádárizmushoz, holott már régen nincs meg az a munkájuk, amiért a lakást kapták. Ezek helyett a telepek helyett is mást és máshogyan kellett volna építeni, s már most gondoskodni kellene arról, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek jelenleg vagy nemsokára el kell hagyniok a kockaházakat, mert összedőlnek. Ők fognak a lakóparkokba költözni? Vagy a romok alá kerülnek? A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de a teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek. Az ide érkezett idegen, akinek nincs magyar kultúrája, csak a nemzetköziben érzi jól magát. Ő még nem tud kutyaeledelt kérni a kutyájának, neki az a jó, ha le tudja venni a polcról. Neki az otthonosság érzetét nem a magyar kultúrába való beleilleszkedés, a magyar világhoz való alkalmazkodás jelenti majd, hanem a nemzetközies űr, illetve a saját otthon hagyott kultúrájának a jelenléte. Ezért mindent, ami a régi magyarra, a magyar történelemre utal, el kell sorvasztani, el kell felejteni. Nem azért, mert az ide érkező netán eleve ellenségesen viseltetik iránta, hanem egyszerűen azért, mert a megtanulása kényelmetlen, és mert az érvényesüléshez, a megélhetéshez nincs is szükség magyarságra, magyar kultúrára. A város nemzetközi, a vezetői zsidók, a tulajdonosok, akik az őrzött lakóparkokban laknak. Mi pedig, akik kint lakunk, és fő örömünk egy félnapos ténfergés a plazában, elvagyunk itt. Jó kis ország ez! Mi is volt a neve azelőtt? Felsorolni is sok, hány plaza épült vagy van épülőfélben ma Magyarországon izraeli vállalkozásban. Nincs olyan város, megyeszékhely, ahol ilyen ne volna tervbe véve, vagy elkezdve, vagy felépítve. A méretek mindenütt nagyok, akár az egész város minden irányú kiszolgálására elegendők, a költségek csak tízmilliárd forintokban mérhetők. Ennyi pénzt nem lehet csak stratégiai befektetésbe helyezni, másnak ebben a nagyságrendben egyszerűen nincs értelme. Az építési piac viszont kezd betelni. Már megjelentek híradások az építőkedv lanyhulásáról és a várt hasznok elmaradásáról, az építés azonban nem áll le, és most már az olyan kisebb települések is szóba jönnek, mint például Orosháza. A tőke egy része nyomban átáramlik a gyógyfürdő-létesítésbe. Az újabb, sürgős hódítás: a termálvízkincs. A bevásárlóközpont- és plazaépítés, mint korábban azt már írtam, egy új kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a kijevi - igen, a kijevi! - plazaépítés céljáról és jellegéről az egyik építő, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkőletételekor. "A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak, mint kereskedővárosnak a lakói bérlők, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó, sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra, hogy üzletei a mall belső sétányaira szervezettek." Más szóval: ezt akár üzlettábornak vagy üzletbörtönnek is nevezhetnénk. S nagyjából ebben a homokvihartól védő sivatagi stílusban épült meg a Demján által felépített Westend City Center a Nyugati mellett. Lechner Ödön vagy Koós Károly nagyobb dicsőségére. Néhány sorral lejjebb kiderül a fogva tartás üzleti szándéka is: "Kiemelt szempont, hogy annak is meg kelljen tenni ezt a gyalogtúrát, aki a második emeleten lévő mozikat, a biliárd-, vagy bowlingszalont, esetleg az éttermeket kívánja elérni. A mall célja a kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család valamennyi tagjának egész napon át történő >fogva tartása<." Ez már világos beszéd. A fogva tartás természetesen nemcsak a kijevi ember számára van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez a stratégiai cél. Ingyen beléphetsz egy olyan erőd kapuján, amelyben elköltheted a kis pénzed, eltöltheted az időd minden gondolat, minden kérdésfeltevés nélkül, és nevezheted az egészet szabadidőprogramnak. Minden zsebbe nyúlásoddal beleilleszkedhetsz egy szigorú szabályok közé szorított világba, amelyben már ott szorong, tolong, bambul ezer más társad. Ott van a munkanélküli, aki csak ezt a nézelődést tudja megengedni magának, ott van az egyke gyereked, aki ekkor és éppen itt teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ugyanolyan bamba ember váljék belőle, mint a szüleiből, akik idehozták, annak ellenére, hogy voltaképpen nem érzik jól magukat ők sem. Itt sem és a világban sem. A plaza voltaképpen ennek a rossz közérzetnek a fel-oldására szolgál. A rossz közérzetből, a kielégületlenségből csak akkor válhat ellenállás, lázadás - ezt jól tudják a plazaépítők -, ha az embernek valódi érzései, önmagából fakadó kérdései vannak, ha gondolkodik. Ha egy mallban ődöng, és ki van szakítva a közösségből, elfelejt kérdezni. A rendszerdöntő forradalmak akkor szoktak kitörni, ha a feltett, de megválaszolatlan kérdések szervezik ellenálló, robbantó közösséggé a népet, a polgárt, az ifjút. Ha nincs kérdés, nincs ellenállás. Ha azonban minduntalan elvonja a figyelmet valami, és mindenre az árcédulákon van a válasz, vagy a villódzó klipekben, akkor a rossz közérzet tétlen unalomba fúl. Ez a szórakozásalapú társadalom alapelve: állandó üres szórakoztatással cselekvésképtelen unalomba fullasztani a tömegembert. Kijevben óriási plaza épül, sokkal nagyobb, mint akármelyik pesti. De ezt már magyar cég építi. Ez fölöttébb érdekes, és mindjárt kérdésekre sarkall. A Transelektro? Mit keres ez a valamikor transzformátorok és egyéb nagy villamossági gépek kereskedelme céljából, egykor az ötvenes években létrehozott állami vállalat a kijevi plazaépítésben? Honnan van erre pénze? Mert ide aztán sok kell. Két társa van Kijevben. Az egyik az az Ofer testvérek különböző cégeinek átváltozásából keletkezett plazaépítő cég, amelyikkel a Váci úti plazában is társtulajdonos a Translektro, a másik pedig a Gazprom nevű orosz-ukrán olaj- és gázóriás, amelyik itthon a Borsodchem-CIB-ügyletben került képbe. Kiterjedt üzleti tevékenységű cég ez a Transelektro! A turizmustól a szállításig, az elektromos berendezések gyártásától és forgalmazásától az építőipari tevékenységig, az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozik és mindenütt jelen tud lenni. Afrikában éppen úgy, mint Németországban. Akár büszkék is lehetnénk rá, hogy van egy ilyen hatalmas magyar nagyvállalat. Csakhogy éppen ezt nem tudjuk, hogy magyar-e, és hogy valójában kié. Székely Péteré, az Ofereké, a Leumi Banké? A cég internetes honlapján mindenről adnak tájékoztatást, csak a tulajdonosi szerkezet honlaprésze üres. Semmi nincs rajta. A történeti közlésekből is csak annyit tudhatunk meg, hogy az állami vállalat 1990-ben alakult rt.-vé, és "1992-ben fejeződött be a magánosítás". Ezek Székely Péter szűken mért szavai. A céget a cég iránt barátságos menedzsment vásárolta meg. Ezt is az elnök-vezér közli. Pénzről, árról egy szó sincs. Valakik, valakik jóvoltából, milliárdosok lettek, és most az Oferekkel üzletelnek, akik nagyon szeretik őket. Még csak egy homályos utalás sincs pénzre, hitelre, bankgaranciára. Üzleti titok, esetleg államtitok is, sőt esetleg két állam titka is. Most az Ofer testvérekkel működnek együtt, meg a Gazprommal, harmonikusan. Csak ennyi tudható. Kijev már az övék, legközelebb visszaszerzik a meotiszi ingoványokat és megveszik a csodaszarvas agancsát. Kiállítják, a plazaközönség meg fogja bámulni, de fogalma sem lesz, mit bámul. Öt perc bámulás egy euró. Vagy sékel. Az Ofereket, akik hárman voltak, de már csak ketten élnek, korábban, még az apjuk idejében, aki a cégüket alapította, Hersovicinek, magyaros ejtéssel Hersovicsnak hívták, de ők valószínűleg nem innen indultak, hanem Galíciából. Hajóellátó és hajózással üzletelő kicsiny haifai cégből fejlődött ki a mostanra világcégnek számító vállalkozás, amelyben ma már megtaláljuk a banktevékenységet - Leumi -, a tőzsdei műveleteket és a hajóépítést, a kikötőfenntartást egyaránt. Több, hollandokkal közös cégük is van már. Külföldi tevékenységük fő iránya az utóbbi időben Magyarország lett, és ezen belül is az ingatlanfejlesztés. Rendkívül büszkék Váci úti plazájukra, és nyilván ez a büszkeség sarkallja őket, hogy megkezdjék, ismét a Transelektróval közösen, a plaza mögötti hajó- és jachtkikötő, szállodalánc és lakópark, valamint szórakoztatócentrum megépítését a Dunán és a Hajógyári-szigeten. Erről már szóltam, érintőlegesen. Ennek a központnak az arányai, luxusa, és természetesen a költségei is elképzelhetetlenül nagyok lesznek. Bűn ez? Tehetünk talán szemrehányást a Hersovics-Ofereknek, hogy ennyire terjeszkednek hazánkban? Nem, egyáltalán. Ők csak azt teszik, amit megtehetnek, amit megengednek nekik, amihez van magyar társ, van magyar Transelektro. A magyar népnek rójuk fel talán, hogy ezt megengedi, mégpedig az érdekei ellen? De hiszen fogalma sincs arról, ami történik, és a jövőjéről, amit szánnak neki, a plazasétányokon főként nincs. Mi előzte meg a Hersoviciek hatalmas befektetéseit? Nem csupán az, amire korábban már utaltunk, hogy minden eladóvá vált, és ezért olcsóvá. Ingyenes lett a telek, nagyon rossz a magyar pénz, és sokkal kevesebb dollár kellett a beruházáshoz, hanem az is, hogy ezeket a telkeket előttük korábban nem építette be senki. Ezek a plazatelkek őket várták. Mert ha Magyarországon még az Antall-kormány idején megrendezi a világkiállítást, akkor nagyon valószínű, hogy ezeket a telkeket, akár a Hajógyári-szigetet is beépítik. Ha magyarok nem, németek vagy mások. Szögezzük le: az expó elmaradása szükséges előfeltétele volt az Oferek betelepülésének. Mert még ha ott, a szóban forgó helyeken talán nem is, de másutt épült volna sok olyan centrum, szórakoztatóüzem, amelyik eleve feleslegessé tette volna a mai plazákat. Mégpedig nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is. De ki akadályozta meg a világkiállítás megrendezését? Elsősorban az SZDSZ. Meg a bankok, azok, amelyek most az Ofereknek és a Transelektrónak hitelfedezetet adnak. Az Antall-kormány kétségtelenül nagyot hibázott, amikor elállt a világkiállítás megrendezésétől, de ma már nem tudjuk kideríteni, milyen és mekkora nyomás nehezedett rá. Végeredményben nem az SZDSZ hárította el a világkiállítást, hanem nála sokkal nagyobb erők, amelyek ezt a liberális pártot megbízták az elhárítással. Azt nem mondhatjuk, hogy éppen az Oferek, akik most fényesen érzik magukat Magyarországon, s legjobban a plazájukban. Előbb Bécs állt el az expó megrendezésétől, aztán Budapest adta fel. Ausztriának akkor szociáldemokrata kormánya volt, Magyarországnak csak 1994-ben lett szocialistája. Az a tőke, amelyik most itt van, épít, vásárol és lakik, akkor még nem volt készen erre a műveletre. Drágállotta a telket, bizonytalannak ítélte a helyzetet, és a pénz sem érkezett még meg a bankjába. Az a magyar pénz, amelyik ekkoriban indult el kifelé, vagy valahová. A HVG 2000. június 3-i számában írta: "Csak diszkréten és szeriőzen - ez volt az az elv, amely a bécsi Central Wechsel- und Creditbank (CW) vezetőit a kilencvenes évek első felében arra ösztökélte, hogy elfogadják egyik ügyfelük, Jevgenyij Lejbovics (vagy ahogyan Magyarországon bejegyzett társaságainak okirataiban szerepel: Evgeni Leibovich) ajánlatát, miszerint a bank más ügyfeleinek is érdemes igénybe venni azt a komoly és megbízható svájci vagyonkezelőt, aki neki dolgozik." A CW Bank vezetői hallgattak a jó rokonra, és több megbízást adtak a zürichi Zeno A. Meier úrnak, Leibovichnak pedig potom 8,2 millió dollárt, 1996-ban, amit ő, Leibovich hogyan, hogyan nem, izraeli bankszámlákon helyezett el. Javukra legyen írva, a CW Bank kihelyezői gyanakodni kezdtek, és visszakérték a pénzt. Kérték, de nem kapták, csak a felét. A többi eltűnt Leibovichcsal együtt. Akkor már ismét Surányi György volt az MNB elnöke, vagyis a CW Bank tulajdonosa. Az elnök úr, a nemzetközi szaktekintély, az Orbán-kormány jóvoltából a 150 milliárdos CW Bank-hiány ellenére kitölthette elnöki idejét, minden bizonylatot megsemmisíthetett, és utolsó fázisként még ki is tüntették. Az SZDSZ-es és most már MSZP-s pénzpolitika embere ő, a beavatott. Mondani sem kell, ellenezte a világkiállítást. Jelenleg a CIB Bank igazgatóságának elnöke. Most rajzoljunk köröket, és írjuk bele azt, amit eddig tudunk, vagy tudni vélünk. Aztán kössük össze a középpontokat. Első kör: Magyarországon rendszerváltás történik, de a bankárok a helyükön maradnak, mert ők azzal, hogy bankárok, a kapitalizmus hívei, eleve reformereknek vannak nyilvánítva. Második kör: a nemzeti kormány, hogy a helyükön maradt bankárok és azok nemzetközi támogatóinak, rokonainak, barátainak jóindulatát elnyerje és a helyén maradhasson, paktumot köt a bankárok kijáróival, az SZDSZ-szel. Harmadik kör: megkezdődik a széthitelezés, a Leibovicsok - meg persze mások is! - viszik a pénzt. Jön az első bankkonszolidáció, majd a második, az ország elszegényedik, már gondolni sem lehet a világkiállításra, a kormány megbukik, majd a szocialista kormány végighajtja a gyors, mindenre kiterjedő privatizációt, a bányabéka alfele alatt stabilizálja a magyar életszínvonalat. Negyedik kör: jönnek az Oferek, épülnek a plazák. Ez kétségtelenül tág kör, időben is több eseményt ölel magába, de hát a Jupiter is sokkal nagyobb, mint a Mars. Ebben a körben mellesleg még kormányváltás is történt. "Rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több." A köröket a pénzpolitika, a pénzuralom változatlansága köti össze, az adósságokkal való állandó küzdelem, de az is kétségtelen, hogy már az első kör leglényegesebb cselekményei, tényei is az Oferek irányába mutatnak, holott nekik, személy szerint, még hírük-hamvuk sincs. A pénzuralom vonalával párhuzamosan van aztán egy másik dolog is, amelyik az egész rendszerváltáson, annak minden korszakán végighúzódik. Ez pedig az antiszemitizmus. Akár nagytakarítás és elszámoltatás, akár médiaháború, akár az egyes pártok arculata és a demokráciához való viszonya, akár Szent Korona, akár országzászló és címer, akár az európai normák a téma: mindegyikben hallgatólagosan vagy nyíltan benne van az antiszemitizmus kérdése. Aki a Szent Koronát akarja, aki a magyarság turáni eredetét vallja, aki rendet akar teremteni a Rádióban és a Televízióban, aki részt vesz a csíksomlyói búcsún, vagy aki Trianonról beszél, annak vigyáznia kell, nehogy az antiszemitizmus gyanújába keveredjék. 1987. szeptember 27-e óta, amióta összeültek a lakiteleki sátor alatt a népi írók és történészek, és nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, későbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, és amióta a New York Times már másnap megírta, hogy Magyarországon, Lakiteleken összeültek a nacionalisták beleértendő: antiszemiták -, azóta a leglényegesebb politikai történéseket levizsgáztatják ebből a kérdésből. Ez fő szempont a kormányok összeállításakor, és minden magyar kormánynak meg kell küzdenie a nemzetközi elismerésért, le kell vizsgáznia és biztosítékokat kell nyújtania valahol, hogy nem antiszemita. A nemzetnek és különösen már gyanúba keveredett tényezőknek tilos vizsgálnia, hogy ki milyen származású, vagy elkötelezettségű esetleg házasság révén, de látható és érezhető, hogy valahol szemben viszont mindezt számon tartják, pontosan tudják mindenkiről, aki számít, hogy milyen származású, mit lehet várni tőle és hová lehet és hová nem lehet kinevezni. Ezek a nyilvántartások működnek, és szigorúan érvényesítik akaratukat a gazdáik. Vannak, akik büntetlenséget élveznek, mert ez a nyilvántartás megvédi őket, és vannak szerencsétlenek, akik sejtenek erről valamit, és megpróbálnak nem odatartozóként védelmet keresni ennél a fórumnál. Torgyán József, amikor bajba került, vagy irányt váltva előrébb akart settenkedni, többször is megpróbált behúzódni ez alá az eresz alá, és kipát tett a fejére, s olyan nyilatkozatokat lőtt fel, amitől védelmet remélt, és elvállalta Szenes Andreát, mint általa favorizált tévéalelnököt. A Szenes család az egyik legemlegetettebb zsidó család, mivel közéjük tartozott a tragikus sorsú Szenes Hanna, akit fiatal lányként a háború végén az angolok kém- és partizánfeladatokkal, zsidómentésre ledobtak Magyarországra, de elfogták és kivégezték. Szenes Hanna élete és halála legenda, Izraelben is, Magyarországon is. Feladatát mint cionista hajtotta végre, izraeli küldetésben. Ezenkívül egy dr. Szenes Iván nevű ember, valószínűleg azonos Szenes Andrea édesapjával a 61, azaz hatvanegy bejegyzett magyarországi zsidó, izraeli, ortodox és nem ortodox, vallásos és világi, szocialista és liberális szervezetek egyikének, nem is akármelyikének az elnöke. Ez pedig a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (Comitte for the Victims of Nazi Persecution). Elnök: (president) Dr. Szenes Iván. Torgyánt azonban nem védte meg ez az ajánlás, talán azért, mert komolyan sem lehetett venni. A nácizmus üldözötteinek sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi csatornák vezetésébe nem kell ajánlás, sem kisgazda, sem más, a rendszerváltás egyelőre úgy van megszerkesztve, hogy ez hivatalból történik. Egyes emberek számára korábban a védelmet mindig az jelentette, hogy támadóik antiszemiták. Mindig ez az ultima ratio. Természetesen az, aki egyszer ilyen vád alá került, és egyszer meg merte kérdőjelezni egy-egy magas állású személy magas állásra való alkalmasságát, de belebukott, soha nem számíthatott elnézésre. Bekerült a veszélyesek nyilvántartásába, mint ahogy a Kádár-időben a rendszer veszélyes ellenségei bekerültek a figyelődossziékba, célszemélyekké váltak, és természetesen a megfigyeltek nehéz kenyerét ették. Ugyanakkor tény: a magyar társadalomban nincs említésre érdemes, számottevő antiszemitizmus. A magyarság irtózik minden fajgyűlölettől, valóban békés, befogadó természetű, és csak akkor keményedik meg, ha megsértik, megalázzák. A kiszorítottak, megalázottak, a semmihez hozzá nem jutók körében ezért most már fel-felemlítik ezt a különös nyomulást, amit nem lehet nem észrevenni, különösen annak, aki azért marad le valamiről, mert csak magyar. De ez még nem antiszemitizmus, és azonnal elmúlik, mihelyst a helyelosztás igazságosabbá és méltányosabbá válik. Ugyanakkor az ingatlanfejlesztés érdekében az antiszemitizmus vádját fenntartják, mert fenn kell tartaniok. Olyan ez ma Magyarországon, mint egy kartellbe tömörülés. A kartellbe tömörültek távol tartják a jó helyektől, a pénztől, a szép élettől a kartellen kívülieket, mint antiszemitákat. S közben a titkos nyilvántartás alapján nevezik ki a saját embereiket, a megbízhatókat. S ha véletlenül mégis kineveznek valakit, aki veszélyes elemként szerepel a nyilvántartásban, arra ráhúzzák a vizes lepedőt, azt a sajtó állandóan támadja, azt kiüldözik a világból. A rendszerváltás korai idejében európai normaként hirdették meg elfogadásra, hogy az ember, az európai ne legyen antiszemita, mert Európában már senki sem az. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy akkor Magyarországon, a magyarság köreiben senki nem volt antiszemita, ha tehát mégis ez került legfelülre az értelmiség köreiben és a vezetőkiválasztáskor, akkor annak más oka is kellett legyen. Volt is, van is. Ez az az előtét, amivel egyeseket - sokakat - el lehet hárítani, másokat pedig oda lehet juttatni. Ez ma fegyver, amely valójában nem az esetleg feltámadó antiszemitizmus ellen használtatik, hanem a hatalom megtartása érdekében, az ingatlanfejlesztés érdekében. Sikerült mélyen belenyomni a tudatba a tiltást, a félelmet, s még az öntudatos magatartástól való tartózkodást is. Az egész holokausztipar is ezt a célt szolgálja: a bűntudat állapotában tartani az embereket. Azoknak a zsidó köröknek, pénzügyi hatalmasságoknak, amelyek ezt az állapotot fenntartják, számolniok kell azzal, hogy ez az állapot idővel új antiszemitizmust fog szülni. Nem mi, nem én, nem ezek az elemzések szülik az antiszemitizmust, hanem az igazságtalanság és a kirekesztés, a tolakodás. Azoknak a tisztességes magyar érzelmű zsidóknak van igazuk, akik ebben nem vesznek részt, akik a saját istenadta tehetségük alapján akarnak érvényesülni, és nincs kettős identitásuk: ha zsidók is, magyarok. Magyarországon 61 zsidó egyesület, alapítvány, baráti társaság működik, illetve ennyi van bejegyezve. Közöttük mellesleg két olyan cionista szervezet jegyződött be Budapesten, amelyeknek ifjúsági szervezetük is van, s mindkettő az Izraeli Munkapárt szellemiségét, politikai programját vallja magáénak. Szocialista és cionista. Mint egymást kiegészítő tartalom. Az egyik az Oz V. Shalom Egyesület, XIV. Jávorka Ádám u. 15. elnök (president) dr. Kardi Judit. "Az Izraeli Munkapárt elveivel azonosuló szervezet." Az Izraeli Munkapárt ma választási veresége ellenére a kormány külügyminiszterét adja, kormányon van. Így talán még érdekesebb az a befolyás, amit ez a kicsiny alapítvány tud itt érvényesíteni. A másik a Hasomér Hacair (Shomer Fellowship) VII. Damjanich u. 28/b. Elnök (president) Nagy Ákos. Ez baloldali szociális elveket valló szervezet. Az egyik ifjúsági, tehát nyilván hosszú távra szervezett egyesület neve: Habonim Dror, a másiké, a Damjanich utcaié pedig Hasomér Hacair. Ez is szocialista-cionista alapokon álló ifjúsági szerezet. Ha rövidítem: szocionista szervezet. Mellesleg bennem ez a szóösszetétel már a nyolcvanas években felötlött, akkor, amikor a párt főideológusai, élükön a népi irodalomtörténészekkel is kacérkodó Király Istvánnal, elindították a "szocialista hazafiság" elnevezésű kampányt, pontosan azért, hogy a valódi hazafias érzés és a nemzettudat vitorlájából kifogják a szelet. Most azonban, ahogy látom az egyre szaporodó szocialista-cionista szervezeteket, nem is tartom már annyira humorosnak akkori, természetesen csak magam számára készült szóalkotásomat, a "szocionista hazafiság"-ot. Elfeküdt egy-két évtizedet a jegyzeteim között, és megérett. Mindezekkel csupán az ellentmondásra kívánom felhívni a fegyelmet. Ebben az állítólag antiszemita hangolású társadalomban 61 zsidószervezet, alapítvány és egyesület működik, békésen és háborítatlanul. Köztük olyan nagyok, amelyeknek a zsidószervezetek közé való besorolásáról az emberek mit sem sejtenek. Magam, aki tudván tudom, hogy a nácizmus üldözöttei elsősorban a zsidók voltak, meglepődöm, amikor a gép a zsidószervezetek között löki ki a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, illetve még inkább, amikor a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségét is. Elnök: (president) dr. Sárközi Sándor. (A rendszerváltás egyik legügyesebb ingatlanfejlesztőjét, az átalakulási törvény és más törvények kiagyalóját is Sárközinek hívják [Tamás], lehet, hogy rokonok?) Évtizedek során nagy tudatossággal és célszerűséggel megszőtt hálóról van tehát szó, amely mindenkor egy belső, állampolgárságát tekintve magyar réteg igénybevételével érvényesíti az általános zsidó akaratot. A rendszerváltozás e tekintetben is előrelépést jelentett számukra: a művelet részben nyilvános lett, sőt a két párton keresztül, amelyek ezt az érdeket szolgálják, belekerült a hatalomba is. Ennek bizonyítására nem másból, mint az Új Élet című zsidó felekezeti lapból idézünk. "Zsidó politikusok konferenciája" "Januárban ötödik alkalommal rendezték meg Jeruzsálemben az izraeli külügyminisztérium közreműködésével azt a nemzetközi konferenciát, amelyen 30 ország 70 képviselője vett részt. Az izraeli fővárosban már a megnyitón is kiemelték a Magyar Köztársaság küldöttjének, Bársony Andrásnak (MSZP) részvételét, akit az izraeli média jól ismer, eddigi közel-keleti útjairól. Bársony Andrást fogadta Avrahám Burg, a Szochnut elnöke, Ézer Weizman, Izrael Állam elnöke, Benjamin Netanjahu miniszterelnök és Jákov Neeman pénzügyminiszter is. A vendég tiszteletére Csejtei István, Magyarország nagykövete vacsorát adott, amelyen megjelent Mohamed Bajszuni egyiptomi nagykövet, Wang Changi kínai nagykövet, valamint az USA nagykövetségének első beosztottja, Richard A. Roth. A magyar nagyköveti rezidencián tartott fogadásról az izraeli sajtó előkelő helyen számolt be. (Beuer Press)" Az eset tehát régebben történt, még Netanjahu idejében. Bársony András több funkciót tölt be. A Nyomdászok Szakszervezetének elnöke, országgyűlési képviselő és a Magyar Köztársaságot képviseli az Európa Tanács mellett működő parlamentben. Ott tehát nem zsidó, hanem magyar képviselő. És baloldali, mivel az MSZP színeiben ül ott. Most is. Megingathatatlanul. Azok közé tartozik, akik nem kívánnak önállóságot Európában. Autonómiát adni az elszakított területeken élő magyaroknak? Ugyan! Területi önrendelkezésről pedig hallani sem akar, az SZDSZ-es Eörsi Mátyással és másokkal együtt, mert akkor ez újabb hivatkozási alappá válhatna a palesztinok kezében a saját önállóságuk érdekében. Ha a palesztinok meghatározhatnák, hogy most már nem épülhet több lakótelep a palesztinok által lakott és látszatönállósággal felruházott, egyébként szögesdróttal körülkerített térségben, akkor az Izraelnek a további telepítésekről való lemondást jelentené. Mivel Bársonyt szeretik, nagyon kedvelik Izraelben, feltételezhetjük, hogy ezekkel a szempontokkal, mint jó zsidó egyetért, és az európai politikai színtéren is ezt képviseli, hangoztatja, meg akkor is, ha ez a másik minőségében, tudniillik a magyar köztársaság képviseletében sokszor kissé kínos. Egy bizonyos: Bársony András a magyar nemzet életérdekeit, a legfontosabbat, az önrendelkezést nem képviseli, és ezeket a jeruzsálemi utasításokat, elvárásokat híven is hozza pártjába, pártjaiba. S aki előtt eddig nem világos, hogy miért ellenzi a Szent Korona-tant, a Trianonra való emlékezést és különösen a trianoni csonkolásunk és annak következményei elleni harcot, a legkisebb területkiigazítást is, mint amilyen a délvidéki lehetett volna, mind az SZDSZ, mind az MSZP, és miért képes ezt az ellenzést, ezt a magyarérdek-elárulást rákényszeríteni nemzeti és keresztény kormányokra is, az előtt most ez világos kell hogy legyen. Bársony és a Bársonyok hozzák az ukázokat, viszik a híreket és szövik a hálót. Bársonyt egyébként senki nem választotta európai követünknek, mint ahogy a többit sem, kiküldték az MSZP képviseletében, a szocialista és cionista elvek képviseletében, mint szocionista hazafit. Izrael kultúrájára ma úgy tekint a világ, mint a zsidóság sűrített kultúrájára. Mint ami a történelemben egyszer volt, szétszóródott és most újra megalakult, feltámadt. Sokkal kevésbé érzékeli a közvélemény azt, ami tény, hogy ez az állam is egy új állam, amely egy gyarmati terület helyén jött létre. Kétségtelen, hogy Izrael megalakulása nem azokat a jegyeket mutatja fel, mint mondjuk az egykori Belga Kongó helyén létrejött, úgymond felszabadult államok, amelyeknek fekete bőrű lakossága a maga által lakott területen szervezhetett új államot, ugyancsak a második világháború után. Ezeknek a volt gyarmati államoknak a létrejöttét a népek önrendelkezése, azaz egy huszadik századi liberális elv indokolja, Izraelét egy történelmi beteljesülés, egy történelmi jogosultság, amely úgy valósult meg, hogy az azonos vallású, de más-más kultúrájú zsidók tömegesen visszatelepedtek ősi földjükre, elfoglalták, véres harcokban kiűzték az őslakókat, a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek Szervezete jóváhagyásával államot alapítottak. Ez nem volt liberális, felszabadító szervezkedés, mint amilyennek sokáig a gyarmati felszabadítást feltüntették. Ott a felszabadítást vezénylő értelmiséget és a katonák egy részét képezték ki Nyugaton, a gyarmattartók egyetemein, a zsidók esetében az egész nép Európából hozta műveltségét, történelmét és igényét arra, hogy az ő harcát is liberálisnak tartsák. Ez azonban valami más volt, éppen az, amit a liberalizmus Európában elvet: egy sajátságos nacionalizmus. A kérdés mármost az, hogy megfelel-e a valóságnak, illetve egyáltalán lehetséges-e, hogy Izrael az ókor zsidó történelmének, Ószövetségének, egykori államának korszerű folytatása, hogy egyáltalán nem történelmi képtelenség-e így államot alapítani. Elfogadja-e az élet, maga a létezés folyamata, rendszere ezt a történelmi hivatkozások alapján, az egyoldalúan kinyilvánított történelmi jogon, de fokozatos betelepüléssel szervezett államot. Lesz-e az új államból ősi állam? Avagy a jelenlegi háborúknak, véres merényleteknek, a béke és a nyugalom teljes hiányának éppen az az oka, hogy a történelem nem fogadja be ezt a módszert. Az az állítás, hogy Izrael népe történelmi jogon folytatja a szétszóródáskor, még az ókorban elvesztett államát, korábban elismerést váltott ki világszerte, részben a hatalmas sajtótámogatás következtében, de ma már elfújta a Sivatagi Vihar ezt az egyöntetűséget. Előtérbe kerül a történelmi képtelenség. Lassanként felderül, hogy ilyen történelemalakulás nincs, csak erőszakosan, mert nélkülöz minden szerves fejlődést, minden belső feszültséget, amely a nemzetek, népfajták lakóhelyeiből államokat, királyságokat, később köztársaságokat vagy későbben felszabadítandó gyarmatokat hívott életre. Egy ókori állam, s egy népi és állami-vallási létezés folytatása történelmi lehetetlenség. Sem Görögország, sem Olaszország, sem Egyiptom nem folytatása a görög városállamoknak, a Római Birodalomnak, a fáraók Egyiptomának. Történelme dicső fejezetének, népe eredetének, gyökérzetének természetesen bármelyik állam és bármelyik nép tekintheti ezeket. Az iskoláiban taníthatja, nemzeti öntudata részének mondhatja, de semmilyen területi, állami felségjogot ebből a múltból nem képezhet és nem is képez. Ezzel csak Izrael él, de folyton háborúznia kell, talán éppen emiatt. Ezek a példaként felhozott ókori birodalmak megszűntek, népeik szétszóródtak, kihaltak és átalakultak. Még soha nem fordult elő, hogy az egykori birtoklásra hivatkozva egy nép visszafoglaljon egy területet és ott, azon a régi folytatásaként alapítson államot. Ciprus szigetén fordult elő, hogy a katonailag erősebb Törökország megszállta és törökké tette a sziget török lakta részét, de nem történelmi jogon, hanem a török lakosság védelmében és a népek önrendelkezési jogára hivatkozva. Igaz, az sem fordult még elő, hogy egy államától, hazájától megfosztott és szétszóródott nép a legkülönbözőbb népek kultúrájában elmerülve megőrizze vallásában foglalt nemzeti öntudatát, és képes legyen két évezred múltán az állam-újraalapítás igényével fellépni és ezt meg is szervezni. Mindenki megmosolyogná néhány száz ma élő azték vagy inka szándékát - ha találtatnék ilyen csoport -, ha meghirdetnék az azték birodalom folytatását, és fővárost jelölnének ki maguknak. Csak akkor fagyna le a mosoly az arcokról, ha kiderülne, hogy ezen aztékok szándéka mögött mesebeli kincsek, hatalmas pénz a fedezet. Izrael tehát nem történelmi jogon folytatott állam, hanem a pénz erejével alakult új állam. A két világháborúban meggyengült Európa belső ellentmondásaiból született, s a Közel-Keletre kihelyezett európai jellegű és ott, ahol van, tájidegen állam, amelynek létezését a hatalmas pénzügyi fedezet mellett most már az USA hadereje biztosítja. Izrael mai valóságában keveredik a különböző nemzeti kultúrákból érkezettek hozott, és csak részben zsidó kultúrája a lengyel, az orosz, az ukrán, a magyar, s azon belül is az erdélyi magyar kultúrával, valamint az arab világból érkezettek spanyolos-arabos szefárd, de még európai jellegű, valamint az Ázsiából és Afrikából érkezettek egészen más jellegű, egészen másmilyen zsidóságának kultúrájával, a színes bőrű zsidók zsidóságával, és az az egész együtt feloldódik az angolszász és különösen az amerikai globalizációban. Az államot vezető alapító elit, vagy azoknak az utódlása ügyel arra, hogy minden népelemben legyen nagyon erős az ortodox vallásos elem, a történelmi Izraelhez kötődés, a zsidó öntudat és nacionalizmus. Mert a történelmi jogosultság tudatát bent, a mindig harcoló közösségen belül is fenn kell tartani, hogy kifelé a világgal el lehessen ismertetni a történelmietlen létezést. Ha az egész közösség elszánt áldozathozónak látszik, akkor a rokonszenv könnyebben megszületik. A "választott népnek" a választottsághoz méltóan kell viselkednie. Harcának, még ha támadó is, önvédelmi harcnak kell lennie. Meg kell hagyni, hogy ezt a szerepet az Izraelben élők példás fegyelemmel teljesítik. Ad abszurdum: ha Izrael nincs veszélyben, akkor megszűnik. Ez az indulat tartja harci készültségben az egész társadalmat, és különösen az anyagi támogatókat. A veszélyeztetettség maga a létalap, a történelmi jogigény, az ultima ratio. Elvégre egy fundamentalista arab, muzulmán konokság, egy eredendő antijudaizmus s egy kommunista zsarnokság - Irak, Szaddám Huszein - nem törölhet el a föld színéről egy államot. S ez természetesen igaz is. A világközvélemény igazságérzete ki van elégítve. Épeszű, tiszta erkölcsi érzékű ember ma már nem kívánhatja Izrael megsemmisítését, a zsidók tengerbe tolását, mert Izrael léte ma már tény, különös, de elfogadott realitás. A nehézség azonban most már abban áll, hogy ezzel egyidejűleg és ezzel azonos súllyal most már ennek a realitásnak az örökös veszélyeztetettségét is el kellene fogadni, az állandó háborút, az egész világ háborús permanenciáját. S ez már bajos. A NATO egyesített hadserege, amely nyilvánvalóan Izrael érdekében rohanta le és verte szét Irakot, rejtélyesen megtorpant Bagdad előtt, és nem semmisítette meg Szaddám Huszein rendszerét és magát a diktátort, hanem életben tartotta és tartja ma is, kiéheztetve és megtizedelve népét, amely voltaképpen ártatlan. Szenvedései azonban Izrael és az USA ellen fordítják, s így jelent veszélyt, amelyre éppen annyira szüksége van Izraelnek, mint a fegyverekre. A veszélyeztetve létezésnek ez az állapota egyre több kérdés felvetésére sarkallja a gondolkodó embereket, köztük több zsidót is. Az állandó veszélyeztetettség által van az egész nyugati világ, elsősorban Európa és a kereszténység erkölcsi kérdésévé téve Izrael fennmaradása. Azok az európai államok, amelyeknek területén a második világháború során a holokauszt megtörtént, akár a győztes oldalon harcoltak ezek az államok, akár a vesztesen, egyetemlegesen vannak felelőssé téve a holokausztot elszenvedett zsidóság mai államának fennmaradásáért. Izrael földrajzi fekvése következtében nem lehet tagja az Európai Uniónak, de oda számítódik, sok programjában részt vesz, kedvezményezettként. Az anyagiak túlnyomó részét azonban még az USA adja, amely úgyszólván 54. államának tekinti Izraelt. Ez az állapot most változóban van. Az USA már csak akkor tudja elfogadtatni a saját népével az Izrael fenntartásához szükséges hatalmas költségeket, ha Európa hozzájárulásaira is hivatkozhat, ha az amerikai polgár arról értesül, hogy Európát is megcsapolták. A vesztes németeken kívül most már a svájciaknak is fizetniök kellett. Ez némileg megnyugtatja a pénzre nagyon érzékeny amerikai társadalmat. Különös és szinte betegesen működő hajszálcsövesség ez, amelyben benne van a mai Amerika hatalmas volta, gazdagsága, katonai legyőzhetetlensége mellett az európai életformák lenézése és ugyanakkor az irántuk érzett sznobizmus egyaránt. Európa, az idősebb, elszegényedett, kiszolgáltatott bátyó mégiscsak mérce, már amikor zsebbe kell nyúlni. Ahhoz, hogy az USA fizessen és fenntartson két hadsereget, a sajátját és az izraelit, már nem elég az amerikai zsidó tőke és az amerikai zsidó sajtó nyomása, kell hozzá az európai demokráciák rábólintása és bankjaik, nagyvállalataik kárrendezése is. Ettől az európai adakozástól vagy kikényszerített adakozástól nyugszik meg és dobja bele dollárjait a kalapba a detroiti salesman, a biztosítási kistisztviselő, akitől rendszeresen levonnak hozzájárulásokat, mint valami békekölcsönt. Válaszul a veszélyben létezésre Izraelben gyakorlatilag kétpártrendszer alakult ki. Az ortodoxoknak és a hozzájuk tapadó, belőlük táplálkozó fundamentalista pártoknak különös előjogaik vannak, kell hogy legyenek, mert különben nincs Izrael. Minden különösebb politikai következmény nélkül megölethették Rabint, a miniszterelnököt, aki szerintük túlságosan messzire ment a béketeremtésben. Nem kevésbé fontosak azonban a liberálisok sem, akik közé Rabin tartozott, mert nekik, a világi zsidóknak, a felvilágosult ateistáknak és pártjaiknak, leginkább a Munkapártnak éppen az a feladata, küldetése, hogy a liberalizmus zászlaját terítse rá erre az ortodox követelésre és ezzel hitesse el a világgal, hogy Izrael éppen olyan európai állam, mint a többi. Csak nem ott van. Éppen olyan, csak sokkal nagyobb létveszélyben van, azonban eme létveszély ellenére, lám, demokratikus. Voltaképpen az egyetlen állam a világon, amelyet a felvilágosult, európai és amerikai demokratikus erők és elvek tartanak életben a gonosz, vak, hol kommunista, hol fasiszta muzulmán, és perzsa erőszakossággal szemben. Izrael a két világ kisülése: a demokratikus Nyugat és a kommunizmussal kacérkodó és a mindenféle fundamentalizmusba süllyedt Kelet kisülése. Izrael létének, jövőjének, háborújának és békéjének azonban mégsem ez a fentebb vázolt történelmi probléma a lényege, hanem ugyanaz, ami ezt az államot alapította: a pénz, a költségek, a fenntartási költségek. A költségek nagy vonalakban a következők: katonai költségek, az állam fenntartási költségei és a világpropaganda költségei. Kezdjük ez utóbbival. A katonai költségekhez és az állam fenntartási költségeinek megszerzéséhez fenn kell tartani az Izrael iránt baráti, de legalább elnéző, s valamelyes áldozatra is készen álló, de semmiképpen nem ellenséges világközvéleményt, különösen a gazdag országokban. Kell a liberális világrend. Kötelezőek a kereskedelmi televíziók, a liberális újságok, az egész balliberális túlsúly az egyetemeken, a kell a világot szervezetten körülölelő hírhálózat, kell a tömegkultúra. Ezeknek a fenntartási költségeit az egyes nemzetek viselik. Ezek többnyire hasznot hozóan működnek. A baj csak az,hogy az egyes társadalmaknak kezd elegük lenni belőlük. A globalizmussal együtt. Valami baj van a könyveléssel. Ha megnézzük azt a görcsös ragaszkodást, amivel a tévé-, rádió- és újságbirtokláshoz, vezénylethez Magyarországon viszonyulnak a balliberális körök, azonnal láthatjuk, hogy itt egy életkérdésről van szó. Nem elég a kereskedelmi, a közszolgálati is kell. Minden kell, minden rést be kell tömni, sehol se törhessen be a fény. Ennek a sajtómonopóliumnak a kialakítása és elfogadtatása évtizedeket vett igénybe és ma is dollármilliárdokba kerül, de ezeket a milliárdokat már sok helyen szeretnék másra, jobb célokra fordítani. Magának Izrael államnak a fenntartási költségeiről természetesen soha sehol senki nem vezet kimutatást. Lehet, hogy még Izraelben sem. Izrael előrehaladó, bővülő ország, a víz azonban nagyon drága benne. Egy zsidó állampolgárnak az ipari létesítményekkel egyetemben napi négyszáz liter jut, egy palesztinnak csak nyolcvan. A világ csak arról van értesítve, időnként, hogy az USA szenátusa, kormánya évi "X" milliárd dollár vissza nem térítendő segélyt szavazott meg Izraelnek. Az USA pedig a világ legjobban eladósodott állama. Sem ahhoz, hogy mennyit ad Izraelnek, sem ahhoz, hogy mennyi a saját bankjaival szembeni adóssága, semmi közünk nincs, de a helyzet világgazdasági következményei alól nem tudjuk kivonni magunkat. Sem mi, sem a nálunk sokkal nagyobb gazdaságok. Izrael Állam fenntartási költségei nyomasztóan nagyok. Az ezzel összefüggő, vagy akár ebbe bele is értendő katonai költségek pedig még ennél is sokszorta nagyobbak. Ez a mai Izrael létének alapkérdése. Izrael fenntartásának költségei kezdik meghaladni az ésszerűen és történelmileg igazolható és elviselhető mértéket. Mégpedig nemcsak a méretekhez arányítva, hanem abszolút mértékben is. Izrael fenntartásának költségeihez nemcsak háborúk költségeit kell hozzáadnunk, hanem békefenntartásokét is, és annak a technikának a költségeit is, amellyel ezt a sok pénzt előteremtik. A technika: a globalizmus. Természetesen nem azt állítjuk, amivel majd meg fognak vádolni, hogy a globalizmust a zsidók találták ki és az csak Izrael fenntartása érdekében van, de azt igen, hogy az összes országokhoz, nemzetekhez valamilyen módon kötődő nagytőkés csoportok közül az izraeli és a világon másutt működő zsidó tőke tudja a legjobban igénybe venni és a maga hasznára fordítani a globalizmust. Izrael a globalizmus szimbólumállama. S ezzel elérkeztünk tulajdonképpeni alapkérdésünkhöz, ahhoz, ami voltaképpen csak ránk tartozik. Miért van szüksége a világ zsidóságát vezető intézményeknek és magának Izraelnek Csonka-Magyarországra mint területre, miért merjük szálláscsinálóknak nevezni a plazaépítők magyarországi üzlettársait? Miért gondoljuk úgy, hogy a világot és a zsidóságot irányító pénzügyi központoknak a magyarországi plazaépítés és lakóparképítés támogatásával, valamint a zsidó tömegkulturális és izraeli nyomulással, helyfoglalással nagy léptékű stratégiai céljuk van? Miért és mi végre alkalmaznak szálláscsinálókat, és miért akarják a magyar földet? A válasz egyszerű: Izrael fenntartásának magas költségei miatt. Izraelnek mai helyzetéből és kilátásaiból kell kiindulnunk. Amikor azt állapítottuk meg fentebb, hogy a mai Izrael Állam egy amerikai pénzből és amerikai fegyverekkel fenntartott európai állam, illetve ezzé vált az utóbbi húsz évben, akkor egyúttal azt is kellett hogy állítsuk, hogy a cionizmus megbukott. Ez rettentő nagy ellentmondás. Izrael létét semmi nem fenyegeti. Katonailag minden egyes szomszédját egyenként és egyszerre is tönkre tudja verni. Tetszés szerint indíthat katonai akciókat, megtorolhat és gyilkolhat. A vele szemben legvadabb ellenállást tanúsító Irakot ki tudja éheztetni, a gyengeség állapotában ellenőrzés alatt tudja tartani. Olaját kirekeszti a világpiacról. Az eszmék és áruk szabad áramlásából az antiszemita olaj ki van rekesztve. És ugyanakkor a végsőkig tönkretett Irakot mégis veszélyesnek tudja nyilvánítani. A korlátlannak látszó akaratérvényesítés mégis belső gyengeséget takar, Izrael vezetői, akik a világ legjobban informált emberei, pontosan tudják, hogy államuk már középtávon is, s éppen ebben az örökös veszélyeztetettségi állapotban, állandóan harcolva történelmi képtelenségei miatt, a mai állapotában, minőségében fenntarthatatlan. A magas költségek előbb-utóbb felemésztik. És most már nemcsak a pénzügyi költségekre, hanem a morális költségekre is hangsúlyt kell tennünk. A jelenlegi támasz, az USA bármikor megszűnhet támaszkénti mivoltában. A legutóbbi választáskor már nem sikerült az Izraelnek nagyobb biztonságot és előzékenyebb kiszolgálást nyújtó demokrata kormányzatot uralomra segíteni. Huszonöt-harminc év múlva az USA-ban a színesbőrűek lesznek többségben. Ők fognak kormányt választani. Az általuk hatalomba ültetett kormány dönthet másként is. Kérdés, sikerül-e ezeket a fekete, spanyol és dél-amerikai, vietnami és kínai embereket a plazaközömbösségnek abban az állapotában tartani, hogy fizessenek. De mégcsak nem is ez a lényeg. Mert ma már nemcsak ennek a kis területű államnak a költségei képtelenül nagyok, hanem a világhelyzetnek, a status quo világrendszerének a fenntartási költségek is. Márpedig Izrael léte ezen a világhelyzeten alapszik: az elfojtott szembenállásén, a status quóén. Az egyre nehezebben megrendezhető G8-as találkozókén, amelybe most már a tüntetések költségei is benne foglaltatnak, meg a tüntetők szétverésének a költségei is. Az emberiség az előtt a kérdés előtt áll, hogy a globalizmus természetkizsaroló rendszere helyett egyetemlegesen rááll-e a fenntartható növekedés nem profithajszoló rendszerére, vagy elpusztul. Ha viszont rááll, ha győz az ésszerűség és az életösztön, akkor nem lesz, aki fedezze a globalizmus szimbólumállamának költségeit. Akkor új hely kell, olcsóbb. Így kerülünk a képbe mi, csonka-magyarok. Izrael mérhetetlenül nagy fenntartási költségeit ugyanis nem lehet csökkenteni. Ez is a dolog természetéből következik. Most ezek a költségek csak növekednek. Egy háború, minél tovább tart, annál drágább. A végén már a fegyverszünet is iszonyatos pénzekbe kerül. Ez az állam minél nagyobb és minél jobban meg van tömve frissen jött zsidókkal, annál többe kerül. Egyre nehezebb és egyre körülményesebb a pénzt előteremteni, mert a túlzott pénzkitermelés miatt, amelynek persze más célja is van, nemcsak Izrael eltartása, egyre veszélyesebb állapotba kerül a világ pénzügyi rendszere. Válság válságot követ, és egyszer csak az egész meginoghat és összedől. Ez tragédia lehet Izralre nézve. Ezek miatt a növekvő költségek miatt előbb-utóbb békét kell kötni a szomszédokkal, abba kell hagyni a telepítést és a háborút. Izraelt olcsóbbá kell tenni, még akkor is, ha ez nagy fájdalommal jár. Ha a háború véget ér, és nem jön több telepes Oroszországból, akkor ezt az országot csak a kihelyezett tőkéinek a haszna, a globalizációból lecsapolt, szerényebb, de biztos jövedelem tartja majd el, egy meglehetősen szerény színvonalon, amely már sok mostani ottlakó számára sem lesz vonzó. Ha megéli. De majd az utódai számára sem lesz az. Ezek európai őseikre emlékezve megindulnak, az ősi jogon vissza Európába, ahonnan déd- vagy ükszüleik eljöttek, elüldöztettek. Ezt a visszatelepülést és az Oroszországból és egyéb helyekről való új helyre költözést azonban ugyanúgy meg kell szervezni, mint ahogy a cionizmus megszervezte az Izraelbe települést, még az állam megalakulása előtt. Most még minden a mai Izrael fenntartására mutat, még nem számítanak a költségek, de ha látjuk azt az elszántságot és összefogást, amely Herzl Tivadar első gondolata óta áthatja az államteremtőket, látnunk kell azt az előrelátást is, amelyik az összes információ birtokában, s a holokauszttal a háta mögött felkészül az új világfelosztásra és biztonságot teremt véreinek. Ott, ahol lehet, úgy, ahogy lehet. Ez a cionizmus vége. Új Sion Hegye kell, esetleg szekularizált, mint a Svábhegy. Aligha hihető, hogy maguk a zsidó vezetők ezt ne látnák így, ennyire pontosan, rideg tárgyilagossággal. Senki nem tehet nekik szemrehányást azért, mert ezt látva, hűséges zsidóként máris keresik a megoldást. A megoldás: Csonka-Magyarország, a maga fogyatkozó népével, türelmével és egyéb alkalmasságaival. De ne szaladjunk előre. Ezek évtizedek munkájával, számos részfeladat végrehajtása után megvalósítható tervek és lépéssorozatok. Most a vita még az orosz hómezőkről elindult telepesek körül forog. Az amerikai kormány már többször is hangoztatta, hogy nem tart helyesnek további telepesházakat. Az ortodoxok azonban még építtetik ezeket és le-lerombolják az arabok viskóit. De a bölcsebbek már nyilván látják, hogy ez így nem mehet tovább. Ha a még kívül élő körülbelül kétmillió orosz, ukrán és egyéb zsidó megérkezne a közös cionista hazába, már a vízzel való ellátásukra sem volna fedezet. Új megoldás kell, új, jobb, olcsóbb helyre kell vinni ezeket a testvéreket, mert otthon hagyni sem lehet őket. Ott ugyanis Jelcinék-Putyinék kezében túszok. Izrael mai legnagyobb gondja a marxista emlékezetű, Gulag-félelmes, nihilistává tett volt szovjet zsidók elhelyezése, mivel Izraelben már csak költségeket és nehézségeket okoznak, ámde elutasítani sem lehet őket, mert ez ellenkezik a cionista alapeszmével. A következő tényező, ami miatt a cionista állam nem folytatható, a világháború veszélye. Izrael mai helyi háborúi mind egy-egy a következő világháborúra kötött gyújtózsinórként is felfoghatók, amelyre mindig rátapos valaki, mielőtt a kanóc a robbanótöltethez érne. De a veszély mindig fennáll, hogy egyszer ez a rátaposás elmarad. Még a szovjet veszély sem múlt el teljesen, és máris itt van az ismeretlen szándékú Kína felágaskodása. Az európai hatalmak félnek ettől a háborútól, és azt is látják, hogy a veszély góca Izrael. Hiába van a kormányok egyetértése, az őket megválasztó népek nem akarnak meghalni. Csökken az Izrael iránti rokonszenv, egyre több a kérdező. A harmadik tényező, ami miatt már most le kell foglalóznia a zsidóságnak egy területet, az a népvándorlás. A szegények és a gazdagok kiéleződő ellentéte mozgásba hozza a világ szaporodó szegényeit, és a népvándorlás alapjaiban változtatja meg a világ arculatát, Izraelhez való viszonyát. Ha Franciaországban ugyanannyi mecset lesz, mint katolikus templom, egészen más lesz a hozzáállás ehhez a kérdéshez, még akkor is, ha a Liberation ugyanabban a kézben marad. De a kiszemelt területet is elözönölhetik olyanok, akikre nincs szükség. Csonka-Magyarországra jöhetnek akár magyarok is a környező országokból, és ellakhatják a földet a gazdaszándékú jövevények elől. Ezért a földtulajdont már most meg kell szerezni és életforma-megváltoztató plazákat kell építeni. Meg persze sok más, kulturális szoktató lépést is kell tenni. Ezek azok az indítékok, természetesen elnagyolt felvázolásban, amelyek új, biztonságos és mégiscsak európai telephely kikeresésére és elfoglalására, megszerzésére késztetik a zsidó vezetőket. Részükről ez az odaáramlással, illetve megvásárlással szerzett államalapítás nem új, így történt Palesztinában is. Ahhoz képest ez vértelen és liberalizált beszállásolódás, paktumokon, önkormányzati döntéseken és legfeljebb egy kis korrupción alapszik. És szemrehányást sem tehetünk azért, mert egy nép vezetői előrelátók és élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyek adva vannak számukra. Most már csak arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy miért Magyarország van kijelölve erre a célra. Mi teszi alkalmassá Csonka-Magyarországot erre a szerepre? Éppen az, hogy csonka. Népe 1920-ban olyan feldaraboláson esett át, amely hajszál híján az életébe került. Trianonban éppen a hazájára szóló történelmi jogát vesztette el a magyar nemzet, azt a jogot, amivel Izraelt alapították. Történelmi jogosultsága a magyarságnak ma sincs, és most már lassanként maradék hazájára szólóan sincs: nem lehet nacionalista, még önvédelemből sem. A huszadik század során, részben önhibájából és vezetőrétegének felelőtlensége miatt elvesztett két világháborút, az 1956-os forradalmát részben az amerikai magárahagyás következményeként véresen eltiporta a szovjet hadsereg, és mindezek következtében, egy önmagát túlélt, betegesen szolgalelkű rendszer önkizsákmányolása folytán, amely 1956 végétől 1989-ig folytathatta nemzetpusztításait, ma mintegy halmazati következményként végzetesen fogyatkozik. Ha nem történik hathatós, gyökeres változást is jelentő, állami beavatkozás a népesedéspolitikába, 30-50 év múlva legalább hárommillió fehér magyarral, törzslakossal, országfenntartóval, a történelmi jogok birtokosával kevesebb magyar fog élni e hazában. S akik megmaradnak, hatalom és vagyon nélküliek lesznek. Ugyancsak akkor, ha e tekintetben is nem történik radikális változás. Ez az űr és ez a máris érzékelhető alárendeltsége a történelmi jogok birtokosainak kívánatos, kellemes, biztonságos telephellyé avatja Csonka-Magyarországot. Ezért csak arra kell ügyelni, hogy a magyar nép ne egészüljön ki az egykori közös Kárpát-medencei haza tájairól ideszívott magyarokkal, és lehetőleg ne töltődjön fel másokkal sem. Maradjon félig üres, megtölthető. A kintrekedt magyarokat pedig úgyis elintézik a szomszéd népek, még csak biztatni sem kell őket, csupán a status quót kell fenntartani. A magyarokból még a történelmi jogok gondolatát is ki kell irtani. Nagy-Magyarország? Szent Korona? Határkiigazítás? Európával letorkolni, szájon törülni és megbüntetni mindenkit, aki ilyesmit fel mer vetni. Mert a telephely szigorúan Csonka-Magyarország, s benne az elgyávult, öntudatlan, félénk, plazában csoszogó magyar félprolival, amelyik mindig alamizsnára vár. Az ország kicsiny kiegészülése is hatalmasan meglökné a magyar öntudatot, előre, és sikerélményt jelentene. Az pedig boldogság és gyerekcsinálás. És szülés. Ez tehát a fő ok, amiért Magyarországra, erre a "teknőre" esik a választás: a várható kiürülés, az elöregedés és az erő nélküliség. (A "teknő" Cs. Szabó László kifejezése a Kárpátok koszorújához képest befelé lejtő csonka hazára. Ennek a megszemélyesítésnek a szomorú valóságát most érezzük az ismétlődő árvizek során. Kíváncsiak vagyunk, még ugyanebben a zárójelben, vajon hogyan fognak helytállni a gátakon az Oroszhonból érkezettek, ha menetrendszerűen megjönnek az árvizek, és már alig lesznek tarpaiak, akik éjjel-nappali szolgálatra rendelik magukat.) A másik ok, ami miatt a volt Kádár-Aczél-országra, avagy másképpen a rendszerváltások éllovas országára esik a választás, az a bázis megléte. Addig, ameddig az amerikai külügyminisztérium, a State Department évente jelentéseket készített az átváltozó országokról, s azokban is az emberi jogok érvényesüléséről, mindig volt egy passzusa ennek a jelentésnek, amelyik a magyarországi zsidóság helyzetével foglalkozott. Ez az Antall-kormány idején is csak azt tudta megállapítani, hogy a "a zsidóság reprezentációja" a kulturális életben, a politikában és a gazdaságban jó. Antall József mindig - érthetően ezt tartotta maga elé a pajzsnak, amikor Horthy-fasizmussal vádolták. Azt persze ez a jelentés nem tartalmazta, pedig tartalmazhatta volna, ha tudományos alapossággal készül, hogy az említett Horthy-időkben a magyar zsidóság "reprezentációja" szintén igen jó volt, sőt talán még jobb, mint a Kádár-Aczél-rendszerben, amikor a kilencvenes évek "reprezentációját" Aczél és társulata megalapozni szíveskedett. Mert a rendszerváltás után ez a "reprezentáció" akár meg is fordulhatott volna. Ha megtörténik a nagytakarítás, ha Antall nem köt paktumot, bizony sok-sok Aczél-kádernek mennie kellett volna, mégpedig nem azért, mert zsidó, hanem mert kommunista és mert alkalmatlan. De ez nem történt meg, sőt ezek az elemek védelmet kaptak, és ezért volt elégedett a magyar zsidóság helyzetével az amerikai követség, a jelentés elkészítője. Ma más a helyzet. De maradjunk még egy pillanatra a Horthy-rendszernél. Ebben a bűnös, fasiszta rendszerben, amely az SZDSZ-nek ma maga az ellenség, élt, írt egy Bosnyák Zoltán nevű ember, akit kivégeztek a háború után, és akire hivatkozni ma a legnagyobb bűnök közé számít. Ez a kétségtelenül fajvédő beállítottságú, nyilas író statisztikákat tett közzé. Ezért kellett meghalnia. Kimutatta például, hogy 1935-ben az 1 millió pengőn felüli jövedelmet bevalló 126 iszonyatosan gazdag ember közül 105, azaz 83 százalék volt zsidó, valamint azt is, hogy a legnagyobb akkori iparvállalatok igazgatóságaiban, a bankok igazgatóságaiban mennyi volt a zsidó. A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. igazgatóságának 19 tagja közül 12, míg a Weiss Manfréd Acél és Fémművei Rt. vezető testületében 10-ből tíz. Ennek a felemlítésével természetesen nem az akkor vagy ezután hozott zsidótörvényeket, s még kevésbé a háborúban bekövetkezett eléggé el nem ítélhető népirtást és zsidóüldözést akarjuk igazolni, csupán arra, a témánk szempontjából fontos körülményre akarunk utalni, hogy a jelenség, azaz a fontos helyek zsidók általi elfoglalása, a pénz fölötti uralom egyáltalán nem új a magyar életben. Ez már a fasisztának mondott Horthy-korszakban megtörtént, egy olyan korszakban, amely az 1919-es kommün után, a proletárdiktatúra idején magyarirtásban vétkes zsidók elleni, sokszor valóban durva és magyarhoz méltatlan büntetőakciókkal kezdődött. Az egész visszatekintésre most csupán azért van szükség, hogy bemutathassuk, miért van kiszemelve Budapest - Demszky-land - visszatelepülési célterület gyanánt: azért, mert egyszer már megvolt nekik. Ahogy az Ingatlanfejlesztésből idéztük: legszívesebben olyanra bízzák a megszerzett magyarországi vállalat irányítását, aki ismeri a terepet és rokon vagy jó barát. Úgymint Weiss Manfréd. Jogosan cselekedett Weiss Manfréd? Jogosan. Liberálisan? A legnagyobb mértékben. De ez még nem elégséges bizonyíték, mert közben volt egy magyar részről elvesztett világháború, mérhetetlenül sok áldozattal és értelmetlenül sok zsidó áldozattal is. Csak a budapesti zsidóság menekült meg egyetemlegesen. Ahhoz, hogy az izraeli tőke és majdan az izraeli ember is biztonságban érezhesse magát Budapesten és Magyarországon, más is kell, több. Mai bizonyosság. A következőkben idézünk és statisztikákat mutatunk be egy friss tanulmányból, amelyet zsidók készítettek magyarországi zsidókról. "Számszaki jelentés, Statisztika a magyarországi zsidóságról." Lelőhely; http://www.internet.hu./Zsidó/stat/stat4.htm. A kutatási, kérdezési módszeréről a jelentés a következőt árulja el: "A vallási-származási homogenitás indexét a négy nagyszülőre vonatkozó mutatók alapján állítottuk ki. A >homogén< csoportba soroltuk azokat a válaszadókat, akiknek mind a négy nagyszülője akár származási, akár vallási szempontból zsidónak minősült a megkérdezettek szerint. A >részben homogén< csoportba azok kerültek, akiknél a négy nagyszülő közül az egyik nem volt zsidó (egyik szempontból sem). Végül a >vegyes származásúak< azokat foglalják magukba, akiknek legfeljebb két nagyszülőjük minősült zsidónak." Ez mindenesetre eléggé alapos és szigorú vizsgálódás. Nem tudhatjuk ma már, hogy Bosnyák Zoltán hogyan kérdezett. Bevallása szerint sokszor használt fel zsidók által készített kimutatásokat, lexikonokat, önvallomásokat. A "Jelentés" azonban egészen más módszert használ, s a "homogén" zsidóságot csak négy nagyszülő egyaránti, vallási és származási zsidóságához köti. Tehát elismer és meg is különböztet vallási és származási zsidóságot. Magyar ember esetében ilyen nincs, sőt nem is szabad így megkérdezni. Ha valaki magyarnak vallja magát, akárhogyan hívták a felmenőit, akármilyen vallásúak voltak is, az magyar. A népszámláláskor nem tettek fel sem felekezeti hovatartozásra, sem népi gyökérzetre vonatkozó kérdéseket, és még a lakcímet sem volt szabad a kérdezőbiztosoknak beírniok. Így természetesen más statisztikákban, példának okáért az államiban a "homogén" zsidó is lehet magyar. Lehet holokausztáldozat és emiatt kárpótolt, de lehet földbirtokos is. Ez a trükkös fajiszempont-érvényesítés Bosnyák és más fajvédők elpusztítása után, egy egész korszak után, amelyben Aczél és társai üldözték a "faj"-magyarokat, a magyar nacionalizmust, amely fajmagyarság többek között abban is állhatott, hogy valaki származásilag is magyarnak mondta magát, vallását tekintve pedig kereszténynek, mindenesetre legalábbis furcsa. De nem ok nélküli. Nem arról van szó, hogy valakik pontosan akarják tudni, hogy kikre számíthatnak? Lehet, ez bizony káderkeresés, az ingatlanfejlesztők fejvadászata. Mindenesetre kivételező, előnyhöz juttató állapot. Ha akarom, ez vagyok, ha akarom, az vagyok. Ezenkívül lehet természetesen egy új törvényű, új összetételű államszervezet csendes bevezetése is, amelyben a homogének és a vegyesek, egyelőre titkosan és egy bizalmi hálózaton keresztül, előnyöket élveznek. Nem tudjuk, mikor kerül sor ennek az állapotnak a nyilvános törvényesítésére. Valószínűleg semmi sem pontosan úgy fog történni, ahogyan Palesztinában történt. Ez mégiscsak egy ezeréves európai ország, itt ötven év múlva is marad hat-hét millió szegény magyar, aki foggal-körömmel is emlékeztetni fogja Európát, hogy ez valamikor Hunnia volt. A beteges mostani magyar status quo-nyugalom és tűrés csak addig tartható fenn, amíg a kuruc szegénylegények rá nem ébrednek, hogy mi történik velük. Ennek a magyar önvédelmi felkelésnek az elkerülése érdekében valószínűleg nem is terveznek ide csak egy nevében magyar, vezetését és az uralmi helyzetét, valamint a kultúráját tekintve azonban vegyes országot, vegyes társadalmat, amelyre a "vallási-származási" kettősség lesz a jellemző. A vagyoni, jövedelmi különbségek már most is kirívóak. Ha az ország megmarad a status quóban, ezek a különbségek maguktól növekedni fognak. A megélhetésről, a fel- és előrejutásról, a művelődésről azonban a bankárok és a velük összenőtt plazások, a régóta itt élő és a nemrégen érkezett homogén vagy vegyes - félig orosz - zsidók döntenek. Odakintről pedig, a nagyjából hasonlóan, de nem ennyire egyoldalúan szervezett Európában ebből jóformán semmi nem látszik majd. Nem tudjuk pontosan, hogy mit terveznek nagy zsidó etnikai és pénzügyi központokban. Csak azt látjuk, ami most történik, és csak azt tárjuk fel, amit ők leírnak. A már idézett jelentés adatokat közöl a vizsgálat tárgyát képező zsidók iskolázottsági fokáról és az ennek a magas képzettségi szintnek megfelelő elhelyezkedésükről a társadalomban. Teljes minta Aktív Inaktív max. 8 általános 3 1 22 szakmunkásképző 5 3 6 középiskola 29 30 28 főiskolai diploma 19 22 16 egyetemi diploma 37 46 22 összesen 100 100 100 Az adatok egyrészt a populáció igen magas iskolázottságát, másrészt az iskolázottság fokának időben növekvő tendenciáját mutatják. Jól érzékelhető, hogy már a mai inaktív népesség iskolázottsága is magas volt, a diplomások aránya megközelítette a kétötödöt, és ez számottevően tovább emelkedett. A mai aktív népesség körében már a kétharmadot is meghaladja a diplomások aránya. Ezzel egyidejűleg az alacsony képzettségi szintek erősen összezsugorodtak. Mindez természetesen jelentősen befolyásolja a foglalkozással, munkaviszonnyal kapcsolatos jellemzőket, a foglalkoztatási hierarchiában való elhelyezkedést. A népesség átlagos életkorát tekintve, viszonylag magas az aktív népesség részaránya. A munkanélküliek hányada mindössze 1 százalék. Az inaktív népesség dominanciája magasabb életkorban kezdődik, mint a magyarországi teljes népességen belül. Viszonylag alacsony a jelenlegi nyugdíjkorhatár előtt inaktívvá válók aránya. Az inaktív népesség jelentős csoportja a felsőoktatási intézmények hallgatói - főként egyetemen tanulók - közül kerülnek ki (a teljes mintában 9 százalékot tesznek ki). A foglalkozás szerinti összetétel is a magas képzettségi szintet jelzi. Az alapadatok mellett itt is az aktivitás szerinti megoszlást mutatjuk be. Teljes minta Aktív Inaktív vezető állású 26 25 27 beosztott értelmiségi 29 32 25 önálló, vállalkozó 16 25 6 egyéb szellemi 21 14 29 szakmunkás 6 4 9 egyéb fizikai 2 1 4 összesen 100 100 100 Ebből látható, hogy a teljes minta 92 százaléka a felső kategóriákat foglalja el, csak 6 százaléka szakmunkás és csak két százaléka egyéb fizikai. Ez az az alap, amelyikre az Ingatlanfejlesztés hivatkozik, amikor az izraeli befektetők bizalmasait megnevezi. Ismét csak Weiss Manfréd jut eszünkbe, aki ezzel a módszerrel kiváló vas- és acélművet, gépgyárat, de voltaképpen Vörös Csepelt hozott létre. Az uralom tekintetében azonban nem ismert tréfát: tízből tíz. Különb elbánást, különösen a holokauszt után, és a második világháborúból győztesként való kikerülés után a plazaépítőktől sem remélhetünk, de ők is nagy nyereséggel fogják üzemeltetni plazáikat. Debrecenben, a cívis városban, a magyar kálvinizmus központjában és a Váci úton, az addigra megépült jachtkikötő mellett, és bennük nem vörös proletárt, hanem bamba plazaproletárt fognak termelni. Aztán meg fogják venni a Fradi és az MTK után az Újpestet is, Angyalföldre pedig behívják a Makkabit és a Makkabi-Vasas-Angyalföld fog magyar bajnokként kikapni Bukarestben. De akkor már a szurkolóknak fognak fizetni, hogy menjenek ki a meccsre, és az államilag fizetett, sima modorú vezérszurkolók utasításai szerint ne a másság kicsúfolásával űzzék el unalmukat a szögesdróttal bekerített lelátón. Az abszurd drámák megelevenedésének a kora köszönt az országra. És Európára. Ezekről a tervekről és folyamatokról, a tényekről és az "ingatlanfejlesztések" lényegéről, céljáról a magyarság jóformán semmit nem tud. Sok mindenről nem is mer tudomást szerezni. Jobbnak látja, ha befogja a fülét, behunyja a szemét. A megélhetése, legalábbis így van tudtára adva máris, csak e türelem magatartásával van biztosítva. Pontosabban: a magyar társadalom olyan társadalom lesz, amelyben csak a türelmest tűrik meg, jutalomban pedig csak a másság iránt még türelmesebb részesülhet. Célom ezzel a tanulmánnyal és ennek a közreadásával elsősorban az, hogy tudomására hozzam a társadalomnak: szerintem mi történik vele. Vegye tudomásul. Mert addig, amíg nem ért el az agyáig és a lelke legmélyéig, addig nem tud dönteni. Dönteni az ellenállásról, vagy a további önfeladásról. Nem állíthatom ugyanakkor, hogy a döntés teljes mértékben a magyarság kezében van még. A folyamat már a XIX. század végén elkezdődött a galíciai beözönléssel, és a kapitalizmus irányító állásainak elfoglalásával, és tartott az egész huszadik századon keresztül. Különösen sokat mozdított előre, mármint zsidó szempontból, a szovjet kommunizmus ötven éve, amit a magyarság egésze, java soha nem fogadott el, a zsidóság zöme pedig még akkor is beleilleszkedett és élt a kínálkozó lehetőségekkel, ha a szovjet rendszer időnként durva volt hozzá is. A marxista korszak volt a magyarság számára a legvészesebb. A rendszerváltás után pedig a liberalizmus lett a táptalaja a plazások előretörésének. És természetesen a globalizmus kényszere, amely sokszor európai, uniós mezekben jelenik meg, és mindenkor demokráciát hirdet - nép és nemzet nélkül, a nemzettudat kiiktatásával. Nem állítható tehát, hogy a helyzet felismerése elegendő a magyarság számára káros folyamat megállítására. Nem elegendő, de előfeltétel. Nekem csak annyit enged meg a sorsom, és a jelenlegi lehetőségeimben ez van adva, hogy a nyilvánosság tudomására hozzam ezt a helyzetet, és a magyarság értelmes és semmilyen irányban nem elfogult kemény magjának a kezébe tegyem ezzel a feltárással a döntést, a magyar sors új irányba terelésének dolgát. Csak annyit mondhatok, hogy ez sorskérdés, élet-halál kérdése. Talán még választhatjuk nagy áldozatokkal a saját életünket, amelyben mi adunk tudatosan helyet azoknak, akik velünk akarnak élni magyar Magyarországon. Nem idegengyűlöletet akarok, mert tudom, hogy az nem old meg semmit, hanem becsületes, tisztességes magyar életet, amelyben a magyar megmaradás az első szempont, és a második, de csak időben, a magyarság felvirágzása és kiteljesedése a Kárpát-medencében. Ez a tanulmány világító gyertya akar lenni a sötét égbolton, és semmilyen tekintetben nem Csonka-Magyarország további csonkulását és további ijedt bénultságát akarja. De az a belátás is benne van, hogy egyszer mégiscsak fel kell ébredni. Mert a nemlátás maga a halál. A magyarságot szemfelnyitással szolgálni, ez lehet küldetés, magam feladatnak tekintem. Gyógyászatinak, önmentőnek. Lehet még itt olyan magyar világ, amelyben a magyar családokban értelmes, egészséges, művelt gyermekek nevelkednek, s olyan, amelyikben ezek előtt, tehetségük szerint az emelkedés minden liftje nyitva van. Hiszem, hogy megteremthető a tisztességes és nem kiszorításos verseny Magyarországa, a fenntartható növekedés Magyarországa, amelyben nincsenek plazák, és a lakóparkokat nem kell szigorúan őrizni, mert a falaikon kívül is viszonylag elégedett és némi sikerélményben részesült magyarok élnek. Egyébként nagy becstelenség volna részünkről, ha akárkinek is átengednénk vérrel, szenvedéssel szerzett, gyönyörű hazánkat. (Vége)