2015. december 1., kedd

A kegyetlen zsidó pénzterror










Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 1)

Vesztegetés, korrupció, politikai és erkölcsi gyilkosságok.
Lindbergh kongresszusi képviselő elmagyarázta, hogy a FED hogyan hozza létre az úgynevezett üzleti ciklust, és hogyan használja saját hasznára. "Az árak magasba emeléséhez a Federal Reserve Testülete mindössze annyit fog tenni, hogy csökkenti a leszámítolási kamatlábat... ezáltal felpezsdül az értékpapírpiac; aztán, megállíthatja vágtatás közben gyarapodását azáltal, hogy önkényesen megemeli a kamatlábat..." "Ez egy emelkedő és zuhanó piaci ingázást képes kiváltani, finoman hintáztatható előre és hátra a leszámítolási kamatláb kis változtatásával, vagy heves ingadozást okozhat egy nagyobb kamatláb változtatással..." "Ez a legfurcsább, legveszélyesebb előny, amit valaha is egy különleges, kiváltságos osztály kezébe helyezett bármely valaha létezett kormány..." "Ez a rendszer magánkézben van, és azzal a kizárólagos céllal irányítják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget húzza más emberek pénzének használatából." "Előre tudják, hogy mikor kell pánikot kelteni saját javuk érdekében. Azt is tudják, mikor kell leállítani a pánikot. Az infláció és defláció egyaránt őket szolgálja, amikor az ő kezükben vannak a pénzügyek." -- Charles Lindbergh.





Miért olyan fontos, hogy ki nyomtatja a bankjegyeket? Tekints úgy a pénzre, mint árucikkre. Ha monopóliumod van egy olyan árucikk felett, amire mindenkinek szüksége van, amit mindenki akar, amiből senkinek sincs elég, akkor számos biztos lehetőséged van nyerészkedni, illetve óriási politikai befolyás gyakorolni. Erről szól ez a hadakozás. Az Egyesült Államok történelme során a pénzkibocsátás feletti hatalom oda-vissza került a Kongresszus és valamifajta magánkézben lévő központi bank között. Az Alapító Atyák ismerték a magántulajdonú központi bank árnyoldalait. Mindenek előtt látták, hogy a magánkézben lévő brit központi bank, a Bank of England tornázta fel az angol államadósságot olyan mértékben, hogy a parlament igazságtalan adókat volt kénytelen kivetni az amerikai gyarmatokra. Valójában, ahogy látni fogjuk, Ben' Franklin azt állította, hogy ez volt az Amerikai Forradalom valódi oka. Az Alapító Atyák többsége felismerte a bankrendszerben rejlő potenciális veszélyeket, és aggódtak a bankárok kezében felgyülemlő vagyon és hatalom miatt. Jefferson így írt erről:
 "Őszintén hiszem, hogy a banki intézmények sokkal veszélyesebbek szabadságunkra, mint a zsoldos hadseregek. A pénzkibocsátás jogát el kell venni a bankoktól, és visszaadni az embereknek, akiket igazából megillet."





Miért ülünk nyakig adósságban? Miért nem képesek a politikusok irányításuk alá vonni az eladósodást? Miért kénytelen dolgozni oly sok ember - gyakran mindkét szülő - alacsony fizetésű, további fejlődést kizáró munkahelyeken, és mégis kijönni kevesebből? Mi az amerikai gazdaság és életvitel jövője? Miért állítja a kormány, hogy alacsony az infláció, miközben fizetésünk vásárlóereje aggasztó mértékben csökken? Mindössze egy generációval ezelőtt egy vekni kenyér csupán 25 cent volt, és 1995 dollárért új autót lehetett kapni. A probléma az, hogy 1864-óta adósságalapú bankrendszerünk van. Minden pénzünk kormány adósságon alapul. Nem számolhatjuk fel államadósságunkat, pénzkínálatunk megszüntetése nélkül. Ezért az államadósság visszafizetéséről beszélni a bankrendszer reformja nélkül egyszerűen lehetetlenség.

Ezért a megoldás nem az adósság mértékéről folytatott vitában rejlik, hanem bankrendszerünk gyökeres átalakításában. 
Ez a Federal Reserve (Amerika központi jegybankja) központja Washingtonban. Nagyon hangzatos helyen fekszik pont az Alkotmány sugárúton, épp a Lincoln emlékművel szemben.

De vajon szövetségi-e? Valóban az Egyesült Államok kormányának része? Nos, amit meg fogunk mutatni, az éppen az, hogy se nem szövetségi a "Szövetségi Tartalék", és nincs is tartaléka!
A név félrevezetés. A Jegybank Törvény elfogadása előtt, 1913-ban alkották, azért, hogy az amerikaiak azt higgyék, hogy a központi bank a lakosság érdekében működik. Az igazság az, hogy a Federal Reserve egy magánkézben lévő bank, magán részvényesek tulajdonában, amit kizárólag saját magán nyereségük növeléséért működtetnek.

Ezért a megoldás nem az adósság mértékéről folytatott vitában rejlik, hanem bankrendszerünk gyökeres átalakításában. Ez a Federal Reserve (Amerika központi jegybankja) központja Washingtonban. Nagyon hangzatos helyen fekszik pont az Alkotmány sugárúton, épp a Lincoln emlékművel szemben.

De vajon szövetségi-e? Valóban az Egyesült Államok kormányának része? Nos, amit meg fogunk mutatni, az éppen az, hogy se nem szövetségi a "Szövetségi Tartalék", és nincs is tartaléka!
A név félrevezetés. A Jegybank Törvény elfogadása előtt, 1913-ban alkották, azért, hogy az amerikaiak azt higgyék, hogy a központi bank a lakosság érdekében működik. Az igazság az, hogy a Federal Reserve egy magánkézben lévő bank, magán részvényesek tulajdonában, amit kizárólag saját magán nyereségük növeléséért működtetnek.

Akárcsak a Magyar Nemzeti Bank - amely se nem magyar, se nem nemzeti.

A FED egy magánkézben lévő nyereségorientált vállalat, aminek nincsenek tartalékai, legalábbis általános csereeszközünk a szövetségi bankjegyek fedezetére. Magyarországon is mint mindenütt a világon, a pénz valódi fedezete az emberek értékteremtő munkája, a befizetett adóforintjaik, saját és nemzeti vagyonuk.


A Szövetségi Tartalék nem is Szövetségi, és tartalékait adósságok képezik. Ez egy magánbank, bankok a tulajdonosai, és egy Kongresszusi törvény megtévesztő irányelvei alapján alapították 1913-ban. De még egyértelműbben: az amerikai bíróságok sorozatosan kihirdették ítéleteikben, hogy a FED egy magán vállalat. Miért nem tud kezdeni valamit a Kongresszus a FED-del? A Kongresszus legtöbb tagja egész egyszerűen nincs is tisztában a rendszerrel, a néhány, aki mégis, az pedig fél kinyitni a száját. Ám a mi képviselőink zöme sem különb. Szavaznak össze-vissza anélkül, hogy megpróbálnának valódi információkhoz jutni, no nem a bankároktól, akiknek nem is édeke, hogy belelássanak a javaslataik mögött meghúzódó hátsószándékaikba, melyet szakzsargonnal, és jól hangzó hazugságokkal lepleznek.

De az évek során akadt néhány bátrabb Kongresszusi képviselő is. Íme, három gyors példa: 1923-ban Charles A. Lindberg, egy republikánus Minnesotából, a híres pilóta "Lucky Lindy"
édesapja így nyilatkozott: "Pénzügyi rendszerünk a Szövetségi Jegybank Kormányzótanácsának kezébe került. E tanács tisztán nyerészkedő csoportként gyakorol fennhatóságot pénzügyi rendszerünk felett. Ez egy magán rendszer, amit egyedül azzal a céllal irányítanak, hogy a lehető legnagyobb nyereséghez jussanak más emberek pénzén."

A FED egyik legőszintébb kritikusa a Bank és Valuta Biztosság korábbi elnöke volt, a Nagy Gazdasági Válság éveiben. Louis T. McFadden, pennsylvaniai republikánus 1932-ben azt mondta:
 "A mi országunknak vannak az eddigi legkorruptabb intézményei a világon. A Szövetségi Jegybank Kormányzótanácsára célzok. Ez a gonosz szervezet nyomorba döntötte az Amerikai Egyesült Állam polgárait, és voltaképpen csődbe juttatta Kormányunkat. Mindezt a pénzéhes keselyűk korrupt ténykedésein keresztül érte el, akik irányítják."






Barry Goldwater Szenátor gyakran kritizálta a FED-et.

"A legtöbb amerikainak valójában nincs fogalma a nemzetközi pénzkölcsönzők működéséről. A Szövetségi Jegybank Rendszer könyveit soha nem vizsgálták. Nem esik a Kongresszus felügyelete alá, pedig az Egyesült Államok hiteleit befolyásolja." A Federal Reserve valójában - jóllehet nem is a Szövetségi Kormány része -sokkal nagyobb hatalommal bír annál. Nagyobb a hatalma, mint az elnöknek, a Kongresszusnak és a bíróságoknak. Sokan kétségbe vonják ezen állításomat, de hadd bizonyítsam be: a Federal Reserve dönti el, mennyi törlesztést fizet egy átlagember gépkocsija, háza után, mekkora háztartási költségei lesznek, és hogy lesz-e állása vagy sem. És azt állítom, hogy ez a totális uralom. És a Federal Reserve az Egyesült Államok Kormányának legnagyobb egyéni hitelezője. Ahogy a közmondás szól: a kölcsönvevő a kölcsönadó szolgája.

Azt kell megérteni, hogy az Alkotmány hatályba lépésének napjától kezdve mindmáig azok, akik a magántulajdonban lévő bankokból hasznot húznak - a Pénzváltók, ahogy Madison nevezte őket -, folyamatosan azért harcolnak, hogy ők dönthessék el, ki nyomtatja az amerikai bankjegyeket.

Miért olyan fontos, hogy ki nyomtatja a bankjegyeket?
Tekints úgy a pénzre, mint árucikkre. Ha monopóliumod van egy olyan árucikk felett, amire mindenkinek szüksége van, amit mindenki akar, amiből senkinek sincs elég, akkor számos biztos lehetőséged van nyerészkedni, illetve óriási politikai befolyás gyakorolni. Erről szól ez a hadakozás. Az Egyesült Államok történelme során a pénzkibocsátás feletti hatalom oda-vissza került a Kongresszus és valamifajta magánkézben lévő központi bank között.

Az Alapító Atyák ismerték a magántulajdonú központi bank árnyoldalait. Mindenek előtt látták, hogy a magánkézben lévő brit központi bank, a Bank of England tornázta fel az angol államadósságot olyan mértékben, hogy a parlament igazságtalan adókat volt kénytelen kivetni az amerikai gyarmatokra. Valójában, ahogy látni fogjuk, Ben' Franklin azt állította, hogy ez volt az Amerikai Forradalom valódi oka. Az Alapító Atyák többsége felismerte a bankrendszerben rejlő potenciális veszélyeket, és aggódtak a bankárok kezében felgyülemlő vagyon és hatalom miatt.





Jefferson így írt erről:

"Őszintén hiszem, hogy a banki intézmények sokkal veszélyesebbek szabadságunkra, mint a zsoldos hadseregek. A pénzkibocsátás jogát el kell venni a bankoktól, és visszaadni az embereknek, akiket igazából megillet. Jefferson ezen állítása valójában megoldást jelentene napjaink minden gazdasági problémájára. Ismételjük meg: a pénzkibocsátás jogát el kell venni a bankoktól, és visszaadni az embereknek, akiket igazából megillet.

James Madison, az Alkotmány fő szerzője egyetértett. Érdekes módon "pénzváltóknak" hívta a központi bank cselszövés mögött állókat. Madison erősen kritizálta tevékenységüket.
 "A történelem igazolja, hogy a pénzváltók bevetették a visszaélés, intrika, csalás, és erőszakos eszközök minden lehetséges formáját, hogy megtartsák a kormányok feletti uralmukat a pénz és annak kibocsátásának kézbentartása révén."
 Az Egyesült Államok történelme során végig azon folyt a harc, hogy ki szerzi meg a pénzkibocsátás jogát. Háborúkat gerjesztettek, válságokat szítottak, csakhogy megszerezzék.

Az Első Világháborút követő időszakban mégsem említik ezt a hadakozást az újságokban vagy a történelemkönyvekben. Az Első Világháborúig a pénzváltók vagyonukat bevetve megkaparintották az irányítást a legtöbb nemzeti sajtóorgánum felett. Az Egyesült Államok történelme során végig tombolt a harc a pénzkibocsátás jogának megszerzéséért. 1764 óta valójában nyolcszor került egyik kézből a másikba. Ez a tény három generáción át mégis rejtve maradt a nyilvánosság előtt, a FED elöljárók által támogatott média segítségével. Mindaddig, amíg a költségvetési hiányokról és a kormányzati kiadásokról vitázunk, nem pedig arról, hogy ki dönti el, hogy mennyi pénzünk van, addig mindez csak egy nagy színjáték marad. Totális átverés.

Mi a megoldás nemzeti problémánkra? Mindenek előtt az oktatás.. Másodsorban azonban cselekednünk kell: Vissza kell szereznünk a hatalmat pénzünk kibocsátása felett! Hangsúlyozom, hogy saját pénzünk kibocsátása nem radikális megoldás. Ezt a megoldást többször is alkalmazták már az USA történelmében, olyan emberek, mint Benjamin Franklin,Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Martin Van, Abraham Lincoln és J. F. Kennedy. Tehát összegezve: 1913-ban a Kongresszus a félrevezető módon Federal Reserve-nek nevezett független bank kezére játszotta Amerika pénzkibocsátásának monopóliumát. És az adósság, amit ez a magán társaság generál, megöli az amerikai gazdaságot. Noha a Federal Reserve a legerősebb központi bank a világon, nem ez volt az első.


Honnan származik hát az ötlet?
Hogy megértsük a probléma valódi nagyságát, vissza kell utaznunk Európába.






  2011-05-16 06:46:19, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 2)
A nemzetközi bankárok Amerika felett

De kik a pénzváltók, akikről James Madison beszélt? 
Link A Bibliában 2.000 évvel ezelőtt Jézus kiűzte a pénzváltókat a templomból. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Jézus erőt alkalmazott szolgálata során. Mit csináltak a pénzváltók a templomban? Amikor a zsidók Jeruzsálembe jöttek egyházi adót fizetni, azt csak egy bizonyos fajta érmével tehették meg, a szentély fél sékelével. Ez egy ekkora méretű, félunciás ezüstérme volt. Ez volt az egyetlen érme abban az időben, ami tiszta ezüst volt, garantált súllyal, pogány uralkodó képmása nélkül. Így hát a zsidók számára a fél sékel volt egyedül Isten számára elfogadható érme. De nem volt bőség ezekből az érmékből, mert a pénzváltók mindet felvásárolták. Aztán annyira megemelték az árát, amennyit a piac még elbírt - ahogy ezt más árucikkekkel is szokták. Más szóval, a pénzváltók uzsora nyereségre tettek szert látszólagos monopóliumuk révén. A zsidóknak meg kellett fizetniük, bármit is kértek érte. Jézus szemében ez teljes mértékben sértette Isten házának szentségét.
A RÓMAI BIRODALOM

De a pénzváltó szélhámosság nem Jézus idejéből származik. Ie. 200-ban Rómának összeütközésbe került a pénzváltókkal. Két korai római uralkodó is megpróbálta letörni a pénzváltók hatalmát az uzsoratörvények reformja révén, valamint földtulajdon 200 holdra maximalizálásával. Mindkettő hamvába holt. Mindkettőjüket meggyilkolták. Kr.e. 48-ban Julius Cézár visszaszerezte a pénzváltóktól az érmekibocsátás ellenőrzését, és a köz javára veretett pénzt. E nagy mennyiségű pénzkészlet segítségével nagyszerű közszolgáltatásokat hozott létre. A bőséges pénzmennyiség előállítása révén Cézár kivívta a közemberek szeretetét. És a pénzváltók gyűlöletét. Néhányan úgy gondolják, ez fontos tényező volt Cézár meggyilkolásában. Egy dolog biztos: Cézár halálával kezdődött a pénzbőség hanyatlása Rómában. Az adók növekedtek, akárcsak a korrupció. Ugyanúgy, mint napjaink Amerikájában. Az uzsora és a leértékelt érme lett az uralkodó. Végül a római pénzkínálat 90%-al csökkent. Ennek eredményeként a közemberek elvesztették földjeiket és otthonaikat. Éppen úgy, ahogy hamarosan Amerikában is történni fog. A pénzbőség hanyatlásával a tömegek bizalmukat vesztették a római kormányzatban, és megtagadták annak támogatását. Róma a Sötét Középkor homályába süllyedt.
AZ ARANYMŰVESEK

Krisztus halála után ezer évvel a pénzváltók, akik kikölcsönzik és manipulálják a pénz mennyiségét, aktívan tevékenykedtek a középkori Angliában. Valójában olyannyira aktívak voltak, hogy együttműködve befolyásolhatták az egész angol gazdaságot. Ezek még nem bankárok voltak. A pénzváltók általában az aranyművesek közül kerültek ki. Ők lettek az első bankárok, mivel ők kezdték el más emberek aranyát biztonságban tartani páncéltermeikben. Az első papírpénz pusztán egy átvételi elismervény volt, az aranyművesnél hagyott aranyról. A papírpénz azért terjedt el, mert használata sokkal kényelmesebb volt, mint egy halom nehéz arany és ezüst érmét cipelni. Az aranyművesek tudták, hogy a letétesek csupán töredéke váltja vissza náluk egyszerre aranyát. Az aranyművesek elkezdtek csalni. Rájöttek, hogy jóval több elismervényt, vagyis papírpénzt tudnak kibocsátani, mint amennyi aranyuk van, és általában senki sem jöhet rá. Kölcsönadhatták ezt a plusz pénzmennyiséget, és kamatot szedhettek utána. Ezzel megszületett a részleges fedezetű bankrendszer, ami azt jelenti, hogy többszörösét adják kölcsön kamatra annak, mint amennyi letétben van.





Tehát, ha 1.000 dollárnyi aranyat helyeztek letétbe, akkor kb. 10.000 dollárt tudtak kölcsön adni papírpénz formájában, és kamatot számítottak fel rá, és soha senki nem jött rá a csalásra. Ezáltal az aranyművesek egyre nagyobb vagyonokat halmoztak fel, és ezt a vagyont egyre több és több arany felhalmozására fordították.Napjainkban ezt a gyakorlatot, vagyis hogy többszörösét kölcsönzik ki a tartalékban álló pénznek, részleges fedezetű bankrendszernek nevezzük. Az USA-ban minden bank legalább tízszeresét kölcsönözheti ki annak, mint amennyi pénze valójában van. Ezért gazdagodnak meg a mondjuk 8% kamat felszámításán. A kamat valójában nem évi 8%. Hanem 80%. Ezért van az, hogy mindig a banképületek a legnagyobbak a városban. De vajon ezt azt jelenti, hogy minden kamat vagy banki tevékenység törvénytelen? Aligha. A középkorban a kánonjog, a katolikus egyház joga tiltotta a kamatszedést. Ez a koncepció Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás tanításain alapult. Ők azt tanították, hogy a pénz célja a társadalom tagjainak szolgálata, az erényes életvitelhez szükséges árucsere elősegítése. Hitük szerint a kamat gátolja ezt a szándékot az által, hogy szükségtelen terhet rak a pénzhasználatra.

Más szóval, a kamat ésszerűtlen és igazságtalan. A középkori egyházi törvényeknek megfelelően Európában tilos volt kamatot felszámolni a kölcsönök után, és bűncselekménynek számított, uzsorának nevezték. Ahogy a középkorban növekedett a kereskedelem, és ez által a befektetési lehetőségek is, felismerték, hogy a pénzkölcsönzésnek költségei vannak a kölcsönadó számára, mind kockázatban, mind az elvesztegetett lehet!ségek terén. Így valamennyi kezelési költséget engedélyeztek, de nem kamatot. Azonban minden erkölcstanító, vallási hovatartozástól függetlenül elítélte a csalást, a szegények elnyomását és az igazságtalanságot, mint erkölcstelenséget. Ahogy látni fogjuk, a részleges fedezetű kölcsönzés, csalásban gyökeredzik, széleskörű szegénységet okoz, és mindenki más pénzének értékcsökkenését eredményezi. Az ősi aranyművesek felfedezték, hogy extraprofitra tehetnek szert azáltal, hogy a gazdaságot a "bő" és a "szűk" pénzkínálattal hintáztatják. Amikor könnyebbé tették a pénzkölcsönzést, akkor a forgalomban lévő pénz mennyisége megnövekedett. Bőségesen volt pénz. Az emberek több kölcsönt vettek fel, hogy fejlesszék vállalkozásaikat. De aztán a pénzváltók szorítottak a pénzkínálaton.

Megnehezítették a pénzkölcsönzést. Mi történt? Pont ugyanaz, mint ami napjainkban. Az emberek bizonyos százaléka nem tudta visszafizetni meglévő kölcsöneit, és nem tudtak újabbakat felvenni a korábbiak törlesztésére. Ennek következtében csődbe mentek, és kénytelenek voltak fillérekért eladni vagyonukat az aranyműveseknek. Ugyanez a játék ma is folyik. Annyi különbséggel, hogy a gazdasági le-föl hintázást "üzleti ciklusnak" nevezzük. Tehát az esetek túlnyomó többségében nem arról van szó, hogy az emberek, vagy a vállalkozások egy része felelőtlenül túlvállalja magát hitel felvételkor, hanem arról, hogy
 a bankok szándékos előre megtervezett módon a “hintzátatással" meghiúsítják, a hitelek visszafizethetőségét. Vagyis, ha nem találjuk el, hogy mikor készülnek drasztikus pénzkivonásra, inflációra, akkor könnyen beleesünk ebbe a csapdába. Ergo az emberek és a vállalkozások előre tervezését lehetetlenné teszikCsak a bennfentesek ismerik, ezeket a terminusokat, időpontokat, így hát ők nagyot kaszálnak, a túlnyomó többség bent lévő pénzéből, hiteleiből.
[a leggazdagabb "magyarnak" a zsidó bankárnak a zsidó Csányi Sándornak is efféle trükközésből, (vagy másként) ezen megoldásból származik a vagyona!] Utána pedig a képébe vágják a kedves ügyfeleknek, hogy hát sajnos ez a kockázat! Amit persze ők sosem viselnek, mert a nem bennfentes ügyfeleikkel fizettetik meg. Ennek tetejébe még jön a cionista bankszolga média és politika, aki a pórul járt emberekkel közli, hogy tovább nyújtozkodott, mint ameddig a takarója ért, illetve, hogy ő volt felelőtlen amikor a hitelt - sok esetben kényszerből - felvette.
A rovás rendszert azért kezdték használni, hogy az aranyművesek pénzügyi manipulációit kikerüljék.

A rováspálca polírozott fából kifaragott pénz volt. Rovátkákat faragtak az egyik oldalába, ez jelölte a címleteket. Azután a pálcát hosszában kettéválasztották, a rovátkák mentén, így mind két fele továbbra is jelezte a címletet. A király megtartotta az eredeti egyik felét, így védekezve a hamisítás ellen. A másik felét aztán forgalomba helyezte, és az pénzként keringett tovább. Ez a különleges rováspálca hatalmas, 25.000 Fontot jelentett. Az Angol Bank eredeti részvényeseinek egyike ezzel a pálcával vásárolta meg induló részvényeit. Más szóval egy darab fáért vásárolt részvényeket a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb vállalatában. Ironikus, hogy 1694-es megalapítását követően az Angol Bank folyamatosan támadta a rováspálca rendszert, mivel az a pénzváltók befolyásán kívül eső pénz volt, ahogy azt Henrik Király akarta. 
Akárcsak Julius Cézár, i. sz. 1100 körül az angol I. Henrik király megoldotta, hogy visszaszerezze a pénz fölötti hatalmat. Henrik bármit használhatott volna pénz gyanánt. Kagylókat, tollakat, jak trágyát, ahogy Tibet távol eső tartományaiban is tették gyakran. De Ő feltalálta a történelem legszokatlanabb pénzrendszerét. Ez volt az úgynevezett rováspálca rendszer. 




Miért fogadnak el az emberek egy darab fát pénz gyanánt?

Ez egy nagyszerű kérdés. A történelem folyamán az emberek bármivel kereskedtek, amiről úgy gondolták, hogy értékes, és pénzként használták. Láthatod, az a titok, hogy az a pénz, amiről az emberek megállapodnak, hogy pénzként használják. A mi jelenlegi papírpénzünk micsoda? Csupáncsak papír. De itt van a kutya elásva: Henrik király elrendelte, hogy a királynak járó adókat rováspálcákkal kell fizetni. Ez a "beépített" kereslet a rováspálcák iránt azt eredményezte, hogy pénzként elfogadják, és forgalomba kerül. Jól is működött. Valójában a pénznek semmilyen más formája nem működött ilyen jól és ilyen sokáig, mint a rováspálcák.

Vésd az eszedbe: a Brit Birodalom a rováspálca rendszer alatt épült fel. A rováspálca rendszer sikeres lett annak ellenére, hogy a pénzváltók folyamatosan támadták, fém érme rendszert ajánlva helyette. Más szóval, a fém érmék soha nem kerültek ki teljesen a forgalomból, de a
rováspálcák fennmaradtak, mivel jók voltak az adók fizetésére. Végül 1500-ban, VIII. Henrik enyhített az uzsorára vonatkozó törvényeken, és a pénzváltók rögvest ismét érvényt próbáltak szerezni akaratuknak. Gyorsan bőséges arany és ezüstpénzt hoztak létre, pár évtizedre. De
mikor Mária királynő elfoglalta trónját, és megint megszigorította az uzsora törvényt, a pénzváltók kivonták az ezüst és aranyérméket a forgalomból. ezzel visszaesésre kényszerítve a gazdaságot.

Amikor Mária Királynő húga, I. Erzsébet trónra került, eltökélte, hogy visszaszerzi az irányítást Anglia pénze felett. Megoldása az volt, hogy arany és ezüst érméket bocsátott ki a kincstárból, és a pénzváltóktól átvette a pénzkínálat feletti irányítást. Jóllehet, a pénz feletti irányítás nem az egyedüli kiváltó oka volt az 1642-es Angol Forradalomnak, a vallási különbség valóban tüzelte konfliktust, de a pénzügyi politika főszerepet játszott. A pénzváltók által támogatott Oliver Cromwell végül megdöntötte Károly királyt, tisztogatást hajtott végre a Parlamentben, és kivégeztette a királyt. A pénzváltóknak egyből megengedte pénzügyi hatalmuk megszilárdítását. Az eredmény az lett, hogy a következő 50 évben a pénzváltók egy sor költséges háborúba hajszolták Nagy-Britanniát.

Megszereztek egy négyzetmérföldnyi ingatlant London szívében, amit City of London néven ismerünk. Ez a környék manapság is a világ három meghatározó pénzügyi központjának egyikeként ismert. A Stuart királyok akadékoskodása miatt az angliai pénzváltók szövetkeztek holland kollégáikkal, hogy finanszírozzák Orániai Vilmos betörését Angliába, aki 1688-ban meg is döntötte a szép szóból nem ért! Stuartok trónját, és helyükbe ült. Cserében az új bank annyi új pénzt kölcsönzött a brit politikusoknak, amennyit csak akartak - mindaddig, amíg biztosították a kölcsön visszafizetését a brit lakosság közvetlen megadóztatása révén.

Az Angol Bank törvényesítése nem kevesebbet eredményezett, mint a pénz törvényes hamisítását magáncélú nyerészkedés céljából. Sajnálatos módon manapság szinte minden nemzetnek magántulajdonú központi bankja van, az Angol Bank mintájára. Akkora a központi bank hatalma, hogy hamarosan átveszi a nemzetgazdaság teljes irányítását. És hamarosan megvalósul a plutokrácia: a gazdagok uralma. Ez olyan, mint a Maffia kezére játszani a hadsereget. A zsarnokság veszélye végletesre nő. Igen, szükségünk van központi bankokra! Nem, nincs szükségünk arra, hogy magántulajdonban legyenek! A nemzet kötvényeket ad el a központi banknak, hogy olyan dolgokra költhesse a pénzt, amire adót szedni nincs meg a politikai hatalma.
Minél több pénz van forgalomban, annál kevesebbet ér a pénzed. 







  2011-05-16 07:21:29, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 3)

Napóleon úgy döntött, hogy a francia államnak meg kell szabadulnia adósságaitól. Soha nem bízott a Bank of France-ben. Kijelentette, hogy amikor egy kormány pénze a bankároktól függ, akkor a bankárok, nem pedig a kormány irányít: "A kéz, ami ad, felette áll a kéznek, ami kér. A pénznek nincs hazája; a pénzemberek nem hazafiak, és nincs becsületük: kizárólagos céljuk a nyerészkedés." ... Nagyjából innentől kezdve megszokott, hogy a magántulajdonú központi bankok mindkét felet pénzelik a háborúkban. Miért támogatna egy központi bank ellenséges feleket egy háborúban? Azért, mert a háború a legnagyobb adósság-generátor. Egy nemzet bármekkora kölcsönbe hajlandó verni magát a győzelem érdekében. A kiszemelt vesztes pont elég kölcsönt kap, hogy fenntartsa a győzelem csalfa reményét, a győztes pedig eleget kap ahhoz, hogy nyerjen. Emellett az ilyen kölcsönöknek gyakran feltétele a győztes garanciája, hogy kifizeti a legyőzött adósságait is. 
Link





Itt Párizsban a Bank of France 1800-ban alakult, akárcsak a Bank of England. De Napóleon úgy döntött, hogy a francia államnak meg kell szabadulnia adósságaitól. Soha nem bízott a Bank of France-ben. Kijelentette, hogy amikor egy kormány pénze a bankároktól függ, akkor a bankárok, nem pedig a kormány irányít: "A kéz, ami ad, felette áll a kéznek, ami kér. A pénznek nincs hazája; a pénzemberek nem hazafiak, és nincs becsületük: kizárólagos céljuk a nyerészkedés." Vissza Amerikába: váratlan segítség közelgett. 1800-ban, a 3. elnökségért folytatott küzdelemben Thomas Jefferson majdnem legyőzte John Adam-et. 1803-ra Jefferson és Napóleon üzletet kötött: az USA 3 millió dollárt ad Napóleonnak aranyban, cserébe egy hatalmas darab területért a Mississippi folyótól nyugatra: a Louisiana Vétel. Ebből a 3 millió dollárból Napóleon gyorsan sereget kovácsolt, és lerohanta Európát, meghódítva mindent, ami az útjába került. De a Bank of England gyorsan szembeszegült vele. Pénzelték az útjába kerülő nemzeteket, hatalmas nyereséget kaszálva a háborún. Poroszország, Ausztria és végül Oroszország mind súlyosan eladósodott a Napóleon megállítására tett hiábavaló kísérleteikben.

Négy évvel később a francia főhadsereggel Oroszországban állomásozó harminc éves Nathan Rothschild - a Rothschild család Londoni irodájának elnöke - személyesen vette kézbe egy vakmerő terv irányítását, ami egy aranyszállítmány becsempészését jelentette Franciaországon keresztül, hogy finanszírozzák a Wellington Herceg vezette támadást Spanyolország felől. Nathan később azzal hencegett egy londoni vacsorán, hogy ez volt élete legjobb üzlete. Akkor még nem sejtette, hogy a közeljövőben egy sokkal jobb üzletet fog nyélbe ütni. Wellington dél felől érkező támadása, és más vereségek végül lemondásra kényszerítették Napóleont, és XVIII Lajost koronázták királlyá. Napóleont Elba kicsiny szigetére száműzték Olaszország partjainál, remélhet!leg örökre. Míg Napóleon száműzetését töltötte Elbán, mert átmenetileg vereséget szenvedett a pénzügyileg Rothschildok támogatta angoloktól, Amerika is igyekezett megszabadulni saját központi bankjától.
AZ ELSŐ BANK HALÁLA

1811-ben törvényjavaslatot terjesztettek a Kongresszus elé, hogy újítsa meg a Bank of the United States működési engedélyét. Heves vita kerekedett, és Pennsylvania valamint Virginia törvényhozása határozatot hozott, amelyben a Bank megszüntetését kérték a Kongresszustól.
A sajtó nyíltan támadta a Bankot, szélhámosnak, keselyűnek, viperának, kobrának titulálva azt. Oh, ismét független a sajtó Amerikában! Egy P.B. Porter nevű Kongresszusi tag támadta a Bankot a Kongresszus előtt, azt állítva, idézem: Ha a Bank működési engedélyét megújítják, a Kongresszus egy viperát melenget majd az alkotmány keblén, ami egy napon, szíven marja az ország szabadságjogait. Idézet vége.

A bank kilátásai nem voltak rózsásak. Néhány író állítása szerint Nathan Rothschild figyelmeztetett, hogy az USA a legkatasztrofálisabb háborúban találja magát, amennyiben nem újítják meg a Bank működési engedélyét." De ez sem volt elég. Amikor a füst eloszlott, a megújításról szóló törvényjavaslatot egyetlen szavazattal elvetették, és zárolták a Szenátusban. Ekkor Amerika 4. elnöke, James Madison volt a Fehér Házban. Emlékeztetőül: Madison a Bank rendületlen ellenzője volt. Miniszterelnöke, George Clinton lezárta az ügyet a Szenátusban, és feledésbe küldte a Bankot. Öt hónapon belül Anglia megtámadta az USA-t, ezzel megkezd!dött az 1812-es háború. De az angolok még javában küzdöttek Napóleonnal, így az 1812-es háború döntetlennel végződött 1814-ben. Noha a Pénzváltók ideiglenesen padlóra kerültek, korántsem szálltak ki a játékból. Mindössze két évbe telt, hogy visszahozzák bankjukat, nagyobbat és erősebbet, mint valaha.
De most térjünk vissza Napóleonhoz.

Mert nem mutatja jobban semmi más a történelemben a Rothschild család találékonyságát, mint a brit részvénypiac feletti befolyás megszerzése Waterloo után. 1815-ben, egy évvel az 1812-es háború végét követően, Napóleon megszökött száműzetéséből, és visszatért Párizsba. Olyan karizmatikus személy volt, hogy a katonák régi vezérük köré gyűltek és ismét vezérükként üdvözölték. 1815 márciusában Napóleon seregettoborzott, amelyet a brit Wellington Herceg kevesebb, mint 90 nappal később legyőzött Waterloonál.

Néhány történetíró állítása szerint Napóleon 5 millió fontot kért kölcsön a Bank of England-től, hogy újra felfegyverkezhessen. Úgy tűnik, a pénz a Párizsból érkezett, az Ouvard bankháztól.
Nagyjából innentől kezdve megszokott, hogy a magántulajdonú központi bankok mindkét felet pénzelik a háborúkban. Miért támogatna egy központi bank ellenséges feleket egy háborúban?
Azért, mert a háború a legnagyobb adósság-generátor. Egy nemzet bármekkora kölcsönbe hajlandó verni magát a győzelem érdekében. A kiszemelt vesztes pont elég kölcsönt kap, hogy fenntartsa a győzelem csalfa reményét, a győztes pedig eleget kap ahhoz, hogy nyerjen.
Emellett az ilyen kölcsönöknek gyakran feltétele a győztes garanciája, hogy kifizeti a legyőzött adósságait is.




Íme, a waterloo-i csatamező mintegy 200 mérföldre Párizstól északkeletre, ma belga terület.
Napóleon itt szenvedett végső vereséget, miután több ezer francia és angol férfi kilehelte lelkét egy forró nyári napon 1815 júniusában. Pontosan arrafelé, 1815 június 18-én a 74.000 fős francia sereg összecsapott 67.000 brit és más európai katonával. A kimenetel kétséges volt. Valójában, ha Napóleon pár órával korábban támad, megnyerhette volna a csatát.

De nem számít ki nyert, ki vesztett, Londonban Nathan Rothschild előre kitervelte, hogyan fordítsa hasznára a lehetőséget, hogy megragadja az uralmat a brit részvény- és kötvénypiac és lehetőség szerint a Bank of England felett. Rothschild megbízott ügynöke, egy Rothworth nevű férfi a csatamező északi oldalán állomásozott, közel az Angol Csatornához. Amint eldőlt a csata, Rothworth a Csatorna felé vette az irányt. Nathan Rothschild 24 órával korábban kapta meg a hírt, mint Wellington saját hírnöke megérkezett volna Londonba. Rothschild a tőzsdére sietett, és elfoglalta szokásos helyét egy régi oszlop előtt. Minden szem rá szegeződött. Mindenki tudta, hogy a Rothschildok legendás kommunikációs hálózattal rendelkeznek.

Ha Wellington veszített volna és Napóleon újra rászabadul a kontinensre, Britannia pénzügyi helyzete siralmassá vált volna. Rothschild szomorúnak tűnt. Mozdulatlanul, lesütött szemekkel állt. Aztán hirtelen elkezdett eladni. A többi ideges befektet! látta, hogy Rothschild elad. Ez csak egy dolgot jelenthetett: Napóleonnak nyernie kellett, Wellington veszített. A piac zuhant. Hamarosan mindenki árulta a brit lejárat nélküli kölcsönkötvényeket, és az árak erősen zuhantak. Aztán Rothschild titokban elkezdte felvásárolni a kötvényeket ügynökei révén, a pár órával korábbi értékük töredékéért.
Azt mondod mítosz, legenda?

Száz évvel később a New York Timesban megjelent írás szerint Nathan Rothschild unokája megpróbált bírósági úton eltiltatni egy erről a tőzsdei történetről szóló könyvet. A Rothschild család váltig állította, hogy a történet hamis és becsületsértő, de a bíróság elutasította a Rothschildok kérelmét, és elrendelte, hogy a család fizessen minden perköltséget. Ami még ennél is érdekesebb ebben a történetben, hogy néhány szerző azt állítja, hogy a Waterloo-i csata utáni napon, pár óra leforgása alatt Nathan Rothschild megkaparintotta az uralmat nem csupán a brit kötvénypiac, de a Bank of England felett is. Akár megszerezte a Rothschild család és pénzügyi szövetségesei a Bank of England feletti uralmat (az első és leggazdagabb magántulajdonú központi bank egy nagy európai országban) akár nem, egy dolog biztos: az 1800-as évek közepére a Rothschild volt messze a leggazdagabb család az egész világon. Uralták az új kormányzati kötvénypiacot, több bankot és ipari konszernt hoztak létre világszerte.

Ténylegesen, a XIX. század második felét a Rothschildok koraként tartják számon. Elsöprő mértékű vagyona ellenére a család általános láthatatlanságba burkolózott. Noha a Rothschild család irányít rengeteg banki, ipari, kereskedelmi, bányászati és turisztikai vállalatot, csak néhány viseli a Rothschild nevet. Szakértői becslés szerint a 19. század végére a Rothschild család uralta a világ vagyonának felét. Akármekkora is a vagyonuk, alaposan feltételezhető, hogy részesedésük a világ vagyonából azóta csak növekedett. De a századforduló óta a Rothschildok azt a képet alakították ki, hogy a hatalmuk csökkent, vagyonuk gyarapodása ellenére.






  2011-05-16 07:45:26, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 4)

A pénzhatalom, persze a gyilkosságtól sem riad vissza! Miért is tenné, hisz ők azt hiszik ezt is megússzák, - mint a történelem folyamán oly sokszor. Ezért nem érdemelnek kegyelmet! ... A pénz urai bármilyen nemtelen eszközt felhasználva védik extraprofitjukat, minden lelkifurdalás nélkül. ... "Az Egyesült Államok egyenlő erők federációjára felosztását jóval a Polgárháború előtt eldöntötték az európai pénzügyi nagyhatalmak. Ezek a bankárok attól féltek, hogy ha az Egyesült Államok egy tömb és egy nemzet marad, az gazdasági és pénzügyi függetlenséget eredményezne, ami megtörné a bankárok világ feletti pénzügyi uralmát." -Otto von Bismarck- ... Lincoln megkérdezte régi barátját, Dick Taylort, mit talált ki a háború finanszírozására. Taylor azt válaszolta: "Nos, Lincoln, ez egyszerű; csak vedd rá a Kongresszust, hogy hagyjon jóvá egy határozatot, ami törvényes fizető eszköz, bankjegyek nyomására hatalmaz fel, és ezzel fizess a katonáidnak, és gyerünk, nyerd meg velük a háborút!" 
Link




A megoldás előkészítéséhez!

Nem kell hozzá sok minden, csak néhány fő elvet kell szem előtt tartani, következetesen megvalósítani. Ezek aztán, mintegy öngerjesztő folyamat, már működésbe hozzák az ország védekező mechanizmusát!

1. Igazság feltárása, információ, és tanulás! A legfontosabb, hogy az emberek, a szavazók többsége felfogjon, megértsen néhány alapigazságot. Mint például azt, hogy a pénz urai a bankok, főként a jegybankok által befolyásolja az egész ország, (ma már világ) életének minden területét! Erre pedig minden eszköz a rendelkezésére áll. Hisz amióta létezik és hatalmat birtokol egyetlen érdek vezérli ez pedig a saját érdeke, haszna, melyet csak az értéket előállító emberek kárára képes megvalósítani. Erkölcsi fenntartásai SOHA SEM VOLTAK! Ezt a történelem bizonyítja! Ezzel az emberek, a szavazók támogatását és megbecsülését kaphatják cserébe!

2. Hiteles, bátor, okos és jó szándékú becsületes politikusok, akik valójában a választóik érdekét képviselik, és képesek olyan embereket maguk mellé venni, akik szintén bátrak, becsületesek és szakértők! Ezzel egyidejűleg pedig eltávolítani a közügyek közeléből a bankok érdekeit szolgáló, korrupt, politikusokat, üzletembereket, és tisztviselőket a hatalom közeléből (a pénzügyek, média, és a gazdaság minden területén egyaránt).

3. Neki állni megvalósítani az ország - azaz a lakosság túlnyomó többségének - érdekében kidolgozott intézkedéseket. Melyekben a bankoknak és a pénz oligarchia érdekkörébe tartozó korrupt, elkötelezettek és kiszolgálók véleményét figyelmen kívül hagyni. (ahogy ezt eddig a kisemmizett emberek véleményével tették megelőzően) Függetleníteni a gazdaságot a magán bankoktól! És szoros felügyelet mellett az közösség, az ország érdekeit segítő irányelvek alapján vezetni az új pénzintézeteket.

4. A neoliberalizmus által elindított erkölcs rombolást visszafordítani, és a szenny, a korrupció, a mutyi helyébe ismét a valódi értékeket helyezni. E kettősséggel (ellenőrzés, szigor, büntetés / tisztesség /jó erkölcs / hazaszeretet) ismét helyre billenthető, a kívánatos viselkedési norma úgy a politikában, mint a gazdaság minden részén. A jutalom pedig egy élhető ország lesz! És persze még egy fontos dolog: Bízzunk istenben, de tartsuk szárazon a puskaport! Azaz, nem lankadhat a figyelem, az éberség, és soha nem szabad elhinni amit a pénz urai mondanak. Mert ők nem riadnak vissza sem a falovaktól, (“görögök ajándéka"), sem az erőszaktól, sem a gyilkosságtól és félrevezetéstől. Ne legyenek illúzióink! Ez egy élet-halál harc! Nekik is és a kifosztottaknak is. Az irányelv: Kegyelmet nem kérünk, de nem is adunk!

Akkor most lássuk, hogyan tették ezt meg az amerikaiak, amikor még nem a zsidó volt az úr, és bátor, okos és becsületes hazafiak vezették őket.
AZ AMERIKAI MÁSODIK BANK

Eközben Washingtonban 1816-ban, mindössze egy évvel Waterloo és Rothschild Bank of England állítólagos élére kerülése után, az Amerikai Kongresszus határozatot fogadott el egy újabb magántulajdonú központi bankról. Ennek a Second Bank of the United States nevet adták. Az új bank alapszabálya az előző bank másolata volt. Az USA kormány 20%-ban lett a bank tulajdonosa. Természetesen a szövetségi részesedést a kincstár fizette a bank kasszájába. Ezután a részleges fedezetű kölcsönzés bűvészkedése révén ezt kölcsönné fújták a magánbefektetők számára, akik ebből a levegő pénzből vásárolták meg a maradék 80% részesedést. Akárcsak korábban, az elsődleges tőketulajdonosok kiléte örökre titok maradt. De annyi köztudott, hogy a részvények hányada, az összes mintegy harmada külföldiek kezébe került. Ahogy egy megfigyelő mondta: biztosan nem túlzás azt állítani, hogy a Second Bank of the United States legalább annyira Angliában, mint amennyire Amerikában gyökerezett. Így, néhány szerző szerint 1816-ra a Rothschildok megszerezték a Bank of England feletti irányítást, és pénzeltek egy új magántulajdonú központi jegybankot Amerikában is.
ANDREW JACKSON

A Second Bank of the US 12 évig befolyásolta az amerikai gazdaságot, ezt követően az amerikai embereknek elegük lett. A Bank ellenségei egy tiszteletre méltó szenátort, Andrew Jacksont Tenesse-ből, a New-Orleansi csata hősét nevezték ki elnökjelöltjüknek. Kezdetben semmi esélyt sem adtak Jacksonnak. A Bank régen kitanulta már, hogyan lehet pénzzel irányítani a politikai folyamatokat. A pénzváltók meglepetésére és megdöbbenésére 1828-ban Jackson került hivatalba. Jackson határozott szándéka volt, hogy az első lehetséges alkalommal bezáratja a Bankot, és nem is vesztegette idejét. De a bank 20 éves működési engedélyét nem kellett megújítani egészen 1836-ig, második kinevezésének utolsó évéig, ha egyáltalán kihúzza addig. Első elnökségi ciklusa alatt arra szorítkozott, hogy sok banki kegyencet véglegesen eltávolítson a kormányzat szolgálatából. 1832-ben a Szövetségi Kormány 11.000 alkalmazottja közül 2.000- et kirúgott. Második megválasztásához közeledve a Bank megelőző csapással rukkolt elő azt remélve, hogy Jackson nem fogja feléleszteni a vitát. A megújítási határozat jóváhagyását kérték a Kongresszustól, négy évvel lejárta előtt. A Kongresszus természetesen eleget tett a kérésnek, majd a határozatot továbbította az elnöknek aláírásra. De Jackson nem tágított. Az öreg harcos nem volt gyáva: megvétózta a határozatot.

Vétó üzenete a legnagyszerűbb amerikai dokumentumok egyike. Tisztán rámutat az amerikai kormány polgárai, a gazdagok és szegények iránt felelősségére. "Nemcsak saját állampolgáraink részesülnek majd Kormányunk bőkezűségéből. E Bank tőkéjéből több mint 8 millió külföldiek tulajdona. Nem veszélyes-e szabadságunkra és függetlenségünkre nézve egy olyan bank, ami természetétől fogva ily kis mértékben kötődik hazánkhoz? Fizetőeszközünk irányítása, a közpénzek beszedése, és polgáraink ezreinek függőségben tartása sokkal veszélyesebb és félelmetesebb, mint ellenségünk katonai ereje. Ha a kormány az egyenlő védelemhez tartaná magát, és ahogy az Ég esőt ad, egyaránt szórná kegyeit a magasra és alacsonyra, gazdagra és szegényre, az feltétel nélküli áldás lenne. Az előttem lévő határozat úgy tűnik nagymértékben és szükségtelenül eltávolodik ezektől az igazságos alapelvektől."

Később abban az évben, 1832 júliusában a Kongresszus nem tudta érvényteleníteni Jackson vétóját. Jacksonnak megvolt a lehetősége az újraválasztásra. Közvetlenül az embereknek érvelt. Az USA történelmében először Jackson az utcán folytatta elnöki kampányát. Ezt megelőzően az elnökjelöltek otthon maradtak, és elnökinek mutatkoztak. Kampányjelszava a "Jackson, és nincs Bank" volt. A Republikánus Párt Henry Clay Szenátort indította Jacksonnal szemben. Annak ellenére, hogy a bankárok 3 millió dollárt pumpáltak Clay kampányába, Jackson egy hajszállal ismét megnyerte a választást 1832 novemberében. Győzelme ellenére Jackson tisztában volt azzal, hogy a csata csak most kezdődik. "A felső körökből irányított korrupciót csak megnyírtuk, de nem gyomláltuk ki végleg - mondta az újonnan megválasztott elnök. Jackson megbízta pénzügyminiszterét, Louis McLane-t, hogy kezdje el visszavonni a kormány letétjét a Second Bankból, és helyezze biztonságos bankokba. De McLane ezt elszabotálta.

Jackson kirúgta, és William J. Duane-t nevezte ki pénzügyminiszternek. Duane szintén nem tett eleget az elnök kérésének. Így Jackson őt is kirúgta, és Roger B. Taney-t nevezte ki a hivatal élére. Taney elkezdte visszavonni a kormányzati tőkét a Bankból 1833 október 1-től kezdődően. Jackson örvendezett: "Egymás után kész vagyok kihúzni minden fogat, aztán jöhet a törzs." De a bank még nem adta fel a harcot. Elnöke, Nicholas Biddle felhasználta befolyását a Szenátusban, hogy elutasítsák Taney kinevezését. Aztán ritka arrogánsan válsággal fenyegetett, ha a Bank működési engedélyét nem újítják meg. "Ez a derék Elnök azt hiszi, hogy, csak mert indiánokat skalpolt és bírákat börtönzött be, azt tehet a Bankkal, amit akar. Hát téved." - Nicholas Biddle

Később, egy központi bankártól hihetetlenül szokatlan őszinteségi rohamában Biddle bevallotta, hogy a Bank kevés pénzt fog előállítani, hogy rákényszerítse a Kongresszust a Bank helyreállítására. "Semmi más, csupán a széleskörű szenvedés lesz bármi hatással a Kongresszusra. Egyedüli biztonságot számunkra a határozott megszorítás érdekében tett következetes irányvonal követése adhat - és nincs kétségem afelől, hogy egy ilyen irányvonal végül a fizetőeszköz visszaállítását és a bank új működési engedélyét eredményezi." Micsoda megdöbbentő nyilatkozat! Ez volt a tiszta igazság, sokkolóan világos kijelentés. Biddle szándéka az volt, hogy a bank pénzkínálat csökkentő erejét veti latba, súlyos válságba sodorva az országot, amíg Amerika feladja. Sajnos ez időről időre ismét megtörtént az USA történelmében, és napjainkban ugyanez fog megtörténni a világban. Nicholas Biddle beváltotta fenyegetését. A Bank erősen szűkítette a pénzkínálatot a régi kölcsönök bevonásával, és az újak kihelyezésének megtagadásával. Pénzügyi pánik következett, amit súlyos válság kísért. Biddle természetesen Jacksont okolta az összeomlás miatt. Azt hirdette, hogy a kormány okozta azzal, hogy visszavonta a szövetségi tőkét a bankból. (figyelni kell arra, mit mond az ellenség, mert mindig elszólja magát, elárulja a szándékait Megelőzhető lett volna, ha azonnal és véglegesen megvonják a bank pénzkibocsájtási jogát, és az állam veszi át ezt. a szerk.)

Sajnos jól működött a terve. A bérek és az árak meginogtak, magasba szökött a munkanélküliség, és az üzleti csődök száma. Hamar nemzeti felzúdulás alakult ki. A lapszerkesztők Jacksont átkozták vezércikkeikben. A Bank a kifizetések visszatartásával fenyegetett, amit aztán közvetlenül a politikusok támogatásának megtartására tudott fordítani. Mindössze egy hónapon belül a Kongresszus úgynevezett válságülést tartott. Hat hónappal azután, hogy visszavonta a tőkét a bankból, Jacksont hivatalosan megrótta egy határozattal, amit a Szenátus 26-20 arányban hagyott jóvá. Ez volt az első alkalom, hogy a Kongresszus egy elnököt megrótt. Jackson kirohant a bank ellen: viperák vagytok, meg akarom semmisíteni a bankot, és az örökkévaló Isten segedelmével meg is fogom! Amerika sorsa pengeélen billegett. Ha a Kongresszus elég szavazatot gyűjt össze Jackson vétójának érvénytelenítéséhez, a Bank újabb 20 évnyi monopóliumot kap Amerika pénze felett, vagy még többet. Elég időt arra, hogy megszilárdítsa egyébként is jelentős hatalmát.
Ekkor csoda történt.

Pennsylvania Kormányzója támogatni kezdte Jacksont, és erősen bírálta a Bankot. Biddlet rajtakapták, hogy nyilvánosan dicsekedett a banki tervekről: a gazdaság tönkretételéről. Hirtelen fordult a szerencse. 1834 áprilisában a Képviselők Háza 134-82 arányban a Bank működési engedélyének megújítása ellen szavazott. Ezt egy még súlyosabb szavazás követte, egy Biztosság felállításáról, hogy kivizsgálja, a Bank okozta-e a gazdasági összeomlást. Amikor a Vizsgálóbizottság megérkezett Philadelphiába, a Bank épületébe, hogy egy könyvvizsgáló megvizsálja a könyvelést, Biddle megtagadta a könyvek átadását. Nem engedett betekintést a kongresszusi tagokkal folytatott levelezésbe sem, ami személyes hiteleikről, és a nekik nyújtott kedvezményekről szólt. Azt is megtagadta, hogy tanúskodjék a Bizottság előtt Washingtonban. (nem ismerős ez? Gyurcsány is megtagadta a tanúskodást! - szerk.) 1835. január 8-án Jackson kifizette az államadósság utolsó részletét. Erre azért volt szükség, hogy lehetővé tegye a bankok számára, hogy pénzt bocsássanak ki kormányzati kötvényekért, ahelyett, hogy egyszerűen kincstárjegyeket adnának ki. Ő volt az egyedüli elnök, aki valaha is kifizette az államadósságot.

Pár héttel később, 1835 január 30-án, egy Richard Lawrence nevű bérgyilkos megpróbálta lelőni Jackson elnököt. De Isten kegyelmének köszönhetően mindkét pisztoly csütörtököt mondott. Lawrence-t később felmentette a bíróság, elmebetegségre hivatkozva. Szabadlábra helyezését követően azzal hencegett barátainak, hogy befolyásos emberek bízták meg Európából, akik ígéretük szerint meg is védik, ha elfognák. A következő évben, működési engedélye lejártával, a Second Bank of the United States befejezte működését, mint a nemzet központi bankja. Biddle-t később letartóztatták, és csalással vádolták. Beperelték, felmentették, és röviddel azután meghalt. Második elnöki mandátumát követően Jackson élete hátralévő részére visszavonult, a Remetelakba, Nashville külvárosába. Itt még mindig arra emlékeznek, hogy milyen eltökélten igyekezett tönkretenni a Bankot. Valójában annyira jól megtörte, hogy a pénzváltóknak 77 évébe telt helyrehozni a veszteséget. Amikor megkérdezték tőle, hogy mi volt a legfontosabb eredménye, azt válaszolta: Tönkretettem a Bankot.
És itt a MEGOLDÁS.

Hazánkban ugyanis joga van az államnak (nem az illegitim korrupt kormányról, vagy politikusokról beszélek ) bankjegy kibocsájtásra! Csakhogy! Errről önként mondtak le! S mind a mai napig nem élnek e joggal! De még csak kísérletek, előkészítések sem történtek rá! A bankok extra profitjából egy cseppet lecsípni, semmit sem segít jelenlegi katasztrófális gazdasági állapotunkon, az egész ajvékolás csak megtévesztés a bankok, multik részéről. Arról nem is beszélve, hogy ezt minden további nélkül be fogják hajtani rajtunk! Az előző szakasz előtti megjegyzés a megoldás előkészítésére vonatkozott. Alábbiakban pedig láthatjuk a megoldást. A magunk által kibocsájtott pénzünk mögött egyenértékű fedezetnek kell állni. Mely fedezetet az adóbevételeknek és az értékteremtő MUNKÁnak kell biztosítania!

A pénzhatalom, persze a gyilkosságtól sem riad vissza! Miért is tenné, hisz ők azt hiszik ezt is megússzák, - mint a történelem folyamán oly sokszor. Ezért nem érdemelnek kegyelmet! Ha ellenük hasonló eszközökkel lépnek, vagy próbálnak fellépni, vagy akár csak enyhébb eszközökkel is, könyörtelenül támadásba lendül a halálos és kegyetlen gépezet. Mely lecsap! Példát statuál, hamis bizonyítékokkal operálva bebörtönöz, vagy gyilkol gyilkol. Teszi ezt direkt és indirekt módon. Az indirekt mód az, ami most folyik hazánkban, lassú gyötrelmes halálra ítélve a kiszolgáltatott és gyáva állampolgárokat. Felhasználva a korrupt és épp ily gyáva (idegen szívű és állampolgárságú) politikusokat, gazdasági, média és jogalkotó, vagy alkalmazó szakembereket. (Lásd a vörösiszap, s hitelesek vagy a Magyarok Nyilai esetét.) A pénz urai bármilyen nemtelen eszközt felhasználva védik extraprofitjukat, minden lelkifurdalás nélkül. (Bár ami nincs, az ugyebár nem is furdal!) A megoldás kulcsa tehát a kormány és a mi kezünkben van! De amíg a nyakunkon ülő kisebbség gerince hiányzik, addig egyet tehet az állampolgár, folyamatosan figyelmezteti képviselőit, hogy az ő érdekeit képviselje, el- és beszámoltatja , és ha mindez nem használ elzavarja őket!
ABE LINCOLN

Sajnos még Jacksonnak sem sikerült átlátnia az egész helyzetet, és mélyben gyökerező okait. Noha Jackson tönkretette a központi bankot, a pénzváltók legalattomosabb eszköze, a részleges tartalékolású bankrendszer használatban maradt számos állami szabadalmi levéllel létesített bank révén. Ez gazdasági instabilitást gerjesztett a Polgárháború előtti években,központi bankárok még mindig kiestek a játékból, és ennek eredményeként Amerika gyarapodott, ahogy nyugat felé terjeszkedett. Ez idő alatt a vezető pénzváltók küzdöttek elveszített központosított hatalmuk visszaszerzéséért, de eredménytelenül. Aztán visszatértek a régi központi bankos formulához: háborúval létrehozni adósságot és függőséget. Ha máshogy nem sikerül visszaszerezniük központi bankjukat, Amerikát úgy kényszerítik térdre, hogy polgárháborúba sodorják, ahogy azt 1812-ben is tették, miután a First Bank of the United States-nek nem újították meg működési engedélyét. Egy hónappal Abraham Lincoln beiktatása után itt dördültek el az Amerikai Polgárháború első lövései, 1861. április 12-én. A rabszolgaság bizonyosan az egyik ok volt a háború kitörésére, de nem ez volt a kiváltó ok. Lincoln tudta, hogy a Dél gazdasága a rabszolgaságon alapul. És így a Polgárháború előtt nem állt szándékában megszüntetni azt. Hivatalba lépő beszédében így fogalmazott egy hónappal korábban:
 "Nem áll szándékomban sem közvetve, sem közvetlenül meggátolni a rabszolgaság intézményét azokban az államokban, ahol ez most létezik. Úgy hiszem, nincs törvényes jogom hozzá, hogy ezt tegyem, és nem is vagyok hajlandó megtenni."

Lincoln még azután is tovább ragaszkodott hozzá, hogy a Polgárháború nem a rabszolgaság miatt tört ki, miután eldördültek az első lövések itt, a Sumter Erődnél.
"Legfőbb célom, hogy megmentsem az Uniót, és nem az, hogy megmentsem vagy megsemmisítsem a rabszolgaságot. Ha megmenthetném az Uniót akár egyetlen rabszolga felszabadítása nélkül, akkor megtenném." Miről is szólt tehát a Polgárháború? Soktényezős játék volt. Az északi iparosok védővámokat alkalmaztak, hogy megakadályozzák a déli államokat abban, hogy olcsó európai árukat vásároljanak. Európa retorzióként felhagyott a Délről jövő gyapotimporttal. A déli államok kettős pénzügyi kötöttségben voltak: rákényszerültek, hogy többet fizessenek a legtöbb szükségleti cikkért, miközben a gyapotexportból származó bevételük zuhant.

A Dél haragra gerjedt. De más tényezők is munkálkodtak: A pénzváltókat még mindig mardosta, hogy 25 évvel korábban Amerika megfosztotta őket uralmuktól. Azóta Amerika szárnyaló gazdasága gazdaggá tette a nemzetet, például szolgálva a világ többi részének. A központi bankárok most lehetőséget láttak arra, hogy megosszák a gazdag nemzetet: oszd meg és uralkodj- háborúval. Vajon ez csak valami durva összeesküvés elmélet volt abban az időben?

Nos, nézzük meg, mit látott egy jó pozícióban lévő megfigyelő akkoriban: Neve Otto von Bismarck, Németország kancellárja, az ember, aki néhány évvel később egyesítette a német államokat.

"Az Egyesült Államok egyenlő erők federációjára felosztását jóval a Polgárháború előtt eldöntötték az európai pénzügyi nagyhatalmak. Ezek a bankárok attól féltek, hogy ha az Egyesült Államok egy tömb és egy nemzet marad, az gazdasági és pénzügyi függetlenséget eredményezne, ami megtörné a bankárok világ feletti pénzügyi uralmát." -Otto von Bismarck-

Egy hónapon belül a Sumpter Erődben eldördült első lövést követően a központi bankárok 210 millió frankot kölcsönöztek a francia III. Napoleonnak, a waterloo-i Napóleon unokaöccsének,hogy elfoglalja Mexikót, és csapatokat állomásoztasson az USA déli határa mentén, hogy hasznot húzzanak a háborúból, és megszegjék a Monroe-elvet, és Mexikót visszanyilvánítsák gyarmattá. A polgárháború kimenetelétől függetlenül egy meggyengült Amerika, súlyosan eladósodva a pénzváltóknak, megnyitotta volna Közép- és Dél-Amerikát az európai gyarmatosítás és uralom előtt - a legfontosabb dolog, amit Amerika Monroe-elve betiltott 1823-ban. Ugyanebben az időben Nagy-Britannia 11 ezer katonát küldött Kanadába, vészjóslóan állomásoztatva őket Amerika északi határánál. A Brit flotta hadikészültségben állt, ha esetleg gyorsan közbe kellene avatkozniuk. Lincoln tudta, hogy két oldalról is meg van kötve a keze. Ezért gyötrődött az Unió sorsa miatt. Sokkal többről volt szó, mint némi különbségről Észak és Dél között. Ezért is helyezte mindig az Unióra a hangsúlyt, és nem pusztán a Dél legyőzésére.
De Lincolnnak pénzre volt szüksége a győzelemhez.

1861-ben Lincoln és Pénzügyminisztere Salmon P. Chase New Yorkba mentek, hogy a szükséges összeget kölcsönkérjék. A pénzváltók, félve az Unió bukásától, 24-36%-os kamatra ajánlottak kölcsönt. Lincoln azt mondta, köszöni, de nem kéri, és visszatért Washingtonba.

Lincoln egy régi barátjáért, Dick Taylor Ezredesért küldetett Chicagoba, és ráállította a háború pénzelésének problémájára. A találkozó során megkérdezte, mit talált ki. Taylor azt válaszolta: "Nos, Lincoln, ez egyszerű; csak vedd rá a Kongresszust, hogy hagyjon jóvá egy határozatot, ami törvényes fizető eszköz, bankjegyek nyomására hatalmaz fel, és ezzel fizess a katonáidnak, és gyerünk, nyerd meg velük a háborút!" Amikor Lincoln megkérdezte, hogy az Egyesült Államok lakossága elfogadná-e a bankjegyeket, Taylor azt mondta: "Az embereknek, vagy bárki másnak nem lesz választása az ügyben, amennyiben teljesen törvényes fizetőeszközt csinálsz belőle. A kormány teljes hozzájárulásával ugyanolyan jó lesz, mint bármilyen egyéb pénz; mivel a Kongresszust az Alkotmány egyértelműen felhatalmazza ezzel az joggal."
Lincoln pontosan eszerint járt el. 1862-63-ban 450 millió dollárnyit nyomatott az új bankjegyből.

Hogy meg lehessen különböztetni más forgalomban lévő bankjegyektől, zöld tintával nyomtatták a hátoldalán. Ezért hívták a bankjegyet zöldhátúnak. Ebből az új pénzből fizette Lincoln a csapatokat, és az ellátmányaikat. A háború folyamán mintegy 450 millió dollárnyi zöldhátút nyomtattak a Szövetségi Kormánynak, kamat mentesen. Lincoln megértette, hogy ki mozgatja a szálakat valójában, és hogy mi volt a tétje az amerikai emberek számára. Így magyarázta a dolgot: "A kormánynak kellene létrehoznia, kibocsátania és áramoltatnia az összes fizet!eszközt és hitelt, ami a kormánykiadásokhoz és a fogyasztói vásárlóerőhöz szükséges." "A pénzteremtés és kibocsátás előjoga nem csak a kormány legfelsőbb kiváltsága, hanem legnagyobb teremtő lehetősége. Ezen alapelvek elfogadásával az adófizetők hatalmas kamatterhektől szabadulnak meg. A pénz megszűnik úrnak lenni, és az emberiség szolgájává válik."

A London Times egyik elképesztő vezércikke a központi bankároknak Lincoln bankjegyeihez való hozzáállását taglalta. "Ha ez az Észak-Amerikából eredő kártékony pénzügyi politika megszilárdul, akkor a kormány saját pénzt biztosít kamatköltségek nélkül. Ki fogja fizetni az adósságait, nem lesz tartozása. Minden pénze meglesz, ami saját kereskedelméhez szükséges. A világ történelmében példa nélküli gyarapodás és jómód követi. A szellemi tőke, és minden ország vagyona Észak-Amerikába áramlik majd. Tönkre kell tenni ezt az országot, vagy az tesz majd tönkre minden királyságot a Földön."

A terv hatékonynak bizonyult. Annyira hatékonynak, hogy a következő évben, 1863-ban föderáció és szövetséges csapatok kezdtek gyülekezni a Polgárháború döntő csatájához. A további zöldhátúak Kincstár általi kibocsátásához szükséges kongresszusi felhatalmazás miatt Lincoln megengedte a bankároknak, hogy keresztülvigyék a Nemzeti Bank Törvényt. Ezek az új nemzeti bankok egy virtuálisan adómentes státusban működhettek, és kollektívan kizárólagos monopóliummal rendelkeztek a pénz új formája, a bankjegyek létrehozásában. A Zöldhátúak használatban maradtak, számukat nem növelték. De a legfontosabb, hogy innentől kezdve az egész USA pénzkínálatot adósságból teremtik elő azáltal, hogy a bankárok USA Államkötvényeket vásárolnak, és a forgalomba hozott bankjegyek fedezetéül szolgálnak. A történész, John Kenneth Gailbraith így fogalmazott: "A háborút követő években a Szövetségi Kormánynak jelentős többlete volt. Mégsem tudta kifizetni adósságait, visszavonni értékpapírjait, mivel ezáltal nem lettek volna kötvények, amelyek a nemzeti bankjegyek fedezetéül szolgálnak.

Az adósság kifizetése egyet jelentett volna a pénzkínálat lerombolásával." Később 1863-ban Lincoln váratlan segítséget kapott az orosz II. Sándor Cártól. A Cár, akárcsak Bismarck Németországban, tudta, hogy mire készülnek a nemzetközi pénzváltók, és gyorsan visszautasította, hogy központi bankot alakítsanak ki Oroszországban. Ha Amerika túléli a helyzetet, és képes lesz továbbra is kikerülni karmaik közül, a Cár helyzete is biztos marad. Ha a bankárok járnak sikerrel Amerika megosztásában, és visszaadják Britanniának és Franciaországnak részüket, mindkét nemzet a központi bankok uralma alatt lévén; végül ismét Oroszországot fenyegetné. Így a cár kiadta a parancsot, hogy akár Anglia, akár Franciaország aktívan beavatkozna és Délt segítené, Oroszország ezt a tettet háborús üzenetnek tekintené.

Csendes-óceáni flottájának egy részét San Franciscóba küldte. Lincolnt újraválasztották a következő évben, 1864-ben. Ha életben maradt volna, biztosan szétzúzza a nemzeti bank pénzmonopóliumát, amit a háború alatt csikartak ki tőle. 1864 november 21-én egyik barátjának a következőt írta: "A pénzhatalom békeidőben harácsol, balsors idején pedig ellenünk ármánykodik. Sokkal despotikusabb, mint a monarchia, sokkal szemtelenebb, mint a zsarnokság, sokkal önzőbb, mint a bürokrácia." Röviddel Lincoln meggyilkolása előtt, korábbi pénzügyminisztere, Salmon P. Chase az egy évvel korábbi Nemzeti Bank Törvény elfogadásának segítésében játszott szerepe miatt kesergett. " A Nemzeti Bank Törvény elfogadásának elősegítésében való közreműködésem életem legnagyobb pénzügyi tévedése volt. Olyan monopóliumot épített fel, ami kihat minden az országban minden érdekeltségre."

1865 április 14-én, 41 nappal második beiktatását követően, és mindössze 5 nappal azután, hogy Lee megadta magát, John Wilkes Booth lelőtte Lincolnt a Ford Színházban. Bismarck, Németország Kancellárja megsiratta Abraham Lincoln halálát.
 "Lincoln halála katasztrófa a keresztény világ számára. Nincs még egy olyan nagyszerű ember az Egyesült Államokban, aki a nyomdokaiba léphetne? Attól tartok, hogy a külföldi bankárok a maguk ravaszságával és nyakatekert trükkjeikkel teljes mértékben uralni fogják a helyzetet, és szisztematikusan felhasználják a modern civilizáció megfertőzésére. Nem haboznak majd az egész keresztény világot háborúkba és káoszba taszítani azért, hogy az egész Föld örökségükké váljék."
Bismarck nagyon jól értette a pénzváltók tervét.
A nemzetközi bankárok voltak felelősek Lincoln meggyilkolásáért az 1934-ben, 70 évvel később, Kanadában napvilágra került vallomások alapján. Gerald G. McGeer, egy híres és köztiszteletnek örvendő kanadai ügyész állt elő ezzel a megdöbbentő váddal egy a Kanadai Képviselőházban tartott, Kanada adósság alapú pénzrendszerét bíráló ötórás beszédben.

Ne feledjük, 1934-et írtak, ez a Kanadát is megrázó Nagy Gazdasági Válság mélypontja. McGeer olyan titkosszolgálati ügynököktől szerzett bizonyítékot nyújtott be, amit töröltek a nyilvános jegyzőkönyvből, John Wilkes Booth peréről, Booth halála után. McGeer állítása szerint ez bebizonyította, hogy Booth a nemzetközi bankároknak dolgozó zsoldos volt. A Vancouver Sun 1934 május 2-i száma szerint: Abraham Lincolnt, a rabszolgák mártírhalált halt felszabadítóját a nemzetközi bankárok egy ügynökük révén gyilkolták meg - tartva az Egyesült Államok elnökének államadósság terveitől. Abban az időben csak egy csoport volt a világon, akinek okuk lehetett Lincoln elnök halálát kívánni. Azoknak, akik ellenezték Lincoln nemzeti fizetőeszköz programját. Ők voltak azok, akik az egész Polgárháború során harcoltak ellene a zöldhátú fizetőeszköz-politikája miatt. Érdekes, hogy McGeer állítása szerint Lincolnt nemcsak azért gyilkolták meg, mert a nemzetközi bankárok újra meg akarták alapítani a központi bankot Amerikában, hanem azért is, mert az amerikai fizetőeszközt arany alapokra akarták helyezni.
Aranyra, amit ők uraltak. Más szóval aranystandard rendszert akartak bevezetni Amerikában.

Lincoln épp az ellenkezőjét tette a zöldhátú USA bankjegyek kibocsátásával, ami egyszerűen csak az Egyesült Államok polgárainak jóhiszeműségén és hitelességén alapult. McGeer cikke szerint: "ők voltak azok, akik az Aranystandard rendszer bevezetésében voltak érdekeltek, valamint a bankárok jogának megteremtésében ahhoz, hogy a világ minden országának hitelét és fizetőeszközét kezelhessék. Azzal, hogy Lincoln félreállították az útból, végre tudták hajtani tervüket, és végre is hajtották az Egyesült Államokban.
Lincoln meggyilkolása után nyolc éven belül kivonták az ezüstöt a pénzforgalomból, és létrejött az aranystandard rendszer az Egyesült Államokban.

Az USA által kibocsátott, adósságmentes bankjegyen nem Lincoln óta van rajta ez a piros pecsét - 1963-ban bocsátották ki, de ez nem új kiadás volt J. F. Kennedy részéről, hanem egyszerűen a régi zöldhátúak ismételt kiadása évről-évre. Az 1994-es Regal Törvény egy újabb ostoba és tudatlan cselekedet volt, ami feljogosított a zöldhátúak lecserélésére adósságalapú bankjegyekkel. Más szóval a zöldhátúak 1994-ig voltak forgalomban az Egyesült Államokban. Miért nem volt jó az ezüst a bankároknak, és miért volt jó az arany? Egyszerű. Mert ezüstből bővelkedett az Egyesült Államok, nehéz volt irányítás alá vonni. Az aranykészletek mindig is szűkösek voltak. A történelem során viszonylag könnyű volt monopolizálni az aranyat, de az ezüst történelmileg 15-ször bőségesebb volt.






  2011-05-16 08:01:19, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 5)

Lindbergh kongresszusi képviselő elmagyarázta, hogy a FED hogyan hozza létre az úgynevezett üzleti ciklust, és hogyan használja saját hasznára:
1) "Az árak magasba emeléséhez a Federal Reserve Testülete mindössze annyit fog tenni, hogy csökkenti a leszámítolási kamatlábat... ezáltal felpezsdül az értékpapírpiac; aztán, megállíthatja vágtatás közben gyarapodását azáltal, hogy önkényesen megemeli a kamatlábat.
2) Ez egy emelkedő és zuhanó piaci ingázást képes kiváltani, finoman hintáztatható előre és hátra a leszámítolási kamatláb kis változtatásával, vagy heves ingadozást okozhat egy nagyobb kamatláb változtatással. Ez a legfurcsább, legveszélyesebb előny, amit valaha is egy különleges, kiváltságos osztály kezébe helyezett bármely valaha létezett kormány.
3) Ez a rendszer magánkézben van, és azzal a kizárólagos céllal irányítják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget húzza más emberek pénzének használatából.
4) Előre tudják, hogy mikor kell pánikot kelteni saját javuk érdekében. Azt is tudják, mikor kell leállítani a pánikot. Az infláció és defláció egyaránt őket szolgálja, amikor az ő kezükben vannak a pénzügyek."
 -- Charles Lindbergh. Link




AZ ARANYSTANDARD VISSZATÉRÉSE


Miután Lincolnt eltették az útból, a pénzváltók következő célja az volt, hogy megkaparintsák az Amerika pénze feletti teljes irányítást. Ez nem volt egyszerű feladat. Amerika nyugati nyitásával hatalmas mennyiségű ezüstöt fedeztek fel. Ráadásul Lincoln zöldhátúja általános népszerűségnek örvendett. Az európai központi bankárok elszánt támadása ellenére a zöldhátúak továbbra is forgalomban maradtak az Egyesült Államokban, valójában egészen néhány évvel ezelőttig. W. Cleon Skousen történész szerint: "Közvetlenül a Polgárháború után tekintélyes vita alakult ki Lincoln Alkotmányos pénzügyi rendszerre tett kísérletének felélesztése körül. Ha az európai pénz-tröszt nem avatkozott volna közbe, kétségtelenül meghonosodott volna az intézmény." Egyértelmű, hogy az elképzelés, miszerint az Egyesült Államok saját adósságmentes pénzét nyomja, erős sokként érte az Európa központi banki elitjét. Rémülten figyelték, ahogy az amerikaiak még több zöldhátút követeltek. Meggyilkolhatták Lincolnt, de monetáris elképzelésének támogatói sokasodtak.

1866 április 12-én, majdnem egy évvel Lincoln meggyilkolása után, a Kongresszus munkához látott az európai központi banki érdekeltségek utasítására. Jóváhagyta a Contraction Act-et (Szűkítési törvény), ami felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy elkezdje visszavonni a zöldhátúak egy részét a forgalomból, és ezáltal szűkítsék a pénzkínálatot. A Theodore R. Thoren és Richard F. Warner szerzőpáros erről írt klasszikus könyvében, a Truth in Money Book-ban így magyarázza a pénzkivonás eredményeit: "A Polgárháborút követő nehéz időszak elkerülhető lett volna, ha a zöldhátú törvényesítése folytatódik, ahogy Lincoln elnök szándékozta. Ehelyett egy sor pénzügyi pánik következett - amit recessziónak hívunk -, és ez arra indította a Kongresszust, hogy elfogadjon egy törvényt a bankrendszer központi irányítás alá vonásáról. Végül, 1913 december 23-án jóváhagyták a Federal Reserve Act-et." Más szóval a pénzváltók két dolgot akartak. A központi bank újraszervezését az ő kizárólagos irányításuk alatt, és aranyalapú amerikai fizetőeszközt. Kettős stratégiájuk volt. Mindenekelőtt egy sor pánik előidézése, hogy meggyőzzék az amerikai embereket arról, hogy kizárólag a központilag irányított pénzkínálat biztosítja a gazdasági stabilitást. Másodszor pedig, annyi pénzt kivonni a rendszerből, hogy a legtöbb amerikai olyan szörnyen szegény legyen, hogy ne is érdeklődjék, vagy túl gyenge legyen ahhoz, hogy ellenkezzék a bankárokkal.

1866-ban 1.8 milliárd dollárnyi fizetőeszköz volt forgalomban az Egyesült Államokban, ami fejenként 50 dollár és 46 cent. 1867-re már 0.5 milliárd, azaz 500 millió dollárt vontak ki az USA pénzkínálatából. Tíz évvel később, 1876-ban Amerika pénzkínálatát mindössze 600 millió dollárra csökkentették, más szóval Amerika pénzének kétharmadát visszavonták a bankárok. Fejenként csupán 14 dollár és 60 cent maradt forgalomban. Tíz évvel később, a pénzkínálatot tovább csökkentették 400 millió dollárra, noha a lakosság jelentősen növekedett. Az eredmény az lett, hogy fejenként 6 dollár és 67 cent maradt forgalomban - 760%-os vásárlóerő csökkenés 20 év alatt. Napjainkban a közgazdászok azt próbálják elhitetni, hogy a gazdasági recessziók és válságok természetes részei annak, amit ők üzleti ciklusnak neveznek.

Az igazság az, hogy a pénzkínálatot most is manipulálják, akárcsak a Polgárháború előtt és után. Hogy történhetett ez? Hogy jöhetett létre ilyen pénzhiány? Egyszerű. A kihelyezett banki kölcsönöket visszavonták, és nem helyeztek ki újabbakat. Továbbá az ezüstérméket beolvasztották. 1872-ben egy Ernest Seyd nevű ember 100 ezer angol fontot, vagyis kb. 500 ezer dollárt kapott a Bank of Englandtől, és Amerikába küldték, hogy megvesztegesse a szükséges Kongresszusi tagokat, hogy kivonják az ezüstöt a pénzforgalomból. Azt mondták neki, ha ez nem lenne elég, további 100 ezret adnak, vagy amennyi csak kell. A következő évben a Kongresszus jóváhagyta az 1873-as Pénzverési Törvényt, és az ezüst dollárok verése hirtelen befejeződött. Valójában Samuel Hooper képviselő, aki a határozatot a Parlament elé terjesztette, elismerte,hogy ténylegesen Seyd írta a törvényjavaslatot.

De ezután az ügy még cifrább lett. 1874-ben Seyd maga vallotta be, hogy ki van a csalás hátterében.
"1872-73 telén mentem Amerikába, felhatalmazva azzal, hogy amennyiben tudom, biztosítsam az ezüstpénz kivonásáról szóló törvénytervezet jóváhagyását. Ez azok érdeke volt, akiket képviseltem - a Bank of England vezetői. 1873-ra az aranyérmék voltak az érmepénz egyedüli formái." 
De az Amerika pénze feletti uralomért vívott harc még nem ért véget. Mindössze három évvel később, 1876-ban, az amerikai munkaerő egyharmada munkanélküli volt, a lakosság egyre nyugtalanabbá vált. Az emberek nagy hangon követelték Lincoln elnök zöldhátú pénzrendszere, vagy az ezüstpénz visszaállítását. Bármit, ami bőségesebb pénzellátást eredményez. Ez évben a probléma kivizsgálására a Kongresszus létrehozta az Egyesült Államok Ezüst Bizottságát. Jelentésük egyértelműen a nemzeti bankárok nyakába varrja a pénzellátás szűkösségét.

Érdekes a jelentés, mert a Polgárháború utáni, nemzeti bankárok végrehajtotta szándékos pénzszűkítést a Római Birodalom bukásához hasonlítja. "A sötét középkor szerencsétlenségét az egyre kevesebb pénz és az áresés okozta. Pénz nélkül a civilizáció el sem kezdődhetett volna, a csökkentett pénzkínálat elsorvasztja. Hacsak nem állítjuk helyre, végül civilizációnk megsemmisül. A kereszténység idején a Római Birodalomban a fémpénz mennyisége 1.800.000.000 dollárra rúgott. A XV. század végére kevesebb, mint 200.000.000 dollárra csökkent. A történelem során nem volt még egy olyan katasztrofális változás, mint a Római Birodalomból a Sötét középkorba zuhanás?" Az Ezüst Bizottság jelentése ellenére a Kongresszus nem tett semmit. A következő évben, 1877-ben zendülések törtek ki Pittsburgtől Chicagóig. A kiéhezett vandálok okozta gyötrelmek az égig értek. A bankárok haboztak, hogy mit tegyenek. Végül úgy döntöttek, hogy kitartanak. Most, hogy bizonyos mértékig ismét ők irányítottak, nem akarták feladni. Az Amerikai Bankár Szövetség éves találkozóján sürgették a tagokat, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg azért, hogy elvessék a zöldhátúak újbóli bevezetésének ötletét. James Buel, az ABA titkár kiadott egy levelet a tagoknak, ami arra szólította fel a bankokat, hogy ne csak a Kongresszus munkáját aknázzák alá, hanem a sajtóét is.
"Ajánlatos minden tőletek telhetőt megtenni, hogy fenntartsátok a nagyobb napilapokat és heti újságokat, különösen a mezőgazdasági és vallásos sajtót, amelyek ellenezni fogják a zöldhátúak kibocsátását, és visszavonjátok támogatásotokat mindenkit!l, aki nem akarja ellenezni a kormányzati pénzkibocsátást. A bankjegyek létrehozásáról szóló törvény hatályon kívül helyezése, vagy a kormány által kibocsátott pénzek visszahelyezése a forgalomba pénzzel látja el az embereket, és ezáltal komolyan befolyásolja a mi egyéni hasznunkat, mint bankárok és kölcsönzők. Nyomban látogassátok meg Kongresszusi képviselőiteket, és kötelezzétek el érdekeink támogatása mellett, hogy uraljuk a törvényhozást."

Ahogy a Kongresszusra nehezedő a változtatás miatti politikai nyomás egyre nőtt, a sajtó próbálta félrevezetni az embereket. A New York Tribune így fogalmazott 1878 január 10-i számában: "Végre rend van az ország fővárosában, és meglátjuk, vajon a Kongresszus szembe mer-e szállni vele." De ez nem teljesen működött. 1878 február 28-án a Kongresszus jóváhagyta a Sherman Törvényt. Ez korlátozott számban lehetővé tette ezüst dollárok verését, ötévnyi hiánynak vetve véget. Ettől még az arany maradt a fizet!eszköz fedezete, és az ezüstöt sem tette teljesen szabaddá. 1873-at megelőzően mindenki, aki ezüstöt vitt az USA pénzverdébe, annak ingyen ezüst dollárt vertek belőle. Azóta nem. De legalább némi pénz ismét kezdett visszaáramlani a gazdaságba. Mivel uralmukat nem fenyegette már semmi, a bankárok kicsit enyhítettek a hitelek terén, és a Polgárháborút követő válság végre véget ért. (A bankok kegyetlensége nem ismer határt, önnön hasznát nem engedi veszélyeztetni. Csak ha már biztosan tartja a a gyeplőt, akkor kegyeskedik némi engedményre, de csak annyira, ami a hasznát, profitját nem befolyásolja! Tehát a bankok sosem fordulnak önnön érdekükkel szembe, még ha milliók pusztulna is bele! - a szerk.)

Három évvel később a republikánus James Garfieldot választották elnöknek. Garfield tisztában volt vele, hogyan manipulálják a gazdaságot. Kongresszusi képviselőként a Költségvetési Bizottság elnöke, és a Bank és Fizetőeszköz Bizottság tagja volt. 1881-es beiktatását követően nyilvánosan kritizálta a pénzváltókat: ,,Aki bármely ország pénzmennyiségét irányítja, az minden iparág és kereskedelem abszolút ura. És amikor rájössz, hogy a rendszert így vagy úgy nagyon egyszerűen irányítja néhány nagyhatalmú ember felülről, neked már nem kell magyarázni többet, honnan erednek az inflációs- és válságperiódusok." Sajnálatos módon, e kijelentése után néhány héttel, 1881 július 2-án Garfield elnököt meggyilkolták.
SZABAD EZÜST

A pénzváltók hatalma gyorsan nőtt a nyáj ismétlődő nyírása révén, ahogy ők nevezték, vagyis gazdasági fellendüléseket hoztak létre, amit válságok követtek. Így otthonok és gazdaságok ezreit tudták felvásárolni fillérekért. 1891-ben a pénzváltók arra készültek, hogy ismét lehúzzák az amerikai gazdaságot. Eszközeik és indítékaik megdöbbent! egyértelműséggel szerepeltek az Amerikai Bankárok Szövetsége (ABA) egyik körlevelében. Ez a körlevél arra kéri a bankárokat, hogy három év múlva egy meghatározott napon, válságot idézzenek elő. A kongresszusi feljegyzés alapján részben így szól: "1894 szeptember 1.-étől hiteleinket semmilyen megfontolásból sem hosszabbítjuk meg. Szeptember 1-én pénzünket visszaköveteljük. Lefoglaljuk a jelzáloggal terhelt ingatlanokat. A Mississippit!l nyugatra a gazdaságok kétharmadát, és a folyótól keletre is több ezret megszerezhetünk a magunk szabta áron? Ezután a gazdák bérlőinkké válnak, mint Angliában."

Ezeket a válságokat azért lehetett irányítani, mert Amerikában az aranystandard rendszer működött. Mivel az aranykészletek szűkösek, az arany az egyik legkönnyebben manipulálható árucikk. Az emberek azt akarták, hogy ismét törvényes legyen az ezüstpénz, így kiszabadulhattak volna a szorításból, amit a pénzváltók az aranypénz révén értek el. Az emberek azt akarták, hogy helyreállítsák az ezüstpénzt, visszavonva Seyd 1873-as határozatát, amit "73 bűntettének" hívtak. 1876-ra a nagyobb mennyiségű ezüstpénz kibocsátása az elnökválasztási kampány központi témája lett. William Jennings Bryan, egy nebraszkai szenátor demokrata jelöltként indult, a "szabad ezüst" jelszóval zászlaján. A Nemzeti Demokrata Gyűlésen Chicagoban olyan megrázó beszédet tartott, hogy elnyerte vele a Töviskorona, és az Aranykereszt elnevezést. Noha Bryan még csak 36 éves volt ekkor, beszéde politikai gyűlésen elhangzott leghíresebb szónoklatként maradt meg a köztudatban. Drámai végszavában Bryan a következőket mondta:
 "Aranystandard iránti igényükre a következővel fogunk válaszolni: nem fogjátok a munkától gyöngyöző homlokunkba nyomni ezt a töviskoronát, nem fogjátok az arany keresztjére feszíteni az emberiséget."

A bankárok bőkezűen támogatták a republikánus jelöltet, William McKenleyt, aki az aranystandard mellett állt. Ennek lett eredménye az amerikai történelem egyik legádázabb elnöki kampányharca. Bryan több mint 600 beszédet tartott 27 államban. McKenley kampánya a gyártókat és iparosokat célozta meg: tájékoztassák alkalmazottaikat, hogy ha Briant választják meg, minden gyár és üzem bezár, és nem lesz munka. Sikerrel jártak. McKenley egy kevéssel ugyan, de legyőzte Bryant. Bryan 1900-ban és 1908-ban is indult a választásokon, de nem sikerült nyernie egyik alkalommal sem. Az 1912-es Demokrata Gyűlésen Bryan meghatározó figura volt, aki hozzásegítette Woodrow Wilsont a kinevezéshez. Amikor Wilson elnök lett, Bryant kinevezte külügyminiszterré, de Bryan hamarosan kiábrándult a Wilson kormányból. Bryan csak két évet szolgált Wilsonnál, mielőtt 1915-ben lemondott a Lusithania elsüllyesztésének feltűnően gyanús esete miatt. Ez volt az az esemény, ami Amerikát belesodorta az I. Világháborúba. Noha William Jennings Bryan soha nem lett elnök, erőfeszítési nyomán a pénzváltók 17 évre elestek következő céljuk elérésétől, egy új magántulajdonú amerikai központi bank megalapításától.
J. P. Morgan és az 1907-es VÁLSÁG

Most elérkezett az idő, hogy a Pénzváltók ismét nekiveselkedjenek, az új magántulajdonban lévő amerikai központi bank létrehozásának. A korai 1900-as években olyan emberek kaparintották meg a hatalmat, mint JP Morgan. Egy végső pánk szükségeltetett, hogy a nemzet figyelmét a központi bank állítólagos szükségességére összpontosítsák. Az okoskodás szerint csak egy központi bank képes megelőzni a bankbukásokat. Morgan volt egyértelműen a legnagyobb hatalmú bankár Amerikában, és gyaníthatóan a Rothshildok egyik ügynöke. Morgan pénzügyileg támogatta John D. Rockefeller Standard Oil birodalmát, akárcsak Edward Harriman vasúti, Andrew Carnegie acél, és mások monopóliumát, számos iparágban. De mindezek tetejébe, J. P. Morgan apja, Junius Morgan azelőtt a britek amerikai pénzügyi ügynöke volt. Apja halála után J. P. Morgan fenntartotta a kapcsolatot annak angol partnerével, Edward Grenfell-el, a Bank of England igazgatójával.

Valójában Morgan halálakor vagyona mindössze néhány millió dollárra rúgott. Az övének hitt értékpapírok zöme valójában mások tulajdonában volt. (Nem véletlen, hogy a valódi részvényesek neve mindig hétpecsétes titok!) 1902-ben, Theodore Roosevelt elnök állítólag próbálta megtörni Morgan és barátai ipari monopóliumát a Chairman Trösztellenes Törvény segítségével. Ténylegesen Roosevelt nagyon keveset tett az amerikai ipar bankárok és bérenceik általi növekvő monopolizációjával szemben. Például Roosevelt állítólag feloszlatta a Standard Oil monopóliumot. De igazából egyáltalán nem oszlott föl. Pusztán csak 7 vállalatra osztották, amelyek mindegyikét továbbra is a Rockefellerek irányítják. A közvélemény tisztában volt ezzel, köszönhetően az olyan politikai karikaturistáknak, mint Thomas Nast, aki a bankárokat "pénztrösztként" emlegette.

1907-re, egy évvel Teddy Roosevelt újraválasztását követően Morgan úgy döntött, hogy itt az ideje ismét bepróbálkozni a központi bankkal. Egyesített pénzügyi erejüket kihasználva, Morgan és barátai képesek voltak titokban tönkre tenni az értéktőzsdét. Kis bankok ezrei szertelenül túlvállalták magukat. Némelyikük tartaléka kevesebb, mint 1% volt, a részleges tartalékolás alapelvének köszönhetően. Napokon belül a bankok megrohamozása országszerte általánossá vált. Morgan ekkor lépett nyilvánosság elé, felajánlva hogy megtámasztja a botladozó amerikai gazdaságot úgy, hogy kisegíti a csőd szélén álló bankokat olyan pénzzel, amit ő a semmiből teremtett elő.

Felháborító javaslat volt, még a részleges tartalékolású bankrendszernél is sokkal rosszabb, de a Kongresszus megengedte neki. Morgan 200 millió dollárnyi értékben gyártott ebből a teljes mértékben tartalék nélküli magán pénzből, és azzal vásárolt, azzal fizetett a szolgáltatásokért és küldött belőle bankfiókjaiba is, hogy kamatra kikölcsönözzék. Terve működött. Az emberek hamarosan visszanyerték pénzbe vetett általános bizalmukat, és abbahagyták fizetőeszközeik kivételét. De ennek eredményeként a banki hatalom tovább összpontosult néhány nagyobb bank kezében. 1908-ra elmúlt véget ért a pánik, és Morgant hősként ünnepelte a Princeton Egyetem elnöke, akit Woodrow Wilsonnak hívtak: "Mindezen problémákat megelőzhettük volna, ha kinevezünk egy hat vagy héttagú bizottságot olyan a közemberek érdekeinek elkötelezett emberekből, mint JP Morgan, hogy kezeljék országunk ügyeit." -- Woodrow Wilson

A közgazdasági tankönyvek később úgy magyarázták, hogy a Federal Reserve Rendszer az 1907-es pánik közvetlen eredménye volt: "Az országnak egyszer és mindenkorra elege lett a bankcsődök riasztó járványával együtt járó ingatag magánbankrendszer anarchiájából." De a minnesotai kongresszusi képviselő, idősebb Charles A. Lindbergh, a híres pilóta, Lucky Lindy apja később elmagyarázta, hogy az 1907-es pánik igazából csak egy átverés volt: "Akik nem támogatták a pénztrösztöt, kiszorították az üzletből és az embereket megfélemlítéssel rávették, hogy változásokat követeljenek a bank és pénzügyi törvényekben, amelyeket a Pénztröszt fog megalkotni." - Charles A. Lindbergh. Az 1863-as Nemzeti Bank Törvény jóváhagyása óta tehát a pénzváltók képessé váltak a fellendülések és hanyatlások sorozatának megteremtésére. A cél nem csak az amerikai emberek megfosztása volt tulajdonuktól, hanem hogy később azt állíthassák, hogy a bankrendszer alapvetően olyan ingatag, hogy ismét össze kell vonni egy központi bankrendszerbe.
JEKYLL SZIGET

A válság után Teddy Roosevelt, válaszul az 1907-es pánikra, aláírta a Monetáris Bizottság létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. A Bizottság feladata a bankproblémák tanulmányozása volt, valamint hogy javaslatot tegyen a Kongresszusnak. A Bizottság természetesen tele volt Morgan barátjaival és cimboráival. Az elnök Nelson Aldrich volt, Rhode Island szenátora. Aldrich Amerika leggazdagabb bankár családjainak otthont adó Rhode Islandet képviselte. Lánya hozzáment ifjabb John D. Rockefellerhez, és öt fiuk született. John; Nelson, aki elnök helyettes lett 1974-ben; Lawrence; Winthrop és David, a Külügyi Tanács elnöke, valamint a Chase Manhattan Bank korábbi elnöke. Amint a Monetáris Bizottság megkezdte működését, Aldrich szenátor nyomban egy kétéves európai útra indult, ahol hosszasan tárgyalt a magántulajdonú központi bankárokkal Angliában, Franciaországban és Németországban. Csak e körútja teljes egészében az adófizetőknek 300 ezer dollárjába került, ami csillagászati összeg volt akkoriban.

Röviddel hazaérkezését követően, 1910 november 22-én este néhányan Amerika legvagyonosabb és legbefolyásosabb emberei közül beszálltak Aldrich szenátor magán vasúti kocsijába, és a legnagyobb titokban ideutaztak, Jekyll Szigetre, Georgia partjainál. A csoporttal tartott Paul Warburg is. Warburg 500 ezer dolláros éves fizetést kapott a Kuhn-Leob and Company befektetési vállalattól azért, hogy a magántulajdonú központi bank létrehozásáért lobbizzon Amerikában. (Megjegyezzük, hogy a lobbizás valójában a korrupció legalizálása. Ezt persze minden résztvevő letagadja, mégis tetten érhető. Ha másból nem, hát abból, hogy mindig a legtőkeerősebbek érdeke érvényesül. A politikusok, a média, vagy a tudományos élet sok “kiválósága" valahogy mindig a leggazdagabb cégek érdekeiért szállnak síkra, azt támogatják “önzetlenűl "minden módon még akkor is, ha van jobb, olcsóbb, vagy környezet-, ember-, egészségkímélőbb megoldás is. - a szerk. )

Warburg társa e cégben egy Jacob Schiff nevű férfi volt, annak az embernek az unokája, aki a Rothschildokkal osztozott a Zöldpajzsos házon Frankfurtban. Schiff, ahogy a későbbiekben kiderül, éppen azon ügyködött, hogy 22 millió dollárral pénzelje a cár megdöntését Oroszországban. Ez a három európai bankár család, a Rothschildok, a Warburgok és a Schiffek házasságok révén összefonódtak az évek során, akárcsak Amerikai megfelelőik, a Morganek, Rockefellerek és Aldrichok. A titoktartás annyira szigorú volt, hogy a hét fő résztvevőt figyelmeztették, hogy csakis a keresztneveiket használják, nehogy a szolgák előtt kitudódjék kilétük. Évekkel később az egyik résztvevő, Frank Vanderlip, a New York-i Nemzeti Városi Bank elnöke, valamint a Rockefeller család képviselője megerősítette a Jekyll szigeti utazást a Saturday Evening Post 1935 február 9-i számában.

"Olyan titoktartó voltam - valójában óvatos -, mint bármely összeesküvő!......Tudtuk, hogy egyszerűen nem szabad kiderülnie, különben hiába vesztegettük minden időnket és erőfeszítésünket. Ha nyilvánosságra került volna, hogy összejött a mi különleges csoportunk, és kidolgozott egy banki törvényjavaslatot, akkor annak a javaslatnak esélye sem lett volna rá, hogy a Kongresszus jóváhagyja." -- Frank Vanderlip a részvevők idejöttek, hogy kitalálják, hogyan is oldhatnák meg legfőbb problémájukat: hogyan csempésszenek vissza egy magántulajdonú központi bankot. De egyéb problémákra is figyelmet kellett szentelni. Mindenek előtt, a nagy nemzeti bank piaci részesedése gyorsan csökkent. A század első tíz évében az amerikai bankok száma több mint kétszeresére, 20 ezer fölé nőtt. 1913-ra a bankok mindössze 29 százaléka volt nemzeti bank, és ezek a betétek mindössze 57 százalékával rendelkeztek. Aldrich szenátor később bevallotta egy újságcikkben: "A törvény jóváhagyása előtt a New York-i bankárok csupán New York tartalékait tudták uralni. Most, képesek vagyunk uralni az egész ország banki tartalékait." - -Nelson Aldrich szenátor.

Valamit tehát tenni kellett, hogy ezeket az új bankokat uralmuk alá hajthassák. Mint, ahogy John D. Rockefeller fogalmazott: "A konkurencia bűn." Másodsorban a nemzetgazdaság annyira erős volt, hogy a vállalatok a profitból kezdték finanszírozni növekedésüket ahelyett, hogy hatalmas kölcsönöket vettek volna fel a nagy bankoktól. Az új évszázad első 10 évében a vállalati befektetések 70 százaléka a nyereségükből származott. Más szóval az amerikai gazdaság kezdett függetlenedni a Pénzváltóktól, és ezt az irányvonalat meg kellett állítani. Minden résztvevő tudta, hogy ezekre a problémákra lehet működő megoldást találni.

De talán legnagyobb problémájuk egy PR probléma volt: az új bank neve. Ennek megvitatása pontosan ebben a szobában történt, annak a csodálatos hotelnek az egyik konferencia termében, amit ma Jekyll Island Club Hotelnek hívnak. Aldrich úgy gondolta, hogy a bank szónak még csak szerepelnie sem kéne a névben. Warburg National Reserve Bill-nek (Nemzeti Takarék Törvényjavaslat), vagy Federal Reserve Billnek, (Szövetségi Takarék Törvényjavaslat) akarta hívni.
Elképzelésük szerint azt a látszatot keltik, hogy az új központi bank célja a bankok megrohamozásának megállítása, és hogy elfedjék monopólium jellegét. Jóllehet Aldrich, az egoista politikus volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Aldrich Törvény-nek nevezzék. A Jekyll szigeten töltött 9 nap után a csoport feloszlott. Az új központi bank nagyon hasonló lesz az Egyesült Államok régi központi bankjához. Monopóliumot fog kapni az USA fizetőeszköze fölött, és ezt a pénzt a semmiből teremti.




Hogyan teremt a FED pénzt semmiből? Ez egy négylépcsős folyamat.

De előtte néhány szó az államkötvényekről. Az államkötvények egyszerűen fizetési ígérvények, vagyis kormányzati "tartozom neked cédulák". Az emberek azért vesznek kötvényeket, hogy biztos kamathoz jussanak. Az államkötvény futamidejének végén a kormány visszafizeti a kötvény árát, plusz a kamatot, és a kötvényt megsemmisítik. Jelenleg mintegy 3,6 billió dollár értékű kötvény van a piacon.

És akkor most jöjjön a FED pénzteremtő folyamata:
1. lépés: A Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság jóváhagyja az USA államkötvények vásárlását.
2. lépés: A kötvényeket megvásárolja a FED, mindenkit!l, aki csak eladásra kínálja neki a nyílt piacon.
3. lépés: A FED elektronikus kreditekkel fizet a kötvényekért az eladó bankjának, ami viszont jóváíródik az eladó bankszámláján. A trükk az a dologban, hogy ezek a kreditek fedezet nélküliek, a FED egyszerűen létrehozza őket.
4. lépés: A bankok ezeket a letéteket tartalékként kezelik. Tartalékaik több mint tízszeresét hitelezhetik ki új hiteligénylőiknek, mindezt kamatra. Ilyen módon a FED által létrehozott mondjuk 1 millió dollárnyi kötvényből több mint 10 millió dollár keletkezik a bankszámlákon.

A FED tulajdonképpen a 10 százalékát hozza létre ennek a teljesen új pénzmennyiségnek, és a bankok hozzák létre a másik 90 százalékot. A gazdaságban forgó pénz mennyiségének csökkentéséhez a folyamat éppen ennek a fordítottja. A FED kötvényeket ad el az embereknek, és a pénz kiáramlik a vásárlók helyi bankjaiból. A kölcsönöknek tízszer annyival kell csökkenniük, mint amekkora értékű eladás történt. Tehát ha a FED elad 1 millió dollárnyi kötvényt, akkor 10 millió dollárral kevesebb pénz marad a gazdaságban.
Mi előnye származott ebből a bankároknak, akiknek a képviselőik összegyűltek a Jekyll szigeten?

1. Teljesen eltérítette a bankreformra irányuló törekvéseket a megfelelő megoldástól.
2. Elejét vette egy adósságmentes kormányzati pénzügyi rendszer ismételt kialakulásának, mint amilyen pl. Lincoln Zöldhátúi voltak. A kötvény alapú kormányzati pénzügyi rendszer, amit Lincolnra erőltettek, miután létrehozta a Zöldhátút, most kőbe vésetett.
3. A bankárokra ruházta a jogot, hogy a részleges tartalékolásra alapozva ők teremtsék elő pénzkínálatunk 90%-át, amit aztán kamatra kihelyezhetnek.
4. Nemzetünk pénzkínálata feletti átfogó irányítást néhány ember kezébe összpontosította.
5. Megalapozta a Központi Bank nagymértékű függetlenségét a hatékony politikai befolyástól.

Létrehozását követően nem sokkal a FED nagyszerű szerződése az 1930-as évek eleji Nagy Gazdasági Válsághoz vezetett. Ezt a függetlenséget azóta kiegészítő törvények növelik.
Annak érdekében, hogy átverve az embereket elhitessék velük, hogy a kormány visszavette az irányítást, a FED kialakításának tervét az elnök által kinevezett és a szenátus által jóváhagyott kormányzói testület vezette. De a bankároknak mindössze annyit kellett tenniük, hogy biztosra menjenek, hogy gondosnak arról, hogy az ő embereiket nevezik ki a kormányzó testületbe. Ez nem volt nehéz, a bankároknak volt pénzük, és pénzzel megvásárolható a politikusok fölötti befolyás.

Amikor a résztvevők elhagyták Jekyll Islandot, a PR hadjárat elkezdődött. A nagy New York-i bankok összedobtak egy 5 millió dolláros oktatási alapot neves egyetemek professzorainak pénzelésére, hogy támogassák az új bankot. Woodrow Wilson a Princetoni Egyetemen az elsők között ragadta meg az alkalmat. De a bankárok fortélya nem működött. Az Aldrich Törvényjavaslatot hamar a bankárok törvényjavaslatának tekintették. Egy törvényjavaslat, ami egyedül az úgynevezett pénztröszt előnyére szolgál. Lindbergh képviselő így fogalmazott a kongresszusi vita idején: "Az Aldrich Terv a Wall Street Terv. Újabb pánikot jelent, ha szükséges, hogy megfélemlítsék az embereket. Aldrich, akit a kormány fizet, hogy az embereket képviselje, olyan tervet javasol, ami a trösztöknek kedvez e helyett. --Charles A. Lindbergh. Látva, hogy nincs elég szavazatuk a kongresszusi győzelemhez, a republikánus vezetés sohasem terjesztette szavazásra az Aldrich Törvényjavaslatot. A bankárok csendben úgy döntöttek, hogy a kettesszámú megoldáshoz folyamodnak: a demokrata változathoz. Elkezdték pénzelni Woodrow Wilsont demokrata jelöltet. Ahogy az elismert történész, James Perloff írta: Bernard Baruch-ot, a Wall Street-i pénzembert jelölték ki Wilson oktatására. "Baruch 1912-ben elvitte Wilsont a Demokrata Párt New York-i székházába, 'úgy vezette őt, mint egy pincsit pórázon'. Wilson 'kiképzést' kapott az ott összegyűlt vezetőktől." - - James Perloff

Tehát a díszletet már elrendezték. A pénzváltók készen álltak, hogy megalapítsák magántulajdonban lévő központi bankjukat ismét. A kárt, amit Andrew Jackson elnök okozott 76 évvel korábban, csak részben hozták helyre a Polgárháború alatt jóváhagyott Nemzeti Bank Törvény révén. A csatározás szakadatlanul folyt az azóta eltelt évtizedek során. Jackson követői lettek a Zöldhátúak, akik William Jennings Bryan támogatóinak kemény magjává váltak. Bryan vezetésével a pénzváltók ellenfelei Baruch gyámkodásának nem lévén tudatában, most Woodrow Wilson mögé sorakoztak. Őket és Bryant hamarosan elárulták.
Az 1913-as FED Törvény

Az elnökválasztási kampány alatt a demokraták gondosan úgy tettek, mintha elleneznék az Aldrich Törvényjavaslatot. Louis McFadden a demokrata képviselő, egyben a Bank és Fizetőeszköz Bizottság elnöke így magyarázta 20 évvel az eset után: "Az Aldrich Törvényjavaslat programját elvetették... amikor Woodrow Wilsont kinevezték... A Demokrata Párt vezetői, megígérték az embereknek, hogy ha a demokraták ismét hatalomra jutnak, nem lesz itt központi bank, ameddig ők kormányoznak. Tizenhárom hónappal később megszegték ezt az ígéretüket, és a Wilson kormány a House Ezredes mögött álló sötét lelkű Wall Street-i alakoknak a gyámsága alatt, létrehozták szabad országunkban a király bankjának féregrágta monarchista intézményét, hogy fentről lefelé irányítsanak bennünket, és béklyóba verjenek a bölcsőtől a sírig." -- Louis McFadden

(
A politikusok mindig megszegik az ígéreteiket, és a választók ezt mindig elfelejtik, s újból hatalomra juttatják őket. ezek után nem csoda, hogy olyan kormányuk van, amilyet megérdemelnek. A gond ezzel csak az, hogy ezeket a választásokat - még ha véletlenül nem is csalják el őket -, a választópolgárok csekély százaléka kényszeríti rá a nem szavazó többségre! Így a többség is szenved az ostoba kisebbség miatt. Vagyis egy kis létszámú korrupt meg ostoba nevében gyalázzák meg, és fosztják ki a nemzeteket, ezt nevezik DEMOKRÁCIÁNAK!)

Amikor Wilsont megválasztották, Morgan, Warburg, Baruch és társaik új tervvel álltak elő, amit Warburg Federal Reserve Rendszernek nevezett. A demokrata vezetés úgy üdvözölte az új Glass-Owen elnevezésű törvényjavaslatot, mint ami radikálisan eltér az Aldrich törvényjavaslattól. De igazából a javaslat minden fontos részletében gyakorlatilag azonos volt a korábbival. Valójában a demokraták olyan hevesen tagadták a hasonlóságot, hogy Paul Warburgnak, mindkét törvényjavaslat szülőatyjának közbe kellett lépnie, hogy megnyugtassa fizetett kongresszusi barátait, hogy a két törvényjavaslat lényegében azonos. "Ha lehántjuk az eltérések külső 'héját', a két rendszer 'magját' nagyon hasonlónak és szorosan összefüggőnek találjuk." -- Paul Warburg. De ezt a beismerés csak magán használatra szánta.

Nyilvánosan a pénztröszt felhasználta Aldrich szenátort és Frank Vanderlipet, Rockefeller Nemzeti Városi Bankjának elnökét, valamint a Jekyll Island-i hetek egyikét, hogy teli torokból ellenezzék az új Federal Reserve Rendszert. Évekkel később azonban Frank Vanderlip a Saturday Evening Postnak bevallotta, hogy a két intézkedés gyakorlatilag azonos volt egymással. "Noha az Aldrich Federal Reserve Terv megbukott, amikor az Aldrich nevet viselte, a végül jóváhagyott terv mégis tartalmazta annak alapvető pontjait." - - Frank Vanderlip. Ahogy közeledett a szavazás, a Kongresszus az ohiói Alfred Crozier ügyészt kérte fel felügyelni. Crozier felfigyelt az Aldrich törvényjavaslat és a Glass-Owen javaslat közötti hasonlóságokra. "A törvényjavaslat pontosan azt biztosítja, amire a Wall Street és a nagy bankok huszonöt éve törekednek - a fizetőeszköz magán és nem pedig nyilvános felügyeletét." Mindkét intézkedés megfosztja a kormányt és az embereket a közpénzek feletti mindennemű hathatós irányítástól, és kizárólag a bankokat ruházza fel azzal a veszélyes hatalommal, hogy szűkös vagy bőséges mennyiségű pénzt teremtsenek az embereknek." - - Alfred Crozier, Ohioi ügyész.

Az intézkedésről folytatott vita közben a szenátorok arra panaszkodtak, hogy a nagy bankok pénzügyi erejüket latba vetve befolyásolták a végeredményt. Vannak bankárok ebben az országban, akik a közjó ellenségei, mondta egy szenátor - milyen enyhe megfogalmazás! A csalás és korrupció vádjai ellenére a törvényjavaslatot végül keresztülnyomták a Szenátuson, 1913. december 22-én, miután a legtöbb szenátor karácsonyi szabadságra ment azt követően, hogy a vezetőség biztosította őket arról, hogy semmi sem fog történni a karácsonyi szünet után még sokáig. Aznap, amikor a törvényjavaslatot jóváhagyták, Lindbergh kongresszusi képviselő előrelátóan figyelmeztette honfitársait, hogy
 "Ez a törvény létrehozza a világ legóriásibb trösztjét. Amikor az elnök aláírja ezt a törvényjavaslatot, jóváhagyja a láthatatlan kormányt a Monetáris Hatalom révén. Az emberek nem lesznek egyből tisztában vele, de az elszámolás napja csak néhány évnyire van... Minden idők legsúlyosabb törvényhozói bűntettét ezzel a banki törvénnyel követik el." -- Charles Lindbergh

Mindezek tetejébe, a Kongresszus mindössze néhány héttel korábban hagyott jóvá végül egy javaslatot, ami törvényesítette a jövedelemadót. Miért volt fontos a jövedelemadó törvény? Azért, mert a bankároknak végre sikerült olyan rendszert létrehozni, ami innentől kezdve a szövetségi adósságot szinte a végtelenségig fogja növelni. Hogyan fogják visszafizetni ennek az adósságnak a kamatait, nem beszélve a tőkéről? Emlékezzünk vissza, hogy egy magántulajdonban lévő központi bank a semmiből teremti elő a tőkét. A szövetségi kormány gyenge volt még. Ez idáig kizárólag csak a vámokból és a közvetett adókból tartotta fenn magát. Most, akárcsak a Bank of England esetében, garantálnia kellett a kamatfizetéseket, az emberek közvetlen megadóztatásával. A pénzváltók tudták, hogy ha az államok hozzájárulásaira kellene hagyatkozniuk, az egyedi államok törvényhozói végül fel fognak háborodni, és vagy megtagadják a saját pénzük utáni kamatok fizetését, vagy legalábbis politikai nyomásra elérnék, hogy alacsony szinten tartsák az adósságot. Érdekes tudni, hogy 1895-ben a legfelsőbb bíróság egy hasonló jövedelemadó törvényt már egyszer alkotmányellenesnek talált. Sőt, a legfelsőbb bíróság egy vállalati jövedelemadó törvényt is alkotmányellenesnek talált 1908-ban. Ennek eredményeként Aldrich szenátor áterőltetett a Kongresszuson egy javaslatot a jövedelemadót engedélyező alkotmánymódosításra. A tervezett 16. alkotmánymódosítást elküldték a törvényhozóknak jóváhagyásra. De néhány kritikus állítása szerint azonban az államok szükséges háromnegyede soha nem ratifikálta. Más szóval a 16. módosítás lehet, hogy törvénytelen. De a pénzváltóknak nem volt kedvük vitázni a finomságokról. 1913. októberére Aldrich szenátor áterőltette a jövedelemadóról szóló törvényjavaslatot a Kongresszuson.

Az emberek közvetlen adóztatásának lehetősége, és az államok megkerülése nélkül, a Federal Reserve törvény sokkal kevésbé lett volna hasznos azoknak, akik Amerikát mély adósságba akarták taszítani. A Federal Reserve törvény jóváhagyása után egy évvel Lindbergh kongresszusi képviselő elmagyarázta, hogy a FED hogyan hozza létre az úgynevezett üzleti ciklust, és hogyan használja saját hasznára. "Az árak magasba emeléséhez a Federal Reserve Testülete mindössze annyit fog tenni, hogy csökkenti a leszámítolási kamatlábat... ezáltal hitelbővülést teremtenek, és felpezsdül az értékpapírpiac; aztán, amikor... az üzletemberek alkalmazkodtak ezekhez a feltételekhez, megállíthatja vágtatás közben gyarapodását azáltal, hogy önkényesen megemeli a kamatlábat..." "Ez egy emelkedő és zuhanó piaci ingázást képes kiváltani, finoman hintáztatható előre és hátra a leszámítolási kamatláb kis változtatásával, vagy heves ingadozást okozhat egy nagyobb kamatláb változtatással, és mindkét esetben belső információi lesznek, ami a pénzügyi feltételekről és előre fogja tudni az elkövetkező változásokat akár lefelé vagy felfelé..." "Ez a legfurcsább, legveszélyesebb előny, amit valaha is egy különleges, kiváltságos osztály kezébe helyezett bármely valaha létezett kormány..." "Ez a rendszer magánkézben van, és azzal a kizárólagos céllal irányítják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget húzza más emberek pénzének használatából." "Előre tudják, hogy mikor kell pánikot kelteni saját javuk érdekében. Azt is tudják, mikor kell leállítani a pánikot. Az infláció és defláció egyaránt őket szolgálja, amikor az ő kezükben vannak a pénzügyek." -- Charles Lindbergh.

Lindberg képviselőnek minden pontban igaza volt. Amit viszont nem ismert fel, hogy a legtöbb európai országot már évtizedekkel vagy századokkal korábban térdre kényszerítették a központi bankárok. Viszont megemlíti azt az érdekes tényt is, hogy egy évvel később a FED felvásárolta az aranyat, ezzel hiányt teremtett a piacon. Így mondta: "A FED bankok már felvásárolták az aranyat és arany nyugtákat". (Ma pontosan ez történik! Az arany felvásárlása már tart! lásd korábbi cikkünk! a szerk.) Azonban nem Lindberg képviselő volt az egyetlen, aki kritizálta a FED-et. Louis McFadden kongresszusi képviselő, aki 1920-tól 1931-ig a Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke volt, megjegyezte, hogy a Federal Reserve Törvény létre hozott: "Egy szuper-államot, amit nemzetközi bankárok és iparmágnások együttműködve irányítanak a világ rabszolgasorba taszításáért saját kedvtelésükre." -- Louis McFadden. Vedd észre, hogy McFadden látta a Federal Reserve részvényeseinek nemzetközi jellegét. A Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának egy másik elnöke az 1960-as években, a texasi Wright Patman így fogalmazott: "Manapság az Egyesült Államokban valójában két kormányunk van....A hivatalosan megválasztott kormányunk... Aztán egy független, felügyelet és koordináció nélküli kormányunk a Federal Reserve Rendszerben, ami a pénzügyi hatalmat működteti, amit pedig az Alkotmány a Kongresszusnak tart fenn." - Wright Patman

Még az elektromos izzó feltalálója, Thomas Edison is csatlakozott a Federal Reserve Rendszerét kritizálók táborához.
 "Ha nemzetünk képes egy dollárkötvény kibocsátására, akkor képes egy dollárbankjegy kibocsátására is. Az a tulajdonság, ami jóváteszi a kötvényt, jóváteszi a bankjegyet is. A kötvény és a bankjegy közötti különbség az, hogy a kötvény lehetővé teszi a pénzbrókerek számára, hogy a kötvény kétszeresét szedjék be, plusz további 20%-ot, miközben a fizetőeszközön nem nyer senki, csak azok, akik közvetlenül hozzájárulnak valamilyen hasznos módon. Abszurd állítás, hogy országunk 30 millió dollárnyi államkötvényt képes kibocsátani, és 30 millió dollárt fizet!eszközben pedig nem. Mindkettő fizetési ígérvény, de az egyik ígéret az uzsorásokat hizlalja, míg a másik a népet segíti." - Thomas Edison

Három évvel a Federal Reserve Törvény jóváhagyása után még Wilson elnöknek is új gondolatai támadtak azzal kapcsolatban, amit szabadjára engedtek első hivatali ideje alatt. "A civilizált világ egyik legrosszabban szabályozott, és az egyik legteljesebb mértékben irányított kormányává váltunk - többé nem a szabad véleménynyilvánítás kormánya vagyunk, többé nem a többségi szavazat kormánya vagyunk, hanem uralkodó férfiak egy kis csoportjának véleménye és fenyegető ereje által működtetett kormány vagyunk." "Néhányan a legnagyobb emberek közül az Egyesült Államokban, a kereskedelem és gyártás területén félnek valamitől. Tudják, hogy van valahol egy annyira szervezett, annyira észrevétlen, annyira elővigyázatos, annyira összefonódott, annyira teljes, annyira szerteágazóan átható hatalom, hogy jobb, ha suttognak, amikor elítélően szólnak róla." - Woodrow Wilson. (Ez maga az ÖSSZEESKÜVÉS ELMÉLET az egykori USA elnök szájából - ahogy a cionista pénzurak és talpnyalóik titulálják az VALÓSÁGOT. - a szerk.) Halála előtt, 1924-ben Wilson elnök felfogta, milyen mértékű kárt okozott Amerikának, mikor bevallotta: akaratlanul is tönkretettem a kormányomat. Tehát a pénzváltók, akik a forgalomban lévő pénz mennyiségének manipulálásából profitálnak, végül ismét felállították saját magántulajdonban lévő központi bankjukat Amerikában.

A szintén az ő tulajdonukban lévő fő újságok (a talpnyaló, korrupt média) üdvözölték az 1913-as Federal Reserve Törvény jóváhagyását, azt írva az embereknek, hogy innentől kezdve a válságok már tudományosan megelőzhetőek.
A tényleges igazság az volt, hogy a válságokat innentől kezdve már tudományosan elő tudták idézni.






  2011-05-16 08:21:20, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 6)

Másrészről viszont ugyanolyan butaság lenne tagadni, hogy az I. Világháború elsődleges okozói azok voltak, akik a legtöbbet nyerték a háborún. A pénzváltók szerepének felismerése nem vad összeesküvés elmélet. Volt indítékuk, egy rövid távú öncélú indíték, és volt egy hosszú távú politikai indítékuk is, diktatórikus kormányok kialakítása, ahol a pénzváltók irányítják a pénzügyeket, hogy kézben tarthassanak bármilyen vezető pozícióba kerülő politikust. ... Itt kell figyelmeztetni arra, hogy
a pénzvilág urai egyáltalán nem "zseniális előrelátók", mindössze jól informáltak! Ami nem is csoda, hiszen a ők maguk rendezték, tervezték és vitték is végbe, a mindig be is váló taktikát: a gazdaság pénzügyi hintáztatását - mely egyáltalán nem a véletlen műve! Sosem az! Pontosan tervezett pénzkínálattal és pénzszűkítéssel idézik elő a válságokat és a fellendüléseket. Az eladósításon van mindig a hangsúly, akit sikerül eladósítani, afölött már meg is szerezték az uralmat. Link




AZ I. VILÁGHÁBORÚ

A hatalom most már elképesztő mértékben központosítottá vált. Ideje volt háborút indítani, egy igazán nagy háborút. Az I. Világháborút. A központi bankárok számára a háború politikai vetülete természetesen közel sem volt olyan fontos, mint nyereségtermelő képessége, és semmi sem hoz létre annyi adósságot, mint a hadviselés. Erre legjobb példa Anglia volt akkoriban. A Bank of England megalapítása és Napóleon Waterloo-i veresége között eltelt 118 éves időszak alatt Anglia 56 éven keresztül viselt háborút. A fennmaradó időben pedig háborúra készült.

Az I. Világháborúban a német Rothschildok a németeknek kölcsönöztek pénzt, a brit Rothschildok a briteknek kölcsönöztek pénzt, a francia Rothschildok pedig a franciáknak kölcsönöztek pénzt. Amerikában J. P. Morgan volt a hadifelszerelést értékesítő ügynök a briteknek és a franciáknak egyaránt. Valójában hat hónappal a háború kitörését követően Morgan lett a világ legnagyobb fogyasztója, napi 10 millió dolláros költekezésével. Irodájában, itt a Wall Street 23 alatt, nyüzsögtek egy üzlet nyélbeütésén ügyködő brókerek és kereskedők. Annyira elfajultak a dolgok, hogy a banknak minden ajtóhoz őrt kellett állítania, akárcsak az üzletfelek otthonaihoz. Sok más New York-i bankár ugyanígy óriási hasznot húzott a háborúból. Wilson elnök kinevezte Barnard Baruch-ot a Hadiipari Testület élére. James Perloff történész szerint Baruch és a Rockefellerek is mintegy 200 millió akkori dollár nyereséget zsebeltek be a háború alatt. De nem a nyereség volt az egyetlen motiváló tényező, hanem a bosszú is. A pénzváltók soha nem bocsátották meg a cároknak, hogy a Polgárháborúban Lincolnt támogatták. Ezen kívül Oroszország volt az utolsó nagy európai ország, ami még visszautasította, hogy alávetesse magát a magántulajdonban lévő központi bankrendszernek.

Három évvel az I. Világháború kitörését követően az orosz forradalom eltávolította a cárt, és bevezették a kommunizmus rémálmát. Jacob Schiff a Kuhn-Loeb és Társaitól halálos ágyán azzal hencegett, hogy 20 millió dollárt költött a cár legyőzésére. A forradalom támogatására Angliából is folyt a pénz. A világ néhány leggazdagabb embere miért támogatná pénzügyileg a kommunizmust, azt a rendszert, amely nyíltan felesküdött, hogy tönkreteszi az úgynevezett kapitalizmust, ami gazdaggá tette őket? Gary Allen kutató ezt így magyarázza: "Ha megértjük azt, hogy a szocializmus nem egy osszuk-meg-a-vagyont program, hanem valójában egy módszer a vagyon összevonására és befolyásolására, akkor az a látszólagos paradoxon, miszerint szuper-gazdag emberek a szocializmust hirdetik, máris megszűnik paradoxonnak lenni. Ehelyett a hatalom-hajszoló megalomániások logikus, sőt tökéletes eszközévé válik... A kommunizmus, vagy még pontosabban a szocializmus nem a rongyos tömegek mozgalma, hanem a gazdasági elité" - Gary Allen, író. A kommunisták, és szocialisták butaságának, és az őket ideológiailag megvezetők aljasságának, köszönhetően sikerült sok jobb érzésű baloldali felfogású embert a bankcápák szekértolóivá süllyesztenie! Az oktatás aljas silánysága, és az önálló gondolkodásra való képtelenség, vagy lustaság nem csak a legnagyobb bűn, és métely, hanem olyan érdekek kiszolgálóivá teszi ezeket az embereket - akár “jobb meggyőződésük ellenére is", mely a népirtás, és fizikai, és ideológiai tömegmészárlás melegágya!

Ahogy W. Cleon Skousen írta 1970-es könyvében, a Meztelen Kapitalistában: "Bármely forrásból eredő hatalom további hataloméhséget szül... Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a szuper-gazdagok egy nap ne csak saját vagyonuk, hanem az egész világ vagyona feletti uralomra ácsingózzanak. Ennek elérése érdekében teljes mértékben hajlandóak voltak kielégíteni a hataloméhes politikai összeesküvők ambícióit, akik elkötelezték magukat minden létező kormányzat megbuktatása, és egy világméretű központosított diktatúra kialakítása mellett. -- W. Cleon Skousen. De mi van, ha ezek a forradalmárok irányíthatatlanná válnak, és a szuper-gazdagoktól próbálják megszerezni a hatalmat? Végül is Mao Ce-Tung volt az, aki 1938-ban kifejtette hatalommal kapcsolatos álláspontját: a politikai hatalom a puskacsőből ered. A Wall Street - London tengely döntött: vállalja a kockázatot. A fő tervezők azzal próbálták irányítás alá vonni a forradalmi kommunista csoportokat, hogy nagy pénzekkel támogatták őket, ha engedelmeskedtek, és megvonták a pénztámogatást, sőt akár az ellenfeleiket támogatták, ha irányíthatatlanná váltak.
Lenin kezdte megérteni, hogy hiába ő az új Szovjetunió abszolút diktátora, a pénzügyi szálakat nem ő mozgatja.

Valaki más irányított csendesen a háttérből "Az állam nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Az autó nem engedelmeskedik. Egy ember ül a kormánynál, és úgy tűnik, hogy ő vezet, de az autó nem a kívánt irányba halad. Úgy mozog, ahogy egy másik erő kívánja." - Vladimir Lenin. Ki áll mögötte? Louis T. McFadden képviselő, aki a Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke volt az 1920-as években és a Nagy Válság idején az 1930-as évekig, így magyarázta: "Az orosz történelmet valójában nagyban befolyásolták a nemzetközi bankárok műveletei... A Szovjet Kormány Egyesült Államok Kincstári papírokat kapott a Federal Reserve Testületétől... a Chase Bankon keresztül intézve. Anglia tőlünk vett fel pénzt a Federal Reserve bankokon keresztül, és újra kikölcsönözte azt magas kamatokért a Szovjet Kormánynak... A Dnyeper Gátat olyan pénzből építették, amit az Egyesült Államok Kincstárától törvénytelen módon vett el a korrupt a Federal Reserve Testület és a Federal Reserve Bankok." -- Louis T. McFadden.

Más szóval a FED és a Bank of England az őket irányító nemzetközi bankárok parancsára megteremtett egy szörnyeteget, ami hét évtizednyi példátlan kommunista forradalmat, háborút, és ami a legfontosabb, adósságot gerjesztett. Ha azt hiszed, hogy van esély arra, hogy a pénzváltók irányították a kommunizmust, aztán elvesztették az irányítást fölötte, 1992-ben a Washington Times azt írta, hogy az orosz elnök, Borisz Jelcin feldúlt volt, mert a befolyó külföldi segély legnagyobb része visszakerült "egyenesen az adósságszolgáltató nyugati bankok pénzesládájába".
Ép ésszel senki sem állítaná, hogy egy akkora háborúnak, mint az I. Világháború egyetlen oka volt. A háborúk összetett dolgok, számos kiváltó tényezővel. Másrészről viszont ugyanolyan butaság lenne tagadni, hogy az I. Világháború elsődleges okozói azok voltak, akik a legtöbbet nyerték a háborún. A pénzváltók szerepének felismerése nem vad összeesküvés elmélet. Volt indítékuk, egy rövid távú öncélú indíték, és volt egy hosszú távú politikai indítékuk is, diktatórikus kormányok kialakítása, ahol a pénzváltók irányítják a pénzügyeket, hogy kézben tarthassanak bármilyen vezető pozícióba kerülő politikust.




Mi a pénzváltók végső politikai célja a világ számára?

NAGY VÁLSÁG 

Röviddel az I. Világháborút követően a pénzváltók átfogó politikai terve körvonalazódni kezdett. Most, hogy már egyenként uralták a nemzeti gazdaságokat, a következő lépés az egyesítés végső formája volt: a Világkormány. Az új Világkormány tervezete elsődleges fontosságot kapott az I. Világháború utáni Párizsi Békekonferencián. NÉPSZÖVETSÉG volt a neve De Paul Warburg és Bernard Baruch legnagyobb meglepetésére, akik Wilson elnökkel együtt vettek részt a konferencián, a világ még nem állt készen a nemzeti határok megszüntetésére. A nacionalizmus még erősen dobogott az emberek mellkasában. Lord Curson Brit külügyminiszter például egy jó viccnek nevezte a Népszövetséget, noha a brit hivatalos álláspont támogatta azt.
Wilson elnököt megalázva az USA kongresszus sem hagyta volna jóvá a Szövetséget. Annak ellenére, hogy sok más ország jóváhagyta, a Szövetség kimúlt, mivel nem folyt be pénz az USA kincstárából.

Az I. Világháborút követően az emberek belefáradtak a demokrata Woodrow Wilson internacionalista politikájába. Az 1920-as elnökválasztásokon a republikánus Warren Harding fölényes győzelmet aratott, a szavazatok több mint 64 százalékával. Harding mind a bolsevizmus, mind a Népszövetség elkötelezett ellenzője volt. Megválasztása, ami egy 12 éves republikánus elnökség kezdete a Fehér Házban, példa nélküli gyarapodási időszakot eredményezett, amit az Virágzó Húszas évekként emlegetnek.

Annak ellenére, hogy a háború tízszer nagyobb adósságba sodorta Amerikát, mint a saját polgárháborúja, az amerikai gazdaság tovább erősödött. Az arany özönlött az országba a háború alatt, és ez a továbbiakban is így maradt. Az 1920-as évek elején e bank, a New Yorki Federal Reserve Bank feje, Benjamin Straw rendszeresen találkozott a Bank of England zárkózott és különc vezetőjével, Montegue Normannal. Norman eltökélten próbálta pótolni az aranymennyiséget, amit Anglia Amerikával szemben veszített az I. Világháborúban, és próbálta visszaállítani a Bank of England korábbi uralkodó szerepét a világ pénzügyi rendszerében.





Mindezek tetejébe - aranyban gazdagon - az amerikai gazdaság ismét kicsúszhat az irányítás alól, ahogy a polgárháború után közvetlenül történt. A következő nyolc évben, Harding és Coolidge elnöksége alatt, az I. Világháború során felhalmozott hatalmas szövetségi adósságot 38%-kal, 16 milliárdra szorították vissza, ami a legnagyobb mértékű csökkenés az USA történelmében. Az 1920-as választások alatt Warren Harding és Calban Coolidge ellenfele James Cox Ohio kormányzója és a kevésbé ismert Franklin D. Roosevelt volt, aki korábban még nem jutott magasabbra Wilson elnök Haditengerészeti titkárhelyettesi posztjánál. Beiktatását követően Harding igyekezett, hogy hivatalosan megbuktassa a Népszövetséget.

Aztán gyorsan nekilátott, hogy csökkentse a belföldi adókat, miközben rekord magasságokba növelje a vámokat. Ez most egy olyan jövedéki politika volt, amit az alapító atyák többsége bizonyára helyeselt volna. Hivatali idejének második évében Harding megbetegedett egy nyugati hajókiránduláson és hirtelen meghalt. Noha boncolást nem végeztek, tüdőgyulladást vagy ételmérgezést neveztek meg a halál okaként. Amikor Coolidge helyébe lépett, folytatta Harding gazdasági belpolitikáját a magas import tarifákkal és a jövedelemadók csökkentésével. Ennek eredményeként a gazdaság olyan mértékben erősödött, hogy a nettó állami jövedelem még tovább növekedett. Nahát, ennek aztán véget kellett vetni. Így, mint ahogy korábban rendszeresen tették, a pénzváltók úgy döntöttek, hogy ideje tönkretenni az amerikai gazdaságot. A Federal Reserve elkezdett pénzt pumpálni az országba. 62%-kal növelték a pénzkínálatot ezekben az években. Pénzbőség volt. Ezért hívják ezt az időszakot Virágzó Húszas Éveknek. Halála előtt

Roosevelt elnök megpróbálta figyelmeztetni az amerikaiakat. A The New York Times 1922-es márciusi számában Roosevelt ezt mondta: Ezek a nemzetközi bankárok és a Rockefeller-Standard Oil érdekek irányítják az újságok többségét, és a lapok hasábjait hogy engedelmességre kényszerítsék őket, vagy elkergetik azokat a köztisztviselőket az állásukból, akik megtagadják az árnyékkormányt képező nagyhatalmú korrupt csoportok parancsainak teljesítését. -- Theodore Roosevelt. Mindössze egy nappal korábban a New York Timesban Rooseveltet idézte New York polgármestere, és azokat átkozta, akik szerinte megszerzik az irányítást Amerika, politikai gépezete és sajtója felett: Theodore Roosevelt figyelmeztetése napjainkban még időszerűbb, mivel valós veszélyt jelent köztársaságunknak ez az árnyékkormány, ami mint egy óriás polip ráterpeszkedik ragadós csápjaival városra, államra, nemzetre!

Hosszú és erős karjaiban tartja fogva közigazgatási hivatalnokainkat, törvényhozó testületeinket, iskoláinkat, bíróságainkat, újságjainkat és minden közbiztonság érdekében létrehozott szervet! De hagyjuk a puszta általánosításokat, hadd mondjam el, hogy e polip fejét a Rockefeller- Standard Oil érdekek és befolyásos bankházak kis csoportja alkotja, akikre általában, mint nemzetközi bankárokra utalnak. A nagyhatalmú nemzetközi bankárok kis zárt társasága gyakorlatilag saját önző céljaik szerint irányítják az Egyesült Államok kormányát. Voltaképpen ők irányítják mindkét pártot, ők írják a politikai programokat, kihasználják a pártvezetőket, kihasználják a magánszervezetek vezetőit, és minden eszközt igénybe vesznek, hogy csak olyan jelölteket nevezzenek ki magas állami pozíciókba, akik hallgatni fognak a korrupt Nagy Pénz parancsaira. Ezek a nemzetközi bankárok és a Rockefeller-Standard Oil érdekek irányítják az újságok és magazinok többségét az országban. -- John Hylan.

Az emberek miért nem hallgattak az ilyen súlyos figyelmeztetésekre, és miért nem akarták, hogy a kongresszus visszavonja a 1913-as Federal Reserve Törvényt? Mert emlékezzünk rá, hogy ezek az 1920-as évek voltak. A banki kölcsönök folyamatos bővülése piaci növekedést eredményezett. Más szóval, akárcsak napjainkban, a gyarapodás éveiben senki sem akart gazdasági kérdéseken morfondírozni. Ez akkor is, ma is súlyosan felelőtlen politikai, gazdasági rövidlátás, és tunyaság. Viszont e gyarapodásnak van sötét oldala is. Az üzlet bővült, és ráhangolódott a hitelre. A virágzó értéktőzsdén féktelenné vált a spekuláció. Noha minden rózsásnak tűnt, kártyavár volt az egész. Amikor 1929 áprilisában mindenki készenlétben állt, Paul Warburg, a Federal Reserve atyja titkos tanácsadót küldött, aki figyelmeztette barátait, hogy biztosra vehető egy összeomlás és nemzeti szintű válság.

1929 augusztusában a FED elkezdte szűkíteni a pénzkínálatot. Nem véletlen egybeesés, hogy a kor Wall Street-i óriásainak, John D. Rockefeller, J. P. Morgan, Joseph Kennedy, Bernard Baruch önéletrajzai csodálattal adóznak zseniális előrelátásuknak, hogy pont az összeomlás előtt kiléptek a tőzsdéről, és mindenüket készpénzbe vagy aranyba fektették. 1929 október 24-én a nagy New York-i bankárok lehívták 24 órás azonnali visszafizetésre felmondható kölcsöneiket. Ez azt jelentette, hogy mind az értékpapír brókereknek, mind a fogyasztóknak azonnal piacra kellett dobniuk értékpapírjaikat, és eladni bármi áron, hogy kölcsöneiket fedezni tudják. Ennek eredményeként a piac összezuhant, és ezt a napot Fekete Csütörtöknek nevezik.

Itt kell figyelmeztetni arra, hogy a pénzvilág urai egyáltalán nem “zseniális előrelátók", mindössze jól informáltak! Ami nem is csoda, hiszen a ők maguk rendezték, tervezték és vitték is végbe, régi unalomig ismételt és úgy tűnik mindig be is váló taktikát: a gazdaság pénzügyi hintáztatását. Napjainkban is pontosan ez zajlik. A gazdasági, és pénzpiaci összeomlás, mint az a fentiekből, a korábbi részekből, valamint rengetek egyéb leleplező munkából (cikkek, videók, filmek, könyvek, stb) is jól megismerhető - egyáltalán nem a véletlen műve! Sosem az! Pontosan tervezett pénzkínálattal és pénzszűkítéssel idézik elő a válságokat és a fellendüléseket.
 Az eladósításon van mindig a hangsúly, akit sikerül eladósítani, afölött már meg is szerezték az uralmat. 
Ahogy a banki adósokkal, a vállalkozásokkal, elbánnak, ugyanez zajlik nagyban az országok esetében. A régi trükköknek azok dőlnek be, akik ennyire sötétben maradtak, vagy nem is érdekli őket, hogy mi a mozgató rugója a nagy pénzügyi eseményeknek, vagy akiket ezért megfizetnek. Bár ez utóbbiak sincsenek teljesen tisztában az pénzügyi folyamatokkal, eseményekkel, hiszen ezt titokban tartják előttük is, de mivel anyagilag érdekeltek a fosztogatásban, ezért fényesre nyalják a cipőtalpakat.

Az 1929-es összeomlás idején - John Kenneth Galbraight szerint - az eladási őrület tetőfokán Bernard Baruch elvitte Winston Churchillt a New Yorki értéktőzsde vendéggalériájába, hogy szemtanúja lehessen a pániknak, és hogy elkápráztassa az teremben tomboló események fölötti befolyásával. Louis McFadden kongresszusi képviselő, a Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke 1920 és 1931 között, tudta, hogy kit kell hibáztatni. A FED-et és a nemzetközi bankárokat vádolta a krach megkomponálásával és levezénylésével: "Nem volt véletlen. Gondosan kitervelt esemény volt? A nemzetközi bankárok arra törekedtek, hogy kétségbeesett légkört szítsanak itt azért, hogy uralkodóként emelkedhessenek mindannyiunk fölé." -- Louis T. McFadden. De McFadden ennél is messzebb ment. Nyíltan vádolta őket azzal, hogy azért okozták az összeomlást, hogy ellopják Amerika aranyát. 1931 februárjában, a válság közepette így nyilatkozott: "Úgy gondolom aligha vitatható, hogy az európai államférfiak és pénzügyi szakértők készek szinte bármilyen eszközt bevetni, hogy gyorsan visszaszerezzék az aranykészletet, amelyet Európa elveszített Amerika javára az I. Világháború eredményeként." -- Louis T. McFadden.





Curtis Dall, a Lehman Brothers egyik brókere éppen a New Yorki tőzsdén dolgozott az összeomlás napján. 1970-es FDR My exploited father in law című könyvében elmagyarázza, hogy
 az összeomlás kiváltó mozzanata a New York-i pénzpiacon az azonnal visszahívható kölcsönök megtervezett hirtelen fellépő hiánya volt: "Ténylegesen ez a közemberek előre kiszámított "megkopasztása" volt a világ pénzügyi hatalmai által, amit a New York-i pénzpiacon azonnal visszahívható kölcsönök megtervezett hirtelen fellépő hiánya váltott ki."
 -- Curtis Dall, FDR (Franklin Delano Rooswelt) vője. Néhány héten belül úgy tűnt, hogy 3 milliárd dollárnyi vagyon egyszerűen eltűnt. Egy éven belül 40 milliárd veszett el. De tényleg eltűnt? Vagy egyszerűen csak kevesebb kézben összpontosult? Joseph P. Kennedy vagyona az 1929-es 4 millióról több mint 100 millió lett 1935-re.
És mit tett a Federal Reserve?

Ahelyett, hogy a gazdaság kisegítésére igyekezett volna a kamatlábak gyors csökkentésével a gazdaság élénkítése érdekében, a FED tovább folytatta a pénzkínálat brutális szűkítését, tovább mélyítve a válságot. 1929 és 1933 között a FED további 33%-kal csökkentette a pénzkínálatot. Noha az amerikaiak többsége soha nem hallott róla, hogy a válságot a FED okozta, a vezető közgazdászok előtt közismert a dolog. Milton Friedman, a Nobel-díjas közgazdász, most a Stanford Egyetemen tanít, ugyanazt mondta egy országos kereskedelmi rádió interjújában 1996-ben: ,,Egyértelműen a Federal Reserve okozta a Nagy Gazdasági Válságot azáltal, hogy 1929 és 1933 között egyharmadával szűkítette a forgalomban lévő pénz mennyiségét." -- Milton Friedman. De az amerikaiak többsége válság alatt elveszített pénze nem tűnt csak úgy el. Egyszerűen csak átkerült azok kezébe, akik időben kiszálltak az összeomlás előtt és aranyat vásároltak, ami mindig biztos pont, ahova pénzünket rakhatjuk válság előtt. De Amerika pénzéből került a tengeren túlra is.

Hihetetlen volt, hogy miközben amerikaiak milliói éheztek a válság mélyülésével, Hoover elnök “hősiesen" próbálta megmenteni a bankokat és a kijelölt üzleti vállalkozásokat. Akár csak a mostani válságnál, a Gyurcsány kormány arra vett fel csillagászati összegű IMF HITELEKET, hogy azokat a bankokat támogassa, akik addig is betegre keresték magukat rajtunk, a gazdatesten! Az I. Világháború után Németország a nemzetközi bankárok ölébe hullott. Azok a bankárok megvették szőröstül-bőröstül. Megvették az iparát, jelzálogokkal terhelték földjeit, irányítják termelését, irányítják minden közszolgáltatását. (Ahogy csak minket! Magyarországot is eladósították a végletekig)

Hitler, a szabad választásokat követő győzelme után nem tétlenkedett, s ennek következtében Németország gazdaságilag talpra állt, sőt hatalmas fejlődésnek indult. Ezt pedig úgy érte el, hogy beszüntette a fizethetetlen jóvátételeket és a cionista tőkét kiebrudalta az országból, ezzel Németország kikerült az adósságcsapdából. Valamint a kereskedelemből is kiiktatta a pénzoligarchia mohó csápjait. Franklin D. Roosevelt az 1932-es elnökválasztás után került hivatalba. Mindamellett, amikor hivatalba lépett, azonnal rendkívüli banki intézkedéseket jelentettek be, amelyek semmi mást nem eredményeztek, csak a FED pénzkínálat fölötti befolyását növelték. Akkor, és csak akkor kezdett a FED enyhíteni a nadrágszíjon, és új pénzzel látta el az éhező amerikai embereket. Érdemes hát a módszereket megjegyezni, mindig felismerjük őket. És fel tudjunk készülni az elkövetkezőkre. Illetve mindent megtenni, hogy ne kergethessenek minket az adósság örvényébe. Hisz az egész folyamat nem más mint bankcsapda! Kicsiben, nagyban egyaránt!






  2011-05-16 08:42:59, hétfő




Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 7)

Roosevelt kifosztotta az amerikai embereket, de a felelősséget nem merte vállalni érte! Ahogy nálunk most épp a többszörösen kifosztott nyugdíjkassza tátongó lyukainak betömésére hozott kormányzati intézkedéssel. Mert valljuk be, amikor az embereket - akiknek jó részét, maga a kormány kényszerítette be a magánnyugdíjpénztárakba - azzal fenyegetik, ha nem adják oda a jelenleg még ellenőrizhető magánnyugdíj befizetéseiket, akkor a megelőző befizetéseiket egyszerűen elveszik tőlük. Ez pedig vegytiszta zsarolás! - e témáról másutt írunk bővebben. ... Ezért a Wall Street segített feltámasztani Németországot a Thyssen Bankokon keresztül, amelyek szoros kapcsolatban álltak a New Yorki Harrimans Interesttel. Pont, ahogy a Chase bank segítette az orosz bolsevik forradalom finanszírozását az I. Világháború során. A Chase Bankot a Rockefeller család irányította. Később összeolvadt Warburg Manhattan Bankjával és létrejött a Chase-Manhattan Bank. Ez most egyesült a New Yorki Chemical Bankkal, így a Wall Street legnagyobb bankjává lett. Stratégiájuk bevált. Még mielőtt a II. Világháború véget ért volna, a Világkormány ismét sínen volt. 1944-ben a New Hampshire-I Bretton Woodsban jóváhagyták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, teljes USA részvétellel. 
Link





Roosevelt először szidta a pénzváltókat, mivel ők okozták a válságot. Hiszik vagy sem, ezt mondta 1933. március 4-i hivatalba iktatásakor elhangzott beszédében:
 "A gátlástalan pénzváltók ténykedéseik miatt vádlottként állnak a közvélemény bíróságán, az emberek szíve és esze elutasítja őket... A pénzváltók kiűzettek előkelő pozícióikból civilizációnk templomában."
 Franklin D. Roosevelt Két nappal később azonban Roosevelt banki szabadnapot hirdetett, és bezáratott minden bankot.

Később abban az évben Roosevelt betiltatta mindenféle aranyrúd és aranypénz magánbirtoklását, a ritka érmék kivételével. Az átlag amerikaiak kezében lévő arany nagy része arany pénzérmék formájában volt jelen. Az új határozat gyakorlatilag elkobzást jelentett. Azok, akik nem tettel eleget ennek, 10 év börtönt és egy 10.000 dolláros bírságot kockáztattak, ami ma 100.000 dollárral egyenértékű. Amerika kisvárosaiban néhány ember nem bízott Roosevelt rendeletében. Sokan vacilláltak nehezen megkeresett vagyonuk megtartása és a kormánynak való engedelmesség között.
Roosevelt kifosztotta az amerikai embereket, de a felelősséget nem merte vállalni érte! Ahogy nálunk most épp a többszörösen kifosztott nyugdíjkassza tátongó lyukainak betömésére hozott kormányzati intézkedéssel. Mert valljuk be, amikor az embereket - akiknek jó részét, maga a kormány kényszerítette be a magánnyugdíjpénztárakba - azzal fenyegetik, ha nem adják oda a jelenleg még ellenőrizhető magánnyugdíj befizetéseiket, akkor a korábbi állami nyugdíj befizetéseiket egyszerűen elveszik tőlük.
 Ez pedig vegytiszta zsarolás!

Azok, akik beszolgáltatták az aranyukat, a hivatalos árat, unciánként 20.66 dollárt kapták érte. Annyira népszerűtlen volt az elkobzó rendelet, hogy a kormányban senki sem vállalta a szerzőséget érte. Egy kongresszusi képviselő sem akarta magáénak. Az aláírási szertartáson Roosevelt elnök tisztán értésére adta minden jelenlévőnek, hogy nem ő a szerzője, és nyilvánosan kijelentette, hogy sosem olvasta. Még a pénzügyminiszter is azt mondta, hogy ő sem olvasta soha, azt mondta, hogy ez "az, amit a szakértők akartak". Roosevelt meggyőzte a lakosságot, hogy lemondjon aranykészletéről, mondván, hogy a nemzet forrásainak bevonása szükséges ahhoz, hogy Amerikát kihúzzák a válságból. Nagy ünnepélyesen elrendelte egy új aranyrúd raktár építését, ahol tárolhatják az a hegynyi aranyat, amit az USA kormánya illegálisan elkobzott. 1936-ra elkészült az USA aranyrúd raktár, Fort Knox. Majd 1937 januárjában az arany elkezdett oda áramlani. Mint mára kiderült a Fort Knoxban "őrzött" aranykészletnek lába kélt. Akárcsak a hazai közpénzeknek, nyugdíj és egészségügyi, s más kasszáknak, alapoknak.
Minden idők legnagyobb fosztogatása folytatódott.

Amikor 1935-ben minden aranyat beszolgáltattak, az arany hivatalos unciánkénti ára hirtelen 35 dollárra ugrott. De a csel az volt a dologban, hogy csak külföldiek adhatták el az aranyukat az új, magasabb áron. A pénzváltók, akik hallgattak Warburg figyelmeztető szavára, és - és minő véletlen(!)kiszálltak az értékpapírpiacról pont az összeomlás előtt és 20.66-ert vettek aranyat, majd Londonba vitték most visszavihették és eladhatták a kormánynak, majd megduplázva ezzel pénzüket, miközben az átlag amerikai éhezett. A Fort Knox Aranyraktár a Fort Knox katonai terület közepén fekszik, 30 mérföldre Louisville-től délnyugatra, Kentuckyban. Az épületet közvetlenül körülvevő másfél hektáros területet áram alá helyezett kerítés, nyitott árok és négy gépágyús őrbunker védi az építmény sarkainál. Amikor 1937 január 13-án kezdett megérkezni az arany, példátlan biztonsági intézkedések voltak itt. Hivatalos vendégek ezrei figyelték, ahogy kilenc vasúti kocsi megérkezett Philadelphiából, fegyveres őrök, postai ellenőrök, titkosszolgálati emberek, és az USA pénzverde őreinek őrizetében. Szép nagy színjáték volt az egész. Amerika aranykészletét bevonták az egész ország területéről, állítólag a közjó érdekében, aztán "biztonságba" helyezték Fort Knoxban. De mindezt a biztonságot hamarosan a kormány maga sértette meg.

Készen állt a terep egy igazán nagy háborúhoz. Egy olyanhoz, ami sokkal nagyobb adósságot halmoz fel, mint az I. Világháború. "Csak az 1944-es évben például az USA nemzeti bevétele mindössze 183 milliárd dollár volt, mégis 103 milliárdot költöttek a háborúra. Ez a harmincszorosa volt annak, mint amit az I. Világháborúban költöttek. Lényegében a szövetségesek összköltségének 55%-át viselték az amerikai adófizetők a háborúban. De ugyanilyen fontos, hogy gyakorlatilag a II. Világháborúban résztvevő minden nemzet megsokszorozta adósságát. Az USA-ban például a szövetségi adósság az 1940-es 43milliárdról 1950-re 275 milliárdra nőtt, ami 598%-os növekedés. 1940 és 1950 között a japánok adóssága 1348%-ot ugrott. A francia adósság 83%-al nőtt. Kanadában 417% volt a változás." A háború után a világ két gazdasági táborra oszlott: egyrészt kommunista utasításos gazdaságokra, másrészről kapitalista monopóliumokra, amelyek örökös és igen nagy hasznot hozó fegyverkezési versenybe kezdtek. Elérkezett végre az idő, hogy a központi bankárok komolyan nekifogjanak 3 lépéses tervüknek, hogy központosítsák az egész világgazdasági rendszereit és végül kialakítsák világkormányukat, avagy az Új Világrendet...
A terv állomásai a következők voltak:

Első lépés:központi bankok uralma a nemzetgazdaságokban világszerte.

Második lépés:a regionális gazdaságok központosítása olyan szervezetekbe, mint az Európai Monetáris Unió, és olyan regionális kereskedelmi uniókba, mint a NAFTA.

Harmadik lépés: a világgazdaság központosítása egy Világ Központi Bankba, egy világpénzbe és a nemzeti függetlenség megszüntetése a vámok eltörlését illetően, olyan szerződésekkel, mint a GATT.

Az első lépés már régen teljesült. A második és harmadik lépés előrehaladt, közel a teljesítés.




Mi a helyzet az arannyal?

A bankok közül a legnagyobb aranybirtokos most az IMF (Nemzetközi Valutaalap). Ez, és a központi bankok most már a világ aranykészletének kétharmadát irányították, lehetőséget kapva az aranypiac befolyásolására. Emlékezzünk a pénzváltók aranyszabályára: akinél az arany, az hozza a szabályokat. De mielőtt megoldást keresünk a problémáinkra, nézzük meg, mi történt azzal a rengeteg arannyal Fort Knoxban! Mert ha nem értjük meg, hogy az aranyat ellopták, akkor az összeomlás bekövetkeztekor az aranyalapú pénz rossz megoldásába hagyjuk hajszolni magunkat. A legtöbb amerikai még mindig azt hiszti, hogy az arany továbbra is itt van Fort Knoxban. A II. Világháború végére több mint 7 millió uncia arany volt Fort Knoxban, ami hihetetlen, de 70%-a a világ aranyának. Mennyi van még itt? Senki nem tudja. Annak ellenére, hogy a szövetségi törvény éves fizikai felülvizsgálatot rendel el a Fort Knoxi aranyra, a kincstár következetesen elutasítja, hogy akár csak egyet is lefolytasson. Az igazság az, hogy bármennyi is van még itt, egyetlen hiteles felülvizsgálat sem volt azóta, hogy Eisenhower elnök elrendelt egyet 1953-ban.
Ismerős? Pont mint hazánkban! Itt sem készült leltár az állami vagyonról, a közvagyonról mielőtt szétlopták volna az országot - amit a szépen csengő privatizáció elnevezéssel illetnek.
 S azóta sem történt meg a vagyonleltár felvétele, sem a "rendszerváltás" előtt sem a közbenső időszakban. Pártállástól függetlenül!! Egyetlen politikai oldal nem tette meg ezt. Mint, ahogy más restanciájukkal is így történt; se politikai, se gazdasági elszámoltatásokra és felelősségre vonásokra nem került sor soha! Csak titkosított szerződések, vádalkuk és háttér megállapodások, stb. keletkeztek. Tömeges dokumentum megsemmisítések és titkosítás alá vonások mögé bújtak az árulók! Politikusok, gazdasági, pénzügyi, jogász és egyéb "szakemberek", vagyis a lopott haszon megszerzői egyaránt megúszták és élvezhették ebül szerzett, kétes származású vagyonukat. Sőt az általános erkölcs fellazításának, valamint az összetákolt törvényeiknek köszönhetően, még ügyes emberekként villognak, mint példaképek, vagy okos emberek.
Hová ment Amerika aranya Fort Knoxból?

Az évek során eladták az európai pénzváltóknak 35dolláros unciánkénti áron. Emlékezzünk rá, hogy ekkor az amerikaiak számára illegális volt bármennyi saját aranyat is vásárolni Fort Knoxból. Valójában volt egy hírhedt eset. A Firestone család fantomcégeket hozott létre, hogy Fort Knoxi aranyat vásároljanak, és Svájcban tartsák, elkerülve az USA partjait. Később elkapták őket, és sikeresen vádat emeltek ellenük. Végül 1971-ben a megmaradt aranyat titokban elvitték Fort Knoxból, visszaáramoltatva Londonba. Amikor aztán az arany elkerült Fort Knoxból, Nixon elnök bezárta az aranyablakot, és hatályon kívül helyezte Roosevelt 1934-es aranytartalék törvényét, legalizálva ezzel ismét az amerikaiak aranyvásárlását. Természetesen az aranyárak azonnal az égbe szöktek. Kilenc évvel később az arany unciája 880 dollárba került, huszonötször többe, mint amennyiért eladták Fort Knoxban lévőt.

Azt hihetnénk, hogy végül valaki a kormányból tudomást szerzett a történésekről és eljárt a szája. A világ legnagyobb vagyonát a történelemben, ellopták. A régi James Bond film, a Goldfinger árnyéka ... Nos, tulajdonképpen Ian Fleming, a James Bond sorozat szerzője a Brit kémelhárítás, a MI5 vezetője volt! Hírszerző körökben sokan úgy gondolják, hogy fikciói nagy részét figyelmeztetésként írta, ahogy más szerzők is teszik. Ha a Fort Knox-i arany eltávolítására úgy tekintünk, mint az USA kincstár kitervelt kifosztására, akkor egy ilyen "hadműveletet" évekbe tellett véghezvinni, egészen pontosan 40 évbe, ami biztosan elég hosszú idő, hogy Fleming tudomást szerezzen róla, és megpróbálja megakadályozni. Tehát, hogyan is derült ki a Fort Knox-i rablás története? Az egész egy New York-i folyóirat cikkével kezdődött 1974-ben. A cikk azzal állt elő, hogy a Rockefeller család befolyásolta a Federal Reserve-t, hogy a Fort Knox-i aranyat alkalmi áron adják el névtelen európai spekulánsoknak.

Három nappal később a sztori névtelen forrása, Louise Arcanclass Boyer, rejtélyes módon kizuhant New York-i tizedik emeleti lakása ablakából. Honnan tudott Boyer asszony a Rockefellerek Fort Knox-i aranyhoz fűződő kapcsolatáról? Sokáig Nelson Rockefeller titkárnője volt. A következő 14 évben ez az ember, Ed Durell, egy gazdag ohioi iparos elkötelezte magát az igazság kiderítése mellet a Fort Knox-i aranyat illetően. Több ezer levelet írt több mint ezer kormány- és bankhivatalnoknak, hogy kiderítse, mennyi arany maradt végül, és hova került a többi. Edith Roosevelt, Teddy Roosevelt unokája, a The New Hamshire Sunday News egyik 1975 márciusi kiadásában megkérdőjelezte a kormány tevékenységét: "A Fort Knoxból hiányzó aranyra vonatkozó állításokat pénzügyi körökben részletesen tárgyalták Európában. De az elgondolkodtató, hogy a Kormányzat nem igyekszik meggyőzően bizonyítani, hogy nincs ok aranykincsük miatt aggódni - ha egyáltalán abban a helyzetben van, hogy megteheti." -- Edith Roosevelt

Sajnos Ed Durell soha nem érte el fő célját, egy teljes felülvizsgálatot a Fort Knoxi aranytartalékra. Hihetetlen, hogy a világ legnagyobb kincsére vonatkozóan ilyen kevés elszámolás vagy felülvizsgálat van. Ez az arany az amerikai embereket illeti, nem pedig a Federal Reserve-t és külföldi tulajdonosait. Egy dolog biztos, a kormány eloszlathatta volna a találgatásokat néhány nap alatt, egy jól publikált felülvizsgálattal, a média kameráinak kereszttüzében. De úgy döntött, hogy nem teszi meg. Le lehet vonni a következtetést, hogy félnek az igazságtól, amire egy ilyen felülvizsgálat fényt derítene.
Mitől fél ennyire a kormány?

Itt van a válasz. Amikor Ronald Reagan 1981-ben hivatalba lépett, konzervatív barátai szorgalmazták, hogy tanulmányozza az aranyfedezetre való visszatérés kivitelezhetőségét, mint a kormányzati költekezés féken tartásának egyedüli módját. Ésszerű lehetőségnek tűnt. Ezért Reagan elnök kinevezett egy csoportot, Arany Bizottság néven, hogy vizsgálják meg a helyzetet, és készítsenek jelentést a Kongresszusnak. A jelentés, amit Reagan Arany Bizottsága adott a Kongresszusnak 1982-ben a következő megdöbbentő kijelentéssel élt az aranyra vonatkozólag: "Az USA kincsárának tulajdonában egyáltalán nincsen arany." Minden arany, ami Fort Knoxban maradt, a Federal Reverse tulajdona volt, magánbankárok egy csoportjáé, a nemzeti adóssággal szembeni biztosítékként. Az igazság az, hogy a közemberek kezéből ennyi pénzt még soha nem loptak el, és nem került magánbefektetők kis csoportja, a pénzváltók kezébe.



IMF/Világbank

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) központja, Washington DC-ben. Az utca másik oldalán van a Világbank főhadiszállása. Mik ezek a szervezetek, ki irányítja őket, és ami a legfontosabb: vajon azért vannak, hogy hatalmas világméretű válságot okozzanak? Egy pillanatra ugorjunk vissza az időben, az I. Világháború következményeihez. Az emberek belefáradtak a háborúba. Így, a béketeremtés látszata mögött a nemzetközi bankárok kiagyaltak egy tervet, hogy hatalmukat még jobban megszilárdítsák. Azt állítva, hogy csak egy nemzetközi kormány tudná megakadályozni az újabb világháborúkat, a pénzváltók egy háromlábon álló Világkormány javaslatátával hozakodtak elő: egy központi világbank, aminek a Nemzetközi Fizetések Bankja lesz a neve; egy Világbíróság, ugyanezen a néven, Hágai székhellyel Hollandiában; és egy világ végrehajtó törvényhozó hatalom, aminek Nemzetek Szövetsége lesz a neve. Mint Clinton elnök mentora, a georgtowni történész Carroll Quigley 1966-os Tragedy and Hope című könyvében írta: "A pénzügyi kapitalista hatalmak hosszútávra terveztek, nem kevesebbre fenték a fogukat, mint egy világméretű magánkezekben lévő pénzügyi irányítási rendszerre, ami uralni képes minden egyes ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. A tervek szerint a rendszert a világ központi bankjai irányítják egymással összehangolt tevékenységük révén, feudalista módon, rendszeres találkozókon és konferenciákon hozott titkos megállapodásokkal.

A rendszer csúcsa egy magánbank, a világ központi bankjainak tulajdonában és irányítása alatt álló Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) a svájci Bázelben, mely nemzeti bankok maguk is magánvállalatok. Minden központi bank... törekszik saját kormányát uralni azáltal, hogy képes irányítani a kincstári kölcsönöket, képes manipulálni a valuta árfolyamokat, képes befolyásolni az ország gazdasági aktivitásának mértékét, és képes befolyásolni az együttműködő politikusokat az üzleti életben nyújtott későbbi gazdasági jutalmakkal." -- Carroll Quigley Nos, ebben rejlik a megoldás is!

A nemzetközi bankárok és a sajtó heves nyomása ellenére egy maroknyi USA képviselő Henry Cabott Large szenátor vezetésével kívül tartotta az USA-t ebből a rendszerből. Az USA részvétele nélkül a Népszövetség halálra volt ítélve. Hihetetlen, hogy jóllehet az USA visszautasította a Központi Világbankot, a BIS-t, a New York Federal Reserve semmibe vette kormányát, és dölyfösen képviselőket küldött Svájcba, hogy részt vegyenek a központi bankárok találkozóján, egészen 1994-ig, amikor is az USA-t hivatalosan is bevonták.

Világkormányzati tervük arra sarkallta a bankárokat, hogy a régi bevált megoldáshoz folyamodjanak: egy újabb háború a Világkormánnyal szembeni ellenállás megtörésére, csinos nyereséget bezsebelve közben. Ezért a Wall Street segített feltámasztani Németországot a Thyssen Bankokon keresztül, amelyek szoros kapcsolatban álltak a New Yorki Harrimans Interesttel. Pont, ahogy a Chase bank segítette az orosz bolsevik forradalom finanszírozását az I. Világháború során. A Chase Bankot a Rockefeller család irányította. Később összeolvadt Warburg Manhattan Bankjával és létrejött a Chase-Manhattan Bank. Ez most egyesült a New Yorki Chemical Bankkal, így a Wall Street legnagyobb bankjává lett. Stratégiájuk bevált. Még mielőtt a II. Világháború véget ért volna, a Világkormány ismét sínen volt. 1944-ben a New Hampshire-I Bretton Woodsban jóváhagyták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, teljes USA részvétellel. A második Népszövetséget, új nevén az Egyesült Nemzeteket 1945-ben hagyták jóvá. Hamarosan egy új nemzetközi bírósági rendszer is működött. Minden, a háború előtt még hatékony ellenállás elpárolgott ezekkel a nemzetközi intézményekkel szemben a háború hevében, pont, ahogy kitervelték. Ezek az új szervezetek egyszerűen világviszonylatban megismételték, amit az 1864-es Nemzeti Bank Törvény és az 1913-as Federal Reserve Törvény létrehozott az USA-ban.

A világ központi bankjai bank-kartellt alakítottak, ami fokozatosan magához ragadta az összes nemzet bankjainak hitelpolitikája feletti hatalmat. Például, éppen ahogy a Federal Reserve Törvény felhatalmazást adott egy új nemzeti papírpénz, a Federal Reserve Bankjegy létrehozására, az IMF felhatalmazást adott a világpénz, az SDR ("Különleges Lehívási Jogok") kibocsátásához. Ez idáig az IMF több mint 30 milliárd dollár értékű SDR-t teremtett. A tagállamokra nyomást gyakoroltak, hogy teljesen átválthatóvá tegyék fizetőeszközeiket az SDR-re. 1968-ban jóváhagyott kongresszusi törvények felhatalmazzák a FED-et, hogy tartalékként elfogadják az SDR-t az USA-ban, és hogy SDR-ért cserébe Federal Reserve Bankjegyeket bocsássanak ki. Mit jelent mindez? Ez azt jelenti, hogy az USA-ban az SDR már a törvényes pénz részét képezi.
És mi van az arannyal?

Az SDR már részben aranyfedezetű, és a világ aranykészletének kétharmadával a kezükben a központi bankok, a pénzváltók nekiláthatnak a világgazdaság jövőjének alakításához, az általuk legnagyobb hasznot hozó módon. Jegyezzük meg, hogy ahogy a FEDet irányítja kormányzótanácsa, úgy az IMF-et is kormányzótanácsa irányítja, ami a különböző központi bankok vezetőiből, vagy a különböző, központi bankok által uralt nemzeti pénzügyminisztériumok vezetőiből áll. A szavazati jog az IMF-ben hatékony befolyást biztosít az USA-nak és az Egyesült Királyságnak, vagyis a FED-nek és a Bank of Englandnek. Ahogy a FED irányítja az USA-ban lévő pénz mennyiségét, úgy a BIS, az IMF és a Világbank irányítja a világ pénzkínálatát. Tehát az aranyművesek régi csalásának megismétlődését láthatjuk: lemásolva nemzeti szinten a központi bankokkal, mint a FED, nemzetközi szinten pedig a világ központi bank három pillérével. Ez a szervezet bővíti és szűkíti a világon a hiteleket jelenleg, a BIS, az IMF és a Világbank, amire egységesen Világ Központi Bankként utalunk. A BIS által 1988-ban életbe léptetett szabályozások megkövetelték a világ bankáraitól, hogy tőkéiket és tartalékaikat a tartozásaik 8%-ig növeljék 1992-re. A megnövelt tőkekövetelmények felső határt szabtak a részleges tartalékolású kölcsönzésnek, hasonlóan ahhoz, a hogy a készpénztartalék követelmények tették.





Mi jelent ez, az egyik svájci városban meghozott, látszólag jelentéktelen szabályozás a világ számára?

Az jelenti, hogy bankjaink nem tudnak egyre több és több pénz kikölcsönözni több és több vásárlásra, a következő válság előtt, mivel megállapítottak egy kölcsönarány maximumot.

Azt jelenti, hogy azok a nemzetek, akiknek a legalacsonyabbak a banki tartalékaik, máris érzik a hitelszűkítés szörnyű hatásait, mivel bankjaik pénzért tolonganak, hogy tartalékaikat 8%-ra emeljék. Ahhoz, hogy pénzt szerezzenek, értékpapírokat kell eladniuk, ami lenyomja az értékpapír piacokat, és országaikban beindul a válság. Japán, aki 1988-ban az egyik legalacsonyabb tőketartalék követelménnyel rendelkezett, emiatt leginkább érintette a szabályozás, megtapasztalta a pénzügyi csődöt, ami szinte azonnal, 1989-ben elkezdődött, és ami 1990-óta megdöbbentő módon megsemmisítette értékpapír piacának 50%-át, és kereskedelmi ingatlanjainak 60%-át. A Japán Nemzeti Bank 0.5%-ra csökkentette alapkamatát, gyakorlatilag eladva a pénzt, hogy felélessze gazdaságát, de a válság továbbra is mélyül.

Mexikói 20 milliárd dolláros kisegítésének köszönhetően ismerjük már egy ország pénzügyi összeomlását itt is. A kisegítés ellenére Mexikó gazdasága továbbra is katasztrofális. Egyik nagy adósság következik a másik után, mivel könnyebben jut új kölcsönökhöz Mexikó, hogy tudja fizetni a régi kölcsönök kamatait. Mexikó déli részén a szegények nyíltan lázadtak, mivel minden maradék pesot kiszívtak az országból a kamatokat fizetésére. Fontos megjegyezni, hogy egy radikális hatalom-átruházás megy végbe, ahogy a nemzetek alárendeltjeivé válnak egy nemzetek feletti Világ Központi Banknak, amit a világ leggazdagabb bankárjainak maroknyi csoportja irányít.

Ahogy az IMF egy tollvonással egyre több és több SDR-t teremt, egyre több és több nemzet veszi azokat kölcsön adósságai kamatai fizetésére, és így fokozatosan a Világ Központi Bank arctalan bürokratáinak irányítása alá kerülnek. Ahogy a világméretű válság mélyül és terjed, ez a gazdasági élet és halál urává fogja tenni a Világ Központi Bankot ezekben az országokban. Ez a szervezet fogja eldönteni, hogy melyik nemzet kaphat további SDR kölcsönöket, és melyik nemzetek fognak éhezni. A fejlődéssel és a szegénység megszüntetésével kapcsolatos mindennemű retorika ellenére az eredmény a vagyon folyamatos átáramlása az adós nemzetektől a pénzváltók központi bankjaiba, akik kézben tartják az IMF-et és a Világbankot. 1992-ben például a harmadik világ, Világbank felé eladósodott országai 198 millárd dollárral többet fizettek a fejlett országok központi bankjainak a Világbank pénzelte célokért, mint amennyit a Világbanktól kaptak. Mindez tovább növeli állandó adósságukat, cserébe a korábbi kölcsönök okozta szegénység átmeneti enyhítéséért. Ezek a visszafizetések már meghaladják az új kölcsönök mértékét. 1992-re Afrika külső adósságállománya elérte a 290 milliárd dollárt, ami két és félszer nagyobb, mint 1980-ban, és egekbe szökő csecsemőhalandósági arányt és munkanélküliséget, az iskolák, a lakások és az emberek általános egészségi állapotának romlását eredményezi.

Az egész világ mérhetetlen szenvedéssel néz szembe, ami már tönkreteszi a harmadik világot és Japánt is, és mindez a pénzváltók előnyére válik. Ahogy egy neves brazil politikus mondta: "A Harmadik Világháború már elkezdődött. Ez egy csendes háború. De nem kevésbé gyászos. A háború lerombolja Brazíliát, Latin-Amerikát, és gyakorlatilag az egész harmadik világot. Katonák helyett gyermekek hullanak. Ez egy olyan háború a harmadik világ adósságával vívnak, aminek megvan fő fegyvere a kamat, egy olyan fegyver, ami sokkal halálosabb, mint az atombomba, sokkal rombolóbb, mint a lézersugár." ... amikor a FED több pénzt akar létrehozni a rendszerben, kötvényeket vásárol, de csak egy egyszerű könyvelési tétellel fizet értük, amit a semmiből teremt elő. Ezt követően ezt a FED által megteremtett új pénzt a bankok azonnal megtízszerezik a részleges tartalékolási elvnek köszönhetően. Tehát a bankok, noha nem teremtenek fizetőeszközt, teremtenek számlapénzt vagy új kölcsönök révén betéteket. Még be is fektetik e létrehozott pénz egy részét. Valójában több mint 1 milliárd dollárt ebből a magánúton előállított pénzből USA államkötvény vásárlására fordítanak a nyílt piacon, ami durván 50 milliárd dollár kamatbevételt biztosít a bankoknak, kockázatmentesen, minden évben, ... Az egyetlen megoldás a FED és részleges tartalékolású bankrendszer megszüntetése, és a BIS-ből való kilépés. Az 1913-as Federal Reserve Törvény és az 1864-es Nemzeti Bank Törvény hatályon kívül helyezése. Ezek a törvények ruházzák át a pénz feletti hatalmat a magán banki monopóliumnak. Pénzügyi intézményekkel bármilyen kapcsolatban álló bankároknak vagy egyéb személyeknek nem szabad megengedni, hogy részt vegyenek a bankrendszer szabályozásában. ... Hasonlóképpen óvakodj minden tervtől, ami egy regionális (Euro) vagy világ fizetőeszköz tervét szorgalmazza - ez a nemzetközi bankárok trójai lova.






  2011-05-16 08:47:02, hétfő


Célkeresztben a zsidók pénzügyi manipulációi és csalásai 8)
VÉGKÖVETKEZETEZÉSEK
 


Jóllehet abszurd dolog lenne figyelmen kívül hagyni az olyan befolyásos családok főszerepét, mint a Rothschildok, Warburgok, Schiffek, Morganek, Rockefellerek, a központi bankok és a tartalékoláson alapuló bankrendszer történelmében, tartsuk észben, hogy mostanra a központi bankok és a nagy kereskedelmi bankok közel háromszáz évesek, és mélyen bebetonozták magukat sok nemzetgazdaság életébe. Ezek a bankok többé nem függnek az olyan leleményes egyénektől, mint Nathan Rothschild. Évekkel ezelőtt még fontos volt a tulajdonlás kérdése, de többé már nem. Például a Bank of England-et és a Bank of France-ot államosították a II. Világháború után, és semmi sem változott, egyáltalán semmi. Kitartanak, és tovább növekednek számos törvény, lefizetett politikusok és a zsebre vágott média védőszárnyai alatt, nem érinti őket a generációk változása. 
Link

Nos, mindjárt itt a válasz is. Hazánkban például, ahol
 a Magyar Nemzeti Bank - mely nevével ellentétben sem nem magyar, sem nem nemzeti, sőt mégcsak nem is bank, a szó valódi értelmében, (hiszen a bank funkcióit is kártékonyan pénzszivattyúzásra, és a magyar gazdasági élet manipulálására használja) csupán egy banknak álcázott romboló eszköz. Azért nem magyar és nemzeti, mert abszolút mértékben a külföldi pénzintézetek irányítása alatt működik, azok érdekeit messzemenően szem előtt tartva.
A Parlament mely gyakorolhatná az elvben meglévő jogait felette, és irányíthatná is, ezt nem teszi a bank fennállása óta. Ezen jogairól önként és dalolva lemondott, s e jogokat átengedte, a végső soron magánkézben lévő nemzetközi pénzügyi szervezeteknek. (ezen összefüggésekről már mi is cikkeztünk korábban oldalainkon. És sokan mások, nálunk szakavatottabbak is kifejtették és tényekkel igazolták a fenti állítást.) 

A három évszázad a tiszteletreméltóság dicsfényével ruházta fel a bankokat és bankár dinasztiákat. A régi iskolai nyakkendőt most a hatodik generációs fiú hordja, aki olyan rendszerben nevelkedett, amit soha meg sem kérdőjelezhetett, mikor a számtalan emberbaráti szervezet igazgatótanácsába nevezik ki. Manapság egyénekre vagy családokra koncentrálni, vagy megpróbálni kiszúrni a hatalom jelenlegi birtokosait, még kevés! Foglalkozni kell a "gyógymóddal" is. A probléma ennél sokkalta nagyobb. A korrupt bankrendszert használták és használják arra, hogy hatalmas vagyont összpontosítsanak egyre kevesebb kézbe - ez a mi jelenlegi gazdasági problémánk. Változtasd meg a fő játékosok nevét, és a probléma nem szűnik meg, de még csak nem is enyhül. Hasonlóképpen, a Világbanknál, a központi nemzeti bankoknál és a nemzetközi bankoknál dolgozó bürokraták seregéből is csak keveseknek van elképzelése arról, hogy mi is folyik itt valójában. Lehet, hogy többen is elszörnyednének, ha megtudnák, hogy munkájukkal hozzájárulnak az emberiség szörnyű elszegényedéséhez, és fokozatosan néhány hihetetlenül gazdag pénzember rabszolgájává süllyesztéséhez.

Bár azért nem ez a jellemző, mert a bankok alkalmazottai, többnyire nem hiszik el még ha látják, hallják is, és nem is érdeklődnek e tények iránt. Arról, nem is beszélve, hogy a multik egyik sajátossága a dolgozóik folyamatos agymosása. Rendszeresen sulykolják a munkatársaikba, hogy mennyi karitatív cselekedetekben vesz részt a vállalat, hogy mennyire nélkülözhetetlen a cég munkálkodása. Teszik, mindezt olyan féligazságokkal és hazugságokkal, melyek szerint valójában kellene működniük, ám akkor a tulajdonosi kör nem jutna akkora extraprofithoz. És ezt megállás nélkül sulykolják a dolgozóikba, azzal, tetézve, hogy legyenek büszkék, hogy ennél a társaságnál állnak alkalmazásban. És ezt bizony sokan el is hiszik! Ezért tagadják a kritikákat, ezért dugják homokba a fejüket.
Tehát az egyének szerepének hangsúlyozása fontos, de nem elegendő, és nem is jelent megoldást.
A probléma túlnő a hagyományos politikai jobboldal-baloldal keretein.

Mind a kommunizmust/szocializmust, mind a monopolista kapitalizmust kihasználták a pénzváltók. Ma is ők nyernek az új politikai paletta mindkét oldalából. A nagy állami tulajdonu, a jóléti állam az úgynevezett baloldalon, szemben a neokonzervatív liberális kapitalistákkal, akik az állami beavatkozást teljesen ki akarják iktatni a gazdasági életből a jobboldalon. Mindkét módon a bankárok nyernek. A pénzügyi reform a legfontosabb politikai téma, amivel nemzetünknek számolnia kell. Most hogy ezt tisztáztuk, haladjunk a következtetések felé. Mi folyik manapság Amerikában? Miért ülünk nyakig adósságban? Miért nem képesek a politikusok határt szabni az adósságoknak?




Miért ülünk nyakig adósságban? 
Mert egy adósságalapú pénzrendszer terhe alatt görnyedünk, amit magán bankárok terveztek és irányítanak.
Néhányan azt állítják, hogy a Federal Reserve rendszere egy félig-meddig kormányzati ügynökség. De az elnök a Federal Reserve Testület hét tagjából csak kettőt nevez ki, ráadásul 14 éves időszakra nevezi ki őket, sokkal hosszabbra, mint a sajátja. A szenátus jóváhagyja a kinevezésüket, de a teljes igazság az, hogy az elnök nem is merne olyasvalakit kinevezni oda, akire a Wall Street nem bólint rá. Ez természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy becsületes embert is kinevezzenek az igazgatói testületbe. Ám tudni kell, hogy valójában a FED-et konkrétan arra tervezték, hogy kormánytól függetlenül működjön, ahogy szinte az összes központi bank is.

Néhányan azt is állítják, hogy a FED a pénzügyi stabilitást szorgalmazza. Láttuk, ahogy a Bank of England elnöke, Eddy George azt állítja, hogy ez a központi bank legfontosabb szerepe.
A tény ezzel szemben az, hogy a FED dokumentált teljesítménye a gazdaságstabilizáló terén világosan mutatja, hogy ez a kijelentés szánalmas hazugság. Fennállásának első 25 évében a FED három főbb gazdasági visszaesést okozott, köztük a Nagy Gazdasági Válságot, és az elmúlt 30 évben példátlan inflációs időszakba hajtotta az amerikai gazdaságot. Ez megint csak nem egy vad összeesküvés elmélet, ez a vezető közgazdászok körében köztudott tény.

Ahogy a Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman fogalmazott: 
"A pénzkészlet, az árak és a termelés határozottan instabilabb volt a Reserve Rendszer létrehozását követően, mint előtte.
A termelést tekintve a legdrámaibb időszak természetesen a két háború közötti volt, beleértve a súlyos monetáris szűkítéseket 1920-21, 1929-33 és 1937-38 között. Amerika történelmének semelyik másik 20 éves időszakában nem volt három ilyen súlyos szűkítés. Ez a bizonyíték meggyőz afelöl, hogy az I. Világháború alatti és közvetlenül azt követő áremelkedés legalább egyharmada a FED létrehozásának tulajdonítható, és hogy a fő szűkítések súlyossága (1920-21, 1929-33, és 1937-38) közvetlenül a Reserve hatóságok megbízásainak és mulasztásainak tudható be. Bármelyik rendszer, amelyik ekkora hatalmat és önkényt ruház egy pár emberre, hogy a hibáknak ennyire messzemenő hatásaik lehetnek, az egy rossz rendszer. Ha ez rossz rendszer a szabadság híveinek, mivel ekkora hatalmat ruház egy pár emberre a politikai testület mindenféle hatékony ellenerőzése nélkül - akkor ez a fő politikai érv egy független központi bankkal szemben.
Clemencou után szabadon: a pénz sokkal fontosabb dolog annál, mint hogy a központi bankárokra bízzuk."
 
- Milton Friedman.
Tanulnunk kell a történelmünkből, mielőtt túl késő lesz.
Miért nem képesek a politikusok irányítás alá vonni az államadósságot?

Mert 
minden pénzünk adósságon alapszik. Ismétlem: ez egy adósság alapú pénzrendszer. Pénzünk megteremtése USA államkötvények vásárlásával kezdődik. Az emberek megtakarítás céljából kötvényeket vásárolnak, a bankok kötvényeket vásárolnak, a külföldiek kötvényeket vásárolnak, és amikor a FED több pénzt akar létrehozni a rendszerben, kötvényeket vásárol, de csak egy egyszerű könyvelési tétellel fizet értük, amit a semmiből teremt elő. Ezt követően ezt a FED által megteremtett új pénzt a bankok azonnal megtízszerezik a részleges tartalékolási elvnek köszönhetően. Tehát a bankok, noha nem teremtenek fizetőeszközt, teremtenek számlapénzt vagy új kölcsönök révén betéteket. Még be is fektetik e létrehozott pénz egy részét. Valójában több mint 1 milliárd dollárt ebből a magánúton előállított pénzből USA államkötvény vásárlására fordítanak a nyílt piacon, ami durván 50 milliárd dollár kamatbevételt biztosít a bankoknak, kockázatmentesen, minden évben, levonva azt a kamatot, amit a néhány betétesüknek kifizetnek.Ily módon, a részleges tartalékolási kölcsönzés gyakorlatával a bankok teremtik a pénz több mint 90%-át, és ezáltal ők okozzák az infláció több mint 90%-át. 
Mihez kezdjünk mindezzel?

Szerencsére megvan a módja, hogy megoldjuk a problémát 
tisztán, egyszerűen, gyorsan és mindenféle komolyabb pénzügyi probléma nélkül. Egy-két év alatt teljesen kihúzhatnánk országunkat az adósságból egyszerűen úgy, hogy kifizetnénk az USA államkötvényeket, adósságmentes USA állami bankjegyekkel, ahogy Lincoln is tette.
 Ez önmagában természetesen hatalmas inflációt gerjesztene, mivel a fizetőeszközünket jelenleg a részleges tartalékolású bankrendszer megsokszorozza. De itt van a leleményes megoldás, amit részben Milton Friedman dolgozott ki, hogy a pénzkínálat stabil maradjon, és elkerüljük az inflációt és a deflációt, miközben az adósság megszűnik. Ahogy a kincstár USA állami bankjegyekkel visszavásárolja államkötvényeit a nyílt piacon, a helyi bankfiókok tartalék követelményei ennek arányában emelkednek, így a forgalomban lévő pénz mennyisége állandó marad. Ahogy a kötvénytulajdonosokat USA bankjegyekkel kifizetik, azok ezt a pénzt letétbe helyezik, ezáltal elérhetővé teszik a bankok számára tartalékaik növeléséhez szükséges fizetőeszközt. Ha egyszer az összes USA államkötvényt helyettesítették USA állami bakjegyekkel, a bankok 100%-os tartalékolású bankok lesznek, szemben a most használatos részleges tartalékolású rendszerrel. Innentől kezdve a korábbi FED épületekre csak, mint központi klíringházra lesz szükség a csekkek miatt és a páncéltermek miatt az USA bankjegyek számára.

A Federal Reserve Törvényre nem lesz többé szükség, hatályon kívül lehet helyezni. A pénzügyi hatalmat vissza lehet adni a pénzügyminisztériumnak. Nem lenne többé pénzteremtés vagy szűkítés a bankok részéről. Ily módon nemzeti adósságunkat kb. egy év alatt ki lehetne fizetni, a FED-et és a részleges tartalékolású bankrendszert el lehetne törölni. Nemzeti csőd, pénzügyi összeomlás, infláció vagy defláció nélkül, vagy bármilyen számottevő változás nélkül, amit egy átlag amerikai érzékelne. Egy átlagember számára az elsődleges változás az lenne, hogy az 1913-ban jóváhagyott Federal Reserve Törvény óta először az adók elkezdenének csökkenni. Ezt az elképzelést, nyilvánvalóan már a FED is jól átgondolta, s talán ennek köszönhető, hogy az amerikai adósság jó része kínai kézbe vándorolt. Ami várhatóan negatív hatást gyakorol majd fenti elképzelésre. E következmény kiküszöbölésére azonban még további ötletekre és erőfeszítésekre lesz szükség.
Vizsgáljuk meg ezeket a javaslatokat részletesebben. Íme, a Monetáris Reform Törvény fő rendelkezései, amit a Kongresszusnak jóvá kéne hagynia. Természetesen az ugyanezt az eredményt elérő változatok ugyanolyan jók lennének.

1. Fizessük ki az adósságot adósságmentes USA bankjegyekkel. Ahogy Thomas Edison mondta: "ha az USA képes kibocsátani dollár kötvényt, akkor képes kibocsátani dollár bankjegyet is." Mindkettő csupán az USA Kormányának hitén és hitelességén nyugszik. Ez egyenértékű az egyik típusú kormányzati fizetési kötelezettség másikra cserélésével. Az egyiket sújtja kamat, a másikat nem. A Federal Reserve Bankjegyeket fel lehet használni erre is, de nem lehet nyomtatni, miután terveink szerint a FED megszűnik, így az USA bankjegyek használtat javasoljuk inkább.

2. A Részleges Tartalékolású Bankrendszer megszűntetése. Ahogy az adósság visszafizetésre kerül, a tartalékolási követelmények minden bankra és pénzügyi intézményre vonatkozóan egyidejűleg arányosan növekednének, hogy felszívják az új USA bankjegyeket, amelyek letétbe kerülnének és a bankok megnövekedett tartalékává válnának. Az átmeneti időszak első évének vége felé a pénzügyi intézmények meglévő tartozásait átvállalná vagy megvásárolná az USA kormánya egy egyszeri művelettel. Más szóval végül ők is ki lennének fizetve adósságmentes USA bankjegyekkel azért, hogy a teljes pénzkínálat stabil maradjon. Nagyjából az első év végére minden nemzeti adósságunkat kifizetnénk, és kezdhetnénk élvezni a teljes tartalékolású bankrendszer előnyeit. A FED idejét múlta, korszerűtlen intézmény lenne.

3. Az 1913-as Federal Reserve Törvény és az 1864-es Nemzeti Bank Törvény hatályon kívül helyezése. Ezek a törvények ruházzák át a pénz feletti hatalmat a magán banki monopóliumnak. Vissza kell vonni őket, és a pénz feletti hatalmat vissza kell adni a pénzügyminisztériumnak, ahogy eredetileg is volt, Abraham Lincoln elnök idején. Pénzügyi intézményekkel bármilyen kapcsolatban álló bankároknak vagy egyéb személyeknek nem szabad megengedni, hogy részt vegyenek a bankrendszer szabályozásában. Az első két reformot követően e törvények egyébként sem szolgálnának semmilyen hasznos célt, mivel a részleges tartalékolású bankrendszerre vonatkoznak.

4. Az USA visszalépése az IMF-ből, BIS-ből és a Világbankból. Ezeket az intézményeket, akárcsak a FED-et arra tervezték, hogy a nemzetközi bankárok világgazdaság feletti hatalmát tovább központosítsák, és az USA-nak ki kell lépnie ezekből. Az olyan kártékony feladatukat is el lehet végezni, mint a pénzváltás nemzeti szinten, vagy ezekre a feladatokra korlátozott új szervezetekben. Egy ilyen monetáris reform törvény garantálná, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség nagyon stabil maradna, infláció vagy defláció nélkül. Emlékezzünk rá, hogy az utóbbi három évtizedben a FED tízévente megduplázta az amerikai pénzkínálatot. Ez a tény, valamint a részleges tartalékolású bankrendszer az infláció és a vásárlóerő csökkenésének valódi okai, egy rejtett adó. Ezek, és más adók a valódi okai annak, hogy miért kell mindkét szülőnek dolgoznia a család szűkös megélhetéséért.

A pénzkínálatnak lassan kellene növekednie, hogy stabilan tartsa az árakat, nagyjából a népesség növekedésével arányosan, kb. 3%-kal évente. Nem pedig egy titokban találkozó bankárcsoport szeszélyei szerint. Valójában az amerikai gazdaságban lévő pénz mennyiségével kapcsolatos minden jövőbeli döntést a népességnövekedési statisztika és az árszint index alapján kell meghozni.
Az új monetáris szabályozók és a pénzügyminisztérium, aminek talán Monetáris Tanács lesz a neve, egyáltalán nem járhat el önkényesen ebben az ügyben, kivéve háború idején. Ez biztosítana egy évi durván 3%-os folyamatos, stabil pénzgyarapodást, ami stabil árakat és heves változásoktól mentes pénzkínálatot eredményez. Hogy biztosítsuk a folyamat teljes nyitottságát és becsületességét, minden tanácskozás nyilvános lenne, nem pedig titkos, mint FED kormányzó testületének találkozói manapság.




Honnan tudjuk, hogy ez működni fog?

Onnan, hogy ezek a lépések eltüntetik a gazdasági instabilitás két fő okát, a FED-et és a részleges tartalékolású bankrendszert, és a legújabbat is, a BIS-t, a Nemzetközi Fizetések Bankját. De ami a legfontosabb, hogy megszűnne egy súlyos válság kialakulásának a veszélye. Figyeljük meg, mit mondott Milton Friedman a súlyos gazdasági válságok egyedüli okáról:
 "Nem tudok egyetlen súlyos válságról, ami valaha is volt bármelyik országban, ami ne járt volna együtt a pénzkészlet erős visszaesésével, és a pénzkészlet olyan erős visszaeséséről sem tudok, ami ne járt volna együtt súlyos válsággal."
 - Milton Friedman

Saját fizetőeszköz kibocsátása nem gyökeresen új megoldás. Ezt szorgalmazta Jefferson, Madison, Jackson, Vanburen és Lincoln elnökök. De ezt alkalmazták más időkben Európaszerte is. A legjobb példa talán a Guernsey nevű kis sziget a francia partoknál az Angol Csatornában. Adósságmentes pénzt használtak ott, hogy a nagy építkezési projekteket fizessék, közel kétszáz évig.
Guernsey az egyik legsikeresebb példa, hogy milyen jól tud működni egy adósságmentes pénzrendszer. 1815-ben létrehoztak egy bizottságot, hogy megvizsgálja, mi lenne az új piac legjobb finanszírozási lehetősége. Az elszegényedett sziget nem engedhetett meg újabb adókat, így a honatyák úgy döntöttek, hogy kipróbálnak egy forradalmi ötletet: kibocsátják saját papírpénzüket. Ezek csak színes papírbankjegyek voltak, fedezet nélkül, de az apró sziget lakói beleegyeztek, hogy elfogadják, és kereskedjenek velük. Hogy biztosítsák a széleskörű elfogadási készséget, kihirdették, hogy az adókat is lehet velük fizetni. Ez az ötlet természetesen nem volt újdonság. Pontosan ugyanaz volt, mint amit Amerika is tett korábban, az Amerikai Forradalom idején, és sok példa akad még világszerte. De Guernseyben új volt, és csodákat művelt. Ezt a piacot még mindig használják. És emlékezzünk rá, a sziget-állam a lakóinak adóssága nélkül építették. De mi lenne, ha követnénk Guernsey példáját?
Hogyan reagálnának a bankárok ezekre a reformokra?

A nemzetközi bankárok kartellje biztosan ellenezné a reformokat, amelyek megszüntetik fennhatóságukat a világ gazdasága felett, amivel korábban rendelkeztek. De ugyanolyan biztos, hogy a Kongresszusnak megvan az alkotmányos joga és felelőssége, hogy engedélyezze az adósságmentes pénz, az USA bankjegyek kibocsátását, és hogy megreformálja a banktörvényeket, amiket meggondolatlanul léptetett életbe. Kétségtelen, hogy a bankárok azt fogják állítani, hogy az adósságmentes pénz kibocsátása súlyos inflációhoz fog vezetni, vagy egyéb borzalmas jóslatokat tesznek. De emlékezzünk rá, hogy
a részleges tartalékolású bankrendszer az infláció 90%-ának valódi oka, nem pedig az, hogy adósságmentes USA bankjegyekkel fizetnék az USA költségvetési hiányát. A jelenlegi rendszerben minden, a Kongresszus részéről történő túlköltekezés további adósságkötvénnyé változik, és FED által megvásárolt 10% aztán megsokszorozódik a bankárok kezében, az infláció több mint 90%-át előidézve.
Részleges tartalékolású és adósság alapú bankrendszerünk a valódi probléma. Figyelmen kívül kell hagynunk az elkerülhetetlen ellenállását a reformmal szemben, és ki kell tartanunk a gyógyulás befejeződéséig.

Az 1920-as években a Bank of England elnökeként, sir Josaih Stamp erre a modern részleges tartalékolású rendszerre utalva kijelentette: "A bankárság romlottságban fogantatik és bűnben születik. A bankárok birtokolják a Földet. Vedd el tőlük, de hagyd meg a pénzteremtés és hitelfelügyelet hatalmát, és egy tollvonással elég pénzt teremtenek, hogy ismét visszavásárolják.
Vedd el ezt az óriási hatalmat a bankároktól, és minden nagy vagyon, mint az enyém is el fog tűnni, és el is kell tűnniük, azért hogy egy jobb és boldogabb világban élhessünk. Amennyiben
továbbra is a bankárok rabszolgája akarsz maradni, és ráadásul fizetni saját rabszolgaságunk költségeit, akkor hagyd őket pénz teremteni és a hiteleket irányítani." - Sir Josiah Stamp
Az amerikaiak lassan rájönnek erre. Ma már több mint 3200 város és megye támogatja egy non-profit szervezet tervét, amit Szuverenitásnak hívnak. A Szuverenitás mozgalom arra kéri a Kongresszust, hogy hatalmazza fel a pénzügyminisztert évi 90 milliárd dollárnyi USA bankjegy kibocsátására, nem Federal Reserve bankjegy, sem pedig adósság alapú kötvény kibocsátására, kamatmentes kölcsönök nyújtására a városoknak, megyéknek, iskolai körzeteknek a szükséges tőkefejlesztések érdekében.

Szokatlan, ámbár dicséretes módon az Illinois-i bankárszövetség közössége, 515 bank képviseletében támogatta ez a Szuverenitás tervezetet. Egy jó lépés a helyes irányba. Ahogy Milton Friedman többször hangsúlyozta: nem fordulhat elő súlyos válság súlyos pénzszűkítés nélkül. Rendszerünkben csak a FED, a Nemzetközi Fizetések Bankja az USA bankárok együttműködésével, együtt a legnagyobb Wall Streeti bankokkal tudnak válságot okozni. Más szóval gazdaságunk annyira hatalmas és rugalmas, hogy egy válság egyszerűen nem következhet be véletlenül. Hacsak nem reformáljuk meg bankrendszerünket, a bankároknak mindig meglesz hozzá a hatalmuk.

Kihúzhatják gazdaságunk dugóját a konnektorból, amikor csak akarják. Az egyetlen megoldás a FED és részleges tartalékolású bankrendszer megszüntetése, és a BIS-ből való kilépés. Csak ez fogja megtörni a nemzetközi bankárok gazdaságunk feletti befolyását. És tartsuk észben, hogy egy tőzsdeösszeomlás önmagában nem képes súlyos válságot okozni. Csak a pénzkínálatunk drasztikus szűkítése képes súlyos válságot okozni.
 Az 1929-es értékpapír piaci csőd csak a piaci spekulánsokat morzsolta le, többnyire a kicsiket és közepeseket, 3 milliárd dollárnyi vagyon cserélt gazdát. De ez csak ködösítésként szolgált a 33%-os hitelszűkítéshez, amit a FED a következő négy évben tett, ami azt eredményezte, hogy az amerikai középosztály több mint 40 milliárd dollárnyi vagyona került a nagy bankok tulajdonába. Ezt követően egy megosztott Kongresszus hangos tiltakozása ellenére a független FED egy teljes évtizedig szűkösen tartotta a pénzkínálatot. Csak a II. Világháború vetett véget a szörnyű szenvedésnek, amit a FED okozott az amerikai embereknek. Egy válságban az adóssággal sújtott amerikai középosztály megmaradt vagyonát a munkanélküliség, a csökkenő fizetések és az ingatlanárverések morzsolja fel. 





Ha elkezdünk cselekedni pénzügyi rendszerünk megreformálása érdekében, a pénzváltók valószínűleg azt fogják tenni, amit 1929-ben majd az 1930-as években: tönkreteszik az értékpapír piacot és mindezt álcaként használják, miközben szűkítik a pénzkínálatot. Viszont ha eltökélten harcolunk azért, hogy visszaszerezzük az irányítást pénzünk felett, elég gyorsan kijöhetünk belőle. Mindössze talán néhány hónapon belül az USA bankjegyek forgalomba kerülnek és helyettesítik a bankárok által visszavont pénzt. Minél tovább várunk, annál nagyobb a veszély, tartósan elveszítjük az irányítást nemzetünk felett. De néhányan még mindig csodálkoznak, miért akarnának a pénzváltók válságot okozni. Levágni a tyúkot, amelyik éppen most tojja az arany kamattojásokat? Emlékezzünk rá, mit mondott Larry Bates: "Láthatják, hogy
 a gazdasági fellendülések és gazdasági válságok időszakaiban a vagyon nem semmisül meg. Csupán csak átkerül másokhoz." 
Van valami fogalmunk róla, hogy mit tartogatnak számunkra a pénzváltók? Íme, amit David Rockefellernek, a Chase-Manhattan Bank, a Wall Street legnagyobb bankja elnökének mondania kellett:
 "Egy globális átalakulás szélén állunk. Csak egy megfelelően nagy válságra van szükségünk, és a nemzet el fogja fogadni az Új Világrendet."
 Tehát válságra van szükségük terveik gyors teljesítéséhez. Az egyetlen kérdés, hogy mikor következik be a válság. Szerencsére talán van még egy kis időnk. Nem valószínű, hogy a válság az 1996-es választások előtt következne be, de azután egyre nagyobb a veszélye. De akár döntenek egy tőzsde összeomlás vagy egy válság mellett, akár nem, a könyörtelen adóemelések, a munkahelyek százezreinek elvesztése révén, az olyan kereskedelmi egyezményeknek köszönhetően, mint a GATT és a NAFTA, az amerikai középosztály veszélyeztetett fajtává vált. És az összeomlás megtörtént aminek sok ország lett elszevedője.

Az olcsóbb munkaerőt, beleértve a kínai rabszolgamunkát, amit Harry Woo hősies módon dokumentált, arra használják, hogy versenyre keljen az amerikai munkaerővel. Más szóval a pénzt egyre kevesebb kézben egyesítik, ahogy az ország és a világ történelmében még soha. Reform nélkül az amerikai középosztály hamarosan eltűnik, csak a nagyon gazdag kevesek és a nagyon szegény tömegek maradnak, ahogy a világ nagy részén már bekövetkezett. Az évek során kongresszusi képviselők, elnökök, iparosok és közgazdászok erre figyelmeztettek minket.

A vallási vezetők is látták a veszélyt. 1898 körül, William Jennings Bryan idejében XIII. Leo pápa így fogalmazott: 
"Egyik oldalon ott van a csoport, akié a hatalom, mivel nála a vagyon; aki markában tart minden munkát és kereskedelmet; aki az ellátás minden forrását manipulálja a saját érdeke és szándékai szerint; és aki erőteljesen képviselteti magát az állami tanácsokban. A másik oldalon ott van a szűkölködő, tehetetlen tömeg, bosszúsan és szenvedve. A kapzsi uzsorát, amit jóllehet az egyház többször is elítélt, mindazonáltal más formában, de ugyanazzal a bűnnel terhesen tovább működtetik pénzsóvár és mohó emberek, azért, hogy egy kisszámú, de nagyon gazdag ember a szegények tömegeit rabigába hajthassa, alig kedvezőbbe, mint a rabszolgaság maga." - XIII. Leo pápa

Amerika nagy válsága során XI. Pius pápa is egyre gyakrabban beszélt erről a problémáról:
"Napjainkban nem csak a vagyont halmozzák, de a néhányak kezében összpontosuló mérhetetlen és despotikus gazdasági befolyást is. Ez a hatalom akkor válik különösen ellenállhatatlanná, amikor olyanok gyakorolják, akik, mivel birtokolják és irányítják a pénzt, képesek vezérelni a hiteleket, és meghatározni az elosztását, merthogy ez látja el - hogy úgy mondjam - életet adó vérrel az egész gazdaság testét, és megragadja szinte a gazdaság lelkét, úgyhogy senki sem mer még csak lélegzetet sem venni nagyságos akarata ellenére." 
- XI. Pius Pápa. Itt azért ismételten meg kell jegyeznünk azt a tényt, hogy a Vatikán bankja az egyik legerősebb és legkorruptabb bank.

Országunknak egy masszív csoportra van szüksége, amelyik tényleg érti, hogyan manipulálják a pénzünket, és melyek a valódi megoldások. Mert ha majd bekövetkezik a válság, lesznek, akik konzervatívnak hívják magukat, akik a nemzetközi bankárok által kidolgozott kedvező megoldásokkal állnak elő majd. Óvakodj a felhívástól, ami visszatérésre buzdít az aranyfedezetre! Miért? Egyszerűen azért, mert soha ennyi arany nem összpontosult még amerikai kezeken kívül. És még soha nem volt ennyi arany a nemzetközi kormányzati testületek kezében, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap. Egy aranyalapú fizetőeszköz általában kétségbeesést hoz egy arannyal nem rendelkező országnak. És az ehhez való visszatérés biztosan rossz megoldás lenne a mi esetünkben. Emlékezz rá, hogy aranyalapú fizetőeszközünk volt 1929-ben és a nagy válság első négy évében. Hasonlóképpen óvakodj minden tervtől, ami egy regionális (Euro) vagy világ fizetőeszköz tervét szorgalmazza - ez a nemzetközi bankárok trójai lova. Talán éppen enek tudatában tolódik 2020-ig a magyar áttérés az euró övezethez tartozás felé. Talán azért, mert addigra nyilvánvalóvá válik a rendszer összeomlásának ténye és az, hogy stabilitási gondokkal kűzd akár egy olyan ország, ahol a megyék külön egységben élik napjaikat.

Világosítsd föl a parlamenti képviselőidet. Csak néhány meggyőző tagra van szükség, hogy a többiek is felfigyeljenek. A képviselők többsége egyszerűen csak nem érti a Rendszert. Néhányan értik, de annyira befolyásolják őket a banki hozzájárulások, a támogatások, az egyéni előnyök és azok az érdekek, amik a politikai pályán maradáshoz számára szükségesek, hogy nem törődnek vele, és nem fogják fel hanyagságuk súlyát. Azért mondjuk, hogy magunkat, mert végül is hatalmas embertömegeket hajszolnak kétségbeesésbe azáltal, hogy a világ vagyonát egyre kevesebb kézbe összpontosítják.
Az elnyomók csak az emberek tükörképei: önzők és kapzsiak.
Inkább tartsuk észben a reform időszaka alatt a figyelmeztetést, hogy a nagyszerű dolgokat ne veszítsük szem elől.







  2012-07-17 08:52:15, kedd


MENNYIRE (VOLT) KÁNAÁN AZ 'ARANYORSZÁG' ?
1. Európa-epigon-e az USA?

Finnyás européerek mindig szerették leszólni nagyra nőtt újvilági testvérkéjüket, születése óta, lépten-nyomon, mindenért. Hogy nincs történelmi hagyománya, kultúrája, identitása, mindene szedett-vedett, mint a lakossága. Hogy mindenben Európa-epigon, hiábavaló törekvése e magas szint ("a mi szintünk") elérésére azonban csupán nevetséges próbálkozás. A második világháborúig az Óvilág nem is fordított komoly figyelmet az Óperencián túliakra. A "nagy" - politikai és gazdasági - világproblémák megoldásából (ld. nagy európai és világ-háborúk) ugyanúgy igyekeztek kihagyni őket, mint a kulturális, tudományos, sport és más versengésből. Az európaiak USA-képe - nem csak az egyszerű embereké, a műveltebbek nagyobb részéé is - az európai ízléshez idomított romantikus regényekre (később filmekre is) és legendákra - azaz: szóbeszédre - épült; ott kavargott benne a vadnyugat a nemes szívű indiánokkal és az - eleinte őket, később egymást is - gyilkoló még nemesebb szívű katonákkal, tehénpásztorokkal (cowboy), tamásbátyákkal, bankrablókkal, szélfújta kisasszonyokkal, aranyásókkal és a világ minden tájáról odasereglett kalandorokkal és más nyomorultakkal. Európa igazából csak a világháborúk kapcsán döbbent rá, hogy az egykori kisöcs Nagy Testvérré nőtt - szinte mindenben. Attól kezdve a méltatlankodás határozta meg a konzervatívabb européerek hozzáállását (U. Eco kulturális utálkozásnak nevezi a hasonló jelenséget: hogy jön ahhoz a szomszéd borbély, hogy világslágert komponáljon), a nyitottabbakét pedig a parttalan - néha elvtelen - csodálat (ld. az Így írtok ti-ben a Tóth Árpád-paródiát: ...Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott/Málé kis inasod én szörnyű Mesterem..) Európa fokozatosan epigonja lette egykori epigonjának.

És az USA lett minden vágyak netovábbja ("tiszta Amerika"). Az Óvilág mindenben az Újat kezdte majmolni; hiábavaló törekvése e magas szint ("az American way of life") elérésére azonban csupán nevetséges próbálkozás maradt, mindmáig.





"Amerika - más. Ott ilyesmi nem történhet meg." ... vagy mégis? 
Link

Az Európában maradt európaiak csak megkésve, a cunamiként érkező amerikai irodalomból, drámákból, filmekből, muzsikából érezhettek rá, hogy nem mind arany ott sem, ami messziről fényleni látszik. A kivándoroltak ezt a helyszínen, saját bőrükön tapasztalták meg. Kiderült, hogy a legendás tolerancia (az olvasztó kohó toleranciája) nem sokban tér el az európai nemzetállamokban megszokottól: szívesen látunk, ha nagyon gyorsan olyan (olyan WASP) leszel, mint mi vagyunk, különben utálatos idegen maradsz (strangers in the night and by the day - hogy ottani világslágereket idézzek). Az idegentestet pedig vagy kiveti nemzettestünk, vagy kiégetjük lángoló kereszttel (dr. Ku Klux Klan receptje szerint). Ha nem a Mayflowerrel jöttél (ez a jenki Verecke), ha nem harcoltál Gettysburgnél (bármelyik oldalon), ha... akkor nem indulhatsz egyenlőként a szabadversenyben. De indulhatsz - és még győzhetsz is a kevésbé fontos futamokban. És ha lassan befogad a helyi (különösen a vidéki) társadalom, büszkén vallhatod magad echte amerikainak (és számíthatsz arra, hogy unokáid már nem lesznek alpári viccelődések céltáblái: a bowling-klubban, a bingó-asztalnál, a BBQ-partyn, a kocsmában nem firtatják őseid afrikai méretű avagy metszett farkincáját, mexikói vagy kínai metszett szemét, ír piaszeretetét, lengyel bunkóságát - szinte minden bevándoroltra voltak - és vannak - "szívatós" közhelyek). Nem csak a (szélsőséges) jobboldaliak, a hasonló baloldaliak is rájöttek: a szabadság nem úgy parttalan, ahogyan ők gondolták - ahogy a prérit is behatárolták a tulajdonosi szögesdrótok, a poltikai-sajtó-művészeti-gazdasági-nemi-stb. szabadságnak is korlátokat szabott az amerikai társadalom "vidékies" ízlése, rendpárti szabadságtűrése, szinte fundamentalista vallásossága, eredendő (önvédelmi) bizalmatlansága. A középosztálybeliek is rádöbbentek, hazulról hozott von Haus aus) "általános", "klasszikus" és "társasági" műveltségük nem versenyképes, nem is kompatibilis az ottani (American way) viselkedési- és tudás-normákkal és -értékekkel. Az európaiak óhatatlanul epigonjai lettek azoknak, akik valamikor őket akarták utánozni (egykori epigonjaiknak).

Kitántorgott honfitársaink (ebbe nemcsak a "nemzettest" törzse, a magyarság értendő bele, hanem inkább - sőt, pláne! - a nagy-magyarországi tótság, svábság, oláhság, ruténság, bunyevácság, rácság, stb. is; a világért se hagyjuk ki a világpolgár zsidókat, mármint azokat, akik közülük a Soá előtt, vagy azt követően eljuthattak az Óperencián túlra) - tehát kivándorlóink is szembesültek - már State Islandon - azzal, hogy nem csak új, furcsa, idegen világba csöppentek hanem szinte egy egészen más bolygóra. Ahol másképpen kell dolgozni farmerként, gyári munkásként, hivatalnokként, mint otthon; másként kell élni falun, kisvárosban, nagyvárosban; máshogyan kell beszélni (nem csak nyelvileg, "tartalmilag" is), mást és másként kell akarni, szeretni, tisztelni, utálni, gyűlölni. Egyfajta "civilizációs" önvédelemnek is fölfogható, hogy bizonyos bevándorlók sokadik nemzedéke is őrizte ősei anyanyelvét és nehezen - esetenkint rosszul vagy sehogy sem - sajátította el "mostohaszülei" nyelvét és civilizációját (ide sorolhatók a kelet- és közép-európaiak, a zsidókkal egyetemben: a valamikori európai zsidó lingua franca, a jiddis mára kihalt eredeti térségében, immár csak az USA öngettósodott környezetében él - és másodvirágzik - tovább).

Az amerikaiak - igaz, már jóval a második nagy világégés után, saját elhibázott koreai és vietnami szerepvállalásuk tapasztalataival a hátuk mögött, megkövették az őslakókat is (erről szól például a 'Kis nagy ember' - könyvben és filmben elbeszélve, vagy később a 'Farkasokkal táncoló' - hogy a filmvászonnál maradjak). De sosem követték meg - mondjuk - a mexikóiakat, akiktől "lenyúlták" a most lassan visszahispánosodó hatalmas déli területeket (Texas, Kalifornia, Új-Mexikó; sőt: Arizona, Nevada, Colorado neve nem véletlenül spanyolos...) A négerek (afroamerikaiak) beemelésével a társadalmi elitbe (zenészek, színészek, katonák, politikusok - végül egy elnök is) a gyakorlatban követték meg egykori rabszolgáikat. A feketék szegregációjáról, asszimilációjáról, szenvedéseiről és sikereiről könyvtárnyi irodalom lenne idézhető; egyik - katonai - szegmenséről a világháborús néger pilóták kapcsán kedvenc weboldalaimon is írtam. De tudtak bocsánatot kérni vallási és politikai üldözötteiktől is (a salemi boszorkányok leszármazottjaitól vagy a mccarthyzmus áldozataitól). És a zsidóktól is - amint azt a következőkben majd láthatjuk.

Valamelyik XX. század eleji ("aranykori) magyar újságban még azon szörnyülködött egy - a külföldet (is) figyelő - újságíró, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt évszázad utolsó húsz évében háromezernél több ember életét követelte a bíróság nélküli népítélet - az áldozatok túlnyomó része persze (csak) néger volt, de akkor is... A Chicago Tribune 3150-es adatára hivatkozó beszámoló szerint a déli államokban olyan lelketlen kegyetlenséggel űzik a lincselést, hogy a barbár gyilkosok elszégyellhetik magukat a (művelt úriemberként érkező) XX. század előtt. A magyar cikk apropója az volt, hogy az egyik alabamai bíróság - a szerző szerint elsőként az USA történelmében - egy lincselőt életfogytiglani börtönre, két bűnsegédet pedig 10-10 év szabadságvesztésre ítélt. Az újságíró nem hiszi, hogy ez az ítélet észre térítené az eszeveszett amerikaiakat (s még azt is hozzáteszi, hogy az állam kormányzója megkegyelmezhet nekik)... Az újság olvasói pedig - szivarra gyújtva - elégedetten dőlhettek hátra foteljükben: ilyen justizmord itt, nálunk, Európában sose történhetne meg. (Auschwitz még messze volt.)

Ez a fajta önáltatás az Óperencián túl is megszokott volt: Amerika - más, itt ilyesmi nem történhet meg (és az "ilyesmi" helyére bármit behelyettesíthettek, akár a lincselést is...). Pedig sokminden megtörtént ott is, ha erről Európában - de még otthon, az Államokban is - kevesen tudtak is.




2. Valóban a zsidók irányítanák az Egyesült Államokat?

Az USA a sok szabadság mellett a szinte korlátlan vallásszabadság földje is. Így alapították meg a puritán és keresztény Atyák. Ráéreztek erre azonnal az Európában (és a török-arab világban) vallásuk miatt is üldözött, kirekesztett zsidók: a napóleoni háborúkat követő években megindult nagy európai kivándorlás minden hullámának volt zsidó tajtékja is. A XIX. század végén mindennapossá vált oroszországi pogromok elől menekülő zsidók nevezték anyanyelvükön (a német nyelvi alapokon keletkezett, de héber betűkkel írt jiddisen) "di Goldene Medine"-nek - Aranyországnak az Újvilág fiatal és erős köztársaságát. Ahol sosem tapasztalt szabadság, jogegyenlőség, türelem, befogadó készség várta őket az oroszországi, romániai, monarchiabeli és németországi - szinte mindenre kiterjedő - diszkrimináció, üldöztetés, vallási és társadalmi kirekesztettség után. De vajon tényleg antiszemitizmus-mentes volt az Újvilág legnagyobb állama, a Népek Nagy Olvasztótégelye? Valóban az USA volt az új Ígéret Földje, az új Kánaán?

A most bővebben tárgyalandó kisebbség "hálás" állatorvosi ló, mert saját - zsidó - kötődésein túlmenően Európához (s benne külön-külön szinte minden egyes országhoz) is kötődik, így amerikanizálódását többszörös, minimum kettős "idegenségi" (xenofób) nyomás alatt kellett véghezvinnie.

Közismert, hogy az USA viszonya a zsidókhoz (benne Izraelhez is) - különleges. Ahogyan a zsidók viszonya is az USA-hoz. S az államközi viszonyok nem tükrözik az emberek köztieket (az amerikaiak és az izraeliek közöttieket sem, még kevésbé az azonos állampolgárságú nem-zsidók és zsidók bonyolult egymással és egymás mellett élését).

A XIX. század végi - XX. század eleji felfokozott nyugati (európai) zsidóellenesség az USA-t sem kerülte el - részben, mert a zsidókkal együtt antiszemiták is érkeztek hatalmas tömegben Európából, részben mert a "törzsökös" amerikaiak sem voltak híján egy kis rasszizmusnak, hogy csak a négerekre (a polgárháborúval fölszabadított rabszolgákra) vagy az indiánokra (a rézbőrű őslakosok rezervátumokba kényszerített maradékaira) utaljak - de a türelmetlenség megnyilvánult a más vallású (katolikus) írek, lengyelek, latin-amerikaiak (mexikóiak, puerto-ricóiak, kubaiak) iránt is.

Kevesen tudják (még az USA-ban is), hogy Ulysses Grant tábornok, Lincoln bizalmasa, a polgárháború - pozitív - hőse, aki később az Unió elnöke lett, a rabszolgatartó déliek elleni háborúban a hadi cselekmények övezetéből kitiltotta a zsidókat. Kisebb pánikot előidézve ezzel a zsidó közösségben, melynek jelentős része éppen az ilyen kitiltások és üldöztetések miatt menekült a biztos menedéknek hitt Amerikába. 1862 decemberében (ez volt a második polgárháborús tél) a tábornok parancsot adott ki, miszerint "a zsidókat, mint társadalmi csoportot /class/" egységesen ki kell toloncolni arról a területről, ahol ő és csapatai harcolnak (gyakorlatilag a mostani Tennessee államból). Mindmáig ezt a parancsot tartják a legantiszemitább hivatalos fellépésnek az USA történetében - annak ellenére, hogy tényleges alkalmazására nem kerülhetett sor, mert Lincoln elnök azonnal visszavonatta, mihelyt értesült róla (januárban kereste meg a problémával a kevés ténylegesen kitoloncolt zsidó üzletemberek egyike). A rendelkezést egyébként szélsebesen kézhez kapta Tennessee minden elöljárósága, melyek viharos gyorsasággal fölkészültek a tömeges kitelepítésre. A végrehajtás azonban éppen csak megkezdődött: a Missziszippi felső folyásánál lévő néhány kisvárosból toloncoltak ki összesen talán ha száz zsidót, családostól. Természetesen, eljutott parancs a katonai vezetőkhöz is, akik - részletes végrehajtási utasítás híján - nem tudtak vele mit kezdeni: a katonák között számos zsidó volt, a hadi szállítók között még több, ezért "lelazsálták" a teljesítést. A hír viszont tovább terjedt az Államok egész területén, felkapta és kommentálta a sajtó, később pedig a hadvezéri leirat keményen visszaütött Grant elnökválasztási kampányában (a befolyásos zsidók ugyanis nem támogatatták - a zsidó "lobby" ekkor éreztette először politikai erejét az USA-ban) és megduplázott elnökségi ideje alatt is: győzött megbékélni az akkor még kisszámú ám egyre növekvőbb befolyással rendelkező észak-amerikai zsidósággal.





Értelmetlen háborús intézkedésére máig nincs ésszerű magyarázat. A XIX. század közepén az Államok területén talán 150.000 zsidó élt, ez a lakosság egy százalékát sem érte el. Észak és Dél háborújában mindkét oldalon számosan voltak, akik a zsidókat a háborús helyzettel való visszaélésekkel, főként csempészéssel, korrupcióval, nyerészkedéssel, uzsorázással vádolták (csakúgy, mint Európában: a nem-zsidó amerikaiak jelentős része is onnan jött, s hozták magukkal zsidóellenes érzelmeiket is). A csempészet valóban hatalmas méreteket öltött a háborús viszonyok között (war is big business) és természetesen részt vettek benne zsidók is - de ez nem indokolhatta a "zsidók, mint társadalmi csoport" elleni durva fellépést (hasonló "faji" megkülönböztetéssel nem éltek, mondjuk, a szakmát a zsidóknál hagyományosan nagyobb számban űző írekkel - vagy más nemzetiségűekkel szemben). Feltételezhetően személyes indokok - Grant apját éppen zsidó csempészek "szívatták meg" - és nem rasszista vagy antiszemita megfontolások indították a katonai felsővezetőt e parancs kiadására. 1868-ban, elnökségért indított kampánya idején Grant a B'nai Brith befolyásos zsidó szervezet vezetőjének írt magánlevelében kért elnézést a parancsért az amerikai zsidó közösségtől - alig két héttel Lincoln rabszolga-felszabadító rendelete előtt (the Emancipation Proclamation). Ha nem teszi, sokakban (nem csak zsidókban) alakulhatott volna ki olyan érzés, hogy a négerek után a zsidók lesznek az új amerikai állam stigmatizáltjai.

Grant nemcsak visszavonta rendelkezését, de hosszú elnöksége során (1869-77) - és még azt követően is - többször elnézést is kért a zsidó közösségtől. Második elnöki periódusa lejártával világkörüli útra indult, egyebek között Jeruzsálembe is ellátogatott, ahol (cáfolandó híresztelt antiszemitaságát) a palesztinai - akkor még igen kis létszámú - zsidó közösség képviselőivel is találkozott. Ő volt az első amerikai elnök, aki izraeli földre lépett, számos utódja követte példáját. 1885-ben halálát az amerikai zsidók is illően meggyászolták - azért bocsátottak meg neki, mert föltételezték: soha többet nem hoznak az USA-ban zsidóellenes törvényt, határozatot - s nem tévedtek.

Washington elnök idején alig ötezer, Lincoln alatt nagyjából százötvenezer zsidó élhetett az Államokban - viszont szinte kezdettől a legnagyobb nem-keresztény vallási közösségnek számítottak az USA-ban. 1880 és 1925 között - amikor a bevándorlásra a legszigorúbb kvótákat alkalmazták, a zsidó népesség negyedmillióról négy millióra növekedett (azaz: tizenhatszorosára). Ezekben az években minden hetedik-nyolcadik bevándorló európai (főként közép- illetve kelet-európai) zsidó volt. A második világháború kezdetekor létszámuk már megközelítette az ötmilliót, jelenleg hatmillió fölötti. (Mint ismeretes, jelenleg a legtöbb zsidó az USA-ban lakik; Izrael csak a második: ott jó fél millióval kevesebben élnek; a világ tizenhárommilliósra becsült zsidóságának háromnegyede él e két államban.) A számokat vizsgálva az is kiderül, hogy a jelentős és dinamikus létszámbeli növekedés az összlakossághoz viszonyított számarányuk nem nagy mértékben változott (százötven éve 1 % volt, most közelíti a 2 %-ot). Még ha az üzleti-pénzügyi élet vezető köreiben arányuk ennél jóval magasabb is, az USA-ban senki sem hiszi komolyan, hogy a maroknyi zsidó irányítaná a hatalmas államot vagy annak akár csak üzleti életét, bankrendszerét. S ha aránytalanul sokan vannak is a kulturális életben (írók, filmesek, oktatók), a jogi pályán (ügyvédek) és az orvosok körében - az USA-ban egyetlen döntéshozó se gondolt komolyan arra, hogy valamiféle numerus clausust kellene bevezetni önvédelemből...




3. Volt-e antiszemitizmus az USA-ban?

A puritán kálvinista alapító atyák, akik a maguk (WASP-) képére akarták formálni az Államok minden polgárát, türelmesek voltak a más vallásúak, más hagyományúak iránt. Tudták: az idő nekik dolgozik, az olvasztó tégelyből kikerülők közül csak az számíthatott igazán befogadásra és sikerre, aki asszimilálódott. A zsidók pedig mindig, mindenütt éltanulók voltak az asszimilációban. Érdemes felidéznünk: a kálvini reformáció nálunk, Magyarországon is viszonylag türelmes volt a zsidók irányában (nem véletlen, hogy a református Erdélyben ugyanolyan szívesen keresztelték ószövetségi nevekre gyermekeiket, mint a puritán Egyesült Államokban), de azt nem szabad elfeledni, hogy az újvilági protestáns keresztények - bár az Ószövetséget tisztelték -, Isten választott népének nem a korabeli zsidókat tartották, hanem inkább saját magukat... Ha nem is gyűlölték "zsigerileg" a valóságos (nem bibliai) zsidókat, viszonylag erős elutasításuk, enyhe utálatuk belefért protestáns erkölcsi értékrendjükbe. De az antiszemitizmus (sőt: az antijudeizmus) az USA-ban az ország létrejöttétől napjainkig sosem volt "bevett", komilfó (vagy ahogy most mondják: politikailag korrekt) összetevője a nagy- vagy akár a helyi politikának, sem a közbeszédnek.

Antiszemiták természetesen kezdettől léteztek. Az antiszemiták - európai kliséket alkalmazva - természetesen megvádolták a zsidókat az USA-ban is a hatalom (főként pénzügyi hatalom) koncentrációjával, New Yorkot egyfajta Új Jeruzsálemnek minősítve, a Wall Street-et siratófalnál is fontosabb falnak kikiáltva. Az Európában bevált (vagy akár már túlhaladott) antiszemita irományok szabad terjesztésben árasztották el az Államokat, riogatva a jámbor jenkiket a nemzetközi zsidó összeesküvés, a zsidókommunista agitáció kísértetével. Gomba módra szaporodtak - és nem csak a rasszista Délen, a liberális nagyvárosokban és államokban is - az antiszemita egyesületek (a meglévő fajvédő és rasszista egyletek - pl. a Ku Klux Klan, a White Power - zsidókra is kiterjesztették addigi négerellenes, indiánellenes, idegenellenes és kirekesztő nézeteiket).

A zsidók is tudták, érezték ezt, de - korábbi, jóval negatívabb tapasztalataik alapján - elviselhetőnek (nem fenyegetőnek, alapjában véve lényegtelennek) ítélték meg a zsidóellenességet: életüket, társadalmi és anyagi létüket, vallási, oktatási és főként üzleti szabadságukat ezek a megnyilvánulások igazából nem korlátozták. Nem voltak pogromok (zsidólincselések), vérvádak (bár kísérlet történt, mert "igény volt rá'"), numerus clausus - típusú megszorítások. Az antiszemitizmus, a judofóbia inkább folyamatosan csörgedező búvópatak volt, nem gátszakasztó, mindent elöntő árvíz. A zsidókat nem utálták jobban a "kelleténél", vagyis nem jobban, mint az íreket, az olaszokat, a hamish-eket vagy az angolt nehezen elsajátító közép-európaiakat (köztük a magyarokat). A törzsökös (és xenofób) amcsik mindenkivel szemben egyformán bizalmatlanok voltak, aki nem olyan volt, mint ők... Már a bevándorlókat is eleve különleges WASP-szemüvegen keresztül vizslatták: vajon mennyire lesznek majd képesek amerikanizálódni (az American way of life szerint élni) - és első pillantásra sem a zsidók, sem az olaszok, sem az oroszok, sem a lengyelek, sem a németek, sem a magyarok nem tűntek megfelelő (leendő) amerikaiaknak...





A rasszizmus az amerikai életet, társadalmat, kultúrát, politikát teljesen áthatotta; mondhatni, normális dolognak számított (érdekes módon nem csak Északon, hanem lejjebb is: a latin-amerikai államok indiánellenes, négerellenes, idegenellenes diszkriminatív politikája messze nem annyira ismert az európai nagyközönség előtt, mint az észak-amerikai fekete-fehér és rézbőrű-fehér szegregáció). Míg az európai rasszizmus az árja-nem árja tengelyen egyensúlyozott (a nem-árja elsősorban zsidót jelöl, de kis politikai akarattal cigány, sőt, magyar is beletartozhat), a "nordikus" amerikai "rassz" tisztaságát elsősorban a feketéktől és a rézbőrűektől védték (ezek a számukra létrehozott gettókban, rezervátumokban elkülönülten éltek - a fehérekkel nem "keveredtek"). Legalább ekkora vehemenciával féltették a faji tisztaságot a bevándorlóktól, akik félvéresítik (mongrelize - fajkeveredés, fajrontás) a fehéreket. A vikingek farmerekké szelídült unokái különös finnyássággal kezelték a közép- dél-és kelet-európaiakat - és ezeken belül is kiemelten a zsidókat."Szociológiai" eszmefuttatások születtek arról, hogy a zsidók nem veszik ki részüket az állam felvirágoztatásából a keményebb területeken: elvétve se nagyon akad zsidó farmer, kovboj, gyári munkás - ugyanakkor számarányuknál jóval nagyobb a részesedésük az üzleti, a banki, a kulturális, a felsőoktatási szférában, a magasan kvalifikált szakmákban - és hajlamosak a szervezett bűnözésre. (Valóban működtek az olasz maffiához hasonló szervezettségű zsidó bűnözői csoportok - elég megnézni a Volt egyszer egy Amerika című filmet.) Ráadásul jelen vannak agitátorként és/vagy aktivistaként minden anarchista-kommunista-társadalomellenes szervezkedésben, mert nem tisztelnek semmiféle fennálló rendet és hatalmat. Mindezen túlmenően még erkölcstelenek is: házasságon kívüli (ledér) pajkosságokra csábítják a szende nem-zsidó lányokat-asszonyokat. Pedig általában nem is szépek: faji jellegzetességeik rusnyává teszik őket... Félreértés ne essék: ezek az ismerős "érvek" nem európai (mondjuk magyar, német, avagy orosz) antiszemiták véleményét tükrözik, hanem észak-amerikaiakét...

Madison Grant (semmi köze a korábban említett katonaelnökhöz)1916-ban megjelentetett rasszista alapművében (The Passing of the Great Race - A nagy faj pusztulása) törvényben akarta tiltani a zsidók és a felsőbbrendű tiszta amerikaiak fajkeveredését. Ez a Grant volt a hírhedett "egy csepp szabály" kiötlője: szerinte, ha valakiben akár egyetlen cseppnyi néger vér van, akkor az színesbőrűnek számít. A húszas években "tudósok" egész sora bizonygatta, hogy a vérkeveredés a faj degenerálódását, a mongoloidság (nem dzsingiszkánság: idiotizmus) kockázatát és veszélyét jelenti, mert a fajkeveredésben mindig az alacsonyabb rangú faj dominál... Bizonyos körökben népszerű volt az olyan szennyirodalom is, mint a Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei. A New York-i vagy bostoni pogromlovagok persze nem olvastak még ilyen "tudományos" műveket sem: lincseléshez bőven elég egy kevés viszki, a horda szabadságélménye, a közönség közömbössége, a törvény sunyisága. Szerencsére, az amerikai törvények elég erősek voltak, hogy elejét vegyék a náci típusú zsidóüldözéseknek, végső megoldásoknak...





A szupergazdag Henry Ford nemcsak a népautó létrehozója volt - szerette volna megerősíteni elképzelt zsidómentes szép új világát, a "gentile world"-öt azzal, hogy előjátéknak leleplezi a nemzetközi zsidó összeesküvést (melyet Cion bölcseinek jegyzőkönyvei alapján reálisnak tartott). Az ipari nábob félmilliósnál nagyobb példányszámú újságjában (The Dearborn Independent, The Ford International Weekly) "felkészült" szakértői gárda bizonygatta a zsidó veszély valós voltát, a náci uszító sajtó hangnemét átvéve. Ford egyenlőségjelet tett a kommunisták (bolsevikok) és a zsidók közé, hogy az utóbbiakat elszigetelje a kapitalizmus csúcsintézményeiben. 1927-ben az amerikai zsidóság autói bojkottjával fenyegette meg Fordot, így vette rá, hogy abbahagyja az esztelen antiszemita uszítást, a gyűlöletbeszédet (hate speech); sőt, bocsánatot kérjen a zsidó emberektől - de gyárában egészen a háború kitöréséig ott virítottak a plakátok: "A zsidók - Amerika ellenségei" "Ne vásárolj zsidótól!"

A rendőrök - különösen a katolikus írek - előszeretettel próbálgatták gumibotjukat a zsidókon (sheenies), szétzavarva ünnepi megmozdulásaikat, néha még temetési meneteiket is. Ha zsidók kértek rendőri segítséget, mert huligánok támadtak rájuk - a rendőrség kárörvendve nem avatkozott be a konfliktusba. A világháborúig, pontosabban az USA hadba szállásáig nyílt utcai antiszemita uszítást folytatott a nagyszámú - és nagy létszámú - amerikai nácibarát mozgalom is. A híresebb egyetemeken a rektor saját numerus clausust vezetett be - a Harvardon például 15 %-ban maximálták minden karon a zsidók "keretszámait", más egyetemek a 10% vagy akár 5% alá mentek (mint a Yale), sőt, a Colgate egyetem évi 6 (hat) főre korlátozta a zsidó jelenlétet. Egyetemi kollégiumokban elkülönítették a zsidó és nem-zsidó diákokat (hallgatói kívánságra hivatkozva: az echte amerikai főiskolások-egyetemisták nem szívesen laktak olyanokkal, akik nem cigarettáznak, nem isznak, nem sportolnak, nem drukkolnak, nem mulatoznak, ráadásul túl okosak - ezzel (meg)zavarják a normális diákokat. Korlátozták a zsidó oktatók számát is, általában karonként egyet alkalmaztak belőlük (a Harvard volt a legnagylelkűbb: ott karonként három volt a plafon). Angol nyelvet és irodalmat zsidó nem oktathatott amerikaiaknak... Az oktatójelölteket támogató ajánlólevelekben kiemelték, hogy "nem rendelkezik a fajára jellemző negatív tulajdonságokkal" vagy, hogy "lélekben igazi keresztény" - a ford-i gentile szót alkalmazva. A zsidóellenesség munkahelyi alkalmazásnál (különösen kórházakban) is döntő szerephez jutott: ha volt keresztény jelölt, a zsidó szóba sem jöhetett. Hasonló diszkrimináció nyilvánult meg a társadalmi szervezetekbe való beléptetésnél is: a különféle sport, jótékonysági, kulturális egyletekbe, klubokba nehezen jutott be zsidó. Egészen az ötvenes évekig elfogadott volt egyes hotelek (sőt, szállodaláncok) diszkriminációs gyakorlata (nagybetűkkel figyelmeztették a szállást keresőket, hogy a hotel keresztény klientúra kiszolgálására létesült... 1928-ban (!) egy New York állam-beli kisvárosban Jom Kippurkor eltűnt kislány ürügyén a középkori (valamint a tiszaeszlári) vérvádra hivatkozva fenyegették meg kiirtással az ottani zsidókat - és csak a gyermek szerencsés előkerülése akadályozta meg a készülő pogromot. Roosevelt elnököt szélsőjobboldali politikai ellenfelei Rosenfeldként emlegették, a New Dealt pedig csak Jew Dealként... A jobboldali - egyben antiszemita - eszmék termékeny talajra leltek az északi nagyipari központokban (Detroit, Cleveland), a kevésbé szakképzett munkástömegek körében. A zsidó nagytőke elleni fellépés álcájában általános (göbbelsi) zsidóellenes propagandát folytattak. Az 1938-ban megalakított - nyíltan náci típusú, náci jelképeket viselő - Egységes Keresztény Front gyorsan vált szinte tömegszervezetté szerte az országban (rengeteg rendőr is belépett a szervezetbe), egyben a zsinagógák és a zsidó üzletek elleni támadások szervezőjévé is.





Az amerikai zsidók egy része komolyan megijedt a helyi náciktól és visszafogta tevékenységét, különösen nyilvános szerepléseit (ekkor söpört végig a zsidó közösségeket egy erős "név-angolszászosítási" hullám.)

Ugyanakkor a háborúba belépést szorgalmazók (intervencionisták) kisebbségi táborához hangosan csatlakoztak, mert zsidókként saját tapasztalataik alapján voltak meggyőződve arról, hogy Hitlert meg kell állítani. Kapóra jött ez az antiszemitáknak, akik azt hangoztatták, hogy az erős zsidó lobby mintegy belelökdösi az USA-t az érdekeitől idegen európai háborúba. A beavatkozás-ellenes ,,America First" gyakorlatilag antiszemita, náci fedőszervként működött és nem csak tömegekben, a politikusi körökben (elsősorban a Szenátusban) is sok híve és támogatója lett.

1942-ben, nem sokkal a Pearl Harbour-i japán támadás után, egy felmérésben azt vizsgálták, kiket tartanak az USA számára legveszélyesebbeknek, a válaszolók egynegyede a japánokat jelölte meg, második helyre (18 %-kal) a németeket tették, harmadikra pedig (a németektől alig elmaradva a maguk 15 %-ával) a zsidókat. 1944 nyarán a nemzetközi "antipátia-rangsor" így alakult: zsidók 24 %, japánok - 9%, németek - 6%. Belső viszonylatban még sötétebb volt a helyzet: 1942-ben egyetemi hallgatókat kérdeztek: kit nem szeretnének szomszédjuknak - itt elsöprő többséggel (78 %) a négerek "győztek", a második helyen a zsidók végeztek 45 %-kal, jóval lemaradva a kínaiak és a katolikusok (9-9 %).

Noha az európai hadszíntéren az amerikai katonák szemtanúi voltak a holokausztnak a haláltáborok felszabadításakor - erről nem beszéltek, nem írtak; figyelembe véve a katonák - és az otthoni lakosság - erős antiszemitizmusát.




4. Más-e hát az USA, mint Európa..?

Antiszemitizmus az USA-ban hivatalos, állami, politikai, oktatási, munkaügyi, stb. területeken természetesen elképzelhetetlen; a "szürke zónákban" (szélsőséges, titkos szervezetek, körök, csoportosulások, egyes emberek szintjén) azonban természetesen megtalálható.

Az antiszemitizmus két évvel a világháború után csitulni kezdett. Az ötvenes évek mccarthyzmusának volt zsidóellenes komponense is, de ezt csírájában elfojtották. Még a szovjeteknek kémkedő Rosenberg-házaspár kivégzése sem gerjesztett dreyfus-i indulatokat, pedig kettőjükön kívül még jó tucatnyi zsidó érintett volt a hazaárulási ügyben. Az ötvenes évek végén minden amerikai egyetemen eltörölték a "keretszámokat" (a numerus clausus maradványait). A tapasztalatok szerint a szélsőségesek életterét a válságok alapozzák meg, népszerűségük békésebb időszakban rohamosan csökken. A Klan-nak 1924-ben hatmilliós tagsága volt (ez majdnem felér a trianoni Magyarország összlakosságával!) - 1930-ra a létszám 30.000-re csökkent, ma talán 5000 kapucnis riogatja az idősebb feketéket (a fiatalabbak már elzavarják őket). Az antiszemitákról nincsenek ilyen pontosságú kimutatások, de a csökkenő trend minden bizonnyal az ő köreikben is érvényesül. A XX. századi amerikai antiszemitizmus összehasonlíthatatlanul erőtlenebb volt, mint az európai, ezáltal az amerikai zsidók számára is jóval tűrhetőbb volt.

Az amerikai társadalomba beépített (és szervesen be is épült) demokrácia, szabadság és pluralizmus elejét vette a szélsőséges megoldásoknak és egyben kiutat is jelentett. Ha egy zsidó orvost nem vettek föl egy jeles klinikáéra, nyithatott magánrendelőt. Ha a Yale nem fogadott zsidó hallgatót, az ifjú kereshetett egy másik (kevésbé presztízses) egyetemet. A propagandára válaszolhatott ellenpropagandával. Ilyenre Európában nem volt lehetőség. Ezért hittek-hisznek tántoríthatatlanul a zsidók az Aranyországban.

A XIX. század végi - XX. század eleji antiszemita felbuzdulás a lényeges társadalmi folyamatokat nem befolyásoló epizód volt csupán az USA-ban. De volt. Majd tovább fejlődött. És ezzel örökre megkérdőjelezte az ismert (zsidók által is hangoztatott) mantrát: "Amerika - más. Ott ilyesmi nem történhet meg." Amerika nem egészen más. Sok minden megtörténhetett ott is, és megtörténhet ezután is... de a cenzúra és a pénz feletti hatalom egészen új szinfoltot adot a zsidóság képviseletének. Az amerikai demokrácia, benne a tolerancia, a (liberális értelemben vett) - a hódító és mindent elsöpörni képes - szabadság azonban végső soron mindeddig erősebbnek bizonyult, mint néhány hibás politikai döntés vagy az elszabaduló indulatok vízözöne - az USA mindig visszatalált az igaz útra. A gyülölet és a terror útjára a központosítot látszat hataloméra, mit demokrácia névvel vitt be a köztudatba. Ezért maradhatott meg - nem csak az ott élők, de - minden demokrata, liberális, szabadságszerető ember vonatkoztatási pontjának, példaképének és reménybeli mentsvárának és azért, mert hittek a reklám szlogeneknek, a bármi szabadon megtehető lehetőségből profitálni képes tudás csodájában.

A nevelés sokszínűsége adta a szabadelvűség minden esélyét és az önkéntesség minden formátumát. A rasszizmus ennek egyik olyan ága, amelyik a ravasz erőfitogtatás mellett a terror szabad gyakorlását is lehetővé teszi, de immár úgy, hogy minden esetben az önvédelem fontossága kerül megemlítésre és feledve mások szuverén szabadság joga! Visszataszító, mikor valakit gőgösen csak terroristának hívnak a saját hazájában, mert megvédeni szándékozta a családját és népét a maggyalázóktól és az őket meggyilkomi szándékozóktól!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése