A zsidóság útja (1944)

Vitéz Endre László:

A zsidóság útja (1944)

Endre László (1895-1946 - a zsidók felakasztották)

Az emberiségnek általunk ismert több ezer éves történelme során Krisztus Urunk keresztre feszítése óta sohasem mérkőzött két annyira egymással szemben álló és ellentétes világnézet, mint a zsidóságnak és az európai népeknek most folyó óriási harcában. Ez a harc nem ebben a háborúban kezdődött, hanem tart azóta mindig, amióta a zsidóság a történelem színpadára lépett. Nem volt mindig ennyire nyílt, de a zsidóság részéről mindig kérlelhetetlenül és következetesen folyt. A krisztusi eszmék a zsidóságnak a világon való szétszóródását eredményezték, a zsidóság saját országa helyett diaszpórában élt az egyes országokban, gettókba elkülönítetten a városokban. Erős fajiságot, vérének átörökítő képességét minden más fajtával szemben megőrizte, gyűlöletével maga különítette el magát a nemzsidó népek életéből. Ha üzleti érdekei úgy kívánták, a nemzsidókkal kereskedett, érintkezett, de faji elzárkózottságát, titokzatosságát, ősi gyűlöletét megtartotta, sőt azt tovább fokozta. Az ősi zsidó szentírás helyébe a nemzsidók gyűlöletére fanatizáló talmudkönyvek tanításai léptek. Mindez a szigorú elzárkózás addig tartott, amíg a számban és erejében gyönge zsidóság megerősödött a hitelműveletek folytán, befolyása az egyes államok kormányaira érezhetővé vált, politikai hatalma pedig a befolyása alá vont szabadkőműves szervezetek révén jelentős tényezővé vált. Amíg a szabadkőművesség az alapítók szándékai szerint a zsidókat távol tartotta tagjai sorából, valóban inkább nemes célú és jótékonyságot gyakorló szervezet volt. Amióta azonban a zsidóság a XVII. században a franciaországi szabadkőműves páholyokba való beszivárgását megkezdte, a szabadkőművesség is politikai célok szolgálatába állott, még pedig oly mértékben vált a zsidók politikai és hatalmi céljai eszközeivé, amilyen mértékben a zsidók befolyása a páholyokban megerősödött. Hogy mik voltak ezek a politikai és hatalmi célok, azt az utolsó fél században lefolyt történelmi események tárják fel előttünk. A zsidóság vallásos tanításából kifolyólag magát Isten választott népének tekinti. Ennek következményeit azonban nem erkölcsi igazságok érvényesítésével és nem Isten akarata szerint az Isten országában, tehát nem a túlvilági életben akarja megvalósítottnak látni, hanem a talmudista rabbik tanításainak megfelelő materialista életszemlélettel idelent, a mindennapi életben, tehát elsősorban a világi hatalom megszerzésében, egyéni vonatkozásban pedig a földi örömök és élvezetek, valamint a vagyon nyújtotta előnyök mértéktelen kihasználásában. A zsidó a világnak minden más népét és a földi javakat csak eszköznek tekinti ahhoz, hogy ezekkel saját céljait szolgálja. A zsidóság tehát akkor, amikor számbeli és anyagi, majd később politikai megerősödés folytán befolyást nyert a társadalmak életének irányítására, szinte természetszerűleg teszi magáévá azt a gondolatot, hogy a világ javait és a nemzsidó népeket a saját uralma alá kényszerítse. Ez a zsidó világuralmi gondolat alapja. Amíg tehát a történelem színpadán szereplő más népek erkölcsi erejükkel, bátorságukkal, szervezőképességükkel és katonai erejükkel, óriási véráldozattal biztosították maguknak a világ egy része feletti uralmat, a zsidóság ravaszsággal, vallási tanításainak szándékos félremagyarázásával ezek által saját népi tömegeik misztikus fanatizálásával és a nemzsidó népeknek az övétől eltérő nemesebb erkölcsi kihasználásával törekedett arra, hogy ezt a világuralmat a maga részére biztosítsa. A zsidóságnak azonban tervei végrehajtásához más nemzsidó társadalmi rétegek és erők sorompóba állítására is szükség volt. E célra kínálkozott egyik legalkalmasabb eszköznek a szabadkőművesség, amely a maga titokzatosságával és misztikusságával kényelmes lehetőséget biztosított a zsidóságnak, hogy saját céljait nem-zsidók útján is szolgálhassa. Ez oly mértékben sikerült a zsidóságnak, hogy fokozatosan a szabadkőművességnek úgyszólván minden szertartása zsidó vallási szimbólumokkal telítődött meg. A páholyok jóhiszemű tagjai is oly mértékben kerültek lelkileg zsidó befolyás alá, hogy fontos kérdések eldöntésénél nem saját népi érdekeiket tekintették, hanem tudat alatt is a zsidó célok szolgálatába szegődtek. A szabadkőművesség azonban tagjainak aránylag csekély létszámától fogva, habár a vezető és értelmiségi rétegeket, a kormányokat és parlamenteket befolyásolni tudta is, számbelileg nem jelentett erős hátvédet a zsidóság számára, azért volt szükség a tömegek beszervezése céljából a szociáldemokrata elv felállítására, amely az ugyancsak zsidó Marx megfogalmazásában materialista és osztályellentétekre beállított eszmevilágával ugyancsak tipikusan zsidó találmány. A zsidóság az idők folyamán előbb uzsoraüzleteivel, csalásaival, majd később államközi hitelműveletekkel olyan anyagi erőt biztosított magának, amellyel a szabadkőműves és szociáldemokrata eszmék révén megszervezett táborát még jelentékenyebben megnövelhette. A zsidóság azonban érezte azt is, hogy világuralmi céljainak megvalósításához csak akkor foghat hozzá, ha eltávolítja azokat a pilléreket, amelyeken a keresztény kultúrájú Európa államberendezkedései nyugszanak. Az európai országok tekintélyi elven építették fel államberendezésüket. Egyfelől tehát az egyházak, másfelől az erős államhatalom voltak a gátjai annak, hogy Európában más, mint keresztényi hatalom érvényesülhessen. A zsidóságnak első feladata volt tehát céljai eléréséhez, hogy ezeket a berendezkedéseket az útjából eltávolítsa. Ez pedig csak erőszakos úton történhetett. Ezért volt szükség forradalmakra. Ma már letagadhatatlan történelmi tény, hogy a XVlll. század végén kitört francia forradalmat, amelyet évtizedek során forradalmak egész sora követett, a francia szabadkőműves páholyokból kezdeményezték és irányították. Az európai forradalmak második hullámát már a zsidóságnak a szabadkőművesség mellé felsorakozott másik szövetséges, a szociáldemokrácia is segített előkészíteni. Egy ekkora vállalkozáshoz azonban még ez is kevés lett volna, ezért volt szükség az első világháború kitörésére. Az első világháborút 1914-ben a zsidó Princip golyója a belgrádi szabadkőművesek utasítására indította el. A négyéves világháborúban Európa minden népe vérzett és szegényedett, csak a zsidóság élt jól és gazdagodott erőben, hatalomban. Az 1917. év januárjában a volt úgynevezett entente hatalmak szabadkőműves kiküldöttjei összejöttek Párizsban, és ott 3 napig tartó kongresszuson a következő háborús célokat állapították meg: a Monarchia feldarabolása, Csehország megteremtése, Németország letörése, Elzász-Lotharingia Franciaországhoz való csatolása, Lengyelország felszabadítása. Ugyanez év júniusában újabb kongresszus ült össze Párizsban, ezen azonban már nemcsak a volt entente (antant - a szerk.), hanem semleges államok kiküldöttei is részt vettek. Közben kitört az orosz forradalom, amelyet hiteles megállapítás szerint Amerika nagy zsidó bankárai finanszíroztak. A fent ismertetett célokat az ellenséges hatalmak csak a központi hatalmak belső frontjának megbomlasztásával, forradalmi úton érhették el. Ennek a célnak állt szolgálatában az a gigantikus propaganda-hadjárat, amely a Northcliffe-sajtó vezetésével angol részről lefolyt Magyarország ellen és az a belső propaganda-hadjárat, amelyet az egész magyarországi zsidó sajtó folytatott, sajnos, sikerrel a nemzeti erők megbomlasztása érdekében itthon és a harctéren küzdő katonák fegyelmének meglazítására. Ugyanez volt a helyzet Németországban és Ausztriában. A szövetséges táborában lévő Oroszországban is ki kellett törnie a félzsidó Kerensky és zsidó Trockij (Bronstein) forradalmának, mert a cári Oroszország nem látszott elég megbízhatónak arra, hogy a háború utáni zsidó világuralmi terveket készségesen kiszolgálja. A zsidóság az első háború végével a forradalmak révén úgyszólván Európa politikai hatalmának korlátlan urává vált. Gondoskodni kellett ennek a hatalomnak stabilizálásáról. Ennek kettős eszköze volt. Egyik egy negatívum: a Párizs-környéki békék rendszere, mellyel örökre lehetetlenné akarták tenni a feltámadás lehetőségét ellenségeik számára, a másik egy pozitívum, az úgynevezett Nemzetek Szövetsége, amely az új zsidó világuralom alkotmányát jelentette, bár akkor okos óvatosságból nyíltan nem merték még nevén nevezni. Nem sok időnek kellett volna azonban eltelnie, hogy ezen valójában zsidó világuralmi intézmény elnevezésében is hű kifejezője legyen a Cion bölcsei jegyzőkönyveiben foglalt tervek megvalósításának. A zsidóság a hatalom teljességében lévőnek érezte magát akkor, amikor a német nemzetiszocializmusban veszélyes ellenfelét felfedezte. A zsidóságnak a fasizmus is ellenszenves volt, de nem jelentett olyan egzisztenciális veszedelmet, mint a német nemzetiszocializmus. A zsidóság érezte, hogy ha e tan megerősödik, és Németországnak sikerül katonai téren is megerősödnie, a leszámolás elkerülhetetlen lesz. A népszövetségi politikának tehát Hitler vezér és kancellár uralomra jutása óta nem volt más célja és törekvése, mint Németország megsemmisítése. Ez teszi csak érthetővé azt, hogy amikor Hitler vezér és kancellár a legemberségesebb és legésszerűbb ajánlatokkal, áldozatok vállalása árán is hajlandó volt Európa békéjének biztosítására, miért talált az mindig a legridegebb elutasításra a túloldalon. A müncheni találkozók is csak azért jöhettek létre, mert nem számítottak Németországnak olyan meglepően gyors talpraállására, és fegyverkezési programjukkal még nem voltak teljesen készen. Amikor azonban már azt hitték, hogy a győzelem biztos tudatával nézhetnek szembe vele, gyűlöletükben reázúdították a világra ezt a második világháborút. Ennek tehát csak ezért kellett kitörnie, hogy a zsidó világuralmi törekvések útjából a szerintük egyetlennek látszó akadályt egyszer s midenkorra eltávolítsák. E kérdéssel kapcsolatban fel kell vetnünk, csupán német érdek-e a háború megnyerése, és hogy pusztán német érdek-e a zsidó veszedelem felismerése, az antijudaizmus. Arra már rámutattunk, hogy a kereszténység és zsidóság, mint világszemlélet, Krisztus óta áll szemben egymással. Amióta a zsidóság a világ színpadára lépett, azóta antijudaizmus is volt, és zsidókérdés is volt a világ mindazon tájain, ahol a zsidók nagyobb tömegekben tartózkodtak. Egyiptom óta is számos nép űzte ki köréből a zsidóságot. Magam évtizedek óta foglalkozom a zsidóellenes irodalom felkutatásával, és annak hatalmas tömegét találtam meg a londoni British Museumban. Lefordítottam Leon de Poncins híres katolikus francia író könyvét, aki a zsidó világuralmi törekvéseket szolgáló mostani világháború kitörését szinte prófétai módon jövendölte meg. De kérdem, szükség volt-e nekünk német példára arra, amikor 1919-ben Kormányzónk, a nemzeti hadsereg fővezére volt az, aki a zsidó világveszedelmet felismerte, és a szegedi gondolat nevében elsőbbséget biztosított annak Európa összes nemzetei között? Európa a zsidósággal ma nem csak eszmei síkon áll harcban, hanem a zsidóság által zsidó érdekekért harcba állított három hatalmas államnak a hadseregével. Ezeknek egyike a tőlünk keletre szomszédos bolsevista Oroszország, melynek győzelme országunknak akkor is teljes megsemmisülését jelentette volna, ha nem harcolnánk fegyverrel német szövetségesünk oldalán. Oroszország kiirtotta volna azoknak a kis balti államoknak a lakosságát, akik nem szálltak szembe vele, csak egyszerűen nem voltak bolsevisták. Tízezerszámra végeztette ki azokat a lengyel tiszteket és altiszteket, akik magukkal tehetetlenül voltak fogságukban s kiirtotta volna s kiirtana a Duna-medencében minden magyart, ha sikerülne ide betörnie, örülnünk kell, hogy a világnak ezzel a veszedelmével nem egyedül kell szembeszállnunk. Mi már átestünk magunk is a zsidó bolsevista forradalmon, akkor, amikor ezt nem előzték meg zsidótörvények és zsidóellenes intézkedések, amikor 1918-ban nálunk, Magyarországon élt legnagyobb szabadságban, gazdagságban a zsidóság. Mégis kitermelt a hazai zsidóság Kun Bélákat, Corvin-Klein Ottókat és Szamuellyket, és a Duna-Tisza közén derék magyar emberek százait akasztották fel és lőtték agyon csak azért, mert magyarok voltak. Elképzelhetjük-e, hogy ma, a zsidótörvények és rendeletek után ne tíz-, százszorozódott volna meg a Kun Béláknak és Szamuellyknek a száma, hogy ma kegyelmet adnának csak egynek is miközülünk? A zsidóktól meg kell szabadulnunk azért is, mert a zsidók százalékos arányszáma ma nálunk a legnagyobb az egész világon, de meg kell szabadulnunk azért is, mert köztünk és a zsidók közt az együttélés erkölcsi feltételei hiányoznak. Mi és a zsidók két külön világban élünk. A zsidó Isten országát a földön keresi a vagyonban, az élvezetekben és a hatalomban. Mi Isten országát a túlvilágon hisszük. A kereszténység tanítása szerint csak erkölcsi és lelki értékeinkkel érdemelhetjük azt ki magunknak. Ezeknek az erényeknek a gyakorlása pedig, mint a jóság, az irgalmasság, az ellenségnek való megbocsájtás, a földi javaknak a lelkiek alá rendelése, a vendéglátás, másoknak önzetlen megsegítése, az alázatosság, a tisztaság, az adott szó szentségének erénye éppen a zsidóságnak szolgáltatnak ki bennünket! Nemes életfelfogásunk, lovagias gondolkodásunk, áldozatkészségünk, a tekintélytisztelet, a nők iránti tisztelet nemcsak kereszténységünkből, hanem sokban még ősi hitünkből származik, tehát faji adottságainkban gyökerezik. A zsidóság azonban lovagiasságunkban és magas erkölcsi felfogásunkban csak gyöngeséget lát, mint alkalmas eszközt hatalmas céljainak keresztülvitelére Nem áll az, mintha a zsidóság magasabbrendű képességei folytán volna azon a helyen, amelyet ma még nálunk elfoglal. Ennek az oka éppen a gátlás nélküliségük! A zsidó világpiaci árak egyensúlyban tartása végett hajószámra dobja a kávét a tengerbe vagy égeti el a kukoricát, vagy egyébként is meglévő nagy hasznának további fokozása végett élelmiszereket halmoz, tojást rejt el milliószámra éhező emberek elől, szabotázsra biztat, forradalmi hangulatot szít, sokszor tisztán csak aljas üzleti érdekből, nem törődve azzal, hogy ezáltal egész országok lakosságát taszítja éhínségbe vagy a legnagyobb nyomorúságba. Erkölcsi feltételeink tehát annyira különbözőek, hogy felettük nem ítélkezhetünk ugyanazon elvek szerint, s ugyanolyan törvények alapján, mint amilyeneket saját véreink számára alkottunk. Egy Kauffmann nevű, tőlünk kivándorolt amerikai zsidó, aki az USA elnökének legszűkebb környezetéhez tartozik, egy most megjelent könyvében a kihalási rendszer bevezetését, a német népnek sterilizáció útján történő kiirtását ajánlja a demokrata hatalmaknak — győzelmük esetére. Kérdés, ugyanazt a sorsot szánja-e önmagának „a kifinomult“ lelkiségű zsidóság a mi győzelmünk esetére is? Annyi bizonyos, hogy elsősorban magának a zsidóságnak kell arra törekedni, hogy a zsidókérdés megoldása a fenti módozatok valamelyikének alkalmazásával megtörténjék, mert különben visszavonhatatlanul és kérlelhetetlenül bekövetkezik a zsidóságot nagyon komolyan fenyegető veszély — amelyet pedig egyetlen európai kultúrember se helyeselhet. (Harc, 1944. július 8.)

Kapcsolódó: - Oláh György: Magyarság és zsidóság

(1944) - Bosnyák Zoltán: Vádirat a zsidóság ellen! (1944)
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101237/

Bosnyák Zoltán:

Vádirat a zsidóság ellen! (1944)

Forrás: https://kuruc.info/r/9/101089/

1. Amióta tervszerűen és határozottan folyik a zsidóság hatalmi túlsúlyának lebontása és a magyarságtól való teljes elkülönítése, innen is, onnan is hallunk hangokat, amelyek bírálják, nyíltan vagy titokban kifogásolják a zsidósággal szemben követett eljárásunkat. Azt mondják ezek az örök okoskodók, mindent jobban tudók, hogy valóban helyes és szükséges mindazoknak a hatalmi pozícióknak visszavétele, melyeket a zsidóság a nemzeti élet különböző területein jogtalanul kisajátított magának. Számoljuk fel a zsidóság mértéktelen befolyását a pénzügyi és üzleti életben, vegyük ki kezéből a dolgozó milliók véréből és verejtékéből összeharácsolt milliókat, a nemzeti vagyon fölött többé zsidók ne rendelkezhessenek, ne juthassanak a zsidók semmiféle szerephez szellemi életünkben, a magyarság és a zsidóság között fennálló társadalmi kapcsolatoknak vessünk véget, de ezen túlmenően ne törődjünk a zsidósággal. Mindent kövessünk el ami a zsidóság elviselhetetlen túlsúlyának megszüntetéséhez szükséges, de ezzel elégedjünk is meg, hagyjuk magára a zsidóságot. Maguk a zsidók is — hogy mennyire őszinte ez a magatartásuk és mennyire nem, az más kérdés — hajlandók lennének talán beletörődni a változhatatlanba, a pünkösdi királyság elmúlásába, hajlandók — alighanem csak a pillanatnyi kényszer hatása alatt — megbékülni azzal a gondolattal, hogy vége az élősdiségnek, a mindenüvé elnyúló, mindenütt érvényesülő befolyásuknak, ha valamilyen életkeretet továbbra is meghagyunk itt nekik. Nézzünk szembe őszintén, nyíltan ezzel a tétellel. Lehet-e ilyesmiről szó, igazuk van-e azoknak, akik így beszélnek? Amikor erre a kérdésre világos és határozott feleletet akarunk adni, akkor mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a zsidósággal szemben nem csupán az a kifogásunk, hogy mint fajilag, vérségileg, erkölcsileg idegen, frissen érkezett jövevény kisebbség, magának igyekezett megszerezni az országban a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életben a tényleges vezetést, ennél sokkal súlyosabban esik a latba az a mód, ahogyan a zsidóság erre a hatalomszerzésre törekedett és azok a következmények, amelyekkel ez együtt jár. A zsidóság ellen vívott harcunk — ezt nem győzzük eléggé hangsúlyozni — nemcsak az elvesztett pozíciókért, nemcsak a pénzért, a vagyonért, az aranyért, a jólétért, a hatalomért folyik. Ez a harc nem kizárólag gazdasági jellegű, ennél tokkal többről van itt szó. Két lelkiség, két világnézet áll szemben egymással. A kapzsiság, az önzés, a haszonlesés, a kizsákmányolás, a lelkiismeretlenség, az erkölcstelenség elleni harcról van itt szó. Mi nemcsak azzal vádoljuk a zsidóságot, hogy határt nem ismerő telhetetlenségével, lelkiismeretlen üzelmekkel és utolérhetetlen rafinériával valósággal kifosztotta a dolgozó magyarságot és a nemzeti javak óriási hányadára rátette a kezét, hanem azzal is, politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életünkben olyan eszméket, olyan törekvéseket, olyan irányzatokat csempészett be, amely általános bomlást, erkölcsi züllést és faji hanyatlást idéztek elő, amelyekből, ha nem sikerül társadalmunkat kigyógyítanunk, úgy a következmények valósággal beláthatatlanok. 2. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy politikai életünkben meghonosította a nemzeti értékek és eszmények lebecsülését, történelmünk, hagyományaink és nemzeti múltunk megvetését. Vádoljuk azzal, hogy behozta hozzánk a társadalmi forradalom, az osztályharc, a marxizmus és a bolsevizmus eszméit, ellentétet, gyűlöletet szított az egyes néprétegek között, vádoljuk azzal, hogy rendszeresen és következetesen kiélezte a politikai ellentéteket, hogy így saját magáról és rohamos térhódításáról elterelje a figyelmet. A nemzetietlenség és a hitetlenség szellemét terjesztette közöttünk, a haladás, a kultúra és a felvilágosodás jelszavai mögé bújva. Vádoljuk a zsidóságot, hogy céltudatos és tervszerű aknamunkával előkészítette az 1918. októberi csőcselék-lázadást, amely szégyenbe és gyalázatba taszította Magyarországot és olyan történelmi tragédiát zúdított ránk, amilyenhez hasonlót alig találunk ezeréves történelmünkben. Vádoljuk a zsidóságot a huszonöt év előtti bolsevista rémuralomért, amelyiknek szellemi, lelki szálláscsinálói, egész politikai vezérkara, legvérengzőbb terroristái szinte kivétel nélkül a zsidóság soraiból kerültek ki. Vádoljuk a zsidóságot az akkor elszenvedett megaláztatásokért, az ártatlanul megölt áldozatokért, a meggyalázott templomokért. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy méltatlanul visszaélt jóhiszeműségünkkel és azt a politikai jogegyenlőséget, amelyet megadtunk neki, arra használta fel, hogy fölibénk kerüljön, úrrá legyen felettünk és előjogokat szerezzen magának. Vádoljuk azzal, idegen uralom alá került területeken a válságos órákban túlnyomó többségében hátat fordított a magyarságnak, megtagadott vele minden közösséget, egyedül és kizárólag csak a maga faji érdekeit nézve. Bosnyák Zoltán (1905-1952 - felakasztották a zsidók) Milyen következményekkel, milyen hatásokkal járt a zsidóság rohamos térnyerése gazdasági életünkben? Zsidók honosították meg nálunk a haszonéhes, kizsákmányoló kapitalizmust, a tőke és a pénz mértéktelen, túlzott központosítását, ezzel együtt a kihívó és kirívó vagyoni és jövedelmi aránytalanságokat, a növekvő társadalmi ellentétet és feszültséget. A zsidóság társadalmi tevékenysége teremtette meg nálunk a plutokrata és proletár osztályokat s velük együtt az egyik oldalon a fényűzést, a túlhajtott jólétet, másik oldalon a nyomort és a nélkülözést, tehát sötéten tátongó társadalmi szakadékot. Ezt a válaszfalat mesterségesen és tudatosan is elmélyítette, hiszen ő maga állt élén, ő volt haszonélvezője mind a kél társadalmi végletnek. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy üzleti életünkben, az egész gazdasági életbe a semmitől vissza nem riadó önzés, kapzsiság és haszonlesés szellemét vitték be. Megrontották az üzleti morált, a haszonszerzés és vagyonszerzés minden módját jogosulttá tették. A becsület, a tisztesség lenézett, megvetett és elavult elvek lettek az üzleti világban. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a gazdasági térhódításával együtt jár a csalás, a hamis bukás, szédelgés, a kereskedői haszonrészesedés túlzott és jogosulatlan felhajtása, bevonult a gazdasági életbe az ököljog és a nyers erőszak szelleme. Legvégül vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy a magyar társadalmat mesterségesen, de ha kellett, erőszakosan is távol tartotta a gazdasági élettől. Belevitte a köztudatba azt a megtévesztő és hamis jelszót, hogy a gazdasági életpályák nem felelnek meg a magyarság jellemének és természetének. Ezek nem nekünk valók, nem méltóak hozzánk. Ha pedig mégis megkísérelte a magyarság a gazdasági életben való érvényesülést, ott szembe találta magát a zsidóság szervezett ellenállásával, valóságos bojkottjával. 3. Nem kisebbek a zsidóság bűnei szellemi életünkben sem. A korszellem, a haladás és a modernség nevében egész kultúréletünket alantas, az ösztönéletre spekuláló gondolatokkal telítette. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a sajtóban megszerzett korlátlan befolyását a magyar lelkiség szétrombolására használta fel. A zsidóság térfoglalásával a felületesség, a megbízhatatlanság, a durvaság, a trágárság szabad utat és érvényesülést kapott a sajtóban. A házasságtörés, a válóperek, társadalmi bűncselekmények bő teret kaptak naponta ennek a zsidó sajtónak hasábjain. A rágalmazás, tekintélyek lejáratása, a hazugság mindennapi és megszokott jelenségek lettek a sajtóéletben. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy irodalommá avatta kultúréletünkben a legsilányabb pornográfiát, egyedül és kizárólagos problémává tette a túlhajtott szekszualitást, vádoljuk azzal, hogy könyvekben, színpadon, kabarékban léhaságra, cinizmusra, minden erkölcsi törvénynek és eszménynek kicsúfolására nevelte a társadalmat, hogy elárasztotta sivár irodalmi kaptafára készült üres fércmunkáival mind a magyar szellemi életet, mind pedig az egész világot. A tájékozatlan külföld előtt a leglehetőbb legrosszabb hírbe keverte a magyarság szellemi alkotó erejét és képességét. Vádoljuk azzal, hogy a maga sivár szellemiségével készített értéktelen produktumaiban torz és hamis képet rajzolt a magyarságról önmagunknak és a nagyvilágnak. Léha, könnyelmű, romlott erkölcsű, együgyű és üresfejű figurákként mutatott be bennünket az egész világon, és ezzel nagymértékben hozzájárult a külföld közvéleményének a magyarságról alkotott helytelen és kedvezőtlen felfogásának kialakításában. Önmagunkkal elhitette, hogy olyan faji tulajdonságokkal bírunk, amelyek sohasem voltak sajátjaink. Meghamisította saját fajtatudatunkat és kisebbrendűségi érzést formált ki bennünk. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a szellemi életünkben megszerzett hatalmát és befolyását arra használta fel, hogy valóságos magyarellenes faji kontraszelekciót gyakoroljon. Ennek következményeként hírnévhez, érvényesüléshez juthattak, pénzt, vagyont szerezhettek értéktelen, selejtes zsidó ál-tehetségek, de hallgatásra voltak ítélve az igazi magyar tehetségek, akik legfeljebb csak akkor juthattak szóhoz, ha hozzá igazodtak a zsidó érdekekhez és törekvésekhez. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy a művészet különböző területein, a zenében, a képzőművészetben bevezették a dilettantizmust, a kontárságot, a giccset, lejáratták az igazi művészetet, és zavaros, egzaltált és beteges agyvelők torz, értelmetlen kifejezésformáit mint modern művészetet csempészték be kultúréletünkbe. 4. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy mérhetetlen lelki, erkölcsi rombolást vitt véghez társadalmunk lelkében. A családi élet és a házasság szentségének meglazulása, a túlzott szabadosság elharapódzása a társadalmi érintkezésben, a közömbösség minden nemes, szép és tiszta iránt, az önzés, kicsinyesség, haszonlesés, lelkiismeretlenség divatja mind-mind a zsidókat vádolja. Vádoljuk a zsidóságot azzal, hogy az anyaság tiszteletét, tekintélyét lejáratták, a gyermektelenség kultuszát népszerűsítették. Vádoljuk azzal, hogy nemcsak szóval, de tettel is üzleti érdekből, pénzért vagy a fajgyűlölet ösztönétől hajtva, visszaélve hivatásukkal falun és városban — minden társadalmi osztályban a fajirtás alávaló és gyalázatos szerepére vállalkoztak. Vádoljuk a zsidókat a magyar vér és a magyar fajtánk ellen elkövetett és soha meg nem bocsátható bűneikért, amit a nekik kiszolgáltatott, védtelen és szerencsétlen magyar nőkkel szemben elkövettek. Vádoljuk a zsidóságot azzal is, hogy ebben a háborúban, amely a mi élet-halál harcunk is, a közénk beszabadult zsidóság zárt egységben, teljes hittel, meggyőződéssel ellenségeink oldalára állt és az ő érdekeiket szolgálta. Rémhíreivel szervezett suttogó propagandájával lelki zűrzavart igyekezett felkelteni. Alá akarta ásni a belső fegyelmet, rendet, helytállást, öntudatot, jövőnkbe, igazunkba vetett hitünket. A gazdasági anarchia felidézésére törekedett! Ezért és a haszonért szervezte a feketepiacot, az áruelrejtést, árdrágítást, ezért szabotált az üzemekben, irodákban, egyetlen hatalmas, egymillió lelket magában foglaló partizán hadsereget alkotott az arcvonalak mögött, határainkon belül. Mind ezzel és sok egyébbel, amit egyetlen cikkbe belesűríteni nem is lehet, vádoljuk a zsidóságot és tetemre hívjuk. Maga kereste saját sorsát, most viselnie kellett. A zsidóság kezünkbe kényszerítette az önvédelem fegyverét, mi kezünkbe vettük és megtesszük mind azt, amit létérdekeink parancsolnak. A vádpontok világosan beszélnek, mindenkit meggyőznek arról, hogy nem elégedhetünk meg csak a zsidóság által eltulajdonított anyagi és szellemi pozíciók visszavételével. Ezen túlmenően fel kell számolnunk minden kapcsolatunkat a zsidósággal. Utaink végleg, örökre szétváltak. (Harc, 1944. június 10.) (Kuruc.info)
   Forrás: https://kuruc.info/r/9/101089/

Oláh György:

Magyarság és zsidóság (1944)

Forrás: https://kuruc.info/r/9/101145/

1. Oláh György Most, amikor a zsidóságnak a magyar társadalomból való kiközösítése befejezéshez közeledik, itt az ideje, hogy őszintén, szólamok és indulat nélkül beszéljünk arról, vajon mi idézte fel a magyarországi zsidóság mai drámai sorsát. Fel kell vetni ma ezt a kérdést, nem azért, hogy bosszút és népítéletet hirdessünk, nem azért, hogy a legyőzött sorsán ujjongjunk. A nemzeti becsület, a magyar önérzet kérdése, hogy a harc befejezésekor tisztázzuk, hogyan mérgesedett idáig a helyzet, ki a felelős azért, hogy a magyarországi zsidóságnak egyszerre, váratlanul ilyen kemény rendszabályok közben kell kiválnia a magyar közösségi életből. Hányszor mondtuk és írtuk, magam is hány gyűlésen, előadáson ismételtem az elmúlt években: vagy a magyar megmaradás, vagy a zsidó megmaradás! Hányszor hirdettük itt azok, kiket ez a kérdés éjszaka sem hagyott nyugton, hogyan vigyázzon a zsidóság, mert Közép-Európának ezen a pontján az ő külön vágyaik, külön céljaik feszegetése, az ő szüntelen merész fészkelődésük csak katasztrófához vezethet a háború negyedik esztendejében, a mi katasztrófánkhoz vagy az ő katasztrófájukhoz. Hányszor mutattunk rá, hogy milyen végtelen veszélyeket rejt magában minden vendéglátó nép számára, ha egyik kisebbsége a háború ötödik esztendejében, itt, közvetlenül a front háta mögött, ilyen nyíltan szervezkedik a háborús akarat megrontására, az ellenfél győzelmének elősegítésére. De úgy látszik, ebben a nem közönséges képességű fajtában végzetes lélektani elemek válnak úrrá, ha valahol a kelleténél nagyobb tényező lesz, ha valahol több hatalomhoz jut, mint amennyit az ő belső egyensúlya megbírhat. Hiszen végzetes belső ellentmondással van tele ez a nép. Hogy csak a legkirívóbbakat említsük: 2. Nincs nép, amely annyira képtelen volna kivetkőzni önmagából, annyira fajtájához volna láncolva, mégis a zsidó, ha magasabb életkörülmények közé jut, semmiképen sem akar többé zsidó maradni. Nincs nép, amely olyan vakbuzgó rajongással követte volna vallási tételeit, mégis ők terjesztették vagy kétszáz esztendő óta a legtöbb hitetlenséget és vallástalanságot a világon. Nincs nép, amely annyira hinne messiási küldetésében, annyira hinne abban, hogy a többi népeknek is ő hozza a megváltást, miközben saját magát nem tudja megváltani ötezer esztendő óta, miközben saját elhelyezkedésének legkisebb kérdéseit sem tudta eddig megoldani. Azt tartják magukról: nélkülük ma nincs itt kultúra, ők ma a kétezeréves kultúra legfőbb terjesztői és összetartói, holott az a három legnagyobb szellem, akit az utolsó századokban a világnak adtak: Marx, Freud, Einstein egyébbel sem foglalkozott, minthogy a mi kétezeréves keresztény kultúránk alaptörvényeit kikezdte. Marx a lázadások egész sora után a szteppék barbarizmusát szabadította rá Európára, Freud az örömtanyák erkölcstanát akarta úrrá tenni a kétezer év óta kialakult erkölcsi rendben, Einstein pedig még földünknek a világűrben való elhelyezkedése körül is kételyeket támasztott. Egyetlen nép sem hozott olyan rideg fajvédő törvényeket, egyetlen közösségben sem hoztak olyan szigorú kiközösítő rendszabályokat az idegen vér ellen, mint Ezrás és Nehemiás próféta óta ők, mégis ők küzdöttek talán a történelemben leghangosabban és legtöbbet a többi népek fajvédelmi rendszabályai ellen. Egyetlen nép nem áhítozott annyit versben és prózában másfélezer esztendő óta az állandó otthon, az elérhetetlen haza után, mégis ők küzdenek legtöbbet a hazafiság ellen. Egyetlen nép nem hirdetett annyi pacifizmust, nem küzdött annyit a háborúk és a katonai szellem ellen, mint ők. Két esztendővel a mostani világégés kitörése előtt írta az öreg Freud egy világszerte ünnepelt nyílt levélváltásban New Yorkba Einsteinnak: „Mi pacifisták vagyunk, mert szervi okokból azoknak kell lennünk, könnyű aztán beállítottságunkat érvekkel igazolnunk.“ Túlérettségüknél, testi, lelki ernyedségüknél fogva is pacifisták voltak ők, mégis a mi proletárdiktatúránk idején Pogány, Böhm és Landler voltak a leghangosabb kardcsörtetők, az orosz vörös hadsereg első napóleoni diktátora, Trockij-Bronstein, mégis a történelem legvéresebb háborúját ők zúdították rá a világra, és ők fűtenek most Moszkvában és New York-ban is, hogy ez a vérözön el ne múljon. 3. Soha nép még nem udvarolt annyit azoknak, akiket lángolva gyűlölt, soha nép még kevesebb tekintélytisztelettel nem hódolt tekintélyeknek, soha fajta még nem vergődött úgy a szélső konzervativizmus, a legmakacsabb ortodoxia és a legizzóbb forradalmiság között, soha embercsoport még nem akarta annyiszor elérni az elérhetetlent, mint ők. Amilyen riasztóan józanok ők az üzleti spekulációban, annyira teljesen és tökéletesen hiányzik belőlük minden józan érték az állampolitikai realitásokhoz. Amilyen pontosan le tudják mérni napi helyzetüket az üzleti világban, annyira teljesen képtelenek arra, hogy a más népek között való elhelyezkedésüket bármikor is helyesen mérjék le. Amilyen nagy mesterei a mimikrinek, amennyire értenek hozzá, hogyan kell a más nótáját fújni, annyira sejtelmük sincs róla, mikor és mennyi szabad nekik, annyira fogalmuk sincs arról, ami más népeknél már a csecsemővel beleszületik, hogy hol az önérzet és a tolakodás határa, mi különbség van az alkalmazkodás és a bizalmaskodás, a bizalmas hang és a törleszkedés közt. Így érthető aztán, kedves olvasóim, hogy a végén ők ámulnak, ők csodálkoznak ráadásul, ha egy szép napon arra ébrednek, hogy minden oldalról ellenszenv veszi körül őket. Sehol a földgolyón nem volt állam, ahol a vendéglátó ország annyira kiszolgáltatta volna magát, mint mi, sehol nem nyíltak meg úgy számukra a teljes együttélés kapui, mint nálunk. Talán volt egy pár keleti ország, ahol számarány szerint többen voltak, de a kultúrában, a közgazdaság összes javaihoz, az élet idegközpontjaiba, a gondolatalkotás sajátos titkaiba sehol sem engedték be ennyire őket. Jól mondta nekem egyszer egyik szomszéd állam miniszterelnöke: míg a legtöbb keleti államban a küszöbnél tolongott a zsidóság, maguk már a nemzet templomának a szentélyébe is beengedték őket. Rothschildék egyik 1925-ben megjelent cionista díszkiadványa nyíltan megírta, hogy az ortodox zsidóság a múlt világháború előtt egy új eldorádónak tartotta Magyarországot. Ifjabb Andrássy Gyula mesélte nekem egyszer, hogy azok a zsidó írók, festők, vagy szobrásztehetségek, akik Magyarországról kerültek a nyugati államokba, még akkor is messze kitűntek társaik közül, ha családjuk a nyugat felé vándorlás közben csak fél generációt töltött ebben az országban. Hiszen talán sehol sem voltak olyan kedvező érvényesülési feltételek a zsidó talentum számára, mint itt. Sehol sem adtak annyi eszközt a kezükbe, sehol sem védte őket az államhatalom úgy minden antiszemita és fajvédő kellemetlenkedéstől. Egész magánjogi törvénykezésünket az ő szájízük szerint alakítottuk ki! Ha valahol módjuk volt tehát arra, hogy tökéletes harmóniába jussanak, ha valahol nyíltak számukra hosszú, nyugodt, napfényes évtizedek, hogy a százados üldözések után megcsillapulva belső ellentmondásaikat rendezzék és megszerezzék azt a lelki egyensúlyt, amely nélkül nyugodt együttélés kisebbség számára sohasem lehetséges, hát Magyarországon mindez bőségesen adva volt számukra. 4. Mi vagyunk-e bűnösök, ha mégis ők maradtak itt a nyugtalanság, a beteg láz, a társadalmat folyton felkavaró és felforgató viharok magvai? Mi vagyunk-e az okai annak, hogy ötven-hatvan olyan napfényes év után ők rendezték a Károlyi-forradalmat, Kun Béláék és Szamuellyék torz és véres farsangját? Minket illet-e a vád, ha a kommün bukása és az ellenforradalom sem tudta kijózanítani őket, hanem pár évvel utána tőzsdén, sajtóban, közgazdasági világban szóról szóra ugyanott kezdték, ahol a Károlyi-forradalom után elhagyták? Mi vagyunk-e a meg nem értők, ha ők, akik a nemzet szellemi irányítását annyira a maguk feladatának tartották, a harmincas évek elejétől kezdve sehogy sem akarták megérteni, hogy a Trianonban megcsonkított magyarság csak azokkal az európai hatalmakkal együtt törheti le a békeszerződések bilincseit, amely hatalmakat ugyanezek a békeszerződések sújtottak? Mi vagyunk-e a meg nem értők, ha ők nem jöttek rá arra, hogy Felvidék, Erdély és Bácska egy részének visszaszerzése után a magyarság itt, a keleti front mögött nem üthet pártot az ellen a szövetségese ellen, amelynek elsősorban köszönheti e területrészek visszaszerzését, és nem foghat hozzá szellemi szabotázsok, népfrontalakulatok megszervezéséhez? Mindent, de mindent elkövetett az utolsó másfél esztendőben a hazai zsidóság, hogy itt létrejöjjön a tengelyhatalmak ellen az a bizonyos ötödik hadoszlop, egy magyar partizánmozgalomról ábrándozott, és most csodálkozik, ha a partizántámogatók sorsára jutott. A magyarországi zsidóság aranykorában, a legteljesebb érvényesülés idejében, amikor az antiszemitizmus bárányfelhői mutatkoztak már az égen, írta az ő egyik legőszintébb írójuk, hogy az ő hivatásuk ugyanaz itt, mint a vérben a vörös vérsejté, ők itt a só, az élesztő ebben az ízetlen magyar ételben, ők a haladás nyugtalanító fermentumai ebben a túl nyugodt, tunya magyar életben. És csakugyan, ahol a haladás, a reformok mellett kellett izgatni, hol a régi magyar rend ellen bárminő hangulat támadt, mindenütt ott voltak ők és mindenütt átalakulást hirdetlek; de hogyan? Rájöttek arra, hogy Szent István soknyelvű Magyarországában a népek ébredésének korában milyen fontos feszítő erő a nemzetiségi kérdés, s erre előállottak egy olyan nemzetiségi államszövetség tervével, Jászi Oszkár Keleti-Svájc tervével, hogy mindjárt a nemzetiségi politikával való foglalkozást is kompromittálták az ezeréves magyar hagyományokban nevelkedett becsületes magyar közvélemény előtt. Míg a nemzetiségek öntudatának felszítása a régi nagy ország szétfeszítését szolgálta, addig éltek-haltak a nemzetiségi kérdésért, mikor Trianon után e kérdéssel való komoly foglalkozás kohéziót, a békeszerződések elleni harcot, a határokon való átnyúlást, szóval államépítést jelentett, akkor egész sajtójuk, egész szellemi életük mélyen hallgatott róla. Rájöttek arra, hogy a negyvennyolcas függetlenségi mozgalomban mennyi tömegekre támaszkodó politikai erő van, beleköltöztek, rendelkezésére bocsátották sajtójukat, és szépen elnyomták benne azt az irányt, amely az ő nagytőkés és nagyipari érdekeikkel szemben a falusi földművestömegek érdekeiért harcolt. Gondoskodtak róla, hogy a sajtóban csak az üres közjogi jelszavakért, a híg liberális szabadságeszmékért indított küzdelem kapjon visszhangot. Rájöttek arra, hogy milyen fontos itt a földbirtokeloszlás kérdése, erre támogatni kezdtek egy olyan szocialista agrárradikalizmust, amely a magyar fajban élő önmérsékletet aztán minden józanabb földreform-jelszótól is visszarettentett. Rájöttek arra, hogy az ipar fejlődésével egy új társadalmi réteg alakul ki a kisiparosság mellett, a jórészt faluból felvándorolt ipari munkásság, erre létrehozták Kelet-Európa egyik legsűrűbb, legragadósabb, leggettóízűbb marxista munkásmozgalmát. Az ő kezükben lévő nagyipar ugyan alig tett valamit a munkásság helyzetének javítására, de ugyanakkor Frenkelek, Sternek, Csillagok, Weltnerek, Buchingerek, Rothensteinok, szóval a legtisztább fajtajellegű fiaik segítségével megszervezték a lázítás, a felforgatás végletét, de úgy, hogy abból becsületes magyar munkásmozgalom soha ne keletkezzék. Rájöttek arra, hogy különböző keresztény egyházak papjaiban és szervezeteiben mekkora társadalmi erő rejlik, és támogatni kezdték őket sajtójukban, de úgy, hogy ha Balthazár támadást intézett Bangha ellen, vagy Bangha támadta meg Balthazárt, annak olyan visszhangot támasztottak, mintha a XVII. századi vallásháborúk korába jutottunk volna vissza. 5. Sok évezredes betűimádatukkal egy-kettőre hatalmas területeket sajátítottak ki a magyar irodalomban, de haladás és fejlődés címén akarva - nem akarva itt is azt csinálták, amit mindenütt, tapsoltak a tehetségnek, ha fellázadt a közösség parancsai ellen, világraszóló tehetségnek kiáltották ki a költőt, ha felelőtlenséget hirdetett, elhitették az íróval, hogy őt semmiféle erkölcsi törvények, semmiféle társadalmi szabályok nem kötelezik. Hőskultusszal vettek körül minden beteg elfajzást, ha az unalmában ezeréves magyar értékeken gúnyolódott. Volt valami sátáni abban is, hogy amíg az úgynevezett nyugati eszmeáramlatok a régi Nagy-Magyarország eresztékeit feszegették, addig ők voltak a leghangosabb nyugatosok, amikor a Trianon utáni második évtizedben olyan áramlatok kezdtek áradni nyugat felől, amelyek a nemzet öntudatra ébredését, fegyverkezését, szervezkedését hirdették a békeparancsok ellen, egyszerre ők védték a magyarság keleti arcvonásait, egyszerre ők lettek Werbőczy ősi alkotmányának legfőbb védői, a magyar nye pozvolim legfőbb szóvivői. Itt nem volt más megoldás, mint ami ma elkövetkezett. De nem mi vagyunk az okai, hogy a középútnak, a józan kiegyezésnek, az evolúciónak nem volt meg többé a lehetősége. A zsidóság maga idézte fejére március tizenkilencedikét, ő feszítette annyira a húrt, hogy csak egyféleképpen lehetett már megszabadulni a készülő nagy történelmi és biológiai katasztrófától. Ők építették ki az utat maguknak nyílegyenesen a szakadék széléig, mert ennek a népnek, úgy látszik, végzete az, hogy amikor már sokat ért el, akkor önmaga ellen is fellázad. Ne ujjongjunk, ne diadalmaskodjunk most a zsidóság sorsán, de azt megállapítani nemzeti becsület kötelessége, hogy március tizenkilencedikét, és az utána következő rendszabályokat régen tervszerűen készítették elő ők, anélkül, hogy talán tudtak volna róla. Az ő tragikus belső egyensúlytalanságuk, a bennük lévő sátáni türelmetlenség és mohóság fordította fel egyszerre így a helyzetet. Tudjuk, milyen nagy emberi tragikum, ha valaki így magában hordja a kárhozatot, de azt csak igazán nem kívánhatják egy egészséges néptől, hogy ha annak egyszer alkalma nyílik a történelemben, hogy ettől a kárhozattól megszabaduljon, akkor másként cselekedjék. Megmondjuk őszintén, sokszor éreztük az elmúlt hetekben, hogy az emberiesség, a humanitás kérdése összeütközik a nemzeti lét legfőbb parancsával. De lehet-e igaz magyar, aki ilyenkor nem a nemzeti fönnmaradás legfőbb parancsára hallgat? (Harc, 1944. július 1.) (Kuruc.info)
3. Kapcsolódó: Bosnyák Zoltán: Vádirat a zsidóság ellen! (1944) Reklám
   Forrás: https://kuruc.info/r/9/101145/

Oláh György Most, amikor a zsidóságnak a magyar 
Forrás: https://kuruc.info/r/9/101145/

Oláh György

Meggyilkolták a szovjetek a Videoton elnökét? Papp István halála és az élvállalat katonai háttere

MEZŐ GÁBOR

1986 nyarán egy páncélozott szovjet járőr okozta a Videoton elnökének a halálát. Papp István bizalmasa szerint nem egyszerű balesetről volt szó. Az esetről példátlanul hallgatott a magyar sajtó, egy későbbi interjúból kiderült, hogy a szovjetek nem hagyták, hogy magyar bíróság tárgyalja az ügyet. Tény, hogy a Videoton ekkoriban jelentős részben a szigorúan titkos haditechnikai megrendeléseiből élt, és Moszkva beszállítója volt. Az egyik nagy üzlet éppen Papp halála után indult be, már az új elnök, Kázsmér János vezetése alatt. A történetet felgöngyölítve úgy tűnik, könnyen lehet, hogy az ötvenes évektől uralkodó, kőkeményen tárgyaló Papp egyszerűen útban volt. Az is tény, hogy a Videoton 1991-re hatalmas adósságot halmozott fel. A Magyar Népköztársaság élgyárának titkos története.

„Meghalt Papp István – Papp István állami díjas, a Videoton Elektronikai Vállalat vezérigazgatója június 29-én, 66 éves korában, közúti baleset következtében meghalt; temetéséről később intézkednek, közli gyászjelentésében az MSZMP Fejér megyei bizottsága, a Vas-, Fém- és Villamosenergiai pari Dolgozók Szakszervezete, az Ipari Minisztérium és a Videoton Elektronikai Vállalat” – ez a rövidke MTI-közlemény jelent meg az 1986. július elsejei Magyar Nemzetben. A Népszabadságban a hír mellé egy névtelen nekrológot is betördeltek:

„Elkötelezett, átgondolt életművével vívta ki Papp István, hogy neve Székesfehérvárott szorosan kapcsolódott a Videoton és a város fejlődéséhez. A gyárban vezetése alatt kitűnő szakemberek ezrei nevelődtek fel, jelentősen hozzájárulva a magyar elektronika megalapozásához és jövőjéhez. Nagy ívű, szép élet után hagyott gazdag örökséget a magyar elektronikai iparra.

Abból a nemzedékből való volt, amelyiknek csak látszólag adatott könnyen a vezetői poszt. Papp István, aki szabolcsi munkáscsaládban született 1920-ban, édesapja mesterségét folytatva, kovácsként kezdett dolgozni Diósgyőrben. Az éveken át végzett nehéz fizikai munka tartást adott egyéniségének egész életre szólóan. 1951-től rövid ideig a Mechanikai Művek Vezetője volt, 1952-ben nevezték ki a Videoton jogelődje, a székesfehérvári Vadásztöltény Gyár igazgatójának, később gépész- mérnöki diplomát szerzett, 1961 óta a Videoton vezérigazgatója. A gyár Papp István 34 évi irányító munkája alatt vált Európa-hírű nagyüzemmé.”

Jobbra Papp István, tőle balra a Vietnami Dolgozók Pártja elsõ titkára és kísérete / MTI Fotó: Vigovszki Ferenc

Az újságok szerint a Videoton vezérét már hetedikén eltemették, ezután a rendszerváltás előtt és után is alig-alig írtak róla, szinte nagyítóval kell keresni azokat a cikkeket, amelyekben egyáltalán megemlítették.

Mivel egy olyan emberről beszélünk, aki évtizedeken át vezette a Magyar Népköztársaság egyik legfontosabb vállalatát, ez legalábbis furcsa. Persze csak első látásra, hiszen Papp István halálát egy szovjet katonai járőr okozta.

A Videoton volt igazgatójának rejtélyes végzetére Borvendég Zsuzsanna történész, az impexek történetének kutatója hívta fel a figyelmemet, amikor a fehérvári mamutcég rendszerváltás előtti történetéről kérdeztem. Azt írta, hogy ezt a szálat nem igazán tudta felfejteni, de átküldött egy érdekes cikket, ahol említésre került a tragédia. Az interjú szerzője Czeglédy Lászlóval beszélgetett, aki az írás szerint Papp István bizalmi embere, ahogyan fogalmaztak, a „Vezér” kooperációs vezetője volt. A minket érdeklő részlet a következő: „Halála sokak szerint rejtélyes. – Az autós összeütközést okozó szovjet katonát a baleset után úgyszólván azonnal elengedték a kórházból – idézte fel a Papp István számára végzetes napot Czeglédy László. –

Szokatlannak bizonyult az is, hogy az orosz sofőr a késő éjszakában egyedül autózott tolókerettel felkészített kocsijával, amit belül kárpitoztak. Ilyet >mezei< alakulatok nem engedhettek meg maguknak, és nem is volt rá lehetőségük. Még él olyan tanú, aki a hivatalos közleménnyel ellentétben nem egyszerű balesetről tud…”.

Az interjú ezzel zárul, de korábban Czeglédy többször is megemlítette, hogy Papp mennyire kemény, nehezen meggyőzhető ember volt. Ezért kellett eltenni az útból? Azt suttogták, hogy a Vidi elnöke a baleset idején éppen a repülőtérre tartott egy fegyverüzlet ügyében. Ha így volt, előre lehetett tudni, hogy merre és mikor megy – nem lehetett túl nehéz levadászni. De ez csak egy információrészlet, nézzük, mit tudunk pontosan. Először a fegyverüzletről.

VIDEOTON, A SZOVJET BIRODALOM EGYIK BESZÁLLÍTÓJA

Ma már tény – de nagyon sokáig, igazából a kétezres évekig egyáltalán nem számított publikusnak –, hogy a Videoton a nyolcvanas években legkomolyabb bevételeit már a katonai híradástechnikából szerezte.

Kézenfekvő volt arra a lábra támaszkodni, mivel a rádió- és televíziógyártás és ezek exportja ekkor már folyamatosan veszteséget termelt. Logikus, hogy a számítástechnikai versenybe is beszálltak. Ehhez szükség volt a nyugati technológiára is, amelyet jelentős részben illegálisan szereztek be.

Ebben kulcsszerepe volt a magyar, bolgár, NDK-s vállalatoknak, a célállomás persze Moszkva volt.

„Az elektronika és a számítástechnika gyors ütemű fejlődése elengedhetetlenné tette a [szocialista] blokk vállalatai számára, hogy nyugati technológiákat építsenek be saját termékeikbe, hiszen a kifejlesztett és legyártott berendezések többsége a hadiipar számára is nélkülözhetetlen volt, a katonai technológiák versenyképességének fenntartása pedig elsődleges prioritást élvezett a hidegháború teljes időszakában a Szovjetunió számára – a Videoton készülékeinek legfőbb végfelhasználója ugyanis a szovjet birodalom volt” – írta erről Borvendég Zsuzsanna Az „impexek” kora című könyvében. Ezért is hozta létre a Videoton 1969-ben külkereskedelmi vállalatát, amely üzletkötőket (zömében hírszerzőket) küldött a világ különböző pontjaira, míg a cég több városban leányvállalatokat alapított. De minket most a hadiipari szál érdekel.

SZAHARA-AKCIÓ, BALUL SIKERÜLT ÜZLET KADHAFIVAL

A nyolcvanas évek elején indult el az a „Szahara-akció”, amelynek során a magyar állam rádiólokációs rendszereket szállított a líbiai diktátornak, Moammer Kadhafinak. A szigorúan titkos műveletről először Germuska Pál írt tanulmányt (Kadhafi fülei), évekkel később jelent meg Orbán-Schwarzkopf Balázs munkája – éppen az akkor még az általam szerkesztett Arc és Álarcban, a Hamvas Intézet folyóiratában –, amelyből több új részletet megismerhettünk. A tervezett üzletről természetesen az amerikaiak is tudomást szereztek, így többszereplőssé vált az ügy.

Orbán-Schwarzkopf említett írásában részletesen bemutatja azt a bonyolult állambiztonsági-üzleti játszmát, amely végül hatalmas pénzügyi bukás lett a Magyar Népköztársaság számára. Mert a lényeg ez: az állam szinte mindig bukott ezeken az üzleteken. A megbízhatatlan líbiaiak többször átverték a magyar (szovjet) felet, pedig az elvtársak még arra is figyeltek, hogy az eszközöket szovjet hajókkal szállítsák le.

Kadhafi és Kádár Budapesten (1978) / Fotó: MTI

A rendszer végül 1986-ban érkezett meg Líbiába, éppen ez év tavaszán kezdte meg Amerika az ország bombázását. „Hogy a Szahara projekt még pikánsabb véget érjen, arról szintén az amerikaiak gondoskodtak. A napi operatív információs jelentésekben eddig fellelt utolsó tájékoztatás e témában így szól: >A»Szahara«fedőnevű rendszer líbiai átvevői közül egy tajvani származású katonai mérnök az USA-ba disszidált. […] Nevezett személy részt vett a »Szahara« fedőnevű rendszer magyarországi egyeztető tárgyalásain, ezért részletes ismeretekkel rendelkezik a rendszer paramétereiről, valamint a berendezések telepítési helyéről.< Ez a jelentés akár méltó zárásnak is tekinthető, keretbe foglalja azt az eseménysort, amelynek kezdetén az Amerikai Egyesült Államok bizonyos tájékoztatás alapján kvázi engedélyezte a katonai fejlesztést, majd egy áruló, lehet, hogy beépített katonatiszt révén megszerezhette a nagyrészt kifejlesztett termék teljes dokumentációját.”

Utólag is csak gratulálni lehet. Az üzlet komoly pénzügyi veszteséget hozott, a pontos végösszeget nehéz lenne rekontsruálni, de több millió dollárról volt szó. A számlát ezúttal is az állam állta. 

SZAHARA ÉS TÁRÁN, AZAZ A VIDEOTON EX-VEZETŐINEK SAJÁT VERZIÓJA

Említettem, hogy a „Szaharáról” Germuska Pál írt először, az ő tanulmánya 2008-ban jelent meg, öt évvel később adták ki azt a könyvet, amely a Videoton múltjáról szól és tulajdonképpen belsős kiadvány. (Az írást egy remek szakblogon találtam, utána a könyvtárban megnéztem a teljes könyvet). 

A kötet három szerkesztője kulcsszereplője volt a cég rendszerváltás előtti történetének, de – ennek újszerűségét ki is hangsúlyozzák – a katonai híradástechnikáról is bekerült egy külön fejezet. Vélelmezem, hogy ez Germuska korábbi publikálása miatt történt meg, nem volt már mit titkolni, inkább újraírni lehetett a történetet.

„A program SZAHARA fedőnéven híresült el, a gyártásra létrejött konzorcium vezetője a VIDEOTON lett – írták a hivatalos verzióban. – Ebben az időben a VIDEOTON a programokhoz csak szervezeteivel, területével (integrációhoz) tudott hozzájárulni, majd később nagy teljesítményű adókkal, rendszer automatizálással, számítástechnikai eszközökkel (Remote Process Terminál, RPT), a hatalmas programból a VIDEOTON részesedése átlagosan évente 1-2 milliárd forintot tett ki.

A vállalaton belül a program nagyon kemény stratégiai vita katalizálója lett. Volt aki a SZAHARA programban látta a vállalat további fejlődési lehetőségét. Ezt kommunikálva, a vállalaton belül ki is kialakult ez a képzet, a többi profilt az átlag videotonos is a >pléhkrisztus< kategóriába helyezte.

Ezzel ellentétes nézetet vallott a vállalat műszaki igazgatója, Kázsmér János, a Rádiógyár igazgatója, Herczog József és Szabó Antal, a SZAHARA vállalati koordinátora.

Ez a kör szükségesnek tartotta a SZAHARA programot a konvertibilis devizaszerzés biztosítására. Álláspontjuk szerint a stratégia termékkör ebben a műfajban is a szovjetek által fejlesztett, harcászati alkalmazásokon is használható TÁRÁN [máshol TARAN] rendszer volt. Papp István halála után a szovjet hadiiparral történő egyezség alapján a TÁRÁN gyártása a VIDEOTON-ban elindult, 1989-ben az első 50 millió rubel értékű termék legyártásra került.

Bolgár katonai küldöttség, vezetője Velko Ivanov Palin (b2) vezérezredes, a Bolgár Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke. Papp István magyaráz nekik / Fotó: Friedmann Endre

Érdemes néhány mondatban a SZAHARA program értékelését megvilágítani. Kereskedelempolitikai szempontból is tévedtek azok, akik ebben hosszú távú fizetőképes piacot képzeltek.

A vevőkör anyagi lehetőségei további rendelésekre talán csak India esetében voltak biztosítottak. Az arab országok esetében már az első rendelések is nagyon bizonytalan forrásokra alapoztak. Még nagyobb volt a tévedés szakmai szinten.”

Ha minden igaz, a könyv fenti részét az a Kázsmér János jegyezte, aki Papp István után átvette a cég vezetését. Igazából az egyik mondat különösen érdekesen cseng: „Papp István halála után a szovjet hadiiparral történő egyezség alapján a TÁRÁN gyártása a VIDEOTON-ban elindult”. Az biztos (mert feltüntették), hogy Kázsmér írta a könyvben azt az rövidke írást, amely Papp Istvánt bemutatta. Kiderül, hogy sokáig remekül vezette a céget, de aztán történt valami. „A 60. életévét betöltve életében egy nagy törés keletkezett. A helyi, megyei pártszervek nyugdíjazását szorgalmazták.

Ő nem akart nyugdíjba menni, így egy állandó küzdelemben, feszültségben élt. Egyrészt nagyon óvatossá vált, félt, hogy hibázik, másrészt gyanakvóvá vált, engedte az intrikák felerősödését.

[…] Papp István még ebben a helyzetben is jelentős eredményt ért el, létrehozta a magyar iparon belüli horizontális együttműködést a SZAHARA program keretében, több mint tíz vállalat, intézmény között.”

1988. október 31. Grósz Károly (k), a Magyar Szocialista Munkáspárt fõtitkára Videoton Elektronikai Vállalatnál. Mögötte Kázsmér János /MTI Fotó: Kabáczy Szilárd

A narratíva szerint tehát a cégen belül főleg Pappnak köszönhető a SZAHARA program, de az említett TÁRÁN-t már Kázsmérék gondolták kulcsfontosságúnak. Ez Papp István halála után be is indult. Érdekes, hogy az írásban egyetlen szó sincs Papp haláláról, ahogyan lánya sem írt erről rövidke emlékezésében (vagy írt, és nem szerkesztették bele). Ugyanez a csönd uralta a sajtót akkoriban és utána is.

De mi az a TÁRÁN?

Mivel nem vagyok sem szakértő, sem katonai hírszerző, nem könnyű szakszerűen válaszolni. Csak szaklapokban írtak róla, pár cikket találtam, a Honvédelmi Szemlében megjelent adhat leginkább fogódzót: „A ballisztikus rakéták elleni védelemhez kapcsolódó fejlesztések persze a Szovjetunióban sem csak egy mederben folytak. Az А-rendszer fejlesztésével párhuzamosan, már a 60-as években több olyan projektet is indítottak, amik ugyan szintén nem léptek túl a kísérleti fázison, de részeredményeik a későbbiekben felhasználhatók voltak. Ilyen volt például a Tárán fedőnevű rakétavédelmi rendszer, ami az eredeti tervek szerint egy >szupererős< – mintegy 10 megatonnás nukleáris töltetű harci részszel rendelkező – ellenrakétával, a védett területtől nagy távolságban, az atmoszféra külső rétegében semmisítette volna meg a támadó rakétákat.”

Az biztos, hogy hatalmas üzlet volt és Kázsmér azt is feljegyezte, kinek volt (még) benne kulcsszerepe:

„A TÁRÁN honosítása a VIDEOTON-nál Herczog József személyes teljesítménye. Herczog József a szovjet kollégáival megegyezett szakosítási egyezmény nélkül, hogy a VIDEOTON megkezdi a TÁRÁN gyártását. A szovjet ipar ehhez minden segítséget megadott; alkatrészeket, műszaki dokumentációt, szakértői támogatást”

– írta a Videoton történetében. Ugyanő számolt be arról, hogy micsoda megvesztegetésekkel érték el a különböző katonai üzletek egy részét.

„Sajnos nem így történt, a szerződésekért dollármilliókat kellett fizetni, titkos bankszámlákra. A legnagyobb ilyen kifizetés meghaladta az 50 millió dollárt”

– fogalmazott.

Ötven millió dollár – egyetlen fizetés.

1980. Magyarország VIDEOTON Super Color televíziókészülék. A képernyőn Magyari Béla, Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan űrhajósok láthatók. / Fotó: Fortepan.hu

LESZORÍTOTTÁK, HALÁLRA GÁZOLTÁK, TÖBB VERZIÓ LÉTEZIK

Mit nem értett meg Papp István az idők szavából? Mit tudhatunk még a haláláról? Mutatok három valamelyest különböző verziót, más forrást egyelőre nem találtam. Az olimpiai ezüstérmes Kű Lajos a Videotonban kezdett futballozni, onnan akart a Ferencvárosba menni, ami nem volt túl egyszerű. Így emlékezett a Nemzeti Sportnak: „Nem adtak ki, ezért egy évet ki kellett hagynom.

A Videoton hadiipari termékeket is gyártó, nagy cég és biztos háttér volt az egyesületnek, a vezérigazgató, Papp István szigorú ember hírében állt. Az oroszokkal is keményen tárgyalt, később éppen egy szovjet teherautó szorította le az útról, amikor szörnyethalt.”

Ez egy. Témánk szempontjából még érdekesebb, hogy a diktatúra utolsó honvédelmi minisztere, Kárpáti Ferenc is megemlítette Papp István nevét egy interjúban, amikor a szovjet megszállók által „eltussolt” balesetekről és bűnesetekről volt szó. „Gyakran előfordult, hogy a szovjet megszállók által okozott baleseteket, bűneseteket eltussolták?” – kérdezte a baráti 168 óra újságírója (ez azért fontos, mert egy jobboldali lapnak nemigen adott volna interjút). – A kirívó eseteket nem lehetett eltussolni. Egyszer előfordult, hogy a várpalotai lőtér környékén egy tiszt vezetésével berúgtak a katonák, és a falu kocsmájában összekaptak a helybeliekkel. A tiszt feldühödött, és harckocsival benyomta a kocsma falát. Ragaszkodtunk hozzá, hogy magyar hadbíróság tárgyalja az ügyet, de a szovjet vezetés ideküldte Kulikov marsallt, aki kérte: az ő bíróságuk dönthessen. Egy másik esetben a tököli egység két katonája részegen agyonlőtt egy taxist. A magyar taxisok elfogták őket.

Mi ekkor is ragaszkodtunk a magyar bírósági tárgyaláshoz, eredménytelenül. Ezt egyszer sem sikerült elérnünk. Akkor sem, amikor Papp Istvánt, a Videoton vezérigazgatóját szovjet katonák halálra gázolták. Az özvegye közvetítéssel levelet írt a szovjet vezetésnek. Kapott is valami csekély kárpótlást. Egyébként tudták jól, hogy sok gondot okoznak nekünk.”

Ebben a változatban ugye nem leszorították, hanem halálra gázolták. A lényeg, hogy magyar bíróságra nem kerülhetett az ügy, de legalább az özvegy kapott valami csekély kárpótlást. Most nézzük a harmadik verziót, ezt a Kurírban jegyezték Szemán aláírással (gondolom, Szemán László) 1998-ban, a „Szovjetek bűntettei” című cikkben:

„De egy, a KRESZ-t nem ismerő szovjet katona miatt vesztette életét a Videoton egyik vezetője is, akinek gépkocsiját – közúton – letarolta egy szovjet páncélautó. A kiskatona azzal védekezett, hogy csak két hónapja van Magyarországon, és nem ismeri a közlekedési szabályokat.”

Újabb szürreális részlet: a KRESZ-t nem ismerő szovjet katona.

KÁZSMÉR JÁNOS: SOK KATONA KÖZÖTT EGY “CIVIL”

Említettem, hogy Papp István halála után Kázsmér lett az utódja.

Utóbbi könyvükben több helyen büszkélkedett azzal, hogy mennyire fontos ember volt. Az egyik anekdotában a legendás szovjet külügyminisztert, Andrej Gromikot győzte meg, máskor, amikor a PASZUV-ról (a szárazföldi szovjet csapatok irányításának automatizálása) tárgyaltak Moszkvával és a többi csatlósországgal, akkor ő volt a „civil delegált.” Amúgy a kései diktatúra krémjéhez tartozott, 1988-ban az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt.

Kázsmér a Videotont a rendszerváltásig vezette, akkor a szovjet kapcsolat megszakadt, a cég 1991-re már – ha hihetünk Schiffer Pál dokumentumfilmjének – már 27 milliárd forintos adósságot halmozott fel. Akkori árfolyamon…

Maga Kázsmér természetesen átmentette magát, mérnökként az üzleti világban találta meg a helyét: „Profilt váltva egy nagy svájci nagy bank holdudvarában nagy ipari projektek kidolgozásával, megszervezésével, a projekt megvalósításával bízták meg – írták a könyvben titokzatosan, konkrét céget, bankot nem említve. – A közel tízéves munkássága alatt közel fél milliárd svájci frank értékű projekt került megvalósításra számottevő veszteség nélkül.” Aztán ebből is kiszállt, és borászatot alapított mivel „a pénzügyi szektorban végzett munka jól jövedelmezett”. Ennek bekerülési értéke 1.5 milliárd forint volt – a borászat ma is megy, családi vállalkozás.

Sajnos hiába kerestem, sehol sem írtak, vagy beszélt arról, hogy pontosan milyen cégnek is dolgozott egy„nagy svájci bank holdudvarában”. Pedig igencsak érdekes lenne. Egy másik cikkben röviden ezt írták: „A cég elnök-vezérigazgatói posztját hagyta ott, amikor a rendszerváltás hajnalán a számítástechnika hazai úttörőjéből egy bank beruházási tanácsadója lett Svájcban”.

Röviden: beruházási tanácsadó lett a Moszkvának bedolgozó Videoton egykori elnökéből, aki korábban a diktatúra szigorúan titkos katonai üzleteit felügyelte, és magas rangú katonákkal tárgyalt. Milyen érdekes az élet. Ahogyan az is, hogy mi lett annak a Herczognak a sorsa, aki kiemelt szerepet játszott a TÁRÁN-üzletben. „Az Elektronikái Vállalat rádiógyár igazgatója, a sportklub labdarúgó-szakosztályának volt vezetőségi tagja 1990. december 28-án, 55 éves korában váratlanul elhunyt.” Éppen a rendszerváltás után. Lehet, hogy csendben, párnák közt halt meg, de a történet ismerétében már minden furcsán cseng. 

Folytatom.

Fotók: Fortepan/MTI

Ha Kun Bélát valóban agyonverik, elmaradt volna a vörös terror?

A cím álkérdés, a válasz nyilvánvalóan: nem. Vagyis nem valószínű. Ma, csütörtökön száz éve, hogy 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és elkezdődött a vörös terror, amely után a szakadék szélére került az ország. Most egy olyan epizódot mutatok be, amely Kun Béláék hatalomra jutását segítette. 1919 februárján a magyar sajtó Kun agyonveréséről, meglincseléséről írt, és mártírt, hőst faragott a későbbi hóhérból. A rendőrök valóban megverték a februári véres tömegtüntetés fő felelőseként toloncházba zárt Kunt, de messze nem úgy, mint ahogyan azt megírták. Az ügy főszereplője a korszak sztárújságírója, Tarján Vilmos, aki elképesztő hőskölteményt írt Kunról és a többi bolsevikról. Egy olyan cikket mutatok be, amely valóban befolyásolta hazánk történelmét. És nem a jó irányba…

Januári cikkemben megírtam, hogyan uszították Kun Béláék az első világháborús veszteségek, a vereség és a nélkülözések miatt amúgy is a végsőkig elkeseredett budapesti tömeget a Népszava szerkesztőségének ostromára. A szociáldemokrata napilap – akkor még – a bolsevikok kérlelhetetlen ellenfele volt, pontosan tudták, hogy Moszkva támogatásával mire készülnek a hazai bolsevikok – forradalomra és terrorra.

Azt is megírtam, hogy a korabeli sajtó a részletekre visszamenően feltárta az ostromot. Leírták, hogy máig „ismeretlen” emberek kezdtek el lőni az ablakokból a rendőrökre, akik visszalőttek. Az eredmény több halott, legalább a fele rendőr. Nem kell atomtudósnak lennünk ahhoz, hogy világosan lássuk, ezek Kun Béláék emberei lehettek. Jól bevett provokációs módszer ez a világ kezdete óta.

A következő idézet egy elismert történelemkönyvből származik, megnézhetjük, hogyan fest ez visszafogottabb tálalásban: „A súlyos incidenst a kommunista szónokok idézték elő, akik a Munkanélküliek Központi Bizottsága február 20-ai gyűlésén uszítottak a szociáldemokrata >árulók< és lapjuk, a Népszava ellen. A tömeg a gyűlés végeztével felvonult a lap szerkesztősége elé, és mivel az épületbe való behatolásukat az oda kirendelt rendőrök és a polgári őrség meg akarta akadályozni, fegyvert használtak, és több embert megsebesítettek” – írta Ormos Mária Világháború és forradalmak 1914-1919című művében (főszerkesztő: Romsics Ignác).

Látjuk, hogy a történtek tálalásából kimaradt egy igen fontos részlet: az egész fegyveres lövöldözés provokáció volt. Nem maguktól kezdtek el lövöldözni a rendőrök. „Így a kabinet a [kommunisták] letartóztatás[a] mellett döntött– folytatta Ormos. – A letartóztatások másnap elkezdődtek, és a hónap végéig a rendőrség mintegy 100 kommunistát vett őrizetbe.

Kun Bélát a rendőrök megverték, aminek egy újságíró indiszkréciója folytán országos híre keletkezett. A budapesti munkások nagy tömegei először a lövöldözés ellen tiltakoztak az utcán szociáldemokrata felszólításra, néhány nap múlva viszont már kisebb egységekben a Kun Bélát ért rendőri brutalitás ellen tüntettek.”

Szóval Kun Bélát megverték, ami egy „újságíró indiszkréciója” miatt az egész ország megtudott.

Aki ismeri a sajtó történetét, illetve a kommunista (vagy tulajdonképpen bármilyen színű) propaganda működését, annak ez valahogy túl egyszerű megfogalmazás.

Megmutatok egy másik „verziót”. Szerintem, aki egy kicsit jártas a bolsevik módszerekben, az látni fogja, hogy ez közelebb állhat a valósághoz.

MEGLINCSELTÉK KUN BÉLÁT! JA, MÉGSEM

„Agyonverték Kun Bélát!” „Meglincselték Kun Bélát!” „Félholtra verték Kun Bélát!” – így harsogott a magyar sajtó 1919. február 22-én, szombaton. 

De az utódait még félholtra verhetnék a rohadék zsidók nem érdemelnek mást , így a diszidálásról biztos nem tért volna haza !! Őt az ÁVH – s haverok nem bitóra szánták méltóság lett és lerabolták a rokonsággal az országot !!!

Szinte az összes napilap részletesen beszámolt a későbbi népbiztos állítólagos „agyonveréséről”, „félholtra veréséről”, részletesen leírva az esetet, mártírként beállítva a bomlasztót. Ismerős a mából? A cikkeket úgy írták meg, mintha a szerzők ott lettek volna a toloncházban („szelfizni” sajnálatosan még nem tudtak), pedig arra csak egyetlen embernek volt lehetősége, a korszak „sztárújságírójának”, a híres-hírhedt bűnügyi tudósítónak, Tarján Vilmosnak.

Vagyis „Vilinek”, ahogyan az újságok szerint akkor becézték.

Tarján Vilmos / Forrás: Moly.hu/MEK.oszk.hu

De adjuk is át a szót:

„Kun Bélát félholtra verték a rendőrök”

– így Az Est cikkének a címe.

„A toloncház reggel kilenc órakor azt a telefonértesítést adta le Dietz [Károly] főkapitánynak, hogy a rendőrök Kun Bélát agyonverték – kezdődik a tudósítás. – Szentkirályi főkapitánnyal és Páll főkapitány-helyettessel Az Est munkatársa [Tarján – MG] automobilon robogott ki a toloncházba. Szentkirályi főkapitány első kérdése ez volt: – Meghalt Kun Béla?

Jakabb Béla rendőrtanácsos, a toloncház helyettes vezetője a következő felvilágosításokat adta: – Kun Béla nem halt meg. Reggel kilenc órakor vagy hatszáz rendőr megrohanta a toloncházat. A szomszédos főparancsnoksági épületből jöttek és követelték Kun Béla kiadatását. A toloncház őrszemélyzete nem állhatott ellent, olyan óriási túlsúlyban voltak a tüntető rendőrök […]

A rendőrlegénység az udvaron a fogházhoz vezető lépcsőn állott fel. Mint ahogy szónok jelenik meg a hallgatósága előtt, úgy állott fel Kun Béla a lépcső legmagasabb fokán, mögötte pedig Vágó Béla és Rudas László. Rettenetes szitkok közben az egyik rendőr puskatussal fejbeütötte Kun Bélát, Tíz vagy húsz rendőr egymás után felemelte fegyverét s mind fejbeütötte a kommunista vezért.

Több ütést kapott Pál István felügyelő, a ki védeni akarta Kun Bélát.

Jakabb tanácsos jelentése után a főkapitányság vezetőivel felvonultunk a második emeleti kórházba, hogy megnézzük Kun Béla sérüléseit és hogy beszéljünk vele. […]”.

Kun Béla 1919-ben beszédet tart / Fotó: MTI

Ekkor következett a drámai rész, amíg Tarjánék az orvosi szobában beszélgetnek Kun Bélával, újra berontanak a rendőrök: „Reszkető szívvel azt hiszem e pillanatban, hogy Kun Bélát már csak percek választják el a haláltól. Kun körülnéz, később pedig szánalmat igyekezik maga iránt gerjeszteni.

Lassan, mint a hogy halálra ítéltek lépnek a bitó elé, olyan lassúsággal hátrál a szoba azon sarkába, ahol egy drapszinü pamlag áll. Összekulcsolja kezeit, lefekszik a pamlagra; kezével eltakarja arcát, majd pedig ismét leveszi onnan.

Közvetlen a pamlag mellett köröskörül vagy hat rendőr áll, mögöttük a többiek. A balszélen álló rendőr emeli meg először a puskáját s rettenetes csapást mér a pamlagon fetrengő kommunista vezér arcába.

Újabb vér fröccsen elő s ezután, mint ahogy kalapáccsal a szöget verik a falba, ugy érik egymás után az ütések jobbról-balról, a vállán, arcán, gyomrán a szánalomraméltó embert. Hiszen mégis csak ember”.

Szerencsére a főkapitány közbelép, és lassan lenyugszanak a kedélyek. 

Kun Béla cellája a Gyûjtõfogházban. /
MTI Fotó: Reprodukció

A “RETTENETESEN ÖSSZEVERT” KUN BÉLA HÁNYKOLÓDIK

„Nagy fájdalmaim vannak – idézte a cikkben Tarján a későbbi népbiztost, de figyeljünk csak a drámai tálalásra: – A fejem zug, lázam van, rettenetesen fáj a karom és a lábam. (Maga elé mereng, majd mintha hegyezné a fülét, hogy hallatszik-e ismét zaj a folyosóról).

Tessék megnézni, mi van kinn, nem jönnek? Mit gondolnak, még egyszer fognak jönni? – Nem! – mondja Páll főkapitányhelyettes.

Ez a rövid válasz azonban nem nyugtatja meg Kun Bélát, nagy fájdalmai dacára hánykolódni kezd a pamlagon. Behoznak egy ágyat az orvosi szobába, arra fogják ráfektetni a rettenetesen összeroncsolt embert. Hogy sérülései milyen természetűek, azt eddig a rendőrorvosok a nagy izgalomban nem tudták megállapítani. A főkapitányság vezetőivel elhagyjuk Kun Béla szobáját.

Távozáskor arra kér meg, hogy ne közöljem borzalmas megveretését Az Estben, mert felesége rémülettel fogja olvasni.”

Mit látunk? Egy remegő, szerencsétlen embert, akit majdnem megöltek, annyira fél, hogy még ekkor is folyamatosan nyugtalankodik, majd megkéri Tarjánt a diszkrécióra. Meg is van a nap hazugsága.

Egyértelmű (de ezt már akkor is részletesen feltárta a sajtó), hogy Kun Béláék előre készültek a letartóztatásra, és a várható túlkapásokra is. Volt, aki elmenekült az elfogás elől (például Szamuely Tibor), de a többiek már felkészülve várták az értük érkező rendőröket.

Az újságok megírták, hogy egészen konkrétan összecsomagolták a kis táskájukat nehogy bent elmaradjon a “fogmosás”.

Az egész forgatókönyv működött, előbb felheccelték a tömeget, aztán megtörtént a vérengzés, jöhetett a letartóztatás, és már csak egy mártír kellett. Maga Kun Béla! Ennél jobban nem is sikerülhetett. Nem eltitkolni kellett az esetet, hanem világgá kürtölni.

NE BÁNTSÁK MÁR AZT A SZEGÉNY EMBER!

Kun egészen biztosan nem kérte az eset elhallgatását Tarjántól, vagy ha igen, csak meg akarta téveszteni. El tudjuk képzelni a korszak legjobbnak tartott bűnügyi tudósítójáról, hogy ez megtörténhessen vele? Ugyan már. De folytassuk a cikket:

„Ezután lementünk a toloncház pincéjébe, ahol dr. László Jenőt, Vágó Bélát és a többi kommunista vezért őrzik. Lászlónak [a későbbi Budapesti Forradalmi Törvényszék politikai biztosa] kezet nyujtunk, mire meglepetten így szólt: – Hát velem lehet még kezet fogni?

Miért bántják azt a szegény Kun Bélát, hiszen a tegnapi zavargást nem mi, hanem a tiszti ellenforradalmárok rendezték. Ezt az embert így eltaposni, hallatlan, borzasztó!

Vágó Béla [későbbi katonai, belügyi, vasúti stb. népbiztos] télikabátban, kalaplevéve járkált fel és alá cellájában, a mikor benyitottunk hozzá.

Csak arra kért meg bennünket, hogy gondoskodjunk feleségéről, gyermekeiről. Rendes bíróság elé vigyék, mert az életét meg akarja menteni.”

Így zárult a cikk. Az olvasó szinte kedved kapott ahhoz, hogy bemenjen, és betakargassa Vágó Béláékat. 

AGYBA-FŐBE VERTÉK A REMEGŐ EMBERT

Tarján tudósítását szinte minden lap átvette, nyilván telefonon vagy személyesen mesélte el a többieknek. Volt, ahol még színezték is: „Jakab rendőrtanácsos, a toloncház vezetője, csitítani próbálta a rendőröket, de hiába, nem használt semmi könyörgés, semmi rimánkodás – írta a még visszafogottabb (!) Pesti Napló. –

A rendőrök a cella felé tódultak, a vasrácsot egy pillanat alatt kitépték helyéből és erős rendőrkezek kihurcolták a kommunista agitátort. Kun Béla sápadtan, remegve állott az izgatott, feldühödt rendőrök gyűrűjében. Jakab tanácsos és több rendőrfelügyelő valósággal életük veszélyeztetésével védték ki a rendőrök első támadását, de azután nem lehetett tovább, a rendőrök félretolták a tisztviselőket és ököllel, puskatussal agyba-főbe verték”.

A 8 Órai újság a címében már lincselésről írt: „A rendőrök meglincselték Kun Bélát és egy társát”. A napilap mintha meg is szólaltatta volna az áldozatot:

„A hordágyon a sok sebtől vérző Kun Béla elhaló hangon nyögte: – Ártatlan vagyok, én nem okoztam a tegnapi vérengzést.”

A SEBEI MÉGSEM VESZÉLYESEK

Bár a sajtó szerint Kun Béla szinte haldoklott, másnapra kiderült, hogy az egész egy hatalmas hazugság volt.

„Kun Béla az éjszakát részben alvással töltötte. Orvost akartak melléje hívni, de ő maga kijelentette, hogy erre nincsen szükség. Márkus Soma dr. rendőrorvos ma reggel ismét bekötözte Kun Béla sebeit és megállapította, hogy azok nem veszélyesek”

– írta a Friss Újság huszonharmadikán.

Két eset lehetséges. Vagy Kun rendelkezett hihetetlen regenerációs képességekkel (ő volt a bolsevik Rozsomák) vagy átverték az egész országot. A Népszava – amelyet Kunék el akartak a Föld színéről törölni – világosan fogalmazott: „>Az Est< negyedfélhasábon számolt be Kun Béla >félholtra< vereteséről. Borzalomkeltő részletezéssel írta le a bolseviki vezér megkínzását; szerinte a rendőrpuskák úgy verték a fejét, mintha kalapáccsal szeget vernek a falba; a leírást olvasva, azt kell hinni, hogy a gyilkosságok és rablások értelmi szerzőjéből nem maradt egyéb összetört csontoknál és véres húscafatoknál.

A valóság pedig az, hogy Kun Béla gyilkosság- és rablás-szervező úr néhány kemény ökölcsapást kapott, néhány hátbaütést is puskatussal (de legalább annyit, ha nem többet, kapott az őt védelmező rendőrtisztviselő is), – az ütlegek után félórával pedig már igen értelmes és csinosan irt levelet küldött a feleségének és e mellett jobb koszt és cigaretta iránt érdeklődött.”

A Népszava nem titkolta, hogy az egész hazugságról Az Est és annak újságírója, Tarján tehetett. Nem is késett Az Est válasza: „A véletlen úgy hozta magával [véletlenül a rendőrfőkapitánnyal a toloncházba ment – MG], hogy Az Est rendőri tudósitója tegnap jelen volt a toloncházban, mikor a társaik erőszakos halálától felháborodott rendőrök összeverték a felforgatás, a rombolás, a minden rossz apostolát Kun Bélát.

Az újságíró végigélte ezt az idegtépő drámai eseményt, s kötelességéhez híven, még mindig reszketve és feldúlva a látottaktól és hallottaktól, megírta az esetet, úgy a hogy az történt.

Ma aztán végtelen meglepetéssel és a becsületes emberek nagy megdöbbenésével olvassuk a Népszavában, hogy >mindenképpen elítélni való és semmivel sem menthető alávalóság az<, hogy ez a tudósítás Az Est-ben megjelent. Azt írja a Népszava, hogy: >Aljas szándék rokonszenvet kelteni a népköztársasági rendet aláaknázó és fölrobbantással fenyegető, a rablást és gyilkolást szervező bolsevikek iránt és persze ugyanakkor gyűlöletessé tenni a köztársaságot és a forradalmi vívmányokat védelmező elemeket.”

Velejéig átlátszó az egész. Az Est szerint Tarján csak véletlenül volt ott a toloncházban, amikor Kunt „agyonverték”, holott erről szó sem volt, maguk is mást írtak. 

Tarjánt maga a rendőrfőkapitány vitte be az automobilon, a tudósítása velejéig elfogult, az összes kommunistával elbeszélgetett, mindegyik rettegését, megfélemlítését a részletekig tálalta. Leírta, hogy Vágó Béla – akinek a haja szála sem görbült – csak azért kérte, hogy ők – Tarjánék – gondoskodjanak a családjáról. Hát komolyan, Vujity Tvrtko megemeli a kalapját. 

1919. május. Vágó Béla (jobbra), a magyar Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka és Landler Jenõ (balra), a III. hadtest parancsnoka a frontra indulás elõtt. /Fotó: MTI

Érdekes, hogy bár Ormos Mária szerint csak egyszerű indiszkrécióról volt szó, a korabeli sajtóban azért valahogy világosabban fogalmaztak:

„A bolseviki-ügy mai főeseménye a Kun Béla kihallgatása, amelyről alább részletesen beszámolunk – írta szintén a Friss Újság. –

Egy másik esemény, amelyet érzékeny szívű és forradalmi ildommal felnevelt egyének a világ legnagyobb eseményévé akarnának felfújni: a bolsevikiek bántalmazása. Azok a bántalmazások, amelyek pénteken történtek és azok a bántalmazások, amelyek egyáltalán nem történtek meg. Erről zokognak fővárosszerte az érzékenyek és egyelőre nincs kilátás rá, hogy ezt a sírógörcsöt bármi módon is elállíthassák illetékes körök.

Az érzékeny szívűek sírni akarnak, minden áron, minden időben és a zokogás mindén hangnemében. Holott tudják, hogy nincs Magyarországon illetékes hatóság, mely el ne ítélte volna a bántalmazást: kormány, főkapitányság, szociáldemokrata-párt, munkástanács, katonatanács: mind-mind helyteleníti, mind őszintén sajnálja a Kun Béla, a Wilhelm Szidónia megveretését. Nem, ez mind nem elég! Ők. a forradalom széplelkű érzékenyei. nem tágítanak.

Csak azért is sírnak! Csak azért is – hogy mindenki elfelejtse a csütörtök esti vérengzést, a kézigránátokkal szétroncsolt fejű, robbanó golyókkal széttépett betű rendőr-proletárok dolgát, az éhező rendőr-árvák jajját és csak Wilhelm Szidónia sérelme uralkodjék a világesemények összességén. – Ezt akarják, ezért sírnak!”.

A trükk hatott. A tömeg, amely néhány napja még a bolsevikok ellen tüntetett, ekkor már mellettük ágált.

ÍGY LETT HŐS A POLITIKAI BŰNÖZŐBŐL

Bár a nyomozók a korabeli sajtó szerint leleplezték a kommunisták terveit, megtalálták Kun Béláéknál a Moszkva által küldött hatalmas összegeket, és felderítették a „májusi” (!) hatalomátvétel részleteit, ez a látszólagos siker valójában a vereség, a veszteség kezdete volt. Nem májusban, hanem már két hónappal előtte megtörtént, amit akartak. 

A hősökként, mártírokként kezelt Kunék szabadon mozoghattak a börtönben. Kinek köszönhették? Természetesen Károlyi Mihálynak. „Antantkörökben elégtétellel nyugtázták a magyar kormány energikus fellépését, azt viszont kevésbé vették jó néven, hogy Károlyi fellépésére a letartóztatottak őrzési körülményeit nagymértékben enyhítették, úgy hogy Kun Béla szabadon tárgyalhatott az őt felkereső vendégekkel” – írta erről Ormos Mária.

Kun mindent kidolgozott a börtönben, előkészítette a szociáldemokratákkal való egyesülést, vagyis azt, hogyan falják fel őket. A Moszkva által pénzelt sajtó végezte a dolgát, és 1919. március 21-én, éppen száz éve megtörtént az, aminek nem szabadott volna: kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Arra, hogy Kun Béla állítólagos agyonverése mennyire élő hazugság még napjainkban is, hadd idézzem lezárásként a Kunról szóló Wikipédia-jegyzet következő részletét:

„Letartóztatták, megkínozták”

– itt már meg is kínozták.

És még egy apró részlet: az „indiszkrét” Tarján Vilmos 1919. május elsején már Szamuely Tibornak segített a május elsejei ünnepségsorozat megszervezésében. Ez lehetett a jutalma. De később azért a helyére került: 1920-ban Az Est felmondott neki. 

Folytatom.

Családi kór: Péter Gábor sógorát agyonverték, nővére Lipótra került

Lusztig Gyula asztalosmester 1953 elején valószínűleg már megbánta, hogy elvette feleségül Eisenberger Katót. Az asszony Péter Gábor nővére volt, Lusztig később feleségével együtt Amerika emigrált, és onnan támogatta neje öccsét, aki ekkor még munkakerülőként ügyködött a kommunizmusért. Péter hatalma csúcsán hazahozatta őket (ahogyan félbolond Sámuel öccsét is), így 1953-ban vele együtt letartóztatta az ÁVH őket is. Lusztig Gyula már februárban meghalt az ÁVH-n, feleségét pedig Lipótra szállították a zárt osztályra. Őt végül Nyírő Gyula professzor nyilvánította épelméjűnek. Péter később kiszabadult és 1993-as haláláig háborítatlanul éldegélt a Rózsadombon. Az Eisenberger-testvérek nyomában.

Előző cikkemben írtam arról, hogyan csempésztette haza Péter Gábor Amerikából egy ismert pszichiáterrel félbolond öccsét, Eisenberger Sámuelt, most arról írnék, milyen sors várt nővérére, Eisenberger Katóra és annak férjére, Lusztig Gyulára. Őket is Péter Gáborékkal együtt tartóztatták le 1953-ban, hogy belekeverjék abba a kémkedési ügybe, amelyet a Péter elleni vádpontok egyikének szántak.

Kettejük közül csak az asszony élte túl az első hónapokat, férje, az asztalosmester belehalt a kihallgatásba. Szomorú és érdekes, hogy szinte semmit nem tudunk Lusztig Gyuláról, csak annyit: 1953 februárjában meghalt az ÁVH-n.

Mivel 1887-ben született, ekkoriban már közel járt a hetvenhez, talán nem bírta a szíve a megpróbáltatásokat. Most hadd térjek át feleségére, Péter Gábor testvérére.

„[…] Lusztig Gyulánét, mint Péter Gábor bizalmas környezetéhez tartozó személyt [szépen körülírták, hogy a nővére – MG] az Amerikai hirszerző szervek részére folytatott kémtevékenység gyanuja miatt vettük örizetbe”– írták az 1953 novemberében jegyzett szabadlábra helyezési határozatban. –

Megállapitottuk, hogy Lusztig Gyulánét 1947-es magyarországi látogatása után New York-ban az FBI. kihallgatta magyarországi utazásának céljára és magyarországi kapcsolataira. A kihallgatás során Lusztig Gyuláné beismerte, hogy Péter Gábor, testvére.

Megállapítottuk, hogy Lusztig Gyulánét és férjét amerikából történt hazatérésük után Péter Gábor anyagilag támogatta, részükre lakást rendeztetett be. Lusztig Gyulánét a vizsgálat során elme szakértővel vizsgáltattuk meg. […] Javaslom: Lusztig Gyuláné ügyében a vizsgálatot lezárni.”

A javaslatot Liszkai László hadnagy, a „BM. Vizsgálati Főosztály fővizsgálója” jegyezte. [Érdekes, hogy ugyanez a neve (simán lehet, hogy csak névrokonok) annak a titokzatos hátterű „újságírónak”, tévésnek, aki a terrorista Carlos egyik bizalmasának számít, és éppen most jelentetett meg egy elég baráti hangvételű kötetet a Moszkva bábjaként robbantgató Sakálról. Művét több cikkben reklámozta a Magyar Idők, jómagam ott voltam a bemutatón, ahol ránézésre és a megjegyzéseket hallgatva elég sok egykori (?) BM-es, HM-es összegyűlt.]

Térjünk vissza az ötvenes évekhez: Péter Gábor nővérét nem engedték csak úgy el, helyette Lipótra került. Így vágott vissza a sors (és a diktatúra) az ÁVH korábbi vezetőjének.

Ugye mi jó barátok vagyunk? Péter Gábor és Kádár János 1948-ban / Fotó: MTI

Néhány évvel korábban Janikovszky Béla ezredes, Péter egyik főembere saját ex-feleségét juttatta az elmegyógyintézetbe, amiért az látni szerette volna közös, Janikovszky által egy nyári táborból elraboltatott (!) gyereküket. Abban az ügyben Péter bízta meg a szintén ÁVH-s orvos-ezredest, Bálint Istvánt, hogy ugyan utaltassa már be a bolondokházába az elégedetlenkedő asszonyt. 1953-ban már Péter nővérével történt meg ugyanez: talán ugyanúgy személyes, politikai okokból.

A KATONAI PSZICHIÁTER TELJESÍTETTE A FELADATÁT

Lusztig Gyulánét 1953. október 26-án Csorba Antal katonai pszichiáter (orvos-őrnagy) vizsgálta meg és megtette a kötelességét, hiszen nyilván elvárták tőle az asszony zárt osztályra küldését. „Előadja, hogy betegsége előtt az volt az érzése, hogy üldözés alatt áll. Pl. utcán a szembejövő idegen személyek furcsán néztek rá, stb., dr. Bence orvos szds.-től nyert értesités szerint schizophrenia kórismével két izben állt kezelés alatt,insulin, tetracor és elektro-shock therapiában részesült.

Jelenlegi magatartásában feltünő, hogy indokolatlanul időnként némává válik, táplálékot visszautasitja. Gyakran mereven egyirányba néz, indokolatlanul elneveti magát […]”.

Nem kell orvosnak vagy pszichiáternek lennünk ahhoz, hogy átérezzük a szöveg abszurditását. „Üldözési mánia”, „indokolatlan” némaság, elrévedés, nevetés – egy olyan asszonyról beszélünk, akinek öccse addig az ország egyik leghatalmasabb ura volt, de ekkor már a saját maga által is felépített húsdarálóba szorult.

Ekkor – október – Eisenberger Kató férje már régen halott volt, szinte az egész családot letartóztatták, senki sem tudta, ki kerül ki élve, milyen szinten akar példát statuálni a diktatúra akkori vezetése saját elvtársaival, hogy saját magát mentegesse. Tényleg nem lett volna indoka a hirtelen némaságra és a megmagyarázhatatlan nevetésre?

Csorba így folytatta: „Elmevizsgálatnál általában megfelelő válaszokat ad, kivéve lezajlott betegségére vonatkozóan. Téves-eszme nem mutatható ki. […] Vélemény: Lezajlott hasadásos elmezavar, üldöztetéses formája utáni állapot. Jelenlegi helyzete a régebben lezajlott betegségét részben ismét felelevenitette. Fentiek folytán beszámithatósága korlátozott. Elmegyógyászati /zárt intézeti/ kezelésre szorul”. [Jelenlegi helyzete (az ÁVH-n) előhozta a régi állapotát – ez is szép]. Aláírták: Csorba Antal és Bence László.

Terápia / Fotó: Noonews.ru

ELEKTROSOKK, AVAGY A MAGAS SZINTŰ KLINIKAI MUNKA

Csorba Antal a hadsereg orvos-ezredese volt. „1950-ben a Magy. Néphadsereghez került, amelynek főideggyógyásza, a katonai pszichiátria és neurológia egyik megalapozója, majd továbbfejlesztője lett – írja róla a lexikon. – 1953-tól a Pavlov Ideg-, Elme Szakcsoport vezetőségi tagja, 1964–1967 között főtitkára volt. Vezetésével a Központi Katonai Kórház ideg-, elmeosztályán magas szintű klinikai és tudományos munka folyt.”

El tudjuk képzelni azt a magas szintű munkát, ekkoriban bevett volt az elektro- és inzulinsokk, a lobotómia, ha valaki ép elmével került be egy ilyen intézetbe, ritkán jött ki ugyanúgy.

Eisenberger Katót tehát Lipótra zárták. Fogalmunk sincs, hogy milyen kezeléseket kapott, ezt most már nehéz lenne rekonstruálni (az iratok nagy részét eltüntették). Az biztos, hogy megpróbált kikerülni, a következő dokumentum már egyenesen Non György legfőbb ügyész kezébe érkezett. Nem véletlenül jutott el hozzá az ügy, volt egy cseppet sem mellékes körülmény: az asszony amerikai állampolgár volt.

APRÓ GOND: EISENBERGER KATÓ AMERIKAI ÁLLAMPOLGÁR VOLT

„Az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe való betegfelvétel, valamint az intézetben való tartás megszüntetése a budapesti II. ker. biróság hatáskörébe tartozik. Ezen az alapon állitották e biróság elé a közelmúltban Lusztig Gyuláné sz. Eizenberg Katót, mert nevezett az intézetből való elbocsátását kérte azon a cimen, hogy ő nem elmebeteg.

A birói szemlén Lusztig Gyuláné elmondotta, hogy ő amerikai /U.S.A./ állampolgár, s az Egyesült Államokban 6 hónapon át már kezelés alatt állt schizophrénia miatt. Körülbelül 4 évvel ezelőtt férjével együtt Magyarországra jött s itt Budapesten a XIV. ker. Amerikai-ut 74. sz. házban lakott. Röviddel hazajövetele után a rendőrség a házat körülfogta, őt és férjét letartóztatták, lakásukat mások foglalták el, ingói eltüntek.

Ezután a Budapesti Főosztály vizsgálati osztálya őt elmegyógyintézetben helyezte el, azóta ott van, noha állitása szerint nem elmebeteg. Férje állitólag már meghalt.

[…] Minthogy ilyen körülmények között fennáll a lehetősége annak, hogy Lusztig Gyulánét – amennyiben betegsége nem nyer igazolást – a zárt intézetből el kell bocsátani, számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a nevezett a diplomáciai ut felhasználásával a magyar hatóságok esetleges törvénysértő eljárása miatt panasszal fog élni.” [Kelt: „Budapest, 1956. évi május hó 30. napján”].

Nyírő Gyula és felesége Ausztriában, 1963 / Fotó: Fortepan.hu

NYÍRŐ GYULÁÉK MÁR NEM TALÁLTÁK ELMEBETEGNEK

Az asszonyt a magyar pszichiátria egyik legnagyobb alakja, maga Nyírő Gyula vizsgálta meg, a másik orvos a szintén elismert Angyal Lajos volt. Érdekes összehasonlítani az ő véleményüket a katonai orvosok szövegével:

„Klinikai megfigyelése alatt itt-ott feltűnt bizalmatlansága, zárkózottsága felől érdeklődve, azt sajátságos szituációjával magyarázza, teljesen logikusan, értelmesen indokolja meg. Ez a bizalmatlanság kétségtelenül nem szűnt meg teljesen a klinikai megfigyelés alatt sem, mert hiszen a vizsgálatnak eredményét eddig még nem látta, viszont megfelelően helyesen értékelte a nyílt osztályra való áthelyezését és türelemmel várja sorsának intézését.

Annak ellenére, hogy hosszú szabadságvesztését ma sem tartja indokoltnak. Környezetébe szándékosan nem illeszkedik be, olyan módon, hogy betegtársaival barátságot kötne, azokkal szemben mértéktartóan udvarias, napjait általában olvasással, visszavonultan tölti. […] Vélemény:[…]

Lusztig Gyuláné nem elmebeteg […] sem ön-, sem közveszélyes. […] Ügyeinek önálló vitelére képes. […] Zártintézetben tartása indokolatlan…”

[Kelt: Budapest, 1956. szeptember 6.].

Eisenberger Kató tehát három év (!) után kiszabadult, ha azt nézzük, hogy az ÁVH gazemberei közül (már akit egyáltalán letartóztattak a politikai játszmák miatt) többen ennyit sem szenvedtek, akkor látjuk ennek igazságtalanságát. Férje ekkor már halott volt, és sokáig azt sem tudta, hogy hova temették.

HALÁLUK UTÁN IS MEGGYALÁZVA: BECSOMAGOLT FEJŰ HOLTTESTEK

„Előfordult olyan eset is, hogy a holttest feje be volt csomagolva, hogy ne lehessen felismerni. Péter Gábor sógorát, Lusztig Gyulát 1953 februárjában a Conti utcai börtönből pokrócba csomagolva vitték a Gyűjtőfogházba boncolásra, majd a börtön parancsnokhelyettese kapott megbízást a konspirált temetésre.

Arról nem volt tudomása, kit kell eltemetnie, és a temetés helyét sem kellett jelentenie” – írta Baráth Magdolna: Temetés, újratemetés – rehabilitáció (1949-1964) – Rabtemetők, jeltelen sírhelyek című tanulmányában.

ROSSZ CSALÁDOT VÁLASZTOTT AZ ASZTALOSMESTER

Tudjuk, hogy Péter Gábort (ahogyan bátyját, Eisenberger Sámuelt) fiatalkorában sógora, Lusztig Gyula tartotta el. Nyilván ő is az ügy mellett állt, máskülönben miért is támogatta volna Amerikából felesége munkakerülő, szervezkedő öccsét.

Így vagy úgy, végül a szerencsétlen férfi elnyerte „jutalmát”: sógora egykori cimboráinak keze között végezte az Amerikában magát feltaláló asztalosmester, aki rossz családba házasodott. Péter Gábor 1993-as haláláig háborítatlanul élt. Budán, a Rózsadombon (ahol a többi elvtárs) egy elmés, „Simon Péter” névtábla mögött.

[Péter felesége Simon Jolán volt].

MIT ÁRUL EL A RENDSZERVÁLTOZÁSRÓL, HOGY MÉG ŐT SEM VETTÉK ELŐ?

Előző cikkemben feltettem a kérdést, amit nem most fogunk megválaszolni: elmebeteg volt-e Péter Gábor?

Tény, hogy befolyásolható személy volt (Bálint István ÁVH-s orvos volt rá a legnagyobb hatással), és az is furcsa, hogy kórisméjét ledarálták. Az is biztos, hogy öccsét félbolondnak tartották és kezelték, nővére pedig skizofrénia miatt Amerikában (ha minden igaz) kezelés alatt áll, és Lipótra is beszállították (valószínűleg jogtalanul).

A válasznál talán fontosabb a következő: Péter Gábor fejébe nem láthatunk bele, de az biztos, hogy nála mentális értelemben sokkal betegebb az a politikai vezetés (és mutassunk magunkra: az a társadalom), amely érintetlenül hagyta 1993-as haláláig. Elő sem vette, ki sem kérdezte, bíróság elé sem állította. Utólag is csak gratulálni lehet.

Fotók: MTI/Fortepan.hu