A zsidók háborúja a valóság ellen
Az
első jelentős emberirtást a zsidók Kr. u. 115-117-ben követték
el, amikor 260 000 gójt öltek meg Egyiptomban, Északafrikában és
Ciprus szigetén. 132-135-ig megpróbáltak minden gójt Izrael
országában kiirtani és csak Róma bátorságán múlott, hogy ez a
kísérlet nem volt sikeres. 1096-ban német zsidók a saját
gyerekeik százait ölték meg, hogy ne tudjanak más vallásra
térni, stb, stb. Számtalan más példa sorolható a
történelemből.
Legtöbbünk tudja, hogy ortodox keresztények tízmillióit ölték meg zsidók a Vörös Ororszországban, amelyről a zsidók azt állítják, hogy azt Sztálin tette egymaga, valószínűleg puszta kezével, egy korbáccsal és egy pisztollyal. De kevesebben ismerik keresztény nők és gyerekek tízezreinek meggyilkolását a 614-es évben egy zsidó szexuális rítus alkalmából.
Az ötödik század elején a Bizánci Birodalomban nőtt a feszültség, miután a Szíriai Inmesztárban 'néhány részeg zsidó' egy keresztény gyereket feszített keresztre és az Alexandriai éjszakai vérengzés után, amikor zsidók keresztények nyakát elvágták és amely miatt Cyril érsek a zsidókat kiűzte a városból. De a zsidóknak határtalan lehetőségeik maradtak a gyilkolásra Jeruzsálemben , miután a perzsák azt 614-ben meghódították.
"Végre eljött a diadal és a bosszú órája! És ők nem hagyták ki a lehetőséget. A szent várost keresztény vérrel öntözték. Azt mondták, hogy a perzsák nyomorúságos foglyokat adtak el a pénzükért. A zsidók bosszúvágya erősebb volt fukarságuknál. Nemcsak hogy nem volt gátlásuk arra, hogy feláldozzák kincseiket ezek megvételére, hanem mindet meg is ölték (közelítőleg 90 000-et)."
A ferences Cassini da Perinaldo azt írta, hogy a zsidók azért vásároltak keresztény rabszolgákat: "természetesen nem azért, hogy azok a földet műveljék, nem azért hogy drágábban eladják őket, hanem csak azért, hogy önkezükkel lemészárolják őket."
A zsidók könyörtelenül, tomboló gyűlölettel romboltak le és szentségtelenítettek meg minden keresztény szentséget. Minden templomot és kolostort leégettek, gyakran úgy, hogy előbb beterelték a sikoltozó papokat, szerzeteseket és apácákat. Szűz apácákat halálra erőszakoltak Krisztus Kriptájában, utána lemészárolták őket a falakat vérrel fröcskölve le. 26 000 'önkéntes' civil zsidó követte a perzsákat Galileából kifelé vezető útjukon:
"A hívők kegyetlen lemészárlásának és templomaik többségének lerombolásának jutalmául tetőtől talpig véresek voltak. Néhány nap alatt 90 000 keresztény, mindkét nemből és minden korosztályból esett különbséget nem tevő gyűlöletüknek áldozatul "
A filiszteus (palesztínai arab) Strategos szerzetes különös figyelmet szentelt annak a tömeggyilkosságnak, amelyet zsidók a mameli (mamilla) víztárolónál rendeztek, miután a győztes perzsák keresztények ezreit zárták oda be:
"Mint ahogy régen az Urat vásárolták meg ezüstért, úgy vásárolták meg a keresztényeket a víztárolóból... Hány lelket öltek meg a mameli víztárolónál! Hányat hánytak kardélre! Hány fiatal lány, aki undorító meggyalázását visszautasította, halt ott meg!.. Hány szülő pusztult el miután saját gyermeke halálát látta! Hányat lemészároltak! Ki tudja kiszámolni, hogy mekkora tömeget mészároltak le Jeruzsálemben!"
Strategos 66,509 keresztény áldozatról tesz jelentést, ebből 24,518 -at találtak Mamelnél, és ennél sokkal többet a város területén. későbbi keresztény krónikások, mint a görög Theophanes (818 körül) 90 000 keresztény halottról írt.
Érdekes itt azt tanulmányozni, hogy maguk a zsidók hogyan gyakorolták a 'holokauszt tagadását' azokra a tömeggyilkosságokra. amelyeket maguk követtek el. A legjobb példa erre az a 100 millió áldozat, akiket zsidók öltek meg és a tettet egyedül Sztálinra tolják.
1992-ben Anita Shapira azt merte (képtelen módon, de a média legcsekélyebb kritikája nélkül) állítani országában, hogy: "A kényszerítés elleni ellenérzés a zsidók fő jellemvonása lett a nemzedékek során, és ez különbözteti őket elsősorban meg szomszédaiktól.. Ez a beállítottság nem tűnt el a zsidó nemzeti mozgalom megjelenésével. A zsidóknak az az alaptulajdonsága, hogy minden erőszakot mélyen megvetnek, túl mélyen volt a nemzet szellemébe gyökerezve, hogy azt könnyen el lehetne vetni."
Jeruzsálem 1967-es újraegyesülése után az ilyen Clintoni irányzatokat még jobban hangsúlyozták a szakmabeli és műkedvelő izraeli történészek. Egy 19. századbeli zsidó történész szavait , aki azt írta, hogy a 614-es gyilkosságokat "a harc hevében vagy a hódítás szertartásaitól megrészegedve" követték el, csendben kiiktatták a történelem lapjairól miután észrevették, hogy a II. vh német 'atrocitásaitól' ugyanezt lehet mondani.
Ma a tipikus viselkedés a valóság teljes tagadása, például "akkor üldözték a zsidókat Palesztínában, és így biztosan nem mertek volna ilyesmit csinálni." Michael Avi-Yonah 1946-os tanulmányával kezdjük a zsidók múltját tanulmányozni a római és bizánci uralom alatt. Jeruzsálem 614-es meghódítását illetően Avi-Yonah, akinek jelentése a nemrég újraszerkesztett homályos Sefer Zerubavel midrashon alapul, és amely az újraszerkesztés után a gójok megölését nem említi többet, csak nagyon röviden annyit mond, hogy "sok gyilkosság, rablás és pusztítás" történt Jeruzsálemben, de nem mondja, hogy ki követte ezeket el. Azt a látszatot kelti, hogy 'csak perzsák' (végül is régen meghaltak és ma már nem tudnak védekezni) vettek részt a keresztény szentségek elpusztításában.
Avi-Yonah-nak a tagadás stratégiája jó szolgálatot tett más hasonló események tárgyalásakor, mint például az antiokiai zsidók kiűzésénél a hatodik században miután közülük néhányan Szűz Mária nyilvánosan kiállított képére vizeltek, és majdnem rögtön azután, hogy megbocsájtottak nekik és visszafogadták őket, a város zsidói megölték és megcsonkították II Anasztáz pátriarkát a 7. század első évtizedében. II Anasztáz pátriárkával , akli nyilvánvalóan különös gyűlöletük tárgya volt, gyalázatos módon bántak, 'a lehető legbrutálisabban', testét más vezető férfiak testével együtt húzták a városon keresztül, amíg darabok le nem váltak a testről (ismerősen hangzik?), mielőtt elégették. Theophanes szerint "Az antiokiai zsidók kibelezték Anasztázt, kényszerítették rá, hogy egye meg a saját beleit és nemiszerveit az arcába dobták." Sem a kiűzés, sem a nyilvánvaló gyűlölet-bűntény nem található meg Avi munkáinak későbbi kiadásában vagy azoknak fordításában.
Graetz azt próbálja elhitetni, hogy a Jeruzsálemi gyilkosok egy 'megelőző holokauszt túlélői' (hol hallottuk ezt ezelőtt?), akikről 'elképzelhető', hogy mészárlásaik során 'lobbanékonyak' lesznek. "A hivatalnokok önkényessége és a papság fennhéjázása kibírhatatlan szenvedést okozott nekik." Graetz érthető módon homályos a hamis provokáció természetét illetően, de későbbi 'történészek', pl. Samuel Krauss azzal tölti ki ezt a nyilvánvaló űrt, hogy Phocas király (602-610) néhány évvel azelőtt egy rendeletet adott ki, amely szerint zsidóknak kötelezően meg kell keresztelkedniük. Ez az állítás egy kéziraton alapult, amely (hasonlóan a Cion Bölcseinek Protokolljaihoz) 1890-ben jelent meg először.
Egy másik zsidó, Baron, a szociális és vallástörténetében egyszerűen elfelejti a keresztény áldozatok említését és csak annyit mond, hogy a perzsák később 37 000 keresztényt kitelepítettek. Perzsák és nem a zsidók voltak felelősek az öldöklésért, mert az, hogy a város hősi védőinek a testét nem temették el, ellentmondott a zsidó gyakorlatnak.(?). Az olvasó ezek után könnyen azt a képet kapja, hogy 614-ben egyetlen zsidó sem látott egy csepp keresztény vért sem.
1961-ben, abban az évben, amikor Hilberg először hozta az 'Európai zsidók elpusztítása' c. könyvét nyilvánosságra, jelent meg Poliakov: 'Az antiszemitizmus története' c. műve. Megjegyezte, hogy amikor 614-ben a perzsák megtámadták Jeruzsálemet, a helyi zsidók 'szövetségbe léptek velük', de nem említi ennek a szövetségnek a következményeit a helyi keresztény lakosságra. Mindazonáltal megjegyzi, hogy 'miután a bizánciak visszafoglalták a várost, a keresztények kegyetlenül bosszút álltak. Miért? A figyelmes olvasó csak csodálkozik.
Poliakovnak mint Hilbergnek (de nem mint Shakespearenek) nehézségei voltak a zsidók és a kegyetlenségek azonosításával, kivéve, ha ők voltak az áldozatok.
Colbi 1965-ös 'A kereszténység rövid története a Szentföldön' c. művében röviden megemlíti, hogy 614-ben, Jeruzsálem perzsa megszállása kapcsán 'a legtöbb keresztényt megölték és templomaikat leégették'. Colbi nem említi a zsidók szövetségét a hódító perzsákkal.. Megjegyezte viszont, hogy a monofizita keresztények állítólag mélyen gyűlölték az ortodox keresztényeket és ez az 'bosszúvágy' az előbbieket 'nyíltan a perzsák oldalára hajtotta'.
Ebből az olvasó azt következtethetné, hogy a perzsák ölték meg az ortodox keresztény foglyokat más keresztények segítségével, mindkettő teljes hazugság.
És így, a David Ben-Gurion szerkesztésében megjelent 'a zsidók és országuk'-ban Benzion Dinur, 1951-55-ig oktatásügyi miniszter magára vette a zsidók szerepének leírását Palesztína 614-es meghódításakor és további szerepüket Jeruzsálemben: " Úgy tűnik, hogy nagyban segítették a hódítást a perzsák oldalán speciális zászlóaljakban, amelyek Jeruzsálem ostromában résztvettek. Három évig Jeruzsálem teljesen a zsidók ellenőrzése alatt állt. Az ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották, sok papot bálványimádóként halálra ítéltek, és anyagot gyűjtöttek az új templom építéséhez.
Elfelejti megemlíteni, hogy sok ezer keresztényt nyilvánvalóan lemészároltak és templomaikat is nyilvánvalóan lerombolták. Ehelyett, Yad Vashem volt igazgatója (ahol a hat millió 'holokauszt' áldozat néhány százezrének nevét őrzik) egyszerűen azt mondja olvasóinak, hogy ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották (valószínűleg ahogy Önt vagy engem fognak egy napon sakkban tartani).
Jeruzsálem 1968. Az emberiség szent városa állítja, mint egy izraeli hadseregjelentés néhány arab terrorista megöléséről (asszonyok és gyerekek), hogy: "Jeruzsálem elfoglalása során sok keresztényt öltek meg és templomokat romboltak össze. Valaki ölt. Valaki rombolt."
Colbi (most a vallási ügyek minisztériumában) 1969-ben kiadott egy kibővített de még mindig bűntelen változatát az 'A kereszténység a Szentföldön: múlt és jelen' c. műnek. Szintén 1969: 'Jeruzsálem:múlt és jelen', Naftali Arbel szerkesztésében (amelyben a pápa fényképe is benne van, ahogy a találkozás kövét megcsókolja), csak annyit mond: "Az ellenség bevette Jeruzsálemet és sok szép épületet összeromboltak". Egy szóval sem említi a zsidó gyújtogatást, sem a keresztény áldozatok tízezreit.
A Héber egyetem háromkötetes A zsidó nép története csak annyit mond, hogy a zsidók folytatták a keresztények kiűzését és templomaik eltávolítását. Szó sincs a tízezrek legyilkolásáról és más zsidó kegyetlenségről.
Hihetetlen, kivéve azoknak közülünk, akik tudják, kinek az ürülékét eszi ma a római katolikus egyház. Boudet jól illusztrált 'Jeruzsálem története', amelyet az egyház 'nihil obstat' jóváhagyásával adták ki azt állítja, hogy: "A katonák (akik perzsák voltak), gyilkoltak, fosztogattak és felgyújtották a templomokat és a kolostorokat". Így Baldi bevezető Jeruzsálem jegyzetei az új katolikus enciklopédiában, feltehetőleg a Vatikán szellemében, arról a 'félelmetes csapás'-ról írnak, amelyet a keresztények 614-ben Jeruzsálemben azoktól az ördögi perzsáktól szenvedtek el.
A mostani hivatalos zsidó enciklopédiában azt lehet olvasni, hogy a perzsa csapatok 614-ben "zsidó szövetséggel" bevették Jeruzsálemet, de aztán rögtön a meghódítás után csodálatos módon eltűnnek a színtérről: "A város falát lerombolták, sok lakos meghalt, Zahariás patriárkát és a Szent Keresztet száműzték, így aztán senki sem fedte fel, hogy kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok."
Aztán a zsidók csodálatos módon újra megjelennek a vérontás után, hogy átvegyék az uralmat a város fölött. Mamilla a zsidó enciklopédiában csak víztárolóként jelenik meg, mondván, hogy a Mamillai medencét először a bizánci időkben említették, részleteket nem említve. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy Auschwitz először 20. századbeli iratokban jelenik meg!
Andrew Sharf egy 1971-ben a Littman Library of Jewish Civilization által kiadott-es könyvben azt hallucinálja, hogy a gyilkosságok a "kékek és zöldek művei, akik vitájukat Antiokiából ide hozták", de mint mindenütt, lehet hogy zsidók is voltak köztük.
1980-ban a honvédelmi minisztérium kiadtak a kétkötetes History of Erets-Yisrael-ben azt írják, hogy a perzsák vezették Jeruzsálemet keresztény lakosságának lemészárlását, és sok templomot felgyújtottak a Szent Sírral egyetemben. A hódítás után átadták a várost a zsidóknak, akik szigorú rendet léptettek életbe a hódítás utáni anarchia helyett. 1981-ben a zsidók azt állították, hogy 30 000 főnyi csapatuk volt akik a csata után Jeruzsálemben teljesítettek szolgálatot.
1982-ben Baras jelentette, hogy a perzsák 3 napig jelentős öldöklést hajtottak végre, amikor állítólag zsidók megvásároltak néhány keresztény foglyot és lehet, hogy valahol, valamikor néhányat meg is öltek közülük, de "ennek a részletes megvitatása eltérne könyvünk célkitűzésétől".
Wagner 1988-as Jeruzsálemi illusztrált útikalauza (Teddy Kollek polgármester előszavával) a Mamillai medence bemutatásánál elmondja, hogy itt "614-ben sok keresztényt öltek meg a perzsák."
1989-ben az izraeli régészeti hatóságot felkérték, hogy vizsgálja meg csontvázak ezreit, amelyek Mamilla közelében vannak eltemetve, mivel rabbik egy építési terv leállítását követelték, ha ott akár egy zsidó körömdarab is található! Természetesen három év ásatásai után a kormány jelenthette, hogy nincs miért aggódni, mert ez egy bizánci temetőhely volt amelyet össze lehet a 614-es tömegsírral kapcsolni, amelyet keresztény iratok írnak le a perzsa invázió idejéről. A jelentés írója, Reich nem látta szükségesnek megemlíteni, hogy zsidók követték el ezt tömeggyilkosságot.
Ben-Dov ' Jeruzsálem: Ember és kő', 1990, c. művében arról fantáziál, hogy Jeruzsálem meghódítása közben zsidó katonák tüzesen támadták a keresztény lakosságot és azok vezetőit, akiket a három évszázados keresztény uralom alatt elszenvedett igazságtalanságokért tartottak felelősnek .
Hershel Shanks a 'Jeruzsálem: Egy építészeti életrajz', 1995 műve csak azt említi meg, hogy a perzsák a templomokat lerombolták, de nem szól a keresztények lemészárlásáról és a zsidók szerepéről. Az 1995-ös főiskolai szöveggyűjtemény Zot Yerushalayim azt magyarázza, hogy zsidó katonák keresztény ellenállókat (azaz terroristákat?) támadtak három napon át míg a perzsák a templomokat rombolták le és az apácákat erőszakolták meg.
Végül is Naor 1996-ban írt 'A reménység városa: Jeruzsálem a bibliai időktől máig', amerikai és izraeli intézmények közös terméke, amelyet Jeruzsálem 3000-ik születésnapjára hoztak ki. "Amikor a perzsa hadsereg északról támadta meg Palesztínát, Galileában csatlakoztak a zsidók hozzájuk. A perzsák két hadosztállyal támadtak Jeruzsálem irányában. Perzsa katonák három napig tomboltak a városban, gyilkolva a lakosokat, felgyújtva a templomokat és raboltak. Különösen a keresztény papok voltak célpontjaik. A perzsák nem különböztették meg az ellenséges kormányt és az annak szolgáló papságot."
A zsidók végül újra megjelennek az elbeszélésben a keresztények lemészárlása után, templomaik összerombolása, a pátriárka és a Szent Kereszt száműzése után. A zsidók, így tanuljuk, valahogy résztvettek a háborúban és később a közigazgatásban. Csak a gonosz perzsák tomboltak, raboltak és gyilkoltak ezalatt. Ebből a híres és ünnepélyes leírásból nem tudja meg senki, hogy 614-ben bármelyik zsidó látott-e egy csepp keresztény vért is.
Mások, mint Schäfer az 1995-ben kiadott A zsidók története az ókorban c. könyvben azt magyarázza, hogy a zsidók történelmi kritizálása keresztény forrásokból származik amely természetesen a dolgokat tiszta keresztény szemüvegen át nézi és így megbízhatatlan, mint ahogy egy gázosítási szemtanú is megbízhatatlan lenne, akit jól megfizetnének történetéért.
Hasonlóképpen, minden más zsidó kegyetlenség ilyen csodálatos módon a zsidó szemében megbízhatatlan források kritikátlan elfogadása, hibás feltételezés és antiszemita fantázia. Hé! Majdnem pont úgy, mint azok a gyűlölt 20-ik századbeli holokauszt revizionista fattyúk (de azok lényegesen ésszerűbben) teszik!
Így ahogy a nemzetközi zsidóság holokauszt-zsarolási igényei nőttek, hogy pénzük legyen arra, hogy Izrael elnyomja az arabokat mindenütt, és a zsidó SA-t megvásárolja, hogy a zsidók támadóit mindenütt elnyomja, úgy tűnik, hogy a zsidó történészek, különösen azok, akik oktatási és kutatóintézetekben dolgoznak zsidó kurvákká lesznek. A modern ún. tudós kurvasága, akkor is, ha tekintélyes egyetemeknek és alapítványoknak dolgozik, ennek a legszomorúbb eredménye. A szegény gyanútlan olvasónak azt a képet adja, hogy a tudásanyag, amit nyújt, széles tudáson nyugszik és nemcsak zsidó ideológiai és pénzszerzési eszköz.
Azt gyanítja az ember, hogy a múlt zsidó tömeggyilkosságainak elismerése elleni ellenállás azzal a kívánsággal függ össze, hogy magukat az általános különbségelismerőként mutassák be, akikhez az egész világon bárki bármilyen véleménykülönbséget vihet, és ők azt megoldják mindezt óránként és személyenként 300 dollárért, természetesen.
És így ferdül minden igazság zsidó hazugsággá.
Legtöbbünk tudja, hogy ortodox keresztények tízmillióit ölték meg zsidók a Vörös Ororszországban, amelyről a zsidók azt állítják, hogy azt Sztálin tette egymaga, valószínűleg puszta kezével, egy korbáccsal és egy pisztollyal. De kevesebben ismerik keresztény nők és gyerekek tízezreinek meggyilkolását a 614-es évben egy zsidó szexuális rítus alkalmából.
Az ötödik század elején a Bizánci Birodalomban nőtt a feszültség, miután a Szíriai Inmesztárban 'néhány részeg zsidó' egy keresztény gyereket feszített keresztre és az Alexandriai éjszakai vérengzés után, amikor zsidók keresztények nyakát elvágták és amely miatt Cyril érsek a zsidókat kiűzte a városból. De a zsidóknak határtalan lehetőségeik maradtak a gyilkolásra Jeruzsálemben , miután a perzsák azt 614-ben meghódították.
"Végre eljött a diadal és a bosszú órája! És ők nem hagyták ki a lehetőséget. A szent várost keresztény vérrel öntözték. Azt mondták, hogy a perzsák nyomorúságos foglyokat adtak el a pénzükért. A zsidók bosszúvágya erősebb volt fukarságuknál. Nemcsak hogy nem volt gátlásuk arra, hogy feláldozzák kincseiket ezek megvételére, hanem mindet meg is ölték (közelítőleg 90 000-et)."
A ferences Cassini da Perinaldo azt írta, hogy a zsidók azért vásároltak keresztény rabszolgákat: "természetesen nem azért, hogy azok a földet műveljék, nem azért hogy drágábban eladják őket, hanem csak azért, hogy önkezükkel lemészárolják őket."
A zsidók könyörtelenül, tomboló gyűlölettel romboltak le és szentségtelenítettek meg minden keresztény szentséget. Minden templomot és kolostort leégettek, gyakran úgy, hogy előbb beterelték a sikoltozó papokat, szerzeteseket és apácákat. Szűz apácákat halálra erőszakoltak Krisztus Kriptájában, utána lemészárolták őket a falakat vérrel fröcskölve le. 26 000 'önkéntes' civil zsidó követte a perzsákat Galileából kifelé vezető útjukon:
"A hívők kegyetlen lemészárlásának és templomaik többségének lerombolásának jutalmául tetőtől talpig véresek voltak. Néhány nap alatt 90 000 keresztény, mindkét nemből és minden korosztályból esett különbséget nem tevő gyűlöletüknek áldozatul "
A filiszteus (palesztínai arab) Strategos szerzetes különös figyelmet szentelt annak a tömeggyilkosságnak, amelyet zsidók a mameli (mamilla) víztárolónál rendeztek, miután a győztes perzsák keresztények ezreit zárták oda be:
"Mint ahogy régen az Urat vásárolták meg ezüstért, úgy vásárolták meg a keresztényeket a víztárolóból... Hány lelket öltek meg a mameli víztárolónál! Hányat hánytak kardélre! Hány fiatal lány, aki undorító meggyalázását visszautasította, halt ott meg!.. Hány szülő pusztult el miután saját gyermeke halálát látta! Hányat lemészároltak! Ki tudja kiszámolni, hogy mekkora tömeget mészároltak le Jeruzsálemben!"
Strategos 66,509 keresztény áldozatról tesz jelentést, ebből 24,518 -at találtak Mamelnél, és ennél sokkal többet a város területén. későbbi keresztény krónikások, mint a görög Theophanes (818 körül) 90 000 keresztény halottról írt.
Érdekes itt azt tanulmányozni, hogy maguk a zsidók hogyan gyakorolták a 'holokauszt tagadását' azokra a tömeggyilkosságokra. amelyeket maguk követtek el. A legjobb példa erre az a 100 millió áldozat, akiket zsidók öltek meg és a tettet egyedül Sztálinra tolják.
1992-ben Anita Shapira azt merte (képtelen módon, de a média legcsekélyebb kritikája nélkül) állítani országában, hogy: "A kényszerítés elleni ellenérzés a zsidók fő jellemvonása lett a nemzedékek során, és ez különbözteti őket elsősorban meg szomszédaiktól.. Ez a beállítottság nem tűnt el a zsidó nemzeti mozgalom megjelenésével. A zsidóknak az az alaptulajdonsága, hogy minden erőszakot mélyen megvetnek, túl mélyen volt a nemzet szellemébe gyökerezve, hogy azt könnyen el lehetne vetni."
Jeruzsálem 1967-es újraegyesülése után az ilyen Clintoni irányzatokat még jobban hangsúlyozták a szakmabeli és műkedvelő izraeli történészek. Egy 19. századbeli zsidó történész szavait , aki azt írta, hogy a 614-es gyilkosságokat "a harc hevében vagy a hódítás szertartásaitól megrészegedve" követték el, csendben kiiktatták a történelem lapjairól miután észrevették, hogy a II. vh német 'atrocitásaitól' ugyanezt lehet mondani.
Ma a tipikus viselkedés a valóság teljes tagadása, például "akkor üldözték a zsidókat Palesztínában, és így biztosan nem mertek volna ilyesmit csinálni." Michael Avi-Yonah 1946-os tanulmányával kezdjük a zsidók múltját tanulmányozni a római és bizánci uralom alatt. Jeruzsálem 614-es meghódítását illetően Avi-Yonah, akinek jelentése a nemrég újraszerkesztett homályos Sefer Zerubavel midrashon alapul, és amely az újraszerkesztés után a gójok megölését nem említi többet, csak nagyon röviden annyit mond, hogy "sok gyilkosság, rablás és pusztítás" történt Jeruzsálemben, de nem mondja, hogy ki követte ezeket el. Azt a látszatot kelti, hogy 'csak perzsák' (végül is régen meghaltak és ma már nem tudnak védekezni) vettek részt a keresztény szentségek elpusztításában.
Avi-Yonah-nak a tagadás stratégiája jó szolgálatot tett más hasonló események tárgyalásakor, mint például az antiokiai zsidók kiűzésénél a hatodik században miután közülük néhányan Szűz Mária nyilvánosan kiállított képére vizeltek, és majdnem rögtön azután, hogy megbocsájtottak nekik és visszafogadták őket, a város zsidói megölték és megcsonkították II Anasztáz pátriarkát a 7. század első évtizedében. II Anasztáz pátriárkával , akli nyilvánvalóan különös gyűlöletük tárgya volt, gyalázatos módon bántak, 'a lehető legbrutálisabban', testét más vezető férfiak testével együtt húzták a városon keresztül, amíg darabok le nem váltak a testről (ismerősen hangzik?), mielőtt elégették. Theophanes szerint "Az antiokiai zsidók kibelezték Anasztázt, kényszerítették rá, hogy egye meg a saját beleit és nemiszerveit az arcába dobták." Sem a kiűzés, sem a nyilvánvaló gyűlölet-bűntény nem található meg Avi munkáinak későbbi kiadásában vagy azoknak fordításában.
Graetz azt próbálja elhitetni, hogy a Jeruzsálemi gyilkosok egy 'megelőző holokauszt túlélői' (hol hallottuk ezt ezelőtt?), akikről 'elképzelhető', hogy mészárlásaik során 'lobbanékonyak' lesznek. "A hivatalnokok önkényessége és a papság fennhéjázása kibírhatatlan szenvedést okozott nekik." Graetz érthető módon homályos a hamis provokáció természetét illetően, de későbbi 'történészek', pl. Samuel Krauss azzal tölti ki ezt a nyilvánvaló űrt, hogy Phocas király (602-610) néhány évvel azelőtt egy rendeletet adott ki, amely szerint zsidóknak kötelezően meg kell keresztelkedniük. Ez az állítás egy kéziraton alapult, amely (hasonlóan a Cion Bölcseinek Protokolljaihoz) 1890-ben jelent meg először.
Egy másik zsidó, Baron, a szociális és vallástörténetében egyszerűen elfelejti a keresztény áldozatok említését és csak annyit mond, hogy a perzsák később 37 000 keresztényt kitelepítettek. Perzsák és nem a zsidók voltak felelősek az öldöklésért, mert az, hogy a város hősi védőinek a testét nem temették el, ellentmondott a zsidó gyakorlatnak.(?). Az olvasó ezek után könnyen azt a képet kapja, hogy 614-ben egyetlen zsidó sem látott egy csepp keresztény vért sem.
1961-ben, abban az évben, amikor Hilberg először hozta az 'Európai zsidók elpusztítása' c. könyvét nyilvánosságra, jelent meg Poliakov: 'Az antiszemitizmus története' c. műve. Megjegyezte, hogy amikor 614-ben a perzsák megtámadták Jeruzsálemet, a helyi zsidók 'szövetségbe léptek velük', de nem említi ennek a szövetségnek a következményeit a helyi keresztény lakosságra. Mindazonáltal megjegyzi, hogy 'miután a bizánciak visszafoglalták a várost, a keresztények kegyetlenül bosszút álltak. Miért? A figyelmes olvasó csak csodálkozik.
Poliakovnak mint Hilbergnek (de nem mint Shakespearenek) nehézségei voltak a zsidók és a kegyetlenségek azonosításával, kivéve, ha ők voltak az áldozatok.
Colbi 1965-ös 'A kereszténység rövid története a Szentföldön' c. művében röviden megemlíti, hogy 614-ben, Jeruzsálem perzsa megszállása kapcsán 'a legtöbb keresztényt megölték és templomaikat leégették'. Colbi nem említi a zsidók szövetségét a hódító perzsákkal.. Megjegyezte viszont, hogy a monofizita keresztények állítólag mélyen gyűlölték az ortodox keresztényeket és ez az 'bosszúvágy' az előbbieket 'nyíltan a perzsák oldalára hajtotta'.
Ebből az olvasó azt következtethetné, hogy a perzsák ölték meg az ortodox keresztény foglyokat más keresztények segítségével, mindkettő teljes hazugság.
És így, a David Ben-Gurion szerkesztésében megjelent 'a zsidók és országuk'-ban Benzion Dinur, 1951-55-ig oktatásügyi miniszter magára vette a zsidók szerepének leírását Palesztína 614-es meghódításakor és további szerepüket Jeruzsálemben: " Úgy tűnik, hogy nagyban segítették a hódítást a perzsák oldalán speciális zászlóaljakban, amelyek Jeruzsálem ostromában résztvettek. Három évig Jeruzsálem teljesen a zsidók ellenőrzése alatt állt. Az ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották, sok papot bálványimádóként halálra ítéltek, és anyagot gyűjtöttek az új templom építéséhez.
Elfelejti megemlíteni, hogy sok ezer keresztényt nyilvánvalóan lemészároltak és templomaikat is nyilvánvalóan lerombolták. Ehelyett, Yad Vashem volt igazgatója (ahol a hat millió 'holokauszt' áldozat néhány százezrének nevét őrzik) egyszerűen azt mondja olvasóinak, hogy ellenszegülő keresztényeket keményen sakkban tartották (valószínűleg ahogy Önt vagy engem fognak egy napon sakkban tartani).
Jeruzsálem 1968. Az emberiség szent városa állítja, mint egy izraeli hadseregjelentés néhány arab terrorista megöléséről (asszonyok és gyerekek), hogy: "Jeruzsálem elfoglalása során sok keresztényt öltek meg és templomokat romboltak össze. Valaki ölt. Valaki rombolt."
Colbi (most a vallási ügyek minisztériumában) 1969-ben kiadott egy kibővített de még mindig bűntelen változatát az 'A kereszténység a Szentföldön: múlt és jelen' c. műnek. Szintén 1969: 'Jeruzsálem:múlt és jelen', Naftali Arbel szerkesztésében (amelyben a pápa fényképe is benne van, ahogy a találkozás kövét megcsókolja), csak annyit mond: "Az ellenség bevette Jeruzsálemet és sok szép épületet összeromboltak". Egy szóval sem említi a zsidó gyújtogatást, sem a keresztény áldozatok tízezreit.
A Héber egyetem háromkötetes A zsidó nép története csak annyit mond, hogy a zsidók folytatták a keresztények kiűzését és templomaik eltávolítását. Szó sincs a tízezrek legyilkolásáról és más zsidó kegyetlenségről.
Hihetetlen, kivéve azoknak közülünk, akik tudják, kinek az ürülékét eszi ma a római katolikus egyház. Boudet jól illusztrált 'Jeruzsálem története', amelyet az egyház 'nihil obstat' jóváhagyásával adták ki azt állítja, hogy: "A katonák (akik perzsák voltak), gyilkoltak, fosztogattak és felgyújtották a templomokat és a kolostorokat". Így Baldi bevezető Jeruzsálem jegyzetei az új katolikus enciklopédiában, feltehetőleg a Vatikán szellemében, arról a 'félelmetes csapás'-ról írnak, amelyet a keresztények 614-ben Jeruzsálemben azoktól az ördögi perzsáktól szenvedtek el.
A mostani hivatalos zsidó enciklopédiában azt lehet olvasni, hogy a perzsa csapatok 614-ben "zsidó szövetséggel" bevették Jeruzsálemet, de aztán rögtön a meghódítás után csodálatos módon eltűnnek a színtérről: "A város falát lerombolták, sok lakos meghalt, Zahariás patriárkát és a Szent Keresztet száműzték, így aztán senki sem fedte fel, hogy kik voltak a gyilkosok és kik az áldozatok."
Aztán a zsidók csodálatos módon újra megjelennek a vérontás után, hogy átvegyék az uralmat a város fölött. Mamilla a zsidó enciklopédiában csak víztárolóként jelenik meg, mondván, hogy a Mamillai medencét először a bizánci időkben említették, részleteket nem említve. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy Auschwitz először 20. századbeli iratokban jelenik meg!
Andrew Sharf egy 1971-ben a Littman Library of Jewish Civilization által kiadott-es könyvben azt hallucinálja, hogy a gyilkosságok a "kékek és zöldek művei, akik vitájukat Antiokiából ide hozták", de mint mindenütt, lehet hogy zsidók is voltak köztük.
1980-ban a honvédelmi minisztérium kiadtak a kétkötetes History of Erets-Yisrael-ben azt írják, hogy a perzsák vezették Jeruzsálemet keresztény lakosságának lemészárlását, és sok templomot felgyújtottak a Szent Sírral egyetemben. A hódítás után átadták a várost a zsidóknak, akik szigorú rendet léptettek életbe a hódítás utáni anarchia helyett. 1981-ben a zsidók azt állították, hogy 30 000 főnyi csapatuk volt akik a csata után Jeruzsálemben teljesítettek szolgálatot.
1982-ben Baras jelentette, hogy a perzsák 3 napig jelentős öldöklést hajtottak végre, amikor állítólag zsidók megvásároltak néhány keresztény foglyot és lehet, hogy valahol, valamikor néhányat meg is öltek közülük, de "ennek a részletes megvitatása eltérne könyvünk célkitűzésétől".
Wagner 1988-as Jeruzsálemi illusztrált útikalauza (Teddy Kollek polgármester előszavával) a Mamillai medence bemutatásánál elmondja, hogy itt "614-ben sok keresztényt öltek meg a perzsák."
1989-ben az izraeli régészeti hatóságot felkérték, hogy vizsgálja meg csontvázak ezreit, amelyek Mamilla közelében vannak eltemetve, mivel rabbik egy építési terv leállítását követelték, ha ott akár egy zsidó körömdarab is található! Természetesen három év ásatásai után a kormány jelenthette, hogy nincs miért aggódni, mert ez egy bizánci temetőhely volt amelyet össze lehet a 614-es tömegsírral kapcsolni, amelyet keresztény iratok írnak le a perzsa invázió idejéről. A jelentés írója, Reich nem látta szükségesnek megemlíteni, hogy zsidók követték el ezt tömeggyilkosságot.
Ben-Dov ' Jeruzsálem: Ember és kő', 1990, c. művében arról fantáziál, hogy Jeruzsálem meghódítása közben zsidó katonák tüzesen támadták a keresztény lakosságot és azok vezetőit, akiket a három évszázados keresztény uralom alatt elszenvedett igazságtalanságokért tartottak felelősnek .
Hershel Shanks a 'Jeruzsálem: Egy építészeti életrajz', 1995 műve csak azt említi meg, hogy a perzsák a templomokat lerombolták, de nem szól a keresztények lemészárlásáról és a zsidók szerepéről. Az 1995-ös főiskolai szöveggyűjtemény Zot Yerushalayim azt magyarázza, hogy zsidó katonák keresztény ellenállókat (azaz terroristákat?) támadtak három napon át míg a perzsák a templomokat rombolták le és az apácákat erőszakolták meg.
Végül is Naor 1996-ban írt 'A reménység városa: Jeruzsálem a bibliai időktől máig', amerikai és izraeli intézmények közös terméke, amelyet Jeruzsálem 3000-ik születésnapjára hoztak ki. "Amikor a perzsa hadsereg északról támadta meg Palesztínát, Galileában csatlakoztak a zsidók hozzájuk. A perzsák két hadosztállyal támadtak Jeruzsálem irányában. Perzsa katonák három napig tomboltak a városban, gyilkolva a lakosokat, felgyújtva a templomokat és raboltak. Különösen a keresztény papok voltak célpontjaik. A perzsák nem különböztették meg az ellenséges kormányt és az annak szolgáló papságot."
A zsidók végül újra megjelennek az elbeszélésben a keresztények lemészárlása után, templomaik összerombolása, a pátriárka és a Szent Kereszt száműzése után. A zsidók, így tanuljuk, valahogy résztvettek a háborúban és később a közigazgatásban. Csak a gonosz perzsák tomboltak, raboltak és gyilkoltak ezalatt. Ebből a híres és ünnepélyes leírásból nem tudja meg senki, hogy 614-ben bármelyik zsidó látott-e egy csepp keresztény vért is.
Mások, mint Schäfer az 1995-ben kiadott A zsidók története az ókorban c. könyvben azt magyarázza, hogy a zsidók történelmi kritizálása keresztény forrásokból származik amely természetesen a dolgokat tiszta keresztény szemüvegen át nézi és így megbízhatatlan, mint ahogy egy gázosítási szemtanú is megbízhatatlan lenne, akit jól megfizetnének történetéért.
Hasonlóképpen, minden más zsidó kegyetlenség ilyen csodálatos módon a zsidó szemében megbízhatatlan források kritikátlan elfogadása, hibás feltételezés és antiszemita fantázia. Hé! Majdnem pont úgy, mint azok a gyűlölt 20-ik századbeli holokauszt revizionista fattyúk (de azok lényegesen ésszerűbben) teszik!
Így ahogy a nemzetközi zsidóság holokauszt-zsarolási igényei nőttek, hogy pénzük legyen arra, hogy Izrael elnyomja az arabokat mindenütt, és a zsidó SA-t megvásárolja, hogy a zsidók támadóit mindenütt elnyomja, úgy tűnik, hogy a zsidó történészek, különösen azok, akik oktatási és kutatóintézetekben dolgoznak zsidó kurvákká lesznek. A modern ún. tudós kurvasága, akkor is, ha tekintélyes egyetemeknek és alapítványoknak dolgozik, ennek a legszomorúbb eredménye. A szegény gyanútlan olvasónak azt a képet adja, hogy a tudásanyag, amit nyújt, széles tudáson nyugszik és nemcsak zsidó ideológiai és pénzszerzési eszköz.
Azt gyanítja az ember, hogy a múlt zsidó tömeggyilkosságainak elismerése elleni ellenállás azzal a kívánsággal függ össze, hogy magukat az általános különbségelismerőként mutassák be, akikhez az egész világon bárki bármilyen véleménykülönbséget vihet, és ők azt megoldják mindezt óránként és személyenként 300 dollárért, természetesen.
És így ferdül minden igazság zsidó hazugsággá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése