1975
szeptember 30.-án
a
Malév TU-154-es gépét Izrael lelőtte.
A
jövő héten lesz 35 éve, hogy Izrael lelőtt egy magyar
személyszállító repülőgépet. Mivel a zsidó terrorállam
szokása szerint ezt a terrorcselekményt sem vallotta be, és az
elmúlt 3 és fél évtizedben az egymást váltó magyar
kormányok felháborítóan bűnpártoló módon mindent megtettek
ennek a szégyenteljes bűncselekménynek az eltussolására,
ezért a szélsőbalos magyar sajtóban a mai napig is feltételes
módban írnak arról, hogy a magyar gépet az izraeli hadsereg
rakétája semmisítette meg a levegőben.
1975 szeptember 30.-án a Malév szovjet gyártmányú TU-154-es gépét a zsidók Bejrút közelében lelőtték. A polgári személyszállítási célokra használt magyar gép az alig több mint 2000 km-es légiútra az utasok tudta nélkül 4 tonna összsúlyú varró- és írógépalkatrésznek listázott Kalasnyikovokat, kézigránátokat és más, az utcai harcokban hasznosítható könnyűfegyvereket szállított Arafat csoportjának, a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek a libanoni fővárosba. A 161 utas számára tervezett gépen csak hatvanan utaztak, mert még az utastér egy részét is lezárt fegyverládák foglalták el.
A gépet az izraeliek annak ellenére lelőtték, hogy tudták, hogy ártatlan kisgyerekes utasok és apácák utaznak rajta. A Moszad abban a hitben volt, hogy Kaled Fahum, Arafat helyettese a kíséretével és egy Moszkvában kiképzett palesztin katonai csoporttal együtt ezen a gépen utazik, de állítólag megsúgták az araboknak, hogy baj lehet, ezért az utolsó pillanatban lemondták az utat, és egy későbbi géppel Belgrádba mentek.
Egy másik verzió szerint a zsidók által lelőtt gép először Rómában szállt le, és a palesztinok ott elhagyták a gépet. Végül is tökmindegy, hogy az arabok hol szálltak ki, vagy hogy hol nem szálltak be, mert a célpontnak kiszemeltek kivétel nélkül megúszták - igaz, az Arafatéknak szánt fegyverek és lőszerek egy elhanyagolhatóan kis része akkor megsemmisült. Megjegyzendő, hogy ugyanez a Malév gép korábban már hazaszállított kb. 80, a Szovjetunióban, Magyarországon és a többi szocialista országban utcai harcokra kiképzett arab katonatisztet. A háború miatt 1975 tavaszától kezdődően már csak néhány légitársaság repült Libanonba, az egyik a már akkoriban is alacsony nemzetközi reputációval rendelkező magyar Malév volt.
Az izraeliek által elkövetett tömeggyikosság napján a Malév 240-es járata már elhagyta a ciprusi légteret, csak kb. 25 km-re volt a libanoni partoktól, 8 perc múlva kellett volna a bejrúti reptéren földet érnie és már meg is kapta a bejrúti irányítótoronytól az ereszkedési és leszállási engedélyt, mikor egy amerikai gyártmányű AIM9 Sidewinder kódnevű, aránylag rövid hatótávolságú, az izraeli légierő szintén amerikai gyártmányú F-4 Phantom II. típusú vadászgépéről kilőtt hőkeresős izraeli szárnyasrakéta eltalálta.
A magyar utasszállító gép a levegőben felrobbant és az utasaival és a szállítmányával együtt az ott kb. 600 méter mélységű Mediterrán-tengerbe zuhant. A roncsokat és a fekete dobozokat a nemzetközi gyakorlattól élesen elütő módon soha nem keresték és nem is hozták felszínre. A magyar szocialista bábkormány álszent és félrevezető módon arra hivatkozott, hogy a közel-keleti háborús viszonyok miatt ez lehetetlen.
A Malév Flight 240-est egy menetrendszerűen közlekedő amerikai PanAm járat követte a szabályok által meghatározott követőtávolságban a libanoni partok felé. Az amerikai gép kapitánya és másodpilótája tisztán hallotta a rádióján a magyar kapitány meglepett és kétségbeesett hangját, amikor angolul azt kiabálta, hogy egy hosszú fénypalást közelít az éjszakában nagy sebességgel a gépe felé. Az amerikai pilóták látták is a robbanással járó fénygömböt. A magyar gép kapitányának azonban már annyi ideje sem maradt, hogy a robbanás előtt vészjelzést küldjön ki az éterbe.
De amikor másnap délután az időközben felállt nemzetközi vizsgálóbizottság elé idézték őket, akkor a nekik lejátszott magnófelvételek ellenére érdekes módon már egyikük sem volt hajlandó megismételni azt, amit pár órával azelőtt a merénylet előtt mondtak, láttak és hallottak. Hasonlóan járt el annak az angol Hercules tehergépnek a személyzete is, amely 45 perccel az izraeli merénylet után a tengerben hullámzó roncsdarabok fölött körözött és fényszóróival túlélők után pásztázta a vizet - ők sem mondtak semmit a bizottság előtt.
A nemzetközi vizsgálóbizottságba természetesen meghívták a magyarokat is, de a hamisításokkal, csúsztatásokkal és súlyos hazugságokkal teli jegyzőkönyveket a magyar delegáció nem írta alá. Nem azért, mintha a Malév és a szocialista magyar bábkormány kiküldöttei tiltakozni akartak volna a valótlanságok ellen, hanem azért, mert ott sem voltak a meghallgatásokon. Ugyanis az izraeliek szemében megbízhatatlan magyarok szobáit a szálloda folyósóján és szálloda körül zsidóhű fegyveres milícia vette körül és a magyar kiküldöttek még a szobájukat sem hagyhatták el. A villámgyors "vizsgálat" lezárása után egyenesen a reptére kísérték őket, és gyakorlatilag anélkül, hogy kitették volna a lábukat a szobájukból, visszaküldték őket Budapestre.
Egy bejrúti újság pár nap múlva pont az angolokra hivatkozva azt írta, hogy ők a robbanás után több tucat hullát láttak a víz felszínén úszni. Az MTI és a szocialista magyar sajtó akkor még azt is letagadta, hogy valaki vagy valakik láttak a vízben holttestet, vagy hogy valaha is kihalásztak volna egyetlen egy hullát is a tengerből.
A 60 utas (köztük egy magyar állampolgár) és a magyar nemzetiségű személyzet szörnyethalt. Lázár György, az akkori magyar bábminiszterelnök ki sem vizsgáltatta a szerencsétlenség okát, még a fekete dobozt sem hozták fel a viszonylag sekély tengerfenékről, a roncsokat sem, pedig az angol haditengerészet felajánlotta az ingyenes segítségét. A Malév és a magyar hatóságok még az utaslistát és a teherárú listát is eltüntették.
A zsidók által már akkor is távirányított Magyar Távirati Iroda mint mindig, ezúttal is mélyen hallgatott, hosszan lapított, majd 12 óra múlva, aznapi 74. (!!!) belpolitikai hírként futólag megemlítette. A magyar hivatalos körök a tényeket elhallgatták, és a katasztrófát ismeretlen, kideríthetetlen körülmény következményeként tüntették fel.
"Égbekiáltóan hazug álláspont, amelyet a körülmények, a tanúvallomások, a környezetben működő katonai radarfelvételek egyértelműen cáfoltak" - írja a Szarvasbikák, gépmadarak c. könyvében Fülöp András, a Malév volt főpilótája, aki harminc évig dolgozott a Malévnál.
Fülöp András, a Malévnek a szerencsétlenség után kinevezett új igazgatójával együtt nem hivatalos látogatásra pár hónappal később Bejrútba utazott. Az irányítótorony munkatársai akkor a fehér asztal melletti beszélgetéseken elmondták nekik, hogy akkor és azóta is mindenki, aki azon az éjszakán az irányítótoronyban szolgálatban volt, meg van arról győződve, hogy a Malév gépet az izraeliek lelőtték, mechanikai problémát vagy a rakomány váratlan felrobbanását kizártnak tartják, és erre hang- videó- és radartechnikai bizonyítékaik vannak, azonban ezeket a nem merték Fülöpéknek átadni.
A Malév a hozzátartozóknak a történtekről őszinte felvilágosítást nem adott, valós anyagi kártérítést a mai napig nem fizetett, még a felszínre felbukkant 37 holttestnek a nemzetisége és holléte is bizonytalan.
Felmerült a Malév részéről az államilag támogatott terrorizmus mellett az államilag támogatott biztosítási csalás lehetősége is: az akkori jó magyar szokás szerint a polgári gépet a magyar légitársaság szabálytalanul és törvényellenesen katonai célokra, azaz fegyverszállításra használta, így ha beismerik, hogy mi történt, akkor nem kapott volna a magyar állam egy fillért sem a külföldi biztosítótól.
A Malév gépeit eddig 11 nagy szerencsétlenség érte, amelyekben legkevesebb 203 ember vesztette életét.Jack Corn
Még ma sem zárult le megnyugtatóan a Malév 1975. szeptember 30-án tengerbe zuhant, Budapest–Bejrút járatának ügye. A tizenegy magyar és közel ötven külföldi áldozat halála utáni, máig tartó titkolózások megerősítették a gyanút, hogy a tisztázatlan összetételű rakománnyal megterhelt TU-154-es háborús cselekmény résztvevője és áldozata lett. Az áldozatok hozzátartozói kegyeleti okokból is ragaszkodnak az ügy újbóli kivizsgálásához, és a felelősök törvény elé állításához.
"Meggyőződésünk szerint háborús bűncselekmény történt, és ez – mint tudjuk – nem évül el" – mondta lapunknak Bánk Attila, az ügyet felkaroló Magyar Vidék Pártja (MVP) elnöke.
"Lassan nyílott az ajtó, és amikor megláttam a két Malév-alkalmazott arcát, rögtön tudtam mi történt. »A gép a tengerbe esett, de folyik a mentés« – közölték. Én azonban tisztában voltam azzal, hogy minden hiába" – emlékszik vissza a történtekre Kvasz Károlyné, a tragédiában elhunyt másodpilóta felesége. Kvasz Károly harminchat éves volt akkor, amikor kétéves fia árván maradt itthon, de a legidősebb magyar áldozat is csak a negyvenharmadik életévét töltötte be: megtört, ígéretes életpályák, fájdalom és szenvedés egy felelőtlen döntés következtében.
A magyarokon kívül kettő finn, egy szaúd-arábiai, egy egyiptomi, egy angolai, két francia állampolgár, valamint négy francia apáca, egy brit család, valamint több mint harminc libanoni arab férfi fizetett életével az útért.
"Egy repülésirányító ismerősöm szolgálatban volt a gép indulásakor. Négyszemközt elmondta, nyilvánosság előtt azonban nem vállalja, hogy a Malév telefonon kapott figyelmeztetést: ne küldje el a gépet a háborús térségbe. Az utastér egy részét is elfoglaló, leplombált ládák tartalmával nyilván a palesztinokat támogattuk" – mondta lapunknak Kvasz Károlyné.
A tragédia előtt egy nappal, szeptember 29-én nyílt meg a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) budapesti irodája, ami miatt hazánkba látogatott Khaled Fahoum, a Palesztin Nemzeti Tanács elnöke, Jasszer Arafat helyettese is. A tervek szerint a Malév 240-es, szóban forgó bejrúti járatán utazott volna vissza – azonban sűrűn előfordult akkoriban, hogy egy-egy "körözött" személy (értsd: Izrael által keresett szabadságharcos - Jack Corn) több utaslistára is bejelentkezett.
Így történt végül, hogy egy másik járattal távozott. A mintegy százhatvan fő számára készített Tupoljeven gyanítható okok miatt csak hatvanan utaztak: az utastér egy részét gyárilag lezárt ládák foglalták el.
1975 szeptember 30.-án a Malév szovjet gyártmányú TU-154-es gépét a zsidók Bejrút közelében lelőtték. A polgári személyszállítási célokra használt magyar gép az alig több mint 2000 km-es légiútra az utasok tudta nélkül 4 tonna összsúlyú varró- és írógépalkatrésznek listázott Kalasnyikovokat, kézigránátokat és más, az utcai harcokban hasznosítható könnyűfegyvereket szállított Arafat csoportjának, a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek a libanoni fővárosba. A 161 utas számára tervezett gépen csak hatvanan utaztak, mert még az utastér egy részét is lezárt fegyverládák foglalták el.
A gépet az izraeliek annak ellenére lelőtték, hogy tudták, hogy ártatlan kisgyerekes utasok és apácák utaznak rajta. A Moszad abban a hitben volt, hogy Kaled Fahum, Arafat helyettese a kíséretével és egy Moszkvában kiképzett palesztin katonai csoporttal együtt ezen a gépen utazik, de állítólag megsúgták az araboknak, hogy baj lehet, ezért az utolsó pillanatban lemondták az utat, és egy későbbi géppel Belgrádba mentek.
Egy másik verzió szerint a zsidók által lelőtt gép először Rómában szállt le, és a palesztinok ott elhagyták a gépet. Végül is tökmindegy, hogy az arabok hol szálltak ki, vagy hogy hol nem szálltak be, mert a célpontnak kiszemeltek kivétel nélkül megúszták - igaz, az Arafatéknak szánt fegyverek és lőszerek egy elhanyagolhatóan kis része akkor megsemmisült. Megjegyzendő, hogy ugyanez a Malév gép korábban már hazaszállított kb. 80, a Szovjetunióban, Magyarországon és a többi szocialista országban utcai harcokra kiképzett arab katonatisztet. A háború miatt 1975 tavaszától kezdődően már csak néhány légitársaság repült Libanonba, az egyik a már akkoriban is alacsony nemzetközi reputációval rendelkező magyar Malév volt.
Az izraeliek által elkövetett tömeggyikosság napján a Malév 240-es járata már elhagyta a ciprusi légteret, csak kb. 25 km-re volt a libanoni partoktól, 8 perc múlva kellett volna a bejrúti reptéren földet érnie és már meg is kapta a bejrúti irányítótoronytól az ereszkedési és leszállási engedélyt, mikor egy amerikai gyártmányű AIM9 Sidewinder kódnevű, aránylag rövid hatótávolságú, az izraeli légierő szintén amerikai gyártmányú F-4 Phantom II. típusú vadászgépéről kilőtt hőkeresős izraeli szárnyasrakéta eltalálta.
A magyar utasszállító gép a levegőben felrobbant és az utasaival és a szállítmányával együtt az ott kb. 600 méter mélységű Mediterrán-tengerbe zuhant. A roncsokat és a fekete dobozokat a nemzetközi gyakorlattól élesen elütő módon soha nem keresték és nem is hozták felszínre. A magyar szocialista bábkormány álszent és félrevezető módon arra hivatkozott, hogy a közel-keleti háborús viszonyok miatt ez lehetetlen.
A Malév Flight 240-est egy menetrendszerűen közlekedő amerikai PanAm járat követte a szabályok által meghatározott követőtávolságban a libanoni partok felé. Az amerikai gép kapitánya és másodpilótája tisztán hallotta a rádióján a magyar kapitány meglepett és kétségbeesett hangját, amikor angolul azt kiabálta, hogy egy hosszú fénypalást közelít az éjszakában nagy sebességgel a gépe felé. Az amerikai pilóták látták is a robbanással járó fénygömböt. A magyar gép kapitányának azonban már annyi ideje sem maradt, hogy a robbanás előtt vészjelzést küldjön ki az éterbe.
De amikor másnap délután az időközben felállt nemzetközi vizsgálóbizottság elé idézték őket, akkor a nekik lejátszott magnófelvételek ellenére érdekes módon már egyikük sem volt hajlandó megismételni azt, amit pár órával azelőtt a merénylet előtt mondtak, láttak és hallottak. Hasonlóan járt el annak az angol Hercules tehergépnek a személyzete is, amely 45 perccel az izraeli merénylet után a tengerben hullámzó roncsdarabok fölött körözött és fényszóróival túlélők után pásztázta a vizet - ők sem mondtak semmit a bizottság előtt.
A nemzetközi vizsgálóbizottságba természetesen meghívták a magyarokat is, de a hamisításokkal, csúsztatásokkal és súlyos hazugságokkal teli jegyzőkönyveket a magyar delegáció nem írta alá. Nem azért, mintha a Malév és a szocialista magyar bábkormány kiküldöttei tiltakozni akartak volna a valótlanságok ellen, hanem azért, mert ott sem voltak a meghallgatásokon. Ugyanis az izraeliek szemében megbízhatatlan magyarok szobáit a szálloda folyósóján és szálloda körül zsidóhű fegyveres milícia vette körül és a magyar kiküldöttek még a szobájukat sem hagyhatták el. A villámgyors "vizsgálat" lezárása után egyenesen a reptére kísérték őket, és gyakorlatilag anélkül, hogy kitették volna a lábukat a szobájukból, visszaküldték őket Budapestre.
Egy bejrúti újság pár nap múlva pont az angolokra hivatkozva azt írta, hogy ők a robbanás után több tucat hullát láttak a víz felszínén úszni. Az MTI és a szocialista magyar sajtó akkor még azt is letagadta, hogy valaki vagy valakik láttak a vízben holttestet, vagy hogy valaha is kihalásztak volna egyetlen egy hullát is a tengerből.
A 60 utas (köztük egy magyar állampolgár) és a magyar nemzetiségű személyzet szörnyethalt. Lázár György, az akkori magyar bábminiszterelnök ki sem vizsgáltatta a szerencsétlenség okát, még a fekete dobozt sem hozták fel a viszonylag sekély tengerfenékről, a roncsokat sem, pedig az angol haditengerészet felajánlotta az ingyenes segítségét. A Malév és a magyar hatóságok még az utaslistát és a teherárú listát is eltüntették.
A zsidók által már akkor is távirányított Magyar Távirati Iroda mint mindig, ezúttal is mélyen hallgatott, hosszan lapított, majd 12 óra múlva, aznapi 74. (!!!) belpolitikai hírként futólag megemlítette. A magyar hivatalos körök a tényeket elhallgatták, és a katasztrófát ismeretlen, kideríthetetlen körülmény következményeként tüntették fel.
"Égbekiáltóan hazug álláspont, amelyet a körülmények, a tanúvallomások, a környezetben működő katonai radarfelvételek egyértelműen cáfoltak" - írja a Szarvasbikák, gépmadarak c. könyvében Fülöp András, a Malév volt főpilótája, aki harminc évig dolgozott a Malévnál.
Fülöp András, a Malévnek a szerencsétlenség után kinevezett új igazgatójával együtt nem hivatalos látogatásra pár hónappal később Bejrútba utazott. Az irányítótorony munkatársai akkor a fehér asztal melletti beszélgetéseken elmondták nekik, hogy akkor és azóta is mindenki, aki azon az éjszakán az irányítótoronyban szolgálatban volt, meg van arról győződve, hogy a Malév gépet az izraeliek lelőtték, mechanikai problémát vagy a rakomány váratlan felrobbanását kizártnak tartják, és erre hang- videó- és radartechnikai bizonyítékaik vannak, azonban ezeket a nem merték Fülöpéknek átadni.
A Malév a hozzátartozóknak a történtekről őszinte felvilágosítást nem adott, valós anyagi kártérítést a mai napig nem fizetett, még a felszínre felbukkant 37 holttestnek a nemzetisége és holléte is bizonytalan.
Felmerült a Malév részéről az államilag támogatott terrorizmus mellett az államilag támogatott biztosítási csalás lehetősége is: az akkori jó magyar szokás szerint a polgári gépet a magyar légitársaság szabálytalanul és törvényellenesen katonai célokra, azaz fegyverszállításra használta, így ha beismerik, hogy mi történt, akkor nem kapott volna a magyar állam egy fillért sem a külföldi biztosítótól.
A Malév gépeit eddig 11 nagy szerencsétlenség érte, amelyekben legkevesebb 203 ember vesztette életét.Jack Corn
Még ma sem zárult le megnyugtatóan a Malév 1975. szeptember 30-án tengerbe zuhant, Budapest–Bejrút járatának ügye. A tizenegy magyar és közel ötven külföldi áldozat halála utáni, máig tartó titkolózások megerősítették a gyanút, hogy a tisztázatlan összetételű rakománnyal megterhelt TU-154-es háborús cselekmény résztvevője és áldozata lett. Az áldozatok hozzátartozói kegyeleti okokból is ragaszkodnak az ügy újbóli kivizsgálásához, és a felelősök törvény elé állításához.
"Meggyőződésünk szerint háborús bűncselekmény történt, és ez – mint tudjuk – nem évül el" – mondta lapunknak Bánk Attila, az ügyet felkaroló Magyar Vidék Pártja (MVP) elnöke.
"Lassan nyílott az ajtó, és amikor megláttam a két Malév-alkalmazott arcát, rögtön tudtam mi történt. »A gép a tengerbe esett, de folyik a mentés« – közölték. Én azonban tisztában voltam azzal, hogy minden hiába" – emlékszik vissza a történtekre Kvasz Károlyné, a tragédiában elhunyt másodpilóta felesége. Kvasz Károly harminchat éves volt akkor, amikor kétéves fia árván maradt itthon, de a legidősebb magyar áldozat is csak a negyvenharmadik életévét töltötte be: megtört, ígéretes életpályák, fájdalom és szenvedés egy felelőtlen döntés következtében.
A magyarokon kívül kettő finn, egy szaúd-arábiai, egy egyiptomi, egy angolai, két francia állampolgár, valamint négy francia apáca, egy brit család, valamint több mint harminc libanoni arab férfi fizetett életével az útért.
"Egy repülésirányító ismerősöm szolgálatban volt a gép indulásakor. Négyszemközt elmondta, nyilvánosság előtt azonban nem vállalja, hogy a Malév telefonon kapott figyelmeztetést: ne küldje el a gépet a háborús térségbe. Az utastér egy részét is elfoglaló, leplombált ládák tartalmával nyilván a palesztinokat támogattuk" – mondta lapunknak Kvasz Károlyné.
A tragédia előtt egy nappal, szeptember 29-én nyílt meg a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) budapesti irodája, ami miatt hazánkba látogatott Khaled Fahoum, a Palesztin Nemzeti Tanács elnöke, Jasszer Arafat helyettese is. A tervek szerint a Malév 240-es, szóban forgó bejrúti járatán utazott volna vissza – azonban sűrűn előfordult akkoriban, hogy egy-egy "körözött" személy (értsd: Izrael által keresett szabadságharcos - Jack Corn) több utaslistára is bejelentkezett.
Így történt végül, hogy egy másik járattal távozott. A mintegy százhatvan fő számára készített Tupoljeven gyanítható okok miatt csak hatvanan utaztak: az utastér egy részét gyárilag lezárt ládák foglalták el.
"Videoton
alkatrészeket is viszünk Bejrútba" – emlékszik vissza
Kvasz Károlyné, férje otthon elmondott szavaira, azonban
mindenki sejtette, hogy valójában nem Videoton HI-FI-hangfalak
alkatrészeiről van szó. Németh László, aki jelenleg az angol
férfi kosárlabda-válogatott szövetségi kapitánya, 1975-ben
fiatal légikísérő feleségét veszítette el a repülőgépet
ért csapás miatt, lapunknak így nyilatkozott: "Bizonyítékaim
vannak arra, hogy a Malév abban az időben rendszeresen
fegyvereket szállított polgári járatokon. Ezeket a szállítási
okmányok meghamisításával, más áruként tüntették
fel."
A gép indulását háromszor halasztották el aznap. Egyes vélemények szerint ennek politikai okai is lehettek, hiszen a háborús helyzet miatt a keletnémet Interflugon és az osztrák AUA-n kívül az összes többi légitársaság felfüggesztette libanoni járatait. A gép délután öt óra helyett végül este tizenegy tájban hagyta el a magyar légteret, éjfél után pedig a bejrúti légikikötőtől mintegy tíz kilométerre – állítólag – hirtelen megszakadt a rádióösszeköttetés az irányítótoronnyal.
A pilóták beszélgetését rögzítő magnófelvételek alapján pontos képet lehetne rajzolni arról, mi történt, azonban a Philips márkájú rögzítő készülék az érintett frekvencián "hirtelen meghibásodott", így a magnófelvétel nem került elő. Ez azért érthetetlen, mert a közeli ciprusi bázisról (Akrotiri) rövidesen helyszínre érkező C-130-as Hercules angol legénysége pont azon a frekvencián kommunikált a toronnyal.
További érdekességeket tudunk meg Kvasz Károlynétól: "Még aznap, vagyis szeptember 30-án közölték, hogy nincsenek halotti anyakönyvi kivonatok. Egy ideig azt is mondták, hogy kiemelték a tengerből a tetemeket, és majd itthon temetik el őket, de miután az egyik hozzátartozó ragaszkodott ahhoz, hogy meggyőződjön majdan a koporsók tartalmáról, elálltak ettől a tervtől. Ehelyett egy emlékmű felállítása mellett döntött a Malév a Farkasréti temetőben" – mondta.
Még a tragédia reggelén egy TU-134-es szállította ki a helyszínre annak a nemzetközi vizsgálóbizottságnak magyar tagjait, amelynek libanoni vezetője (Ali Al Halawi) és három libanoni tagja mellett öt magyar, két orosz, két brit tagja is volt. "A bizottság megállapította, hogy a repülő ismeretlen okokból történő robbanás következtében zuhant a tengerbe – mondta lapunknak Németh László, aki a bizottsági jelentés másolatának is a birtokosa – és hogy nem tudják, miért zuhant le.
Ehhez képest több mint érdekes, hogy annak az angol C-130-as Herculesnek a pilótáját, aki a tragédia után két és fél órát körözött a helyszínen és 250 lábra is leereszkedett a történtek szemrevételezése végett, meg sem kérdezték. Huszonhét év után én voltam az első, aki az ügyből kifolyólag Mike Dikson kapitány nagy csodálkozására lakásába bekopogtam " – tette hozzá Németh.
Németh László nyomozódása alapján kiderült az is, hogy időközben eltűnt az utaslista, a kargo-terhelés papírja és még "millió-egy irat". Hasonlóképpen nem került elő a HA-LCI lajstromjelű TU-154-es MSZRP típusú fekete doboza sem, pedig a viszonylag sekély, part menti tengerben nem lehetett (volna) olyan nehéz felszínre hozni. A roncsok is a víz alatt maradtak, pedig ezek egy részének a felhozatalára információink szerint ajánlat is érkezett a Brit Királyi Haditengerészet részéről.
A vizsgálat eredményét mintegy összegezve, az MTI 1975. október 23-án megjelentetett rövid közleménye szerint "a katasztrófa okának meghatározását elősegítő, a repülőgép fedélzetén lévő baleseti adatrögzítő berendezések felkutatásának, felszínre hozásának és kiértékelésének nincs valószínűsége".
A fekete doboz megtalálása a Malév részéről azért sem volt kívánatos, mert ha bebizonyosodik, hogy a gép háborús esemény áldozata lett, akkor az angol Lloyd biztosító mentessé válik a biztosítási díj kifizetésének kötelezettségétől. "A repülőgép 186 millió forintnak megfelelő akkori valutában volt biztosítva. Nálam van a Malév 75–76-os főkönyve, amelyben az áll, hogy ebből csak 86 millió érkezett meg a Malévhez – részemről ez azonban csak egy mellékága a történetnek.
Érdekes azonban, hogy azok az emberek, akik fegyvercsempészéssel magas profithoz juttatták a szocialista államot, még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy az áldozatokat hazaszállíttassák, és tisztességgel eltemessék. Nagyon sok ember van, akinek a családját anyagilag is tönkretette a tragédia. Nekem anyagi problémáim nincsenek, és az a célom, hogy ezt az ügyet emberhez méltóan lezárhassam valaki felé, akit nagyon szerettem" – fogalmazott Németh László, aki a tragédiában huszonnégy éves, légikísérő feleségét veszítette el.
Németh nyomozódása során olyan felvételekhez is hozzájutott, amelyek – állítása szerint – azt bizonyítják, hogy harminchét felismerhető – bár nehezen azonosítható – tetemet kiemeltek a tengerből. Ezeket a fotókat azután Magyarországon is bemutatta az áldozatok hozzátartozóinak. Közel három évtized hallgatás után így vált ismét aktuálissá az ügy, amellyel kapcsolatosan (2003) november elején parlamenti interpelláció is elhangzott. "Nyugodjanak békében – avagy mikor adatik meg a végtisztesség az 1975-ös bejrúti légi katasztrófa minden magyar áldozatának is?" – címmel.
Felmerült a kérdés, hogy a Lockerbie felett 1988 decemberében, líbiai terroristák által felrobbantott PanAm gép áldozatai hozzátartozóinak megítélt, fejenként 6 millió dolláros kárpótlás mennyire játszhatott szerepet a mostani eseményekben, az érintettek azonban azzal cáfolták a két esemény közötti kapcsolatot, hogy a Malév-ügyben immár kilenc év óta folytat kitartó nyomozást az elhunyt légiutas-kísérő férje. Összehasonlítás végett azonban így is megjegyezhetjük: a magyar áldozatok hozzátartozói 10 ezer forint temetési segélyben, az árván maradtak után 200 ezer forint segélyben részesültek.
Majoros Lászlóné, akinek férje repülőgép-szerelőként kísérte el a gépet utolsó útjára, érdeklődésünkre így válaszolt: "A Malévnál azzal nyugtatgattak minket, hogy fogadjuk el: »aki repül, az lezuhanhat«, és ne beszéljünk senkinek a történtekről. Megígérték azt is, hogy gondoskodnak rólunk, és majd mindenről tájékoztatnak – konkrét tájékoztatást azonban azóta sem kaptunk. A mi szeretteink hivatalos úton voltak, a magyar kormány küldte ki őket. Mi csak egyet szeretnénk: megadni nekik a végtisztességet."Hetek2003 december 12.
Egy, a magyaországi baloldal kedvencének számító, Németországban élő bloggernek a témával foglalkozó 5 évvel ezelőtti, szó szerinti blogbejegyzése:
"A Malév 240-es bejrúti járatának 30 évvel ezelőtti szerencsétlenségéről szinte az egész magyar média megemlékezett. A cikkek elsősorban a katasztrófa okozóira próbálták terelni a figyelmet, és politikai vérmérséklettől függően ki nem mondottan, elsősorban Izrael államot sejtetik mögötte.
Az egyik áldozat, egy stewardess, férje, pedig a magyar államot, mintha a hivatalos szervek előre tudták volna, mi fog bekövetkezni 10 kilométerre a bejrúti repülőtértől a Földközi tenger felett. Ugyanis ott zuhant a tengerbe 50 utassal és 10 tagú személyzettel a Malév 240-es járata 1975. szeptember 30-án kora hajnalban. Nekem más feltevéseim vannak az esettel kapcsolatban, de előbb lássuk a történelmi körülményeket.
1973 őszén (október 06 – 22/24) volt az úgynevezett „Yom Kippur”-háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az előző (1967) háborúban győztes és arab területeket elfoglalt Izraelt. A meglepetésszerű támadást az izraeliek végül is visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán és Kairótól 120 kilométerrel álltak meg az ENSZ békefelhívására, és az USA közbenjárásával. A szíriai fronton, pedig 32 kilométerre közelítették meg Damaszkuszt.
A háború következménye volt az első olajválság. 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz máról holnapra 70 %-os áremelkedés következett be, mely a következő évben (1974) elérte a hordónkénti 12 dollárt. (1 hordó = 159 liter). Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal szolidárisan, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a Yom Kippur háborúban Izrael pártján álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Egyesült Államokat és Hollandiát.
1975 áprilisában tört ki a libanoni polgárháború, ahol arab keresztények és muszlimok csaptak össze. A helyzetet súlyosbította a Jordániából kiűzött (Fekete Szeptember, 1970 szeptember -1971 július) Arafat szimpatizáns palesztinok, akik menekült táborokban éltek, és akik Szíriából kaptak fegyveres katonai támogatást. A falangisták vezetője elleni sikertelen merénylet végrehajtóit palesztinoknak vélték és ezzel kezdetét vette egy kaotikus két éves polgárháború, melyben politikai, etnikai és vallási csoportok és érdekek harcoltak egymás ellen. A PLO (PFSZ) is megosztott volt, kemény harcok folytak az Arafat vezette mérsékelt Fatah-szárny, akik lemondtak a további terrorról, és az Abu Nidal irányította továbbra is erőszakos, terrorista cselekmények hívei között.
1975 őszén annyira veszélyessé vált a helyzet Libanonban, és ezen belül Bejrútban, hogy a nemzetközi légitársaságok leállították járataikat. A bejrúti repülőtér személyzete nem tudta biztosítani a gépek biztonságos leszállását, szervizelését, karbantartását, feltöltését. Az egyetlen járat, légitársaság, amely akkoriban közlekedett, egyedül a Malév volt, melynek gépei visszafelé valahol a Földközi-tenger vidékén (pl. Ciprus) tankoltak.
Állítólag a keményvaluta hajtotta a magyar állami vezetőket ennek a járatnak a fenntartására. No, meg a politikai helyzet, a jó kifizetődő fegyverszállítások, melyben a Videoton és a FÉG is kivette részét, miközben egyre több „szabadságharcos” kiképzését vállalta Magyarország. A szovjet tábor ekkor kezdte „felfedezni” és elismerni igazán Arafat mozgalmát. A PFSZ első irodáját még a nyáron, 1975. augusztus 19-én nyitotta meg Prágában, szeptember 29-én, pedig Budapesten.
Augusztus 20-án, egy nappal a prágai PFSZ iroda megnyitása után, a csehszlovák légitársaság, a CSA, Iljusin IL62 típusú utasszállítógépe 17 kilométerre Damaszkusz előtt, fedélzetén 126 emberrel lezuhant. Köztük volt Vujicsics Tihamér zeneszerző. Negyven nappal később, a budapesti PFSZ iroda megnyitása után - ugyancsak - egy nappal a Malév vadonatúj (egy éves) Tupoljev TU154A gépe Bejrút-tól 10 kilométerre zuhant a tengerbe.
Felvetődik a kérdés: nem lehet valamiféle összefüggés a kettő között? Elképzelhető, hogy a mindkét ünnepségre érkező, ill. az irodamegnyitásról távozó magas rangú (palesztin) vezetőket akarták eltenni láb alól. Hogy ez kinek az érdekében állt? Nem tudni. A potenciális elkövetők sora igen hosszú (lehet). Lehetnek az izraeliek, lehetnek a PFSZ vezetéséért versengő riválisok, lehetnek libanoniak, szíriaiak stb. Sőt, az is lehet, hogy nem lelőtték a Malév 240-as járatát, hanem a gépen bomba robbant. De, talán még véletlen baleset is történhetett, mondjuk felrobbant egy lőszerszállítmány. Bármi lehet.
Egy dolog azonban feltűnt ebben az egész történetben. A magyar közvélemény, média kizárólag a repülőgép katasztrófájának közvetlen kiváltó okára, a szerencsétlenség okozóira koncentrál. A meg nem nevezett "elkövető"-ben keresi a titok nyitját. Arra senki sem gondol, hogy esetleg más lehet a hallgatás, az elhallgatás, eltusolás mögött?
Mégpedig egyszerű „anyagi” érdek: azaz a gép biztosítása. A Malév utasszállítógépeit ugyanis akkoriban – szabálytalanul és törvényellenesen – katonai célokra, azaz fegyverszállításra használták, és a repülőgép személyzetét, pilótáit tartalékos állománynak tekintették. Bencsics László kutatásai szerint néhány nappal a 240-es járat szerencsétlensége előtt a Malév pilótáit katonai kitüntetésekkel és előléptetésekkel jutalmazták, amit a pilóták nem teljesen értettek, hogy miért.
Ha egy (civil) utasszállítógépet szerencsétlenség ér, akkor a biztosító fizet. Ha viszont kiderül, hogy a gépet valójában katonai célra használtak (fegyver- és lőszerszállításra), akkor arra már nem érvényes a biztosítás! Tehát, a magyar hatóságoknak érdekük volt az ügyet nem bolygatni, a keresést, a szerencsétlenség okának és körülményeinek pontos kivizsgálását nem forszírozni, erőltetni, a kiemelést nem szorgalmazni.
Ha feltevésem helytálló, akkor már érthető, hogy miért ez a titkolódás 30 év után is. Sokkal nagyobb „presztízsveszteséget” jelentett volna a magyar államnak (és a szovjet blokknak) - a világ előtt - ha kiderül, hogy utasszállítógépeket használnak fegyverszállításra, azaz katonai cselekményeket, gépeket álcáznak, mint egy szerencsétlenül járt polgári (Malév) gép elvesztése 60 emberrel a fedélzeten, köztük 11 magyar állampolgárral."
A gép indulását háromszor halasztották el aznap. Egyes vélemények szerint ennek politikai okai is lehettek, hiszen a háborús helyzet miatt a keletnémet Interflugon és az osztrák AUA-n kívül az összes többi légitársaság felfüggesztette libanoni járatait. A gép délután öt óra helyett végül este tizenegy tájban hagyta el a magyar légteret, éjfél után pedig a bejrúti légikikötőtől mintegy tíz kilométerre – állítólag – hirtelen megszakadt a rádióösszeköttetés az irányítótoronnyal.
A pilóták beszélgetését rögzítő magnófelvételek alapján pontos képet lehetne rajzolni arról, mi történt, azonban a Philips márkájú rögzítő készülék az érintett frekvencián "hirtelen meghibásodott", így a magnófelvétel nem került elő. Ez azért érthetetlen, mert a közeli ciprusi bázisról (Akrotiri) rövidesen helyszínre érkező C-130-as Hercules angol legénysége pont azon a frekvencián kommunikált a toronnyal.
További érdekességeket tudunk meg Kvasz Károlynétól: "Még aznap, vagyis szeptember 30-án közölték, hogy nincsenek halotti anyakönyvi kivonatok. Egy ideig azt is mondták, hogy kiemelték a tengerből a tetemeket, és majd itthon temetik el őket, de miután az egyik hozzátartozó ragaszkodott ahhoz, hogy meggyőződjön majdan a koporsók tartalmáról, elálltak ettől a tervtől. Ehelyett egy emlékmű felállítása mellett döntött a Malév a Farkasréti temetőben" – mondta.
Még a tragédia reggelén egy TU-134-es szállította ki a helyszínre annak a nemzetközi vizsgálóbizottságnak magyar tagjait, amelynek libanoni vezetője (Ali Al Halawi) és három libanoni tagja mellett öt magyar, két orosz, két brit tagja is volt. "A bizottság megállapította, hogy a repülő ismeretlen okokból történő robbanás következtében zuhant a tengerbe – mondta lapunknak Németh László, aki a bizottsági jelentés másolatának is a birtokosa – és hogy nem tudják, miért zuhant le.
Ehhez képest több mint érdekes, hogy annak az angol C-130-as Herculesnek a pilótáját, aki a tragédia után két és fél órát körözött a helyszínen és 250 lábra is leereszkedett a történtek szemrevételezése végett, meg sem kérdezték. Huszonhét év után én voltam az első, aki az ügyből kifolyólag Mike Dikson kapitány nagy csodálkozására lakásába bekopogtam " – tette hozzá Németh.
Németh László nyomozódása alapján kiderült az is, hogy időközben eltűnt az utaslista, a kargo-terhelés papírja és még "millió-egy irat". Hasonlóképpen nem került elő a HA-LCI lajstromjelű TU-154-es MSZRP típusú fekete doboza sem, pedig a viszonylag sekély, part menti tengerben nem lehetett (volna) olyan nehéz felszínre hozni. A roncsok is a víz alatt maradtak, pedig ezek egy részének a felhozatalára információink szerint ajánlat is érkezett a Brit Királyi Haditengerészet részéről.
A vizsgálat eredményét mintegy összegezve, az MTI 1975. október 23-án megjelentetett rövid közleménye szerint "a katasztrófa okának meghatározását elősegítő, a repülőgép fedélzetén lévő baleseti adatrögzítő berendezések felkutatásának, felszínre hozásának és kiértékelésének nincs valószínűsége".
A fekete doboz megtalálása a Malév részéről azért sem volt kívánatos, mert ha bebizonyosodik, hogy a gép háborús esemény áldozata lett, akkor az angol Lloyd biztosító mentessé válik a biztosítási díj kifizetésének kötelezettségétől. "A repülőgép 186 millió forintnak megfelelő akkori valutában volt biztosítva. Nálam van a Malév 75–76-os főkönyve, amelyben az áll, hogy ebből csak 86 millió érkezett meg a Malévhez – részemről ez azonban csak egy mellékága a történetnek.
Érdekes azonban, hogy azok az emberek, akik fegyvercsempészéssel magas profithoz juttatták a szocialista államot, még ahhoz sem vették a fáradságot, hogy az áldozatokat hazaszállíttassák, és tisztességgel eltemessék. Nagyon sok ember van, akinek a családját anyagilag is tönkretette a tragédia. Nekem anyagi problémáim nincsenek, és az a célom, hogy ezt az ügyet emberhez méltóan lezárhassam valaki felé, akit nagyon szerettem" – fogalmazott Németh László, aki a tragédiában huszonnégy éves, légikísérő feleségét veszítette el.
Németh nyomozódása során olyan felvételekhez is hozzájutott, amelyek – állítása szerint – azt bizonyítják, hogy harminchét felismerhető – bár nehezen azonosítható – tetemet kiemeltek a tengerből. Ezeket a fotókat azután Magyarországon is bemutatta az áldozatok hozzátartozóinak. Közel három évtized hallgatás után így vált ismét aktuálissá az ügy, amellyel kapcsolatosan (2003) november elején parlamenti interpelláció is elhangzott. "Nyugodjanak békében – avagy mikor adatik meg a végtisztesség az 1975-ös bejrúti légi katasztrófa minden magyar áldozatának is?" – címmel.
Felmerült a kérdés, hogy a Lockerbie felett 1988 decemberében, líbiai terroristák által felrobbantott PanAm gép áldozatai hozzátartozóinak megítélt, fejenként 6 millió dolláros kárpótlás mennyire játszhatott szerepet a mostani eseményekben, az érintettek azonban azzal cáfolták a két esemény közötti kapcsolatot, hogy a Malév-ügyben immár kilenc év óta folytat kitartó nyomozást az elhunyt légiutas-kísérő férje. Összehasonlítás végett azonban így is megjegyezhetjük: a magyar áldozatok hozzátartozói 10 ezer forint temetési segélyben, az árván maradtak után 200 ezer forint segélyben részesültek.
Majoros Lászlóné, akinek férje repülőgép-szerelőként kísérte el a gépet utolsó útjára, érdeklődésünkre így válaszolt: "A Malévnál azzal nyugtatgattak minket, hogy fogadjuk el: »aki repül, az lezuhanhat«, és ne beszéljünk senkinek a történtekről. Megígérték azt is, hogy gondoskodnak rólunk, és majd mindenről tájékoztatnak – konkrét tájékoztatást azonban azóta sem kaptunk. A mi szeretteink hivatalos úton voltak, a magyar kormány küldte ki őket. Mi csak egyet szeretnénk: megadni nekik a végtisztességet."Hetek2003 december 12.
Egy, a magyaországi baloldal kedvencének számító, Németországban élő bloggernek a témával foglalkozó 5 évvel ezelőtti, szó szerinti blogbejegyzése:
"A Malév 240-es bejrúti járatának 30 évvel ezelőtti szerencsétlenségéről szinte az egész magyar média megemlékezett. A cikkek elsősorban a katasztrófa okozóira próbálták terelni a figyelmet, és politikai vérmérséklettől függően ki nem mondottan, elsősorban Izrael államot sejtetik mögötte.
Az egyik áldozat, egy stewardess, férje, pedig a magyar államot, mintha a hivatalos szervek előre tudták volna, mi fog bekövetkezni 10 kilométerre a bejrúti repülőtértől a Földközi tenger felett. Ugyanis ott zuhant a tengerbe 50 utassal és 10 tagú személyzettel a Malév 240-es járata 1975. szeptember 30-án kora hajnalban. Nekem más feltevéseim vannak az esettel kapcsolatban, de előbb lássuk a történelmi körülményeket.
1973 őszén (október 06 – 22/24) volt az úgynevezett „Yom Kippur”-háború, amikor Egyiptom és Szíria a zsidók legszentebb ünnepén megtámadta az előző (1967) háborúban győztes és arab területeket elfoglalt Izraelt. A meglepetésszerű támadást az izraeliek végül is visszaverték, átkeltek a Szuezi-csatornán és Kairótól 120 kilométerrel álltak meg az ENSZ békefelhívására, és az USA közbenjárásával. A szíriai fronton, pedig 32 kilométerre közelítették meg Damaszkuszt.
A háború következménye volt az első olajválság. 1973. október 16-án az addigi hordónkénti 3 dolláros olajár hirtelen 5 dollárra emelkedett, azaz máról holnapra 70 %-os áremelkedés következett be, mely a következő évben (1974) elérte a hordónkénti 12 dollárt. (1 hordó = 159 liter). Az OPEC ekkor határozta el, hogy az arab országokkal szolidárisan, amíg Izrael vissza nem adja az elfoglalt területeket és a „palesztin nép jogait”, addig a kitermelést mérséklik, és azon országoknak nem szállít, amelyek a Yom Kippur háborúban Izrael pártján álltak. Így olajszállítási bojkott alá vették az Egyesült Államokat és Hollandiát.
1975 áprilisában tört ki a libanoni polgárháború, ahol arab keresztények és muszlimok csaptak össze. A helyzetet súlyosbította a Jordániából kiűzött (Fekete Szeptember, 1970 szeptember -1971 július) Arafat szimpatizáns palesztinok, akik menekült táborokban éltek, és akik Szíriából kaptak fegyveres katonai támogatást. A falangisták vezetője elleni sikertelen merénylet végrehajtóit palesztinoknak vélték és ezzel kezdetét vette egy kaotikus két éves polgárháború, melyben politikai, etnikai és vallási csoportok és érdekek harcoltak egymás ellen. A PLO (PFSZ) is megosztott volt, kemény harcok folytak az Arafat vezette mérsékelt Fatah-szárny, akik lemondtak a további terrorról, és az Abu Nidal irányította továbbra is erőszakos, terrorista cselekmények hívei között.
1975 őszén annyira veszélyessé vált a helyzet Libanonban, és ezen belül Bejrútban, hogy a nemzetközi légitársaságok leállították járataikat. A bejrúti repülőtér személyzete nem tudta biztosítani a gépek biztonságos leszállását, szervizelését, karbantartását, feltöltését. Az egyetlen járat, légitársaság, amely akkoriban közlekedett, egyedül a Malév volt, melynek gépei visszafelé valahol a Földközi-tenger vidékén (pl. Ciprus) tankoltak.
Állítólag a keményvaluta hajtotta a magyar állami vezetőket ennek a járatnak a fenntartására. No, meg a politikai helyzet, a jó kifizetődő fegyverszállítások, melyben a Videoton és a FÉG is kivette részét, miközben egyre több „szabadságharcos” kiképzését vállalta Magyarország. A szovjet tábor ekkor kezdte „felfedezni” és elismerni igazán Arafat mozgalmát. A PFSZ első irodáját még a nyáron, 1975. augusztus 19-én nyitotta meg Prágában, szeptember 29-én, pedig Budapesten.
Augusztus 20-án, egy nappal a prágai PFSZ iroda megnyitása után, a csehszlovák légitársaság, a CSA, Iljusin IL62 típusú utasszállítógépe 17 kilométerre Damaszkusz előtt, fedélzetén 126 emberrel lezuhant. Köztük volt Vujicsics Tihamér zeneszerző. Negyven nappal később, a budapesti PFSZ iroda megnyitása után - ugyancsak - egy nappal a Malév vadonatúj (egy éves) Tupoljev TU154A gépe Bejrút-tól 10 kilométerre zuhant a tengerbe.
Felvetődik a kérdés: nem lehet valamiféle összefüggés a kettő között? Elképzelhető, hogy a mindkét ünnepségre érkező, ill. az irodamegnyitásról távozó magas rangú (palesztin) vezetőket akarták eltenni láb alól. Hogy ez kinek az érdekében állt? Nem tudni. A potenciális elkövetők sora igen hosszú (lehet). Lehetnek az izraeliek, lehetnek a PFSZ vezetéséért versengő riválisok, lehetnek libanoniak, szíriaiak stb. Sőt, az is lehet, hogy nem lelőtték a Malév 240-as járatát, hanem a gépen bomba robbant. De, talán még véletlen baleset is történhetett, mondjuk felrobbant egy lőszerszállítmány. Bármi lehet.
Egy dolog azonban feltűnt ebben az egész történetben. A magyar közvélemény, média kizárólag a repülőgép katasztrófájának közvetlen kiváltó okára, a szerencsétlenség okozóira koncentrál. A meg nem nevezett "elkövető"-ben keresi a titok nyitját. Arra senki sem gondol, hogy esetleg más lehet a hallgatás, az elhallgatás, eltusolás mögött?
Mégpedig egyszerű „anyagi” érdek: azaz a gép biztosítása. A Malév utasszállítógépeit ugyanis akkoriban – szabálytalanul és törvényellenesen – katonai célokra, azaz fegyverszállításra használták, és a repülőgép személyzetét, pilótáit tartalékos állománynak tekintették. Bencsics László kutatásai szerint néhány nappal a 240-es járat szerencsétlensége előtt a Malév pilótáit katonai kitüntetésekkel és előléptetésekkel jutalmazták, amit a pilóták nem teljesen értettek, hogy miért.
Ha egy (civil) utasszállítógépet szerencsétlenség ér, akkor a biztosító fizet. Ha viszont kiderül, hogy a gépet valójában katonai célra használtak (fegyver- és lőszerszállításra), akkor arra már nem érvényes a biztosítás! Tehát, a magyar hatóságoknak érdekük volt az ügyet nem bolygatni, a keresést, a szerencsétlenség okának és körülményeinek pontos kivizsgálását nem forszírozni, erőltetni, a kiemelést nem szorgalmazni.
Ha feltevésem helytálló, akkor már érthető, hogy miért ez a titkolódás 30 év után is. Sokkal nagyobb „presztízsveszteséget” jelentett volna a magyar államnak (és a szovjet blokknak) - a világ előtt - ha kiderül, hogy utasszállítógépeket használnak fegyverszállításra, azaz katonai cselekményeket, gépeket álcáznak, mint egy szerencsétlenül járt polgári (Malév) gép elvesztése 60 emberrel a fedélzeten, köztük 11 magyar állampolgárral."
A
Malév 240-es járatának Izrael általi lelövése csak egyetlen
dologhoz hasonlítható: ahhoz, amikor az amerikai adófizetők
pénzén élősködő zsidók megtámadták és legyilkolták a
katonai szövetségesük, az eltartójuk, a kitartójuk, a
fenntartójuk, a politikai, diplomáciai és gazdasági
támogatójuknak, az Egyesült Államoknak egyik gyengén
felfegyverzett kis hadihajója személyzetének 34 tagját.
A USS Liberty elleni 1967 június 8.-i izraeli orvtámadás és tömeggyilkosság története azonban már egy másik, hasonlóan lélekemelő történet.
A USS Liberty elleni 1967 június 8.-i izraeli orvtámadás és tömeggyilkosság története azonban már egy másik, hasonlóan lélekemelő történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése