A Nagy Izrael terve és megvalósítása

A Nagy Izrael terve 

és megvalósítása

Sokak talán erős túlzásnak tarthatják az olyan, időnként újra és újra napvilágot látó kijelentéseket, melyek a világpolitikai alakulások értelmi szerzőit és kivitelezőit túlnyomó részt a szabadkőműves zsidóság köreiben vélik megtalálni, és az eseményeket olyan irányba látják változni, amelyek elsősorban és mindenekelőtt az ő érdekeiknek és céljaiknak kedvez. Ha ez első hallásra túlzásnak is tűnik, a józanul gondolkodók nem vethetik el zsigerből az efféle megközelítéseket, mégpedig két okból sem: 1) az ezzel kapcsolatos információk és utalások relatív gazdagságából adódóan, 2) illetve arra a tényre való éles tekintettel, hogy azok az alakulások, amiket a médián és az oktatáson keresztül el akarnak hitetni velünk, minden bizonnyal nem felelnek meg a valóságnak – aki eddig követte írásainkat, talán már érti, miért mondjuk ezt.

A politikát mozgató (ahogy Bogár László mondaná) „bábmester” egy újabb Oroszország-Amerika illetve ezzel párhuzamosan egy iszlám-keresztény ellentétet szeretne elhitetni a nagyközönséggel, ami a média durva hazugságai, a politika ravaszsága és az általános történelemhamisítás tényei ismeretének fényében elég nehezen elfogadható alternatíva. Ezért szükséges keresnünk egy másikat, amely kétségtelenül sokkal inkább a színfalak mögött játszódik, emiatt nehezebben kikutatható, de ettől még nem biztos, hogy kevésbé valóságos.

Ez a másik alternatíva a történelmet nem a folyton változó érdekek kicsinyes és főként gazdasági szempontok szerinti csatározásaiként értelmezi, hanem olyan valóságként, amit valakik tudatosan mozgatnak és irányítanak. Kevesen vannak, akik komolyan odafigyelnének például a szabadkőműves Albert Pike-nak tulajdonított, állítólag 1871-ben (!) írt levelére, holott az abban leírtak hátborzongató pontossággal jósolják előre a két világháborút, és a mostani, iszlám területeken jelenlevő konfliktust is. Az ilyesmit nem lehet azzal elintézni, hogy biztosan véletlen egybeesés, vagy hogy túl kevés arra, hogy bármit bizonyítson (ez esetben még az sem számít, hogy a levél hitelessége kérdéses). Az ilyen kijelentések részletesebb képet adnak a történelemről, és súlyos tartalmuk miatt igen határozottan felvetik annak gyanúját, hogy az események teljesen másról szólnak, mint ahogyan a legtöbbek állítják.

Disraeli, egykori angol miniszterelnök sokat idézett kijelentését sem söpörheti könnyelműen a szőnyeg alá a körülötte zajló eseményeket tudatosan vizsgáló ember:

„A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.”

Ugyanígy Drábik János határozott állítását sem:

„A világ történelmét, néhány gonosz szándékú egyén írja/írta, rendezi/rendezte meg, hogy véghezvigyék a nagy tervüket, amit Új Világrendnek hívnak.”

A következők alapján szintén nem hajthatja nyugovóra a fejét az olvasó nyugodt lelkiismerettel:

„A közönség nem veszi észre, hogy minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. (…) Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát.”

A politikai éleslátás nagymestere, Julius Evola sem fogalmaz másként Okkult háború című írásában:

„A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. (…) A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. (…) Figyelmen kívül hagyva most a hitelesség kérdését, az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan.”

Pike-tól megtudjuk, hogy léteznek olyan elgondolások, melyek szerint a második világháború során nem igazán egyik vagy másik nagyhatalom győzelme volt kérdéses, hanem hogy létrejön-e Izrael állam:

„Ennek a háborúnak meg kell semmisítenie a fasizmust, illetve a nácizmust és el kell vezetnie Izrael állam létesítéséhez Palesztinában.”

Eszerint a világméretű csatározások bármennyire is grandiózusak, valójában egyfelől elterelő, másfelől tisztogató hadműveletek, és igazából egyetlen állam, Izrael érdekeivel és a cionista törekvések sikerre vitelével kapcsolatosak.

A tervről térképek is megjelentek. A terület az úgynevezett „Ígéret Földjén”, a Nílus és az Eufrátesz között helyezkedne el, és a világ központi hatalmának címére pályázna. Visszatérve még egy pillanatra a túlzások kérdésére, érdemes belegondolni, hogy a második világháború előtt a „kis” Izrael létrehozatalának gondolata is légből kapott fantáziálásnak minősült, arról nem is beszélve, hogy ez a „kis” Izrael aztán majd olyan nagyhatalmak mozgatója lesz, mint az Egyesült Államok (!). És olybá tűnik, hogy itt egyáltalán nem kíván megállni, amit olyan aktuális apróságok is igazolni látszanak, miszerint – az egyébként Izrael és USA közreműködésével létre jött – ISIS által lerombolt területeket zsidó felvásárlók kaparintják meg sorra.

De hallgassuk erről a történelmi háttérösszefüggések professzorát, László Andrást:

„Mi a zsidóság, és a zsidó-szabadkőművesség voltaképpeni célja? A nemzetközi zsidóság természetesen messze túlterjed Izrael államon, és az egész világot – vagy közvetlenül, vagy közvetve – kézben tartja. Ez még azokra az országokra is érvényes, ahol a zsidóság jelenléte teljesen elenyésző. Mindenesetre Izraelre feltétlenül oda kell figyelnünk, mert a jelenlegi Izraelnél egy nagyobb Izraelt akarnak létrehozni, a Nagy Izraelt, amelyik az Eufratestől a Nilusig terjedne. (Ne kerülje el senki figyelmét, hogy az Eufrates és a Tigris – más területek mellett – Irakban, közvetlenül Bagdad közelében hömpölyög.) A következő lépésben pedig – s ez lényeges – a Teljes Izraelt is létre akarják hozni, amelyik voltaképpen a Föld egészével azonos, és ezen egy zsidó-szabadkőműves-irányítottságú világköztársaságot, majd ezt követően egy zsidó világkirályságot akarnak kialakítani. Mondhatjuk, hogy valójában ez a zsidóság törekvéseinek a végcélja. Ehhez természetesen addig is hozzátartozik a további kibontakozás és prosperálás.”

Itt tennünk kell egy rövid megjegyzést, mert léteznek olyan ortodox zsidó csoportosulások, akik nyíltan elutasítják mindezt, mondván a jelenlegi Izrael nem az „írás szerint” jött létre. Ezért szükségesnek tartjuk leszögezni, hogy amikor ezeket a kijelentéseket tesszük, azt nem valamilyen faj vagy vallás ellen tesszük, hanem egy nagyon sötétnek mutatkozó törekvés ellen, amit a jelek szerint a zsidóság is nagy számban támogat. Senki nem értette meg és nem is akarta megérteni, hogy Orosz Mihály Zoltán liberális körökben nagy felháborodást keltett nyári tiltakozása sem a zsidóság ellen szólt, hanem államuk egyre szemtelenebb erő- és hatalomgyakorlása ellen a Közel-Keleti térségben.

Mind a cionizmust, mind a zsidósághoz való helyes hozzáállást érintő problémakört Baranyi Tibor Imre Zsidó messianizmus és cionizmus című írásában az eddigi legátfogóbban és legmélyrehatóbban taglalja, amelynek alapos megrágása után az általunk felvázolt felvetések további megerősítést és tisztázást nyernek:

„Utalhatnánk itt azokra az immáron évszázadok óta tartó felforgató társadalmi folyamatokra, a hamis vagy „dögvész-szerű” ideológiákra, a romboló forradalmakra és háborúkra, amelyek a tradicionális Európát mára gyakorlatilag alapjaiban felfogatták és megsemmisítették. Siettetve és kényszeríteni próbálva a véget, ebben a diaszpórában élő zsidóság bizonyos tagjainak a szerepe – mind a marxizmushoz, az evolucionizmushoz vagy a freudizmushoz hasonló legpusztítóbb ideológiák kidolgozásának és propagálásának, mind a leplezett világuralmi ambíciók által fűtött titkos társaságok, s a deviatív judeokrácia által áthatott szabadkőművesség tevőleges aktivitásának formájában – mára annyira nyilvánvaló, hogy felesleges is külön kitérni rá.”

Már csak az a kérdés marad hátra, hogy ha valóságosnak is tartjuk az itt felvázoltakat, mihez kezdjünk az információval? Jelen helyzetünkből adódóan nem sokat tudunk tenni. Amire mégis képesek lehetünk, hogy minden lehetséges eszközzel felszólítjuk Európát, hogy egyrészt figyeljen ezekre a folyamatokra, másrészt határolódjon el az ilyen törekvésektől, harmadrészt tegyen meg mindent ennek megakadályozására. Európa világhatalmi státuszát illetően természetesen nincsenek illúzióink, hiszen idegen hatalmak által többszörösen megszállt földrész. Ugyanakkor mást nem tehetünk: Európa maradék hatalma is veszélybe kerül egy esetleges „Nagy Izrael” létrejötte következtében (a hatalmi centrum áthelyeződése miatt). Ezt semmiképp nem szabad hagyni, hiszen akkor már nem csupán Magyarország gyarmatosításáról és külső fenyegetettségéről, hanem egész Európa totális kiszolgáltatottságáról, vezető szerepének minden eddiginél nagyobb elveszítéséről lennénk kénytelenek beszélni.

Réb István

Zsidó messianizmus és cionizmus

A magyarok többnyire éppen olyan keveset tudnak a zsidó vallásról, ezen belül például a zsidó messianizmusról és a cionizmusról, mint amennyire az – kétségtelenül nem közvetlenül és közönségesen látható módon – meghatározója legújabb kori és mai történelmük és sorsuk alakulásának. Hogy a nem „térítői” jelleg a judaizmus részéről, vagy a megfelelő érdeklődés hiánya a magyarok részéről játssza-e a fő szerepet ebben, a helyzet szempontjából tulajdonképpen mellékes. Ebben nem elhanyagolható módon egy előítélet és egy sajátos spirituális alulértékelés is szerepet játszik. De mégsem csak ez, hiszen egy szellemi ember számára tulajdonképpen nyilvánvaló, hogy a zsidó ezotéria, a kabbalah e perspektívában is komoly figyelmet érdemel. Nem is beszélve azokról, akik a magyarság sorskérdései iránt is eleven érdeklődést tanúsítanak, hiszen a zsidó befolyás a XX. század elejétől a magyar politikai és társadalmi élet vonatkozásában sokkal meghatározóbb, mint amennyi ebből általánosan tudatosult. Végezetül és jó esetben azon magyarul is tudó zsidók, zsidó honfitársaink figyelmét is felhívhatjuk néhány fontos mozzanatra, akik tisztánlátását nem homályosítja el a szellemellenesség, valamint ennek távoli folyományaként valamiféle parttalan és kollektív magyargyűlölet. Több okból sem lesz haszontalan tehát néhány fontosabb kérdést megvizsgálni a témában.

Mindenekelőtt azokat az elementáris benső feszültségeket kell megemlíteni, amelyek a jelenkori zsidóság eltérő szemléleti módjait általában jellemzik, olyan kérdések megítélése vonatkozásában is, mint a cionizmus, a messianizmus vagy a magát Izrael államnak nevező entitás. A vulgáris és „fanatikus-látomásos antiszemitizmus” (Evola) képviselőinek többnyire fogalmuk sincs ezekről a belső feszültségekről, sőt ellentétekről, amelyek sokkal élesebben vetődnek fel, mint amit többnyire egyáltalán feltételeznének. A charédi vagy ultraorthodox zsidó vallásosság különböző képviselőitől kezdve – akiknek tradicionális nézetei, bocsássuk előre, a legtöbb vonatkozásban a legközelebb állnak egy egyetemes ortodoxiát képviselő tradicionális szemlélethez – a radikális vallásos cionizmuson át a hitehagyott és vallástalan zsidók szekuláris szemléletmódjaiig, egy pusztán evilági cionizmusig és soviniszta világhatalmi ambícióig, rendkívül széles ideológiai spektrumról van szó. E helyütt nem lehet célunk ezek részletes ismertetése, s pusztán néhány fontosabb pont kiemelésére szorítkozhatunk. Elöljáróban azt azonban világossá kell tennünk, hogy az előbb említett, nem csupán egyoldalú, de veszélyes vulgárantiszemitizmust semmiben nem kívánjuk megerősíteni. Világosan kell látni, hogy mint Julius Evola mondja: „(…) a Második Világháború után magasabb szempontból immár képtelenség a „zsidóság” vagy az „árjaság” kérdésével foglalkozni. A valaha a zsidóknak tulajdonított negatív magatartásforma ma már az „árják” nagy részét is jellemzi. Sőt, ezeknél az árjáknál még ama örökletes tompító hajlamok sem hatnak, amelyek a zsidóknál.” (1)

Nem túlzás azt mondani, hogy a tradicionális szemlélet principiális alapja tulajdonképpen az egyetlen komoly lehetőség, amelyen a mostani rendkívül káros patthelyzetből kimozdulhat a jelenkori magyarság és a honi zsidóság. A radikális magyar nemzeti értelmiség régóta hajlamos minden problémát egy nem kellő árnyaltsággal szemlélt zsidó elem számlájára írni, a világzsidóság fedezékéből ügyködő baloldali és hagyományától elszakadt, antitradicionális magyarországi zsidóság pedig minden nemzetvesztő és pusztító tevékenységét hajlamos a kollektíve „bűnösnek” kikiáltott magyarok primitívségével, „mucsai” és „bőgatyás-fütyülősbarackos” jellegével, sőt „gonoszságával” igazolni, mint ami „megérdemelt”, mint amiért nem kell elszámolni és felelősséget vállalni. Mindeközben kétségtelen, hogy a magyarok döntő többsége jóformán semmit nem tud a zsidó hagyományról és vallásról, sem az azzal többé-kevésbé ellentétbe került elvilágiasodott zsidók identitásproblémáiról. Másrészről az utóbbiak a magyarság létkérdései és életérzése iránt mutatnak teljes érdektelenséget és ellenséges érzületet. Ez pedig a lehető legkárosabb elegyet képezi, amit jól tükröz az ország jelenlegi katasztrofális lepusztulási lejtőn elért állapota. Kiegyezésnek kellene tehát létrejönnie, ami viszont csak tradicionális alapokon, a tradicionális princípiumok fényében történhetne meg. Ehhez a magyarság politikai és vallási vezetőinek nem az eddigi gyakorlatnak megfelelő szolgai alárendelődés és kiszolgálás szánalmas útján kell járnia, amolyan engedelmes, ám dilettáns „dísz-gójokként”, akiket – ha van kipa a fejükön, ha nincs – maguk a tradicionális zsidóság képviselői semmibe sem néznek, hanem a lehetőleg kölcsönös elmélyült ismeret talaján kell konszolidálni a helyzetet. Magyarországon e nélkül aligha lehet szó felemelkedésről vagy akár csak a mélybalkanizálódási folyamatok megállításáról. Mind a magyarság, mind a zsidóság elitjeinek vissza kell térniük önnön tradicionális alapjaikhoz és a formai különbözőségek ellenére egymással mindig egy irányba mutató hagyományos tudásukhoz. Rögtön ezt követően a megfelelő elemeknek és képviselőknek egymásra kell találniuk, amely mint mondottuk az egyetlen reális esély a helyzet érdemleges rendezéséhez, valamint az ebből következő – és nagyságrendekkel fontosabb – spirituális célok eléréséhez.

Ami tehát mindenekelőtt a zsidó vallásos messianizmust illeti, már itt alapvetően eltérnek a különböző elképzelések. Az ultraorthodox felfogásban a messiás (Mesiach ben Dávid, ’Dávid fia Messiás’) döntően spirituális valóság, aki az idők végén jön el, nem emberi erőfeszítések és a „vég kényszerítésének” eredményként, hanem az Isteni Terv törvényszerű és legvégső részeként. Ha az ide vonatkozó elképzeléseket egyetemes tradicionális szimbolizmus alapján értelmezzük, és nem pusztán egy lehatárolt vallás fojtogató keretei között, a következőket láthatjuk. Izrael nem a fizikailag zsidók egy és oszthatatlan országa, hanem a Szellem vagy Isten embereié, azoké, akik egy szellemi és vallási út bejárása révén „megbirkóztak Istennel”, és ilyenformán az eredeti és egyedül normális ontológiai állapotot helyreállították. Ez a szellemi nép és szellemi ember „száműzetésben” és „otthontalanul” él a jelenkori világban, s számára mindez nem földrajzi vagy politikai körülmény, hanem teológiai–metafizikai fogalom és valóság, amely a szellemi megvalósítás által, vagy vallási nyelven szólva, a „bűnbánat”, a bűntől való egyetemes megváltás révén veszti hatályát. Ugyanakkor lényeges kimondani, hogy a „száműzetés” elsősorban egy tudatállapot, mégpedig egy bukott és alászállott tudatállapot. A „Szentföld” is egy tudatállapot, amely az eredeti ontológiai állapot, a Paradicsomból avagy Édenkertből való kiűzetést megelőző normalitás helyreállítását szimbolizálja, amit egy puszta fizikai „átköltözéssel”, vagy Palesztinába való „felmenéssel” (alija) nem lehet felcserélni. Továbbá a valódi messiás a „szellemi nép” uralmát hozza el, és nem a tökéletlen és bűnös zsidókét, a Tóra (vagyis a metafizikai Doktrína leszármazott, vagy relatíve abszolút zsidó megfelelőjének) útmutatásai alapján újraalapítva a létet és az életet. A „szellemi nép” (amelyről a zsidó vallás saját benső logikája szerint természetszerűleg úgy beszél, mint az „eszményi” vagy „igaz zsidókról”) felszabadul minden külső hatalom járma alól, s benne és fiaiban áldást nyer a föld minden népessége. A valódi messiás – amennyiben nem tisztán princípiumként, hanem egy megtestesült Személyként fogjuk fel – ezek élén alapítja meg a valódi Izraelt, ami elsősorban szintén nem földrajzi fogalom, s aminek szoros analógiája a keresztény Apokalypsis mennyei Jeruzsálemével vagy a hinduk Brahmapurájával, Visnu-Náráyana hajlékával, a Vaikunthával, a buddhizmus Sukhavatijával, vagy a hermetika Napvárosával, nyilvánvaló. A tradicionális Igazság benső lényegi analógiát mutat továbbá a Mesiach ben Dávid és az olyan tradicionális fogalmak között, mint a keresztény tanítás szerint várható Jézus második eljövetele, vagy Maitréya Buddha jövendőbeli testet öltése, vagy a hindú Kalki avatára, Visnu tizedik és a jelen ciklusra nézve egyben utolsó világba való alászállása között. Minden más – nem formailag, hanem lényegileg – leszűkített értelmezés tulajdonképpen téves, és elúttalanodást képez. Amiről itt valójában és jól látható módon szó van, az a világciklus alászálló mozgásának végén bekövetkező egyetemes helyreállítás és megújulás. Amikor a Vég és a Kezdet egybeér, mivel a világciklusban rejlő összes negatív lehetőség is elérte megvalósulását, s amit felvált egy transzcendens síkról érkező regeneráció, sőt újjáteremtés révén az új aranykor. Az ekkor bekövetkező egyetemes helyreállítódás nem értelmezhető profán és földi keretek között, kizárólag egy transzcendens távlatban és egy olyan tudat- és létállapotváltás analógiájára, amit például – úgyszólván mikrokozmikus szinten – a fizikai halál és az azt követő szellemi születés fejez ki. Arra, hogy mindez egy leszármazott, vagy ahogy Frithjof Schuon fogalmaz, egy „relatíve abszolút” tradícióban, amely óhatatlanul formába öntött, és a viszonylagos formák világában nyilvánul meg, de az abszolútat képviseli (s ezért orthodox), miért ilyen homályosan és félreérthető módon jelenik meg, a válasz nyilvánvaló: éppen viszonylagos formai volta miatt. Ám pontosan ezen viszonylagos forma mögé és fölé látás, és a formafeletti igazság birtokba vétele a mindenkori feladata az illető leszármazott hagyomány vagy vallás hiteles képviselőinek, vagyis a valódi szellemi elitnek. Amennyiben azonban a formai viszonylagosság az értelmezésben túlsúlyba kerül az abszolút és formafeletti lényeggel szemben, deviáció megy végbe. És pontosan ez történt és történik a zsidó vallás alapvető ideái esetében, jóllehet, az egyes szellemi irányzatoknak és értelmezéseknek megfelelően, különböző mértékben.

Ezt tekintetbe véve, miként már említettük, abból kell kiindulni, hogy a „zsidók” „kiválasztottsága” nem egyszerűen a származásilag zsidók vagy etnikailag zsidók „isteni kiválasztottságát” jelenti, ami lássuk be, tarthatatlanul abszurd és beteges – vagy divatos kifejezéssel élve – „rasszista” elgondolás lenne, s amit a legelemibb tapasztalat is azonnal cáfol a zsidó mint közönséges ember ismeretében. Amiről itt eredetileg szó van, az a szellemi és szellemileg megvalósított létező kiválasztottsága, ami a zsidó vallási partikularizmus „relatíve abszolút” keretei között a zsidó mint eszményi zsidó, mint a Tóra és a vallási–metafizikai út beteljesítője szimbolikus képében jelenik meg. Mindazok, akik ezt nem így értelmezik, hanem a kiválasztottságot minden valódi és érdemelvű alapot nélkülöző módon pusztán egy többé-kevésbé homályosan meghatározható „nép” körébe való születés tényéhez kötik, s ezzel a legdurvább egy szintre hozatalt valósítják meg, paradox módon egy rendkívül baljós „kiválasztottság” szószólói és képviselői lesznek, ami nem más, mint az ördög vagy sátán által való „kiválasztottság”. László András e tekintetben egészen odáig megy, hogy kijelenti: „Valójában minden, a történetfelettiséget reprezentálni képes történeti nép – választott nép. Mindegyiknek van egy isteni és egy sátáni kiválasztottsága, kitüntetettsége. Általánosan a népek mindkét kitüntetettséget szinte teljesen elveszítették. A zsidóság egy olyan különös helyzetben van, hogy az isteni kiválasztottságát elveszítette, a sötét oldal által való kiválasztottságát azonban nem.” (2) Ezzel szemben a valódi kiválasztottságnak a szellemi fény egyetemes hordozásában kellene megnyilvánulnia, s többek között a valódi messiási princípium felismerésében és hordozásában. Ennek kapcsán nyilvánvalóan fel sem vetődhetne, hogy az csak zsidók mint fajilag zsidók, vagy evilági származási alapon zsidók számára, és netalán más nemzetek rovására „jön el”. Ilyen szintű spirituális valóságok kapcsán nem lehet feloldhatatlan ellentmondások és „büntetésként” megjelenő visszahatások nélkül hasonló kategóriákban gondolkozni. Ha pedig úgy tűnik, hogy Szent Könyvek sugallnak ilyesmit, akkor azok értelmezését kell igen alapos kritikai vizsgálat tárgyává tenni, mert bizonyosan hibás az értelmezésük.

Az orthodox zsidó hagyomány szerint a valódi messiás és az általa hordozott megváltás az idők végén jön el. Nem apránként, hanem „egy csapásra”, „új éghez és új földhöz kötött” (Ézsaiás 65: 17), kizárólag a mély bűnbánat és a Tóra (a metafizikai doktrína leszármazott megfelelőjének) tanulmányozásához való ragaszkodás és megvalósítással egybekötött értése által. Ugyanakkor rettenetes „szülési fájdalmak”, vagyis a világ szörnyű elsötétedése, apokalyptikus szenvedések és katasztrófák után. Olyannyira, hogy ettől megrettenve, a Babiloni Talmud (Szanhedrin 98b) egyenesen úgy fogalmaz: „Jöjjön el (a Messiás), de hadd ne lássam meg Őt az én időmben!” Nyilvánvalóan megvan a maga metafizikai „oka” annak a parancsolatnak, amelyet a hagyomány szerint esküvel fogadtak az igaz hitű zsidók, s amely „a Vég kikényszerítésének” vagy siettetésének tilalmában áll. „Isten megeskette Izraelt, hogy ne kényszerítse ki a Véget.” És e kulcsfontosságú pontnál el kell időznünk némileg. A „Vég kikényszerítésének tilalma” azt a metafizikai igazságot fogalmazza meg, hogy ha nem a tényleges vég jön el az emberi beavatkozás mint rombolás és pusztítás, avagy a feloldási/feloldódási folyamatok mindent betetőző végeként, a hamisan értelmezett álvég utáni operációk és ilyenformán egy ekkor megidézett álmessiás óhatatlanul bukásra lesz ítélve. Mert mindez még mindig csak az aktuális ciklus utolsó felvonásaihoz tartozik majd, nem pedig az áhított új világ kezdetéhez. Olyan paródiát képez, amely ha lehet nemcsak a hivatalosakat, hanem a választottakat is megtéveszteni hivatott. Arról nem is beszélve, hogy aki személy szerint részt vesz „a Vég kikényszerítésében” a hekatéi vagy lilith-i ellenistenségek feloldási folyamatainak kvázi segédoperátoraként, a legsötétebb satanikus entitások kiszolgálójává és kollaboránsává teszi magát, amelyek őt magát a legbaljósabb testi–lelki–szellemi dezintegrációval jutalmazzák, a hatás és visszahatás egyetemes törvényének megfelelően. Ez egyszersmind az „ellen-tigrislovaglás” képzetét is felkelti számunkra. A távol-keleti szimbolikában a „tigris” a metafizikai sötétség, a feloldás és a pusztítás ellenerőit képviseli. Ezt itt úgy „lovagolják meg”, pontosabban a naiv „operátor” úgy kapaszkodik bele, hogy a felette való kontroll megszerzése helyett, azzal mintegy szolgamód viteti magát átmeneti és részleges előnyök (például illegitim evilági hatalom) reményében, hogy végül aztán maga is prédájává váljon az általa uralni képtelen, létrendileg hatalmas, sötét entitásnak. Ezért „Isten megeskette Izraelt, hogy ne kényszerítse ki a Véget”. Ezt azonban a diaszpórában élő és főként a vallásukat elveszített „szabadgondolkozó” zsidók képtelennek bizonyultak teljesíteni, s akarva-akaratlanul megszegték az „esküt”. Utalhatnánk itt azokra az immáron évszázadok óta tartó felforgató társadalmi folyamatokra, a hamis vagy „dögvész-szerű” ideológiákra, a romboló forradalmakra és háborúkra, amelyek a tradicionális Európát mára gyakorlatilag alapjaiban felfogatták és megsemmisítették. Siettetve és kényszeríteni próbálva a véget, ebben a diaszpórában élő zsidóság bizonyos tagjainak a szerepe – mind a marxizmushoz, az evolucionizmushoz vagy a freudizmushoz hasonló legpusztítóbb ideológiák kidolgozásának és propagálásának, mind a leplezett világuralmi ambíciók által fűtött titkos társaságok, s a deviatív judeokrácia által áthatott szabadkőművesség tevőleges aktivitásának formájában – mára annyira nyilvánvaló, hogy felesleges is külön kitérni rá. E ponton érdemes továbbá megemlíteni, hogy ebben az összefüggésben bizonyos ködös „próféciák” és sejtelmek egy „nagy geofizikai esemény” bekövetkezéséről is beszélnek, amelyről „csak a beavatottak tudnak”, s ami alighanem a Kali-yuga és ezáltal a Manvantára „közelgő” végének profán, valamint materialista és szcientista áthallása. Miként az „új világrendről”, a „New Ageről” való képzelgések és ennek művi kierőszakolására tett törekvések is valószínűleg ezzel kapcsolatosak. Továbbá az eddigi két világháború, valamint egy esetleges harmadik, alighanem szintén összefüggésben áll „a Vég kikényszerítésével”, azzal, ami – mint már említettük – okkal tiltott a hagyományukhoz hű zsidók számára. Ez az, mit az ultraortodoxok ma is komolyan vesznek, de amelyet mások, éppen ellentétesen, szinte afféle mágikus parancsolatként értelmeztek, valamiféle világkormánnyal azonos, „Teljes Izrael” létrehozásához. Mivel – a judaizmus legalapvetőbb próféciája szerint – csakis a Vég bekövetkeztekor jöhet el a dávidi Messiás, az egyetlen, aki Izraelt megalapíthatja, vagy annak mint evilági entitásnak – horribile dictu – a világuralmát elhozhatja. Itt kétségtelenül a világtörténelem egyik legsúlyosabb szellemi eltévelyedéséval van dolgunk, egy valódi ezoterikus rendű tudás (a kabbalah és a szabadkőműves doktrína) degenerációjával. Erre ilyenformán jól illik, hogy corruptio optimi pessima, vagyis a ’legjobbak romlása a legrosszabb’. „E felforgató tevékenységet – mondja Evola – lényegében az ősi tradíciójától elszakadt, elvilágiasodott zsidó elem fejti ki. Az elvilágiasodott zsidóság tevékenységében eltorzult és materializált formában ennek az ősi tradíciónak néhány eleme jelenik meg. E tevékenységben egy bizonyos emberi szubsztancia ama ösztönei szabadulnak fel, amelyeket korábban ez a tradíció részben megfékezett.” (3) Itt ráadásul annak a talmudi tilalomnak a megszegése is kézzel fogható módon megjelent, miszerint a zsidók „ne lázadjanak fel a világ népei ellen”, még akkor sem, ha bizonyos részüknek a vallásos jámborsággal összeegyezhetetlen üzelmei (például uzsoraüzlet és egyéb gazdasági és politika machinációik) miatt esetlegesen mindannyiuknak komoly retorziókkal kell számolniuk. A száműzetésben élő, nem kellően tudatos zsidók számára persze minden, főként európai tradicionális társadalmi alakulat, amely körülvette őket, egy torz és hamis szemszögből került megítélésre. Ilyenformán ezek rövid úton a „gonosz” birodalmaivá váltak a szemükben, kiváltképpen, ha mindez azon utópisztikus elgondolás viszonylatában vetődött fel, ami egy helytelenül, szekuláris és hamis módon értelmezett „messiás” által alapított, evilági zsidó állam képzete keltett, vagyis amit a cionizmus sugallt a rászedhető zsidó tömegeknek. Ezt is bölcsen előre látta a Talmud, amikor az előbbi tilalom megfogalmazást nyert benne. Összhangban a charédi vagy ultraortodox állásfoglalással, amely következetesen az alábbi nézeteket képviselte, mindazok, akik Izraelt és a „kiválasztott népet” szekularizáltan, netalán modern nacionalista alapon értelmezték, és ebből kifolyólag ideológiai felforgatás és rombolás, politikai aktivitás, titkos összeesküvés, vagy – mint a Széfer ha-Mesiv köre – egyenesen mágikus eszközök és hatalom bevetésével „siettették a Véget”, törvényszerűen hamis megváltásban és hamis messiásban hittek és hisznek. Lényeges hangsúlyozni, hogy az említett körök „messiása”, amely profán emberi erőfeszítések által, minden szinten a létrontás erőit igénybe vevő és bűnös gazdasági és politikai eszközök felhasználása által lépésről-lépésre jön el, ráadásul a világ szinte összes hagyományos intézményének (például az egykori monarchiáknak, majd a nemzeteknek) a rovására, nem más, mint a keresztény univerzum antikrisztusa vagy az iszlám ezzel analóg mesikh al-dajjalja (’szemfényvesztő messiása’). Több helyütt is bemutattam már, (4) hogy ez a rettenet, mint minden lehetőségek legborzalmasabb ómegája, valójában mit képvisel, úgyhogy erre e helyütt nem térek ki.

Amit viszont nem kerülhetünk meg, az a jelenkori történelem egyik súlyos rákfenéje, a cionista próbálkozás áttekintése. A cionizmus mindenekelőtt a szekuláris és modern zsidó nacionalizmusból sarjadt ki, amelyhez aztán a messianisztikus vallásosság képviselői, élükön Ábrahám és fia Cvi Jehuda Kuk (1891–1981) rabbival is csatlakoztak. A szekuláris cionisták szívós aknamunkával, évszázados pénzügyi és politikai befolyásukat érvényesítve egyszerűen fittyet hánytak a talmudi parancsolatokra. Egy merőben evilági országot, az Erec Jiszrael helyén egy szigorúan hagyományellenes képződményt, az Agudat Jiszraelt (Izrael államot) hozták létre és terjesztik tűzzel-vassal. „Ez az állam – az ultraordox tradicionális álláspont szerint – nem a halákha (zsidó vallásjog) állama, hanem egy világi állam, vagyis a bálványimádók törvényei és nem a Tóra igazgatja.” Létrehozói megszegték a talmudi parancsolatot, miszerint „A Szent (Áldassék) megeskette Izraelt, hogy ne menjen fel a Falra”, vagyis a valódi Vég bekövetkezte előtt ne térjen vissza a száműzetésből együttesen (alija) a Szentföldre. Eszerint a cionizmus, amely állítólag a szabadulás és a zsidó nemzeti újjászületés elhozatalára vállalkozik a messiási kor előtt, homlokegyenest az ellenkezőjét fejezi ki, mint amit hirdetni vél. Minden kísérlet, amely a messiásvárást emberi eszközökkel – az ország meghódításával, politikai „szabadítással”, a száműzöttek egybegyűjtésével – kívánja megvalósítani, istenkáromlással egyenlő. (5) Egy szuverén zsidó állam ezért egy új Bábel tornya, pökhendi emberi kísérlet, hogy bitoroljanak valamit, ami a Teremtő előjoga. Antimessiási önhittség, „abszolút hitehagyás, pimasz arrogancia, iszonytató eretnekség, amely megrázza a világ alapjait (…)” (6) Ilyenformán ennek és képviselőinek végül el kell bukniuk „az igazi Messiás kardja által”. Ezt megelőzően azonban felépülése és a világuralmi ambíciói alighanem a jelenkorba foglalt lehetőségek egyik legszörnyűbbikét takarja, azt a világrémállamot, amelynek megteremtésén, s az evilági izraeli hegemóniával való irányításán korunk sötét háttérhatalmai oly lázasan serénykednek.

Ez az Izrael mint Agudat Jiszrael azonban el fog pusztulni, és ennek romjain jöhet el az igazi messiás, a „száműzetéstől” mint tudatállapottól megszabadító valódi fényhozóként. Jeruzsálem és a Szentély csak felülről épülhet, egyébként Bábel tornya lesz, amelybe az idők végén Isten villáma belecsap és porba sújtja azt. Az egyetemes igazságszolgáltalás és kiegyenlítés értelmében természetesen mindazokért a hazugságokért és gonoszságokért is meg kell fizetni egyszer, amit a főként szekuláris és „szabadgondolkozó” zsidók a nemzetek, és köztük a magyar nemzet ellen elkövettek és elkövetnek. És itt mint mondottuk nem lehet mindent egy legyintéssel elintézve a „gójok primitívségének” és egy „holokauszt” borzalmainak a számlájára írni. Ők azok a „zsidók, akik nem zsidók” (jewj wa ma-jewj vagyis Góg és Magóg hordái), (7) akik „eláradnak a föld színén, a gonoszságnak magvát szórva”, szoros összefüggésben azzal, amit Guénon a nomádság „ártalmas” aspektusának (8) nevez és éppen a hazátlan zsidósággal összefüggésben említ meg. Mindent aláásni, megrontani, lealacsonyítani, s ezáltal hamis erkölcsi igazolást szerezve feljogosítva érezni magunkat az elpusztítására: nos ez az, amire kétségtelenül különféle ideológiákat lehet gyártani, és önigazolásképpen különféle fedőelméleteket kitalálni, vagyis ez az, amire magyarázat van, csak éppen mentség nincs. Ami pedig ebben az összefüggésben a „Falra való felmenés” és a zsidók Erec Jiszraelben való egységes visszatérésének (alija) egyik feltételét illeti, miszerint „a világ nemzeteinek jóváhagyásával és vezetőik támogatásával kell megvalósulnia”, nos a cionista felfogásban ez is kizárólag a vég siettetése révén a világ hagyományellenes átlényegtelenítése és pusztítóan sötét átalakítása révén mehetett végbe. Vagyis csak 1945 után, s amiben mint már említettem kitüntetett szerepet játszottak a pénzvilág és a rejtett hatalmi körök befolyásos zsidó képviselői. Iránymutató jelentőségű e ponton az a charédi zsidó állásfoglalás, miszerint az elhurcolások és a munkatáborok világa kollektív büntetés volt a kollektívan elkövetett sérelem, a zsidó népnek az Ég uralma elleni lázadása miatt, amely a Vég – a világfelforgatásban játszott eminens szerep révén való – kikényszerítésére irányuló cionista tevékenységben öltött testet. Nem a száműzetés lett tarthatatlanná és idézte elő saját megsemmisülését (bár ennek milyensége is rendkívül mély önvizsgálatot és bűnbánatot követel meg), hanem a száműzetés cionista elárulása hozott csapást a zsidó népre. És ezen azóta sem változtatott semmit: se a Balfour-nyilatkozat, se a II. világháború győztesei által létrehozott, en bloc antitradicionális ENSZ támogató határozata, se az Izrael államnak azóta elért megtévesztő katonai és politikai sikerei. Aligha kétséges, hogy nagy, túlzottan nagy árat kell majd fizetni ezekért a dolgokért, és talán a valódi és szellemi zsidóknak is, akik valójában nem érdemelnék meg.

Fel kell ismerni, s tevékenységét ennek fényében kell mindenkinek kiigazítani, hogy a világ jelenkori elsötétedésének végső háttere egy metafizikai jellegű, korszakokon átívelő, okkult harc vagy háború. Ennek kapcsán bizonyos szervezetek és körök – köztük az elvilágiasodott hagyományellenes zsidóság – bár kétségtelenül kitűnnek, ám végső soron ezek is csupán a náluknál jóval hatalmasabb és máshonnan jövő befolyások puszta eszközei vagy ügyvivői. Ezek a befolyások végül saját eszközeiket és ügyvivőiket is maguk alá temetik. Rájuk nézve ráadásul minden olyan transzcendens dimenzió kioltásával párhuzamosan – vagy ha úgy tetszik, minden „megváltás” és „üdvözülés” lehetősége nélkül –, amely a metafizikai igazság és a világosság oldalán küzdők számára viszont időtlenül fennáll.

Jegyzetek

(1) Julius Evola: Cinóberösvény. Budapest, 2006, Nemzetek Európája Kiadó, 184. o.
(2) László András: Néhány megjegyzés a sötét történelmi-politikai háttérerők milyenségéről és szerepéről. Sacrum Imperium (Budapest), 10. sz. (2002) 11. o.
(3) Julius Evola: Cinóberösvény. Id. kiad.
(4) Lásd pl. Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás. VI. fej. 666. Vagy Az iszlám antikrisztusa. Északi Korona (Budapest), 29–30. sz. (2007. dec.) 49–57. o. 
(5) Vö. Joel Teitelbaum: Esszé a három esküről. 76. szakasz. In Va Joel Mose 76. szakasz. 
(6) Yerachmiel Domb: Kuntres et nisayyon. Bevezető. Jeruzsálem, 1972. 
(7) Vö. Baranyi Tibor Imre: Az iszlám antikrisztusa. Északi Korona, id. kiad.
(8) René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. 34. fej. A pszichoanalízis vétkei. 1. lábjegyzet. I. m. 255. o.

Baranyi Tibor Imre

Megjelent a szerző Hagyomány és magyarság című könyvében. 

alfahir.hu

Julius Evola

AZ OKKULT HÁBORÚ - AZ OKKULT HÁBORÚ FEGYVEREI

 A modern népek életét szakadatlanul sújtó válságok magyarázataként az adott nézőpontoknak megfelelően különféle – általános történelmi, társadalmi, gazdasági-társadalmi, politikai, erkölcsi, kulturális stb. – okokra szoktak hivatkozni. Nem vitatjuk, hogy mindezen okoknak megvan a maguk szerepe, mégis, fel kell vetnünk egy alapvető és lényeges kérdést: vajon a végső okok mindig ezek közül kerülnek-e ki, s vajon olyan automatikusan érvényesülnek-e, mint a fizikai világban ható okok? Meg kell-e elégednünk ezekkel az okokkal, vagy pedig keresnünk kell olyan magasabb eredetű influenciákat, amelyeknek ismeretében sok minden, ami a Nyugaton történt és történik, elveszítené esetleges jellegét, és az egyes jelenségek sokféleségén túl valami egységes logikára mutatna?

   Az okkult háború fogalmát egy ilyen problematika keretében definiálhatjuk. Ezt a háborút észrevétlenül folytatják azok, akiket általánosságban a világfelforgatás erőinek nevezhetünk – mégpedig olyan eszközökkel és olyan körülmények között folytatják, amelyekről a közkeletű történetírás nem tud. Éppen ezért az „okkult háború” fogalma egy háromdimenziós történelemfelfogást követel. Ez a történelemfelfogás nem a felszín – látható okokat, tényeket és irányítókat tartalmazó – két dimenzióját tekinti lényegesnek, hanem a „földalatti” dimenziót, ahol olyan erők és influenciák működnek, amelyek gyakran döntő hatásúak, és ugyanakkor nem vezethetők vissza a puszta emberire: az individuálisan vagy kollektíven emberire.
    Miután ezeket kimondtuk, mindenekelőtt tisztáznunk kell az imént használt „földalatti” kifejezés értelmét. E tekintetben nem szabad valami homályos és irracionális alapra gondolnunk, amely hozzávetőleg olyan viszonyban van a történelem ismert erőivel, mint amilyenben – egy bizonyos újsütetű pszichológia szerint, amelyet ráadásul „mélylélektannak” kereszteltek el – a tudattalan van az egyes ember éber tudatával. Ha itt egyáltalán beszélhetünk tudattalanról, ezt csak azok tekintetében tehetjük, akik – az események háromdimenziós felfogása szerint – inkább a történelem tárgyainak, mintsem alanyainak tűnnek, mivel gondolataikkal és cselekedeteikkel kapcsolatban igen kevéssé vetnek számot azokkal az influenciákkal, amelyeknek engedelmeskednek, azokkal a célokkal, amelyeket végül megvalósítanak. Így esetükben – bármit higgyenek is magukról, és legyenek akár a tettek, akár az ideológiák emberei – a centrum inkább a tudattalanban és a tudatelőttiben helyezkedik el, mint a világos, gondolkozó tudatban. Ebben a vonatkozásban joggal mondhatjuk, hogy az okkult háború legdöntőbb csatái az ember tudattalanjában zajlanak le. De ha a történelem igazi mozgatóerőit nézzük – azokban a különleges aszpektusokban, amelyekkel foglalkozni szándékozunk –, a dolgok egészen másképp állnak. Ekkor nem beszélhetünk sem tudatalattiról, sem tudattalanról. Ellenkezőleg: értelmes erőkkel van dolgunk, amelyek nagyon jól tudják, hogy mit akarnak, és amelyek a legalkalmasabb eszközök arra, hogy – majdnem mindig közvetett úton – elérjék azt, amit akarnak.
    A történelem harmadik dimenzióját tehát nem szabad feloldani absztrakt filozófiai vagy szociológiai fogalmak ködében, hanem úgy kell elképzelni, mint amit „kulisszák mögül” meghatározott „intelligenciák” befolyásolnak.
    A rejtett történelem kutatásának, ha pozitív és tudományos akar maradni, nem szabad a szilárd talajtól elszakadnia és túl magasra szárnyalnia. Mégis, mint végső hivatkozási alapot, kénytelen feltételezni egy dualisztikus sémát, amely nem különbözik alapvetően attól a sémától, amely több ókori tradícióban is megtalálható. Még a katolikus történetírás sem úgy tekintette a történelmet, mint természeti, politikai, gazdasági és társadalmi okok egyszerű mechanizmusát, hanem mint egy terv – a „gondviselés” tervének – kibontakozását, amellyel ellenséges erők szegülnek szembe. Ezeket az erőket hol a „rossz erőinek” nevezték morális nyelvezetet használva, hol pedig „az Antikrisztus erőinek” teológiai nyelvezetet használva. Az a nézet, amelyre e terminológiák utalnak, mindjárt pozitív jelleget nyer, ha – megtisztítva és lényegét kiemelve – a klasszikus és az indoeurópai ókorhoz hasonlóan olyan keretbe helyezzük, amely nem annyira vallási, mint inkább metafizikai: ekkor a kozmosz erői harcolnak a káosz erői ellen, s e küzdelemben az előbbieknek megfelel mindaz, ami forma, rend, törvény, magasabb értelemben vett tradíció, szellemi hierarchia, miközben az utóbbiakhoz kapcsolódik minden olyan influencia, amely szétzilál, felforgat, lefokoz, és elősegíti az alacsonyabb győzelmét a magasabb felett, az anyagét a szellem felett, a mennyiségét a minőség felett. Ez tehát a vonatkoztatási pontja azoknak az erőknek, amelyek a megfogható okok rendjébe eső ismert történelem mögött működnek. Ismételjük: e mellett a metafizikai háttér mellett sohasem szabad elveszíteni a konkrét történelemmel való kapcsolatot.
    Ha valaha, ma valóban fontos volna, hogy ilyen perspektívákból induljunk ki. Ezeket a perspektívákat azonban – amelyek túl azon, hogy megismerési értékük van, még fegyvereket is szolgáltatnak a helyes cselekvéshez – nem szabad összekeverni puszta spekulációkkal. Egy dokumentumban, amellyel nemsokára foglalkoznunk kell, ezt olvashatjuk: „Mivel a nem zsidók mentalitása természettől fogva tisztán állati, képtelenek előre látni, hogy az adott okok – ha azokat bizonyos szempontok szerint működtetjük – milyen következményekre vezetnek. És éppen abban a különbségben, amely a zsidók és nem zsidók között van, fedezhetjük fel könnyen, hogy Isten választottjai vagyunk, és ismerhetjük fel – a nem zsidók ösztönös és állati mentalitásához képest – emberfeletti természetünket. A nem zsidók látják a tényeket, de nem látnak előre, s így képtelenek arra, hogy – az anyagi tények kivételével – bármit is felismerjenek.” 1.) Eltekintve a zsidókra való hivatkozástól – akiket a dokumentum a világfelforgatás egyedüli titkos ügynökeiként akar beállítani (hogy e vonatkozásban a dolgok miként állnak, arról később szólunk) –, az ilyen megállapítások általánosságban érvényesek azokra, akiket a történelem „tárgyainak” neveztünk. A modern tettemberek nagy részének mentalitása ellenfeleikéhez viszonyítva primitív benyomást kelt. Ezek a tettemberek energiáikat a megfoghatóra, a „konkrétra” koncentrálják, ugyanakkor képtelenek arra, hogy – egy rendkívül korlátozott és majdnem mindig élesen materialista horizonton túl – megértsék, vagy akár csak megsejtsék az összefüggő akciók és reakciók, az okok és okozatok játékát. A történelem mélyebb okai – és itt hivatkozhatunk akár azokra az okokra, amelyek negatív értelemben hatnak, akár azokra, amelyek kiegyensúlyozó, pozitív szerepet játszanak – döntően olyasmiken keresztül működnek, amiket – a természettudományokból kölcsönzött képpel – „imponderabiliáknak” nevezhetünk. Ezek az okok olyan, szinte érzékelhetetlen – ideológiai, társadalmi, politikai stb. – átalakulásokat idéznek elő, amelyek kedvező talajt hivatottak teremteni jelentős események számára: olyanok, mint a hóréteg első repedései, amelyek végül lavinát indítanak el. Ezek az okok szinte sohasem hatnak közvetlenül, hanem bizonyos meglévő folyamatoknak adnak alkalmas irányt, hogy azok vezessenek el a kitűzött célhoz, mégpedig úgy, hogy végül még azok is ezt a célt szolgálják, akik máskülönben ellene vannak. Emberek és csoportok, akik azt hiszik, hogy kizárólag saját akaratukat követik, eszközökké válnak: általuk valami egészen más válik lehetségessé és valósul meg, és ebben éppen egy fölérendelt influencia és „értelem” nyilvánul meg. Mindez nem kerülte el Wundt figyelmét, amikor „az okozatok heterogenitásáról” beszélt, valamint Hegelét sem, amikor történetfilozófiájában bevezette a „List der Vernunft” fogalmát; mindazonáltal sem az egyik, sem a másik gondolkodó nem tudta intuícióját megfelelő keretek között érvényesíteni. Eltérően attól, ami – legalábbis nagy vonalakban – a fizikai jelenségek területén érvényesül, az élesen látó történész számos esettel találkozik, amelyekben a „kauzális” magyarázat csődöt mond: a végeredmény nem egyezik, és a látszólagos történelmi tényezők összege nem egyenlő a végösszeggel – mintha csak valaki öthöz kettőt és hármat hozzáadva nem tízet kapna eredményül, hanem tizenötöt vagy hetet. És éppen ez a különbség – kiváltképpen ha úgy jelenik meg, mint a szándék és az eredmény közötti különbség: mint egyik oldalról az eszmék, alapelvek, programok, másik oldalról pedig a tényleges történelmi következmények közötti különbség – nyújtja a legértékesebb anyagot a történelem rejtett okainak felderítéséhez.
    Mindazonáltal szükségünk van bizonyos módszertani előfeltevésekre, hogy az éleslátás ne fajuljon képzelődéssé és babonasággá egy olyan tendencia révén, amely mindenütt és mindenáron okkult háttérre gyanakszik. E vonatkozásban minden feltevésnek olyan jellegűnek kell lennie, mint amilyenek a pozitív kutatás „munkahipotézisei”. Itt is arról van szó, hogy látszólag elszigetelt tények egy adott csoportjának megértése és rendezése céljából valamit ideiglenesen elfogadunk, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor tulajdonítunk neki a hipotetikus jellegen túlmenő realitást, ha – egy komoly induktív munka végén – minden arra irányul, hogy megerősítse feltevésünket. Valahányszor egy okozat meghaladja és felülmúlja a megfogható okokat, joggal gyanakodhatunk, vagyis fel kell tételeznünk egy kulisszák mögötti influenciát – legyen az akár jó, akár rossz. Miközben a felmerülő kérdést megpróbáljuk elmélyíteni és igyekszünk választ találni rá, természetesen nagyon megfontoltan kell eljárnunk. Az a tény, hogy akik megkockáztatták az ilyen irányú előrelépést, nem tudták megzabolázni csapongó fantáziájukat, egy olyan lehetséges tudományágat fosztott meg hitelétől, amelynek várható eredményeit nehezen lehetne túlértékelni. És ez is az álcázott ellenfél óhaja szerint történt.
    Ennyit a történelem új, háromdimenziós tanulmányozásának általános feltételeiről. Ezek után térjünk vissza ahhoz, amit kiindulásként mondottunk. Ha szemügyre vesszük a társadalom és a modern civilizáció állapotát, fel kell tennünk a kérdést, hogy vizsgálatuk vajon nem követeli-e meg a szóban forgó módszer alkalmazását; vagyis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a modern világban megjelenő nyílt válság és mélyreható felfordulás bizonyos együttállásait kielégítően meg tudjuk-e magyarázni „természetes” és spontán folyamatok segítségével, vagy pedig hivatkoznunk kell valamire, ami meg van szervezve: egy tervre, amelyet – folyamatosan kibontva – olyan erők hajtanak végre, amelyek háttérben maradnak.
    Ezen a speciális területen már több vészjelet is leadtak; olyan összeillő elemekről van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem túlságosan felületes megfigyelőben felébresszék a gyanút. A múlt század végén egy Disraeli írta le e jelentős és gyakran idézett szavakat: „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.” Általánosságban vizsgálva a forradalmi jelenségeket Malinsky és De Poncis feltárták, hogy éppen a jelenlegi időkben, amikor ismeretessé vált, hogy az egyéni szervezet minden betegségét baktériumok okozzák, vált szokásossá azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. ... Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát. Az összes nyílt tény mögött ezeket az embereket kell keresnünk – akik éppúgy lehetnek illusztris személyek, mint ismeretlenek.” 2.)
A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. E dokumentum természetével és jelentőségével már foglalkoztunk legutóbbi olasz kiadásának bevezetőjében. 3.) Ezért most csak néhány alapvető pont említésére szorítkozunk.
    A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. A Jegyzőkönyvek hitelessége körül roppant heves és bonyolult vita bontakozott ki, ezt azonban el lehet intézni René Guénon helytálló megjegyzésével, miszerint egy valóban titkos szervezet – bármilyen természetű legyen is – sohasem hagy hátra írott dokumentumokat, „jegyzőkönyveket”. Így a legkedvezőbb feltételezés esetén is olyan írásról lehet szó, amelyet a feltételezett szervezet valamelyik exponensével kapcsolatban álló személyek állítottak össze. Ám azokkal sem érthetünk egyet, akik ezt a dokumentumot – mint közönséges misztifikációt, hamisítványt, sőt plágiumot – minden további nélkül likvidálni akarják. Fő érvük – nevezetesen az, hogy a Jegyzőkönyvek pusztán reprodukálják, illetve bővebben fejtik ki annak a könyvnek az eszméit, amelyet a napóleoni Második Császárság korában Maurice Joly írt, 4.) és amelyre azután a cári titkosrendőrség azonosítatlan agent provocateur-ei rátették a kezüket – valójában nem számottevő. Aki plágiumról beszél, annak gondolnia kellene arra, hogy itt nem irodalmi műről és a hozzá fűződő szerzői jogokról van szó. Magyarázatképpen érdemes megjegyeznünk, hogy ha egy tábornok egy haditerv megfogalmazásakor plágiumot követ is el azáltal, hogy már meglevő, idegen eredetű – de céljainak megfelelő gondolatokat tartalmazó – anyagokat és írásokat is felhasznál, ez egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy a haditervet kidolgozták és végrehajtották-e, vagy nem. Mindent félretéve, így figyelmen kívül hagyva a hitelesség kérdését is (legalábbis abban az értelemben, hogy a Jegyzőkönyveket egy titkos nemzetközi központból ellopott valódi dokumentumok alkotják-e), az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan. Hugo Wast joggal írta: „A Jegyzőkönyvek lehetnek hamisak – de csodálatosan beválnak.” Henry Ford pedig hozzátette: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.” 5.) Ha akarjuk, beszélhetünk prófétai megérzésről. De akárhogy is nézzük, a dokumentumnak mint munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aszpektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. A jegyzőkönyvek révén ilyen módon felismerhetjük ezen aszpektusok voltaképpeni okát és egymással való szoros összefüggésüket.
    Amint mondottuk, most nem arról van szó, hogy elvégezzük a szöveg részletes elemzését. Elegendő, ha főbb pontjaira emlékeztetünk. Mindenekelőtt a Jegyzőkönyvek szerint a főbb ideológiák, amelyek a modern rendetlenségért felelősek, nem spontán módon születtek, hanem olyan erők sugalmazták és pártfogolták őket, amelyek tisztában voltak hamis voltukkal, 6.) és amelyek kizárólag destruktív és demoralizáló hatásaikat tartották szem előtt. Ez érvényes volt már a liberális és demokratikus eszmékre is: az említett okból mozgósították a harmadik rendet, vagyis a polgárságot, hogy zúzza szét a megelőző feudális és arisztokratikus társadalmat; azután egy második ütemben mozgósítani kellett a munkástömegek világát, hogy a polgárságot is aláássák. A Jegyzőkönyvek másik alapeszméje az, hogy a kapitalista internacionálé és a proletárinternacionálé mindezek ellenére szolidárisak, hasonlóan két különböző feladatú hadoszlophoz, amelyeket taktikailag használnak fel az egységes stratégia megvalósítása érdekében. Az élet ökonomizálása is tervszerű, különösen egy olyan ipar keretei között, amely a mezőgazdaság rovására fejlődik, valamint egy olyan gazdaság keretei között, amely a likvid tőkében és a bankokban koncentrálódik. Ennek a tervnek éppúgy engedelmeskedett a modern „közgazdászok” falanxa, mint a demoralizáló irodalom terjesztőié. Ez utóbbiak az etikai és szellemi értékeket támadják, és kigúnyolnak minden tekintélyi elvet. Egyebek között szóba kerül az a siker is, amelyet a titkos front az említett okból nemcsak a marxizmusnak tudott biztosítani, hanem még a darwinizmusnak és a nietzscheanizmusnak is, 7.) végül a Jegyzőkönyvek eljutnak odáig, hogy bizonyos esetekben még az antiszemitizmust is sugalmazottnak tekintik. Közben általánosságban szó van a sajtó és a közvéleményformáló eszközök titkos monopóliumáról, valamint arról a hatalomról, amely képes megbénítani vagy megbuktatni még a legerősebb bankokat is; a hatalomról, amely néhány kézben összpontosítja a gyökértelen fináncvagyont, és segítségével népeket, pártokat és kormányokat ellenőriz. Fontos cél többek között az emberi személyiséget megfosztani attól a támasztól, amelyet a spirituális és tradicionális értékek nyújtanak számára – tudva azt, hogy ezek nélkül nem nehéz a titkos front által irányított erők és influenciák passzív eszközévé tenni. A kulturális demoralizációra, a materializálódásra és a dezorganizációra irányuló akcióit kiegészíti az az akció, amely kikerülhetetlenné igyekszik tenni az egyre súlyosabb társadalmi válságokat, az egyre elkeserítőbb és elviselhetetlenebb kollektív szituációkat: hiszen egy általános konfliktus végül is úgy fogható fel, mint eszköz az utolsó, esetleges ellenállások letörésére.
    Nehéz volna tehát kétségbe vonni, hogy ez a század elején nyilvánosságra hozott „képzeletbeli” terv valóban sokat visszatükrözött és előlegezett abból, ami a jelenkori világban történt. És közben nem hiányoznak a jövőre vonatkozó anticipációk sem. Nem csodálkozhatunk tehát azon az érdeklődésen, amelyet a tegnap különböző mozgalmai tanúsítottak a Jegyzőkönyvek iránt: olyan mozgalmak, amelyeknek az volt a szándékuk, hogy gátat vessenek a nemzeti, erkölcsi és társadalmi bomlasztás korabeli áramlatainak.
    Ezzel kapcsolatban szembe kell néznünk azzal a problémával, amelyet a szóban forgó dokumentum az okkult háború irányítóinak vonatkozásában felvet. Ahogyan említettük, a Jegyzőkönyvek szerint a világösszeesküvés vezetői a zsidók, és az európai és keresztény tradicionális civilizáció elpusztításának művét ők tervelték és fejlesztették ki, hogy azután megvalósíthassák Izraelnek, Isten választott népének egyetemes birodalmát. Ez a megállapítás kétségtelenül túllő a célon, és ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy nem játszik-e az ellenség kezére éppen az a fanatikus antiszemitizmus, amely hajlamos arra, hogy mint deus ex machinát mindenütt a zsidót lássa. Hiszen – ahogyan mondottuk – az álcázott erők egyik védelmi eszköze úgy intézni a dolgokat, hogy ellenfeleik figyelmét kizárólag olyanokra irányítsák, akik csak részben felelősek bizonyos felfordulásokért, ily módon fedezve a többi felelőst és rejtve el a dolgok valódi okait. Tegyük fel, hogy beigazolódik: a Jegyzőkönyvek hamisítvány, szerzői pedig agent provocateur-ök. Akkor is ki lehetne mutatni, hogy számos olyan eszmét tükröznek vissza, amelyek rokonságban vannak Izrael törvényével és szellemével. 8.) Másrészt az is tény, hogy a modern rendetlenség előmozdítói között – annak különböző (kulturális, politikai és társadalmi) fázisaiban – egy sereg zsidó volt és van. Ezeknek a tényeknek mégsem szabad megakadályozniuk egy elmélyültebb kutatást, amely olyan erőket képes megsejteni, amelyeknek a modern zsidóság is csak eszközül szolgált. Egyébként bármilyen sok zsidó található is azoknak a főbb ideológiáknak – a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a szcientizmusnak, a racionalizmusnak – apostolai között, amelyeket a Jegyzőkönyvek a világfelforgatás eszközeinek tekintenek, nyilvánvaló, hogy ezek az eszmék sohasem merültek volna fel és erősödtek volna meg olyan történelmi előzmények nélkül, mint például a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz naturalizmusa és individualizmusa, a kartezianizmus stb. – márpedig ezek olyan jelenségek, amelyeket bizonyára nem lehet a zsidóság számlájára írni. E jelenségek viszont az influenciák szélesebb spektrumára utalnak.
    A Jegyzőkönyvekben kétségtelenül keveredik a zsidóság és a szabadkőművesség fogalma; ezért a másodlagos irodalomban – mindent összevetve – gyakran beszélnek zsidó-szabadkőműves összeesküvésről. Azonban itt is körültekintően kell eljárnunk. Noha jól látható a szabadkőművesség sok ágának elzsidósodása, továbbá a szabadkőműves szimbolizmus és a szabadkőműves rituálék nem kevés elemének tisztán zsidó eredete, mégis elfogadhatatlannak kell tartanunk azt az antiszemita tételt, amely szerint a szabadkőművesség Izrael teremtménye és eszköze. A modern szabadkőművesség (és ezzel a megjelöléssel lényegében az 1717-es alapítású londoni páholyból kinövő szabadkőművességre utalunk) kétségtelenül egyike volt azoknak a társaságoknak, amelyek – különösen az ideológiai előkészítés területén – előmozdították a modern politikai felforgatóakciókat. Mindazonáltal itt is fenyeget a veszély, hogy hagyjuk magunkat félrevezetni, ha – eltúlozva – mindent a közönséges szabadkőművesség befolyásának tulajdonítunk.
    Valaki azt mondta azok közül, akik a Jegyzőkönyveket hamisítványnak tartják, hogy ennek az írásnak különféle eszméi rokonságban vannak a centralisztikus és diktatórikus rezsimek által alkalmazott eszmékkel, úgyhogy ez a dokumentum igen jó kézikönyvként kínálkozik azoknak, akik egy új bonapartizmust vagy totalitarizmust akarnak bevezetni. Van igazság ebben a megállapításban. Ez azt jelenti, hogy e nézőpontból az okkult háborút széles és rugalmas keretek között kell felfognunk. Így érthetjük meg azt a szerepet, amelyet látszólag szembenálló, és a zsidó-szabadkőműves összeesküvés – alapjában szimplifikáló – formulájára nagyon kevéssé visszavezethető jelenségek is betölthetnek. 9.)
    Noha nem jelentéktelen az a szerep, amelyet a zsidóság és a szabadkőművesség a modern felforgatásban betöltött, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük egyik vagy másik akciójuk valódi történelmi helyét, valamint képesnek kell lennünk arra, hogy megsejtsük azt a határt, amelyen túl az okkult háborúnak tovább kell fejlődnie – bevetve a zsidóságon és a szabadkőművességen túli erőket, amelyek még az előbbiek ellen is fordulhatnak. Hogy ezzel számot vessünk, elegendő hivatkoznunk a kasztok regressziójának törvényére, amelyet már akkor alapul vettünk, amikor az utóbbi idők történelmének valódi értelmét magyaráztuk. 10.) A szellemi vezetők és szakrális királyok által irányított civilizációt harcos arisztokráciák által vezetett civilizációk követték. Ezeket azután – különösen dinasztikus formáikban – aláásta a harmadik rend civilizációja; a következő fázis pedig a negyedik rend kollektivista civilizációjáé volt. Márpedig ha jól megnézzük a dolgokat, a modern zsidóság mint hatalom (azaz eltekintve az egyedi zsidó elemeknek és szerzőknek tulajdonítható szétszórt és ösztönös szétziláló, demoralizáló mellékakcióktól) elválaszthatatlan a harmadik rend civilizációjában felbukkanó kapitalizmustól és tőkétől. Hasonlóképpen állnak a dolgok a modern szabadkőművességgel: a harmadik rend győzelmét készítette elő (ideológiailag), ezt támogatta, és ma is a felvilágosodás és a francia forradalom alapelveinek őreként jelenik meg. Tanításai a modern demokrácia egyfajta laikus vallását képviselik: ennek vonalában folytatta és folytatja ma is – hol nyíltan, hol félig titkosan – harcos tevékenységét. Mindez azonban az utolsó előtti fázisra jellemző. Ha ezt a fázist – vagyis a harmadik rend demokratikus és kapitalista civilizációjának egész ciklusát – felváltja az utolsó, kollektivisztikus fázis (amelynek a harmadik rend civilizációja – akarata ellenére – útját egyengette), magától értetődik, hogy ebben sem a zsidóságot, sem a szabadkőművességet nem fogja megilletni a világfelforgatás központi vezetőerejének szerepe. A főáramlat mint felszámolandó csökevényekkel – akár még szembe is fordulhat velük, mint ahogy különben ez már helyenként igazolódni is látszik azokban az országokban, amelyekben konszolidálódni kezdenek a negyedik rend által ellenőrzött (marxista) rezsimek (annak ellenére, hogy győzelmüket eleinte gyakran támogatták a zsidók és a szabadkőművesek).
    Másrészt ami a bizonyos körök által nemrégiben védelmezett szélsőséges „marxista-szabadkőműves tézist” illeti, a jelenlegi helyzet megerősíti ennek nem kielégítő voltát. Valóban a fantasztikum területére tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy a ma harcban álló nagyhatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a vörös Kína – vezetői a zsidók és szabadkőművesek valamilyen nemzetközi központjából összehangolt utasításokat kapnak (Kínában egyébként sincsenek sem zsidók, sem szabadkőművesek), és következésképpen egy egységes cél megvalósításán dolgoznak. Ismételten kimondjuk: a befolyások szélesebb rendjére kell ma hivatkoznunk, ha ebben az értelemben akarjuk orientálni a kutatást. 

II.

Gyakorlati okokból is különösen fontos ismernünk az okkult háború eszközeit: azokat az eszközöket, amelyeket a világfelforgatás erői tevékenységük elrejtésére, befolyásuk folyamatos érvényesítésére és ellenfeleik tevékenységének megakadályozására használnak. De mielőtt még szólnánk erről, megjegyezzük, hogy az alább kifejtendő pontok némelyikéhez a kezdeti impulzust azok a vizsgálódások adták, amelyeket különböző írásaiban René Guénon végzett. Ő többek között egyike volt azoknak, akik a modern kor számos visszássága mögötti rejtett háttér iránt a legérzékenyebbek voltak.
    Kezdjük a pozitivista szuggesztió eszközével, megismételve néhány korábbi megjegyzésünket. Az a véleményünk, hogy az események és a történelem úgynevezett pozitív szemléleti módja nem egy igen szűklátókörű mentalitáshoz kapcsolódó orientáció következménye, hanem egy olyan szuggesztióé, amelyet tevékenységük elrejtése céljából – az antitradicionális erők gyakoroltak a modern kultúrában. Aki azt hiszi, hogy a történelmet kizárólag a rivaldafényben álló emberek csinálják, és a legszembetűnőbb gazdasági és politikai, társadalmi és kulturális tényezők határozzák meg, az nem látja s ugyanakkor nem is keresi a mélyebben fekvő okokat: márpedig éppen ezt óhajtják mindazon erők, amelyek a föld alatt akarnak tevékenykedni. Egy civilizáció, amelyben a pozitivista előítélet uralkodik, a legalkalmasabb terület a – korábbi terminológiánkat használva „harmadik dimenzióból” kiinduló tevékenység számára. Nagyrészt éppen erről van szó a modern civilizáció esetében. Ezt a civilizációt a pozitivista, racionalista és szcientista előítélet útján rövidlátóvá és védekezésre képtelenné tették. Még messze vagyunk attól, hogy le tudjuk tépni azoknak az eszméknek az álarcát, amelyek a modern mentalitás és oktatás stabil bázisai, azokét az eszmékét, amelyek nem egyszerűen téves és korlátolt eszmék, hanem – a már ismertetett okokból – az antitradíció erői által széthintett és táplált szuggesztiók.
    Említettünk már néhány – az események sorát értelmező – nem pozitivista koncepciót is. Ezek magyarázatképpen különböző entitásokat kapcsolnak be: az „abszolút szellemet”, az „élan vital”-t, vagy éppenséggel a hiposztatizált és nagy kezdőbetűvel írt történelmet. Ez csak néhány példa az okkult háború második eszközének alkalmazási lehetőségére. A behelyettesítések taktikájáról van szó, amit akkor használnak, ha attól tartanak, hogy miután a világfelforgatás okkult játékát megkönnyítő eszmék egy része elvesztette erejét, a „történelem tárgyai” felébrednek. Az említett esetben ezek a zavaros fogalmak egyfajta csalétkül szolgálnak a pozitivista eszmékkel elégedetlenek számára – abból a célból, hogy ne nézzenek abba az irányba, amelybe nézniük kellene. E fogalmak homálya éppoly jól elrejti a dolgokat, mint a pozitivista vakság. Az emberek játszadoznak a „filozófiával” – közben pedig a terv végrehajtása akadálytalanul folytatódik.
    A behelyettesítések taktikáját gyakran eredményesen lehet alkalmazni az utánzatok taktikájának formájában. Miről van szó? Előfordulhat, hogy a destruktív tevékenység hatásai – miután elérték az anyagi síkot – annyira nyilvánvalóvá válnak, hogy ellenhatást váltanak ki. Az ellenhatás eszméket és jelképeket keres, amelyeket használni lehet a védekezés és újjáépítés céljaira. Ilyen eszméket és jelképeket lehet is találni. Jobbik esetben a tradicionális múlt emlékeiről van szó, amelyeket éppen egy felbomlás által fenyegetett társadalom vagy civilizáció egzisztenciális reakciója éleszt fel. Ilyenkor a titkos harcot nem közvetlen formában folytatják: inkább arról gondoskodnak, hogy a kérdéses eszméknek csupán bizonyos meghamisított utánzatai terjedjenek el és érvényesüljenek. Ekképpen az ellenhatást meggátolják, eltérítik, sőt ellenkező irányba fordítják, ami lehetővé teszi, hogy tovább hassanak azok az influenciák, amelyek ellen védekezni akartak.
Ilyen – manapság gyakran alkalmazott – taktika különböző területeken bontakozhat ki: a szellemi és a kulturális szférában éppúgy megjelenhet, mint a politikaiban. Példa erre a „tradicionalizmus”. Beszéltünk már arról, hogy mit jelent a magasabb értelemben vett „tradíció”: azt a formát, amit a magasból jövő erők egy adott kulturális környezet és egy adott korszak bonyolult lehetőségeinek adnak, éspedig individualitásfeletti és lényegében történelemfeletti értékeken keresztül, valamint egy olyan elit révén, amely ezeknek az értékeknek a segítségével tekintélyt és természetes presztízst tud szerezni. Mármost napjainkban gyakran előfordul, hogy a „tradícióhoz” való visszatérés zavaros vágyát okkult módon a „tradicionalizmus” felé fordítják. Ennek tartalmát a szokások, a rutin, a csökevények, a múlt szimpla maradványai alkotják – anélkül, hogy megértenék mindezeknek a szellemét, és különválasztanák azt, aminek nem csupán az az érdeme, hogy régi, hanem ezen felül még örökérvényű is. Ezért az efféle nem tradicionális, hanem tradicionalista magatartásmódok jó céltáblák az ellenfél számára, amely a tradicionalizmus elleni támadással álcázza a tradíció elleni támadást. A tradicionalizmust pedig könnyű támadni, hiszen ezt – amint azt már láttuk – elősegítik az olyan jelszavak, mint az „anakronizmus”, a „történelmietlenség”, a „mozdulatlanság”, a „regresszió” stb. Így az ellenhatás megbénul, és a manőver sikeresen eléri a kitűzött célt.
    Az általános sémáról könnyű lenne rátérni az egyes esetekre. A jelenkori történelem bővelkedik az ilyenekben. Így például gyakran alkalmazták a hamisító behelyettesítések és az utánzatok taktikáját a politika területén a római eszmére annak jelképeivel egyetemben, az árja eszmére, a birodalomnak avagy a „Reich”-nak a koncepciójára – aminek gyászos következményei nem kerülhetik el egyetlen éles szemű megfigyelő pillantását sem.
    Negyedik helyen kell hivatkoznunk az inverzió taktikájára. Vegyünk egy tipikus példát. A világfelforgatás titkos erői pontosan tudták, hogy az elpusztítandó rend alapja a természetfeletti elem, vagyis a szellem – nem mint filozófiai absztrakció vagy hittétel, hanem mint magasabb valóság: minden „emberi” integrációjának vonatkoztatási pontja. Miután a materializmus és a szcientizmus elterjesztésével korlátozták azt a befolyást, amelyet ebben az összefüggésben a Nyugaton uralkodóvá vált vallás még gyakorolni tudott, a felforgatás erői arra összpontosították tevékenységüket, hogy mindazok a természetfölötti felé irányuló törekvések, amelyek kívül esnek az uralkodó valláson és annak dogmatikai keretein, tévútra jussanak. Az úgynevezett „neospiritualizmuson” – nemcsak legalantasabb, spiritiszta formáiban, hanem orientalizáló és okkultista irányzataiban is ( és ehhez hozzátehetjük még a tudattalanra, az irracionálisra és a hasonlókra vonatkozó elméleteket) – igen figyelemreméltó módon érezhető az inverzió taktikája. Ahelyett, hogy az embert felemelnék ahhoz, ami valóban természetfeletti elemként túlmutat a személyiségen, egy nemritkán határozottan baljós jellegű inverzió eredményeképpen az általuk mutatott út a személyiségalattiban és a ráción inneniben ér véget.
    Az így elért eredmény kettős. Az eltévelyedések iránt táplált, számos esetben jogos bizalmatlanságot könnyű volt kiterjeszteni olyan eszmékre, amelyeket összekevertek az eltévelyedés eszméivel, noha lényegében semmi közük nincs hozzájuk. Így ezeket az eszméket olyan helyzetbe hozták, hogy többé nem jelentettek túl nagy veszélyt. Érezhető ez a manőver annak nagy részén, amit – a filológia és az akadémiai szaktudományok sivár és meddő tájain kívül – a Nyugat a Keletből megismert. Itt minden jelentősen eltorzítva jelenik meg, ez pedig nemcsak korlátozza azt a befolyást, amelyet a hiteles keleti szellemi örökség különböző aszpektusai gyakorolhatnának, hanem Nyugatból még szélsőségesen korlátolt és torz önvédelmi reakciót is kivált. Másik példaként gondoljunk azokra a körökre, amelyek mihelyt szimbolizmusról vagy ezoterizmusról van szó, csak a szabadkőművességre és a teozofizmusra tudnak gondolni, akkor is, ha azokra a magasrendű ókori tradíciókra történik utalás, amelyeknek sem az egyikhez, sem a másikhoz nincs közük; a pozitivista és racionalista előítélet – amely minden effélét egységesen babonának és képzelődésnek állít be – bizonyos kritikai módszerekkel azután elvégzi a maga dolgát. Nem állnak sokkal jobban a dolgok azzal a harcos katolikus apologetikával kapcsolatban sem, amely csak naturalizmust, panteizmust vagy még rosszabbat lát mindabban, ami nem áll be az ő vonalába; itt az összehangolt akciók és reakciók játékának olyan zavarairól és hatásairól van szó, amely a katolicizmus nem kevés képviselőjén is uralkodik.
A második eredmény nem eszmei, hanem gyakorlati és konkrét területen mutatkozik. A szellemi és a természetfeletti felé irányuló inverz törekvések elősegíthetik a személyiség elleni körmönfont támadásra mindig kész sötét erők felmerülését. Pontosan ide vezet számos, a racionalizmus és az intellektualizmus ellen irányuló reakció, és mindenekfelett ide vezetnek a tudattalanra vonatkozó elméletek, amelyek a pszichoanalízisben immár széles körű gyakorlatot nyertek – de még e nélkül is kiváltképpen kedveznek a kóros hiszékenység terjedésének.
    Egy újabb taktika a visszaütés taktikája. Erre akkor kerül sor, amikor a tradicionális erők, amelyekre éppen le akarnak sújtani, akcióba lépnek más, ugyancsak tradicionális erők ellen. Az ilyen akciók rendszerint kezdeményezőik ellen fordulnak. Például a világfelforgatás titkos erői – megfelelő beszivárgások vagy szuggesztiók révén – elérhetik, hogy egy adott tradíció képviselői azt gondolják: saját tradíciójukat akkor erősíthetik meg a legjobban, ha más tradíciókat aláásnak vagy diszkreditálnak. Aki nem lát át a szitán, és materiális érdekektől vezetve egy tradicionális beállítottságú népen belül támadja a tradíciót, az előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy az ő tradícióját is támadások fogják érni, mégpedig egy – hogy úgy mondjuk – visszaütő lendület révén. A világfelforgatás erői nagyon számítanak erre a taktikára. Ezért minden eszközzel arra törekednek, hogy az összes magasabb eszme hajoljon meg a partikuláris érdekek, a térítő szándékok, illetve – más vonatkozásokban – a gőg és az uralomvágy zsarnoksága előtt. Ezek az erők nagyon jól tudják, hogy ez a legjobb módszer minden valódi egység és kohézió felbomlasztására s egyúttal egy működésüket rendkívül megkönnyítő állapot előidézésére. Jól tudják, hogy létezik az immanens igazságosság objektív törvénye; hogy – amint mondani szokták – Isten malmai lassan őrölnek, de finomra. S ennek megfelelően is viselkednek: kivárják, míg a megfontolatlan kezdeményezések gyümölcsei beérnek – és akkor közbelépnek.
    A politika területén ehhez kapcsolódik minden olyan eset, amikor machiavellista módon használják fel a forradalmi erőket. Rövidlátó államférfiak gyakran hitték azt, hogy adott körülmények között ellenséges nemzeteknél forradalmi mozgalmakat kirobbantani vagy támogatni igen jó eszköz arra, hogy saját népüket előnyös helyzetbe hozzák. Miközben persze nem, vagy csak túl későn vették észre, hogy ellenkező eredményt értek el. Azt hitték, hogy eszközként használhatják a forradalmat – pedig a forradalom tette őket eszközévé. A forradalom, miután segítségükkel más országokban győzedelmeskedett, majdnem mindig elérte és magával sodorta az ő országukat is. A modern történelem jelentős részben olyan felforgatás színtere volt, amely tragikus módon éppen ilyen úton terjedt el. Ezért nem ismételhetjük elég gyakran, hogy csak egy eszme iránti feltétlen hűség nyújthat védelmet az okkult háborúban; ahol ez a hűség meginog, ahol az úgynevezett reálpolitika esetleges céljainak engedelmeskednek, ott az ellenállás arcvonala már alá van aknázva. Hasonló keretben kell látni például azt is, hogy hogyan ütött vissza a „népek önrendelkezési joga”. Ezt az elvet a demokráciák ideológiai eszközként használták a II. világháborúban, hogy azután véget vetve Európa presztízsének és elsőbbségének – lesújtson minden fehér népre.
Amikor a világfelforgatás titkos erői attól félnek, hogy túlságosan exponálják magukat, vagy észreveszik, hogy a kulisszák mögött meghatározott cél előre nem látott körülmények következtében – legalábbis fő vonásaiban – lelepleződik, működésbe hozzák a bűnbaktaktikát. Megkísérlik elérni, hogy az ellenfél figyelmét olyan momentumok kössék le, olyan elemekre koncentrálódjon, amelyek csak részlegesen vagy alárendelt módon felelősek gaztetteikért. Ha ez sikerül, a reakció egésze a bűnbakká tett elemek felé fordul. Bizonyos szünet után pedig a titkos front folytathatja a játszmát, mert az ellenfél azt hiszi, hogy már felfedezte ellenségét, és más teendője nincs. Amikor fentebb a Cion bölcseinek jegyzőkönyeiről beszéltünk, a zsidóságnak és a szabadkőművességnek tulajdonított szereppel kapcsolatban utaltunk ennek a taktikának egy lehetséges esetére. Óvakodnunk kell tehát minden egyoldalúságtól, és sohasem szabad szem elől tévesztenünk az igazi titkos front bonyolult képletét.
    Térjünk rá a felhígítás taktikájára. A felhígítás taktikája tulajdonképpen csak egy aszpektusa a „pótszerek taktikájának”. Hogy megértsük a bemutatandó példát, a következőket kell előrebocsátanunk: a jelenkor válságához vezető folyamat eredete a távoli múltba nyúlik, és ez a folyamat különböző fázisokon keresztül fokozatosan bontakozott ki. 11.) A válság tehát már jelen volt e fázisok mindegyikében, csakhogy látens – potenciális, s nem aktuális – formában. A „haladás” elméletét úgy tekinthetjük, mint azon szuggesztiók egyikét, amelyeket a világfelforgatás titkos erői azért terjesztenek, hogy a figyelmet eltereljék az eredetről, s hogy a világ – a technikai-ipari civilizáció diadalának délibábjától kísérve – mind mélyebbre zuhanjon. Az utóbbi idők tragikus eseményei mindazonáltal egyfajta részleges felébredést eredményeztek ebből a hipnózisból. Sokan kezdték belátni, hogy az állítólagos haladás iránya párhuzamos a szakadék felé rohanással. Így a „megállás” és az „eredethez való visszatérés”, mint a normális civilizáció helyreállításának egyetlen eszköze, sokak jelszavává vált. Ekkor azonban – hogy megakadályozzon minden radikalizmust – az okkult front új eszközöket mozgósított. Mindenekelőtt ezúttal is elővették az „anakronizmus” és a „reakció” jelszavait; később úgy irányították a dolgokat, hogy az eredet felé törekvő erők olyan stádiumokhoz jussanak el vonatkoztatási pontjukat keresve, amelyekben a válság és a romlás, ha kevésbé kibontakozott formában is – következésképpen kevésbé felismerhetően –, de már jelen volt. Ez a kelepce szintén bevált. A világfelforgatás irányítói természetesen tudják, hogy ilyenkor már nincs többé komoly veszély: csak ki kell várni, hogy – a korábban kibontakozó folyamatokhoz hasonló módon – rövidesen minden ismét visszatérjen eredeti medrébe; s egy ilyen visszarendeződést követően már szinte semmi esélye nincsen a megsemmisüléssel szembeni újabb kibontakozásnak.
    Erre a taktikára is számos történelmi példát lehetne felhozni. Ezek különösen tanulságosak lennének annak számára, aki kezdeményező szerepet akarna játszani egy újjáépítő tevékenységben. Először is alaposan tanulmányoznia kellene a modern nacionalizmus néhány vonását. Ismerjük azt a forradalmi, felforgató és hierarchiaellenes funkciót, amelyet a „nemzet” kollektivista-demagóg fogalma a civilizáció és az európai politikai szervezet korábbi formáival szemben betöltött. Viszont azok, akik a különböző internacionálék – különösen a kommunista internacionálé – ellen harcoltak, s akiknek éppen a „nemzet” volt a vonatkozási pontjuk, ritkán foglalkoztak azzal, hogy ezt a kifejezést pontosan definiálják: hogy az többé ne jelentse egyik állomását éppen annak az útnak, amely pontosan ahhoz a célhoz vezetett, ami ellen küzdeni akartak.
    E ponton elegendő a tömegek nacionalizmusa és a spirituális nemzet, illetve a nemzeti állam és a tradicionális állam közötti különbségre gondolnunk. Ami a nacionalizmust illeti, annak nivelláló és antiarisztokratikus funkciója van, s ilyen módon mintha csak előjátéka lenne annak a még nagyobb nivellálásnak, amelynek közös nevezője már nem a nemzet, hanem a nemzetköziség. A spirituális nemzet, vagyis a tradicionális állam esetében a nemzet fogalma egy újbóli felemelkedés alapjául is szolgálhat, s így az internacionalista bomlasztás elleni első reakció lehet: rajta keresztül egy differenciálódási princípium érvényesülhet, amely minden egyes népen belül tagozódás és hierarchia kialakulását eredményezheti. De ahol hiányzik e két szemlélet ellentétének a felismerése, ott a megkülönböztetés nélküli nacionalizmus azt a veszélyt rejti magában, hogy a felhígítás taktikája diadalmaskodik. S ez a veszély már be is igazolódott. Erre – avagy a nacionalista orientáció efféle jelentőségének lehetőségére – való tekintettel segíti és támogatja többek között a szovjet kommunizmus a még nem marxizált területeken az úgynevezett fejlődő népeknek, a kolonializmus állítólagos áldozatainak a nacionalista orientációját – miközben saját területén küzd a nacionalizmus mint ellenforradalmi jelenség ellen. Arra számít ugyanis, hogy a későbbi fejlődés elvezet abba a stádiumba, amelyben learathatók lesznek a kívánt gyümölcsök.
    Említsük meg a felhígítás taktikájának két másik példáját. Az egyik – gazdasági-társadalmi vonatkozásban – a marxizmus különböző „nemzeti” és szociálreformista változataihoz kapcsolódik. Itt hígított dózisban, de ugyanarról a bajról van szó. Ugyanez érvényes a „szocializáló” elméletekre is, amelyek – ahogy már említettük – olyanok, mint a fellegvárba bevitt trójai falovak: nem közvetlen támadással foglalják el a várat, hanem egy természetes, logikus belső kibontakozás révén. A második példa kulturális területre vonatkozik. Már beszéltünk a modern felforgatással összefüggésben a pszichoanalitikus elméletek jelentőségéről. Mármost azok között, akik képesek az egészséges véleményalkotásra, ellenérzés nyilvánul meg ennek az áltudománynak a legvaskosabb – tiszta vagy „ortodox” freudizmusnak megfelelő – formáival szemben. Ekkor újra a felhígítás technikáját alkalmazzák: az érzékenyebb ízlésűek számára elősegítették egy spiritualizált pszichoanalízis kialakulását és elterjedését. Ennek az az eredménye, hogy azok, akik szembefordultak Freuddal és tanítványaival, már nem fordulnak szembe például egy Junggal – észre sem véve, hogy itt ugyanarról a tévelygésről van szó, mégpedig veszélyesebb, mert szubtilisebb formában. Ez a forma azért is veszélyesebb, mert itt a freudizmusnál sokkal határozottabban visznek be egy fertőző exegézist spirituális területre.
    Egy további taktika: összecserélni egy princípiumot a princípium képviselőivel. A tradicionális intézmények dekadenciája sok tekintetben képviselőik dekadenciájával kezdődött. Tényleges felbomlásukat és szétrombolásukat azonban a princípiumok és személyek összekeverése tette lehetővé – és ez megint az okkult háború egyik fegyvere. Amikor egy adott elv képviselői hivatásukra méltatlannak bizonyulnak, az ellenük indított támadást egyszerre kiterjesztik magára a princípiumra, sőt főként az ellen irányítják. Nem érik be annak megállapításával, hogy adott személyek nem ütik meg a princípium által megkövetelt mértéket, és nem azt követelik, hogy – a normális állapotot helyreállítandó – alkalmas emberek lépjenek a helyükbe, hanem azt állítják, hogy a princípium önmagában hamis, megrontó vagy bukott, s hogy ezt a princípiumot más princípiummal kell helyettesíteni. Ennek a taktikának majdnem minden forradalomban elsőrendű szerepe volt. Úgy is meghatározhatjuk ezt, mint olyan taktikát, amely a rendszeren belül fellépő válságot a rendszer válságának tünteti fel. Erre vonatkozó példák mindenkinek olyan mennyiségben állnak rendelkezésére, hogy a rájuk való hivatkozás csaknem szükségtelen. A monarchiák és arisztokráciák elleni támadások pontosan ezen a vonalon mozogtak. A marxizmus ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor a kapitalizmus visszaéléseire hivatkozva megtámadta a magángazdálkodást, és meghirdetett egy kollektív gazdasági rendszert. Szellemi téren is számos példát találhatunk. Avagy a lutheri reformáció nem használta-e ürügyként a római egyház képviselőinek romlottságát, hogy azután áttérve a személyekről a princípiumokra, kétségbe vonja a tekintély elvét és a katolikus tradíció alapvető eszméinek egész sorát?!
    Végül szeretnénk megemlíteni az okkult háború utolsó fegyverét, bár ez csak egy meglehetősen specializált területre vonatkozik: ez a kiszorító beszivárgás taktikája. E taktikát akkor alkalmazzák, amikor egy adott – spirituális, vagy általában tradicionális típusú – szervezet a degenerálódásnak olyan állapotába jut, hogy exponensei már csak nagyon keveset tudnak annak igazi belső alapjáról: tekintélyének és presztízsének bázisáról. A szervezet élete ilyenkor egy alvajáró lény vagy egy lelkétől megfosztott élő test automatikus életére emlékeztet. A centrumban ekkor egyfajta – hogy úgy mondjuk – szellemi „űr” keletkezik, amit beszivárgás révén más, felforgató jellegű erők foglalnak el, amelyek a külsőségeket ugyan változatlanul meghagyják, a szervezetet azonban az eredetiektől teljesen eltérő – ha azokkal nem merőben ellentétes – célokra használják. Továbbá nincs kizárva, hogy ezek a befurakodott elemek az ellenőrzésük alá vont terület szétrombolásán fognak munkálkodni. Például úgy, hogy rejtve botránykeltésre alkalmas motívumokat hoznak létre, amelyek számukra megfelelő – negatív – reakciókat válthatnak ki; később pedig megfelelő időben működésbe hozzák az előbb említett taktikát: összekeverik az elvet a személyekkel. Mindezek fényében megérthetjük a tegnap és a ma számos jelenségét. Miután már beszéltünk a szabadkőművességről, hadd említsük meg: biztosak lehetünk abban, hogy a modern szabadkőművességnek – mint felforgató erőnek – a megszületéséért a kiszorításnak és az inverziónak néhány régebbi szervezet keblében végrehajtott taktikája a felelős. E szervezetekből a modern szabadkőművességben puszta maradványokként – fennmaradtak struktúrák, szimbólumok és hierarchikus rendszerek, miközben a tényleges irányító influenciák már jó ideje egészen más természetűek.
    Reméljük, az a tény, hogy csak kevés példát mutattunk be, és elsősorban a princípiumokkal foglalkoztunk, nem akadályozza meg annak felismerését, hogy ezek a princípiumok a különböző területeken sokrétűen alkalmazhatók – hiszen nem létezik egyetlen olyan terület sem, amelyen az okkult háború ne bontakozott volna ki, s ne terebélyesedne még manapság is szüntelenül. Mindazonáltal a legfontosabb terület, amelyen fel kell használnunk az okkult háború fegyvereinek ismeretét, belső világunk: saját gondolkodásunk. Mindenekelőtt itt kell résen lennünk; itt kell felismernünk a bizonyos eszmék és reakciók sugalmazásával kísérletező szubtilis influenciákat. S ha ez sikerül, akkor bárkik is legyenek ellenfeleink, még ha nem is tudjuk őket behatárolni, azt fogják tapasztalni, hogy titkos akcióik többé nem vezetnek eredményre.
    Ismételjük tehát, hogy itt egyáltalán nem filozófiai spekulációkról vagy fantasztikumokról van szó, hanem komoly és pozitíve megragadható dolgokról. És meg vagyok győződve arról, hogy mindaddig, amíg a felforgatásellenesség vagy a tradíció frontjának irányítói és harcosai ki nem fejlesztették magukban azt a képességet, hogy megsejtsék a rejtett okok világát, s így alkalmas terepen tudjanak szembeszállni az ellenféllel, nem mondhatják el magukról, hogy érettek feladatuk ellátására. Emlékezzünk a jegyzőkönyvek bölcseinek mítoszára: velük szemben azok az emberek, akik csak a „tényeket” látják, olyanok, mint az ostoba állatok. Kevés remény van arra, hogy bármit is megőrizhessünk, ha az új mozgalom vezetői között nincsenek olyan emberek, akik a materiális harcot ki tudják egészíteni egy titkos és kérlelhetetlen tudással, amely nem a sötét erőket, hanem a tradicionális szellemiség fénylő princípiumát szolgálja.

Fordította: F. d. F.

Jegyzetek

    1.) A szóban forgó szövegrészlet a Jegyzőkönyvek magyar kiadásában (Útban a világuralom felé... Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a berni protokoll per, Bp. én., p. 58, ford. Szabó István) némileg eltér Evola változatától: „A gójok állati esze egy fogalom széttagolására és a megfigyelésére egyáltalán nem képes; még kevésbé tudják előre látni, hogy bizonyos döntések minő messzemenő eredményekre fognak vezetni. A zsidók és a gójok szellemi képességeiben mutatkozó mélyenjáró különbségek világosan mutatják, hogy mi zsidók vagyunk a kiválasztott nép és az igazi emberek. Homlokunkról magas szellemi erő sugárzik, míg a gójoknak csupán ösztönszerű, állati eszük van. Tudnak ugyan látni, azonban nem tudnak előrelátni; képtelenek arra, hogy valamit feltaláljanak, kivéve tisztán testi dolgokat”. (A szerkesztő megjegyzése.)
    2.) Disraeli mondása Sybill című regényében található; Malinsky és De Poncis megfigyeléseiket La guerre occulte (Paris, 1935; 2. olasz kiadás La Rune, Milano, 1961) című könyvükben fejtették ki, míg az utolsó idézet Niet La Russie d'aujourd'hui (Paris,1903) című művéből származik.
    3.) Vita Italiana, Roma,1937.
    4.) Dialogue aux enfers entre Montesquieu et Machiavel, ou la politique de Machiavel au XIX siécle, par contemporaine, Bruxelles, 1984.
    5.) H. Wast, Oro, Buenos Ayres, 1935, p. 20. Fordnak (a közismert nagyiparosnak) a megjegyzése a The World 1921. február 17-i számában megjelent cikkből való; később ugyanezt a kérdést kifejtette A nemzetközi zsidó című jól ismert munkájában is. Amikor az 1921-es cikk a Jegyzőkönyvek „tizenhat évvel ezelőtti” kiadásáról beszél, a Nílus-féle 1905-ös kiadásra utal; de az első, sokszorosított kiadás valószínűleg 1897-ből való.
    6.) A kommunizmusról például ezt olvashatjuk: „Az a tény, hogy a nem zsidókhttps://www.youtube.com/watch?v=tg14TAzlHmokal sikerült
elfogadtatnunk egy ennyire téves eszmét, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a mieinkhez képest milyen silány fogalmaik vannak az emberi életről; ezen alapul a sikerbe vetett reményünk.”
    7.) Mint különösen érdekes példát kell megemlítenünk, hogy Darwinnál kevesen segítették hozzá jobban a titkos frontot eszméi diadalához; Darwin rögtön kiemelkedően nagyszámú tanítványra talált, akik felforgató eszméit továbbfejlesztették és népszerűsítették.
    8.) Ennek dokumentálására lásd a Jegyzőkönyvek idézett olasz kiadását, pp.194-208.
    9.) Annak idején egy különös művecske került a kezünkbe, amelyet 1937-ben Párizsban szinte illegálisan publikáltak ezzel a címmel: La derniére perfidie de la race perfide: Hitler instrument d'Israel. Itt azt a tézist hirdették, hogy az igazi titkos „Cion bölcsei” még az antiszemita Hitlert is egy világfelforgatás kiprovokálására használják. Ez következményeiben - a személyiség és a szabadság még megmaradt értékeinek tönkretételével - hozzá fog járulni végső céljaik eléréséhez. Nem tagadhatjuk, hogy ez a II. világháború előtt megjelent írás - amely egyébként bővelkedik hibákban és tévedésekben - szintén visszatükrözött egy nem teljesen fantasztikus meglátást - feltéve, ha eltekintünk az Izraelre való hivatkozástól, és megkülönböztetjük a Harmadik Birodalomban tevékenykedő különböző - pozitív és negatív - influenciákat.
    10.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét.
    11.) Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét („A modern világ genezise és arca”).

Érpatak 2014. augusztus 2. "Tiltakozás az izraeli szabadkőműves terrorállam népirtása ellen"