2001. szeptember 11 - az új Pearl Harbor?

2001. szeptember 11

- az új Pearl Harbor?

Dr Drábik János írásai

Lehet, hogy ez a szörnyű terrorcselekmény egyben a rejtett hatalomgyakorlás újabb mesterműve is? Lehet, hogy a tavaly szeptemberi eseményekhez vezető kezdő impulzusok ez alkalommal is a nem látható, de létező háttérhatalom szférájából származtak? A hasonlóság a Hawaii szigeteken állomásozó amerikai flotta ellen végrehajtott 1941. december 7-i japán támadás és a 2001. szeptember 11-i - a New York-i World Trade Center, valamint a washingtoni Pentagon elleni - terrorakció között ugyanis jóval nagyobb, mint ahogyan első látásra tűnik. Ebben az írásban arra teszünk kísérletet, hogy a 2001. szeptember 11-i tragédiát az 1941. decemberi Pearl Harbor elleni támadás tanúságainak a fényében elemezzük. A látszatok szövedékén áthatolni óhajtó kutató a két esemény mögött a háttérhatalom nagyon hasonló stratégiájába ütközik. Ennek a stratégiának a célja olyan ürügyül használható sokkhatás előidézése, amely biztosítja a nemzetközi pénzügyi közösség számára az amerikai nép és a világközvélemény támogatását már elkészült globális terveinek a megvalósításához. Ilyen sokkhatás nélkül ez a támogatás hiányozna. Az ártatlanok ezreinek életét kioltó két tragikus esemény - a történelem háttérirányítása szempontjából - a rejtett hatalomgyakorlás mesterien kigondolt és álcázott akciójának minősíthető. A döntéshozóknak úgy kellett húzogatniuk a színfalak mögött a szálakat, azaz olyan körülményeket és feltételeket kellett teremteniük, amelyek biztosították a kívánt eredmény bekövetkezését a tényleges irányítók látható közreműködése és lelepleződésük kockázata nélkül.

A háttér-politizálás titkos laboratóriumaiban elégséges a konfliktus megtervezése, alkotóelemeinek térben és időben történő készenlétbe-helyezése, valamint a katalizátorok szerepét betöltő tárgyi és személyi feltételek biztosítása. Egy ilyen kondicionált helyzetben már csak várni kell, hogy a megfelelő időpontban aktivizált provokáló-kiváltó tényező hatására a "multikomponens-kémiai-reakció" (a sok-tényezős-vegyifolyamat) szinte magától lezajlódjék, az alkotóelemek összerendeződjenek és a "végtermék", a sokkhatást kiváltó konfliktus előálljon. Ez a sokkhatás - a történelem tanúsága szerint - rendszerint olyan ürügyként használható tragikus esemény, amely biztosítja az igazi tettesek rejtve maradását a láthatatlan hatalom sűrű homály által fedett háttér-világában. Ez az ürügy a történések látható színpadán mások bűnösségére utal, lehetővé téve a másodlagos szereplők bűnbakká minősítését és felelősségre vonását az igazi, elsődleges bűnösök helyett. A sokkhatás nélkülözhetetlen a közvélemény manipulálásához, legfőbb funkciója azonban az, hogy megfelelő alkalmat nyújtson a háttérhatalom stratégiai programjának a burkolt végrehajtásához úgy, hogy a szálakat a háttérből mozgatók ne lelepleződjenek le, és a valódi indítékok, célok se derüljenek ki.

Pearl Harbor 60 év után

Oroszország pénzügyi eszközökkel történt függőségbe taszítása kapcsán már idéztük Soros Györgyöt, miszerint "a nagy pénzek formálják a történelmet." A 60 évvel ezelőtt Pearl Harbor ellen intézett támadás és a 2001. szeptember 11-i események szemléletesen támasztják alá ezt a megállapítást. Pearl Harbor tanúsága ezért ma aktuálisabb, mint valaha. Rendkívüli fontossága ellenére az amerikai polgárok többsége még mindig nem ismeri a teljes igazságot, és még mindig azt tartja igaznak, amit Roosevelt elnök "A becstelenség napja" néven ismertté vált álszent beszédében 1941. december 8-án elmondott. Az e beszédben megfogalmazott legenda és megtévesztő retorika ma is meghatározza az amerikaiak többségének álláspontját. Az Egyesült Államok polgárait 1944-ben csak egy hajszál választotta el attól, hogy megtudják az igazságot. Thomas E. Dewey a köztársasági párt akkori elnökjelöltje megbízható forrásból tudomást szerzett arról, hogy Roosevelt 1941. november 26-át követően Japán valamennyi titkos diplomáciai üzenetét elolvasta, mivel már megfejtették a "Bíbor" elnevezésű titkos japán kódrendszert. Roosevelt azonban elmulasztotta a Csendes-óceáni amerikai haderő parancsnokainak, Walter C. Shorttábornoknak és Husband E. Kimmel tengernagynak az időben történő tájékoztatását. Dewey arra készült, hogy ezt a tényt egy nagy kampánybeszédben közölje az amerikai választókkal. Amikor Roosevelt értesült ellenfelének erről a szándékáról, akkor George C. Marshall vezérkari főnök útján rávette Dewey-t, hogy mondjon le tervéről, mivel veszélyeztetné az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit az, ha a japánok megtudnák, hogy titkos kódjukat az amerikaiak megfejtették. Ennek az érvelésnek csak a köztársasági párt elnökjelöltjének a félrevezetése volt a célja, mert a japánok már 1941. áprilisában tudomást szereztek a németektől, hogy az általuk használt kódot az amerikai hírszerzés megfejtette. Dewey azonban ezt nem tudta és hazafias kötelességből lemondott tervezett beszédének a megtartásáról. 1945-ben már tisztában volt azzal, hogy rászedték, és így fosztották meg attól a választási témától, amely lehetővé tette volna, hogy a Fehér Házba kerüljön.

Egyes történészek szerint a japán vezetés egy része 1941. áprilisában, de azt követően is, nem teljesen adott hitelt annak a német tájékoztatásnak, hogy titkos kódjuk át lett törve. Más szakértők azt hangoztatják, hogy a japánok azért használták továbbra is a "Bíbor" elnevezésű rejtjelezést, mert ez lehetővé tette az üzeneteiket olvasó amerikai vezetőknek, hogy meggyőződjenek Japán béke erőfeszítéseinek az őszinteségéről, és harci elszántságáról azok kudarca esetén. Ez a magyarázat valamivel meggyőzőbb. Ezt erősítik meg a Todzso tábornok által megjelölt határidők is a tárgyalások befejezésére. Hideki Todzso tábornok volt az, aki 1941. októberétől a háború végéig a japán kormány élén állott.

Roosevelt politikája Pearl Harbort megelőzően

Roosevelt, aki a nagy gazdasági világválságot követően került a Fehér Házba, legfontosabbnak New Deal néven ismert programja megvalósítását tartotta. Még 1937-ben is erre fordította idejének nagy részét. De amikor kudarcok érték belső stabilizációs programja során, akkor a külpolitikában keresett kárpótlást. 1939. szeptemberében kitört a háború Európában és Roosevelt ekkor agresszív külpolitikába kezdett, amely folyamatosan tartott a Pearl Harbor elleni támadásig. A New Deal nem tudta megakadályozni azt a gazdasági visszaesést, amely 1937. nyarán kezdődött. A helyzeten a fokozott fegyverkezés sem segített. Az európai háború kitörése újabb lehetőségeket biztosított Rooseveltnek. 1939. szeptember 11-én Roosevelt levélben ajánlotta Churchillnek, hogy működjenek szorosan együtt egy titkos kommunikációs rendszer segítségével. Churchill, aki ekkor még csak a brit haditengerészet irányítója volt, lelkesen üdvözölte az amerikai elnök ajánlatát: "Félig amerikai vagyok, és a megfelelő személy az Önnel való együttműködésre. Nyilvánvaló, hogy négyszemközt kell találkoznunk. Ha Nagy-Britannia miniszterelnöke lennék, akkor kontrollálhatnánk a világot." Megegyeztek a titkos üzenetváltás módjában és a Pearl Harbor elleni támadás időpontjáig mintegy kétezer üzenetet cseréltek. A két angolszász ország 1939. és 1941. decembere között valóban fontos tárgyalásait és megállapodásait ezekben az üzenetekben rendezte. Ez a tény a mai napig alig ismert az amerikai közvélemény előtt.

Ma már nyilvánvaló, hogy miközben Roosevelt békés céljairól biztosította Amerika népét, ténylegesen minden lehetségest elkövetett, hogy Churchillel együttműködve minél előbb bekapcsolja a háborúba az Egyesült Államokat. Ezt megerősítette Harry Elmer Barnes történésznek Tyler Kent, aki ebben az időben az Egyesült Államok londoni követségén a rejtjelezést végző munkatárs volt, és aki 1939. szeptemberétől 1941. májusában történt letartóztatásáig, valamennyi üzenetet elolvasott. Az egyik üzenetben Roosevelt tájékoztatta Churchillt, hogy az Egyesült Államok társadalma izolacionista, ezért nem lehet rávenni arra, hogy Lengyelország érdekében bekapcsolódjon a háborúba. Churchill válaszában emlékeztette az amerikai elnököt arra, hogy "Minden láncnak megvan a leggyengébb pontja, és a tengelyhatalmak láncának leggyengébb láncszeme Japán. Vegye rá Japánt az Egyesült Államok megtámadására és sikerülni fog Önnek háborúba vinni az Egyesült Államokat." Valóban ezt a stratégiát követte Roosevelt, de nem valószínű, hogy ezt Churchill tanácsára tette. Mind Roosevelt, mind Churchill annak a háttérhatalomnak a támogatásával került politikai pozícióba, amelynek a történelmi korszakokat átívelő stratégiai elképzelései voltak meghatározóak a huszadik század egészében, és így a két világháború menetében is. Az amerikaiak túlnyomó többsége az 1930-as évek végén ellenezte a Japánnal való konfliktust. Az "Amerikai Légió" évi kongresszusán mind 1937-ben, mind 1938-ban a teljes semlegességet követelték a résztvevők. A "Külföldi Háborúk Veteránjai" nevű szövetség huszonötmillió aláírást gyűjtött a "Maradjon ki Amerika a háborúból" kampánya keretében. Csupán Roosevelt erélyes ellenzése miatt nem tartottak népszavazást a háborúból való kimaradásról.

Az amerikai közvélemény háborúellenes beállítódása ellenére Roosevelt valójában soha nem mondott le arról, hogy az Egyesült Államokat 1941. júliusáig beléptesse a háborúba. 1941. tavaszán és nyarán minden lehetségest elkövetett, hogy provokálja Németországot, valamint Olaszországot, hogy azok szolgáltassanak valamilyen ürügyet az Egyesült Államok háborúba való belépésére. Amerikai hadihajók a nemzetközi jog megszegésével kísérték a Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba tartó hadianyag szállításokat, de sem Németország, sem Olaszország nem reagált a kívánt módon. Roosevelt nem hanyagolta el a Japán elleni háború előkészítését sem. Az amerikai haditengerészet 1933 utáni nagyarányú fejlesztése elsősorban Japán ellen irányult. 1937-ben és 1938-ban Roosevelt - küldöttje útján - megtárgyalta az angolokkal való együttműködés lehetőségeit egy Japán elleni háborúban. 1941. januárjában Roosevelt és külügyminisztere Cordell Hull visszautasította Tokió nagyvonalú ajánlatát a két ország közti vitás kérdések békés rendezésére. Ez az elutasítás nagymértékben aláásta azt a reményt, hogy a Washington és Tokió erőszak nélkül rendezheti ellentéteit. Japán azt is felajánlotta, hogy kivonul a Róma-Berlin-Tokió tengelyből, ha biztosítékot kap az Egyesült Államokkal való békés viszonyra.

Az 1940-es amerikai elnökválasztást Roosevelt azzal a jelszóval nyerte meg, hogy távol fogja tartani Amerikát a háborútól. 1941. januárjában azonban változtatott álláspontján, és bizalmasát, Harry Hopkins-t küldte Londonba, aki a következőket mondta Churchillnek: "Az elnök szilárd álláspontja, hogy együtt nyerjük meg a háborút. Ne legyen efelől kétsége. Azért küldött ide, hogy elmondjam Önnek: minden költséget és eszközt igénybe vesz azért, hogy átsegítse Önt a nehézségeken, bármi is történjék vele. Mindent meg fog tenni, ami csak a hatalmában áll." Hamarosan tanácskozásra került sor a két ország vezérkarai között 1941. januárja és márciusa között Washingtonban. Ezt követte egy újabb tanácskozás áprilisban Szingapurban, amelyen a hollandok is részt vettek. Az itt elfogadott megállapodás szerint, ha a japánok délebbre nyomulnának, mint az önkényesen megvont keleti száz és északi tíz fok vonal, vagy fenyegetnék a brit, illetve holland birtokokat a Csendes-óceán dél-nyugati részén, az Egyesült Államok akkor is belép a háborúba Japán ellen, ha Amerikát nem érte támadás. Ennek a megállapodásnak a konkretizálására kidolgozták a "Rainbow 5" elnevezésű haditervet, amely az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának a feladatát rögzítette. A hármas megállapodás jelentősen kibővítette az esetleges háborús provokációk lehetőségét, és több felelős amerikai katonai vezető is meg volt róla győződve, hogy hamarosan háborúra kerül sor a Csendes-óceán dél-nyugati térségében, nem pedig a Hawaii-szigeteken, ahogy azt korábban feltételezték. Korábban abból indultak ki, hogy Japán valószínűleg a Pearl Harbor-nál állomásozó amerikai flottára mér csapást, mielőtt megkezdi hadműveleteit a Távol-Keleten.

A hármas megállapodás Roosevelt helyzetét is megnehezítette. Az elnök gyakran kijelentette, hogy az Egyesült Államok addig nem lép a háborúba, amíg nem éri támadás. Az említett hármas megállapodás és a nyomában elkészült haditervek viszont azon az elkötelezettségen alapultak - mint már utaltunk rá -, hogy ha úgy kívánja a helyzet, az Egyesült Államok szövetségesei oldalán háborúba lép akkor is, ha Amerikát nem érte támadás. Eleinte ez nem okozott sok aggodalmat Rooseveltnek, mivel arra számított, hogy Hitler az Atlanti-óceán térségében fel fog lépni az amerikai konvojok ellen, amelyek a nemzetközi joggal ellentétesen kísérték a Nagy-Britanniába és a Szovjetunióba irányuló hadianyag szállításokat. Amikor ez a számítás nem jött be, és már egyre valószínűbb lett, hogy Japán lesz a tényleges háborús ellenfél, akkor már fontossá lett Roosevelt számára a Japánhoz való viszony. Mindent el kellett követnie azért, hogy Japán feltétlenül megtámadja az Egyesült Államokat, amely aztán lehetővé teszi az amerikai nép támogatásának a megszerzését a háborúhoz. Roosevelt ezért akadályozta meg a Hawaiiban állomásozó parancsnokokat olyan védelmi intézkedések meghozatalában, amelyek elrettenthették volna Japánt Pearl Harbor megtámadásától. Ennek a támadásnak szükségszerűen hadüzenet nélküli, meglepetésszerű akciónak kellett lennie, mert sikere csak így volt biztosítható.

1941. márciusától novemberéig Cordell Hull külügyminiszter arra törekedett, hogy megakadályozza a japán-amerikai viszony békés megállapodással történő rendezését. A japánok alapvető nemzeti érdekből őszintén akarták a megegyezést. 1941. júliusára Roosevelt már lemondott arról, hogy Németország vagy Olaszország alkalmas ürügyet szolgáltat Amerika háborúba való beléptetésére. Ezért elhatározta, hogy fokozza a nyomást Japánra. Július 25-én és 26-án az Egyesült Államokban lévő valamennyi japán tulajdont zár alá vétette, majd általános kereskedelmi embargót rendelt el a távol-keleti országgal szemben. Ehhez később Nagy-Britannia és Hollandia is csatlakozott. Ez megfojtással fenyegette a japán gazdaságot, hacsak Tokió nem tud nyersanyaghoz jutni a Csendes-óceán délnyugati térségéből feltehetően erő alkalmazásával. A washingtoni katonai vezetés arra számított, hogy a gazdasági szankciók rákényszerítik Japánt a tiltott övezetbe való benyomulásra. Az amerikai hadsereg vezérkari főnöke George C. Marshall tábornok, valamint Stark tengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke, értesítették a támaszpontok parancsnokait, hogy ennek megfelelően készüljenek fel feladataikra. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a legfelsőbb katonai vezetők Washingtonban nem vették kellően számításba egy Pearl Harbor elleni japán támadás lehetőségét. A helyi katonai vezetők azonban továbbra is lehetséges támadási célpontnak tartották a Hawaii szigeteket, amelyre kellő figyelmet kell fordítani.

1941. augusztus 9. és 12. között Roosevelt és Churchill Új Foundland közelében megtárgyalta a 2. világháborúba való amerikai belépés lehetőségét, a "hátsó ajtón", azaz a Japánnal való konfliktuson keresztül. Churchill azonnali háborút kívánt, de Roosevelt még legalább három hónapig tárgyalni szándékozott a japánokkal, hogy több ideje legyen a háborúra való felkészülésre, továbbá, hogy a német-szovjet front csökkenthesse az Angliára nehezedő német nyomást. További esélyt akart adni annak is, hogy Németország és Olaszország valamilyen ürügyet szolgáltasson az atlanti térségben Amerika háborúba történő belépésére. Ezeket az agresszív megállapodásokat az Atlanti Charta fennkölten hangzó, de morálisan félrevezető szövegével álcázták. A nagy propagandával beharangozott Atlanti Chartának a rendelkezéseit már azt megelőzően megszegték, mielőtt még nyilvánosságra hozták. A "hátsó ajtó" politika elfogadása arra késztette az Egyesült Államok katonai vezetését, hogy figyelmét elsősorban Japánra és a Távol-Keletre irányítsa. Stark ellentengernagy korábban arról biztosította Kimmel tengernagyot, az amerikai csendes-óceáni flotta parancsnokát, hogy Németország a fő ellenség, és Roosevelt nem kíván kétfrontos háborúba bocsátkozni, egyszerre harcolni Németország és Japán ellen. Most már viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ha szükséges, FDR kész provokálni Japánt, és az Egyesült Államok ily módon kíván belépni a háborúba. Új Foundlandról visszatérve Roosevelt magához hivatta a japán nagykövetet, Nomura admirálist, és olyan kemény hangot használt vele, hogy még Stimson hadügyminiszter is ultimátumnak tekintette. Ennek a kemény hangnak az volt a célja, hogy aláássa a japán békepártot, amely ekkor még a tokiói kormányt irányította. Ugyanakkor a háborús pártot kívánta segíteni. Ezt a célt szolgálta az is, amikor Roosevelt és Hull félresöpörte Konoje japán miniszterelnök békeerőfeszítéseit, amelyek kompromisszumos megállapodással akarták rendezni az Egyesült Államok és Japán viszonyát. Konoje kész volt bármely időpontban és bármely helyen találkozni Roosevelttel, és előre elfogadta a Hull külügyminiszter által 1941. áprilisában meghirdetett négy alapelvet. Vagyis az amerikai kívánságok szolgáltak volna a Japánnal kötendő megállapodás alapjául.

1941. október 16-án Konoje helyébe Hideki Todzso tábornok lépett. Az ő kormánya is olyan béke-megállapodást terjesztett elő novemberben, amely figyelembe vett valamennyi legitim amerikai érdeket a Távol-Keleten. Roosevelt és Hull azonban ezeket is elutasította. 1941. november 26-án Rooseveltultimátumot intézett a japán kormányhoz. Ez a két ország kapcsolatát diplomáciai síkról katonai síkra terelte. A Japánnal való tárgyalásokon most már Roosevelt mellett Stimson hadügyminiszter és Knox haditengerészeti miniszter játszott főszerepet. Azok a washingtoni vezetők, akik a kódolt japán diplomáciai üzeneteket elolvashatták, az amerikai ultimátumra adott japán válaszból megállapíthatták, hogy küszöbön áll a háború. Ekkor olyan intézkedéseket hoztak, hogy a Hawaiiban állomásozó csapatok két parancsnokát Walter C. Short tábornokot és Husband E. Kimmel tengernagyot nem kell előrefigyelmeztetni egy esetleges Pearl Harbor elleni japán támadásról. A Hawaii katonai körzet általános védelméért Short tábornok főparancsnok volt a felelős. Együttműködött vele Claude C. Bloch ellentengernagy, a XIV. haditengerészeti körzet parancsnoka. Az ő feladata volt Pearl Harborban lévő haditengerészeti támaszpont védelme. A haditengerészeti hírszerzés parancsnoka formálisan Bloch ellentengernagynak volt alárendelve. Kimmel ellentengernagy az egész csendes-óceáni flotta parancsnoka volt, és a legfőbb haditengerészeti hatóság Pearl Harborban. Az ő elsődleges feladata stratégiai jellegű volt, gondoskodnia kellett a csendes-óceáni térséget ellenőrző egész hajóhad anyagi és személyi ellátásáról. Ebbe beletartozott, hogy Pearl Harbor védelmére rendelje-e a hajóhadat, vagy a Washingtonból érkező parancsoknak megfelelően hadműveletet hajtson végre. A Marshall tábornok vezérkari főnöktől érkező figyelmeztetéseket közvetlenül Short tábornoknak küldték, hasonló módon a Stark ellentengernagytól érkező üzeneteket közvetlenül Kimmel ellentengernagynak. A csendes-óceáni flottának azonban meg volt a maga saját hírszerző szolgálata is. A csupán Pearl Harbor védelmére vonatkozó utasításokat Washingtonból rendszerint Bloch ellentengernagyhoz továbbították.

1939-től kezdve egészen a Pearl Harbor elleni japán támadásig Roosevelt folyamatosan békés szándékait hangoztatta, miközben a háborúra készülődött. Arról tájékoztatta Amerika lakosságát, hogy szilárdan kitart a béke mellett. Ugyanakkor Churchillnek azt mondotta, belépteti az Egyesült Államokat a háborúba mihelyt lehetséges, és csak olyan tempóban halad előre, amely nem veszélyezteti az egész terv sikerét. A Roosevelt által meghatározott diplomácia 1941. során a háború kiprovokálására törekedett, mind az európai, mind a csendes-óceáni térségben, miközben arról biztosította az amerikai közvéleményt, hogy minden tettével a háború megelőzésére, és Amerikának a háborútól való távoltartására törekszik. Ez a politikai háttere annak, ami 1941. december 7-én Pearl Harborban történt.

Még várat magára az igazság kimondása

Már az eddigi ismertetésből is kiderül, hogy a Pearl Harbor elleni támadásról még mindig nincs lezárva a történészek vitája. A hat évtizede folyó vita ellenére tart az amerikai nép és a világközvélemény félrevezetése. Ezért most is időszerű a tények pontos számbavétele és megfelelő elemzése, hogy az igazságnak megfelelő ismeretekhez jussunk. 1952-ben Charles Callan Tansill, a Georgetown Egyetem történelemtanára, közzétette a "Back Door to War" (Hátsó ajtó a háborúhoz) című könyvét. Ebben elemzi Roosevelt 1933. és 1941. között folytatott külpolitikáját. Az 1930-as évek végén Tansill professzor szoros kapcsolatban állt a washingtoni törvényhozás számos tagjával. Könyvének előszavában írja, hogy "1933-tól 1939-ig igen sok amerikait lassan előkészítettek a háborúra bizonyos külföldi frontvonalak mentén. Amint Hitler újra felfegyverezte Németországot és merész kijelentéseit fegyverrel is alátámasztotta, sokan voltak azon a véleményen földrészünkön, hogy hatalmi igényei fenyegetést jelentenek ugyanúgy az ő számukra is, mint Németország európai szomszédaira. Woodrow Wilson amerikai követői sohasem mondtak le egy központilag irányított egységes világ, a "one world goverment" eszméjéről. Lelkesen hittek abban, hogy Amerikának aktív szerepet kell játszania a világbéke megőrzésében. Törekvéseiket erőteljesen támogatták az úgynevezett "liberálisok", és az "intellektuelek", akik meg voltak róla győződve, hogy a modern tudomány száműzte az idő és a tér régi korlátait, és a világ népeit annyira közel hozta egymáshoz, hogy a világ kormányzásának valamilyen központosított formája a kor parancsává vált."

Franklin D. Roosevelt lelkesen csatlakozott ehhez a csoporthoz. Nem tudta - vagy nem akarta - felismerni, hogy milyen veszélyt és fenyegetést jelent az Egyesült Államok társadalmi és politikai rendszerére mindenféle szocialista és kommunista jellegű központi állami irányítás, valamint a nemzetközi pénzvilág kőkemény érdekeinek az érvényesülése egy világot átfogó pénzügyi és gazdasági uralom formájában. Sokan mentegették Rooseveltet, amiért igen nagy engedményeket tett Sztálinnak 1945-ben. Arra hivatkoztak, hogy ő már beteg ember volt, és egy mindenre elszánt Sztálinnal állt szemben. Akik így érvelnek, eltekintenek attól, hogy FDR (ez Franklin Delano Roosevelt nevének közkeletű rövidítése) szakított a kommunistaellenes amerikai politikával, amikor hivatalba lépésének kezdetén, 1933-ban, diplomáciai elismerésben részesítette Sztálin zsarnoki rendszerét. Ezt a baráti lépést röviddel azt megelőzően tette, hogy a Kreml beindította az ukrán parasztok millióinak tudatos halálra éheztetését. A kibontakozó sztálini terror hidegen hagyta Rooseveltet. Néhány lelkes híve hajlandó elismerni, hogy FDR döntéseit nem meggyőződés és ideológiai elkötelezettség diktálták. Roosevelt gyakorlati politikai okokból, pragmatikus vezetőként, arra törekedett, hogy az Egyesült Államokat bekapcsolja a küszöbön álló második világháborúba. A New Deal néven ismertté vált gazdasági programja nem tudott véget vetni a nagy gazdasági válság következményeinek. 1938-ban újabb gazdasági visszaesés következett be, amely jelentősen megerősítette a demokrata párti Roosevelttel szemben álló köztársaságiak választási esélyeit. A munkanélküliek aránya csaknem olyan nagy volt, mint a gazdasági válság idején. A kiutat a háborús termelésre való átállás jelentette, amely megrendeléseket biztosít az ipar, a mezőgazdaság, és a vállalkozási szektor szinte minden része számára.

Amikor Roosevelt a nemzeti védelem érdekében erősítette a hadsereget, ez az izolacionistáknak nevezett nemzeti érzésű amerikaiak támogatásával találkozott. De amikor 1939. szeptemberében Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, a védelem rendkívül fontos kérdéssé vált, mert igen sok amerikai - az első világháború tapasztalatai nyomán - ki akart maradni egy elkövetkező világégésből.

Már volt róla szó, hogy az amerikai elnök különleges viszonyt alakított ki Nagy-Britannia haditengerészetének irányítójával, az admiralitás első lordjával, Winston Churchillel. A háború elkezdődésével ez a kapcsolat elmélyült, és bensőséges, titkos partnerséggé alakult, amikor Churchill átvette Neville Chamberlaintől a brit kormány irányítását. Franciaország legyőzése után Hitler kijelentette, hogy békére törekszik a Nyugattal. Ma már a történészek is megerősítik, hogy a náci diktátor elsősorban a bolsevik hatalom megdöntésére, és nagy, szlávok lakta keleti területek meghódítására törekedett. Hitler egyértelműen kinyilvánította, hogy a brit birodalom fennmaradását életbevágóan fontosnak tartja a fennálló világrend érdekében. Churchill azonban elutasította Hitler közeledését, mivel maga mögött tudta az amerikai elnök és az Egyesült Államok ipari és katonai támogatását.

A "Purple" megfejtése

Pearl Harbor előzményeihez tartozik, hogy egyre fontosabbá vált a titkos elektronikus hírközlés és hírszerzés. A 20. század során a titkos kódok és a rejtjelezés rendkívül sokat fejlődött. A különböző kódokat ismertető könyvek szavak ezreit és azok kombinációit tartalmazzák. A rejtjelezés modern változata a kódolásnál lényegesen fejlettebb és bonyolultabb titkosítást jelent. Valamennyi szó valamennyi betűjét jelek helyettesítik, amelyek a kombinációk végtelen lehetőségét teszik lehetővé. 1938-ban Washington megkezdte az új japán diplomáciai rejtjelrendszer észlelését, amelyet azonban kezdetben nem tudtak megfejteni, és a "Purple" (Bíbor) elnevezést adták neki. Az amerikai szakértőknek azonban két év alatt fokozatosan sikerült megbirkózni ezzel a feladattal. Az angol ABC huszonhat betűből áll. Egy átlagos japán újság, vagy könyv elolvasásához 2-3000 japán szótag- és szójel ismerete szükséges. A japán írásjelek tehát szót, vagy szótagot jelölnek. A "Purple"-t megfejtő amerikai szakértő csoport William F. Friedman vezetésével felismerte, hogy a japán rejtjelezés titka nem egy mechanikus forgórész, hanem egy elektromos jelfogó és szabályozó relay-rendszer, amely a telefonhoz hasonlóan működik. Ennek alapján egy olyan gépet szerkesztettek, amely két elektromos írógépből állt. Az észlelt és megfejtett japán üzenetet az egyik írógép legépelte, az elektromos impulzusok keresztül haladtak egy kapcsolótáblán. A fordításra kész japán szöveg pedig a második írógépen került kinyomtatásra. Ez a rejtjelezést megfejtő, desifrírozó gép 1940. augusztusában már kész volt, azaz 16 hónappal a Pearl Harbor elleni japán támadást megelőzően az amerikai katonai és politikai vezetés rendelkezésére állt.

A brit hírszerzés és Pearl Harbor

A brit hírszerzés II. világháború alatti tevékenységéről szóló hivatalos kiadvány a British Intelligence in the Second World War (Brit hírszerzés a II. világháborúban) 5 kötetből áll, és Oxford, valamint Cambridge legkiválóbb szakértői állították össze. E tekintélyes és a hivatalos álláspontot képviselő kiadvány 2. kötete szerint, amikor megfejtették a németek Enigma elnevezésű rejtjelrendszerét, akkor számos információt szereztek a német titkos üzenetek megfejtése révén. 1941. tavaszától az amerikai haditengerészeti és hadügyminisztérium kislétszámú szakértői csoportot állomásoztatott Londonban, hogy meggyorsítsák az információcserét az illetékes brit hírszerző szervekkel. Nyilvánvaló, hogy már korábban is folyt a titkos hírszerzési adatok kölcsönös átadása London és Washington között, de 1941. tavaszától ez minőségileg új szakaszba lépett, ami szintén arra utal, hogy Roosevelt Amerika háborúba való beléptetésének az előkészítését nemcsak Amerikából, de Nagy-Britanniából is folytatta. Ugyancsak a 2. kötet tartalmazza, hogy a brit miniszterelnök 1941. júniusában elrendelte azoknak az Enigma útján szerzett értesüléseknek a Washingtonba való továbbítását, amelyek a német tengeralattjárókra vonatkozó instrukciókat tartalmazták. Ezekben volt előírva az, hogy a német tengeralattjáróknak milyen magatartást kell tanúsítaniuk az Atlanti-óceánon közlekedő amerikai hajókkal szemben.

Rendkívül fontos információ Hitler kijelentése az Amerika elleni hadüzenetről, amelyet ugyancsak a 2. kötet tartalmaz. Eszerint: "1941. augusztusában Japán berlini nagykövete jelentést tett Tokiónak egy Hitlerrel folytatott beszélgetésről, amelyben biztosította őt, hogy "amennyiben összeütközésre kerül sor Japán és az Egyesült Államok között, Németország haladéktalanul háborút üzen az Egyesült Államoknak". A japán távirat szövegét elolvasva a miniszterelnök megerősítést kér arra vonatkozóan, hogy az elnök is látta-e ezt a táviratot." A brit rejtjelező szolgálat főnöke válaszolta, hogy Washington megkapta a megfejtett szöveget. Itt az a kiemelkedően fontos körülmény, hogy Roosevelt egyenesen Hitlertől magától tudta - Japán közvetítéssel -, hogy Németország hadat fog üzenni az Egyesült Államoknak, ha háborúra kerülne sor Japán és Amerika között. Rendkívül figyelemre méltó, hogy a brit hírszerzésnek ez a hivatalos kiadványa mit ír a Pearl Harbor elleni támadásról. Ez a szöveg olvasható ugyancsak a 2. kötetben: "Ami a japán támadást illeti, az 1941. közepe utáni japán szándékokról elérhető hírszerzési adatok elemzése meghaladja e kötetnek az illetékességi körét." Ez egyszerűbb szavakkal annyit jelent, hogy a hivatalos kiadvány nem óhajt foglalkozni a japán oldalról megszerzett adatok ismertetésével és elemzésével arra hivatkozva, hogy erre nincs felhatalmazva, és ez meghaladja jogosultsági körét. Azaz ami titok, az maradjon továbbra is titok. Annyit azonban még megemlít, hogy az amerikai hatóságok számára elérhető hírszerzési adatok 1946-ban kongresszusi vizsgálat tárgyát képezték, és az ezekről a vizsgálatokról készült és 1962-ben közzétett tanulmány a következő végeredményre jutott: "A Pearl Harbor elleni támadás volt a japán háborús tervezés egyetlen része, amely váratlanul érte Washingtont." Az 5 kötetes mű lényegét összegző 5. kötetről a Cambridge University Press című lap megállapítja: "A sorozat első három kötete ismerteti azokat a hírszerzési csatornákat, amelyek a szövetségeseknek összehasonlíthatatlan betekintést nyújtottak az ellenség képességeibe és szándékaiba. Az 1990-ben publikált utolsó kötetet részben az előző négy áttekintésének és a titkosítás alól azóta felszabadított anyagok közlésének szánták. De egyetlen egy szó sincs Pearl Harborról."

Azért foglalkoztunk részletesen a brit hírszerzésnek ezzel az enciklopédiájával, hogy szemléltessük: a hivatalos történetírás még ma sem teszi lehetővé, hogy megismerhessük a Pearl Harborra vonatkozó titkos dokumentumokat. Ez még ma is kényes kérdés. Amerika népének, valamint a világ közvéleményének meg kell elégedniük a nagyon is kétes értékű kongresszusi vizsgálat számos ponton bizonyítottan téves és félrevezető megállapításaival.

A fentieket támasztja alá egy másik szemtanú könyve, amelyet Edwin D. Layton ellentengernagy írt, és 1985-ben jelent meg. Layton ellentengernagy volt illetékes 1940. december 7-től egészen a háború végéig a Japán katonai képességeire, stratégiai céljaira és hadműveleti terveire vonatkozó információk beszerzéséért, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoksága részére. Layton írja, hogy "a JN-25" (ez a japán haditengerészet kódja) üzenetek közül egyetlen egy eredetinek a megfejtése sem lelhető fel, vagy van mentesítve a titkosítás alól. Azt is meg kell jegyezni, hogy az 1945-ben Pearl Harbor ügyében lefolytatott kongresszusi vizsgálatok során egyiket sem terjesztették elő és vették figyelembe."

Egy másik szerző, A. A. Hoehling, a haditengerészeti hírszerzés tisztje a következőket írja a "The Week Before Pearl Harbor" (a Pearl Harbor előtti hét) című könyvében: "Egy akkori hírszerző tiszt, aki most magas beosztásban van a haditengerészetnél, mondotta e könyv írójának, hogy egyik reggel hivatala páncélszekrényéből számos (lehallgatott japán) üzenet rejtélyes körülmények között eltűnt. Ő soha többé nem találta meg azokat."

A már idézett Layton ellentengernagy azzal mentegeti Marshall tábornokot, a hadsereg vezérkari főnökét és Stark admirálist, a haditengerészet vezérkari főnökét, hogy Roosevelt elnök - az amerikai fegyveres erők legfőbb parancsnoka - hűséges kiszolgálóiként egy bénító hálóba gabalyodtak. A kényszerítő körülmények csapdájára való hivatkozás nagyon enyhe megítélés. Stark admirálist, aki FDR közeli barátja volt, Pearl Harbor után Londonba küldték, ahol kényelmes állás - az európai tengeri műveletek irányítása - várt rá. Marshall tábornok sok más katonát megelőzve ötcsillagos tábornokként egyenruhában szolgáló diplomata lett. Walter Bedell Smith tábornok pedig az ugyancsak sok fokozaton átugró Dwight Eisenhower tábornok, az Európában harcoló amerikai hadsereg főparancsnoka mellett a vezérkari főnök lett. Layton tragédiának minősíti, hogy olyan kulcsfontosságú személyiségek, mint Marshall, meg Stark arra kényszerültek, hogy csatlakozzanak az igazság elleplezéséhez, és bűnbaknak dobják oda az ártatlan Husband E. Kimmel tengernagyot és Walter Short tábornokot. Azt a két parancsnokot, aki felelős volt Pearl Harbor védelméért. Ez ellen a nyilvánvaló igazságtalanság ellen nyíltan fellépett Yarnell, Richardson, King, Standlay és Halsey tengernagy. Ez jelzi, hogy milyen mély ellenszenvet és elutasítást váltott ki ártatlan emberek meghurcolása. Sem Kimmel, sem Short nem érdemelte meg azt a meghurcolást, amin keresztül kellett menniük. Igaz, a kibontakozó ellenségeskedés láttán Kimmel és Short megtehette volna, hogy - az éles riadót még el nem érő - maximális készültségben tartsák a parancsnokságuk alatt álló tengerészeti és szárazföldi erőket. Ezért talán felelősség terheli őket, de csak ezért.

A "Bomb Plot"

A két parancsnokot tájékoztatni kellett volna arról, amit amerikai hírszerzési körökben "Bomb Plot" (bomba összeesküvés) néven emlegetnek. Ezt az üzenetet Hawaii szigeteken vették a hadsereg Oahu szigeténél lévő megfigyelő állomásán. Ez fogta el a Tokió és a honolului japán konzulátus között váltott üzeneteket, amelyeket rádió útján továbbítottak. 1941. szeptember 24-én Tokió ezen az úton arra kérte a honolului japán konzult, Nagao Kitát, hogy adjon pontos leírást Pearl Harbor beosztásáról, a fegyverraktárakról, a közeli hajózási lehetőségekről, továbbá a hadihajókról, a repülőgép anyahajókról, a lehorgonyzott hajókról, ezek típusairól, és még arról is, hogy mikor állomásozik egymás mellett több hajó. A megfejtett üzenetet San Franciscóba juttatták, ahol a hadsereg hírszerzési szolgálata, a SIS, szakemberei is megkapták. A tokiói kívánság nem sok kétséget hagyott Japán szándékai felől. Egyértelműen légitámadás előkészítésére utalt. Ami azonban rendkívül fontos, hogy ez a megfejtett üzenet soha sem került vissza a Hawaiin állomásozó parancsnokság vezetőihez. Hogy a hadsereg, vagy a politikai irányítás szolgálati rendjében hol született meg a tájékoztatás visszatartására vonatkozó döntés, és ki hozta azt, a mai napig szigorúan rejtve tartott titok.

John Toland 1982-ben megjelentetett "Infamy" (Álnokság) című könyvében írja: "Nem világos, hogy a haditengerészeti minisztérium és a hadügyminisztérium miért tartotta vissza az életbevágóan fontos üzeneteket 1941. nyarától november végéig Kimmeltől és Shorttól. Lehet, hogy azért, mert Marshall attól tartott, a japánok rájönnek: az Egyesült Államok megfejtette a Purple kódot. A hírszerző tisztek ösztönösen hajlamosak az új információk csaknem megszállott eltitkolására, vagy a szolgálatok és a minisztériumok közötti rivalizálás is okozhatta a visszatartást." Toland szerint Marshall és Stark szükségesnek tartotta a háborút Hitler és Mussolini ellen, de mindkettő erőteljesen ellenezte Japán bátorítását azon az alapon, hogy sem a hadsereg, sem a haditengerészet még nincs felkészülve a kétfrontos háborúra. Egészen a Cordell Hull külügyminiszter által Tokiónak elküldött ultimátum időpontjáig, 1941. november 27-ig, Marshall és Stark is arra ösztönözte Rooseveltet, hogy mérsékelt magatartást tanúsítson. Tény az, hogy a Japánnak címzett végső tárgyalási üzenet két változatban, egy enyhébb és egy keményebb szöveggel készült el. FDR azonban Hull hajthatatlan - maximális követelményeket támasztó - szövegváltozatát fogadta el.

Ami Roosevelt elnököt illeti, szorosan együttműködött a hadüzenet nélküli háborúban szövetségesével Churchill-el. Marshall, Stark és még néhány más katonai vezető előnyösebbnek találta volna, ha Amerika közvetlenül Németországgal kerül háborús állapotba, és ez ellen FDR-nak sem volt kifogása, de ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy 1941. nyarától kezdődően a csendes-óceáni összecsapás már elkerülhetetlenné vált. Mindkét vezérkari főnök azt is tudta, hogy mindenki mást megelőzően ők elsősorban az elnöknek tartoznak lojalitással, aki vezérkari főnöki pozíciójukba kinevezte őket, és aki az amerikai haderő legfőbb parancsnoka az amerikai alkotmány értelmében.

Május 27-én Roosevelt deklarálta, hogy az Egyesült Államok külkapcsolatait illetően meghatározatlan ideig szükségállapotban van. 1941. június 16-án elrendelte a német és az olasz konzulátusok bezárását Amerikában. 1941. július 25-én pedig elnöki rendelettel befagyasztotta az Egyesült Államokban található japán követeléseket, és zároltatta a japán vagyont. Ez a rendelkezés túlment minden korábbi Japán ellen foganatosított kereskedelmi korlátozáson. Ez gyakorlatilag leállította a két ország közti kereskedelmi kapcsolatot. Ez olyan lépés volt, amelyhez Japán már gazdaságilag nem tudott alkalmazkodni. De legalább ennyire fontos volt az, hogy ez rendkívül megalázta ezt a nemzeti önbecsülésére mindig sokat adó nemzetet. 1941. augusztus 9-én az Új-Founlandon megtartott Roosevelt-Churchill találkozón brit részről erősen hangsúlyozták azt a veszélyt, hogy Japán támadást intézhet a Csendes-óceán délnyugati térségében. Itt készült el annak az angol-amerikai deklarációnak a tervezete, amely ennek a japán előrenyomulásnak a feltartóztatását célozta. Azért, hogy ennek a deklarációnak a rendelkezéseit végre lehessen hajtani, az elnöknek felhatalmazást kellett volna kérnie az amerikai törvényhozástól, hogy annak hozzájárulásával a legjobb belátása szerint rendelkezhessék az amerikai fegyveres erőkkel. Az elnök azonban elutasította azt, hogy konzultáljon a kongresszussal. Saját kezdeményezésére és felelősségére a japán kormány tudomására hozta, hogy amennyiben fegyveres erői délnyugat felé előrenyomulnának, akkor az Egyesült Államok különböző ellenlépéseket fog foganatosítani attól sem riadva vissza, hogy háborúra kerüljön sor Amerika és Japán között. Ezek egyértelműen nem egy olyan elnök szavai és lépései, aki mindent elkövet azért, hogy Amerikát távol tartsa a háborútól. FDR ekkor már elszánta magát a Japánnal való megmérkőzésre, és ezt a teljes bizalmát élvező néhány közeli munkatársa is tudta.

Amióta 1941. december 7-én reggel 7 óra 30-kor fölrobbantak Pearl Harborban az első japán bombák, tart a történészek vitája, hogy ki volt és mibe beavatva fel egészen az elnökig. Az egyik könyvet, amely a végső igazság kimondására vállalkozott Pearl Harbor kérdésében, 1992-ben publikálták. A két szerző Henry C. Clausen és Bruce Lee. Lee a 2. világháború idején őrnagyként szolgált és Henry Stimson, az akkori hadügyminiszter, 1944-ben őt nevezte ki annak a vizsgálóbizottságnak a vezetőjévé, amelynek meg kellett állapítani kik a felelősök Pearl Harbor tragédiájáért. Ez már a második vizsgálatot volt, mert az elsőt még Roosevelt rendelte el 1941. december 18-án. Ezt kényszerből tette, mert a kongresszusban, amikor ismertté vált a nagyarányú veszteség, nyomban követelni kezdte néhány törvényhozó a példátlan katasztrófa alapos kivizsgálását. Először 1941. december 9-én Knox haditengerészeti miniszter repült a helyszínre. Visszatérve Amerikába december 15-én tanácskozott az elnökkel. Megállapodtak, hogy a hadititok megtartására hivatkozva nem hozzák nyilvánosságra a veszteségeket. Knox azonban rákényszerült arra, hogy a sajtó képviselőivel közöljön néhány adatot: a japánok elsüllyesztették az Arizona sorhajót, és a Jutah célponthajót, továbbá három torpedórombolót és egy segédhajót. Az Oklahoma sorhajó felborult, de azt helyreállítják. Elpusztult 2897 tengerész, és katona. A bűnösöket is megnevezték, Kimmel tengernagyot és Short tábornokot, mindkettőt azonnal leváltották.

Roosevelt azonnal felismerte, hogy a kivizsgálásra vonatkozó javaslatok veszélyesek a kormányzat, és személy szerint az ő pozíciója számára is. A kormánynak nehéz lett volna ellenőrzése alatt tartania a vizsgálódó szenátorokat és képviselőket. FDR ezért elébe vágott az eseményeknek, és december 16-án öttagú elnöki vizsgálóbizottságot nevezett ki, amelyet O. Roberts, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese vezetett. Roberts arról volt ismert, hogy egy olyan háború indítását szorgalmazta, amelynek eredményeként létrejöhet egy központi irányítás alatt álló világállam. A bizottság többi tagja is szoros kapcsolatban állt a kormányzattal. A két nyugalmazott ellentengernagy W. Stanley és J. Reeves - érintettként - nem volt abban a helyzetben, hogy azért bírálja a kormányt, mert az a Hawaii szigeteken nem gondoskodott a megfelelő katonai készültségről. A két ellentengernagy ugyanis közvetlen felelősséget viselt korábban a hadiflotta támaszpontjainak a védelmi képességéért. Tagja volt még a bizottságnak F. McCoy nyugalmazott vezérőrnagy a Külpolitikai Társaság vezetője, aki szintén Roosevelt hűséges hívei közé tartozott. A bizottság ötödik tagja D. McNerney még szolgálatban álló brigádtábornok volt, Marshall vezérkari főnök közvetlen tanácsadója. A bizottság azt tekintette feladatának, hogy megvédje a kormányt és a hadvezetést és lehetőség szerint mindenért Kimmel tengernagyot és Short tábornokot tegye felelőssé. O. Roberts már csak hivatásánál fogva is kiválóan ismerte az amerikai jogrendszert, ennek ellenére nem hallgatott ki fontos tanúkat, és mellőzte a leglényegesebb okmányok áttanulmányozását. A bizottság tagjai nem tudtak a "csodaként" emlegetett rejtjelmegfejtő gép létéről, és nem is voltak kíváncsiak azokra az okmányokra, amelyekhez az amerikai vezetés a rejtjelmegfejtési szolgálata révén jutott. Roberts a háború után még azt is kijelentette, hogy "akkor sem vettem volna fáradtságot, hogy elolvassam a lehallgatott japán okmányokat, ha megmutatták volna nekünk". A bizottság olyan jelentést készített, amit FDR azonnal jóváhagyott.

A jelentést 1942. januárjában hozták nyilvánosságra, és ekkor a közvélemény megtudhatta, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőit csak dicséret illeti. "A külügyminiszter - hangzott a jelentés - teljesítette a kötelességét, a legrészletesebben informálta a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztériumot a nemzetközi helyzetről és mindent közölt velük a Japánnal folytatott tárgyalások menetéről és esetleges befejezéséről. A hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter maradéktalanul teljesítette kötelességét, gyakran tanácskozott a külügyminiszterrel és egymással, értesítette a hadsereg és a flotta törzseit a Japánnal folyó tárgyalásokról és lényeges következményekről."

Érdemes kitérni rá, hogyan magyarázták meg azt, hogy 1941. december 7-én miért késlekedtek Marshall vezérkari főnök figyelmeztetésének az időben való gyors továbbításával: "Figyelembe véve a korábbi figyelmeztetéseket és parancsokat, ez csak pótlólagos figyelmeztetés volt. Ha a figyelmeztetés idejében megérkezett volna, akkor sem hajtott volna sok hasznot, mert a helybeli parancsnokok a figyelmeztetés feltételezett időpontja előtt nem foganatosítottak olyan intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna a támadás hatásos visszaverését."

Ez a bizottság a japánok sikerének a fő okát abban jelölte meg, hogy a helyi parancsnokok, Kimmel tengernagy és Short tábornok "nem teljesítette a kötelességét". A bizottság úgy vélte, "egyikük sem tudta kellőképpen megérteni a helyzet komolyságát." A bizottság említést tesz még arról, hogy Japán megszegte a nemzetközi jogot, hogy az Egyesült Államok korlátozta bizonyos kémkedési módszerek alkalmazását. Ennek a jelentésnek természetesen nagy nyilvánosságot biztosítottak, az elnök köszönetét fejezte ki Robertsnak az "alapos és részletes vizsgálatért". Most már mindenki tudhatta kik az igazi bűnösök, akik hallatlan szégyent hoztak erre az országra. Ezt követően valóságos kampány indult Kimmel és Short ellen. A bűnbaknak odadobott két főtiszt próbált védekezni, de a hajsza folytatódott ellenük. 1942. március 1-én Kimmelt és Shortot nyugdíjazták, és bejelentették, hogy amikor "a közérdek és a biztonság lehetővé teszi" hadbíróság elé állítják őket. Ez a döntés azt jelentette, hogy tetteikről, vagy tétlenségükről számot kell majd adniuk a hadbíráknak, de addig kötelesek hallgatni. Más szóval a két főtisztnek befogták a száját.

Az idő múlásával mindketten makacsul követelték, hogy állítsák már bíróság elé őket. De semmilyen jogi akciót nem kezdeményeztek ellenük. Az érvényben lévő amerikai törvények értelmében azokat a személyeket, akik olyan bűnt követtek el, mint amilyennel Kimmelt és Shortot vádolták, két éven belül bíróság elé kellett állítani. Amikor 1943. decemberében lejárt ez a határidő, a kongresszus 6 hónappal meghosszabbította azt. 1944. június 13-án a washingtoni törvényhozás újabb külön határozattal még 6 hónappal meghosszabbította. A kongresszus egyben követelte, hogy a hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter folytasson újabb vizsgálatot Pearl Harbor katasztrófája ügyében. Az amerikai törvényhozók közül nagyon sokan elégedetlenkedtek a Roberts-féle jelentéssel és annak következtetéseivel.

Az ügy iránti érdeklődés összefüggött az ekkor folyamatban lévő elnökválasztási kampánnyal. A republikánusok érdeklődését Harry Truman szenátor, a demokraták alelnökjelöltje megpróbálta elaltatni, de csak olajat öntött a tűzre. 1944. augusztusában a "Collier's Magazine"-ban Truman kifejtette, hogy Kimmel és Short ellenséges viszonyban voltak, ezért nem tudták megteremteni az összhangot a flotta és a hadsereg között. Ritkán találkoztak, rendszerint beérték táviratokkal és rádióüzenetekkel. Ez a teljesen alaptalan vád arra késztette Kimmelt, hogy megszegje két és fél éve tartó hallgatását. A tengernagy felháborodottan tiltakozott Trumannál: "Az Ön gyanúsításait, hogy Short tábornok és én nem beszéltünk egymással, nem helytállóak. Az Ön kijelentései, hogy mi állítólag nem működtünk együtt és nem hangoltuk össze tetteinket, szintén hazugok... Mindaddig, amíg nem állok bíróság elé nyilvános tárgyaláson, rendkívül igazságtalan ismételgetni az ellenem felhozott hazug vádakat, amikor a hivatalos szervek állandóan megfosztanak engem attól a lehetőségtől, hogy nyilvánosan megvédjem magam." Kimmel átadta a levelet a sajtónak. Truman nem válaszolt Kimmelnek, és a sajtónak azt állította, hogy a vádat bizonyító okmányok vannak a kezében. Tekintettel Pearl Harbor nagy politikai súlyára, a hadügyminiszter és a haditengerészeti miniszter elhatározta, hogy újabb vizsgálatot rendel el, amely a kongresszus júniusi határozatának megfelelően a legnagyobb titokban zajlott le. A két miniszter nevében 1944. december 1-én egy rövid közleményt hoztak nyilvánosságra a bizottság munkájának eredményéről. Stimson hadügyminiszter megállapította: "A jelenleg összegyűjtött bizonyítékok semmi esetre sem teszik szükségessé, hogy pert indítsanak a hadsereg bármely tisztje ellen." J. Forrestal haditengerészeti miniszter az alábbit hozta nyilvánosságra: "Az összegyűjtött bizonyítékok nem teszik szükségessé a hadbírósági eljárást a flotta állományában lévő személy vagy személyek ellen.

A két miniszter közösen arról is nyilatkozott, hogy hibákat követtek el nemcsak a Hawaii-szigeteken, hanem hibáztak a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium egyes munkatársai is. 1945. augusztus 29-én, amikor Truman már nem alelnök, hanem elnök volt (F.D. Roosevelt 1945. április 12-én elhalálozott) sajtóértekezletet tartott a Fehér Házban. Szobája asztalán a két minisztérium által készített jelentések voltak felhalmozva. Egy-egy példány több mint 400 oldalból állt. Truman közölte, hogy ezeket az okmányokat átadja a sajtónak, ugyanakkor azt is bevallotta, hogy nem olvasta azokat. Az asztal egy pillanat alatt kiürült. Másnap a lapok közölték a nyilvánosságra hozott okmányok sebtében készített elemzését. Ennek alapján rengeteg vádat emeltek a kormányzattal szemben. Truman rájött, hogy hibát követett el, ezért a másnapra összehívott újabb sajtóértekezletén közölte: "Nagyon figyelmesen elolvastam a jelentéseket, s arra a következtetésre jutottam, hogy mindez annak a politikának a következménye, amelyet maga az ország folytatott. Az ország nem volt felkészülve. Valahányszor az elnök megpróbálta a kongresszussal elfogadtatni a katonai felkészülés programját, mindig csökkentették. Valahányszor az elnök arról nyilatkozott, hogy fel kell készülni, mindig lehurrogták. Azt hiszem az egész országot legalább annyira kell hibáztatni, mint bármely embert azért, ami Pearl Harborban történt. Azaz Truman szerint nem a háttérhatalom titkos stratégiáját megvalósító rejtett hálózat a hibás, hanem minden amerikai. Az elnöknek ez a nyilatkozata nem csillapította le a kedélyeket.

1945. szeptember 6-án A. Barcley szenátor, aki akkor a szenátusi többség vezetője volt, javasolta, hogy állítsanak fel egy egyesített kongresszusi bizottságot a Pearl Harbor elleni japán támadás körülményeinek a kivizsgálására. Az indítványt a washingtoni törvényhozás mindkét háza egyhangúlag támogatta, mert a különböző bizottságok által készített jelentések túlságosan ellentmondóak voltak. A bizottságnak hat demokrata és négy republikánus tagja volt. 1945. november 15-én kezdték el és 1946. május 31-én fejezték be vizsgálatukat. Hetven nyílt tárgyalást tartottak, és számos zárt ülést. Az összegyűjtött anyag és jegyzet 10 millió szót tartalmazott. A 39 kötetnyi vizsgálati anyagot 1946. októberében hozták nyilvánosságra. Még ez a nagyszabású vizsgálat sem tárta fel a teljes igazságot. Charles A. Beard történész rámutat, hogy "az ügyre vonatkozó több ezer okmány, amelynek a létezéséről tudunk, szigorúan titkos maradt. Hogy mit fednek fel, ha valamikor napvilágot látnak, azt az olvasó és a történész is csak találgathatja." Ez a bizottság sem hallgatta ki az 1940-es és 1941-es év főszereplőit, Rooseveltet, F. Knoxot és Harry Hopkinst azért, mert már nem voltak az élők sorában. Stimson beteg volt. Megengedte, hogy naplójából néhány részletet bevegyenek a bizottság jelentésébe, de ő maga csak írásban válaszolt a kérdésekre úgy, ahogy jónak látta. Cordell Hull viszont hosszú nyilatkozatot tett, amelyben részletezte a nemzetközi kapcsolatokra és Japánra vonatkozó nézeteit. Egyszer vett csak részt a bizottság ülésén, de akkor sem tettek fel neki keresztkérdéseket.

A bizottság köztársaságpárti tagjai szorgalmazták a fontos tanúk megidézését és a lényeges okmányok bekérését, de minderről szótöbbséggel döntöttek. A többség megtiltotta nekik, hogy önállóan nézzék át a kormányhivatalok archívumait. Arról pedig az elhunyt Roosevelt magántitkárnője Grace Tully maga döntött, hogy a néhai elnök magánlevéltárából mit célszerű vagy sem megmutatni a bizottságnak. Ezért sok olyan okmányt nem hoztak nyilvánosságra, amely felfedhette volna az Egyesült Államok háborúba lépésének előestéjén folytatott valódi szándékait, tényleges politikáját. A bizottság munkája során kiderült, hogy időközben eltitkoltak fontos tényeket, amelyeknek a zöme a korábbi vizsgálatok alkalmával véletlenül derült ki.

Ilyen eltitkolt tény annak a japán táviratnak a sorsa, amelyben Tokió a "szél-rejtjellel" a háború kezdetére figyelmeztetett. Ezt az okmányt a hírszerző szolgálat 1941. december 4-én az előírások szerint megküldte az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőinek. A "szél-rejtjel" elnevezést kapta a történészektől ez az üzenet, mivel a tokiói kormány 1941. november 19-én időjárás jelentésbe rejtve kívánta tudatni az egyes japán nagykövetségekkel és missziókkal a döntését: "Rendkívüli körülmények (diplomáciai kapcsolataink megszakítása) és a nemzetközi hírközlési hálózat megszakadása esetén az alábbi figyelmeztetéseket vesszük be a Tokióból rövidhullámon sugárzott napi időjárás jelentésbe: 1. Ha a japán-amerikai kapcsolatok kerülnek veszélybe - "keleti szél, eső". 2. Ha a japán-szovjet kapcsolatok - "északi szél, felhősödés". 3. Ha a japán-angol kapcsolatok - "nyugati szél, derült idő".

Már 1944-ben a hadügyminisztérium bizottsága az eredménytelen kutatás után megállapította, hogy a távirat eredetije eltűnt a haditengerészet levéltárából. Ezt az eredetit Pearl Harbor után a helyére tették, de később egyéb okmányokkal együtt kivették, hogy bemutassák a Roberts bizottságnak. Másolatok más helyen is voltak, de azok is eltűntek. A hadügyminisztérium bizottsága azt is megállapította, hogy 1943. folyamán megsemmisítették a rádióállomás naplóit, amelyekbe feljegyezték az érkező táviratokat. A hadsereg tanúja azt vallotta, hogy a szárazföldi erők parancsnoksága soha nem kapta meg ezt a táviratot. A távirat világos útmutatás volt az Egyesült Államoknak még december 4-én. Ezért érthető ennek a táviratnak a rendkívüli fontossága. Az összefüggések világosabb megértése érdekében ki kell térnünk rá, hogy 1941. december 1-én megfejtették a japán külügyminisztériumnak azt a táviratát is, amelyben utasította londoni, hongkongi, szingapúri és manilai képviseleteit, hogy a követségeken, és a missziókon semmisítsék meg a rejtjeles távírógépeket, és égessék el a rejtjelkulcsot. A washingtoni követséggel kivételt tettek. De 1941. december 4-én a flotta rádiólehallgató szolgálata a marylandi Cheltenham-ben felfogta a rég várt jelzést, amelyet Tokióból Japán londoni nagykövetségének továbbítottak, mert azzal már rejtjelesen nem lehetett érintkezni.

Lawrence Safford másodosztályú kapitány, aki ekkor a hadügyminisztérium felderítő hivatala titkosszolgálatának a főnöke volt, így mondta el az emlékezetes esetet: "Végre itt van - mondta Cramer átnyújtva nekem a "szél-rejtjeles" táviratot. Pontosan ennek a táviratnak a lehallgatására mozgósították minden lehetőségünket. Kiemelkedő sikert arattunk. Ez az információ lehetővé tette, hogy megvédjük az amerikai csendes-óceáni flottát Pearl Harborban a váratlan támadástól, vagyis az olyan támadástól, amilyet annak idején az oroszok Port-Arthurban elszenvedtek. A flotta titkos hírszolgálata pontosan erre készült alapítása óta - a Japán elleni háborúra." Safford azt állította, hogy a lehallgatott jelzésről ("nyugati szél, derült idő", és "keleti szél, eső") azonnal jelentést tettNoyes ellentengernagynak, a flotta hírszolgálati főnökének, aki ezt a jelentést megküldte az elnöknek, a hadügyminiszternek, és a haditengerészeti miniszternek.

A kongresszus egyesített bizottsága megállapította, hogy Stimson és Forrestal, akik elégedetlenek voltak a hadügyminisztérium és haditengerészeti minisztérium által kiküldött bizottságok következtetéseivel, a háború végén saját vizsgálóbiztosaikat bízták meg újabb vizsgálat lefolytatásával. Különösen Forrestal buzgólkodott, hiszen a "szél-rejtjeles" táviratot a flotta rádióállomása hallgatta le. A haditengerészeti miniszter, Knox utóda, először olyan személyre szerette volna bízni a vizsgálatot, akinek már a tekintélye is garantálta volna a vizsgálat hitelességét. Megkérte J. Richardson tengernagyot, hogy vállalja el ezt a megbízatást. A flotta egykori parancsnoka azonban nyersen közölte, hogy meggyőződése szerint a pearl harbori katasztrófáért nagymértékben felelős Washington. Ő nem alkalmas a vizsgálat lefolytatására, mert bármilyen bizonyítékokat sorakoztatnak is fel, nem rendítik meg ezt a véleményét. Ekkor a vizsgálattal a sokkal alkalmazkodóbb Hewitt tengernagyot bízták meg. Hewitt helyettesével, J. Sonnett-tel együtt elérte, hogy azok a tisztek, akiknek 1941-ben közük volt a japán táviratok lehallgatásához és megfejtéséhez, "felfrissítették" emlékezetüket, azaz megváltoztatták korábbi vallomásaikat és kijelentették, hogy soha nem is látták a "szél-rejtjeles" rádiógramot.

Csupán Lawrence Safford kapitány makacsolta meg magát. Kitartott korábbi álláspontja mellett és rámutatott a kongresszusi bizottság előtt, hogy Sonnettnek az volt a célja, hogy megváltoztassa a Washington számára kedvezőtlen korábbi vallomásokat és rábírja a tanúkat korábbi kijelentéseik visszavonására. Ezzel Sonnett arra törekedett, hogy kétséget támasszon ott, ahol nem sikerült visszavonatnia a vallomásokat. Safford hozzátette: "Leginkább arra próbált meg engem rávenni, hogy változtassam meg a "szél-rejtjeles" táviratról tett vallomásomat, és megpróbált arról meggyőzni, hogy hallucinálok." Amikor ez nem sikerült, Sonnett, Hewit jelenlétében fenyegetőzni kezdett és közölte Safforddal: "Senki sem vonja kétségbe az Ön észbeli képességeit, ha az Ön emlékezete ilyen hosszú időn át ostoba játékot űz egy eseménnyel kapcsolatban. Az a sok tanú, akiket Ön megnevezett tagadja a "szél-rejtjeles" távirat létezését. Nem kell Kimmel tengernagy fáklyahordozójává lenni."

Az, hogy 1945. tavaszán és nyarán a hadügyminiszter és haditengerészeti miniszter utasítására megbízott nyomozók ilyen munkát végeztek, nagyon is érthető, hiszen kényes kérdés volt, hogy ki és milyen rejtjelező gép által megfejtett anyagot látott, és kinek mit adtak át 1941. december 6-án este. A felvett jegyzőkönyvek tele vannak ellenmondással. Az 1945. őszén tett vallomások ellentmondanak azoknak, amelyeket a korábbi vizsgálóbizottságok előtt tettek. 1945-ben az okmányok is bizarr játékba kezdtek. Vagy elrejtőztek, vagy eltűntek. Az események résztvevőinek az emlékezetét is úgy befolyásolták, hogy vagy semmire nem emlékeztek, elfelejtve mindent, vagy hirtelen megvilágosodott az elméjük, és emlékezetük valósággal újjászületett. Így sokszor elhangzik a jolly-joker válasz: "Nem emlékszem".

1945. áprilisában a kormány még azzal is megpróbálkozott, hogy jogszabállyal tiltsa meg annak a publikálását, hogy az Egyesült Államok legfőbb vezetőinek lehetőségük volt a japán rejtjeles okmányok megfejtésére. 1945. április 9-én 3 nappal Roosevelt elnök halála előtt a Szenátus elfogadta E. Thomastörvénytervezetét, amely 10 évi szabadságvesztést és 10.000 dolláros pénzbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akik amerikai vagy külföldi rejtjeles dokumentumokat nyilvánosságra hoznak. A republikánusok rájöttek, hogy a túlzott államtitok védelem ürügyén a kormány a saját jogellenes tetteit kívánja rejtegetni. Ezért meghiusították a törvényjavaslat elfogadását. Ily módon a kongresszusi bizottság több mint 700 lehallgatott és megfejtett japán táviratot tanulmányozhatott át.

Az egyesített kongresszusi bizottság azonban nem tudott egységes álláspontra jutni. A jelentést a bizottság hét tagja írta alá, a nyolcadik, F. Keefe képviselő, fenntartásokkal csatlakozott az aláírókhoz. Ezt a jelentést nevezték el "többségi jelentésnek". A bizottság két másik tagja, O. Brewster és H. Fergusonköztársasági párti szenátorok külön jelentést állítottak össze, az övéké lett az un. "kisebbségi jelentés". A többségi jelentés készítőinek el kellett dönteniük, hogy alátámasztják-e O. Roberts vizsgálatának következtetéseit, és tisztára mossák-e a kormányt? Ez egyben azt is jelentette, hogy az egész felelősséget Kimmel ellentengernagy és Short tábornok nyakába varrják. Ebben az esetben a két helyi parancsnokot hadbíróság elé kell állítani. A másik változat, amit választhattak az volt, hogy helyesnek ismerik el a hadügyminisztérium és a haditengerészeti minisztérium 1944-ben folytatott vizsgálatának az eredményeit. Ez esetben a politikusok felelősségét kellett volna megállapítani. Az első út azért nem volt járható, mert az összegyűjtött anyag nem tette lehetővé, hogy bíróság elé állítsák a Hawaii-szigetek egykori parancsnokait. A második utat azért nem választhatták, mert nem volt elegendő leleplező dokumentum ahhoz, hogy a politikusok felelősségét kellően alátámasszák. A legegyszerűbb volt Pearl Harborért a japánokat okolni. A többségi jelentés az Egyesült Államok külpolitikáját nem tartotta provokatív természetűnek, amely ürügyet adhatott volna Japánnak a támadásra. Ezzel kapcsolatban a következőt írja a jelentés:

"A bizottság sem működése előtt, sem alatta nem talált semmilyen dokumentumot, amely alátámasztotta volna azt a vádat, hogy az elnök, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és haditengerészeti miniszter csábította, provokálta, ösztönözte, vagy kényszerítette Japánt az Egyesült Államok elleni támadásra, hogy a hadüzenetet könnyebb legyen elfogadtatni a kongresszussal. Ellenkezőleg minden adat azt bizonyítja, hogy méltóképpen teljesítették kötelességüket, és külpolitikánk magasztos hagyományaival összhangban kamatoztatták tehetségüket, és látták előre a jövőt." Tehát a politikusokat teljesen tisztára mosták.

Mindebből az is következik, hogy a katonák voltak a hibásak. Elsők között természetesen a Hawaii-szigetek parancsnokai, akik "nem tudták a Washingtonból kapott figyelmeztetések figyelembevételével teljesíteni kötelességüket." A többségi jelentés felsorolja, hogy mit kellett volna tenniük, amit azonban mégsem tettek meg. Ezután megint jön egy felelősséget csökkentő következtetés, hogy a hibák "megítélésbeli tévedésekből, nem szolgálati hanyagságból" származtak. Ez a megfogalmazás mentette meg Kimmelt és Shortot a bírósági eljárástól. Hibásnak tartotta a jelentés a hadügyminisztérium operatív osztályát, valamint a hadsereg és a flotta hírszerző szolgálatának a munkatársait. F. Keefe különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyesített bizottságnak nem bocsátottak a rendelkezésére sok fontos információt. Úgy vélte, hogy "a tényeket - talán nem is szándékosan - úgy válogatták össze, hogy az egész felelősséget a Hawaii-szigetekre hárítsák, és csökkentsék azt a felelősséget, amelyet igazságosan Washingtonra kellett volna hárítani." Keefe szerint a tragédia alapja atitkos diplomácia volt. A jövőben a népnek és a kongresszusnak tudnia kell, hogy az amerikai diplomácia milyen közel vitte a dolgot a háborúhoz, levonja a következtetést is, ahhoz, hogy el lehessen kerülni egy újabb Pearl Harbort, szorosabb együttműködésre van szükség az amerikai közvélemény és az amerikai diplomácia között. Keefe azt is leszögezte, hogy a fő bűnösök nem a katonák voltak, hanem a politikusok.

A kisebbségi jelentés viszont a pártközi harc szempontjait tükrözte, és ez korlátait is megvonta. A republikánus szenátorok mégis mélyebbre ástak. Történelmi visszapillantást tettek a Pearl Harbort megelőző eseményekre és megállapították, hogy a japán támadás nem érhette váratlanul az amerikai kormányt. Szerintük a katasztrófáért közvetlenül felelős Roosevelt, Stimson, Knox, Marshall, Stark és Gerow, továbbá Kimmel és Short. Alaptalannak nevezik és elutasították Truman elnök azon kijelentését, miszerint az amerikai társadalom egészét legalább annyira kell hibáztatni, mint bármely embert a Pearl Harborban történtekért, mert az amerikai népnek semmilyen elképzelése nem volt az akkor folytatott politikáról és a foganatosított lépésekről. A külpolitikát illetően megállapították: "Cordell Hull külügyminisztert, aki a Japán-Amerikai tárgyalások középpontjában állt, súlyos felelősség terheli azokért a diplomáciai eseményekért, amelyek a Pearl Harbor elleni támadás elkerülhetetlenségéhez vezettek. Ő azonban nem töltött be semmilyen funkciót a hadvezetés függelmi láncolatában, amely a főparancsnoktól a Hawaii-szigetek parancsnokáig felelős volt Pearl Harbor védelméért." Mindkét jelentés egyetértett az Egyesült Államok külpolitikájának a felmentésében, noha a titkos irattári anyagoknak csak egy töredékét ismerhették meg a vizsgálóbizottság tagjai.

1962-ben nyilvánosságra hozták a Pearl Harborra vonatkozó okmányok gyűjteményét. Kimmel az összeállítókhoz írott levelében kijelentette: "Soha nem tették lehetővé számomra, hogy teljes egészében átnézzem a haditengerészeti minisztériumban és a Fehér Házban őrzött Pearl Harborral kapcsolatos okmányokat. Nem engedélyezték, hogy átnézzem az un. Fehér Ház dossziét, amelyben bizonyára benne vannak Rooseveltnek Churchillhez intézett üzenetei... Véleményem szerint, noha én érdekelt személy vagyok, nincs kétség afelől, hogy Roosevelt tudott a Japánok terveiről, hogy meg akarják támadni a flottát Pearl Harborban, a tervezett támadás időpontját is ismerte és szándékosan titkolta el a Hawaii-szigetek parancsnokaitól, hogy a támadás megtörténjék.

A hivatalos történetírás még ma is kitart amellett, hogy a japán támadás váratlanul érte az Egyesült Államokat. A.J.P. Taylor: "A Háború urai" című 1977-ben írott és 1998-ban magyarul is megjelent (Scolar Kiadó) könyvében a 129. és 130. oldalon így írja le a történteket:

"Valóban háborúba csalta Roosevelt Japánt és az amerikai népet? Biztos vagyok benne, hogy nem. Hibákat persze elkövetett. Gazdasági embargót vezetett be Japán ellen, ami tagadhatatlanul egy késleltetett hadüzenetnek számít. Tény azonban, hogy a Pearl Harbor elleni támadás valóban meglepetés volt, Roosevelt nem sejtette előre. Nézzük meg röviden, hogy miért is volt ez a hadművelet annyira váratlan!

A Pearl Harbor elleni támadás előtt a japán haditengerészet már két hete folyamatosan szüneteltette a rádióüzeneteket. Emiatt teljes képtelenség azt állítani, hogy az amerikaiak üzeneteket dekódolhattak. Mindössze annyit tudtak, hogy Japán valahol megindítja a háborút. Az utolsó pillanatban - amikor Japán ultimátumot küldött az Egyesült Államoknak - egy amerikai rejtjelező tiszt rájött, hogy valószínűleg Pearl Harbort fogják megtámadni. Ezt abból gondolta, hogy 1 órakor, amikor is az üzenetet átadják Washingtonban - éppen Pearl Harborban kel fel a nap. A tiszt azonnal közölte a gyanúját főnökével, Stark admirálissal. Stark azonban így szólt: »Pearl Harbor védelme a hadseregre tartozik.« Így az ügy átkerült Marshall tábornokhoz, a hadsereg parancsnokához. Marshall azonban éppen lovagolt. Visszatérésekor elolvasta az üzenetet, majd így szólt: »Óh, figyelmeztetnünk kell őket, hogy egy órán belül támadást intéznek ellenük.« Ám észre kellett venniük, hogy a hadsereg jelzőberendezései nem működnek. Arról már szó sem lehetett, hogy a tengerészetet kérjék meg az üzenet továbbítására: »Nem fogom a haditengerészetet megkérni, túl megalázó lenne.« Így hát a kereskedelmi vonalakat használva küldték el a figyelmeztetést. San Franciscóban a távirat legalább negyed órán át vesztegelt, és csak ezután jutott el a Pearl Harbor-i távírdába. Ott átadták egy hírnöknek, aki történetesen éppen japán volt, hogy vigye el a parancsnokságra. A hírnök pedig hűségesen felpattant a biciklijére, és éppen úton volt, amikor a bombázás megkezdődött.

Pearl Harborral mindenesetre megoldódott Roosevelt problémája, hiszen a japán támadás - és az azt követő német ultimátum - nélkül - nemigen tudta volna az amerikaiakat bevonni a háborúba."

Érdemes még egy bekezdést idézni A.J.P. Taylortól, amikor Roosevelt döntési módszereiről ír. Taylor megemlítette, hogy Roosevelt gyakran hirtelenül, minden előzetes figyelmeztetés és magyarázat nélkül jelentette be döntését. Egy amerikai történész adatai szerint Roosevelt összesen 22 fontos alkalommal hozott úgy döntést, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta szaktanácsadóit. Ezután így folytatja Taylor:

"Az első döntést a háború kitörésekor hozta meg, és ezzel legalább két évre meg is határozta annak menetét. Ekkor hallgatott a hivatásos tanácsadókra: az európai háború került a legfontosabb helyre. Nagyon meglepő - főleg ha figyelembe vesszük a Pearl Harbor-i eseményeket - hogy az amerikaiak nem a Japán elleni intézkedésekhez ragaszkodtak először. Roosevelt érve rendkívül egyszerű volt: »Németország a nagyobb ellenség, ha tehát legyőztük a németeket, akkor a japánok ellen fordulhatunk.«"

Hány figyelmeztetést kapott az Egyesült Államok Pearl Harbor előtt?

Az idézett hivatalos történészi álláspont ma is iskolai tananyag az Egyesült Államokban, de Magyarországon is. Az Egyesült Államokban azonban létrejött az un. Revizionista Történész iskola, amely azt igyekszik tényekkel és dokumentumokkal alátámasztani, hogy Roosevelt, aki be akart lépni a háborúba szándékosan nem értesítette a Hawaii-szigetek parancsnokságát a készülő japán támadásról. Amikor pedig ez a támadás bekövetkezett, az elnök ürügyül használta fel arra, hogy a háborúból kimaradni óhajtó amerikai népet rábírja a fegyveres harcra. Ennek a történészi iskolának a megalapítója Charles A. Beard azt a kérdést teszi fel, hogy az amerikai demokráciában a kormány miért nem tartozik felelősséggel a népnek. Beard két könyvet is szentelt ennek a témának. 1948-ban bekövetkezett halálát követően Harry Elmer Barnes professzor vitte tovább a revizionista irányzatot. Ezeknek a történészeknek a kiemelkedő tagjai Ch. Tansill, F. Sanborn, G. Morgenstern szerint Roosevelt háborút akart és úgy manőverezett, hogy bevonja az Egyesült Államokat a tengelyhatalmak elleni harcba. A revizionista történészek azt is állítják, hogy a háborút el kellett volna kerülni, mert a helyzet a hadműveletek befejezése után rosszabbul alakult, mint ahogy azok kompromisszumos politika esetén alakulhattak volna.

Foglaljuk össze időrendben a beérkezett figyelmeztetéseket:

1941. január 27. A tokiói perui nagykövet közli az amerikai követség harmadtitkárával: megbízható forrásból tudomást szerzett arról, hogy elkészült egy háborús terv, amelynek része egy Pearl Harbor elleni meglepetésszerű támadás. Ezt az információt megküldték az amerikai külügyminisztériumnak, a haditengerészet hírszerző szolgálatának, valamint Kimmel ellentengernagynak Hawaiiba.

1941. március 31. A haditengerészet jelentést készít, amelyben megállapítja, hogy ha Japán támadást intéz az Egyesült Államok ellen, akkor várhatóan repülőgép anyahajókról intéz csapást Pearl Harbor ellen.

1941. július 10. A tokiói amerikai katonai attasé jelenti, hogy a japán haditengerészet titokban a hadihajók elleni torpedótámadást gyakorolja Ariake öbölben, amely nagyon hasonlít Pearl Harbor fekvésére.

1941. augusztus 10. Egy magasrangú brit hírszerző "Tricycle" közölte az FBI-vel, hogy folyamatban vannak a Pearl Harbor elleni támadás előkészületei. Az FBI azt válaszolta neki, hogy "közlései túlságosan fontosak és komplettek ahhoz, hogy hihetőek legyenek. Az átadott információ minden részletre kitért, hol, mikor, hogyan és ki által történik a támadás. Ez az egész így csapdának tűnik."

1941. szeptember 24. Az un. "bomb plot" (a bomba összeesküvés) üzenet J-19 kód formájában érkezett Japánból a honolului japán főkonzulnak, amelyben felszólítják, hogy pontosan számoljon be a hajók helyzetéről azért, hogy a repülőgépek és a torpedók ezt használhassák. A hajók pontos helyzetét csak akkor fontos tudni, ha támadásra készülnek. A hadműveleti tervezés főnöke Turner és a haditengerészet vezérkari főnöke Stark megakadályozta, hogy ez az üzenet eljusson a hawaii parancsnokokhoz. A haditengerészet hírszerzésének a főnökét Kirk kapitányt leváltották, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy küldjék meg az üzeneteket a hawaii parancsnokoknak. Ez az információ-visszatartás és a többi ehhez hasonló intézkedés akadályozta meg a helyi parancsnokokat abban, hogy felkészüljenek a támadásra. A japánok egyébként máskor nem kértek hasonló tájékoztatást katonai létesítményekről. Hogy a Roosevelt kormányzat miért engedte meg ezt a szinte nyílt japán kémkedést Pearl Harborban, soha nem magyarázták meg.

1941. október. Richard Sorge a tokiói német követség mellett működő szovjet hírszerző tájékoztatja a Kremlt, hogy 60 napon belül a japánok megtámadják Pearl Harbort. Moszkva tudatta vele, hogy ezt az információt továbbították az Egyesült Államoknak. Az is elgondolkodtató, hogy a később letartóztatott Sorge 32.000 szóból álló vallomásából, amelynek a másolatával a washingtoni hadügyminisztérium is rendelkezik, valamennyi Pearl Harborra vonatkozó részt töröltek.

1941. október 16. Roosevelt durván megalázza a japán nagykövetet, és elutasítja, hogy találkozzon Konoje japán miniszterelnökkel, és ezzel lehetővé teszi, hogy a háborút támogató Todzsó tábornok alakítson kormányt.

1941. október. Az amerikai rejtjelmegfejtő szolgálat elfog és megfejt egy japán rendelkezést, amely szerint folytatni kell a lehorgonyzott hadihajók elleni meglepetésszerű támadást.

1941. november 13. Dr. Thomsen Németország náci ellenes meggyőződésű washingtoni nagykövete tudatja az amerikai hírszerző szolgálattal, hogy támadás készül Pearl Harbor ellen.

1941. november 22. Elfogják és megfejtik Tokiónak azt az üzenetét Nomura washingtoni nagykövethez, hogy a tárgyalások végső pontját november 29-ig meghosszabbítják. "...Ez az időpont azt jelenti, hogy semmilyen körülmények között nem változtatható meg. Ezt követően már minden megy automatikusan a maga útján."

1941. november. Allen Dulles, aki később a CIA igazgatója lesz, közölte, hogy 1941. november közepén figyelmeztették az Egyesült Államokat, hogy a japán flotta kifutott a tokiói öbölből keleti irányba, és megindult Pearl Harbor felé.

1941. november 23. Újabb elfogott tokiói rendelkezés: "Az első légitámadás kijelölt időpontja 3 óra 30 perc az X. napon. (Ez honolului időszámítás szerint reggel 8 órát jelent)

1941. november 25. A brit hírszerzés megfejti a november 19-i "szél-rejtjeles" üzenetet. Az Egyesült Államok ezt 1941. november 28-án fejti meg. A J-19 jelzésű üzenet volt az, amely tartalmazta, hogy a tokiói rádión keresztül sugározzák az időjárás jelentést. Az eső háborút jelent. A kelet pedig az Egyesült Államokat.

1941. november 25. Stimson hadügyminiszter feljegyzi a naplójában: "FRD közölte, hogy valószínűleg támadás ér minket, talán már a következő hétfőn." FDR megkérdezte: "Kérdés, hogy miként tudjuk olyan helyzetbe manőverezni őket, hogy ők adják le az első lövést anélkül, hogy túlságosan nagy kárt okoznának nekünk. Az ebben rejlő kockázat ellenére tudatában voltunk, hagynunk kell, hogy a japánok adják le az első lövést azért, hogy megszerezzük az amerikai nép teljes támogatását. Kívánatos annak a bizonyossá tétele, hogy a japánok támadtak, és semmiféle kétség ne legyen a felől, kik voltak az agresszorok."

1941. november 25. A haditengerészeti minisztérium utasítást ad arra, hogy az amerikai csendes-óceáni kereskedelmi hajózás a déli útvonalat válassza. Turner ellentengernagy erről így vallott: "A forgalmat elirányítottuk a Torres szoroshoz, hogy a japán támadó erők haladását semmilyen közlekedés se zavarja."

1941. november 25. A tokiói rádió sugározza Jamamoto tengernagy JN-25 jelű parancsát, amelyet vesznek és megfejtenek az amerikai hírszerzők: "a. A támadó erő szigorúan titokban tartja a mozgását és riadókészültségben van esetleges tengeralattjáró és légitámadás elhárítására, el kell érnie a Hawaii körüli vizeket az ellenségeskedés megkezdéséig, támadást kell intéznie az Egyesült Államok Hawaii-ban állomásozó hadiflottájának fő erői ellen, és halálos csapást kell rá mérnie. A támadás tervezett időpontja X. nap hajnala. A pontos dátumot később közöljük. b. Ha az Egyesült Államokkal folytatott tanácskozások sikerre vezetnek, a támadó erőknek készenlétben maradva kell visszatérniük, és újra rendeződniük. c. A támadó erő november 26-án reggel kihajózik a Hitokappu Van-en, december 4-e délutánján elfoglalja kiindulási állásait, és gyorsan befejezi az üzemanyag feltöltést." Ezt a szöveget az angolok megfejtették november 25-én és a hollandok november 27-én. Hogy az Egyesült Államok mikor fejtette meg, az máig államtitok, mindazonáltal november 26-án a haditengerészet hírszerző szolgálata jelentette, hogy japán haditengerészeti egységek ismeretlen rendeltetési cél felé haladva készek támadó akcióra.

1941. november 26. Hajnali 3-kor Churchill sürgős üzenetet küldött Rooseveltnek, feltehetően a fenti információt továbbította. Ez az üzenet nagy izgalmat keltett Washingtonban. Churchill FDR-hoz küldött nagyszámú üzeneteiből ez az egyedüli, amelyet nem hoztak nyilvánosságra azon az alapon, hogy hátrányos a nemzetbiztonság számára. Stark tábornok azt vallotta, hogy "november 26-án különleges bizonyíték érkezett arról a japán szándékról, hogy támadó háborút indítsanak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellen." William Casey a CIA egykori igazgatója, aki 1941-ben az OSS alkalmazásában állt, "Titkos Háború Hitler ellen" című könyvében írja a 7. oldalon: "A britek táviratoztak, hogy a japán flotta keleten Hawaii felé hajózik." Washington november 26-án utasította azEnterprise és a Lexington nevű repülőgép-anyahajót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hagyja el Pearl Harbort. Ez a parancs megfosztotta Pearl Harbort 50 repülőgéptől, vagy százalékban kifejezve 40%-ától a már amúgy is meggyengített védelmének. Válaszolva Churchill üzenetére Roosevelt titokban táviratozott neki még aznap délután: "A tárgyalásoknak vége. A szolgálatok akcióra számítanak két héten belül." Kiemelendő, hogy csak Roosevelt volt abban a helyzetben, hogy a diplomáciai tárgyalásokat és a katonai akciókat összefüggésbe hozza, nem beszélve az időzítésről, más szavakkal az akcióra utalás Pearl Harborra vonatkozott.

1941. november 26. A legsorsszerűbb dokumentum Hull külügyminiszter ultimátuma volt, amely szerint Japánnak vissza kell vonulnia teljesen Indokinából és Kínából. Az Egyesült Államok tokiói nagykövete ezt "annak az okmánynak nevezte, amely megnyomta a háborút elindító gombot."

1941. november 27. Stimson hadügyminiszter egy zavaros, félreérthető figyelmeztetést küld. A haditengerészet bírósága ezt az üzenetet úgy értékelte, hogy sokkal inkább elterelte a figyelmet a Pearl Harbor elleni támadásról, semmint figyelmeztetett volna rá. Az üzenet egyik célja az volt, hogy félrevezesse a hawaii parancsnokokat, azt a hitet keltve bennük, hogy még folytatódnak a tárgyalások. A hadsereg, amely nem volt abban a helyzetben, hogy felderítést végezzen, parancsot kapott rá. A haditengerészetnek, amely ezt megtehette, annak pedig meg lett tiltva. A hadseregnél olyan készültséget rendeltek el, amely kizárta a kívülről jövő támadásra való felkészülést. A haditengerészet figyelmét pedig 5000 mérföldre távolabbi pontra irányították. Washington háromszor is továbbította az elnök közvetlen instrukciójaként, hogy "az Egyesült Államok azt kívánja, hogy Japán kövesse el az első nyílt akciót." Szokatlan volt, hogy Roosevelt rutin módon továbbította ezt a figyelmeztetést Hawaiiba, ami azt is bizonyítja, hogy ő tudta, másféle figyelmeztetéseket nem küldtek. A kérdés csupán az, hogy miféle nyílt japán akcióra számított FDR Pearl Harbornál? A nyílt akció szavak feltárják Roosevelt szándékát: nemcsak meg kell engedni Japánnak, hogy támadjon, de azt is, hogy kárt okozzon a flottának. Ez az elnöki parancs, amely megengedte, hogy Japán támadjon, segítségnyújtás volt az ellenségnek, vagyis nyílt árulás.

1941. november 29. Cordell Hull külügyminiszter ült a Fehér Házzal szemben lévő Lafayette Parkban Joe Leib-bel, a United Press Hírügynökség tudósítójával. Hull megmutatott a tudósítónak egy üzenetet, amely szerint Pearl Harbort december 7-én támadás éri. Ez minden bizonnyal Churchill november 26-i üzenete lehetett. A New York Times 1941. december 8-i PH jelentésében a 13. oldalon közli: "Támadás várható", az Egyesült Államok egy héttel korábban tudta, hogy Pearl Harbor ellen támadás készül." Lehet, nem egyedül Leib volt az a tudósító, akinek Cordell Hull ezt elmondta.

1941. november 29. Az FBI követségi telefonbeszélgetéseket lehallgató szolgálata vett egy beszélgetést, amely Tokió és a washingtoni japán nagykövetség között folyt. A nagykövetség munkatársa (Kurusu) kéri: "Mondja meg nekem, mikor van a "zéró óra"? Másképp én nem leszek képes végrehajtani diplomáciai feladatomat. A hang Tokióból (K. Jamamoto) halkan mondja: "Nos, akkor közlöm Önnel, hogy "zéró óra" december 8-a (tokiói idő szerint, azaz december 7-e amerikai idő szerint) Pearl Harbornál." Ezt a fordítást az Egyesült Államok haditengerészete készítette 1941. november 29-én.

1941. november 30. Ez tokiói idő szerint december 1. A japán hadiflotta számára rádiójelzéssel küldik a birodalmi haditengerészeti parancsot (JN-25): "Japán önfenntartási és önvédelmi szükségszerűségből arra az álláspontra jutott, hogy hadüzenetet intéz az Amerikai Egyesült Államokhoz." (Congress Appendix D, 415. oldal) Amerika szövetségese Kína szintén hozzájutott ehhez a szöveghez a japán haderő egy Kanton közelében aznap este lelőtt repülőgépéből. Ennek következtében rendkívüli ülésre hívták össze a Birodalmi Konferenciát Tokióban, mert a japánok tudták, hogy a kínaiak átadják ezt az információt Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak. Ennek nyomán másnap továbbították a J-19 jelű üzenetet, amelyet az amerikai hírszerzők vettek, és amelyben Japán pontos instrukciókat ad, hogy miként kell kezelni az amerikai és brit állampolgárságú ázsiaiakat, amennyiben háború tör ki Angliával és az Egyesült Államokkal.

1941. december 1. A Haditengerészeti Hírszerzőszolgálat Hivatalának, az ONI-nak, a san franciscoi 12. haditengerészeti körzetben sikerült lokalizálnia a japán flotta tartózkodási helyét azokból a rádióüzenetekből, amelyeket a hírszolgálatok és a hajózási vállalatok fogtak Hawaii nyugati részén. A Szovjetunió is ismerte a japán hadiflotta tartózkodási helyét, mert Moszkva már előre engedélyt kért a japánoktól, hogy engedélyezzék az egyik szovjet hajó áthaladását. A japán hadiflotta tartózkodási helyére vonatkozó információt Moszkvának nagy valószínűséggel az Egyesült Államok adta, mert Richard Sorge hírszerző-hálózatát már november 14-én a japánok letartóztatták.

1941. december 1. Togo japán külügyminiszter a tárgyalások folytatására szólítja fel Nomura washingtoni japán nagykövetet, nehogy az Egyesült Államok túlságosan gyanút fogjon.

1941. december 1. A Shiriya nevű japán tartályhajó, amelyet a harcoló erőkhöz rendeltek, jelentette rádión keresztül: "Haladási irány az északi 30., és a keleti 154, 20. pozíció, várható megérkezés a kijelölt pontra december 3." Az a tény, hogy ez az üzenet megtalálható a Nemzeti Levéltárban, cáfolja azt az állítást, hogy a támadásra készülő japán hadiflotta nem küldött rádióüzeneteket és néma maradt. A japán hadihajók nem kaptak az üzenetváltást tiltó, illetve felfüggesztő parancsot. A támadó erőhöz tartozó hadihajók több mint 663 rádióüzenetet küldtek november 16. és december 7. között, vagyis átlagosan egyet óránként. A Nemzetbiztonsági Szolgálat (NSA) nem tett közzé egyetlen egy lehallgatást sem, mert azok bizonyították volna, hogy a támadó erők nem szüneteltették rádióüzenetek küldését. November 29-én a Hiyei (japán hadihajó) üzenetet küldött a harmadik flotta parancsnokának. November 30-án az Akagi (egy másik japán hadihajó) küldött számos rádiótáviratot üzemanyag tartályhajóinak. Mindez olvasható a Hewitt jelentés 474. oldalán. Stinnett a "Day of Deceit" (A megtévesztés napja) című könyvben megírja, hogy a japán támadó erőktől származó több mint 100 üzenetet talált a Nemzeti Levéltárban.

Számos egyéb üzenet is volt, amelyek megadták a japán támadó erők helyzetét, az Aleutian szigetek közelében a Csendes-óceánon.

1941. december 1. Roosevelt elnök már az első nap után visszatért 10 napra tervezett szabadságáról, hogy találkozzék Hull külügyminiszterrel és Stark tengernaggyal. Az eredményről tudósított a Washington Post december 2-i száma: "Roosevelt elnök tegnap átvette a közvetlen irányítást a Japánnal kapcsolatos diplomáciai és katonai lépésekre vonatkozóan." Erre a politikailag káros lépésre az elnöknek azért volt szüksége, hogy elejét vegye a beavatottak zendülésének.

1941. december 1. 15 óra 30. Roosevelt elolvasta Togo külügyminiszternek Japán berlini nagykövetéhez küldött üzenetét: "Közölje nagyon bizalmasan velük, hogy igen nagy a veszélye annak, hogy Japán és az angolszász nemzetek között fegyveres összeütközésre kerül sor. Tegye hozzá, hogy erre a háborúra hamarabb sor kerülhet, mint bárki is hinné." Ez válasz volt arra a november 29-én közölt német kívánságra, hogy Japán támadja meg az Egyesült Államokat, és hogy Németország is csatlakozik Japánhoz az Amerika elleni háborúban. A három részből álló üzenetnek a második részét az Egyesült Államokban soha nem hozták nyilvánosságra. Az üzenet szerint ez tartalmazza a felvonulási tervet. Ez csak egyike annak az ismert három lehallgatott diplomáciai üzenetnek, amelyek Pearl Harbort jelölték meg a támadás célpontjául. Ezt az üzenetet FDR olyan érdekesnek találta, hogy megtartott magának egy másolatot róla.

1941. december 2. 22 óra (tokiói idő szerint). Egy újabb JN-25 jelentés Hawaii-ból a hajók kikötőben való elhelyezkedéséről, amelyet a támadó hadiflottának küldtek: "Támadó erő távirat 994. szám. Két hadihajó (Oklahoma, Nevada), egy repülőgép anyahajó (Enterprise), két nehézcirkáló, 12 romboló hajózott ki. Azok a hadihajók, amelyek november 22-én hajóztak ki a nyíl tengerre, visszatértek a kikötőbe. November 28-án délután a következő hajók horgonyoznak Pearl Harborban: 6 csatahajó (2 a Maryland osztályból, 2 a California osztályból és 2 a Pennsylvania osztályból), 1 repülőgép anyahajó (Lexington), 9 nehézcirkáló (5 San Francisco osztályú, 3 Chicago osztályú, 1 Salt Lake City osztályú), 5 könnyűcirkáló (4 Honolulu osztályú és 1 Omaha osztályú).

1941. december 2. Az egyesített japán birodalmi hadiflotta főparancsnoka Jamamoto tengernagy kódolatlan rádiótáviratot küldött "Climb Niitakayama 1208" (Mászd meg a Niitakayamát 12. hó 8-án). Japán idő szerint december 8-a, amerikai idő szerint pedig december 7-e. A hegy megmászása képletesen a Pearl Harbor elleni támadást jelentette. Ily módon az Egyesült Államok pontosan tudta, mikor fog kezdődni a háború. A Niitaka elnevezés a japán birodalom legmagasabb hegyére utal.

1941. december 2. Hein Ter Poorten tábornok, a holland kelet-indiai (ma Indonézia) hadsereg főparancsnoka átadja a "szél-rejtjeles" üzenetet az Egyesült Államok hadügyminisztériumának. A kínaiak is megfejtették a JN-25 számú japán üzenetet. Egy holland tengeralattjáró látta a támadó hadiflottát a Kurir-szigeteknél november elején és ezt az információt továbbították Washingtonnak, Washington azonban nem adta tovább a Hawaii szigeteknek. A hollandok által megküldött lehallgatott üzenetek még ma is titkosítva vannak és még ma sem hozzáférhetők a kutatás számára Washingtonban.

1941. december 4. Ralph Briggs a haditengerészet keleti parti lehallgató állomásán vette a "keleti szél, eső" üzenetet, ami a háborút jelentette. Ezt ő azonnal továbbította parancsnokának. Az üzenetet azonban eltávolították helyéről. A Pearl Harborral kapcsolatos egyik legfontosabb elleplezés ennek az üzenetnek az eltüntetése a nyilvántartásból.

1941. december 4. A hollandok hivatkozva az amerikai-holland-brit közös védelmi egyezményre közlik, hogy Japán megszegte az egyezményben megjelölt határvonalat, és ennek következtében beállt a hadiállapot az Egyesült Államok és Japán között 3 nappal a Pearl Harbor ellen intézett japán támadást megelőzően. Ter Poorten tábornok részletes tájékoztatást küldött a "szél-rejtjeles" japán parancsról Hollandia washingtoni katonai attaséjának azzal, hogy azt juttassa el a legmagasabb katonai parancsnoksághoz. A holland attasé személyesen Marshall tábornoknak, a szárazföldi haderők vezérkari főnökének, adta át. Ugyanezen a napon a Jáva szigetén tartózkodó Thorpe tábornok négy üzenetet is küldött, amelyek figyelmeztettek a Pearl Harbor ellen készülő támadásra. Washingtonból azonban megparancsolták neki, hogy hagyja abba a figyelmeztetések küldözgetését.

1941. december 5. Valamennyi japán nemzetközi kereskedelmi hajó visszatért otthoni kikötőjébe. Ezen a napon Roosevelt lediktált egy levelet Wendell Wilkie-nek, Ausztrália miniszterelnökének: "A japánokra mindig figyelni kell. A helyzet határozottan komoly, és bármely pillanatban fegyveres összetűzésre kerülhet sor... A következő 4-5 nap talán eldönti a kérdést."

Ugyanezen a napon a kormány ülésén Knox haditengerészeti miniszter ezekkel a szavakkal fordult Roosevelthez: "Nos, tudja elnök úr, hogy tudomásunk van arról, hol tartózkodik a japán flotta?" "Igen, tudom." - mondotta FDR, folytatva "úgy gondolom meg kellene mondanunk mindenkinek, hogy milyen kényes a helyzet. Információink vannak, ahogy azt Knox éppen említette... Nos, mond el nekik, mik ezek Frank." Knox nagyon izgatott lett és a következőket mondta: "Nos, nagyon bizalmas információink vannak, hogy a japán hadiflotta a nyílt tengeren hajózik. Információink szerint..." De ekkor Roosevelt szemöldökének az összevonásával elhallgattatta. (Toland, Infamy, 1982. chapter 14)

1941. december 6. Ezen a napon az amerikai hadsereg lehallgatói megfejtik azt a december 2-i rádióüzenetet, amelyben Tokió tájékoztatást kér a hawaii szigeteki japán konzulátustól a légvédelmi ballonok, a torpedóelhárító hálók, és a légi felderítés helyzetéről Pearl Harborban. Ugyanezen a napon 21 óra 30-kor Roosevelt elolvasta a megfejtett japán diplomáciai távirat első 13 részét a hadüzenetről, és kijelentette, "ez háborút jelent". Amikor visszatért vacsoravendégeihez, közölte: "holnap kezdődik a háború". Ezen az estén együtt maradt a haditanács: Roosevelt elnök és legbizalmasabb tanácsadói: Hopkins, Stimson, Marshall, Knox haditengerészeti miniszter, valamint a két hadsegéd John McCrea és Frank Beatty. Egész éjjel fennmaradtak, és várták a japán támadást. (Infamy chapter 16)

1941. december 7. A budapesti japán konzul üzenetet küldött Tokióba: "December 6-án az amerikai miniszter átnyújtott ezen ország kormányának egy brit kormányközleményt, amely szerint hadiállapot fog beállani december 7-én." Ez a közlemény a Brit Admiralitás (az angol haditengerészet főparancsnoksága) december 5-én kiadott intézkedése volt a riadókészültségbe helyezésről.

Ez az üzenet eltűnt. A rendkívül sürgős üzenetet személyesen FDR-nak nyújtották át. A közel-keleti brit légügyi marsall közölte Bonner Fellers ezredessel, hogy titkos jelzést kapott, miszerint Amerika belép a háborúba 24 órán belül.

1941. december 7. Ezen a napon 9 óra 30-kor Stark tengernagyot a haditengerészet vezérkari főnökét két hadsegédje is kérte, hogy küldjön sürgős figyelmeztetést Hawaiiba. Stark ezt nem tette meg. Délelőtt 10 órakor Roosevelt elolvasta a japán jegyzék 14. részét is és 11 órakor már a 15. részét is, amelyben már az is benne volt, hogy a japán diplomaták délután egy órakor adják át a hadüzenetet a külügyminisztériumban, ami Pearl Harbor-i idő szerint kora reggeli órának számít. Knox haditengerészeti miniszter a japán jegyzék 15. részét 11 óra 15 perckor kapta kézhez a Haditengerészet Hírszerzési Hivatalának a feljegyzésével: "Ez támadást jelent ma napfelkeltekor Pearl Harbornál." A haditengerészet hírszerző szolgálatának központja ezt továbbítottaCordell Hull külügyminiszternek, valamint további 8 magas beosztású vezetőnek, beleértve a Fehér Házat is. Marshall tábornok a szárazföldi erők vezérkari főnöke 11 óra 25 perckor érkezett meg hivatalába. A későbbi vizsgálatok során elmondotta, hogy lovagolni volt ezen a reggelen, de ennek a tanúvallomásának ellene mondott több vezető személyiség, úgymint Harrison, McCollum és Deane. Marshall tábornok, aki a japán jegyzék első 13 részét még éjszaka elolvasta, hamis tanúvallomást tett, tagadva, hogy egyáltalán hozzájutott a japán jegyzékhez. Marshall tábornok hadsegédei sürgetésére, hogy küldjön már figyelmeztetést Hawaiiba, különféle halogató technikákhoz folyamodott, újra és újra elolvasva a mintegy 10 perc hosszúságú 14. részét a japán jegyzéknek. Volt olyan része is a jegyzéknek amelyet többször is elolvasott. Így a jegyzékolvasásra elment egy óra. Megtagadta az asztalán lévő kézi telefon használatát, továbbá azt, hogy a haditengerészet hírtovábbítási rendszerét használva olyan gyorsan küldjön figyelmeztetést, amilyen gyorsan csak lehet. Ehelyett háromszor is elküldte egyik munkatársát, hogy tudakolja meg, mennyi időt igényelne, hogy üzenete elérjen Hawaiira. Amikor tájékoztatták, hogy ez legalább 30-40 percet igényelne a hadsereg rádióján keresztül, elégedettnek látszott. Minden valószínűséggel azért, mert eléggé el tudta húzni az időt ahhoz, hogy figyelmeztetése ne érjen el Pearl Harborba egészen délutánig (washingtoni idő szerint). A valóságban a vezérkari főnök kereskedelmi úton a postaszolgálaton keresztül küldte el táviratát minden sürgősségi jelzés nélkül, és az 6 órával később érkezett célba.

1941. december 7. délután 1 óra 50 perc washingtoni idő szerint. Harry Hopkins, aki egyedül tartózkodott Roosevelt elnöknél, amikor Knox haditengerészeti miniszter telefonon tájékoztatta a Pearl Harbor elleni támadásról, írja, hogy FDR nem volt meglepődve és nagy megkönnyebbülés látszott rajta. Eleonor Roosevelt az elnök felesége írja, "This I Remember" (Erre emlékezem) című könyvének a 233. oldalán, hogy FDR december 7-ét követően bizonyos értelemben nyugodtabbá és derűsebbé vált. A New York Times magazin 1944. október 8-i számában pedig ezt írja Eleonor Roosevelt: "December 7-e messze nem váltotta ki azt a sokkhatást, mint amit az ország egészéből. Már hosszú ideje számoltunk valami hasonlóval."

1941. december 7. délután 3 óra. "A háborús kabinet tanácskozásra ült össze nem túlságosan feszült légkörben, mert úgy gondolom közülünk mindenki meg volt arról győződve, hogy végső soron Hitler az ellenség... és Japán lehetőséget nyújtott nekünk." (Harry Hopkins december 7. memo. Roosevelt and Hopkins R Sherwood p. 431.)

1941. december 7. 9 órával később. MacArthur tábornok egész légierejét a Fülöp-szigeteken elpusztította a japánok meglepetésszerű támadása. Arra a hírre, hogy Pearl Harbort támadás érte, igen szokatlanul reagált, egész reggel bezárkózva maradt a szobájában, és megtagadta, hogy találkozzon Brereton tábornokkal, a légierő parancsnokával. Azt is megtagadta, hogy a Formosa (ma Taivan) szigetén lévő japán erők ellen támadást intézzen a hadügyminisztérium parancsára. MacArthur három egymásnak ellentmondó parancsot adott, amelyek következtében ezen a reggelen a repülőgépek a földön tartózkodtak. MacArthur radarral figyeltette 140, 100, 80, 60, és 20 mérföldes távolságból a japán repülőgépeket, amíg végre parancsot adott. Az amerikai gépeket ezért a földön érte a támadás. Az amerikai nehézbombázók felének az elpusztítása katonailag nagyobb veszteséget jelentett, mint amit a haditengerészet Pearl Harbornál elszenvedett. MacArthur vagy a katonai történelem legnagyobb melléfogását követte el, vagy pedig teljesítette azt a parancsot, hogy engedje meg a parancsnoksága alatt álló légierő elpusztítását. Ha ez volt a katonai történelem legnagyobb melléfogása, akkor az a figyelemreméltó, hogy miként kerülte el a felelősségre vonást, miként tarthatta meg parancsnoki beosztását, és hogyan lett belőle négycsillagos tábornok, aki később megkapta a kongresszus becsület érdemrendjét. Az egyik amerikai kutató Prange fel is teszi a kérdést: "Miként tudná egy elnök biztosítani a japán támadás hitelét, ha nem avatja be parancsnokait, és nem beszéli rá őket, hogy engedjék akadálytalanul előrenyomulni az ellenséget?"

1941. december 7. este 8 óra 30. Roosevelt közli az amerikai kormánnyal: "Okunk van rá azt feltételezni, hogy a németek közölték Japánnal, ha Japán hadat üzen, akkor ezt ők is megteszik. Más szavakkal Japán hadüzenete automatikusan magával vonja..." Amikor ide ért, hirtelen félbeszakították, de mondanivalójának iránya így is világos. Frances Perkins asszony, munkaügyi miniszter később megjegyezte FDR-ról: "A lelkem mélyén éreztem, hogy valami nincs rendjén, hogy ez az egész helyzet egyáltalán nem az, aminek tűnik."

1941. december 8. Roosevelt beszédírójával, Rosenmannal társalogva megemlítette, hogy "még mindig Hitler az első számú célpont, de attól tartott, hogy sok amerikai elvárja majd, hogy a csendes-óceáni háború legalább olyan fontos legyen, mint a háború Hitler ellen." Később Jonathan Daniels, FDR sajtótitkára mondotta: "A csapás keményebb volt, mint remélte, hogy szükséges... De a kockázat kifizetődött és a veszteség megérte az árát."

1943. november 30. Ezen a napon Roosevelt emlékeztette Sztálint Teheránban: "Ha a Japánok nem támadták volna meg az Egyesült Államokat, nagyon is kétli, hogy lehetséges lett volna amerikai erőket küldeni Európába." Ezt érdemes egybevetni azzal, amit Roosevelt a Pearl Harbort négy hónappal megelőzően tartott atlanti konferencián mondott: "Mindent megteszünk azért, hogy kiprovokáljunk egy incidenst, amely igazolja az ellenségeskedéseket." Minthogy a japán támadás volt az egyetlen lehetséges ilyen incidens, tehát Roosevelt lényegében előre jelezte, hogy mit fog tenni.

Mi az, amiért Roosevelt viseli a történelmi felelősséget?

Meghalt 2403, és megsebesült 1873 személy. 18 hajó elsüllyedt, vagy komolyan megsérült, köztük 5 csatahajó. 188 repülőgép pusztult el, és 162 megrongálódott.

A japánok vesztesége 64 halott, 29 repülőgép, és 5 mini torpedó.

Az Egyesült Államokat a brit, holland, az ausztrál, a perui, a koreai és a szovjet kormány figyelmeztette előre, hogy meglepetésszerű támadás készül Pearl Harbor ellen. Az összes japán kódot megfejtették az amerikai rejtjelezők. Roosevelt elnök, Marshall vezérkari főnök és a többi felelős vezető tudta, hogy támadás készül, de szabad utat engedtek neki, sőt fedezték. Fontos körülmény, hogy a katonai hírszerzés két magasrangú tisztje - Safford és Friedman - tudta milyen üzenetek kerültek elfogásra és megfejtésre. Bizonyítható az is, hogy Roosevelt időben kapott tájékoztatást a Pearl Harbor ellen készületben lévő támadásról. Kiemelendő körülmény, hogy Roosevelt ünnepélyesen és ismételten megígérte az amerikai népnek: nem küldi fiait idegen hatalmak háborúiba, hacsak nem éri támadás az Egyesült Államokat. Roosevelt megszegte ezt az ígéretét. Csupán az okozott neki gondot, hogy ennek milyen politikai hatása lehet. Két amerikai újságíró - Alsop és Kintner - írta ezzel kapcsolatosan: "Roosevelt úgy érzi, hogy nyíltan nem szegheti meg ígéretét, de okos módon megkerülheti őket." A két újságíró úgy értelmezte Rooseveltnek ezt a kijelentését, hogy rá kell venni a németeket: ők lőjenek először, aztán ő visszalőhet. De 1941 novemberében már világos volt számára, hogy a németek nem lőnek először. Ugyanakkor FDR tudta: a japánokat rászoríthatja arra, hogy ők tegyék ezt meg.

FDR célja az volt, hogy háborúba lépjen Németországgal szemben. De hogyan lehet kicsalogatni Hitlerből egy hadüzenetet? Ha egy ország legyőzhetetlenül erősnek tűnik, mint Amerika, annak rendszerint nem üzennek hadat. Az Atlanti óceán térségében végrehajtott provokációkra Hitler nem reagált. FDR ugyanakkor tudta a hozzá érkezett információkból, hogy ha Japán támad, akkor Németország belép a háborúba Japán oldalán. Ezért tehát az volt a megoldandó feladat, miként vegyék rá Japánt, hogy először ő nyisson tüzet, vagy ő hajtson végre támadást. A japán támadásnak sikeresnek kell lennie, mert különben Hitler visszakozik. Ha az Egyesült Államok meghiúsítja a japán támadást, és elpusztítja a japán hadiflottát, akkor nem tudta volna elérni stratégiai célját. Ebben az esetben Hitler számára nyilvánvaló öngyilkosság lett volna, hogy a tönkrevert Japán oldalán belépjen a háborúba. Ez Németország számára azt jelentette volna, hogy az Egyesült Államok úgy viselhet háborút ellene, hogy nem kell két fronton harcolnia. Roosevelt terve tehát csak akkor sikerülhetett, ha Japán első csapásai eredményesek. Egy meggyengült Egyesült Államok, amely kétfrontos háborúra van kényszerítve, ahol a háború terheit elsősorban Japánnak kell viselnie, csaknem költségmentessé tett egy német hadüzenetet. De mindez csak csapda volt, és Roosevelt kezdettől fogva Hitlernek adott elsőbbséget Japánnal szemben. Ezért volt az is, hogy óriási hadianyag szállításokkal nyomban a sztálini Szovjetunió segítségére sietett.

1941. novemberében FDR utasította a vöröskereszt segélyszolgálatának igazgatóját, hogy titokban készüljön fel nagyszámú sebesültre Pearl Harbor térségében, mert a haditámaszpont ellen támadásra kerül sor. Amikor az igazgató tiltakozott az elnöknél, Roosevelt közölte vele: "Az amerikai nép soha nem fog hozzájárulni ahhoz, hogy belépjünk a háborúba Európában, hacsak nem ér minket támadás saját határainkon belül."

Miért nem ismerhetjük meg a tényeket?

Miért nem tudhatja meg még ma sem Amerika és a világ közvéleménye a teljes igazságot? Roosevelt elnök, ha nyilvánosságra hozzák az eddig elhallgatott tényeket, akkor hazaárulónak minősíthető, aki tudatosan háborúba manőverezte Japánt azért, hogy az Egyesült Államok bekapcsolódhasson az európai háborúba. Roosevelt számos amerikai életét feláldozta, veszélyt hozott az országra, és kisajátította magának a háborúba lépés jogát, holott az az Egyesült Államok alkotmánya szerint egyedül a washingtoni kongresszust illeti. Pearl Harbor elleni támadás dátuma valóban a képmutatás és álnokság napja. Roosevelt választotta ezeket a szavakat és tudatában volt ezek kettős értelmének. FDR már a támadást megelőzően elküldhette volna az elpusztult tengerészek családjainak a részvéttáviratokat. Még ma is fedezik ezt a színfalak mögötti cinikus hatalmi játékot arra az átlátszó kifogásra hivatkozva, hogy ezt követeli a nemzetbiztonság érdeke. A jelenlegi kormány sem vállalja, hogy szembenézzen a tényekkel, amelyek 60 évvel ezelőtt történtek.

Roosevelt szempontjából nézve nagy sikernek tekinthető, hogy rá tudta venni Japánt erre a "meglepetésszerű" támadásra. Figyelemmel a játszma világpolitikai jelentőségére, a háttérhatalom számára néhány már elöregedett hadihajó és mintegy 3000 ember halála csekélységnek tűnt ahhoz az előnyhöz, hogy lehetővé vált az Egyesült Államok beléptetése a háborúba méghozzá úgy, hogy az egész amerikai társadalom szilárdan felsorakozott a nagy hazárdjátékos Roosevelt mögé. FDR ezúttal is hűségesen és hozzáértően szolgálta az őt Fehér Házba juttató pénzoligarchiát.

A háttérhatalom, amely mintegy 250 éve tervbe vette a dinasztikus államok felszámolását és az örökletes uralkodó osztályok lecserélését, a 20. század folyamán stratégiai céljának a nagy részét sikeresen megvalósította. Ma elérkezett ahhoz, hogy közvetlenül előkészítse egy központosított világkormányzat létrehozását. A két világháború, amely úgy is fölfogható, mint egyetlen 30 éves háború, amelynek a két szakasza között volt egy 20 évig tartó fegyverszünet, azt a célt szolgálta, hogy Németország ellenőrzés alá vételével a háttérhatalom megszilárdítsa hegemóniáját az európai földrészen. Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel története is a háttérhatalommal kölcsönhatásban zajlott. Végső célja a kétpólusú állam egyik változatának a kipróbálása volt. Mivel a történelemben a véletlenek is objektív tényezőként hatnak, ezért nem minden pontosan az elgondolt stratégia szerint zajlott. A végeredmény azonban mégis az, hogy ma már a háttérhatalomnak pénzügyi eszközökkel sikerült kiterjeszteni hatalmát Oroszországra is. A kamatkapitalizmus mai világrendszerében a legfontosabb hatalom a pénzrendszer feletti ellenőrzés. A kamatszedő hitelpénzrendszer azonban a benne működő kamatmechanizmus következtében rendkívül ingatag, mert a pénzmennyiség jóval gyorsabban növekszik, mint a reálgazdaság teljesítménye. Minden olyan rendszer, amelynek az egyik alrendszere többszörös ütemben nő, mint a rendszer egésze, az felbomlásra van ítélve. Ma a pénzrendszer válsága elérte a legfontosabb világpénzt, a dollárt is, és vele együtt a világgazdaság centrum országait. A kibontakozó válság olyan fokú társadalmi feszültséggel járhat, amelyen csak a pénzoligarchia kezében lévő államhatalom megerősítésével, és adott esetben rendőri módszerek alkalmazásával lehet úrrá lenni.

A háttérhatalom stratégái ezért már több évtizede felkészültek olyan állami kontroll bevezetésére a globális pénzbirodalom első számú központjában, az Egyesült Államokban, hogy adott esetben a pénzrendszer összeomlása se rendítse meg a nemzetközi pénzügyi közösség uralmi pozícióit Amerikán belül és kívül. A rendkívüli törvények bevezetése azonban az amerikai társadalom sokkolása nélkül nem volt lehetséges. Ezért olyan rendkívüli eseményre volt szükség, amely az emberi jogok és politikai szabadságjogok megnyirbálását elfogadhatóvá teszi a lakosság széles tömegei számára. Ilyen esemény volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadás. Ez Japán Pearl Harbor ellen intézett támadásához hasonlóan, sokkolta az amerikai társadalmat, és olyan szabadságkorlátozó intézkedéseket is elfogadtatott vele, amelyek elfogadására egyébként nem lett volna hajlandó. Ahogy Pearl Harbor lehetővé tette a háborúellenes Amerikának a beléptetését a háborúba, ugyanúgy a szeptember 11-i tragikus események lehetővé tették a már gondosan előkészített rendkívüli törvények bevezetését az Egyesült Államokban.

A háttérhatalomnak azonban a világ feletti ellenőrzést is meg kell erősítenie. Már évekkel ezelőtt kidolgozták stratégái a közép-ázsiai térség ellenőrzés alá vételére vonatkozó terveket. Szeptember 11-e azt is lehetővé tette, hogy ezeket a világuralmi célokat szolgáló terveket a terrorizmus elleni harcra hivatkozva valósítsák meg. Arra a kérdésre, hogy kinek a stratégiai érdekeit szolgálta 2001. szeptember 11-e, azt válaszolhatjuk, hogy egyértelműen a háttérhatalom, közelebbről a nemzetközi pénzügyi közösség húzott belőle hasznot. Az ő stratégiai törekvéseinek a megvalósítását segítette elő. Ahogyan Pearl Harbor a háttérhatalom mesteri húzásának tekinthető, hasonlóan a 2001. szeptember 11-i eseményekben is fel lehet ismerni a hozzáértő szakértők keze nyomát. A Pearl Harbor elleni támadás tényeit még ma is a pénzoligarchia érdekeit szolgáló legenda és tudatos történelemhamisítás helyettesíti, noha eltelt 60 év. Vajon hány évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megtudjuk, miért tettek Bin Laden és fanatikus hívei ekkora szívességet a háttérhatalomnak? A 2001. szeptember 11-nek ugyanis a nemzetközi terrorizmus a kárvallottja, egyedüli haszonélvezője pedig a háttérhatalom és a világkormányzat megalakítására törő nemzetközi pénzoligarchia.

Kérdések hat hónap után

2001. szeptember 11. óta nem 60 év, csupán 6 hónap telt el, de már ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy jogosan kételkedjünk az események hivatalos magyarázatában. Az bizonyítottnak tekinthető, hogy a világállam létrehozásán fáradozó nemzetközi pénzoligarchia érdekeit szolgálta, mert lehetővé tette azoknak a terveknek és katonai akcióknak a végrehajtását, amelyek Afganisztán és a Közép-ázsiai térség ellenőrzés alá vételét célozták. Egyelőre még kérdés, hogy a háttérhatalomnak az amerikai biztonsági rendszerbe beépített titkos hálózata csupán megengedte-e a tragikus események bekövetkezését, vagy pedig maga is tervezte és hajtotta végre azokat? Ebből adódik egy másik kérdés is, hogy léteznek-e olyan amerikaiak, akik megengednék és elősegítenék honfitársaik életének feláldozását csupán azért, hogy saját üzleti, politikai, vagy más titkos céljukat elérhessék? Sajnos igennel kell erre a kérdésre válaszolnunk. Pontosan Franklin Delano Roosevelt elnök szolgáltatja erre az egyik kemény bizonyítékokkal megtámasztott történelmi példát, amikor tudatosan feláldozta több ezer amerikai tengerész életét azért, hogy az Egyesült Államokat beléptesse - lakóinak akarata ellenére - a 2. világháborúba. De más bizonyítékok is vannak.

Nemrég előkerültek olyan 41 évvel korábban készült amerikai kormánydokumentumok, amelyek tanúsága szerint az amerikai katonai vezetés már az 1960-as évek elején javasolta terrorista támadások végrehajtását az Egyesült Államok ellen, hogy ezek elkövetéséért aztán Fidel Castro kubai diktátort lehessen felelőssé tenni. Ezek a dokumentumok (James Bamford részletesen ismerteti őket az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatalról készült könyvében) 1961 végén a sikertelen kubai invázió után keletkeztek. A CIA tevékenységével elégedetlen John F. Kennedy ezután a védelmi minisztériumot bízta meg a Kuba elleni akciók irányításával. A katonai stratégák ekkor olyan terrorista akciókat javasoltak, amelyek riasztanák az amerikai társadalmat, és rávennék arra, hogy támogasson egy Kuba elleni katonai támadást. Az elkészített "Northwoods" terv szerint számos akciót hajtottak volna végre a kubai-amerikai haditengerészeti bázis, Guantanamo körzetében. Felrobbantottak volna lőszerraktárakat, repülőgépeket és hajókat. Sor került volna kommunista terrorkampány megszervezésére Miami térségében, Florida felé tartó kubai hajók elsüllyesztésére, gondosan kiválasztott helyeken bombarobbantásokra, és olyan előre elkészített dokumentumok "megtalálására", amelyek Kuba bűnrészességét bizonyították volna. Az elképzelések szerint hamis felségjelzésű orosz gépek zavarták volna a polgári repülőgépeket, továbbá megszervezték volna több repülőgép eltérítését, sőt még egyes polgári repülőgépek szimulált lelövését is. Kennedy elnök a Northwoods tervet elvetette, és utasítást adott a dokumentumok megsemmisítésére. De azok egy része archiválásra került és nemrég felfedezte őket azAssassination Records Review Board (A merényletek nyilvántartását felülvizsgáló testület), és az Amerikai Országos Levéltár nemrég nyilvánosságra hozta őket. Már e néhány tényből is megállapíthatjuk, hogy a 20. században bevett módszer volt válságok tudatos előidézése politikai célok elérése érdekében.

Elemezzük ebből a szempontból 2001. szeptember 11-ét. A hivatalos változat szerint 19 öngyilkosságra kész közel-keleti terrorista, aki gyűlölte az amerikai szabadságot és a demokráciát, eltérített négy utasszállító repülőgépet, ebből kettő a new yorki World Trade Center két tornyának repült, a harmadik pedig a washingtoni Pentagon épületének. A negyedik gép a hivatalos verzió szerint Nyugat-Pennsylvaniában lezuhant, miután az utasok megpróbáltak ellenállni a terroristáknak. Már a tragikus események másnapján felmerültek az első kérdések, de 6 hónap elteltével egyre nő a számuk, miközben hiányoznak a meggyőző válaszok.

Miért készített az amerikai katonai vezetés háborús terveket Afganisztán lerohanására hónapokkal a szeptember 11-i támadást megelőzően? Csak arra vártak, hogy történjen valami rendkívüli esemény, amely az egyébként Afganisztán iránt nem érdeklődő amerikai közvéleményt meggyőzi egy háború szükségességéről ez ellen a távoli ország ellen?

Hogyan lehet, hogy a Bin Laden bűnösségét tanúsító papír dokumentumokat szinte sértetlen állapotban megtalálták a World Trade Center romjainál, miközben a repülőgépek fekete dobozait, amelyeket úgy készítenek, hogy a legerőteljesebb zuhanásnak és ütődésnek is ellenálljanak, csak annyira megrongált állapotban találták meg, hogy adataikat nem lehetett használni?

Napokkal, sőt hetekkel a világkereskedelmi központ elleni támadás után miért nem engedték meg az ott dolgozó operatőröknek, hogy a romokat bizonyos szögből fotózhassák? Emiatt panaszkodott többek között a CBS tudósítója Lou Young, aki feltette a kérdést: "Mitől félnek, hogy mit fogunk látni?"

Miért adták ki az útját a new yorki rendőrség FBI-nál akkreditált összekötő tisztjének, arra hivatkozva, hogy jelenléte "biztonsági kockázatot" jelent. Mindezt a New York Times jelentette 2001. október 16-án. Kinek a biztonsága forgott kockán? Mi az, amit az FBI nem akart, hogy a new yorki rendőrség központjában is tudjanak?

Hogyan volt lehetséges egy rendkívüli hozzáértést igénylő terrorista tervet, amely hosszú előkészítő munkát igényel úgy előkészíteni, hogy arról ne szerezzenek tudomást a hírszerző szervek, elsősorban az FBI, a CIA és a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA?

Miért a világkereskedelmi központ első tornya dőlt össze először, amikor az nem volt annyira megsérülve, mint az északi torony, amely akkor már csaknem másfél órája égett? Miért állítja számos tanú, hogy további robbanásokat hallott az épületeken belül? Miért tűnik a tornyok összedőlése inkább irányított beomlasztásnak, mint tragikus balesetnek?

Miért ismerte el Robert Müller az FBI igazgatója, hogy a géprablók névjegyzéke esetleg nem a valódi neveket tartalmazza? Nem kell mindenkinek fényképpel ellátott dokumentummal igazolnia a személyazonosságát, mielőtt megkapja a felszállási engedélyt? Miért volt 35 fő különbség az utasok nyilvánosságra hozott listája, és az áldozatok hivatalosan közölt listája között? Szaud-Arábia külügyminisztere nyomban közölte, hogy a megnevezett géprablók közül öten nem lehettek az elrabolt gépek fedélzetén, mert még mindig élnek Szaud Arábiában, és további hat megnevezett személy pedig Tunéziában tartózkodik. Ha ez így van, miért van feltüntetve még mindig a nevük az FBI által közzétett listán?

A négy gép utaslistáján miért nem szerepelt a megnevezett géprablók közül egyiknek sem a neve? Ha valamennyien álnevet használtak, akkor hogyan volt képes az FBI olyan gyorsan azonosítani őket? Miért vitt magával az egyik öngyilkosságra elszánt géprabló bőröndöt, és miért hagyta azt egy bűnösségét tanúsító irat társaságában a bostoni repülőtérnél parkoló autójában?

2001. októberében az amerikai hatóságok több mint 800 személyt tartóztattak le, és több mint 365.000 bejelentést kaptak a lakosságtól. Hogy lehet az, hogy az amerikai történelem eme legnagyobb nyomozási kampányában még eddig sem forró nyom, sem kemény bizonyíték nem került elő? Az FBI még mindig köröz közel 100 személyt, de egyikük sem tekinthető elsőrendű gyanúsítottnak. A Reuter Hírügynökség jelentése szerint a merénylők Bostonban úgy mulattak, mint a bevetés előtt álló zsoldosok, nem pedig fanatikusan vallásos fundamentalisták, akik életük utolsó küldetését készülnek teljesíteni, mielőtt találkoznak teremtőjükkel.

Hogyan jutottak a terroristák a Fehér Ház és az elnököt szállító repülőgép, az Air Force One, szigorúan titkos kódjaihoz? Ez volt ugyanis a hivatalos magyarázat arra, hogy szeptember 11-én miért szállították az elnököt egyik légi bázisról a másikra az Egyesült Államok egész területén. A Fox News Hírszolgálat jelentése szerint az FBI korábbi alkalmazottja, a kettős ügynök Robert Hanssen, egy naprakész komputer programot adott át orosz megbízóinak, akik ezt tovább adták állítólag Bin Ladennek. Ez a program, amelyet még a Reagan kormányzat idején loptak el egy amerikai vállalattól, még ma is lehetővé teszi, hogy a legvédettebb amerikai elektronikai rendszerekbe be lehessen lépni?

Ha a United Airlines 93-as számú járata azért zuhant le, mert az utasok ellenálltak a géprablóknak, és közben a gép felrobbant, akkor miért nem lehetett látni a repülőgép széthullott roncsait, amelyek tanúsítanák, hogy robbanás történt a levegőben?

Dr. Mahmoud Khalaf egyiptomi tábornok, aki többek között az Association of the United States Army (Az Egyesült Államok hadseregének Társasága) tiszteletbeli tagja, a kairói egyetemen 2001. december 5-én tartott előadásában a katonai stratégiai elemzést önálló tudományágnak nevezte. A tábornok 20 éven át foglalkozott a speciális műveletek stratégiai elemzésével. Szeptember 11-gyel kapcsolatban megállapította, hogy ennek a műveletnek a megtervezéséhez és előkészítéséhez legalább 100 specialista egy évi szervezőmunkájára volt szükség. A művelet valamennyi szakasza fontos részletekből áll, és valamennyi részlet pontos bemérést igényelt, továbbá olyan "deception"-t (megtévesztést, álcázást), amely megakadályozza, hogy az Egyesült Államok 10 biztonsági szervezete leleplezze. A tábornok itt elsősorban a Defense Intelligence Agency-re (A Védelmi Hírszerző Ügynökségre), a DIA-ra utalt. Magasan képzett műszaki személyzete és eszközei ugyanis lehetővé teszik a DIA-nak, hogy audiovizuálisan földünk minden négyzetméterét ellenőrizze. Az NSA, a Nemzetbiztonsági Hivatal, a csúcstechnológia minden eszközével rendelkezik. Kérdés, hogy ez a fejlett hírszerző hálózat, amely ráadásul parancsot kapott Clinton és Bush elnöktől is, hogy ellenőrizze az Al-Khaida szervezetet, hogyan engedhette meg, hogy annak terroristái kicsúszhassanak az ellenőrzése alól, és előkészíthessenek egy ennyire bonyolult merényletet?

Az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság valamennyi repülőgépet nyomon tud követni, amely felszáll. Az egyik elrabolt gép pilótája leadta a vészjelzést. Felvette a kapcsolatot a Szövetségi Légügyi Hivatallal. A Légvédelmi Parancsnokság bázisáról, az Andrews légitámaszpontról, azonban a riasztás ellenére nem szálltak fel a gépek. Ez a téma nem került a széles nyilvánosság elé. Ugyanakkor magyarázatot ad arra, hogy Bush elnök miért nem volt képes 10 órán keresztül visszatérni Washingtonba.

Az egyiptomi tábornok többek között megemlíti, hogy a 11-es járat gépe a felszállást követő 46. percben ütközött a Világkereskedelmi Központ déli tornyának. A 175-ös számú járat, a második gép, 67 perc múlva ütközött az északi toronynak. A két becsapódás között 20 perc különbség volt. Ez arra utal: valaki megfigyelte az első gép becsapódását, és jelzést adott arra, hogy mikor kell a másodiknak bekövetkeznie. Ez a 20 perc lehetővé tette, hogy a mentés megkezdődjön, és amikor már valamennyi tűzoltó és mentő a toronyban tartózkodott, akkor jöhetett a második csapás. Ennek következtében valamennyi mentőeszköz az összeomlott első torony alatt maradt, ezzel elveszett a mentési kapacitás és ez megnövelte a veszteségeket. Ami a Pentagon elleni támadást illeti, az ezt végrehajtó gép a Dulles repülőtérről szállt fel 8 óra 10 perckor, és 9 óra 43 perckor ért célba. De a Dulles repülőtér kevesebb, mint 10 percre van a Pentagontól. Ahelyett, hogy célja felé tartott volna, nyugati irányba repült, majd megfordult, hogy 45 perc múlva érje el a Pentagont. Az akció végrehajtói jól tudták, hogy 9:45-re már megérkeznek a hadsereg és a Pentagon legfőbb vezetői, hogy megtegyék a rendkívüli intézkedéseket. Ezért a gép pontosan annál a helikopter leszállónál csapódott be a Pentagon épületébe, ahová várható volt a legfőbb vezetők, többek között Donald Rumsfeld védelmi miniszter érkezése.

A negyedik gép, amely 10 óra 10 perckor lezuhant Pitsburghnél, Cleveland irányába tartott, majd visszafordult. Az ilyen irányváltoztatás azt jelenti, hogy ki kell kapcsolni a navigációs berendezést, és a pilótáknak a műbolygón keresztüli irányításra kell támaszkodniuk. Mindezt úgy kellett elvégezni, hogy közben folyamatosan repülnek, és irányt változtatnak. Az volt az elképzelés, hogy 10:30-kor érik el a Fehér Házat - ehhez a gépnek két és fél órát kellett a levegőben tartózkodnia - mivel az elnököt és kíséretét erre az időpontra várták a Fehér Házba. Ez is amellett szól, hogy a merénylőket igen jól tájékozott, a biztonsági rendszerbe beépült támogatóhálózat segíthette. Az amerikai vezetés is jól tudja mindezt. Ezért volt az, hogy Bush elnök elhagyva Floridát, Luisianába repült és az egész amerikai hadsereget világszinten riadókészültségbe helyezte. Innen Nebraskába utazott, és csak onnan tért vissza Washingtonba, délután 7 óra előtt 6 perccel. Válaszra vár az a kérdés is, hogy ki képezte ki ezeket az embereket erre a bonyolult feladatra? Mikor és ki válogatta ki őket? Hol került sor a kiképzésükre? Hogyan került sor a megfelelő belső információk összegyűjtésére? Az egyiptomi tábornok kitért arra is, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok évi 150 milliárd dollár költségvetéssel dolgoznak, és minden lehetséges technikai eszköz a rendelkezésükre áll az ilyenfajta merényletek felderítésére és megakadályozására. Bizonyítottnak vehető, hogy ami szeptember 11. után történt, azt már jó előre megtervezték szeptember 11. előtt. Úgy tűnik, az Egyesült Államokat irányító elitnek szüksége volt arra, hogy a terrorizmus elleni harc ürügyével végrehajtsa előkészített stratégiai terveit. Afganisztánban a cél egy kliens rezsim létrehozása volt. A másik cél pedig bizonyos fegyverfajták kipróbálása. Így Afganisztánban próbáltak ki olyan új fegyvereket, mint a neutronbomba, és a földön áthatoló bombák.

Titokzatos tőzsdei manipulációk

Az úgynevezett "short position" esetén a tőzsdei befektető azért vesz kölcsön részvényeket, hogy eladja azokat. Arra számít, hogy a részvények ára esni fog. Ezért később jóval alacsonyabb áron tudja majd visszavásárolni és visszaadni őket a kölcsönbeadó tulajdonosnak. A "short-selling" ügyletek - a részvények fedezet nélküli eladása révén - lehetővé teszik hatalmas nyereség bezsebelését a tőzsdén. Ha meghatározott időn belül nagymennyiségű részvény cserél így gazdát, az mindig titkos - bennfentes - előrejelzésre utal. Szeptember 11-ét követően a londoni Times jelentette: a CIA felkérte Londonban a Pénzügyi Szolgáltatások Hatóságát, hogy nyomozza ki több millió részvény gyanús eladását a terrorista akciókat megelőzően. A londoni Times szerint a piaci felügyeletek Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban információkat kaptak arra vonatkozóan, hogy nagy mennyiségben hajtanak végre "short-selling" műveleteket elsősorban a biztosítótársaságok, a légitársaságok, valamint a fegyvergyártó vállalatok részvényeivel. Ezen részvényeknek az értéke mind nagymértékben zuhant szeptember 11-ét követően.

Az Egyesült Államok kormánya is bejelentette: nyomozást indított a "short-selling" műveletek hátterének a kiderítésére, mivel több tény arra utal, hogy egyes bennfentesek tájékoztatva lettek előre a várható eseményekről. Michael C. Ruppert szerint ezeket a tőzsdei tranzakciókat elsősorban a Deutsche Bank - A.B. Brown vállalat végezte, amelynek 1998-ig A. B. Krongard volt az elnöke. Krongard jelenleg a CIA ügyvezető igazgatója. Ruppert, aki hosszabb ideje a háttérhatalom kutatója, korábban hivatásos rendőrtiszt volt, kijelentette: "Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a Központi Hírszerző Szolgálat teljes és tökéletes tudomással bírt a támadásokról, beleértve az időzítést és a helyet is." Willie Brownt, San Francisco polgármesterét, pedig repülőtéri biztonsági szolgálata figyelmeztette szeptember 10-én, hogy másnap ne repüljön.

A Washington Post szeptember 28-án arról tudósított, hogy az Odigo nevű new yorki cég megerősítette: két alkalmazottja két órával a tragédiát megelőzően Izraelben szöveg üzenetet kapott, amely figyelmeztetett: támadás készül a Világkereskedelmi Központ ellen. Az Odigo alelnöke, Alex Diamandis, szerint lehetséges, hogy ennek az üzenetnek az elküldésére sor került, de a központ nem kapott ilyen jelzést. Említésre méltó az is, hogy a katonai alakulatok fokozott készültségi állapotba voltak helyezve már több nappal a támadást megelőzően.

Amerikai hírszerző előre tudott a merényletről

Delmart Edward Vreeland amerikai állampolgár, a haditengerészet hadnagya 2000. december 6. óta előzetes letartóztatásban van Kanadában. A hírszerző tisztet kémkedés gyanúja miatt vették őrizetbe a kanadai hatóságok. 2001. augusztus 12-én Vreeland kísérletet tett arra, hogy a börtönparancsnokságot tájékoztassa a Világkereskedelmi Központ elleni tervbe vett támadásról. Vreeland leírta a rendelkezésére álló információkat és azt egy lepecsételt borítékban átadta letétbe helyezés végett a börtönhatóságnak. Ez a levél felsorolta a tervezett merénylet lehetséges célpontjait, köztük a Sears Tornyokat, a World Trade Center tornyait, a Fehér Házat, a Pentagont, és a Világbankot. Kanadai célpontként az ottawai parlament épülete és a torontói Royal Bank volt megjelölve. Vreeland lepecsételt levelét 2001. szeptember 14-én felnyitották. Ennek tartalma riasztotta az amerikai és a kanadai hatóságokat. Az Egyesült Államok hitelkártya-csalás címén kérte Vreeland kiadatását. Az amerikai kormány álláspontja szerint Vreeland 1986-ban - néhány hónapi szolgálat után - el lett bocsátva a haditengerészet kötelékéből, mivel szakmailag nem felelt meg a követelményeknek. Az amerikai haditengerészet által a Torontói Legfelsőbb Bíróságnak átadott 1200 oldal hosszúságú dokumentum gyűjtemény szerint Vreeland-nek semmi köze nem volt a hírszerzéshez.

Rocco Galati, Vreeland egyik ügyvédje, ezzel kapcsolatban megjegyezte: "miként lehetséges, hogy csupán néhány hónapot szolgált védence a haditengerészetnél, és mégis 1200 oldalas személyi aktát küldtek Torontóba?" 2002. január 10-én a bíróság engedélyezte Vreeland másik ügyvédjének, Paul Slanskynak, hogy felhívja a bírósági teremből a Pentagont. Slansky először az információt tárcsázta, ahol megkapta a Pentagon kapcsolótábláját. Ezután kérte a Védelmi Minisztérium telefonkezelőjét, hogy jelölje meg Delmart Vreeland hivatali szobáját. A telefonközpont kezelője pillanatokon belül visszaigazolta Vreeland hivatali helyét, és rangját is megjelölte: harmadik fokozatú hadnagy. Ezután közölte hivatali szobája számát, és megadta Slanskynak a közvetlen hívószámot. Mindez hivatalosan jegyzőkönyvezve lett a bíróságon. 2001. január 17-én a bírósági tárgyalóteremben az Egyesült Államokat képviselő koronaügyész azt állította, hogy Vreeland, aki előzetes letartóztatásban van és 13 hónapja semmilyen lehetősége nincs komputert használni, valamilyen módon benyomult a Pentagon elektronikus nyilvántartási rendszerébe, oda elhelyezte a saját nevét, és hivatali szobájának, valamint telefonjának a számát.

A kiadatási eljárás folyamatban van, de eltarthat még két évig. Vreeland jelenleg hallgat, mert arra számít, hogy ezzel megóvhatja életét, hiszen ha nem árul el titkos információkat, akkor cserébe számíthat korábbi megbízói hallgatólagos támogatására. Delmart Vreeland egy erkölcsös és ésszerű világban leleplezhetné azokat, akik előkészítették a szeptember 11-i eseményeket. Eddig senki sem vonta kétségbe, hogy amit Vreeland leírt 2001. augusztusában, az igaznak bizonyult 2001. szeptemberében. Ez a tény - egy valóban a törvények szerint működő demokráciában - megkövetelné szigorú és alapos vizsgálat lefolytatását.

A távirányítású repülőgép

Egyre többen foglalkoznak azzal a lehetőséggel, hogy a személyszállító repülőgépek földről történő távirányítása technikailag lehetséges. A New York Times 2001. szeptember 28-án arról az új technológiáról írt, amely lehetővé teszi a légiirányítók számára, hogy a bajba került repülőgépeket teljes egészében a távolból - a földről és a műbolygókról - irányítsák. A British Airways légitársaság szerint ezzel a technológiával egy meghatározott távoli repülőtérre irányítható a merénylők által eltérített utasszállító repülőgép. Ennek az új technológiának a neve Global Hawk (Globális Héja).

Az elmondottak alapján igen sokan felteszik azt a kérdést, hogy vajon 2001. szeptember 11-én nem-e a Globális Héja első alkalmazására került sor? Ha ma már hivatalosan is elismerik, hogy ez a távirányítási technológia rendelkezésre áll, akkor azt is feltételezni lehet, hogy titokban már évek óta kipróbálásra és alkalmazásra került. De függetlenül attól, hogy a repülőgépeket terroristák vezették-e, vagy távirányítók, az egyértelmű, hogy az egész akció irányítói belső információkkal rendelkeztek, esetleg segítséggel is, mégpedig a legtitkosabb katonai és biztonsági szervektől.

2001. szeptember 11. - katonai államcsínykísérlet?

Lyndon LaRouche amerikai közéleti személyiség szerint 2001. szeptember 11-én lényegében egy sikertelen katonai államcsíny zajlott le az Egyesült Államokban. LaRouche három körülményt emel ki ennek alátámasztására. A támadások pontossága, a nemzetbiztonsági struktúra részletes ismerete arra utal, hogy a biztonsági rendszeren belül működött egy titkos hálózat, amely támogatta a merénylőket. Enélkül a szeptember 11-i támadásokat nem lehetett volna végrehajtani. Első tényezőnek egy ilyen "titkos csoport" léte tekinthető.

LaRouche szerint lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni kik voltak azok, akik a katonai és nemzetbiztonsági rendszerben együttműködtek a merénylőkkel. Ezért az amerikai politikus és közíró második tényezőként a támadás "stratégiai szerzőit" veszi közelebbről szemügyre. LaRouche úgy látja, hogy ezek a személyek azonosak a "civilizációk összecsapása" és az új globális vallásháború legfőbb támogatóival. Olyan személyek, mint Brzezinski, Huntington, Richard Perle, és Bernard Lewis a szeptember 11. utáni magatartásukkal és megnyilvánulásaikkal meggyőzően alátámasztották bűnrészességüket, véli LaRouche, aki "Zbigniew Brzezinski és szeptember 11." című írásában megállapítja:

"Zbigniew Brzezinski, Samuel Huntington és társaik »civilizációk összecsapása« politikájában van egy általános politikai-stratégiai tényező, amelynek a megkísérelt katonai államcsíny csupán egy alárendelt részlete. Ez a politika a fő bűnös és a művelet egészének a fő része. Ez az a tényező, amely folyamatosan és erőteljesen tükröződik az amerikai kormányon és a vezető tömegtájékoztatási intézményeken belüli heves frakció harcban, az olyan vitákban, mint például, amely javasolja a háború kiterjesztését Irak ellen is."

Az államcsíny kísérlet harmadik tényezője LaRouche szerint az Egyesült Államokban tevékenykedő neokonzervatív cionista apparátusban lelhető fel, amely szorosan együttműködik Ariel Sharonnal és az izraeli védelmi erők jelenlegi parancsnokságával. LaRouche szavai szerint ők "a gyújtószerkezet egy vallási háború bármely pillanatban történő kirobbantásához a Közel-Keleten". LaRouche hangsúlyozta, hogy további tényező az izraeli kémtevékenység fokozódása az Egyesült Államokon belül. Az AP Hírügynökség 2002. március 7-én jelentette, hogy az amerikai hatóságok letartóztattak és kiutasítottak az Egyesült Államokból több tucat fiatal izraelit, akik magukat képzőművészeti diáknak álcázva arra törekedtek, hogy információkat gyűjtsenek különböző szigorúan őrzött hivatali épületekről, és kormányalkalmazottak otthonairól. A Drug Enforcement Administration (A kábítószer ellenes hivatal) jelentése szerint a kiutasítottak tevékenysége gyanús volt, és azt szervezett hírszerző tevékenységként lehet jellemezni. Az AP-nek ez a jelentése LaRouche következtetéseit támasztja alá.

A "kormányzás folyamatossága"

A Washington Post cikket közölt arról, hogy a "kormányzás folyamatossága" elnevezésű terv 2001. szeptember 11. után hatályba lépett. Ennek alapján egy árnyékkormány működik az Egyesült Államokban földalatti bunkerekben. Ez a jelentés megerősíti, hogy a szeptember 11. háttérben álló apparátus folytatja tevékenységét és gyakorolja egy diktatórikus rendszer működtetését arra hivatkozva, hogy háborús fenyegetés áll fenn. A Washington Post 2002 március 2-i számában olvasható, hogy Bush elnök mintegy 100 magasrangú kormányhivatalnokból álló árnyékkormányt jelölt ki, hogy titokban működjön Washingtontól távoli biztonságos helyen. Ezzel aktivizálta azt a már régóta előkészített programot, amely biztosítja a szövetségi kormány működését akkor is, ha egy katasztrofális támadás érné az Egyesült Államok fővárosát. A Washington Post megállapítja: "A Pentagon és a World Trade Center elleni szinkronizált támadásokat követően órákon belül elszállították a washingtoni katonai körzet helikopterei az elköltöztetendő főtisztviselők első csoportját." Ebben az időben még senki egy szót sem szólt a kormánykörökben arról, hogy a Bin Laden vezette Al-Khaida szervezet követte el a terrortámadásokat.

Ahogy a háttérhatalom kész volt feláldozni Pearl Harbornál ártatlan embereket azért, hogy stratégiai céljának megfelelően beléptethesse az Egyesült Államokat a 2. világháborúba, úgy látszik, hogy 2001. szeptember 11-én sem habozott eltűrni egy sokkhatást kiváltó véres merénylet-sorozatot a civilizációk összecsapásának nevezett modern vallásháború beindítása, a közép-ázsiai olaj feletti ellenőrzés megszerzése, és a központosított világállam létrehozása érdekében. A belpolitikában pedig bevezethette a politikai szabadságjogok korlátozását a társadalom rendőri módszerekkel történő fokozottabb ellenőrzése érdekében. Az is elképzelhető, hogy a háttérhatalom nemcsak megengedte, de tevékenyen elő is készítette a merényleteket az amerikai biztonsági rendszerbe beépített szupertitkos hálózata révén. Az események megértésének a kulcsa az, hogy a nemzetközi pénzoligarchát és integrált hatalmi elitjét önálló világpolitikai tényezőnek kell tekinteni, amelynek saját szervezetrendszere, valamint a döntési központokat elérő titkos hálózata van. Ez a háttérhatalom globálisan megszervezett magánhatalom, amely önálló pénzügyi forrásokkal rendelkező független erőközpontot képez. Amerika nevében lép fel, de nemcsak nem azonos az Egyesült Államokkal és népével, hanem szemben is áll annak az alapvető szükségleteivel, érdekeivel és értékeivel. Ezért 2001. szeptember 11-e, - az új Pearl Harbor - kapcsán fel kell vetni a háttérből kormányzó pénzoligarchiának a felelősségét. Először azt a kérdést kell megválaszolni, hogy az óriási költségvetéssel és fejlett technikával rendelkező amerikai hírszerző szervezetek miért nem voltak képesek elhárítani a 2001. szeptember 11-én bekövetkezett tragédiát?