A csendes háború
néma
fegyverei
A
Novus Ordo Seclorum megvalósítására törekvő pénzhatalom az
elmúlt 200 év során már több olyan tervet készíttetett a
szolgálatába szegődött szakértők segítségével, amelyekben
körvonalazták az új világrend kialakítására és fenntartására
vonatkozó legfontosabb stratégiai koncepciókat, és kidolgozták
az új világrend fenntartásának a taktikai és technikai
kérdéseit.
Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába került és ma is ott található.
A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.
A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat "véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és közösségellenes értékrendszerét?
Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."
Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan - egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó - globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.
A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.
A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.
A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott - kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra
A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközibankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.
A másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.
Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.
Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.
Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti Kutatócsoport" megjelölést használja magára.
"Szigorúan titkos!
"A csendes háború néma fegyverei"
"Bevezető programozó kézikönyv
Műveleti Kutatócsoport
Technikai kézikönyv
TM-SW7905.1"
Ezúttal két ilyen dokumentumot ismertetünk. Az első egy belső használatra készült, szigorúan bizalmas kézikönyv, amely az 1979. májusa dátumot viseli, és amelyet 1986. július 7-én a new yorki Council on Foreign Relations nevű nagyhatalmú magánszervezet egyik korporációs tagjának, a BOING AIRCRAFT COMPANY-nak az alkalmazottja azon a használaton kívüli IBM másológépben talált meg, amelyen ezt a másolatot készítették. Ez a kézikönyv egy olyan tervet ismertet, amelyet beavatottak készítettek beavatottak számára a világ pszichológiai és gazdasági eszközökkel történő meghódításáról. Ezt a terjedelmes dokumentumot Tom Young, a megtaláló, átadta Milton William Coopernek, aki "BEHOLD A PALE HORSE" ("Figyelj a fakó lóra") című, az Egyesült Államokban megjelent, könyvében ismertette a tartalmát, részletesen idézve az eredeti szövegből és megmagyarázva az összefüggéseket. (Mi az eredeti angol szöveg német fordítását használtuk M. W. Cooper könyvének német kiadásából, amely "Die Apokaliptischen Reiter" címmel 1996. májusában jelent meg a németországi Edition Pandora kiadónál. ISBN száma: 3-89539-285-5) M. W. Cooper, aki hosszú időn át az amerikai haditengerészet hírszerzőszolgálatánál töltött be bizalmi állást, könyvében megírja, hogy ebben az állásban volt alkalma olyan anyagokat tanulmányoznia, amelyekben ki volt fejtve, hogy "A csendes háború néma fegyverei" elnevezés azt a doktrínát jelöli, amelyet a Bilderberg Csoport Politikai Bizottsága 1954-ben tartott első ülésén fogadott el. A Bilderberg Csoport vezetősége által még 1954-ben elfogadott szövegnek egy kópiája 1969-ben az Amerikai Haditengerészet Hírszerzőszolgálatának a birtokába került és ma is ott található.
A másik dokumentum egy 1966-ban napvilágra került tanulmány, amelyet a szakirodalomban "Report from the Iron Mountain" (Jelentés Iron Mountainból) címmel jelölnek. A jelentés keletkezéséről sok vita folyt, de a dokumentum arra utal, hogy a Robert McNamara vezetése alatt álló Pentagon (az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma) rendelte meg a New York Államban lévő, és a Hudson folyó partján fekvő Crotonban található Hudson Institute-tól. Ez a kutatóintézet a crotoni Iron Mountain elnevezésű katonai bázison működik. A Hudson Intézetet Herman Kahn, aki korábban a Rand Corporation munkatársa volt, alapította és ő volt az igazgatója is. Mind McNamara, mind Herman Kahn a new yorki Council on Foreign Relations (CFR) tagjai voltak. A tanulmány önmaga által megjelölt célja az volt, hogy tudományos alapossággal feltárja azokat a módszereket, amelyekkel minden kritikus helyzetben fenntartható egy kormányzó elitnek a társadalom feletti uralma, és a társadalom stabilizálható. Vagyis azokat a különböző módszereket és eszközöket analizálta, amellyel a kormányok hatalmon tudnak maradni, ellenőrizni tudják a polgárokat, és meg tudják előzni a lázadásokat.
A két dokumentum ismertetése előtt azonban ismerkedjünk meg röviden a világot ma a háttérből kormányzó, és a politika nem-nyilvános terében működő láthatatlan hatalommal, a nemzetközi pénzügyi közösséget tömörítő transznacionális pénzkartell szervezett magánhatalmával. Egyes tudós szerzők és politikusok előszeretettel nevezik ezt a hatalmat "véleményhatalomnak", amellyel a kormányoknak célszerű egyetérteniük, ha nem akarják elszenvedni a legkülönbözőbb pénzügyi, gazdasági és politikai szankciókat. (Erre jó példa az Európai Unió antidemokratikus, az osztrák választók valóban demokratikusan kifejezett akaratát egy elitista áldemokrácia nevében arrogánsan megvető, autokratikus magatartása Ausztriával szemben.) Mikor jött létre a nemzetközi pénzkartell, a "Pénzügyi Internacionálé", és hogyan sikerült elterjesztenie a világgazdaság centrumországaiban a pénzközpontú társadalom modelljét, valamint ennek a pénzuralmi rendszernek az ember- és közösségellenes értékrendszerét?
Oswald Spengler, az 1936-ban elhunyt kiváló német gondolkodó, "A nyugat alkonya" c. monumentális művében írja: "Nincs se proletár-, se kommunistamozgalom, amely ne a pénz érdekében, a pénzhatalom által meghatározott irányban haladna, amelyet nem ez a hatalom engedélyezett, anélkül, hogy idealista vezetőik a legkisebb gyanúperrel élnének a tényleges helyzetet illetően."
Az elmúlt kétszáz év során megfigyelhető, hogy fokozatosan eltűnnek a királyi uralkodóházak, és a hagyományos dinasztikus államok örökletes nemzeti arisztokráciájukkal, miközben belépnek a történelembe a ma irányító pénzdinasztiák, létrejön az új nemzetközi pénzarisztokrácia, amelynek szervezett csoportjai az általuk alapított pénzkartell segítségével fokozatosan átveszik a politikai élet ellenőrzését először csak az egyes államokban, később már transznacionális szinten, napjainkra pedig már globális méretekben is. Ha keressük e bankdinasztiák sikerének a titkát, azt a pénzrendszer magánellenőrzés alá vételében, a magánpénzmonopólium kialakításában találjuk meg. A dinasztia-alapítók és utódaik megtanulták, hogy a kormányoknak olyan bevételi forrásokra van szükségük, amelyekből szükség esetén gyorsan hitelekhez juthatnak. A pénzkartell alapítói azt is tudták, hogyha ezeket a pénzforrásokat a saját privát vagyonukból bocsátják a rendelkezésre, akkor fokozatosan a pénzt-kérő királyok és elnökök fölé tudnak kerülni, akik arra kényszerülnek, hogy teljesítsék kívánságaikat. A pénzrendszer magánkézbevétele igen hatékonynak mutatkozott saját embereik kineveztetésében, és számukra kedvező politikai döntések elérésében. Ezért a nemzetközi pénzdinasztiák egymást követő nemzedékei olyan - egyre nagyobb térségeket, ma már pedig az egész világot átfogó - globális hálózatot hoztak létre, amely lehetővé teszi számukra a kormányok pénz útján történő ellenőrzését.
A legnagyobb ilyen bankdinasztiát a frankfurti Mayer Amschel Rothschild alapította, aki 1743-tól 1812-ig élt. Öt fiát Európa akkor legfontosabb öt pénzügyi központjába küldte. Nathant Londonba, Jacob-Jamest Párizsba, Salomont Bécsbe, Kolman-Karlt Nápolyba, míg az ifjabb Amschel maradt Frankfurtban. Végrendeletében meghagyta, hogy a vagyonnak egyben kell maradnia családi hitbizományként, - "Family trust"-ként, - azaz a vagyon nem osztódhat, örökléskor nem adható ki az örökrész. Mindig csak a jövedelem egy része osztható szét, és erről a családi tanács dönt, amelynek élén a londoni Rothschild ház mindenkori feje áll. Az unokatestvérek sokáig maguk között házasodtak. Az alapító végrendeletében sok más rendelkezése mellett legfőbb működési elvként a teljes titoktartást írta elő. A Rothschild családnak sikerült kialakítania azt az erőteljes és átfogó nemzetközi pénzügyi együttműködést, amire más nagy bankdinasztiák is törekedtek, de sohasem tudtak megvalósítani. Ezekhez a dinasztiákhoz tartozott többek között a Baring, a Lazard, az Erlanger, a Schröder, a Warburg, a Seligman, a Speyer, a Mallet, a Mirabeaud, a Fould és Morgan ház. A nemzetközi bankároknak mind a kormányokat, mind a reálgazdaság szereplőit, meg kellett arról győzniük, hogy egyikük sem alkalmas a pénzrendszer kézbentartására. Ehhez elengedhetetlen volt mindkettőjük elől eltitkolni a pénz, a pénzrendszer működtetésének a lényegét, illetve félrevezetően informálni őket a pénz valódi természetéről.
A nemzetközi hatalommá szerveződött finánctőke másik nagy célkitűzése volt a pénzügyi rendszer olyan globális megszervezése magánellenőrzés alatt, amely lehetővé teszi a nemzetközi pénzoligarchia számára az egyes országok politikai intézményeinek, és a világgazdaság egészének az ellenőrzését. Ezt a rendszert a pénzkartell tulajdonosai az ugyancsak a kezükben lévő központi bankok útján irányítják. Ezek a központi bankok koordináltan működnek azok szerint az irányelvek szerint, amelyeket a rendszeresen megtartott titkos magántalálkozókon és privát konferenciákon fogadnak el. Ennek a célnak az eléréshez többek között szükség volt a lehetséges riválisok kikapcsolására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt a kormányok ellenőrzés alá vétele, egy fajta perverz szocializmus kialakítása. Ennek a perverz szocializmusnak nem a javakban való igazságos részesedés a célja, hanem a javak feletti ellenőrzési-monopólium konszolidálása egy szűk csoport kezében. Ez a perverz szocializmus éppen ezért nem teszi lehetővé a részvételi demokráciát, hiszen a szupergazdagok csak beszélnek a piaci versenyről, valójában minél nagyobb monopóliumokat, és segítségükkel totális gazdasági és politikai hatalmat akarnak. Egy globális méretű totális monopolrendszert szeretnének a világra kényszeríteni, mert csak így lehet övéké az, ami egyedül még nem az övéké, az abszolút hatalom.
A nemzetközi bankárok és befektetők sikerének titka az, hogy kidolgozták, és hatékonyan alkalmazták az államok, és a társadalom egészének az eladósítási technikáit. Az államok általában többet költenek, mint amekkora az adóbevételük. Ezért a kormányok rendszeresen hitelekre szorulnak. Ezeket a kölcsönöket az óriási bankkonzorciumoktól, a nemzetközi magánbankoktól szerzik be. Saját maguk is kibocsáthatnának pénzt, de akkor ellenőrzésük alatt kellene tartani a pénzrendszer egészét, és csak a reálgazdaság növekedésével arányosan szabadna pénzt kibocsátaniuk. A másik módszer lenne újabb adók kivetése, a túlköltekezés kompenzálására. Ez politikailag népszerűtlen. Az előbbi pedig már azért nem lehetséges, mert a független központi bankok világszintű hálózatának létrehozásával a nemzetközi pénzkartell elvette az államoktól a pénzügyi szuverenitást - azaz a monetáris hatalmat -, amely a pénzuralom haszonelvű korszakában a hatékony kormányzás legfontosabb eszköze. Pénzügyileg szinte tehetetlenné tette a demokratikus kormányokat, mert csak erősen korlátozott - kényszerpályára terelt - fiskális (adóztatási, költségvetési) jogokat hagyott meg számukra
A pénzkartell kezdettől fogva törekedett az uralkodók, kormányok, azaz az államok eladósítására. Ez azonban nem volt kockázatmentes üzlet, különösen a folyamat elején. Ha egy kisebb bank kölcsönöz egy gazdasági szereplőnek, akkor biztosítékot követel tőle, amiből aztán kárpótolhatja magát az adós nem fizetése esetére. De miféle biztosítékot követelhet egy nemzetközi hitelezéssel foglalkozó bank egy szuverén állam kormányától? A szuverén uralkodó és kormány mindig megtagadhatja a fizetést. Azokat a módszereket, amelyekkel a nemzetközibankárok mégis be tudták hajtani az államoktól tartozásaikat, nem oktatják az egyetemeken. A nemzetközi pénzkartell alapvetően két stratégiát használt a hitelek behajtására. Egy uralkodó, kormány vagy állam csak akkor kapott nagy hiteleket a nemzetközi bankároktól, ha kész volt cserébe lemondani tartozása biztosítékaként szuverenitása egy részéről. Nem vitás, hogy a nemzetközi pénzvilág óriási befolyással rendelkezik minden eladósodott állammal és kormánnyal szemben.
A másik, a fontosabb módszer a szuverén uralkodók és államok adósságának a behajtására a rivális uralkodók és államok még erőteljesebb finanszírozása volt. Vagyis, ha valaki az államok eladósításának nagyon jól jövedelmező üzletágában sikeres akar maradni, annak tanácsos egy ellenséges államot, - vagyis egy lehetséges ellensúlyt - a kéznél tartania. A nemzetközi pénzkartell ezért törekedett a hatalmi egyensúly politikájának a folytatására az általa szorgalmazott pénzuralmi rendszer több évszázados kiépítése során. Az erőteljesebben finanszírozott államnak az volt a feladata, hogy a hitelező pénzkartell érdekében nyomást gyakoroljon az adós uralkodóra, államra, kormányra, hogy az fizessen. A nemzetközi pénzkartellnek nincs saját reguláris hadserege, behajtásra csak más államok hadseregeit tudja igénybe venni. A pénzhatalom ezt a tevékenységét kapcsolati hálójának a segítségével - gondosan előkészítve és szigorúan rejtve maradva - színfalak mögötti manipulációval végezte. Ennek a stratégiának a kidolgozásában nagy szerepe volt a Rothschild háznak, és a vele szövetkezett bankárdinasztiáknak, akiknek a tagjai a 19. század során többek között azáltal tettek szert hatalmas vagyonra, hogy különböző államok kormányait finanszíroztak azért, hogy háborút viseljenek egymás ellen.
Már ennyiből is látható, hogy a nemzetközi pénzkartellhez tartozó bankárdinasztiák a szokásos bankári tevékenységtől eltérően tevékenykedtek. Transznacionális hálózatot működtettek, magasan képzett, professzionális személyzettel, közel állottak az egyes államok vezetőihez, és elsősorban az államok, kormányok eladósítására törekedtek. Ezért nevezték őket nemzetközi bankároknak. A céljuk az volt, hogy az egyes államok minél több hitelt vegyenek fel, mert annál magasabb volt a tőlük követelhető kamatjövedelmük. Mivel az államok leginkább a háborúk idején kényszerülnek hatalmas kölcsönök felvételére, ezért a pénzkartell hatalmas jövedelmet kasszírozott a szembenálló felek finanszírozásából. Így, pl. az amerikai polgárháborúban az északiakat a Rothschild ház ügynöke, August Belmont finanszírozta, a délieket pedig az Erlangerek, akik nemcsak a Rothschildok megbízottai, de rokonai is voltak. A háborúk, forradalmak nemcsak az államok és kormányok feletti ellenőrzés fokozását tették lehetővé a pénzkartell számára, de lehetővé tették az egyes államok pénzügyi szuverenitásának a fokozatos kisajátítását és magánellenőrzés alá vételét, azaz a pénzrendszer magánmonopóliumának a megszerzését is. Így lett a pénzkartell fokozatosan az angol, a francia, az amerikai, a német és más központi bankok tényleges tulajdonosa.
Amint már utaltunk rá, a nemzetközi pénzkartell mára már globálisméretű magánhatalommá fejlődött, amelynek saját személyzeti hálózata és intézményrendszere van. Ez a szervezett magánhatalom ellenőrzi az Illuminátusokat (a pénzkartell saját alapítású, kvázi szabadkőműves, titkos szervezetét) és a többi szabadkőműves irányzatot. Céljai kivitelezésére felhasználja a francia Grand Orient-et, a János rendi szabadkőművességet, az amerikai szabadkőművességet, a Priory of Sion-t, a Cecil Rhodes által alapított Round Table szervezeteket és elágazásaikat, a brit Royal Institute of International Affairs-t, a RIIA-t, a new yorki Council on Foreign Relations-t, a CFR-t és kapcsolt részeit. Ő hozta létre a Bilderberg Csoportot, a Trilaterális Bizottságot. Ő irányítja az olyan elit klubokat, mint a Rotary, Lions, Four Seasons, és sok más még exkluzívabb elit társaságot (pl. a "Skull and Bones", amelynek Bush volt amerikai elnök az egyik vezetője) és klubot. Mindezt csak utalásképpen említjük, mert a szervezett magánhatalom hálózatának még a vázlatos ismertetése is egy egész könyvet igényelne. A pénzügyi internacionálé, a KAPINTERN, legfontosabb intézményei azonban az egyes államok központi bankjai, élükön a Bank of England-dal, az amerikai Federal Reserve System-mel, a FED-del, valamint az Európai Unió frankfurti Központi Bankjával. Pénzügyi gépezetének fontos részei a nagy kereskedelmi bankok és az olyan nemzetközi pénzintézetek, mint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.
Most rátérünk az említett tanulmányok ismertetésére. Terjedelmük miatt csak egyes részeiket idézzük szószerint, más részeiket csak összefoglalva ismertetjük. A szószerinti idézetek idézőjelbe vannak téve. A kommentáló, magyarázó megjegyzéseket külön megjelöljük. Az első dokumentum tehát egy belső használatra készült kézikönyv. Szerzője a HÁLÓZAT egy ismeretlen szakértője, illetve szakértői csoportja, amely a "Műveleti Kutatócsoport" megjelölést használja magára.
"Szigorúan titkos!
"A csendes háború néma fegyverei"
"Bevezető programozó kézikönyv
Műveleti Kutatócsoport
Technikai kézikönyv
TM-SW7905.1"
Fejezetei:
Biztonság
Történelmi bevezetés
Politikai bevezetés
A legfontosabb kérdés az uralom
Energia
A néma fegyverek leírása és bemutatása
Rothschild felfedezés: A látszólagos tőke, mint papiros indukcióstekercs
A gazdasági modell
Az időtényező és az önpusztító ingadozások
A gazdasági sokkok tesztelése
A félrevezetés, mint főstratégia
Beleegyezés, mint győzelem
Egy nemzet politikai struktúrája - függőség
"Köszöntünk a Fedélzeten!"
"Ennek a publikációnak a megjelentetésére a "csendes háborúnak" nevezett 3. világháború 25. évfordulója alkalmából kerül sor, amely szubjektív biológiai fegyverek, másrészt néma fegyverek segítségével folyik. Ennek a háborúnak, valamint stratégiájának és fegyvereinek a bevezető ismertetését tartalmazza ez a könyv.
1979. május/74-1120
Biztonság
Nyilvánvalóan lehetetlen egy társadalom manipulálását vagy automatizálását, azaz automatizmusok rendszerével (néma fegyverekkel) - nemzeti vagy tágabb keretek között - történő befolyásolását, megvitatni, ha nem feltételezzük, hogy léteznek az emberi élet társadalmi kontrolljára vonatkozó távlati célok, nevezetesen, az alávetés és a lakosság létszámának a csökkentése.
Ez a kézikönyv egy szándéknyilatkozat. Az ilyen írásokat meg kell védeni attól, hogy a nyilvánosság közelebbről megismerhesse őket, különben felismernék az emberek, hogy technikailag egy belföldi háborúra vonatkozó formális hadüzenetről van szó. Továbbá azt is be kell látni, hogy amikor nagyhatalmú személyek, illetve e személyek csoportjai, a nyilvánosság tudomása nélkül alkalmaznak ilyen módszereket gazdasági uralmuk érdekében, akkor belső hadiállapot létezik eme személyek és csoportok, valamint a társadalom többi része között.
A mai problémák megoldása gátlástalan módszereket igényel, amelyek nincsenek tekintettel a vallási, erkölcsi és kulturális értékekre.
Önök azért vesznek részt ebben a programban, mert képességeik révén alkalmasak arra, hogy az emberi társadalmat hűvös tárgyilagossággal szemléljék, megfigyeléseiket és következtetéseiket elemezzék, és más, hasonló képességű intellektuelekkel ezt megvitassák anélkül, hogy diszkréciójukat elveszítenék. Ezeket az erényeket Önök saját, jól felfogott érdekükben gyakorolják. Ne hátráljanak meg előle."
Az olvasó ebben az idézetben - kommentálja Cooper a kézikönyv most ismertetett részét - egy formális hadüzenetre ismer, amelyet a pénzvagyont birtokló illuminátusok intéztek az Egyesült Államok polgáraihoz. El kell ismernünk, hogy ennek a nyilatkozatnak az alapján egy háborús állapot létezik, és létezett már korábban is az Amerikai Egyesült Államok polgárai, és a támadást indító illuminátusok között. Úgy gondoljuk: ennek alapján Amerika békés polgárai jogosultak arra, hogy a szükséges lépéseket megtegyék, beleértve a polgári engedetlenséget is azért, hogy az ellenséget azonosítsák, és egy ellentámadással megsemmisítsék. Ez arra az isteni eredetű jogra alapozható, hogy valamennyi békés nép védekezhet a támadás és a rombolás ellen, minden ellenség ellen, amely háborúban áll vele. Ezt alátámasztja az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Egyesült Államok alkotmánya, továbbá az elismert történelmi precedensek, amelyek igazolják a zsarnokok megsemmisítését.
Történelmi bevezetés
A néma fegyverek technológiája - folytatódik a kézikönyv - az operációkutatásból (Operations Research, O. R.) alakult ki, vagyis egy olyan stratégiai és taktikai metodológiából, amelyet Angliában a II. Világháború idején fejlesztett ki a katonai vezetés. Az operációkutatás eredeti célja a légi és földi védelem stratégiai és taktikai problémáinak a tanulmányozása volt, hogy a korlátozott katonai segédeszközöket hatékonyabban lehessen az ellenséggel szemben bevetni (vagyis logisztika).
Azok, akik hatalmi helyzetben voltak (pl.: The Council on Foreign Relations, CFR, az Egyesült Államokban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) hamarosan felismerték, hogy hasonló módszerek hasznosak lehetnek ahhoz, hogy egy társadalmat teljes mértékben ellenőrizhessenek. De ehhez a meglévőknél jobb segédeszközökre van szükség.
A társadalmi manipuláció (azaz a társadalom elemzése és folyamatainak automatizálása) megköveteli a nagy mennyiségű, és állandóan változó gazdasági információknak a gyors egybevetését. Ehhez nagy sebességű adatfeldolgozó rendszerekre van szükség, amelyek előre jelezhetik, mikor kész a társadalom a kapitulációra. A relais-rendszerrel működő computerek túlságosan lassúak voltak, de az az új típusú elektronikus computer, amelyet 1946-ban Presper Eckert és John W. Mauchly feltalált, már alkalmasnak látszott. A következő áttörés 1947-ben volt, amikor George B. Danzig matematikus kidolgozta a lineáris programozás simplex módszerét. (Ez olyan számolási eljárás, amelynek az alkalmazásával adott számú tényező megszabott számú elosztása a legkedvezőbben, leggazdaságosabban oldható meg; főleg a tervezésben van nagy jelentősége. D. J.) Ezután következett a tranzisztor, amelyet Barden, Brattain és Shockley fejlesztett ki 1948-ban, és amely lehetővé tette a computer-kapacitás nagyarányú bővítését a méretek és az energia csökkenésével. Miután a hatalom birtokosainak a rendelkezésére állt ez a három találmány, egyesek azt feltételezték, hogy ezek lehetővé teszik számukra a világ gombnyomással való ellenőrzését. Azonnal színre lépett a Rockefeller Alapítvány, és a Harvard College számára négyéves időtartamra elvállalta egy gazdasági kutatási program finanszírozását, amelynek az amerikai gazdaság tanulmányozása volt a célja.
Egy évvel később, 1949-ben, csatlakozott ehhez a Harvard-programhoz az Egyesült Államok légiereje is. 1952-ben az eredeti kutatási program befejeződött, és ekkor az illuminátusok elitje elhatározta az operációkutatás következő szakaszának a beindítását. A Harvard kutatási program igen sikeres volt, amiként azt néhány eredményének a nyilvánosságra hozatala bizonyította, és amelyekből kiderült, hogy a társadalom gazdasági manipulációja lehetséges.
Amikor 1954-ben színre lép a MASER-technika (Microwave Amplification by Stimulated Emission of Radiation, azaz mikrohullám erősítés stimulált sugárkibocsátással; D. J.), egyesek azt hitték, hogy a nehézvízből és tengervízből nyert atommag-fúzió segítségével néhány évtizeden belül korlátlan energiaforráshoz jut az emberiség, és így a társadalom feletti hatalom is korlátlanul növekedhet. Ez a kombináció ellenállhatatlannak tűnt. A csendes háborút a nemzetközi elit (a Bilderberg Csoport) egy 1954-ben tartott és teljesen elhallgatott tanácskozásán hirdette meg. Noha ez a néma fegyverrendszer 13 évvel később csaknem nyilvánosságra került, a fegyverrendszer kifejlesztése soha nem ütközött nagyobb ellenállásba. Ez a kötet a csendes háború kezdetének a 25. évfordulóját jelzi. Az eltelt időben ez a belső háború már számos győzelmet ért el sok fronton az egész világon.
Politikai bevezetés
Csak idő kérdése volt, esetleg néhány évtizedé - ismerték fel egyesek 1954-ben -, hogy az alulmaradt tömegek megragadhassák a hatalom központját, mivel a néma fegyverek új technikájának az elemei, éppen olyan jól alkalmazhatók egy társadalmi utópia, mint egy magánutópia megvalósítására.
A legfontosabb kérdés az uralom kérdése, amely az energiatudomány területével foglalkozik.
Energia
Minden tevékenység kulcsa a földön az energia. A természettudomány a természeti energia forrásával és ellenőrzésével, a társadalomtudomány, amely elméletileg gazdasági tanításként jelenik meg, a társadalmi energia forrásaival és ellenőrzésével foglalkozik. Mindkettő könyvelési rendszer: matematika. Éppen ezért a legfontosabb energiatudomány a matematika. A könyvelő az úr, ha a nyilvánosság nem tud semmit a könyvelésben alkalmazott módszerek és eljárások összességéről. Minden tudomány csak egy cél elérésére szolgáló eszköz. Az eszköz a tudás. A cél a kontroll. (Vagyis a cél szentesíti az eszközt.) Ezen túlmenően már csak egy kérdés marad: ki húz hasznot ebből?
Ez volt 1954-ben a legfontosabb kérdés. Noha az úgynevezett erkölcsi kérdések is szóba kerültek, egyetértés volt a természetes kiválasztódás törvénye tekintetében, hogy egy nép vagy embercsoport, amelyik nem használja az értelmi képességeit, nem jobb az állatnál, amelynek nincs ilyen intelligenciája. Az ilyen emberek olyanok, mint a tenyészállatok, akik saját választásuk és beleegyezésük alapján a fogyasztásra szolgáló húshoz hasonlóak.
Következésképp szép csendben - a jövőbeni világrend érdekében - elhatározták egy olyan hangtalan magánháború megindítását az amerikai társadalom ellen, amelynek végcélja a természeti és társadalmi energiát (gazdagság) átadni az iskolázatlanoktól és önállótlanoktól a képzetteknek, önállóknak és felelősségteljeseknek, akik méltóak erre. Ennek a célnak az eléréséhez szükség van új fegyverek megalkotására, beszerzésére és alkalmazására, amelyek - miként ez kiderült - olyan fajtájú fegyverek, amelyek használatuk és társadalmi elismertségük tekintetében annyira kifinomultak és magasan fejlettek, hogy méltán megérdemelték a "néma fegyverek" elnevezést.
A kézikönyv ezt követően azt fejti ki, hogy a közgazdasági kutatás célja, amint azt a tőke mágnásai (bankok), valamint a fogyasztási cikkeket és szolgáltatásokat előállító ipar megvalósítja, egy olyan gazdaságnak a bevezetése, amely tökéletesen előreprogramozható és hatékonyan manipulálható. Egy ilyen előre jól prognosztizálható gazdaságnak az eléréséhez szükséges az alsóbb társadalmi osztályok abszolút kontroll alá helyezése, azaz "szobatisztává" tétele, és az ezekhez tartozó fiatalokat már kora ifjúságuktól kezdve olyan terhekkel és hosszan tartó társadalmi kötelezettségekkel kell megterhelni, hogy ne legyen alkalmuk feltenni a kérdést: vajon mindez rendben van-e így? Azért, hogy el lehessen érni egy ilyen konformitást (engedelmes alkalmazkodást és nyájszerű egyformaságot D. J.), az alsóbb osztályok családi kötelékeit fel kell bomlasztani a szülők fokozatos munkábaállításával, közösségi óvodák létesítésével a gyerekek számára, akik így meg lesznek fosztva a szüleiktől. Az alsóbb osztályok számára elérhető oktatásnak annyira alacsony színvonalúnak kell lennie, amennyire csak lehetséges, hogy tudatlanságuk mélysége, amely elválasztja az alsóbb osztályokat a magasabb osztályoktól, ne legyen felfogható a számukra, és erre később se jöjjenek rá. Ilyen korlátozás által az alacsonyabb osztályok intelligens személyei is kezdettől fogva kevés, vagy semmiféle reménnyel sem rendelkeznek majd, hogy a számukra kijelölt helyzetből kiszabadíthassák magukat az életük során. A szolgaságnak és alávetettségnek ez a formája elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyosfokú társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartható legyen az irányító felső osztályok számára.
A néma fegyverek leírása és bemutatása
Azt várjuk el a néma fegyverek megalkotóitól a saját működési területükön, amit a szokásos fegyverek készítőitől elvárunk. A néma fegyverek "helyzetekkel lőnek" golyók helyett. Adatfeldolgozást végeznek kémiai reakció (robbanás) előidézése helyett. Adathordozó elektronikus jel keletkezik lőporral töltött golyócska helyett, és egy computer adja le a "lövést" fegyver helyett. A mesterlövész szerepkörébe egy programozó lép. A parancsokat pedig bankvezér adja ki tábornok helyett. A néma fegyverek nem csapnak zajt a robbanásukkal, nem okoznak látható testi vagy szellemi sérüléseket, és nyilvánvaló módon nem zavarják senkinek sem a mindennapi életét.
De a tájékozott ember számára - aki tudja, hogy mire kell figyelnie -, jól felismerhető a zajuk, és az általuk okozott testi és lelki sérülés is, amellyel kétségtelenül megkárosítják a társadalom mindennapi életét. Az átlagember nem képes megérteni ezeket a fegyvereket, és azt sem tudja elhinni, hogy fegyverrel támadtak rá, és erőszakot alkalmaztak vele szemben. A társadalom ösztönösen érezheti, hogy valami nincs rendben. De a néma fegyverek technikai tulajdonságai miatt nem képes érzéseit racionális módon kifejezni, vagy a problémát az értelmével megoldani. Emiatt az érintettek nem tudják, miként kérjenek segítséget, miként cselekedjenek közösen, hogy megvédhessék magukat ezek ellen a fegyverek ellen. Amikor egy néma fegyvert fokozatosan vetnek be, akkor a nyilvánosság hozzászokik a jelenlétéhez, és megtanulja ennek a fegyvernek a támadását türelmesen elviselni. Egészen addig tolerálja, amíg a nyomás - a lelki vagy gazdasági stressz - nem túlságosan nagy, és nem borítja ki őket. Éppen ezért a néma fegyverek egyfajta biológiai hadviselést jelentenek. Megtámadják az életerőt, korlátozzák az egyén választási és mozgási lehetőségeit a társadalomban azáltal, hogy e fegyverek alkalmazói ismerik, értik és manipulálják az ő társadalmi és természeti energiáinak a forrásait, valamint testi, szellemi, érzelmi erőit és gyengéségeit.
Elméleti bevezetés
"Add oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a törvényeit!" (Mayer Amschel Rotschild, élt: 1743-tól 1812-ig)
A mai néma fegyverek technológiája egyszerű elgondoláson nyugszik, amely az előbb idézett Mayer Amschel Rotschildtól, a pénzdinasztia megalapítójától származik. Ezt az elgondolást Rotschild nemcsak felfedezte és megfogalmazta, de hatékonyan alkalmazta is. Rotschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotóelemét, amely, mint gazdasági induktivitás (a gazdasági folyamatokat gerjesztő, mozgásbahozó hatás D. J. ) ismert. Ő természetesen nem a XX. századi szakkifejezésekkel fogalmazta meg felfedezését. Ötletének a matematikai elemzésére a második ipari forradalomig várni kellett, valamint a mechanika és elektronika elméletének a fejlődésére, végül pedig az elektronikus computerek felfedezésére. Csak ezután lehetett a gazdasági élet egészének a totális ellenőrzésére vonatkozó felfedezését hatékonyan alkalmazni a gyakorlatban.
Ezt követően a kézikönyv szerzője összehasonlítja a különböző tudományterületek energiakoncepcióit.
Mechanika
Elektromosság
Gazdaság
potenciális energia
elaszticitás
kapacitás
tőke
kinetikus energia
tehetetlenség
induktivitás
termelési javak
energiaveszteség
súrlódás
ellenállás
szolgáltatások
A szerző azt a következtetést vonja le, hogy a matematikai elmélet, amely egy absztrakt tudományág számára lett kifejlesztve, minden más területre is alkalmazható.
Mayer Amschel Rotschild energia-felfedezése
Amit M. A. Rotschild felfedezett, az a hatalom alapelve volt. Azaz miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági életben alkalmazni. Az alapelv a következő: "Ha te olyannak látszol, mintha hatalmad lenne, akkor az emberek hatalmat adnak a kezedbe." Rotschild felfedezte, hogy a készpénz vagy a takarékszámlák a hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek reális vagyonukat, a nagyobb gazdagodás puszta ígéretének a fejében (valódi fizetés helyett), feladják. Készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként. Rotschild rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van, egészen addig, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni, és azt az ügyfeleinek felmutatni azért, hogy meggyőzze őket. M. A. Rotschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak. Ez nagy biztonságérzetet okozott. Ezután csökkentette a hitelezés céljából rendelkezésre álló aranyat (nemesfémeket). A rendszert a forgalomban lévő pénz segítségével ellenőrizte, majd elkezdte beszedni a biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján a nagy kamatok miatt fizetésképtelenné vált adósoktól. A ciklust aztán megismételte. A gazdasági nyomás alkalmas volt arra, hogy háborút robbantson ki. Ezt követően ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, hogy eldöntse, ki nyerje meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett abba, hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását az garantálta, hogy gazdaságilag támogatta az adós ellenségét. Ez a gazdasági eljárási mód lehetővé tette Rotschild számára, hogy vagyonát megsokszorozza. Rájött, hogy az emberek nyereségvágya lehetővé teszi a kormány számára korlátlan mennyiségű papírpénz forgalombahozatalát, ha a fedezet aranyban, nemesfémben, áruk- és szolgáltatások formájában megvan.
A látszólagos tőke, mint papíros indukcióstekercs
(A villamosságban azt nevezik indukciós tekercsnek, amelynek belsejében az egyes menetek árama által keltett mágneses tér összeadódik. A gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben, a hitelpénz látszólagos tőkeként funkcionál. Ez a hitelpénz formájában létező látszólagos tőke a reálgazdaságban gazdasági folyamatokat gerjeszt, gazdasági tevékenységet indít be, azaz indukál. A hitellevél formáját, azaz papírformát öltő látszólagos tőke ezért a gazdasági életben működő papíros indukcióstekercsként is felfogható. D. J.)
Ebben a struktúrában a hitel tiszta elemként és pénznemként megnevezve úgy néz ki, mint a tőke, de a valóságban negatív tőke. A hitel emiatt szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban eladósodás vagy adósság. A hitelezésnél gazdasági induktivitásról (gazdasági tevékenység beindításáról, a gazdasági folyamatok serkentéséről D.J.) van szó gazdasági kapacitás (meghatározott mennyiségű áru és szolgáltatás előállítása a reálgazdaságban D. J. ) helyett, és amikor a hitel más módon nem egyenlíthető ki, akkor az a lakosság fizetési kötelezettségeinek a felmondásával kerül kiegyenlítésre (háború). A szolgáltatások és áruk együttes összege jelenti a valódi tőkét, amelyet nemzeti összterméknek neveznek. Pénzt csak ennek a mértékéig szabad nyomtatni, és gazdasági kapacitást felmutatni. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez megfelel a gazdasági induktivitás bevezetésének, mert ez a pénz adóslevelet (azaz kamatozó és visszafizetendő hitelt, kölcsönt D. J.) jelent.
A háború azért hozza egyensúlyba ezt a rendszert, amelyben a hitelezőket likvidálják (azok az emberek, akiket rávettek, hogy igazi értéket cseréljenek be inflálódó pénzért), mert az ipar háborús pusztulása rákényszeríti a gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára, és ezen anyagoknak a pótlására. (Az egyensúlyt átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre a reálgazdasági folyamatok és az azokat közvetítő pénzmennyiség között. D. J.). M. A. Rotschild rájött, hogy a pénzáramlás ellenőrzésének a maga részére történő kisajátítása hatalmat adott neki ahhoz, hogy a gazdaság szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa, és a gazdasági induktivitást áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra, amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági instabilitást és ingadozást.
A gazdasági ellenőrzés utolsó kulcsára várni kellett addig, amíg kielégítő adatok és nagy sebességű computerek álltak rendelkezésre a gazdasági ingadozások pontos megfigyelésére, amelyeket a sokkoló áringadozások és a papírpénz által okozott hiteltúltengés okozott.
A következő fejezetekben a kézikönyv szerzője bemutatja, hogy miként tesztelik sokkolás útján a repülőgépeket, és ellenőrzik, hogy az egyes repülőgéprészekben léteznek-e, vagy sem kritikus vibrációk.
Alkalmazás a gazdasági életben
Azért, hogy a repülőgéprészek sokkolási tesztjeinek a módszerét a gazdasági manipulációk céljára alkalmazni lehessen, egyes termékek árait meg kell változtatni, és meg kell figyelni a fogyasztók reakcióit. A gazdasági sokk által kiváltott válaszreakciókat computerek segítségével lehet interpretálni, és feltárni segítségükkel a gazdasági élet pszicho-ökonómiai szerkezetét. Olyan differencia-mátrixok (vagyis két függvényérték közötti különbséget tartalmazó táblázatok D. J.) állíthatók elő, amelyek bemérik a családokat és a háztartásokat, és elősegítik a gazdasági és ipari szempontú kiértékelésüket.
Ez után már megválaszolható, hogy a háztartások miként reagálnak egy jövőbeni sokkra, és a társadalom manipulálható lesz, mint egy jól idomított állat, amelynek a pórázát egy rafinált szociális energia-nyilvántartási rendszer ellenőrzi. A jövőben a struktúra minden egyes elemét egy computerizált rendszer fogja ellenőrizni, a személyi preferenciák (előnyben részesítés D. J.) figyelembe vételével. Az erre vonatkozó adatokat az garantálja, hogy azonosítva lesznek a fogyasztók. Ezt a hitelkártya széleskörű használata teszi lehetővé, később pedig egy állandó jellegű, tetovált szám, amely normális megvilágítás mellett nem látható.
A gazdasági modell
A kézikönyv szerzője ezt követően a Harvard gazdasági-kutatóprogramot és annak eredményét ismerteti: "A gazdasági élet hasonló törvényeknek engedelmeskedik, mint az elektromosság (elektronika), és minden olyan matematikai elmélet, gyakorlati és számítástechnikai ismeret, amely az elektronika terén került kifejlesztésre, könnyen alkalmazható a gazdaság tanulmányozására. ... Egy gazdasági modellben az emberi életet dollárban mérik, és az elektromos szikra, amely akkor keletkezik, amikor valaki megnyom egy gombot, amely aktív induktorral (kisfeszültségű egyenáramból nagyfeszültségű váltóáramot előállító berendezéssel D. J.) van összekapcsolva, megfelel egy háború kitörésének."
A szerző utal arra, hogy nincs szükség magasszintű könyvekre a közgazdaságról, mert minden szükséges ismeret a rendelkezésre áll a matematikai és elektronikai könyvekben. Ezután vázlatosan bemutatja az elektromossággal (elektronikával) és a közgazdasággal foglalkozó tudomány közötti összefüggéseket. Ezek lényegét a következő idézetben lehet összefoglalni: "Az elektromosság három ideális passzív energiakomponense a kondenzátor, az ellenállás és az indukcióstekercs megfelel a közgazdaság három ideális alkotórészének, nevezetesen a tőkének, az áruknak és a szolgáltatásoknak (ebben a sorrendben)."
Az időviszonyok és az önromboló ingadozások
Miután a kézikönyv szerzője még egyszer kitér az elektromosság és a közgazdaság összefüggésére (kereslet = feszültség, kínálat = áram), a következőket fejti ki:
"A közgazdasági rendszerek stabilizálásával az a probléma, hogy a kereslet aránytalanul nagy (1) a túlságosan erős szerzési vágy miatt, és (2) a túlságosan nagy népességszám miatt. Ezekből túlzott méretű gazdasági indukció gerjesztődik, amely csak gazdasági kapacitás (tényleges erőforrások vagy értékek, mint például az árukban és a szolgáltatásokban megjelenő teljesítmények) igénybevételével hozható egyensúlyba.
Egy társadalmi jóléti program nem más mint egy nyílt hitelrendszer, amely hamis tőkeipart hoz létre, hogy a termelésben részt nem vevő emberek feje fölé födélt, és a gyomrukba táplálékot juttasson. Ez azonban szükséges, mert a juttatások igénybevevői ezért az adományért az állam tulajdonaivá válnak, vagyis az elit számára rendelkezésre álló hadsereggé. (Aki a trombitást fizeti, az választhatja ki a melódiát.) Akik ettől a gazdasági kábítószertől függővé válnak, kénytelenek fix fizetésért eladni magukat az elitnek. Ez a módszer szükségessé teszi nagy mennyiségű stabilizáló-kapacitás igénybevételét, hogy megóvja az embert a világ jövőbeni "hitelével" szemben. Ez a mozgás negyedik törvénye - a támadás. Ez abban áll, hogy az ember létrehoz egy akciót, és elhagyja a rendszert, mielőtt a reakció az akcióponthoz visszatér - vagyis egy késleltetett reakció.
A reakció túlélésének eszköze abban áll, hogy az ember a rendszert megváltoztatja, még mielőtt a válaszreakció fellép. Ilyen módon lesznek népszerűek maguk idején a politikusok. Népszerűségüknek a társadalom később fizeti meg az árát. A politikusnak is mérni lehet a kopási (torzulási) idejét. Ugyanezt éri el egy kormány, ha több pénzt nyom, mint a nemzeti össztermék, amely gazdasági jelenség inflációként ismeretes [Figyelem: vegyék tudomásul, hogy az infláció semmi egyéb, mint az, hogy több pénzt nyomnak, mint amekkora a nemzeti össztermék. Az inflációt lehet az olaj, vagy más termék árához kapcsolni, de csak azoknak lehet érvelni ezzel, akik nem ismerik az infláció igazi okát. Az igazi ok, és az egyetlen ok, hogy több pénz kerül forgalomba, mint amennyi a nemzeti össztermék.] Ezáltal nagy mennyiségű pénzhez jutnak az emberek. Ez kielégíti nyereségvágyukat, és hamis önbizalmat adva nekik átmenetileg "távol tartja a farkast az ajtótól."
Valamikor azonban kitör a háború, és a számlákat ki kell egyenlíteni. A háború a hitelezők likvidálása. A politikusok - a társadalom által alkalmazott végrehajtók - létét az indokolja, hogy a társadalom lelkiismeretét a vértől és a felelősségtől megvédjék. Ha az emberek valóban el akarnak érni valamit embertársaiknál, akkor ellenőrizni kell étvágyukat (szerzési vágyukat, szaporodás iránti igényüket stb.), hogy ne legyen szükséges egy hitelrendszert vagy társadalmi jóléti rendszert bevezetni, amely a munkát végzőktől elvesz azért, hogy a semmittevőket kielégítse.
Mivel a legtöbb ember nem akarja, hogy korlátozzák, két lehetőség van a rendszer induktivitásának a csökkentésére:
(1) A lakosság kölcsönösen kiirthatja egymást egy háborúban, ez azonban az élet totális elpusztításához vezet bolygónkon.
(2) Valakinek fel kell vállalnia a világ ellenőrzését, amennyiben a gazdasági "néma fegyvereket" egyfajta "csendes háborúban" beveti, és a világ gazdasági induktivitását a jószándékú szolgaság és a lakosságcsökkentés segítségével biztonságos szintre hozza.
Nyilvánvalóan a második módszert tekintik jobbnak, és ezt is választották, állapítja meg a kézikönyv beavatott szerzője, aki hangsúlyozza: ezért kell világosan látnia az ugyancsak beavatott olvasónak, hogy miért szükséges a néma fegyvereket teljes titokban tartani. Az emberek általában vonakodnak, hogy mentalitásukat és embertársaikban való hitüket tökéletesítsék. Olyan gyorsan szaporodó barbárok csordájává alakultak, amelyek valóságos méregréteget képeznek a föld felületén.
Nem tanultak eleget a közgazdaságtanból, hogy tudják, miért nem sikerült nekik vallási erkölcsük ellenére elkerülni a háborúkat. A vallásra, illetve az önfeladó beletörődésükre visszavezethető vonakodásuk attól, hogy szembenézzenek a földi problémákkal, lehetetlenné teszi számukra e problémák megoldását. Csak a legéletrevalóbb keveseknek, - akik képesek maguk számára a problémákat megoldani - van fenntartva a túlélés, és ez valóban gondot okoz. A néma fegyverek bevetése különben széttörné egyedüli reményünket arra, hogy megtarthassuk a jövőben a valódi emberiség magját..."
A gazdasági sokk tesztelése
A kézikönyv szerzője rámutat, hogy nem könnyű a szolgáltatási és háztartási ipart matematikai modellekkel előrejelezni, mert minden egyes döntésre más ismérvek vonatkoznak. Ezért kell elvégezni a fogyasztók egy csoportjának, vagy egy meghatározott régiónak a modellezését. Megváltoztatható például egy árunak (cukor vagy benzin) az ára, és megfigyelhető, hogy a fogyasztók magatartása miként változik. Ezután a következőket írja: az ilyen tesztelések célja, hogy szükséges ismeretekhez jussunk a gazdasági élet előre megmondható mozgásának vagy változásának az előidézésére, például egy ellenőrzött, önpusztító folyamat elindítására, amely a társadalmat meggyőzi, hogy bizonyos "szakértőknek" át kell venniük a pénzrendszer feletti ellenőrzést azért, hogy szavatolják a biztonságot (a mindenkit megillető szabadság és igazságosság helyett). Ha az alattvalók képtelenek pénzügyeiket ellenőrizni, akkor alávetett szolgákká és olcsó munkaerő forrásává válnak.
A kézikönyv szerzője ezt követően rátér arra, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a rendelkezésre álló pénz, valamint az emberek jó közérzete és magatartása között. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy lehetséges komputerprogramozás útján az események legvalószínűbb kombinációit (sokkhatásokat) előre prognosztizálni, amelyek biztosítják a társadalom teljes ellenőrzését és a közgazdasági folyamatok általi alávetését (a szilvafa megrázása)...
A kézikönyv ezután a rátér a gazdasági modellek specifikációira, ismertetve a bevételek és kiadások hosszú listáját.
A fő stratégia a félrevezetés
"A tapasztalat megmutatta, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésének az elérésére egyrészt, ha a társadalom műveletlen és tudatlan marad a legegyszerűbb rendszertani ismereteket illetően, másrészt, ha gondoskodnak róla, hogy lényegtelen dolgok által megzavart, szervezetlen és félrevezetett legyen.
Mindezt a következőképpen lehet elérni:
(1) Ki kell kapcsolni az emberek értelmét; szabotálni kell agyműködésüket; olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a matematika, a logika, a rendszerelmélet és a közgazdaságtan alacsony színvonalú; és le kell értékelni a technikai kreativitást.
(2) Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét; meg kell növelni kényelemszeretetüket, valamint az emocionális és testi tevékenységben való gátlástalanságukat az alábbiak szerint:
(a) könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával (szellemi és érzelmi megerőszakolás); a tömegtájékoztatási eszközökben állandó tűz alatt kell tartani őket a szexszel, az erőszakkal és a háborúval - mindenekelőtt a televízióban és az újságokban.
(b) el kell árasztani őket mindannak a bőséges rendelkezésre bocsátásával, amit akarnak, azaz "tápanyagmentes étellel a gondolkodás számára", és meg kell tőlük vonni azt, amire valóban szükségük van.
(3) Át kell írni a történelmet, valamint a törvényeket, és a társadalmat ki kell szolgáltatni ezeknek a hamisításoknak úgy, hogy az emberek figyelme el legyen terelve valódi személyes szükségleteikről olyan részükre kiagyalt álszükségletekre, amelyeket tudatosan erőltetnek kívülről rájuk.
Ezáltal el lehet kerülni, hogy érdeklődjenek a társadalom automatizálási technológiájának a néma fegyverei iránt, és hogy ezeket felfedezzék. Általános szabály az, hogy hasznot húzhatunk a zavarbaejtésből: minél nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a profit. Ezért a legjobb módszer figyelemelterelő problémák kreálása azért, hogy aztán meg lehessen oldani őket."
Összefoglalás a félrevezetés témájához
Tömegtájékoztatási eszközök: a tudatosodó társadalom figyelmét el kell terelni a tényleges szociális kérdésekről olyan dolgokra, amelyek valójában nem fontosak.
Iskolák: a tanuló ifjúságot tudatlanságban kell tartani a színvonalas matematikát, az igazi közgazdaságtant, a valódi törvényeket és a nem-meghamisított történelmet illetően.
Szórakozás: a társadalom szórakoztatását egy hatodik osztályos elemista szintjén kell tartani.
Munka: gondoskodni kell arról, hogy a társadalom mindig el legyen foglalva, az embereknek ne legyen idejük a mélyebb gondolkodásra, vissza kell vezetni őket a farmokra a többi tenyészállat közé.
A beleegyezés: győzelem
A néma fegyverek rendszere olyan adatokat használ, amelyeket az engedelmes társadalomtól legálisan, - ha nem is mindig jogszerűen, - gyűjtöttek össze. A néma fegyverrendszer programozói számára számos adatot az adóhivatal bocsát rendelkezésre... Amikor a kormánynak módjában áll adót szednie, és a magántulajdont kártérítés nélkül kisajátítania, akkor ez annak a jele, hogy a társadalom megérett a megadásra és beletörődött a legális visszaélésekbe, valamint a szolgasorba taszításba. Az aratás idejének jó és könnyen számszerűsíthető jele, hogy mekkora azon polgárok száma, akik hajlandóak jövedelemadót fizetni, noha az állam semmit, vagy csak igen kevés érdemleges szolgáltatást nyújt érte cserébe.
Erősítést szolgáló energiaforrások
A primitív gazdaságot meghatározó energiaforrásokat a nyersanyagok és az emberek munkavégzési hajlandósága alkotja. Az emberek készek munkát végezni a hierarchia különböző fokozatain, hogy ennek segítségével meghatározott rangba, pozícióba, szintre vagy osztályba kerülhessenek ezen a hierarchián belül. Minden osztály ellenőrzi a közvetlenül alatta lévő osztályt, amennyiben garantálja a jövedelmi színvonalát, és így fenntartja a társadalmi struktúrát. Ezáltal gondoskodik a maga stabilitásáról és biztonságáról, és a kormány számára is biztosítja ugyanezt.
Az idő múlásával javul a kommunikáció és a képzés. A társadalmi struktúrában elhelyezkedő alsóbb osztályok tagjai tájékozottabbak lesznek, és irigyelni kezdik azokat az előnyöket, amelyeket a felsőbb osztályok tagjai élveznek. Fokozatosan tudomást szereznek az energiarendszerről, és arról is, hogy miként tudnak felemelkedni az osztálystruktúrán keresztül. Ez fenyegeti az elit szuverenitását. Ha az alsó osztályoknak ezt a felemelkedését sikerül eléggé elhúzni, akkor az elit ellenőrizheti az energiát, és az emberek munkavégzési hajlandósága többé nem tölti be a lényeges gazdasági erőforrás szerepét. Az emberek hozzájárulásával addig kell számolni, vagyis addig kell hagyni őket dolgozni és egyéb tevékenységeket végezni, ameddig az elitnek sikerül az energia feletti uralmát teljesen megszilárdítania. Ennek az elmulasztása azt eredményezheti, hogy az emberek megakadályozhatják az energiaforrások végleges átadását az elitnek. Fontos világosan látni, hogy az emberi tényező egyelőre még lényeges eszköz a gazdasági energia felszabadításában.
A függőség - mint egy nemzet politikai struktúrája
A gyermekkorból hozott függőségi viszonyoknak a fenntartása utáni öntudatlan vágy a fő oka annak, hogy egy ország polgárai politikai struktúrát alakítanak ki. Más szavakkal, azt szeretnék, hogy egy emberi isten levegyen a vállukról minden kockázatot, megveregesse a vállukat, begyógyítsa a sebeiket, sült csirkét tegyen az asztalukra, megölelje, és ágyba fektesse őket, mesét mondjon nekik, hogy minden rendben lesz, amikor reggel felébrednek.
Hihetetlen a társadalomnak ez a kívánsága. Az emberi isten, a politikus, pedig meg is tetézi ezt a hihetetlent még több hihetetlennel, amikor az egész világot megígéri és semmit sem teljesít. Ki most a nagyobb hazudozó? A társadalom? Vagy a "keresztapa"? A társadalomnak ez a magatartása félelemből, lustaságból és célszerűségből fakadó kapituláció. Ez az alapja a jóléti államnak, mint stratégiai fegyvernek, amely szükséges egy akadékoskodó társadalommal szemben.
A kézikönyv ezután következő fejtegetéseit így foglalhatjuk össze:
A nép politikusokat alkalmaz, hogy
1. biztonságban lehessen anélkül, hogy ezzel a biztonsággal törődnie kellene.
2. valamit elérhessen anélkül, hogy szellemi erőfeszítést tenne érte.
3. lophasson másoktól, hogy megsebesíthesse vagy megölhesse őket anélkül, hogy az életről és a halálról el kellene gondolkodnia.
4. a saját szándékaira vonatkozó felelősséget elkerülhesse.
5. élvezhesse a valóság és a tudomány előnyeit anélkül, hogy erőfeszítéseket tenne a valóság pontos megfigyelésére és a tudományos eredmények tanulmányozására.
Hatalmat adnak a politikusoknak háborús gépezet létrehozására azért, hogy
1. gondoskodjanak a nemzet/az anyaméh túléléséről.
2. a nemzetet/anyaméhet bármely oldalról történő támadástól megvédjék.
3. a nemzetet/anyaméhet fenyegető ellenséget megsemmisítsék.
4. a nemzet/anyaméh stabilitása érdekében elpusztítsák saját országuk azon polgárait, akik nem akarnak alkalmazkodni.
A politikusoknak számos "kvázi katonai" foglalkozása van, amelyek közül a legalacsonyabb rangú a rendőri (ők a katonák); ezután jönnek az ügyvédek és a könyvvizsgálók, akiket mint kémeket és szabotőröket alkalmaznak; őket követik a bírák, akik parancsokat osztogatnak és a katonai üzleteket vezetik, hogy eladják, ami a piacon kapható. A nagyiparosok töltik be a tábornokok szerepét. Az egyesített nagyvezérkar elnöksége pedig a nemzetközi bankárokból áll. Az emberek tudják, hogy olyan paródiát játszanak a politika színházában, amelyet a saját adójukból (beleegyezés) finanszíroznak, de inkább alávetik magukat ennek a bohózatnak, semhogy lelepleződjenek, mint álszent képmutatók.
A nemzet két különböző részre válik szét: a tanulékony nemzetrészre (ez a nagy csendes többség) és a politikai nemzetrészre. Ez utóbbi a tanult nemzetrésznél marad, amelyet megtűr, hogy kiszívhassa a velőjét, amíg elég erőssé válik, hogy aztán elszakadjon, és felfalja elődeit.
További oldalain a kézikönyv a katonai szolgálattal foglalkozik. Leírja: hogyan lehet azt matematikailag modellezni, és, hogy miért nem lehet megszüntetni? Ez utóbbi alátámasztására hat tényezőt sorol fel a tanulmány szerzője: egyéni agymosás, beprogramozás; az apák unszolása, akik nem akarnak szégyenkezni a fiaik miatt; a családok felbomlasztása, hogy az anyák ne szálljanak szembe a katonai szolgálattal; a fiatal férfi fenyegetettsége: "áldozat nélkül nincs barátod, becsületed és szerelmed"; a leánytestvér, akit az apa kényeztet, ugyanezt várja el jövendő férjétől, kerüljön, amibe kerül; és végül az a körülmény, hogy aki nem használja az agyát, az nem jobb annál, mint akinek nincs is agya.
A "Behold A Pale Horse" c. könyv szerzője, Milton William Cooper, amerikai olvasóihoz fordulva a következő zárómegjegyzéseket fűzi a könyve első fejezetében ismertetett titkos kézikönyvhöz:
"Most már megkapták a felvilágosítást. Ez a fejezet csak könyvem elejére kerülhetett. Az itt megfogalmazott eszmékkel le kell számolni a könyv további fejezeteinek a megértéséhez. Most már láthatják azokat a lépéseket, amelyeket az elit ennek az egykor nagy nemzetnek az alávetésére tett az általa indított háborúban, és azokat is, amelyeket a jövőben kíván tenni. Az elit tagjai többé nem tehetnek úgy, mintha ártatlanok lennének. Összeesküvésük letagadása süket fülekre fog találni. Ez a könyv annak a nevelésnek a része, amely az amerikaiak kezébe adja azokat a fegyvereket, melyekre az elkövetkező hónapokban és években, az új világrend megszületésének időszakában, szükségük lesz
Sokan azzal fognak érvelni, hogy a "Csendes háború néma fegyverei" csalás, egy szóhalmaz, amiért szerzője sem elismerést nem várt, sem felelősséget nem vállalt. Akik ezt teszik, semmibe veszik a dokumentumban található igaz megállapításokat. Azért ignorálják ezeket az igazságokat, mert azok ítéletet mondanak a saját tudatlanságuk felett, és ezt nem képesek elviselni.
Az először 1969-ben fellelt dokumentum helyesen írja le a később bekövetkezett eseményeket. Ezeket nem lehet sem ignorálni, sem letagadni. Igazságai nem tagadhatók, vagy lerázhatók. Üzenete a következő: El kell fogadniuk, hogy birkaként viselkednek, és a birka-lét utolsó következménye a szolgaság. Vagy pedig fel kell készülniük a harcra, szükség esetén a halálra, hogy a szabadsághoz való jogukat megtarthassák. Ez az utolsó mondat az igazi oka annak, amiért az emberek nem veszik figyelembe a "Csendes háború néma fegyvereit". Az emberek vonakodnak bevallani, hogy birkaként viselkedtek. Nem készek küzdeni a szabadságért, és ha kell, meghalni érte. Ez vádirat az Egyesült Államok polgárai ellen. És a "Csendes háború néma fegyverei"-ben található információknak ez az abszolút bizonyítéka."
William Cooper szavaihoz a magunk részéről azt fűzzük hozzá, hogy az itt ismertetett kézikönyv a társadalomtudományok matematikai és természettudományos módszerekkel történő kiegészítésének - egzakttá tételének - a szándékával készült. Tudományos program kívánt lenni. Ez a pozitivista megközelítés még az 1950-es években is divatos volt. Az az illúzió táplálta, hogy a matematikai módszerek segítségével objektív, a természettudományokkal azonos fokon egzakt tudományokká lehet átalakítani a társadalomtudományokat. A természettudományos problémák azonban konvergensek, és elvileg véglegesen megoldhatóak. Ezzel szemben minden olyan tudomány problémái divergensek, vagyis nem válaszolhatóak meg egyetlen helyes megoldással, amelyben központi szerepe van az embernek, (ilyenek az embertudományok, a társadalomtudományok, és ilyen a közgazdaságtan is). Amíg a divergens problémákra egyszerre több helyes válasz is adható, addig a konvergensekre - végső soron - csak egy helyes válasz létezik, legalábbis elvileg. A divergens problémákra adható ellentétes válaszok oka az emberi életet jellemző olyan alapvető tulajdonságok, amelyeket csak ellentétpárokkal lehet megragadni, mint, pl. a növekedés és pusztulás, az élet és halál, a szabadság és a rend. Még akkor is, ha öntudatlan állatnak (birkának) tekinti valaki az embert, - amint ezt a kézikönyv szerzője teszi - az ember akkor is élőlény marad, tehát matematikai absztrakciókkal és módszerekkel véglegeset nem lehet róla bizonyítani. Mindez nem von le abból, hogy a kézikönyvben leírt program segítségével a pénzuralom korszakának számos olyan jelensége megmagyarázható, amellyel nap nap után szembesülnünk kell, de amelyek okaira vonatkozóan eddig nem ismertük a helyes választ.
A kézikönyv másik szembetűnő jellemzője, hogy erőteljesen alkalmazza a Freud és munkatársai, valamint a követői által kifejlesztett pszichoanalízis elméletét és módszereit a társadalom és az egyes ember manipulálására. Mivel a lélektan tudománya egyelőre számos versengő iskolából áll, és irányzatainak a terminológiája még nem egységesült, a kézikönyv által alkalmazott pszichoanalitikus terminológia csak fenntartással fogadható el, mert egyrészt egyoldalú szemléletet tükröz, másrészt már a pszichoanalízis is túlhaladta a kézikönyvben is alkalmazott számos megállapítását.
Most rátérünk a másik, hasonló tartalmú titkos dokumentum ismertetésére. Címe:
Report from the Iron Mountain
(Jelentés Iron Mountainból, a továbbiakban: Jelentés)
[A tanulmányt tömörítve ismertetjük. A szószerint átvett részleteket idézőjelben közöljük.]
A tanulmány önmaga által megjelölt célja feltárni a társadalom stabilizálásának különböző módozatait. A társadalom kifejezést a szerzők a kormányzás szinonimájaként használják, a stabilizáció pedig megőrzést, fenntartást jelent a szóhasználatukban. Már a Jelentésnek nevezett tanulmány elején világossá válik, hogy készítőinek célja azoknak a módozatoknak az elemzése, ahogyan egy kormányzati rendszer uralmon maradhat, ahogyan ellenőrizni tudja polgárait, és ahogyan meg tudja akadályozni, hogy fellázadjanak ellene. A tanulmány mellőzi az erkölcs figyelembevételét, és nem foglalkozik a jó vagy a rossz kérdéseivel. Hasonlóan mellőzi a szabadság és az emberi jogok kérdéskörét, az ideológiai megközelítést, a hazafiság és a vallási értékrendszer szempontjait. Kizárólag a hatalom megtartására összpontosít. Erről így ír a Jelentés:
"A korábbi tanulmányok - mint megdönthetetlen értéket - kívánatosnak tartották a társadalmi békét, fontosnak az emberi életet, a demokratikus intézmények felsőbbrendűségét, a legnagyobb "jót" a legtöbb ember számára, az egyén "méltóságát", a maximális és tartós egészséget, és a többi hasonló előfeltevést, hogy velük igazolják a társadalmi békével kapcsolatos kutatások szükségességét. Mi ezt nem tartottuk fontosnak. Gondolkodásunkban kísérletet tettünk a természettudományos módszerek alkalmazására. Ennek nem a kvantifikáció a fő jellemzője, ahogyan azt széleskörben hiszik, hanem Whitehead szavaival kifejezve az, hogy "mellőz minden értékítéletet; minden esztétikai és morális megítélést."
A Jelentés szerint a múltban a háború volt az egyedüli megbízható eszköz ennek a célnak az elérésére. Csak háború, vagy háborús fenyegetés idején bizonyultak elég engedékenynek a tömegek arra, hogy panasz nélkül viseljék a kormányzat igáját. Az ellenség hódításától és az általa való kirablástól való félelem szinte bármilyen tehernek az elviselését elfogadhatóvá teszi. A háború alkalmas az emberi szenvedélyek, és a nemzet vezetőihez fűződő hazafias érzések felkeltésére. A győzelem érdekében a polgárok készek meghozni minden áldozatot. Az ellenszegülést árulásnak tekintik. Béke idején azonban neheztelnek a magas adókért, a bürokratikus beavatkozásokért, és azért, ha hiányzik valami. A tömegek, amikor nem tisztelik vezetőiket, akkor veszélyessé válnak. Egyetlen kormányzat sem maradt fenn hosszabb időn át ellenségek és fegyveres konfliktus nélkül. A háború éppen ezért mindig elengedhetetlen feltétele volt a "társadalom stabilizálásának". A Jelentés szószerint ezeket írja:
"A háború nemcsak lényeges a nemzetek, mint politikai képződmények, létezéséhez, hanem nélkülözhetetlen szilárd politikai struktúrájuknak a fennmaradásához is. Enélkül egyetlen kormány sem volt képes elérni, hogy a társadalom belenyugodjon a "legitimációjába", vagy elismerje jogát az uralomhoz. A háború lehetősége nyújtja a külső kényszerűség érzését, amely nélkül egyetlen kormányzat sem tudja hosszabb időn át megtartani a hatalmat. A történelem példák sorával bizonyítja, hogy az a rendszer, amely nem volt képes hitelesen fenntartani a háborús fenyegetettséget, az felbomlott a magánérdekek ereje, a társadalmi igazságtalanság által kiváltott ellenállás, vagy más dezintegráló tényezők következtében. A társadalom struktúrája számára a háborús fenyegetettség a fő politikai stabilizáló tényező...Ez lehetővé tette a társadalmak számára, hogy fenntartsák a szükséges osztálykülönbségeket, és biztosította a polgárok alávetését az államnak azon származékos háborús jogosítványok segítségével, amelyek benne foglaltatnak a nemzet fogalmában."
A társadalmi béke új meghatározása
A Jelentés szerint a történelmi fejlődés olyan pontjához közeledünk, amikor már nem működnek a korábbi formulák. Miért? Azért, mert ma már lehetséges olyan világkormányzat létrehozása, amelyben valamennyi nemzet meg lesz fosztva fegyveres erejétől, és egy világ-hadsereg tartja fenn a rendet. Ezt a helyzetet nevezik békének. "A béke szó jelentése a mi használatunkban....magába foglalja az általános és teljes leszerelést." - írja a tanulmány. E forgatókönyv szerint a független nemzetek megszűnnek, és a kormányoknak többé nem lesz lehetőségük háború viselésére. Sor kerülhet a világ-hadsereg katonai akcióira az engedetlen politikai alrendszerek ellen, de ezeket békefenntartó műveleteknek fogják hívni, és a katonákat pedig békefenntartóknak. Mindegy, hogy mennyi érték lesz elpusztítva, és mennyi vér kerül kiontásra, a lőszernek használt golyók "békés" golyók lesznek, a bombák pedig - szükségesetén, még az atombombák is - "békés" bombák.
A jelentés ezt követően felteszi a kérdést, hogy lesz-e a jövőben valami, ami megfelelően helyettesítheti a háborút? Mit használhat egy helyi kormányzat - és mit a világ kormányzat - a saját maga legitimizálására és hatalmon tartására? A tanulmány azt tűzte maga elé, hogy megválaszolja ezeket a kérdéseket.
A szolgaság kifinomult formája
A kötelező katonai szolgálattal kapcsolatosan rámutat a tanulmány arra, hogy az állandó hadseregek egyik előnye, hogy lehetővé teszi a kormányzat számára a máskéntgondolkodó és társadalomellenes elemek elhelyezését. Békeidőben a kényszermunka-zászlóaljaknak azt lehet mondani, hogy a szegénység ellen küzdenek, hogy tisztává teszik földünket, hogy a gazdaságot támogatják, hogy a közjót szolgálják valamilyen módon. Valamennyi teenagert be kell vonni a szolgálatba, különösen életüknek abban a szakában, amikor leginkább hajlamosak szembeszállni a tekintéllyel. Idősebb embereket is be kell sorozni, hogy ledolgozzák az adóhátralékukat vagy pénzbüntetésüket. A másként gondolkodókat súlyos bírságokkal kell sújtani a "politikai gyűlölködésért" és "politikailag helytelen" magatartásukért úgy, hogy végül valamennyien a kényszermunka-egységekbe kerüljenek. Erről ezt tartalmazza a jelentés:
"Megvizsgáljuk az idő próbáját kiállt katonai intézményeket azért, hogy a társadalmi struktúrában elfogadható szerepet biztosítsanak az antiszociális elemek számára... A jelenlegi eufémisztikus (szépítgető, enyhítő D. J.) kliséknek - "ifjúsági bűnözés" és "elidegenedés" - minden korban megvannak a megfelelőik. A korábbi időkben a katonaság foglalkozott ezekkel a jelenségekkel rendszerint zsaroló bandák vagy nyílt szolgaságba taszítás útján, anélkül, hogy bonyolították volna a dolgot a jog által előírt kötelező eljárási szabályokkal...
A legtöbb javaslat, amely a társadalomtól elidegenedett elemek ellenőrzésének a háború utáni problémájával foglalkozik, megoldásként - így vagy úgy - a "Békehadtest" valamelyik variánsához jut el, vagy az úgynevezett "Munkahadtestekhez". Úgy tekintik a társadalmilag elégedetlen, a gazdaságilag felkészületlen, a lelkileg nehezen kezelhető, a kemény maghoz tartozó "delikvenseket", a javíthatatlan "rendbontókat" és a társadalom munkába nem állítható részét, mint akik valamiképp átalakíthatóak a társadalom szolgálatára többé-kevésbé alkalmas egyénekké olyan fegyelmezés által, amelynek a modellje a katonai szolgálat..."
A társadalom potenciális ellenségeinek a kontrolljára további lehetséges megoldás a rabszolgaságnak az újrabevezetése valamilyen álcázott formában, amely összeegyeztethető a modern technológiával és a politikai folyamatokkal... Több mint valószínű, hogy a rabszolgaság kifinomult formájának a kifejlesztése a béke világában a társadalmi kontroll elengedhetetlen feltétele lesz. Tény, hogy meglepően kevés változtatás szükséges ahhoz, hogy a katonai fegyelmi szabályzat át legyen alakítva a szolgaságba taszítás eufémisztikus formájává; az első logikai lépés lenne az "univerzális" katonai szolgálat valamilyen formájának a bevezetése.
A véres játékok
A tanulmány megvizsgálja azokat a lehetőségeket, amelyek által a közönséget le lehet kötni olyan tartalmatlan, léha aktivitással, amely elvonja tőle az időt, hogy részt vegyen a politikai küzdelemben vagy az ellenállásban. Közönséges játékprogramok a médiumokban, pornográfia és a helyzetbohózatok fontos szerepet játszhatnak, de a véres játékprogramok tekinthetők a legtöbbet ígérő lehetőségnek valamennyi közül. A véres játékok olyan küzdősportok egyének vagy csapatok között, amelyek eléggé erőszakos természetűek ahhoz, hogy a nézők számára lehetővé tegyék frusztrációik (tevékenységük akadályozása miatti kellemetlen, bénító élményeik D. J.) másodkézből való kiélését. Ezeknek az eseményeknek minimum szenvedélyes csapatlojalitást kell gerjeszteniük a szurkolók részéről, és magukba kell foglalniuk a szereplők részéről a testi fájdalom és sérülés okozásának a lehetőségét. E célból még jobb, ha vérrontásra is sor kerül, és ha még a halál is lehetséges. Az átlagember betegesen csüng az erőszak és a vér látványán. Ha egy szálloda tetején megjelenik egy öngyilkosjelölt, akkor az összegyűlt tömeg ütemesen kiabálja: "Ugorj! Ugorj!". Az autók csaknem megállnak az autópályán, hogy megbámulják egy baleset áldozatait. Amikor a tanulók összeverekednek egy iskolaudvaron, nyomban nézők állják körül a verekedőket. A boksz-, rögbi- és hokimérkőzéseket, az autóversenyeket naponta közvetíti a televízió, lelkes szurkolók millióit vonzva, akik azonnal reagálnak minden veszélyes pillanatra, minden kemény ökölcsapásra, törött csontra, kiütésre, az elájult vagy esetleg meghalt versenyző elvitelére. Ily módon oldódik a "társadalommal szembeni" dühük, és átkerül a szembenálló csapatra. A római császárok pontosan ebből a célból hozták létre a cirkuszi játékokat, a gladiátorversenyeket, valamint a vadállatok által történő nyilvános kivégzéseket.
Elemezve a véres játékok lehetséges következményeit a "Jelentés az Iron Mountain-ból" megállapítja, hogy nincs a háborút megfelelően helyettesítő módszer. Kétségtelen, hogy az erőszakos sportok hasznos eltérítő eszközök, és ténylegesen lehetővé teszik az ürességből fakadó feszültség levezetését, a szenvedélyes csoportlojalitást, de hatásuk a nemzet pszichéjére nem hasonlítható a háborús hisztéria intenzitásához. Amíg nem sikerül jobb alternatívát találni, addig a világkormányzat létrehozását el kell halasztani azért, hogy a nemzetek háborút viselhessenek egymással szemben.
Találni egy hiteles, globális fenyegetést
Háború idején a legtöbb polgár panasz nélkül elfogadja alacsony életminőségét, és lojális marad a vezetőihez. A háború megfelelő helyettesítőjének ugyanezt a reakciót kell kiváltania. Éppen ezért olyan új ellenséget kell találni, amely az egész világot fenyegeti, és az ellenség általi fenyegetettségnek legalább olyan elrettentőnek kell lennie, mint magának a háborúnak. A Jelentés hangsúlyozza ezt a nézőpontot:
"Az elkötelezettséghez ok szükséges; az ok pedig megkíván egy ellenséget. Ez nyilvánvaló; a kritikus pont az, hogy az ellenség, amely meghatározza az okot, valóban félelmetes kell hogy legyen. Röviden szólva, az ellenség feltételezett hatalmának - méreteiben és komplexitásában - el kell érnie a társadalomét, hogy megfelelő elkötelezettséget tudjon kiváltani maga iránt. Ma természetesen ennek a hatalomnak példa nélkül állóan nagynak és félelmetesnek kell lennie."
Az első szempont egy ilyen megfelelő méretű fenyegetést jelentő globális ellenséggel szemben az volt, hogy nem kell reálisnak lennie. Egy reális fenyegetés természetesen jobb lenne, de egy kitalált fenyegetés is megfelelhet a célnak, feltéve, ha elég meggyőzőnek és reálisnak tűnik a tömegek számára. A közvélemény sokkal inkább hajlik arra, hogy higgyen a fikciókban, mint mások. A hiszékenység fontosabb, mint az igazság.
Megvizsgálták a szegénységet, mint egy lehetséges globális ellenséget, de elvetették, mert nem találták elég félelmetesnek. A világ legtöbb része máris szegénységben él. Csak azok tekintenék globális fenyegetésnek, akik még soha nem tapasztalták meg, mi a szegénység. Az emberiség többi része számára ez a mindennapi élet megszokott ténye.
Komoly figyelmet szenteltek annak az elképzelésnek, hogy a világűrből idegenek inváziót hajtanak végre a Földön. A jelentés megemlíti, hogy ebben az irányban már több kísérletet is végeztek. A közönség reagálása azonban nem volt eléggé kiszámítható, mert a fenyegetés nem volt eléggé "hiteles". Erről ezt írja a Jelentés:
"A háború politikai helyettesítését célzó erőfeszítések döntő problémája a hihetőség. Éppen ez volt az, amiért a világűr-versenyjavaslatok, amelyek nagyon jól megfeleltek volna a háború gazdasági helyettesítésére, kevésnek bizonyultak. A legambiciózusabb és legfantasztikusabb világűri projekt sem képes felidézni az emberekben a külső fenyegetettség érzését. Hevesen vitatták, hogy egy ilyen fenyegetés lenne a "társadalmi béke utolsó reménye", stb., amely egyesítené az emberiséget a más bolygókról érkező "űrlények" pusztító támadásával szemben. Lehetséges, hogy a "repülő csészealjakkal" kapcsolatos néhány nehezen megmagyarázható incidens az elmúlt években valójában ebben az irányban folytatott kísérletek voltak. Ha ez tényleg így van, akkor ezek a kísérletek aligha tekinthetők bátorítónak."
A Jelentést 1966-ban hozták nyilvánosságra, amikor idegenek, űrlények jelenléte még igen messzinek tűnt egy átlagember számára. A következő években azonban ez a felfogás változott. A lakosságnak egyre növekvő része már hisz abban, hogy bolygónkon túl is létezhetnek az értelmes élet formái, és ezek az űrlények figyelemmel kísérhetik a mi civilizációnkat. Nem az a kérdés, hogy ez a hit helyes vagy helytelen. A lényeg az, hogy a drámai találkozás, amelyet a televízió-hálózatok sugároznak, még akkor is - ha teljes egészében komputerekkel előállított grafikák, vagy az égre vetített lézersugarakkal előállított jelenségek - felhasználható arra, hogy a nemzetek pánikszerűen meneküljenek a világkormányzathoz, hogy az megvédje a Földet a világűri lények inváziójától. Ezzel szemben, ha ezek az űrlények békés szándékúak, akkor az alternatív forgatókönyv az lenne, hogy szükség van egy világkormányzat megalakítására, amely tárgyal az egyetemes emberiség nevében, és ez a világkormány képviseli őt a galaktikus federációban. Mindkét forgatókönyv ma sokkal hihetőbb lenne, mint amilyen volt 1966-ban.
A környezetszennyezési modell
A használható globális fenyegetés kreálására a végső pályázó a környezetszennyeződés volt. A tanulmány szerzői úgy vélték, ez lehet a legsikeresebb, mivel megfigyelhető feltételekhez lehet kapcsolni, olyanokhoz, mint a szmog vagy vízszennyeződés, más szavakkal ezt tényekkel lehet alátámasztani, és éppen ezért hihetőbb. Olyan jóslatokat lehet készíteni, amelyek Földünk végét vetítik elénk, amely legalább olyan szörnyűséges, mint az atomháború. Az ilyen előrejelzéseknek a pontossága nem fontos. Céljuk nem a tájékoztatás, hanem a megfélemlítés. Még az is szükségessé válhat, hogy szándékosan megmérgezzék a környezetet, hogy az előrejelzések még meggyőzőbbek legyenek, és hogy rá lehessen irányítani a közvélemény figyelmét az új ellenséggel szembeni harcra, amely félelmetesebb, mint egy másik nemzetből, vagy akár a világűrből érkező támadó. A tömegek hajlandóbbak elfogadni a csökkenő életszínvonalat, az adóemeléseket és az életükbe történő bürokratikus beavatkozásokat, ha azt annak az árnak tekintik, amit a "földanya megmentéséért" kell fizetni. Ha sikerül elültetni a lakosság tudatalattijában a környezetszennyezésből származó halál és pusztulás vízióját, akkor az ellene folytatott globális küzdelem valóban pótolhatja a háborút, mint kontrollmechanizmust.
Valóban ezt mondja a "Jelentés Iron Mountainből"? Valóban ezt írják a Jelentés készítői? Idézzük szavaikat:
"Amikor a háború hihető helyettesítését kell megoldanunk... a "pótellenségnek" olyannak kell lennie, amely a pusztulás azonnalibb, érezhetőbb és közvetlenebb veszélyével fenyeget. Ennek igazolnia kell a "vérdíj" megfizetését az emberi élet számos területén. Ebben a vonatkozásban az előbb jelzett lehetséges helyettesítő-veszélyek nem elégségesek. Egyetlen kivétel lehet, a környezetszennyeződési modell, ha a társadalmat fenyegető veszély valóban küszöbön álló. A fiktív modelleknek különösen meggyőzőeknek kell lenniük, amelyeket aláhúz az élet nem elhamarkodott, tényleges feláldozása... Elképzelhető például, hogy a környezet nagyméretű szennyeződése végső soron helyettesítheti a nukleáris fegyverek által okozott pusztulás lehetőségét, mint az emberi faj túlélését nyilvánvalóan fenyegető legnagyobb veszély. A levegő mérgezése, az élelmiszerek és az ivóvíz fő forrásainak a szennyeződése már előrehaladott állapotban van, és első pillantásra ígéretesnek tűnik ebben a vonatkozásban; olyan fenyegetést jelentenek, amely ellen csak társadalmi szinten és a politikai hatalom igénybevételével lehet védekezni...
Igaz az is, hogy a szennyeződés mértékét, ebből a célból, szelektíven növelni lehet... A környezetszennyeződés problémáját azonban olyan széleskörben népszerűsítették a közelmúltban, hogy valószínűtlennek látszik politikailag elfogadható módon végrehajtani egy olyan programot, amely a környezet szándékos szennyezését célozza.
Bármennyire is valószínűtlen, hogy az említettek közül kerül ki a lehetséges alternatív- ellenség, hangsúlyoznunk kell azonban, hogy találni kell egyet, amely elég nagy és hihető, ha a társadalmi békéhez való átmenetet a társadalom szétesése nélkül szeretnénk megvalósítani. Igen valószínű - megítélésünk szerint -, hogy egy ilyen fenyegetést ki kell találni."
A "Jelentés az Iron Mountainből" hitelessége
G. Edward Griffin a "The Creature from Jekyll Island" című, 1994-ben megjelent - hatalmas tényanyagra támaszkodó - könyvében (516-tól 536-ig terjedő oldalakon) így foglalja össze a "Report from the Iron Mountain" történetét:
"Maga a Jelentés azt állítja, hogy egy 15 tagú speciális tanulmányi csoport készítette, és tagjainak a személyazonosságát nem hozzák nyilvánosságra. A csoport egyik tagja azonban úgy érezte, hogy a Jelentés túlságosan fontos ahhoz, hogy titokban maradjon. Ez a kutató teljesen egyetértet a Jelentés konklúzióival, csupán abban különbözött többi társától, hogy véleménye szerint ezt a jelentést több embernek el kell olvasnia. Ez a kutató átadta az ő személyes példányát Leonard Lewinnek, egy jól ismert vezércikkírónak és írónak, aki megállapodott a Dial Press-szel, hogy az publikálni fogja. Ezt követően a Dell Publishing újranyomta a tanulmányt.
Mindez Johnson elnök kormányának az időszakában történt, és az elnök nemzetbiztonsági ügyekben illetékes speciális tanácsadója ekkor Walt Rostow volt, aki egyben a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations-nak (CFR-nek) is a tagja. Walt Rostow azonnal bejelentette, hogy a Jelentés hamisítvány. Herman Kahn, a Hudson Institute igazgatója, a CFR tagja, ugyancsak azt mondotta, hogy a Jelentés nem hiteles. A Washington Post - amelynek a tulajdonosa és főszerkesztője Katharine Graham, a CFR tagja - szórakoztató szatírának nevezte a dokumentumot. A Time magazin, amelyet Henry Luce, ugyancsak a CFR tagja, alapított, ügyes kacsának nyilvánította a Jelentést. Ezt követően 1967. november 26-án Herschel McLandress (ez az írói álneve John Kenneth Galbraith-nek, a Harvard Egyetem világhírű professzorának) a Washington Post-ban részletes ismertetést közölt a Jelentésről. Galbraith, aki szintén a CFR tagja, kijelentette, hogy első kézből van tudomása a Jelentés hitelességéről, mert őt is meghívták, hogy vegyen részt annak elkészítésében. Noha ő nem lehetett tagja hivatalosan a kutatócsoportnak, azonban vele időről időre konzultáltak, és megkérték, hogy tartsa titokban ezt a projektet. Továbbá azt is elmondotta, hogy nem tartja bölcsnek a Jelentés publikálását, noha annak a következtetéseivel teljesen egyetért. Ezeket írta Galbraith:
"Személyi szavahihetőségemmel támasztom alá ennek a dokumentumnak a hitelességét, és kész vagyok tanúvallomást tenni konklúzióinak érvényességéről. Fenntartásaim csak arra vonatkoznak, hogy bölcs dolog volt-e nyilvánosságra hozni egy nyilvánvalóan felkészületlen publikum számára." Hat héttel később az Associated Press jelentette Londonból, hogy Galbraith még ennél is továbbment, és tréfálkozva bevallotta, hogy "ő is tagja volt a konspirációnak". Mindez azonban nem rendezte a kérdést. A következő nap Galbraith visszakozott. Amikor megkérdezték az ő "konspirációs" nyilatkozatáról, azt válaszolta:
"II. Károly óta először marasztalható el a Times a téves idézésben... Semmi sem tud eltéríteni attól a meggyőződésemtől, hogy azt vagy Dean Rusk, vagy pedig Mrs. Claire Booth Luce írta." A riportert, aki az eredeti interjút készítette, zavarba hozta ez a kijelentés, és további kutatást végzett. Hat nappal később ezt jelentette:
"A téves idézés olyan veszélyforrás, amelynek Galbraith professzor ki van téve. A Cambridge-i "Varsity" című újság legutóbbi kiadása idézi a következő magnószalagra rögzített párbeszédet:
Az interjú készítője: - Ismeri Ön a "Report from the Iron Mountain" készítőjének a személyazonosságát?
Galbraith: - Általánosságban véve én is tagja voltam a konspirációnak, de én magam nem vagyok a Jelentés szerzője. Én mindig azt feltételeztem, hogy a szerző ugyanaz a személy, aki a bevezetést írta - Mr. Lewin."
Amint látható, Galbraith legalább három alkalommal nyilvánosan megerősítette a Jelentés hitelességét, de tagadta, hogy azt ő írta volna. Nos, akkor ki írta? Leonard Lewin volt végül is a szerzője? 1967-ben azt mondotta, hogy nem. De 1972-ben már azt állította, hogy ő készítette a Jelentést. A New York Times Book Review rovatában így fogalmazza meg Lewin az álláspontját:
"Én írtam a Jelentést, annak teljes szövegét... Az volt a szándékom, hogy provokatív formában vessem fel a háború és a béke kérdéseit."
Néhány évvel ezt megelőzően William F. Buckley, a neves kolumnista (vezércikkíró), ugyancsak azt mondta a New York Times-nak, hogy ő a Jelentés szerzője. Igaz, hogy láthatóan rejtett gúnnyal tette ezt a kijelentést, de végül is kinek és mit higgyünk?"
G. Edward Griffinnel egyetértően mi is megállapíthatjuk, hogy ez a sok ellentmondás és mellébeszélés lényegében nem változtat semmin. Számunkra az a fontos, hogy akár egy think-tank tanulmány a Jelentés, akár egy politikai szatíra, hiteles magyarázatot ad a minket körülvevő valóságra. Tekintet nélkül az eredetére, az abban kifejtett elgondolások minden részletükben végrehajtásra kerülnek. Az egyetlen, amit tennünk kell, kézbe venni a Jelentést és a napi sajtót, s máris látni fogjuk, hogy az amerikai élet minden jelentős trendje megegyezik azzal a tervvel, amelyet a Jelentés körvonalaz. Így számos olyan dolog világossá válik, amely egyébként felfoghatatlan lenne: a külföldi segélyprogram, a pazarló költekezés, az amerikai ipar leépítése, a "Munkahadtestek", a "Békehadtestek", a fegyverzet-ellenőrzés, a federális szintű rendőrség, az FBI hatáskörének példa nélkül álló megnövelése, a szovjethatalom nyilvánvaló hanyatlása és a Szovjetunió felbomlása, az ENSZ-haderő, a leszerelés, a világbank, a világpénz, a nemzeti függetlenség feladása szerződéseken keresztül és a mesterségesen szított ökológiai hisztéria. A Jelentés pontos összefoglalása annak a tervnek, amely megformálta jelenünket. Ez a terv most már jövőnket alakítja. És nemcsak Amerika jövőjét.
A környezetvédelem, mint a háború helyettesítője
Egy egész könyvet igényelne annak a bizonyítása, hogy a környezetünk pusztulására vonatkozó jóslatok túlnyomó része eltúlzott és hamis "tudományos tanulmányokon" nyugszik. De könnyen lehet ilyen bizonyítékokat találni akkor is, ha valaki csupán azokat az adatokat és feltételezéseket vizsgálja meg, amelyeken ezek az előrejelzések alapulnak. Ennél fontosabb azonban az a kérdés, hogy az áltudományos kutatásokra alapozott, világvégét jósoló forgatókönyveket miért népszerűsíti kritikátlanul a CFR által ellenőrzött tömegtájékoztatás? További érdekes kérdés, hogy a radikális környezetvédő csoportok miért szállnak síkra szocialista elvekért és gazdaságellenes programokért, amelyeket bőkezűen pénzelnek a CFR által dominált alapítványok, bankok és korporációk, vagyis pontosan azok, akik látszatra a legnagyobb vesztesei lennének annak, ha ilyen programok megvalósulnának? A Jelentés választ ad ezekre a kérdésekre.
Azt is kifejtette, hogy ezekben a kérdésekben nem fontos az igazság. Csak az számít, hogy mit lehet elhitetni az emberekkel. A hiszékenység a kulcsszó és nem a valósághűség. A környezetszennyeződés valóban akkora, hogy hihetővé teszi bolygónk pusztulását valamikor a harmadik évezredben. Csupán a tömegtájékoztatás közreműködésére, és kellő mennyiségű ismétlésre van szükség. Ez a terv nyilvánvalóan működik. Az ipari nemzetek népeit dokumentumok, drámák, filmek, balladák, poémák, matricák, poszterek, menetelések, beszédek, szemináriumok, konferenciák és koncertek ezreivel vették tűz alá. Senki nem vonja kétségbe, hogy a Föld gazdasági életét, és az egyes nemzeteket komoly környezeti károk érték. Talán mindegy lenne, hogy bolygónk, amelyen élünk, beteg és haldoklik? - kérdezheti e sorok olvasója. Hogyan lehet akkor mindaz hamis, amit a tömegpropaganda terjeszt?
Miközben a környezetvédő mozgalmak követői Földünk pusztulásának a víziójával vannak elfoglalva, vessünk egy pillantást arra, hogy mit gondolnak a vezetők. Az első Föld Napját 1970. április 22-én, a Rio de Janeiro-ban tartott csúcstalálkozón határozták el, amelyen részt vettek a világ minden tájáról érkező környezetvédők és politikusok. Ezen a tanácskozáson széles körben terjesztettek egy könyvet, amely a Környezetvédelmi Kézikönyv címet viselte. A könyv fő mondanivalóját Richard A. Falk, a Princeton Egyetem professzora, a CFR tagja írta. Falk szerint négy, egymással összefüggő fenyegetés veszélyezteti planétánkat - a tömegpusztító háborúk, a túlnépesedés, a környezetszennyeződés és az erőforrások kimerülése. Ezután kijelentette:
"Mind a négy probléma közös oka az, hogy a szuverén államok képtelenek irányítani az emberiség ügyeit a XX. században."
A kézikönyv - hűen követve a CFR vonalát - felteszi a kérdést:
"Elfogadhatóak-e még a nemzetállamok, amikor képessé váltak arra, hogy egy délután leforgása alatt elpusztítsák egymást? ... Milyen árat hajlandók fizetni az emberek az emberiség tartósabb megszervezéséért - több adót, lemondást a nemzeti lobogóról, esetleg néhányat a nehezen megszerzett szabadságjogokból?"
1989-ben a CFR ellenőrzése alatt álló Washington Post megjelentetett egy cikket, amelyet George Kennan írt, és amelyben a következőket javasolja:
"Ehelyett nekünk egy olyan korszakra kell készülnünk, amelyben nem a Szovjetunió a nagy ellenség, hanem Földgolyónk - civilizált életet fenntartó - struktúrájának a gyors rosszabbodása."
1990. március 27-én a CFR által ellenőrzött New York Times-ban Michael Oppenheimer, CFR-tag, a következőket írta:
"A globális felmelegedés, az ózonréteg vékonyodása, az erdők pusztulása és a túlnépesedés az a négy lovas, amely a XXI. század apokalipszisében feltűnik... Amint a hidegháború lassan véget ér, a környezetvédelem válik a nemzetközi biztonság első számú problémájává."
Lester Brown, CFR-tag, aki a Worldwatch Institute (Világmegfigyelő Intézet) vezetője, az intézet évi jelentésében, amelynek címe "A világ helyzete 1991-ben", megállapította, hogy:
"A Földgolyónkért vívott küzdelem lép az ideológiai küzdelem helyébe, mint az új világrend meghatározó témája."
Az emberiség a célpont
A globális tervezők Római Klub néven ismert csoportja évente tesz közzé olyan a világ pusztulását megjósoló forgatókönyveket, amelyek a túlnépesedésre és az éhezésre hivatkoznak. A Római Klub tagsága nemzetközi, de pl. az amerikai tagok szinte kivétel nélkül a CFR ismert személyiségei. (Jimmy Carter, Harland Cleveland, Clairborne Pell, Sol Linowitz, és mások) A Római Klub a túlnépesedés problémájának a megoldására a születésszabályozás ellenőrzését, és ha szükséges, akkor az euthanaziát (vagyis a szabályozott halálbasegítést) ajánlja. Ez utóbbi a gyengéd, szépítgető elnevezése az öregek, betegek, gyengék, és természetesen az együttműködésre nem hajlandó, kényelmetlen személyek diszkrét eltávolítására az élők sorából. A Jelentés Iron Mountainból gondolatmenetét követve, a Római Klub is arra következtetésre jutott, hogy a világméretű környezeti katasztrófa veszélyének a felidézése alkalmas arra, hogy ellenség-helyettesítő funkciót lásson el a tömegek felsorakoztatására a globális elit programja mögé.
A
Római Klub Tanácsa által 1991-ben publikált "The First
Global Revolution" (Az első globális forradalom) c. kötetben
ez olvasható:
"Kutatva egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány, és az éhínség megfelelne erre a célra... Mindezeket a veszélyeket az emberi beavatkozás okozza... Vagyis az igazi ellenség, maga az emberiség."
A szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés alá vonni. Bertrand Russel, a neves fábiánus szocialista, 1953-ban, New Yorkban megjelent, "The Impact of Science on Society" (A tudomány hatása a társadalomra) c. könyvének a 103-111 terjedő oldalain ezt így fogalmazta meg:
"Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az egyedüli módszer a népszaporulat megállítására... A háború, amint arra korábban már utaltam, eddig kiábrándítónak bizonyult ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború eredményesebb lehet... Ha világméretű pestisjárványt lehetne okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést földünkön...
A tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre a világkormányzat... Szükséges lesz olyan módszereket találni, amelyek megakadályozzák a föld lakosságának a növekedését. Ha ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség. Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld élelmiszer forrásait az egyes nemzetek lakói között, amely megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a népesség növekedésének a megakadályozására."
Ez világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott "szocialisták" nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány "környezetvédő sztárról" is elmondható ugyanez. Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az "UNESCO Courir" 1991. novemberi számában a halálos rákbetegségről így nyilatkozott:
"Ki kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás, de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta. Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni róla."
E sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges, akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével annyi ember hirtelen "feleslegessé", ezért van "túlnépesedés". Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a társadalom számára, akkor is, ha a kamatot már nem tudnák megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük, - ha az esetleg szerény mértékű is, - de hasznos a társadalom számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól sem kellene - akár pestisjárvány útján is - megszabadítani földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a regenerálódásra.
A multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, és a vele járó hatalom korlátlan növelése. ("A pénz lehet sok, vagy kevés, de elég sohasem.") Azért kell ellenállni a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre, amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak Földfolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F. Schumacher "The Small is Beautiful" (A kicsi szép) c. világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú társadalomra.
Mi természetes és mi nem?
Amikor különbséget teszünk természetes, és természetellenes gazdasági növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét, mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.
A "Report from the Iron Mountain"-ben ajánlott manipulált környezetvédelem a pénzelitnek az általa már hosszabb ideje előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az 1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése, különösen ez utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által pénzelt és irányított zöld-mozgalommal, egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a 3. világ olajszegény országai számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és "még virágjában letörni az atomrózsát." Így tehát továbbra is az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója. Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az az árakat is diktálhatta.
Az ökomozgalom irányítását az 1973. májusában, - a Wallenberg család birtokán, Saltsöbadenben, - tartott titkos Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A több milliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német "Zöldek" elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán, Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a francia, sem a német "Zöldek" nem követelik. A szakemberek előtt közismert, hogy a 19 ma is működő német nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, és akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat repülőgép, és a sokkal több francia atomerőműre miért nem? Miért csak a német szennyeződés veszélyes, és miért nem a francia is? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál, és nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptunk választ a német "Zöldek"-től.
Természetesen nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a pénzügyi, gazdasági szuverenitásától már megfosztott, politikailag kényszerpályára terelt országot, meg kell fosztani minden nukleárisipari hátterétől is, hogy még csak reménye se lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső energiaforrások hiányában a "külföldi energia-csapok" elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.
A "Zöldek" - baloldali demagógiájukkal - a pénzkartell más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl. álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a németekre ráerőszakolt kettősállampolgárságot. Ez elősegítheti, hogy Németország - versaillesi megcsonkítása ellenére - soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát, megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a gyökereitől, és a közös hagyományokban gyökerező kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható masszává válik a pénzelit kezében.
Visszatérve az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem azt is, hogy az milyen kihatással lesz a 3. világ életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma, amely a "Memorandum 200" elnevezést viseli. Ez Henry Kissinger vezetésével készült, és az ő utasítására szigorúan titkos okmányként kellett kezelni. A "Memorandum 200" a világ népességének a csökkentését, vagyis a neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is, amelyeket a new yorki "Council on Foreign Relations" /"Külföldi Kapcsolatok Tanácsa", a Bilderberg oligarchia zártkörű és nagybefolyású elit szervezete/ dolgozott ki az 1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság bizonyos mértékű "ellenőrzött dezintegrációja" legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.
"Kutatva egy új ellenséget, amely egyesít minket, úgy találtuk, hogy a környezetszennyeződés, a globális felmelegedés, az édesvízhiány, és az éhínség megfelelne erre a célra... Mindezeket a veszélyeket az emberi beavatkozás okozza... Vagyis az igazi ellenség, maga az emberiség."
A szocialista teoretikusok mindig nagy figyelmet szenteltek a népesség növekedés ellenőrzésének. Ha a valódi ellenség maga az emberiség, amiként azt a Római Klub szakértői állítják, akkor bürokratikus eszközökkel magát az emberiséget kell ellenőrzés alá vonni. Bertrand Russel, a neves fábiánus szocialista, 1953-ban, New Yorkban megjelent, "The Impact of Science on Society" (A tudomány hatása a társadalomra) c. könyvének a 103-111 terjedő oldalain ezt így fogalmazta meg:
"Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy a születésszabályozás az egyedüli módszer a népszaporulat megállítására... A háború, amint arra korábban már utaltam, eddig kiábrándítónak bizonyult ebben a vonatkozásban, de talán egy bakteriológiai háború eredményesebb lehet... Ha világméretű pestisjárványt lehetne okozni egyszer minden nemzedék életében, akkor a túlélők nyugodtan szaporodhatnának, nem okoznának túlnépesedést földünkön...
A tudományos világtársadalom nem lehet stabil, hacsak nem jön létre a világkormányzat... Szükséges lesz olyan módszereket találni, amelyek megakadályozzák a föld lakosságának a növekedését. Ha ezt nem háborúk, pestisjárványok és éhínség útján kívánjuk elérni, akkor egy nagyhatalmú nemzetközi hatóságra lesz szükség. Ennek a hatóságnak olyan arányban kell szétosztania a föld élelmiszer forrásait az egyes nemzetek lakói között, amely megfelel népességük egymáshoz viszonyított arányának a világhatóság megalakulásának az időpontjában. Ha ezt követően bármely nemzet megnövelné a lakosságát, erre hivatkozva nem részesülhetne több élelmiszerben. Ez igen erősen ösztönözne a népesség növekedésének a megakadályozására."
Ez világos beszéd. A simaszájú, jól-megfogalmazott "szocialisták" nem tréfálnak sem külföldön, sem nálunk. De néhány "környezetvédő sztárról" is elmondható ugyanez. Közéjük tartozott Jacques Cousteau, aki az "UNESCO Courir" 1991. novemberi számában a halálos rákbetegségről így nyilatkozott:
"Ki kellene küszöbölnünk a halálos betegségeket? Szép elgondolás, de hosszútávon talán nem hasznos. Nem szabadna megengednünk, hogy a betegségektől való rettegésünk veszélyeztesse az emberi faj jövőjét. Szörnyű kimondani: azért, hogy stabilizálhassuk a föld népességét, 350 ezer embertől kell megszabadulnunk naponta. Rettenetes ezt kijelenteni, de legalább annyira rossz nem szólni róla."
E sorok írója is meg van arról győződve, hogy a valódi környezetvédelemre most nagyobb szükség van, mint valaha, hiszen véges földünkön nem lehetséges semmilyen alrendszernek a végtelen növekedése, így az emberiség létszámának a végtelen növekedése sem. Mégsem fogadjuk el sem Russel, sem Cousteau, sem a CFR álláspontját. Ma még nem a népesség növekedése a fő probléma, hanem a pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus által hajszolt természetellenes gazdasági növekedés. Ezt az erőszakolt növekedést az időmúláshoz kapcsolt kamatfizetés ketyegő pokolgépe kényszeríti ki, azaz a pénzemberek kielégíthetetlen gazdagodási vágya, nem pedig a gazdaság és az ember természetes szükségleteinek a kielégítése. Ma minden ember felesleges, akinek a munkája nem elégséges a kamatjáradék, az adóterhek, az önköltség és a megélhetését biztosító nyereség egyidejű előteremtésére. Ezért válik a pénzuralom ránk kényszerítésével annyi ember hirtelen "feleslegessé", ezért van "túlnépesedés". Ha megszüntetnénk a pénzmonopolisták uzsoraelvonását, akkor megszűnne a munkanélküliség legfontosabb oka. Sokan végezhetnének újból értékes munkát önmaguk és a társadalom számára, akkor is, ha a kamatot már nem tudnák megtermelni a befektető pénzembereknek. Kiderülne, hogy a parazita kamatelvonás kiküszöbölése után már szükség van a munkájukra, az életükre, mert értékteremtő tevékenységük, - ha az esetleg szerény mértékű is, - de hasznos a társadalom számára. A pénzemberek által leírt milliónyi embertársunktól sem kellene - akár pestisjárvány útján is - megszabadítani földgolyónkat. A természet fellélegezhetne, időt kaphatna a regenerálódásra.
A multinacionális korporációs birodalmakat a pénzvagyontulajdonosok ellenőrzik, akiknek célja pénzük végtelen szaporítása, és a vele járó hatalom korlátlan növelése. ("A pénz lehet sok, vagy kevés, de elég sohasem.") Azért kell ellenállni a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő világméretű korporációk korlátlan terjeszkedésének, és a környezetet pusztító tevékenységüknek, mert kizárólag a profit vezérli őket. Amikor egyre nagyobb pénzügyi kolosszusok jönnek létre, amikor a világméretű vállalatbirodalmak szinte minden korlát nélkül, gyorsított ütemben sajátíthatják ki maguknak Földfolyónkat, akkor ezzel szembe kell állítanunk azt, amit E. F. Schumacher "The Small is Beautiful" (A kicsi szép) c. világhírű könyvében már 1973-ban megfogalmazott. Vissza kell térni az emberi mértékekhez, a kicsihez, a természeteshez, vagy ahogy Silvio Gesell írta: a természetes gazdasági rendhez. Nem a gazdasági teljesítmény csökkentésére, hanem a pénzuralom által hajszolt természetellenes növekedés, és vissza nem fordítható környezetpusztítás megfékezésére van szükség. Ki kell cserélni a gazdasági tevékenység célját és módszereit. A pénzközpontú társadalomról át kell térni az emberközpontú társadalomra.
Mi természetes és mi nem?
Amikor különbséget teszünk természetes, és természetellenes gazdasági növekedés, valamint társadalmi fejlődés között, akkor elválasztjuk a manipulált környezetvédelmet a valódi környezetvédelemtől. Ehhez világosan látnunk kell, hogy a környezetvédelem nemes céljai is kiforgathatóak, és a világ pénzrendszerét kézbentartó elit bizonyíthatóan fel is használja ezt a mozgalmat a világ feletti uralmát beteljesítő Globális Unió létrehozására. Nem szabad azonban hagynunk, hogy a világ regulátorai a Föld iránti színlelt aggodalmukkal megtévesszenek minket. Ma már konkrét tényekkel bizonyítható, hogy a bolygónk megmentésére indított kampányuk mögött álságos szándék is meghúzódik. Igazi céljuk az emberiség előkészítése a globális-elit világuralmának az elfogadására. Többek között azért gyöngítik folyamatosan az ipari országok gazdasági erejét, mert az elősegíti ezen országok bevonását pénzuralmi rendszerüknek a globális-hálójába, és megkönnyíti a pénzkartell felettük gyakorolt uralmának a konszolidálását.
A "Report from the Iron Mountain"-ben ajánlott manipulált környezetvédelem a pénzelitnek az általa már hosszabb ideje előkészített atomenergia-ellenes kampányával kezdődött az 1970-es évek elején. Kibontakozása időben egybeesett az energia hirtelen megdrágulásával, a pénzkartell által elhatározott olajárrobbantással. Az atomenergia egyre hatékonyabbá és biztonságosabbá váló békés hasznosítása olcsó és bőséges energiaforrást jelenthetett volna mind az ipari országok, mind a fejlődő országok számára. Az olajárak négyszeresére emelése, különösen ez utóbbiakat sújtotta. Mivel bővülő energiafelhasználás nélkül nincs gazdasági növekedés, ezért az atomenergia felhasználás leállítása a pénzkartell által pénzelt és irányított zöld-mozgalommal, egyben a gazdasági növekedés végét is jelentette a 3. világ olajszegény országai számára. Az olajkonszerneket ellenőrző csoportoknak a manipulált zöld mozgalom beindításával sikerült kiiktatniuk a legveszélyesebb versenytársat, az olcsó atomenergiát és "még virágjában letörni az atomrózsát." Így tehát továbbra is az olaj maradt a világgazdaság kulcsfontosságú energiahordozója. Aki pedig ezt az energiaforrást kontrollálta, az az árakat is diktálhatta.
Az ökomozgalom irányítását az 1973. májusában, - a Wallenberg család birtokán, Saltsöbadenben, - tartott titkos Bilderberg-tanácskozás egyik résztvevője, Robert O. Anderson, az Atlantic Richfield Oil Company főnöke vette kézbe. Anderson vállalata és alapítványa sok millió dollárral finanszírozta azokat a szervezeteket, amelyek célja az atomenergia lejáratása és kikapcsolása volt. A több milliárdos befektetéssel alaposan előkészített és beindított német nukleáris energiaprogram is ennek az ökomanipulációnak esett áldozatául. A német "Zöldek" elvakultságát jól mutatja, hogy a Rajna másik oldalán, Franciaországban csaknem annyi atomerőmű van, mint a többi európai országban együttvéve. Ezeknek a betiltását sem a francia, sem a német "Zöldek" nem követelik. A szakemberek előtt közismert, hogy a 19 ma is működő német nukleáris erőmű a világ legbiztonságosabb atomerőművei közé tartozik, mégis ezeket kell felszámolni. Joschka Fischer szerint a legbiztonságosabb erőműre is rázuhanhat egy repülőgép, és akkor felrobbanhat. De miért csak német erőművekre zuhanhat repülőgép, és a sokkal több francia atomerőműre miért nem? Miért csak a német szennyeződés veszélyes, és miért nem a francia is? A francia erőművekből robbanás esetén felszálló gombafelhők talán illedelmesen meg fognak állni a Rajnánál, és nem lépik majd át a német-francia határt? Ezekre a kérdésekre eddig nem kaptunk választ a német "Zöldek"-től.
Természetesen nem környezetvédelemről van szó a német atomerőművek betiltásánál. A pénzkartell ősriválisa Németország, amely nemcsak méretei, ipari-technológiai kapacitása, de geopolitikai elhelyezkedése miatt is az Európai Unió súlypontja. Területileg ugyan meg lett kisebbítve, de ez az atomenergia és az informatika korszakában nem elégséges a tartós alávetéséhez. Ezt a pénzügyi, gazdasági szuverenitásától már megfosztott, politikailag kényszerpályára terelt országot, meg kell fosztani minden nukleárisipari hátterétől is, hogy még csak reménye se lehessen gazdasági és pénzügyi önállóságának a visszaszerzésére. A német atomerőművek felszámolásánál nem a környezetvédelem, hanem a német atomkutatás és nukleáris technológia ipari hátterének a megsemmisítése a cél, egy kemény versenytárs diszkvalifikálása. A másik cél az, hogy a külső energiaimporttól tegyék függővé Németországot, amely belső energiaforrások hiányában a "külföldi energia-csapok" elzárásával bármikor megbénítható. Ezek a létfontosságú energia-csapok pedig szilárdan a pénzkartell kezében vannak.
A "Zöldek" - baloldali demagógiájukkal - a pénzkartell más céljainak az elérésére is kiválóan alkalmasak. Így pl. álszent módon az emberi jogokra hivatkozva követelhetik a németekre ráerőszakolt kettősállampolgárságot. Ez elősegítheti, hogy Németország - versaillesi megcsonkítása ellenére - soknemzetiségű állam legyen, hogy ott is híg és eklektikus multikulturalizmus váltsa fel a nemzeti kultúrát, megfosztva ezt a tudatilag folytonosan bombázott társadalmat a gyökereitől, és a közös hagyományokban gyökerező kohéziójától. A kultúrák és értékrendszerek erőszakos összekeverése hatékonyan segíti az egyén önazonosságának a meggyöngülését, sőt elveszítését. Az ilyen fellazított tudatú egyedekből álló társadalom aztán könnyen gyúrható masszává válik a pénzelit kezében.
Visszatérve az 1973-ban Saltsöbadenben tartott Bilderberg-tanácskozásra, ott nemcsak a dollár megszilárdítását vették számításba, hanem azt is, hogy az milyen kihatással lesz a 3. világ életkörülményeire. Ezt bizonyítja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának egy 1975-ben készült dokumentuma, amely a "Memorandum 200" elnevezést viseli. Ez Henry Kissinger vezetésével készült, és az ő utasítására szigorúan titkos okmányként kellett kezelni. A "Memorandum 200" a világ népességének a csökkentését, vagyis a neomalthusianizmust, az Egyesült Államok történetében példa nélkül álló módon a hivatalos amerikai biztonságpolitika fontos céljának minősíti. Már tudjuk, hogy hasonló megállapítások találhatók azokban a jövőre vonatkozó tervezetekben is, amelyeket a new yorki "Council on Foreign Relations" /"Külföldi Kapcsolatok Tanácsa", a Bilderberg oligarchia zártkörű és nagybefolyású elit szervezete/ dolgozott ki az 1970-es években az 1980-as évekre vonatkozóan. Ezekben a tanulmányokban nyíltan megfogalmazzák, hogy a világgazdaság bizonyos mértékű "ellenőrzött dezintegrációja" legitim cél a 80-as években a túlnépesedés megfékezésére.
A jelen tanulmányban ismertetett két dokumentum azt is egyértelművé teszi, hogy nem az Egyesült Államok a vetélytársak nélküli "nagy óriás", "az egyedüli igazi világhatalom", amely a szovjet birodalom felbomlásával a világtörténelem középpontjába került. A meghatározó, a kizárólagos nagyhatalom ma az a világméretű magánpénzmonopólium és hálózata, amelynek tulajdonosai már 1913 óta kézbentartják Amerika egész gazdasági és politikai életét, miután megkaparintották pénzrendszerét a Federal Reserve System létrehozásával, amelynek nyolc magánbank (ebből öt Rotschild érdekeltségű) a tulajdonosa. Az Egyesült Államok monetáris hatalmának a kisajátításával a nagy ország fizikai és szellemi kapacitása is uralmuk alá került, és már régóta az ő uralmi céljaikat szolgálja a pénz világbirodalmának folyamatban lévő létrehozásánál. A pénzkartell eszközként használja a kontinensnyi hatalmat, - pénzét, hadseregét, gazdasági erejét, csúcstechnológiáját, népének szorgalmát és tehetségét, - hogy vele saját világuralmát megalapozza és fenntartsa. Sőt még Amerika megmaradt demokratikus hagyományainak és intézményeinek a vonzásából is hasznot húz ez a szervezett magánhatalom, amely a belülről meghódított ország segítségével rátette a kezét a nemzetközi kommunikációra, a tömegszórakoztatásra, és meghatározó tényezője lett a világszerte a terjesztett - a pénz egydimenziós értékrendszerét hordozó - primitív és manipulatív tömegkultúrának.
Az amerikai társadalom többségének azonban, a most ismertetett dokumentumokban foglalt rafinált módszerek, és az intenzív agymosás ellenére sincs elhivatottsága arra, hogy a pénzkartell és gépezete engedelmes eszköze legyen a tőle idegen világuralmi célok eléréséhez. Világosan látnunk kell, hogy az amerikai hegemónia nem más, mint a pénzkartell hegemóniája, amely egymáshoz kapcsolódó intézmények és eljárások összetett rendszerét jelenti. A magát Amerikának feltüntető nemzetközi pénzhatalom közvetett és látszólagos konszenzuson alapuló világhegemóniájának pedig az a funkciója, hogy fenntartsa a demokrácia látszatát, és elhomályosítsa a hatalom és befolyás terén a nemzetközi életben mutatkozó igen nagy különbségeket. Az amerikai zászlót lobogtató nemzetközi pénzkartell globális elsőbbsége szövetségek és koalíciók finom rendszerén nyugszik, és ezek szó szerint behálózzák bolygónkat. Ennek a félrevezető módon "amerikainak" nevezett rendszernek szerves összetevői a nemzetközi pénzkartell speciális feladatok ellátására létrehozott hálózatai. Az olyan "nemzetközi" pénzügyi szervezetek, mint pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, egyértelműen globális érdekeket képviselnek. Látszólag az Egyesült Államok, ténylegesen azonban az Amerikát is irányító nemzetközi pénzkartell hálózatának a befolyása alatt állnak.
Annak szemléltetésére, hogy a pénzuralomnak ez a rendszere mennyire életellenes, idézzünk egy budapesti hírt, amelyet Bencsik András, a Magyar Demokrata c. hetilap főszerkesztője hozott nyilvánosságra 1997 májusában és az Internet hálózatra is rátett:
"Február végén zártkörű tanácskozást tartott a budapesti Soros-egyetemen a Világbank. Az előadók elmondták, hogy elképzelésük szerint Magyarországon csak 8 millió lakosnak kellene élni. Ebből kétmillió u.n. narrow minded szakember legyen, a többi 6 milliónak pedig a hátteret kellene biztosítania. Az előadók úgy vélték, azokat a magyarokat, akik egy bizonyos szellemi szint fölé emelkedtek, ösztönözni kellene a kivándorlásra. A világbanki instruktorok üdvözölték ugyan a kormány oktatási és egészségügyi reformját, de hozzátették, véleményük szerint a kórházi ágyak számát tovább kell csökkenteni, a reform utáni állapot felére. Ezt követően - közölte egy oda meghívott, de a hallottakon felháborodott üzletember a Demokratával - egy 30 fős, még zártabb körű tanácskozásra került sor, ahol a jelenlévő pénzügyi és kormányzati emberekkel ismertették azt a forgatókönyvet, amit a továbbiakban követniük kell, s amit a Demokrata informátora szerint 30 évre titkosítottak."
Brzezinski stratégiai forgatókönyve
A nemzetközi pénzkartell - az Egyesült Államok felhasználásával - immáron az egész eurázsiai kontinens feletti uralom megszerzésére törekszik. Ez derül ki Zbigniew Brzezinskinek, a CFR és a Trilaterális Bizottság, azaz HÁLÓZAT egyik tekintélyes vezetőjének és teoretikusának, az 1999-ben Budapesten is megjelent "Nagy sakktábla" című könyvéből:
"Ma az Egyesült Államok - egy nem európai hatalom - élvez nemzetközi elsőbbséget, s foglal el közvetlen hatalmi pozíciót az eurázsiai kontinens három perifériáján, ahonnan erőteljes befolyást gyakorol az eurázsiai "szívtájék" államaira is. Azonban pontosan itt, a földgolyó legfontosabb játékterén, Eurázsiában jöhet létre valamikor egy olyan ország, amelyik képes lesz Amerikával (vagyis a nemzetközi pénzkartell globális hatalmával, D. J.) rivalizálni."
Brzezinski idézett könyvében szokatlan nyíltsággal fogalmazza meg a világközvélemény megtévesztése céljából Amerikaként ágáló pénzmonopolista elit birodalmi geostratégiájának három kulcsfontosságú tényezőjét: "elejét venni a vazallusok közti bárminemű paktálásnak, fenntartani a függő helyzetüket, megvédelmezni a szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással."
Ez nem a demokratikus amerikai társadalomnak, - az alapító atyák Amerikájának - a hallgató vagy elhallgattatott többségnek a hangja, hanem a rajta belülről győzedelmeskedett pénzdiktatúráé, az Amerika bőrébe bújt nemzetközi bankároké. A pénzuralom világrendjének gőgös oligarchiái ma már azt sem tartják szükségesnek, hogy finomkodva, diplomatikusan fejezzék ki magukat: a vazallust vazallusnak, a barbárt barbárnak, és a függő helyzetet függő helyzetnek nevezik. "A nagy sakktábla" szerzőjének világpolitikai forgatókönyve ugyanannak a hatalomnak a globális dimenziókban végiggondolt stratégiáját szolgálja, mint a "Csendes háború néma fegyverei" és a "Report from the Iron Mountain" készítőinek az amerikai társadalom leigázására kidolgozott javaslatai. Brzezinskinek, a pénzkartell nagyhatalmú szóvivőjének, már nem kell letitkosítania látleletét, arrogánsan őszinte lehet, hiszen a közvélemény már alig számít. A pénzuralom véleményhatalma pedig erősebb, mint valaha. Ki mer ezzel a világhatalommal szembeszállni? Ki meri megmondani, hogy a "király meztelen"? Ezt pozícióban lévő, vagy pozícióra törekvő politikus - karrierjének a kockáztatása nélkül - ma már egyik nyugati országban sem teheti meg. A pénzügyi-korporációs elit - a rendszer fő haszonélvezőjeként - természetesen nem érdekelt a változtatásban. Csak a pénzuralom szervezetét és működését megismerő és megértő, - cselekvési szabadságukkal még rendelkező - szabad polgároktól várható a megoldás, akik a tömegtájékoztatás folyamatos agymosása ellenére is meg tudták őrizni tisztánlátásukat.
Az egypártrendszer és a többpártrendszer kombinációja
A gyorsan cserélődő, négyévenként elmozdítható politikai elit - noha látszólag övé a hatalom - ki van szolgáltatva a le nem váltható pénzügyi és korporációs elitnek, a pénzkartell nemzetközi és hazai gépezetének, amelynek hatalma a pénz és a vagyon magántulajdonán alapul. A politikai vezetőréteg egy-egy csoportja rövid ideig van döntési helyzetben, pozíciója a bizonytalan kimenetelű választásoktól, és a pénzügyi elit támogatásától függ. Élesen szembenálló és gyakran összeegyeztethetetlen érdekek között kell lavíroznia. A pénzügyi és korporációs elittől eltérően nem gondolkodhat nagyívű stratégiában, nem dolgozhat ki hosszútávú terveket, mivel sorsa kiszámíthatatlan, ingatag tényezőktől függ.
Ma már nemcsak az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában, vagy az Európai Unió más országaiban, hanem Magyarországon is az egypártrendszer és a többpártrendszer sajátos kombinációja működik. A politika nem látható szférájában a pénzügyi-korporációs elit egypártrendszere van hatalmon, míg a politika nyilvános terében a pénzügyi-korporációs elit által kiválasztott politikai-csoportok a többpártrendszer szabályai szerint rivalizálnak egymással. A hatalomgyakorlás egypárti alrendszerébe tartozik minden olyan kérdésnek az eldöntése, amely lényeges a pénzuralom rendszerének a fenntartásához és zavartalan működtetéséhez. Ezek közül a legfontosabb a magánpénzmonopólium kialakítása, a monetáris hatáskör - a pénz- és hitellevélkibocsátás, a kamat- és árfolyamszabályozás, adópolitika - teljes átengedése a pénzkartellnek, elsősorban a központi bank államtól való leválasztásával. Az egypárti politika kialakítását és érvényesítését ebben a rendszerben az amerikai CFR-hez és az angol RIIA-hoz hasonló szervezetek végzik el a főhatalmat birtokló pénzkartell számára. A jelek szerint e célból jött létre a Magyar Atlanti Tanács is, amely megalakulásától, 1992-től, kezdve szoros kapcsolatban áll a CFR-rel, (Council on Foreign Relations) vagyis a New Yorkban működő Külföldi Kapcsolatok Tanácsával. Az amerikai kutatók ezt az intézményt az Egyesült Államok leghatalmasabb szervezetének tekintik. A CFR politikai vezetőtestületeinek a döntéseit a Fehér Ház és a washingtoni Kongresszus is messzemenően figyelembe veszi. Az idei demokrata és republikánus elnökjelöltségre pályázók is a CFR által előzőleg kiválasztott, és jóváhagyott személyek.
Úgy tűnik, hazánkban is ez a modell intézményesül. A négyévenként megtartott választásokon a pénzügyi elitnek a különböző pártokból összeállított "A" és "B" csapata küzd a kormányzati pozíció elnyeréséért. Ezek a pártok csak másodrendű kérdésekben képviselhetnek eltérő nézeteket. A pénzelit számára lényeges kérdésekben egységes állásponton kell lenniük. A jelen tanulmányhoz mellékelt lista tartalmazza a Magyar Atlanti Tanács (MAT) tagjainak egy részét. A listából hiányzik a korporációs tagok, bankok, vállalatok, teljes felsorolása. (Többszöri próbálkozásunk ellenére sem sikerült megszerezni a nyilvános egyesületként bejegyzett MAT tagjainak a hivatalos névsorát, sem a MAT vezetőségétől, sem az egyesületi nyilvántartástól. Ismerjük viszont az elnökség tagjainak a nevét, és a tagok egy részben már elavult, nem teljes és nem hivatalos névsorát.) Hazánkban - a pénzuralom rendszerének fenntartása szempontjából fontos kérdésekben - ma is egypártrendszer, a kevésbé fontos kérdésekben pedig többpártrendszer van. A MAT-ban békésen együttműködő elit a politika nyilvános terében már kemény küzdelmet vív egymással a különböző pártok színeiben, de csak a pénzhatalom - véleményhatalom - által engedélyezett másodrendű, harmadrendű kérdésekről. A pénzhatalom érdekeinek közös kiszolgálása azonban nem csökkenti a politikai elit versengő csoportjai számára annak a jelentőségét, hogy melyik csoport tölthesse be a számos előnnyel járó kormányzati pozíciókat. A politika nyilvános terében folyó többpártrendszeri színjátéknak fontos szerepe van a politika nem látható terében gyakorolt pénzdiktatúra egypártrendszerének az álcázásában és a közvélemény felé történő demokratikus legitimálásában.
Egy lehetséges alternatíva: Összefogás a fennmaradásért
Felülről nem várható változás. Fordulatot csak alulról lehet kiharcolni. Ha majd lesz több százezer olyan szabad magyar polgár, aki kiismeri magát a kamatszedő pénzrendszeren, és az emberi társadalmat a természeti környezetével egyaránt pusztító uzsoracivilizáció működésén, akkor már nem lehet többé olyan választásokat tartani Magyarországon, hogy társadalmi bajaink legfontosabb okáról, a szegénységről, egy árva szó se essék. Ez a szegénység a jövedelmet folyamatosan kiszivattyúzó pénzrendszernek az egyenes következménye. A fentebb ismertetett amerikai dokumentumok bizonyítják, hogy a mellébeszélés, a valódi problémák elhallgatása és álproblémákkal való behelyettesítése, a pénzuralom elitjének tudatos és átgondolt stratégiája. Ma azért kell összefognunk, hogy a magyaroké maradhasson a magyar föld, hogy a demokratikusan választott magyar kormány rendelkezhessen ismét a monetáris jogokkal, amelyek a hatékony kormányzás elengedhetetlen feltétele, hogy a részvételi demokrácia váltsa fel a pénzhatalom által könnyen ellenőrizhető és manipulálható pártdemokráciát, hogy a magyar pénz ismét a nemzet alapvető fontosságú közintézményévé váljon és, hogy nyilvános legyen végre a közpénzek mozgására vonatkozó minden adat. Azért kell összefognunk, hogy magyarként és emberként is tisztességes életet élhessünk, és épségben adhassuk át otthonunkat, - ezt a csodálatos kék bolygót, - utódainknak.
A pénzoligarchia és a központi bankok
"...a pénztőke hatalmasainak messzetekintő célja nem kevesebb, mint a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerének a létrehozása, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon ellenőriznék összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Carrol Quigley történész, a washingtoni Georgetown Egyetem professzora, Clinton elnök tanára és mentora ("Tragédia és remény" 324. oldal, New York-London, 1965). /1/
Orbán Viktor miniszterelnök 2000. november 26-án bejelentette, hogy Járai Zsigmond pénzügyminisztert kérte fel a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztségére, aki Surányi György jelenlegi MNB elnök mandátumának lejártával 2001. márciusa után venné át a magyar monetáris politika irányítását. Járai a tisztség elfogadásához több feltételt is szabott, köztük a legfontosabb az, hogy az MNB törvény módosításával az Országgyűlés növelje tovább a központi bank már eddig is csaknem abszolútnak tekinthető függetlenségét. Az Európai Unió legutóbbi országjelentése ugyancsak szükségesnek tartja a nemzeti bank függetlenségének a további erősítését. Ezért - az EU kérésének eleget téve - a koalíció úgy változtatja meg a kétéves költségvetés egyik paragrafusával a jegybanki törvényt, hogy a központi bank szerepét betöltő MNB ne nyújthasson hitelt a költségvetésnek. Mivel a magánpézrendszerre való áttérést követően az MNB már nem tekinthető az állam bankjának, hanem magánellenőrzés alatt álló pénzintézetnek, ezért 1992 óta már nem adott hitelt az államnak. A bejelentett "új intézkedés" ezért csupán gesztus-értékűnek tekinthető. Orbán Viktor azt is megerősítette, hogy további megbeszélésekre kerül sor, és ezen megvitatják a központi bankról szóló törvény megváltoztatását is. Az Európai Unió szeretné, hogy az Állami Számvevőszék hatékonyabban ellenőrizhesse a jegybank tevékenységét, továbbá a jegybanktanács szerepét is felülvizsgálják.
Ez a hír arról szól, hogy a nemzetközi pénzoligarchia, és magyarországi gépezete tovább akarja erősíteni a legfontosabb gazdasági és politikai hatalom, vagyis a monetáris döntéshozatal felett gyakorolt monopóliumát. Akié a monetáris hatalom, ténylegesen az rendelkezik az országgal. A titokban hozott monetáris döntések legfontosabb következménye, hogy tíz év alatt a magyar társadalom összesített - belföldi és külföldi tartozása - megnégyszereződött. Ez minden évben mintegy 8 milliárd dollárt (2400 milliárd forintot) von el a magyar társadalomtól úgy, hogy az semmit sem kap érte cserébe. Ha a Magyarországra vonatkozó monetáris döntésekért a demokratikusan választott, legitim kormány felelne, és ha ezeket a döntéseket nem titkosítanák le alkotmányellenesen 20 évre, akkor világossá válna, hogy másfajta pénzkibocsátási, kamat- és árfolyam szabályozási, valamint közhitelezési politikával ennek az évi 2400 milliárd forintra rúgó összegnek a jelentős részét nem kellene átengedni a külföldi és belföldi pénzvagyontulajdonosoknak. Ez a fölösleges - és teljesen elhallgatott - jövedelemelvonás a magyar társadalom szegénységének az alapvető oka.
Ez a nagyarányú jövedelem átcsoportosítás a közellenőrzés alá visszahelyezett monetáris politikával elkerülhető lenne. Ugyanis semmilyen lényegi változást nem lehet elérni a magyar társadalom állapotában a monetáris politikának a választott demokratikus kormány hatáskörébe való visszaadása nélkül. A nemzeti önrendelkezési jog ma a pénzrendszerrel való rendelkezési joggal egyenlő, tehát az tekinthető a nemzeti szuverenitás hordozójának, aki a monetáris felségjogokat gyakorolja. A fiskális politika, - azaz az adózás és a költségvetés meghatározása az országgyűlés és a kormány által, - azért kevésbé fontos, mivel a fiskális döntések a monetáris politika függvényei, és teljesen alá vannak rendelve annak. A fiskális politika csupán a monetáris döntések által a társadalom számára meghagyott maradék pénz újraelosztását végzi el. A helyzet fonákságát jelzi, hogy az állam formailag leghatalmasabb embere, a miniszterelnök, most az ország jövőbeni ténylegesen leghatalmasabb emberével, a nemzetközi pénzhatalom magyarországi első számú megbízottjával egyezkedik, akit ugyan ő választott ki, de akinek aztán ki lesz szolgáltatva. A legfontosabb hatalom, amelytől a kormány mozgásszabadsága is függ, a monetáris monopóliummal rendelkező központi bank elnökének a kezében van, akinek érdemi döntéseit még ellenőrizni sem szabad a demokratikusan választott szerveknek. Az MNB állami ellenőrzése csak tevékenységének formális részére terjed ki. A miniszterelnök havi fizetése tudomásunk szerint nem éri el az egy millió forintot. De a formailag állami intézmény MNB, állami alkalmazott elnökének a fizetése - a kiszivárgott hírek szerint - havi több millió forintra rúg már évek óta. A fizetésbeli különbség hűen utal a hatalombeli különbségre is. Tudomásul kell vennünk, hogy a nemzetközi főhatalmat birtokló pénzoligarchia elsőszámú magyarországi helytartója - bizalmi embere - a központi bank mindenkori elnöke és nem a demokratikusan választott miniszterelnök.
Csak az Országgyűlés és a kormány tartozik politikai felelősséggel a döntéseiért, és csak e két testület tagjainak kell a választók elé állniuk négyévenként. Ezért nem az MNB függetlenségének a fokozására, hanem máris túlságosan nagy függetlenségnek a korlátozására lenne szükség azért, hogy a parlament és a kormány érdemben beleszólhasson a legfontosabb közügybe, a monetáris döntések meghozatalába. A központi bank abszolút függetlenségét a demokratikus állami testületektől azzal indokolják, hogy csak így biztosítható az infláció leküzdése és a pénz értékállóságának optimális megőrzése. Az Oxford és a Harvard Egyetem kutatói által 1999-ben lefolytatott tudományos felmérések adatai viszont azt erősítették meg, hogy egy országban annál nagyobb az infláció, minél függetlenebb a központi bankja. A pénzuralom jelenlegi rendszerében tehát nem a monetáris politikának a közellenőrzés alóli további kivonására van szükség. Ez a rendszer máris szélsőségesen kiegyensúlyozatlan, és ellensúly nélkül érvényesül benne a magánpénzvagyon túlhatalma. A de facto leprivatizált, kizárólag egy zártkörű kis csoport által irányított monetáris politika ellensúlyát a hatékony, az érdemi tevékenységet is ellenőrző állami felügyelet, és a kormány tartalmi beleszólása tudná csak biztosítani. A központi bank azonban csak a demokratikus közhatalomtól, és annak szerveitől független. De nagyon is függ a nemzetközi pénzoligarchiától és annak a magánintézményeitől, amelyek kizárólag a pénzvagyontulajdonosok további gazdagodását tartják szem előtt. A magánérdek szélsőséges érvényesülésének lehetne ellensúlya a kormány által érvényesített közérdek. Ehhez azonban a privát ellenőrzés alá került központi bank már amúgy is abszolútra növelt függetlenségének nem a fokozására, hanem ellenkezőleg - a közérdek érvényesítésével - annak erőteljes korlátozására lenne szükség. Ha jól értettük szavait, akkor pontosan a fordítottját kellene annak tenni, mint amit Orbán Viktor kormányfő bejelentett.
A nemzetközi pénzoligarchia által kisajátított magyarországi monetáris politikának meghatározó szerepe volt a magyar vállalatok, a gazdaság, a köztulajdont képező állami vagyon egészének a tudatos leértékelésében. Az MNB hitelezési és kamatszabályozási gyakorlata szándékosan csődhelyzetbe juttatott egyébként életképes vállalatokat, csupán azért, hogy a nemzetközi befektetők és hazai ügynökeik a tényleges értékük töredékéért vásárolhassák fel azokat. A magyar nemzet vagyonának a monetáris politika által levezényelt átjátszása a nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgálóik kezébe mára megtörtént. Ez a de facto privatizált MNB-nek évekig tartó, de egyszeri feladata volt. A magyar társadalom munkája eredményeként előálló nemzeti jövedelem mintegy 30%-nak a folyamatos átcsoportosítása az értéktermelőktől a spekuláns pénzvagyon tulajdonosaihoz - akik semmilyen értéket nem állítanak elő a társadalom számára - azonban ismétlődő feladat. A magánpénzmonopólium rendszere azért tudja évről-évre zavartalanul átcsoportosítani a társadalom által megtermelt érték jelentős részét a közvetítő közeggel, a pénzzel, spekuláló privilegizált csoporthoz, mivel a társadalom többsége - elsősorban a tömegtájékoztatás hiányos működése és manipulációja következtében - nem tudja, hogy a letitkosított monetáris politika milyen döntő szerepet játszik jövedelmének a folyamatos megcsapolásában, és ezen keresztül sorsának az alakulásában. A monetáris politikára vonatkozó kérdéseket fel sem teszik a nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatás szervilis közvéleményformálói. A pénzoligarchia akaratának megfelelően ez nem lehet társadalmi párbeszéd témája sem a politikai, sem a tájékoztatási elit számára. A politikai elit függő helyzetben van a főhatalmat birtokló pénzoligarchiától, és az a politikus, aki a monetáris kérdésekbe bele akar szólni, az a politikai karrierjét kockáztatja.
A monetáris hatalomért vívott küzdelem az Egyesült Államokban
A 19. század Amerikájában, amikor - kemény küzdelem árán és soha nem maradéktalanul - de azért még érvényesült a "nép kormánya, a nép által, a népért" elve, akkor még akadtak olyan tisztességes politikusok, akik nemcsak tisztában voltak az ellenőrzetlen pénzhatalom veszélyeivel, a monetáris döntések sorsdöntő fontosságával, hanem ezt meg is mondták a választópolgároknak. Abraham Lincoln, az Egyesült Államok tragikus sorsú 16. elnöke, aki tett is azért, hogy a pénz szervezett magánhatalma ne vegye át az uralmat a demokratikus állam felett, így foglalta össze véleményét a pénzhatalomról 1863-ban:
"A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít, és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik fel, és a köztársaság elpusztul./2/
A rendszert változtató pénzügyi és politikai elit tagjai 1989-ben elsősorban azzal indokolták Magyarországon a társadalmi, politikai és gazdasági élet alapvető átalakítását, hogy a gazdaság stagnál, nem versenyképes, és roskadozik a 20 milliárd dollárnyira növekedett adósság terhei alatt. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által levezényelt reformok és az úgynevezett transzformációs visszaesés eredményeként az ország gazdasági teljesítménye az 1990-es években tartósan az 1989. évinek a 80%-ára csökkent. A 2000. év az, amikor Magyarországnak sikerült ismét elérnie az 1989. évi nemzeti össztermékének a szintjét. De ezt a gazdasági teljesítményt ma már nem 20 milliárd dollár adósság terheli, hanem ennek az összegnek a négyszerese. A Magyar Nemzeti Bank hivatalos adatai szerint az összkülföldi tartozás 2000. júniusában már elérte az 51 milliárd 576 millió eurót, /3/ amihez még hozzá kell számítani azt a belső államadósságot, amelynek az összege a kormány "Befektetés az új évezredbe" című kiadványa szerint meghaladja a 7370 milliárd forintot. /4/ Ha ezt a két összeget összeadjuk, az megközelíti a 80 milliárd dollárt, vagyis a 20. század végén a magyar gazdaságnak és társadalomnak mintegy 80 milliárd dollár összesített adósság terheit kell viselnie. Átlagos kamat- és profithozamot számolva ennek az adósságszolgálati terhei legalább évi 8 milliárd dollárra (2400 milliárd forintra) rúgnak. Tehát a washingtoni konszenzusnak elnevezett gazdasági program végrehajtása eredményeként Magyarországon olyan gazdasági, pénzügyi és társadalmi változások történtek, amelynek eredményeként - tízévi nagyarányú visszaesést követően -, az ország elérte ugyan az 1989. évi gazdasági teljesítményt, de eladósodása időközben a négyszeresére növekedett.
Felmerül a kérdés, hogy milyen gazdasági rendszer az, amely a reformnak nevezett sokkterápia eredményeként az országot nem kivezette az adósságfüggésből, hanem ezt a függőségét a négyszeresére fokozta? Mint már utaltunk rá, a magyar társadalom szegénységének és megoldhatatlan gazdasági gondjainak elsősorban ez a 80 milliárd dolláros - és évről-évre egyre növekvő - adósságtömeg az oka. Ezért kell megértenünk, hogy miként jött létre ez az adósság, hogyan növekedett négyszeresére a piaci reformoknak nevezett változtatások következményeként, az 1982-től fokozatosan, majd 1990-től felgyorsítva bevezetett magánpénzrendszer és magánpénzmonopólium következtében. Visszatekintve az elmúlt évtizedre úgy tűnik, hogy a rendszerváltoztatásra valójában a további eladósítás véget volt szüksége a pénzügyi internacionálénak. Egy elnéző tulajdonossal, az állammal, amely ráadásul nem is volt hatékony és ideológiája miatt túlságosan sok szociális kötelezettség vállalására kényszerült, már nem lehetett tovább fokozni az ország eladósítását, és kamatfizetés formájában még jobban megcsapolni a jövedelmét. De sok magántulajdonossal, a költséges szociális rendszer lebontásával, a termékszerkezet versenyképes átalakításával ez az adósságteher még a négyszeresére volt növelhető. Olyan exporttermékek termelésére kellett átállni, amelyeken elő lehetett állítani növekvő adósság kamatait a pénzoligarchiának, az adót az államnak, valamint a globálisan versenyképes profitot és önköltséget a multinacionális cégeknek. Ennek persze tömeges munkanélküliség, az ország teljesítményének a tartós visszaesése, valamint a magyar társadalom kétharmadának a példa nélkül álló elszegényedése lett a további következménye. Vagyis a piacgazdaság, a demokrácia és a szabadság szólamainak a hangoztatása közepette átvehette a főhatalmat a pénzoligarchia, végletesen kettéosztva szegényekre és gazdagokra a magyar társadalmat.
Mindezt a magánpénzmonopólium rendszerének a Magyarországra importálása tette lehetővé. Ennek a nemzetközi pénzoligarchia által ellenőrzött pénzrendszernek a legfontosabb intézményei az egyes államok központi bankjai. A központi bankok központi bankjainak a szerepét a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tölti be. Negyediknek még meg kell említenünk az amerikai Federal Reserve System-et, az Egyesült Államok magánkézben lévő központi bankját, amely a világvaluta, a dollár kibocsátásával, ma már részben globális központi banknak is tekinthető.
A washingtoni konszenzus programjának és sokkterápiájának a végrehajtásában kulcsszerepet játszó központi bankok (nálunk a Magyar Nemzeti Bank) sorsdöntő szerepének a megértéséhez azonban vissza kell nyúlni egész röviden az alapokhoz. Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az értéket előállító fizikai gazdaság működéséhez szükséges közvetítő közeg, a pénz, önmagában értéktelen jel. Semmilyen pénznek, beleértve a legfontosabb valutákat is, mint például a dollár, az euró, a jen, nincs semmilyen értéke. Ugyanakkor ez az önmagában értéktelen jel, a pénz, nélkülözhetetlen közvetítő közeg, ami nélkül egy modern gazdaság nem működhet. A központi bankokat azért hozta létre a nemzetközi pénzoligarchia, hogy a segítségükkel az államoktól elvegye, és a saját hatáskörébe vonja ennek a közvetítő közegnek a kibocsátását, és ezáltal az államok monetáris felségjogainak a gyakorlását saját privilégiumává tegye. Így a közpénzrendszert fokozatosan magánpénzrendszerré alakította át, és a monetáris közhatalmat pedig privatizálta, hogy a saját gazdagodása szolgálatába állíthassa.
Mi tehát a pénz?
Bármi szolgálhat pénz gyanánt, amely elfogadható a lakosság számára, mint a termékek és szolgáltatások cseréjét elősegítő közvetítő közeg. Az amerikai indiánok felfűzött kagylópénzt, az indiaiak fényes színezetű kagylókat, egyes szigetlakók a bálnák fogait, az inkák a kokain cserje leveleit, és Észak-Amerika első telepesei a dohányt használták erre a célra. De egyes Csendes óceáni népeknél a nagy kerek kövek, míg Európában a 2. világháború utáni Németországban a cigaretta és a tömény szesz töltötte be a közvetítő közeg, azaz a pénz szerepét.
A legnépszerűbb anyagok a pénzügyi közvetítésre a nemesfémek, elsősorban az arany és az ezüst. Ezeknek az anyagoknak pénzként való használata Kr. e. a 7. században kezdődött, és folytatódott a következő két és félezer éven át. Európában az aranyra és ezüstre beváltható papírpénz vált a leggyakoribb közvetítő közeggé a 18. században. A bank által adott és nemesfémet szimbolizáló papírjegy tulajdonosának garantálták, hogy bármikor beválthatja azt a helyi pénzváltónál, és átveheti természetben azt a mennyiségű aranyat és ezüstöt, amely a banknak erre a pénzjegyére rá volt írva. Ez a rendszer megkövetelte, hogy a forgalomban lévő papírpénz teljes értéke ne szárnyalja túl a letétbe helyezett nemesfémek teljes mennyiségét. Ez a kötöttség korlátozta a forgalomba levő pénz mennyiségének önkényes növekedését. Éppen ezért háború idején, amikor többletpénzre volt szükség, a hadseregek és a hadianyagok finanszírozására, a kormányok arra kényszerültek, hogy átmenetileg felfüggesszék a forgalomban lévő pénz mennyiségének az aranyhoz, illetve ezüsthöz való kötöttségét. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy háború idején a papírpénzt nem lehetett beváltani nemesfémpénzre, és a kormányok a bankóprés működtetésével korlátlan mennyiségű - aranyfedezet nélküli - pénzt tudtak forgalomba hozni a háborús szükségletek finanszírozására. Ezt hívták "fiat money"- nak, vagyis olyan papír valutának, amely nem váltható be nemesfémre. Ez a papírpénz már csak azért tölthette be a közvetítőközeg, azaz a pénz szerepét, mert a kibocsátókormány kötelezővé tette elfogadását polgárai számára, illetve előírta számukra, hogy ezzel a pénzzel törlesszék köztartozásaikat. Vagyis háború idején a papírpénz, "legal tender", azaz kötelezően elfogadandó pénz volt, de nem lehetett nemesfémre becserélni.
Ez a fedezet nélküli pénz általában annyira volt szilárd, mint amennyire szilárd volt az az állam és kormány, amely ezt a papírpénzt kibocsátotta. Amíg megfelelő aranytartalék állt rendelkezésre és a reálgazdaság, azaz a fizikai árukat és a szükséges szolgáltatásokat előállító gazdaság jól működött, a fiat money szilárd maradt, még háborús időkben is. Ha egy ország megnyerte a háborút, akkor a kormány egyszerűen visszaállította a pénz aranyra történő beválthatóságát, azaz újra aranyalapra helyezte valutáját. Ez az átmenet rendszerint simán zajlott le. Ha egy ország viszont elveszítette a háborút, mint például Németország az első és a második világháborút, akkor papírpénze értéktelenné vált. Emiatt az egyes államok az európai forradalmak időszakában az 1789-től az első világháború végéig terjedő időszakban hol aranyalapú valutával rendelkeztek, hol megszüntették pénzük nemesfémre való átválthatóságát. Az első világháborút követően az európai országok visszaállították az aranyalapot, de ez az időszak nem sokáig tartott, mert az 1929-es nagy gazdasági válság megváltoztatta a helyzetet. A második világháború után jött létre az úgynevezett Bretton Woods-i rendszer, amely lényegében 1971-ig tartott, amikor is Nixon amerikai elnök megszüntette a dollár aranyra való beválthatóságát. Azóta a dollár is fedezet nélküli papírpénz, azaz fiat money. Ez lehetővé tette, hogy a dollárt kibocsátó magánbank, a Federal Reserve System, korlátlan mennyiségben bocsáthasson ki közvetítő közeget, ne csak az Egyesült Államok, hanem az egész világ gazdasága számára.
A Rothschild dinasztia és a jelenlegi pénzrendszer
Az állandósult fedezetlen papírpénz rendszere a francia forradalom után kezdett kifejlődni. A forradalmat követő terror rémségei és a nyomukban járó napóleoni háborúk, amelyek egészen 1815-ig, Napóleon végleges bukásáig tartottak, megfélemlítették az akkori Európa koronás főit is. Az állandó bizonytalanság veszélyeztette nemcsak trónjukat, de egész egzisztenciájukat. Ezért több király és herceg is készséggel vette igénybe egy felemelkedőben lévő frankfurti bankár dinasztia, a Rothschild család szolgálatait. A dinasztia alapítója Meyer Amschel Rothschild (élt 1744-től 1812-ig) elvállalta, hogy biztos helyre szállítja és megőrzi aranyukat és más nemesfém értékeiket. Meyer Rothschild pénzügyi sikereit részben a Thurn und Taxis hercegi család támogatásának köszönhette. Ez a milánói eredetű család, valamint Vilmos hesseni tartományi gróf, nagy szerepet játszottak a dinasztiaalapító pénzügyi tevékenységének az elősegítésében. Emellett azonban igen fontos szerepe volt a Rothschild dinasztia és a szabadkőműves páholyok kapcsolatának is. A Thurn und Taxis család egy olyan postai rendszert fejlesztett ki Közép-Európában, amely 1516-tól kezdődően fokozatosan vezető szerepre tett szert a földrészen. Ezért már I. Maximilián császár a német-római birodalom főpostamesterré nevezte ki a Thurn und Taxis család akkori fejét. Ez a rang a későbbiekben öröklődően megillette a család egyik tagját. Ezt a fontos pozíciót a 18. század végén Carl Anselm herceg töltötte be. Ő szakított a Thurn und Taxis család három évszázados hagyományával, miszerint nem nyúltak a bizalmas levelekhez, és megkezdődött a levelek elolvasása, mielőtt még kézbesítették azokat a címzetteknek. A herceg az így szerzett bizalmas információt megfelelő személyeknek jó pénzért átadta, és egyik legfontosabb vevője a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild volt. Ez utóbbi az elsők között ismerte fel, hogy milyen nagy fontossággal bír egy beruházó bankár részére, ha idejében pontos és bizalmas információkkal rendelkezik a legfontosabb eseményekről, különösen háború idején. Carl Anselm herceg tehát úgynevezett bennfentes információval látta el a Rothschild család fejét, aki viszont igen sikeresen fektette be a herceg pénzét. Ebben az időben még nem volt illegális a bennfentes információkkal való kereskedés, de már akkor is etikátlannak lehetett minősíteni. Miután ismertté vált, hogy Mayer Rothschild milyen sikeresen megnövelte Vilmos hesseni tartomány gróf, valamint a Thurn und Taxis hercegi család vagyonát, bemutatták II. Ferenc császárnak, a német-római birodalom utolsó uralkodójának. 1800 januárjában Mayer Rothschild a Habsburg császári udvar hivatalos képviselője lett, vagyis a történelemben először egy magánbankház vette át egy birodalom pénzügyeinek az intézését. Ezzel megszületett az a típusú központi bank, amely a mai napig kulcsszerepet játszik a világ pénzügyi életében. A 19. század a központi bankok létrejöttének a százada. Európa egyes államaiban a különböző intézményi és politikai feltételek ellenére a valutabanki, bankjegy-kibocsátási és tartalékbanki funkciókat ellátó központi bankok nagyjából azonos időben alakultak ki. A központi bankok gyökerei régebbi jegybankalapításokra nyúlnak vissza. Kevés kivételtől eltekintve az európai központi bankokat rendszerint nem olyan állami bankokként alapították, amelyek rendelkeztek a bankjegykibocsátás monopóliumával. Sokkal inkább közjogi részvénytársaságként, vagy a 19. század folyamán államilag privilegizált részvénybankként, amelynek elismerést kellett szereznie a konkuráló vidéki, azaz nem központi jegybankokkal szemben.
A legrégibb, ma is fennálló központi jegybankok a svéd Sveriges Riks bank, a Bank of England, valamint a Bank of Scotland. Ezek szintén rendelkeztek - noha csak korlátozott mértékben - bankjegy-kibocsátási joggal. Angliában azonban a Bank of England-é volt egyértelműen a vezető szerep. A 19. század végén már a legtöbb európai állam rendelkezett központi jegybankkal, csupán Svájc volt kivétel, amely csak 1907-ben alakította meg nemzeti bankját. Az Amerikai Egyesült Államok központi bankjának szerepét betöltő magánpénzintézet a Federal Reserve System, amely 100%-osan nyolc magánbank tulajdona, csak 1913-ban jött létre.
A magánellenőrzés alatt álló központi banki szerep jelentőségét felismerő Mayer Rothschild mondotta: "Engedjék meg, hogy ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza törvényeit, már nem érdekel."/5/ Azért hogy királyi megbízóinak jobb szolgáltatást nyújthasson, Rothschild mind az öt fiát az akkori Európa öt pénzügyileg legfontosabb városába irányította. Amschel nevű fia vezette a frankfurti bankot, Solomon a bécsi központot, Nathan a londoni kirendeltséget, Carl-Colman a nápolyi bankot és Jacob-James, a legfiatalabb fiú, pedig a párizsi Rotschild bank élére került. Valamennyi Rothschild fiú létrehozta a központi banki rendszert abban az államban, amelyben tevékenykedett. Egyik legfontosabb pénzügyi tevékenységük volt kedvező kamatozású hitelek nyújtása a különböző kormányok számára.
A szabadkőművesség és az új pénzügyi rendszer kapcsolata
Noha Mayer Rothschild nem volt szabadkőműves, fiai azonban pénzügyi birodalmuk kiépítése érdekében már mind beléptek a különböző páholyokba. Ugyancsak szabadkőműves volt a dinasztiaalapító Mayer Rotschild főkönyvelője Sigmund Geisenheimer, akinek széles körű szabadkőműves kapcsolatai voltak egész Európában. Erről így ír Marvin Antelman a "To Eliminate the Opiate" (Megszüntetni a kábulatot) című, 1974-ben megjelent tanulmányában: "A Rothschildok igénybe vették főkönyvelőjük Sigmund Geisenheimer szolgálatait, akit viszont a berlini Itzig támogatott, valamint a Toleranz Illuminátus Páholy és a párizsi Grand Orient Páholy. Geisenheimer tagja volt a Mayenc szabadkőműves illuminátus páholynak és alapítója a frankfurti zsidó páholynak. A Rothschildok csak egy későbbi időpontban csatlakoztak ez utóbbi páholyhoz. Solomon Mayer Rothschild egy rövid ideig tagja volt, mielőtt Bécsbe költözött."/6/
Mayer Rothschild és Geisenheimer együttműködése óta a nemzetközi bankári tevékenység és a szabadkőműves oligarchia együttműködése összefonódik. Együttműködésük a mai napig tart a világ pénzügyi rendszerének kiépítésében és ellenőrzésében. Ma is még általános az a közhiedelem, hogy a központi bankok annak az államnak a tulajdonában vannak, amelynek a területén működnek. A valóság azonban az, hogy a pénzvagyon magánmonopóliumával rendelkező kislétszámú és zárt elit ellenőrzi a központi bankokat. Ez a zárt elit vagy úgy ellenőrzi a központi bankokat, hogy azok formailag állami tulajdonban vannak, de teljesen függetlenek, azaz a választott állami szervek nem szólhatnak bele érdemi tevékenységükbe, a monetáris politika irányításába, vagy úgy, hogy formailag is teljesen magántulajdonban vannak. Az elsőre példa a Magyar Nemzeti Bank, amely formailag állami tulajdonban van, de kizárólag saját maga intézi - a választott demokratikus kormánytól teljesen függetlenül - monetáris politikáját és érdemi döntéseibe egyetlen egy demokratikusan választott intézménynek, így az országgyűlésnek sincs beleszólása. A másikra jó példa az Egyesült Államok Federal Reserve System-je, amely - mint már utaltunk rá - nyolc magánbank tulajdonában van formailag is.
A pénzkibocsátás, az árfolyamok meghatározása, a kamatszabályozás, a hitelrendszer, az adott állam pénzügyi szuverenitásának a legfontosabb részei. A pénzügyi szuverenitás hordozói korábban az uralkodó dinasztiák, később a választott törvényhozó és kormányzó szervek monetáris hatalmukat az adott állam, az adott ország társadalma egészének az érdekében működtették. A központi bankokat azért kellett létrehozni, hogy az állami szuverenitás részét képező monetáris hatalmat el lehessen venni a közhatalomtól, azaz az államot képviselő uralkodóktól, parlamentektől és kormányoktól, és a befektető bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt álló magánhatalommá lehessen átalakítani. A központi bank tehát az állam leprivatizált monetáris funkcióit egy privilegizált embercsoport magánérdeke szerint működteti. Központi bankok nélkül nem lehetne lecserélni a közpénzrendszert magánpénzrendszerre. Ezért a pénz szervezett magánhatalmának a kiépítéséhez döntő fontosságú volt a központi bankok magánellenőrzés alatt álló rendszerének a létrehozása és a nemzetközi pénzoligarchia érdekében való működtetése. Más szavakkal: a központi bankok révén lehet elérni azt, hogy egy szuverén állam többé ne bocsásson ki ingyenes közvetítő közeget saját gazdasági élete számára, hanem ezt a magánellenőrzés alatt álló központi bank tegye helyette. Így az állam kiadásainak (a költségvetésnek) a finanszírozása és a gazdasági élet közvetítő közeggel (hitelekkel) való ellátása, most már nagyhasznot hozó magántevékenységgé válik. A monetáris monopóliumhoz jutott elit ugyanis jelentős összegű kamatot szed magán-kibocsátású pénzéért az államtól, rákényszerítve, hogy ezt a kamatot fokozott adóztatással az állampolgáraitól szedje be. A pénzkibocsátás magán-monopóliummá változtatása arra kényszeríti az államot, hogy pénz helyett hitelleveleket bocsásson ki, és így finanszírozza tevékenységét. Ennek feleslegességét könnyű belátni, mert ha egy állam hiteleket vehet fel adóslevelekért cserébe, amelynek a fedezete az adott ország gazdasága és a beszedett adó, ugyanerre a fedezetre az állam saját maga is kibocsáthatna pénzt, amelyért viszont nem kellene neki kamatokat fizetnie. A központi bankok létezésének azonban pont az a célja, hogy az államokat eladósítsák, és soha véget nem érő kamatterhek viselésére kényszerítsék őket. A központi bankok lecserélik hitelpénzre, vagyis drága magánpénzre az olcsó közpénzt, és ez által a gazdasági élet bármely szereplője, aki rákényszerül a közvetítő közeg, a pénz használatára, most már csak úgy teheti meg, hogy egyben kamatot is kell fizetnie annak a zárt elitnek, amely pénzkibocsátási magánmonopóliuma révén ezt a hitelt nyújtotta neki. Amikor a központi bank veszi át a pénzkibocsátás monopóliumát, akkor ő hozza létre, teremti meg a semmiből a hitelpénzt, és bocsátja ki a reálgazdaság szereplőinek kamat fejében. Ezért minden központi bank kivétel nélkül a pénzoligarchia ellenőrzése alatt áll, annak érdekérvényesítő intézménye, és szükségszerűen nem a társadalom, hanem a pénzvagyonos szűk réteg érdekeit szolgálja.
Visszatérve a szabadkőművesség és a pénzoligarchia kapcsolatára, Angliában már a 18. században bevett gyakorlat volt, hogy a szabadkőműves irányítás alatt álló magánmonopóliumok nagy összegeket kölcsönöztek a brit kormánynak. A brit Kelet-Indiai Társaság már 1657-ben megkapta a kereskedelmi hajózás monopóliumát Cromwell Olivértől, nagyösszegű kölcsönök fejében. Ezek a kereskedők szinte kivétel nélkül az angol szabadkőművességhez tartoztak, és szó szerint körbehordozták földünkön az angol lobogót. Leszármazottaik együttműködtek Nathan Rothschilddal, a Rothschild dinasztia londoni központjának megalapítójával. A napóleoni háborúk idején együttesen látták el Európa uralkodóit hitelekkel, hadianyagokkal és kábítószerrel. A csempészetet az angol nagypáholyhoz tartozó szabadkőműves hálózat tette lehetővé.
A londoni Nathan, és a párizsi James bizonyult a két legsikeresebb Rothschild fiúnak, és eredményességük nagyrészt annak is tulajdonítható, hogy mindketten aktív szabadkőművesek voltak. Amikor James például megérkezett Párizsba, azonnal csatlakozott a francia nagypáholyhoz, és igen gyorsan elérte az ősi és elfogadott skót rítus szerinti harminchármas fokozatot. Később még visszatérünk arra, hogy milyen jelentőssé vált az a tény, hogy James 1841 és 1845 között hat párizsi szabadkőműves fesztiválon is részt vett. A Londonba küldött Rothschild fiú, Nathan, bizonyult a legnagyobb pénzügyi tehetségnek, és nemcsak megtartotta, de tovább is fejlesztette a csak néhány beavatott számára elérhető bennfentes információ alapján való kereskedést, amit még apjától tanult, E célból csatlakozott a londoni Emulation Páholyhoz már 1802 októberében. Ez a páholy hatékonyan segítette Nathan csempész tevékenységét, amelynek óriási szerepe volt az európai kontinensen tartózkodó angol haderő ellátásában a Napóleon által bevezetett kontinentális blokád idején. Ugyancsak szerepe volt ennek a páholynak abban is, hogy Nathan meg tudta szerezni az ellenőrzést a Bank of England fölött 1815 júniusában. A ma már közismert történet szerint a londoni tőzsde összeomlott, mert elterjedt az a hír, hogy Napóleon győzött a Waterloo-i csatában. Az értéküket vesztett consul részvényeket Nathan ügynökei révén rendkívül olcsón felvásárolta. Másnap, amikor a hír tévesnek bizonyult és kiderült, hogy Napóleon szenvedett vereséget, a részvények árai a tőzsdén példátlan magasságba szöktek. Nathan óriási profitra tett szert és ezzel az összeggel megszerezte egyik napról a másikra az ellenőrzést az angol központi bank felett. Nathan Rothschild pénzügyi zsenije eredményeként London lett a Rothschild ház pénzügyi központja. A dinasztia londoni házának azóta is minden leszármazottja csatlakozik az angol szabadkőművességhez. A mai napig senki nem léphetett az N. M. Rothschild and Sons szolgálatába a St. Swithin's Lane-nél, amíg nem bizonyította be, hogy képes a titoktartásra és előzőleg már csatlakozott az angol szabadkőművesség valamelyik páholyához. Martin Short "Inside The Brotherhood" (A testvériségen belül) című, 1989-ben megjelent könyvében megállapítja, hogy amíg valaki nem csatlakozik a szabadkőművességhez, addig nem dolgozhat egy londoni bankban. A Rothschild bank jelenlegi igazgatója, a szabadkőműves Michael Richardson, például öt éven át a királyi szabadkőműves kórház igazgató testületének az elnöke volt./7/
Ki a világ leggazdagabb embere?
Különböző amerikai lapok évenként összeállított listái szerint ma a világ leggazdagabb embere Bill Gates a Microsoft birodalom tulajdonosa, aki a legutóbbi közlés szerint 100 milliárd dollár vagyont mondhat magáénak. Mindez a vagyon azonban eltörpül a Rothschild dinasztia vagyonához képest. Ezt a vagyont a Mayer Amschel Rothschild által alapított "Family Trust" (családi alapítvány) birtokolja. Már említettük, hogy Mayer Rothschild azzal kezdte bankári tevékenységét, hogy meghatározott jutalék ellenében biztos helyre szállította a vele kapcsolatban álló uralkodók és gazdag arisztokraták aranyát és családi ékszereit a napóleoni háborúk idején. Rothschild előrelátóan nem fogadott el fedezetlen papírpénzt szolgálatai fejében. Ehelyett az elszállítandó arany és ezüst meghatározott százalékát kérte a szállítás és biztonságos őrzés díjaként. Ily módon hamarosan több arany és más nemesfém felett rendelkezett, mint maguk az uralkodók. A napóleoni háborúk elhúzódásával a koronás fők kincstárai kimerültek és egyre többet kellett kölcsönkérniük a Rothschild háztól azért, hogy folytathassák küzdelmüket Napóleon ellen. Ezek az uralkodók felhatalmazták Rothschildot, hogy saját bankjegyeket bocsáthasson ki, amely pénzből aztán nagyösszegű kölcsönöket vettek fel. Ez a pénzszerzési mód természetesen egyre nagyobb mértékben eladósította őket, mivel a rendszerbe beépített kamatmechanizmus révén az adósságszolgálati terhek egyre halmozódtak. Másképp már nem is tudták fizetni tartozásaikat a kölcsönző Rothschildoknak, csak fokozott adóztatással. Az öt Rothschild fivér közül Nathan húzott a legtöbb hasznot ebből a módszerből. Napóleon Waterloo-i vereségét megelőzően 1815-ben londoni bankjának a vagyona 3 millió dollár volt 1995-ös dollárárfolyamon számítva. Öt évvel később már hét és fél milliárd dollárra rúg az ellenőrzése alatt álló pénzvagyon. Ez a hatalmas növekedés nagyrészt abból a profitból származott, amelyet Nathan az 1815. júniusi tőzsdei összeomlásból nyert. A kutatók nem tudják megmondani, mennyi volt Nathan nettó pénzvagyona halála idején. Csupán megbecsülni tudják ezt az összeget, mivel a Rothschild családi alapítvány vagyonáról soha nem készült hivatalos leltár. A Rothschild ház tagjai nem öröklik a vagyont, és ezért örökösödési illetéket és adót sem fizetnek, ugyanezen okból nem kötelesek pontos vagyonleltárt sem készíteni. Mindenesetre az a valószínű, hogy Nathan nem tudta fenntartani a következő két évtized során vagyonának olyan ütemű növekedését, amelyre 1815-ben került sor. Ésszerű azt feltételezni, hogy meg tudta növelni a vagyonát évi 1%-kal. Ez azt jelenti, hogy 1836-ban bekövetkezett halálakor a londoni családi alapítvány értéke elérhette a 20 milliárd dollárt. (A vagyont mai értéken számított dollárban fejeztük ki.)
A párizsi Rothschild fiú James, szintén igen sikeres pénzembernek bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild ház vagyonát 600 millió arany frankra becsülték. Ugyanekkor az összes többi párizsi bank együttes vagyona mindössze 362 millió frankot tett ki. Amikor James meghalt, 1868-ban nettó vagyonát amerikai dollárban 200 millióra becsülték. Nincs feljegyzett adat a frankfurti, bécsi és nápolyi Rothschild bankok vagyonáról. Az tény, hogy a rendelkezésükre álló pénzvagyon elég volt ahhoz, hogy hegemóniájuk legyen az adott ország pénz- és hitelpiacán. Az 1900-as évek elején oly nagyarányúvá növekedett a Rothschild ház együttes vagyona, hogy több szakértő becslése szerint is a Rothschildok ellenőrizték - közvetlenül vagy közvetve - az akkori világ teljes vagyonának mintegy a felét. Az első világháború folyamán a brit Rothschild család további százmilliárd dollárnyi összegre tett szert azáltal, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban szembenálló államoknak. 1925-re vagyonukat már 300 milliárd dollárra becsülték. 1940-re ez az összeg 500 milliárdra növekedett. Hogy fogalmat alkossunk ennek nagyságáról, ez az összeg akkor kétszerese volt az Egyesült Államok egész vagyonának. Ha évi 5%-os vagyonnövekedést veszünk figyelembe, akkor 1940-től 1995-ig a Rothschild vagyon 7000 milliárd dollárra növekedhetett. Ez csaknem kétszerese annak az adósságösszegnek, amit az Egyesült Államok 200 éves történetében felhalmozott. Ha 1995-től 2000-ig szintén csak évi 5%-os növekedést veszünk figyelembe, akkor a Rothschild család együttes vagyona ma 7400 milliárd dollár körül lehet. Az Egyesült Államok a világ leggazdagabb és egyben legeladósodottabb országa, vajon kinek tartozik az amerikai állam 7000 milliárd dollárral? (Ez azonban csak az állam adóssága, de az Egyesült Államok nem-állami szektora és maguk az állampolgárok is erőteljesen el vannak adósodva. Az ő együttes adósságuk összege további 14 000 milliárd dollárt tesz ki. Az állami és nem-állami adósság együttesen mintegy 21 ezer milliárd dollárra rúg 2000-ben Amerikában.) Ezzel a hatalmas összeggel az Egyesült Államok és a többi eladósodott állam a nemzetközi pénzoligarchiának tartozik, amelynek soraiban kiemelkedő szerepe van a szabadkőműves Rothschild háznak, és a közvetve általa ellenőrzött központi bankoknak, amelyek finanszírozták a világ globális eladósodását a második világháborút követően. A válasz megadását a címben feltett kérdésre, hogy ki ma a világ leggazdagabb embere, Bill Gates, vagy pedig a Rothschild-vagyon tulajdonosai, vagy valaki más, rábízzuk olvasóinkra.
A szabadkőműves vagyon centralizálása Svájcban
Napóleon első száműzetése idején Európa uralkodói Bécsben összeültek, hogy megvitassák azt a közös stratégiát, amely megakadályozhatja az európai államok köztársaságokká való átalakulását. Miközben a koronás fők átrajzolták a földrész térképét, Napóleon visszatért Elba szigetéről és további száz napig még Franciaország élén állott. Waterloo-i, és most már végérvényes vereségét követően Nagy-Britannia elérte, hogy a francia szabadkőművesség felszámolja tartósan azt a különleges kapcsolatot, amelyet az amerikai szabadkőművességgel kialakított. Az amerikai kontinens vonatkozásában egy új szövetség jött létre az angol és a francia nagypáholy bankárjai között. Ettől kezdve mindkettő együttműködött abban a mintegy száz évig tartó küzdelemben, amelynek a célja az volt, hogy az amerikai alkotmányban kizárólag a washingtoni törvényhozásnak fenntartott pénzügyi szuverenitást magáncélra kisajátítsa, és a nemzetközi pénzoligarchia ellenőrzése alá vonja az Egyesült Államok egész pénzügyi rendszerét és ezen belül bankrendszerét.
Ennek az új szabadkőműves szövetségnek a stratégiáját tartalmazta a bécsi kongresszus utolsó napirendi témája, amely azt tűzte ki célul, hogy a veszélyeztetett dinasztikus vagyonok védelmére alakítsák át Svájcot egy nagy bankká, amely bankhoz egy hadsereg is tartozik. A tengeri hatalom Anglia, amelytől távol álltak a csak szárazföldön megközelíthető Bécs félelmei, azért hogy megvédelmezze saját kereskedelmi és gyarmati érdekeit külföldön, kész volt hozzájárulni Svájc semlegességéhez. 1815. november 20-án Párizsban Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Portugália, Poroszország, Svédország és Oroszország garantálta ünnepélyesen Svájc semlegességét. A svájci határok azóta változatlanok maradtak.
A londoni hatalmi központ azonban mégiscsak megszabott egy nagyon fontos feltételt: a svájci szabadkőművességnek el kell szakadnia a francia központtól, és el kell fogadnia az angol szabadkőművesség alkotmányát. A svájci páholyok 1804-től, a francia császárság megalakulásától kezdődően, a francia Grand Orient fennhatósága alá tartoztak, és annak alkotmányát követték. Azért, hogy megvédelmezhessék a szabadkőműves pénzoligarchia financiális érdekeit mind Nagy-Britanniában, mind az európai földrészen, az angol szabadkőművesség az ellenőrzése alá kívánta vonni a svájci páholyokat, elsősorban hírszerzési célokból. Csupán egyetlen Grand Orient páholynak engedték meg, hogy tovább működhessen. A bécsi kongresszust követően London megkezdte a tizenöt svájci páholyból tizennégynek a fokozatos átvételét, és integrálta őket az angol nagypáholy rendszerébe. Ez a folyamat huszonnégy éven keresztül tartott. Csupán a genfi Grand Orient páholy működhetett tovább, amelyben számos nemzetközi konfliktus került megvitatásra és megoldásra. 1844 július 22-től 24-ig tartott együttes tanácskozásokon a tizennégy, angol fennhatóság alá került svájci nagypáholy létrehozta az Alpina Nagypáholyt Zürichben, abban a svájci városban, amely az európai és a brit szabadkőműves pénzoligarchiának a mai napig az egyik legfontosabb pénzügyi központja.
A szabadkőműves pénzoligarchia vagyonának a biztonságba helyezésével az öt Rothschild testvér megszilárdította szövetségét az Angliában és az európai kontinensen működő központi bankokkal. Szem előtt tartva apjuknak azt az elvét, hogy "engedjék meg, hogy én ellenőrizzem egy ország pénzét, az már nem számít, kik hozzák törvényeit", a monetáris politika eszközeivel hatékonyan befolyásolták az európai politikát a 19. század első felében. Ezen időszak alatt többször is kísérletet tettek egy ellenőrzésük alatt álló magán központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ez a próbálkozásuk azonban mindenegyes alkalommal sikertelen maradt. Mire véget ért az amerikai polgárháború 1864-ben, a Rothschild dinasztia döntéshozói arra kényszerültek, hogy más bankár családok segítségével, tehát ügynökök és strómanok közreműködésével valósítsák meg céljukat: olyan ellenőrzésük alatt álló központi bank létesítését az Egyesült Államokban, amely lehetővé teszi az amerikai pénzügyi rendszer magánirányítás alá vételét. Ezért a Rothschild Ház megállapodott német versenytársával a Warburg Házzal, amely ennek alapján kidolgozta az amerikai központi bank létrehozásának a stratégiáját. Ennek egyik legfontosabb célja az volt, hogy a Rothschild név mellőzésével valósuljon meg a Rothschild dinasztia célja: egy ellenőrzésük alatt álló amerikai központi bank létesítése. A Warburg Ház azonban nemcsak a pénzügyek terén versengett a Rothschildokkal, de szabadkőművesként is riválisok voltak. A Warburg testvérek, úgy mint Max, Félix és Paul, Grand Orient szabadkőművesek voltak. Félix ezen túlmenően a Wall Street egyik vezető bankárjának Jacob Schiffnek a veje is volt. Schiff, aki maga is Grand Orient szabadkőműves volt, az amerikai polgárháború után vándorolt be az Egyesült Államokba. Jacob Schiff, aki ugyanabban a házban lakott Frankfurtban, ahol a Rothschildok, azért költözött át Amerikába, hogy részben megvásárolja és átvegye az irányítását az akkor már tekintélyes Kuhn, Loeb & Co nevű cégnek. A Rothschild Ház brit részlege ezzel egyidejűleg pénzelte az ügynökeként tevékenykedő J. P. Morgant, és a Rockefeller dinasztia megalapítóját John D. Rockefellert is. Félix Warburg már 1900-ban amerikai állampolgár lett, míg Paul Warburg, aki főállásban teljes munkaidejét egy amerikai központi bank létrehozásának szentelte, csak 1911-ben lett amerikai állampolgár. A Rothschild dinasztia hosszútávú stratégiája 1913 decemberében hozta meg gyümölcsét, amikor a washingtoni Kongresszus jóváhagyta a Federal Reserve Act-et. Ez a törvény az amerikai alkotmánnyal ellentétesen lehetővé teszi, hogy a Kongresszus átadja egy magánintézménynek a pénzkibocsátás, a kamat- és árfolyam szabályozás, azaz a monetáris jogkör egészét. A Kongresszus ezt alkotmányosan csak úgy tehette volna meg, ha előzőleg az alkotmányban szabályozott módon megváltoztatja az alkotmány szövegét. Ezt az úgynevezett amendment-eljárást azért nem folytatta le a pénzügyi oligarchia szolgálatába szegődött többség, mert igen hosszadalmas, és csaknem bizonyosan eredménytelen lett volna. Ezért a pénzoligarchia egyszerűbbnek találta az amerikai közvélemény félrevezetését és a törvényhozók egy részének a korrumpálását. A Rothschild és a Warburg dinasztiák által irányított nemzetközi pénzoligarchia végül is így tudta magánellenőrzése alá vonni az Egyesült Államok pénzrendszerét, és létrehozni a világ legnagyobb pénzügyi trösztjét, a Federal Reserve System-et. Ennek a százszázalékosan magántulajdonban lévő központi banknak nyolc magánbank a tulajdonosan, amely nyolc bank közül öt a Rothschild-ház érdekeltségéhez tartozik. A pénzrendszer útján az európai és a brit szabadkőművesek lehetőséget kaptak az amerikai politika befolyásolására és saját pénzügyi érdekeik fokozott érvényesítésére.
A központi bankok világrendszerének kiépülése
Egy központi bank elvileg azt a célt is szolgálhatja, hogy stabilizálja az adott ország gazdaságát a központosított hitelrendszer révén. Ha az adott ország törvényhozása ellenőrzi mind a monetáris, mind a fiskális politikát, akkor a központi bank a közpénzrendszer fenntartását és működtetését is szolgálhatja, és hatékonyan elősegítheti a fizikai vagy reálgazdaság optimális működését. Ha azonban egy ilyen központi bank magántulajdonban van, vagy formailag ugyan állami tulajdon, de abszolút függetlensége révén kizárólag a pénzoligarchia ellenőrzése alá kerül, akkor egy ilyen központi bank a magánpénzrendszert tartja fenn, és azt egy szűk elit magánérdekeinek megfelelően működteti.
Már 1815 őszén, amikor a Bécsi Kongresszus megkezdte tanácskozásait, a Rothschild dinasztia és kirendeltségei, szabadkőműves bankár szövetségeseikkel, már létrehozták a magántulajdonban lévő központi bankok egész rendszerét Európában. Az európai kontinensen azért volt viszonylag könnyű létrehozni a központi bankokat, mert a Rothschildoknak és szabadkőműveseknek csak az abszolút uralkodókkal kellett tárgyalniuk. Másrészt a napóleoni háborúk arra kényszerítették ezeket az uralkodókat, hogy felbéreljék az erre vállalkozó Rothschild-házat, hogy helyezze biztonságba mozgatható értékeiket. Az elhúzódó háborúk miatt Európa megingott helyzetű uralkodóit egyre több kölcsönt vettek fel a Rothschild-háztól, amely fokozatosan pénzügyileg erősebbé és gazdagabbá vált, mint akiknek a szolgálatában állott. A transznacionális pénzhatalommá vált Rothschild-ház szolgálataiért cserébe azt kérte ezektől a monarchiáktól, hogy tegyék lehetővé országaikban központi bankok létrehozását a pénzellátás stabilizálása érdekében. Meyer Amschel Rothschild javaslatára rendszerint egy császári vagy királyi rendeletet bocsátottak ki az adott országban egy magántulajdonban lévő központi bank engedélyezéséről.
Az Egyesült Államokban, amelynek az alapító atyák által alaposan átgondolt demokratikus alkotmánya volt, egy ilyen központi banknak a felállítása sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. A történelem tanúsága szerint több mint egy évszázadig tartó erőfeszítésre, továbbá az angol és a francia szabadkőművesség szoros együttműködésére volt szükség ahhoz, hogy a Rothschild Ház megszerezhesse az Egyesült Államok pénzkibocsátása és pénzrendszere felett az ellenőrzést. A franciák 1815-ös waterlooi veresége biztosította London számára Párizs együttműködését. Az együttműködés során kibontakozó elképzelés az volt, hogy a két szabadkőművesség hálózata részt vesz egy olyan amerikai polgárháború előkészítésében, amely lehetővé tenné az Egyesült Államok felosztását, mivel az így létrejött utódállamok már könnyebben lennének ellenőrizhetők a pénzoligarchia által. Ez az elképzelés nemcsak valósággá vált, de e nagyívű stratégia megvalósulása során három amerikai elnök meggyilkolására is sor került. A sikerhez számos kulcsfontosságú amerikai törvényhozó lefizetésére és egy olyan kézben tartott személy elnöki székbe juttatására is szükség volt, aki késznek bizonyult az amerikai pénzrendszer privatizálásáról szóló törvény aláírására. A Federal Reserve Bank létrejöttével a pénzoligarchia képessé vált a pénzvagyon tulajdonosok vagyonának szinte korlátlan növelésére az amerikai nemzet rovására.
A már idézett Carroll Quigley történész professzor, a Georgetown, a Princeton és a Harvard Egyetem tanára "Tragedy and Hope" (Tragédia és Remény) című munkájában megállapítja, hogy a központi bankok nem az adott ország szükségletei és érdekei szerint működnek, hanem mindenek előtt a nemzetközi bankárok profitját tartják szem előtt. Ezt írja az említett könyv 62. oldalán: "Az elmúlt évszázad történelme tanúsítja, hogy a bankárok által a kormányoknak adott tanácsok következetesen a bankároknak voltak jók, de gyakran katasztrofálisnak bizonyultak a kormányok, a vállalkozók, és általában a lakosság számára. Ezeket a tanácsokat, ha szükséges, ki lehet kényszeríteni az árfolyamok, az arany áramlása, a leszámítolási arányok és a gazdasági tevékenység egészének a manipulálásával."/8/
A központi bankok és a bankrendszernek a hatalma, amely lehetővé teszi egész nemzetek sorsának a befolyásolását, a világsajtó vezető témája lett azt követően, hogy a londoni Midland Bank részvényesei 1924-ben tanácskoztak. A többi londoni bankhoz hasonlóan a Midland Banknak is van saját szabadkőműves páholya. Ez a páholy a Holden Lodge No. 2946. A Midland Bank 1924 januárjában tartott közgyűlésén a szónok a szabadkőműves Reginald McKenna, a Midland Bank igazgatótanácsának elnöke volt, aki korábban 1915-től 1916-ig Nagy-Britannia pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. Idézzük a részvényeseknek tett kijelentését, amely megvilágítja, hogy milyen pénzügyi hatalommal rendelkeznek a szabadkőműves bankárok a kormányok felett az adott országok lakóinak hátrányára: "Attól tartok, hogy egy átlagember nem veszi szívesen, ha közöljük vele, hogy a bankoknak módjukban áll és élnek is ezzel a lehetőséggel, hogy pénzt bocsássanak ki... Akik ellenőrzik a hiteleket, azok irányítják az adott ország kormányát és tartják kézben népének sorsát."/9/
Az európai nemzetektől eltérően az Egyesült Államoknak egészen a 20. század kezdetéig sikerült megvédenie magát a pénzoligarchiától és megakadályozni, hogy kialakítsa az Egyesült Államokban is saját központi bankját és privatizálja az ország pénzrendszerét. A londoni központú szabadkőműves pénzoligarchia először 1791-ben tett kísérletet központi bank létrehozására az Egyesült Államokban. Ebben az évben az amerikai törvényhozás 24 évre szóló engedélyt adott a Bank of the United States-nek (Egyesült Államok Bankja), hogy központi bankként működjön, és részvényeit eladhassa. Az amerikai kormány megvásárolta a Bank részvényeinek a 20 százalékát, míg Mayer Rothschild lett a tulajdonosa a maradék 80 százalék túlnyomó többségének. 1811-ben, amikor a bank működési engedélyét meg kellett volna hosszabbítani, ezt a többi Amerikában működő állami bank megakadályozta és a Bank of the United States beszüntette működését. Charles Eliott Norton a Harvard Egyetem történész professzora kimutatta, hogy az 1812-es angol-amerikai háború nem volt más, mint az angol szabadkőműves oligarchiának a bosszúja, amiért az Egyesült Államok kivonta magát az oligarchia által létrehozott bankrendszerből. Norton szerint a háború csak akkor ért véget, amikor az amerikai kormány biztosította a londoni oligarchiát, hogy a központi bank ismét működhet. A nemzetközi bankrendszert irányító Bank of England élén ekkor Nathan Rothschild állott./10/
1816-ban az amerikai kongresszus újabb 20 évre szóló működési engedélyt bocsátott ki egy második Bank of the United States számára. 1829-ben Andrew Jackson az 1812-es háború egyik hőse lett az Egyesült Államok elnöke. Választási kampányában mindvégig támadta egy londoni típusú központi bank felállítását Amerikában. Jackson maga is szabadkőműves volt, de semmiképpen nem akarta, hogy az amerikai pénz brit ellenőrzés alá kerüljön. Figyelmét elkerülte, hogy a brit magánpénz-monopólium és bankrendszer, valamint az angol szabadkőművesség, egy és ugyanaz. 1833-ban Jackson utasította a pénzügyminisztert, hogy vonja ki a kormány pénzletéteit a központi bankból, és azokat helyezze el a tagállamok állami bankjaiban. Ennek az lett az igen figyelemreméltó következménye, hogy 1835 január 8-ára az amerikai kormány kifizette az államadósság utolsó részletét is. Így Andrew Jackson azóta is az egyetlen amerikai elnök, aki képes volt hazáját megszabadítani a fojtogató államadósságtól. Amikor 1836-ban az amerikai törvényhozás, amelyben akkor is ott voltak a londoni szabadkőműves pénzoligarchia lefizetett ügynökei, ismételten megújította a központi bank működési engedélyét, Jackson megvétózta azt. Az amerikai elnök nyíltan azzal vádolta a központi bankot, hogy beleavatkozik a politikába, mégpedig úgy, hogy igen kedvező feltételekkel nagyösszegű kölcsönöket nyújt a törvényhozás számos tagjának azért, hogy befolyásolja döntésüket. Jackson szerint ez egyenlő a kormány ellenőrzésére tett kísérlettel. Az elnöki vétó érvényben maradt és ezzel a népszerű tettével Jackson-nak sikerült újraválasztatnia magát. A következő amerikai elnök William Henry Harrison szabadkőműves-ellenes programmal került megválasztásra. 1841. március 4-én lépett hivatalba és egy hónappal később homályos körülmények között meghalt. Utána alelnöke, John Tyler, került az elnöki székbe, egy szabadkőműves fia, aki azonban maga nem tartozott a testvériséghez. Az Egyesült Államok történetében ez volt az első eset, amikor egy alelnök ily módon lesz elnök. Harrison halálát először heveny bélfertőzésnek tulajdonították, majd később felváltva tüdőgyulladásnak, illetve "epés mellhártya-gyulladásnak" ("bilious pleurisy"). A történelemkönyvek ma már csak azt írják, hogy Harrison tüdőgyulladásban halt meg. A Harvard Egyetemen szabadkőműves professzoroktól tanuló Frederick May, aki maga is tagja volt a rendnek, egyike volt azon orvosoknak, akik elintézték, hogy boncolásra ne kerüljön sor, és beható vizsgálat nélkül temessék el az 1812-es háború robusztus erejű hősét. Harrison halálát követően az amerikai törvényhozás, pontosabban a Kongresszus számos pénzéhes tagja keresztül vitte, hogy helyreállítsák a Bank of United States működését. Ezeket a törvényhozókat kezessé tette az a körülmény, hogy három olyan választási kampányon is keresztül kellett menniük, amelyet a bankárok nem pénzeltek. Tyler elnök követve elődjének Harrison-nak a kívánságát, megvétózta a Kongresszus által hozott törvényt. Ezt a vétót is jóváhagyta a Kongresszus minősített többsége. A londoni pénzoligarchia természetesen dühös volt, de nem engedhetett meg magának egy második háborút Amerikával, mivel éppen ekkor már érlelődőben volt az első ópium háború Kínával.
Terv Amerika kettéosztására
Nathan
Rothschild 1836-ban - viszonylag fiatalon - 59 éves korában
váratlanul elhunyt. A pénzoligarchia uralkodói jogara azonban nem
Nathan 28 éves fiának Lionel-nek a kezébe került, hanem Nathan
franciaországi testvére James, a párizsi központi bank feje lett
az utóda. Amikor az amerikai Kongresszus érvényben tartotta Tyler
elnök vétóját, a szabadkőműves Henry Palmerston brit
külügyminiszter Párizshoz fordult segítségért. Palmerston a
kormány tagjaként keményen dolgozott az angol szabadkőműves
kábítószer lobby érdekében, és James Rothschild tudomására
hozta: kész együttműködni a francia szabadkőművességgel, hogy
az amerikai pénzrendszer feletti ellenőrzést csellel szerezzék
meg. James Rothschild haladéktalanul javaslatot terjesztett elő a
francia szabadkőművesség Legfelsőbb Tanácsához emlékeztetve
annak pénzember tagjait, hogy milyen könnyedén tudták megnövelni
vagyonukat a napóleoni háborúk idején. Miközben Európa és
Nagy-Britannia számos részéről érkező vezető szabadkőművesek
számára hat szabadkőműves fesztivált rendeztek Párizsban 1841
és 1845 között, a francia szabadkőművesség ugyancsak hat
Legfelsőbb Tanácsi megbeszélést tartott. Ezeken megvitatták
Amerika felosztásának lehetséges módozatait. Az itt először
formát öltő terv került kivitelezésére az amerikai polgárháború
kirobbantásával.
Az angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával, beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19. század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom beindításával kellett álcázni. A színlelő program előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik élén a párizsi Rothschildok álltak.
Giuseppe Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit (élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge (páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba, miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt. Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand Lodge of Massachusetts-ben.
1852 választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében. Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America" (Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt. Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll, és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni, hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában: "Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő (Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is teljesítse."/11/
Pierce megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában. Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan, amilyenre vágytunk."
Kossuth csak eszköz volt
Kossuth Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.
Kossuth a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával, mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is. A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása, amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.
Miután csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867. márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír erről a problémáról:
"...az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál (elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."
"...Mi nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."
"Ha pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."
"A világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia számára ásott."/12/
Kossuth 1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben igazságügyi miniszter volt:
"Az idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész, a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával, egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja rántani, ha a véletlen nem menti."/13/
A véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c. munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni diktátumok kikényszerítésében./14/
Kossuth csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.
Az amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei
Pierce elnök elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig) nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé. Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel, hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium kereskedelemben.
Caleb Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt, számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt, hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól (aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től 1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat. Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült Államokba. Itt Northern Securities néven működött tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan 1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.
Így pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között volt Giuseppe Garibaldi olasz tábornok, valamint a levert magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos, továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak. Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába. Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan, akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború lehetett.
Ezt az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az előkészítésében. Sanders maga hírszerző hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak. Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert Pike-ot választották ki.
Pike az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja, amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá, hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését, üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a 4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere. Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt 1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította. Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai, akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra, hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás "Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak" nevezni.
1854-ben Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle" (az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle" megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak" nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a következő olasz kifejezésből származik: Mazzini autorizza furti, incendi e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)
Az egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény, amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás, előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot, hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James Brown, irányításával.
Mivel James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke. James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején. Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.
1857 januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A. Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére. Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt, közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.
A déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia
Miután Buchanan lett az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe. Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860 márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól, aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely megszervezte a konföderációt.
Buchanan elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861 januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt, mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt. Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli szabadkőműves John C. Breckingridge lett. Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában. Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a konvencióról és megalakították a saját külön jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során 1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves, megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban. Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki kormányában.
Ebből a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik, hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam, amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre, követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113 nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista lázadók.
1860. december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította. Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz. Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861. január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két szabadkőműves: John Slidell és Pierre Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt. Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton Chaitkin "Treason in America" ("Árulás Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek. Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/
Összesen tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt 1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének, Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult. Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget, Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a merényletet követő bűnügyi nyomozás során.
A szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai
Miután a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek, amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását, felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.
Anglia és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal, hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén -, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy amerikai kikötőbe.
A cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere, William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban az időben teljesen értéktelennek számított földterület - Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a "Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.
Lincoln, aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával, és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből. Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében. London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból. A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani, hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P. Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni ezt a rendkívül fontos kérdést.
Az angol szabadkőművességnek szüksége volt az amerikai szabadkőművesek támogatására azért, hogy végre tudják hajtani tervüket Amerika pénzügyi gazdasági ellenőrzésének a megszerzésére. Ehhez azok az amerikai szabadkőművesek nyújthattak segítséget, akik politikai és ezoterikus-fiktív hatalom megszerzése érdekében készek voltak az amerikai nemzet érdekeinek az elárulására. A pénzoligarchia választása Caleb Cushing-ra és Albert Pike-ra esett. Pike volt az, aki számos más szabadkőműves támogatását megszerezte, köztük az olaszországi carbonari mozgalom vezetőjének, Giuseppe Mazzininak az együttműködését. Mazzini az olasz Grand Orient nagymestereként biztosította a forradalmi szellemet ahhoz a színlelő programhoz, amelyet a pénzoligarchia - - kialakult módszerei szerint - mindig beindít az eredeti, vagyis a valódi célját szolgáló program álcázására. A pénzoligarchia íratlan alkotmányának legfontosabb szabálya, hogy a nem beavatottak számára a szabadkőműves pénzoligarchia és hálózata nem is létezik, és aki ennek ellenkezőjét állítja, az csupán képzelődik és teljesen alaptalan "összeesküvési elméleteket" állít fel. A titkolódzás ugyanis a pénzoligarchia hatalmának egyik fundamentuma. Ezt a mindent átható titkolódzást azonban csak valódi céljainak az elhallgatásával, beindított stratégiai programjainak más álcázó programokkal való elfedésével tudja biztosítani. A pénzoligarchia a 19. század közepére már nem látott más lehetőséget az amerikai pénzrendszer kisajátítására, mint az Egyesült Államok felosztását. Ezt az igazi célját forradalmi mozgalom beindításával kellett álcázni. A színlelő program előkészítését Albert Pike, az amerikai skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a szuverén nagymestere, továbbá Caleb Cushing, az északi illetékességű szabadkőműves hálózat egyik vezetője vállalta. A déli lázadókat a londoni szabadkőműves bankárok finanszírozták. Az Uniót védelmező északiakat pedig a párizsi szabadkőműves bankárok. Az egyik csoport élén a londoni Rothschildok, a másik élén a párizsi Rothschildok álltak.
Giuseppe Mazzini a pénzoligarchia megbízásából 1851-ben kezdte meg a polgárháború előkészítését az észak-amerikai Egyesült Államokban. Első lépésként elhatározta olyan forradalmi csoportok létrehozását az országban, amelyek a rabszolgaság felszámolását helyezik a politikai közélet vitáinak a középpontjába. Mazzini legközelebbi munkatársát Adriano Lemmit (élt 1822-től 1896-ig) és az ekkor emigrációban élő nagy magyar politikust, Kossuth Lajost (élt 1802-től 1894-ig) bízta meg azzal, hogy szervezzék meg az Egyesült Államokban a "Young America" ("Fiatal Amerika") páholyokat. A pénzoligarchia valódi programját álcázó és céljait elfedő eme színlelő program koordináló központja a Cincinnati Lodge (páholy) No. 133 volt. Lemmi még 1851-ben visszatért Londonba, miközben Kossuth Lajos továbbra is az Egyesült Államokban maradt. Amint azt a történelemből tudjuk, Kossuth egy nagyszabású körutazás keretében számos szabadkőműves páholyt meglátogatott és segítséget nyújtott az amerikai szabadkőműves hierarchiának ahhoz, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat a forradalmi mozgalomban való részvételre. A szabadkőműves dokumentumok tanúsága szerint Kossuth beszédet mondott az indianapolisi Center Lodge (páholy) No. 23-ban, majd látogatást tett a St. John's Lodge No. 1-ben, és 1852. május 10-én a Grand Lodge of Massachusetts-ben.
1852 választási év volt az Egyesült Államokban. A demokratapárti jelölő konvenció zsákutcába jutott, mert a vezető elnökségre pályázók nem tudtak egyezségre jutni a rabszolgaság kérdésében. Végül Franklin Pierce-t választották, mint kompromisszumos jelöltet, mert ellenezte az amerikai társadalmat megosztó erőteljes rabszolgaellenes agitációt. Kossuth, aki vendégként tartózkodott az Egyesült Államokban, felvette a kapcsolatot Franklin Pierce-szel és felajánlotta neki a "Young America" (Fiatal Amerika) mozgalom propaganda-szolgálatait. Az elnökjelölt Pierce legfőbb kampány-jelszava a megosztottság felszámolása, és az amerikai társadalom egységének a helyreállítása volt. Kossuth az elnökjelölt által szorgalmazott társadalmi egység melletti kiállásért azt kérte cserébe, hogy Pierce elnökként helyezze fontos politikai pozíciókba az általa megjelölt személyeket. Franklin Pierce, aki nem volt szabadkőműves, nem volt tisztában azzal, hogy a "Young America" mozgalom a szabadkőművesség irányítása alatt áll, és tagjait arra készítették fel, hogy az elnökválasztást követően fokozzák az amerikai társadalmat végletekig megoszló vitát a rabszolgaság kérdésében. Pierce ugyancsak nem volt tisztában azzal, hogy a Kossuth által átadott listán szereplők egyrészt szabadkőművesek, másrészt olyan szabadkőműves operatív személyek, akiknek megbízatása az Észak és a Dél közötti ellentét végsőkig való kiélezése, végül polgárháború kirobbantása. Azért, hogy ezt a feladatot hatékonyan végrehajtsák, szükséges volt, hogy Pierce kulcspozícióba helyezze őket. Pierce annyira elnök akart lenni, hogy elfogadta Kossuth ajánlatát. Giuseppe Mazzini maga is megerősíti, hogy Pierce hajlandó volt elfogadni Kossuth segítségét, valamint a szabadkőműves operatív személyek hálózatának a támogatását. Ezt írja Mazzini a naplójában: "Kossuth és én együttműködünk azokkal a német származású személyekkel (Young America) az Egyesült Államokban, az ő (Pierce) megválasztása érdekében olyan meghatározott feltételek között, amelyeket ő elfogadott. Ezekből a feltételekből már annyit teljesített, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többit is teljesítse."/11/
Pierce megválasztása 1953-ban az Egyesült Államok 14. elnökévé, egy új forradalmi mozgalom beindítását is jelentette Amerikában. Pierce koalíciós elnökként mind déli ültetvényeseket, mind északi üzletembereket kinevezett kormány tagjává. Mazzini megjegyezte naplójában: "Csaknem valamennyi kinevezése olyan, amilyenre vágytunk."
Kossuth csak eszköz volt
Kossuth Lajos az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc vezetőjeként a pénzügyi szuverenitás nemzeti kézben tartásának a politikáját követte és a végsőkig ellenállt az Osztrák Nemzeti Banknak, - amely a Rothschild dinasztia bécsi ágának a magántulajdonában volt, - hogy pénzkibocsátási és hitelezési monopóliumát, és vele együtt kamatszedő magánpénzrendszerét Magyarországra is kiterjessze. Ez az országot már akkor adósságfüggésbe, és véget nem érően kamatjáradék fizetésére kényszerítette volna. Kossuth igaz magyar hazafiként keményen ellenállt ennek a törekvésnek, és az önálló magyar pénz kibocsátását választotta. A Kossuth-bankó rendkívül sikeresnek bizonyult, és döntően hozzájárult a szabadságharc sikereihez.
Kossuth a magyar forradalom és szabadságharc idején nem volt szabadkőműves. De mind az angolszász, mind a francia vezetésű szabadkőművesség rokonszenvezett személyével és politikájával, mivel a katolikus egyház egyik legfőbb támaszának számító Habsburg dinasztia ellen harcolt. A szabadkőművesség nem ismeri el Jézus isteni eredetét, tehát a keresztény vallás legalapvetőbb kérdésében eltérő az álláspontja. De ellensége a katolikus egyháznak a szabadkőművesség elődjének számító Templomos Lovagrend pápai felszámolása és vezetőinek kivégzése miatt is. A szabadkőművesek célja egy szekuláris világállam létrehozása, amelyben az uralkodó dinasztiáknak és a születési arisztokráciának át kell adniuk a főhatalmat a szabadkőműves pénzoligarchiának és az általa kiválasztott politikai vezetőrétegnek. A fiktív pénzdemokráciának ez a gondosan kiválasztott elitje aztán demokratikus technikákkal biztosítja a szabadkőműves pénzarisztokrácia autokratikus uralmát. A katolikus és a dinasztikus Habsburg birodalomnak tehát el kellett tűnnie, mivel két okból is útjában állott a szabadkőműves pénzoligarchia stratégiai célkitűzéseinek.
Miután csatlakozott az emigrációban a szabadkőművességhez, Kossuth tudta, hogy az osztrák birodalom halálra van ítélve, mert a nemzetközi szabadkőművesség meg akar szabadulni tőle. 1867. márciusában, a "Negyvenkilencz" c. lap hasábjain így ír erről a problémáról:
"...az osztrák sas átokterhes társasága gyengékké teszen, mert belerőnket megoszlatja, természetese barátainkat, sőt polgártársaink egy részét is, ellenségeinkké teszi; isolál (elszigetel) a világtól, elkülönít azoknak az érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, és nem hágy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégetik, - égve magunk is."
"...Mi nem, mint osztrák ellenségek, hanem mint osztrák bűnrészesek fogunk számba vétetni. Magyar légióról többé nem lesz szó, hanem lesz szó cseh, horvát, szerb, oláh légióról."
"Ha pedig (Ausztria) legyőzetik, sikertelen kísérlete a birodalmat szét fogja bomlasztani úgy, hogy a szerte omló romok súlya Magyarországot is eltemeti, mert a szétbomlásnál mi nem mint önálló tényezők jelenendünk meg, kikkel számolni kell: hanem mint préda, mellyel a győztesek rendelkezendnek."
"A világ az országgyűlés után ítél; 's azt hiszi, hogy a magyar nemzet testestől lelkestől szerelmes az osztrák uralomba, 's mert ezt hiszi, mint osztrák-barát fog nemzetünk számba vétetni, a legközelebbi európai válságnál 's így vétetvén számba belelöketik a sírba, melyet a történelem az osztrák dynastia számára ásott."/12/
Kossuth 1868. szeptember 12-én ezt írja Vukovics Sebőnek, aki 1849-ben igazságügyi miniszter volt:
"Az idők elmúltak édes Barátom midőn a dynastiák közössége a nép érdekek közösségének a hiányát pótolhatná. Austria elvész, a legelső crisisnél elvész; s Magyarország oly helyzetet teremtett magának, hogy vele együtt fog elveszni. Ha Magyarország önmagához hű marad, hivatva volt volna e felbomlás alkalmával, egy új alakulás támpontját képezni; - de így lovagjává szegődvén egy veszett ügynek, ezt lehetetlenné tette; a bomlasztó elemeket magától el, s oly irányba erőszakolta, mely mellett Ausztria kikerülhetetlen bukása Magyarországot is magával fogja rántani, ha a véletlen nem menti."/13/
A véletlen nem mentette meg Trianontól Magyarországot. Fejtő Ferenc a "Rekviem egy hajdanvolt birodalomért" c. munkájában meggyőzően bizonyítja, hogy a nemzetkőzi szabadkőművességnek sorsdöntő szerepe volt az első világháború ideológiai háborúvá történő átalakításában, valamint nemzetközi jogi elveket felrúgó versaillesi és trianoni diktátumok kikényszerítésében./14/
Kossuth csak Amerikában lett szabadkőműves és nem ért el magas fokozatot. Alappal feltételezhetjük, hogy a szabadkőműves pénzoligarchia akkor sem avatta be a legmagasabb rangú szabadkőművesek által ismert szupertitkos céljaiba, amikor az Egyesült Államokba küldte. A pénzoligarchiának csupán színlelő-programja magasztos céljainak a hirdetésében volt szüksége a köztiszteletben álló és kiváló szónok magyar politikusra. Maga a szabadkőművesség pedig csaknem hű tükre a nem szabadkőműves, profán világnak. Sokféle irányzata van, és számtalan belső ellentét feszíti. Soraiban ugyanúgy megtalálhatók a világ jobbításán fáradozó tisztességes emberek, mint látható világunkban. Kossuth igaz magyar hazafi és tisztességes ember volt, még akkor is, ha a láthatatlan hatalmak időnként eszközként használták titkos céljaik eléréséhez.
Az amerikai Észak és a Dél szabadkőművesei
Pierce elnök elsőként Caleb Cushing-ot (élt 1800-tól 1879-ig) nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé. Cushing nemcsak a szabadkőművesség északi illetékességű hálózata révén állt kapcsolatban az angol szabadkőművességgel, hanem a brit ópium kereskedelem révén is, mivel apja gazdag hajótulajdonos volt, unokatestvére, John Perkins Cushing, pedig résztvett a Kínával folytatott - jogellenesnek tekinthető - ópium kereskedelemben.
Caleb Cushing, aki a Newburyport-i St. John's Lodge (páholy) tagja volt, számos írásában támadta a rabszolgaságot. Az Egyesült Államok igazságügyi minisztereként ő volt a polgárháború legfőbb előkészítője. Első szabadkőműves megbízatása az volt, hogy George Peabody brit szabadkőműves bankártól (aki a londoni Rothschild-ház amerikai megbízottja volt) pénzt juttasson el a "Young America" tagjaihoz, akik az elnökválasztást követően egyre hangosabban követelték az Egyesült Államok felosztását. Az Angliában óriási bankvállalkozással rendelkező Peabody az, aki felfogadta szolgálatába az idősebb John Pierpont Morgan-t (élt 1837-től 1913-ig), hogy kezelje az Egyesült Államokba átutalt pénzalapokat. Peabody halálát követően Morgan átvette a pénzügyi vállalkozás irányítását, és székhelyét áttette Angliából az Egyesült Államokba. Itt Northern Securities néven működött tovább. 1869-ben Morgan Londonba utazott és formálisan is megállapodott a N. N. Rothschild Company-val, hogy képviselni fogja érdekeit az Egyesült Államokban. Amikor idősebb Morgan 1913-ban meghalt, akkor hasonló nevű fia vette át a Morgan pénzügyi érdekeltség irányítását. Peabody pénzügyi alapjait Londonban az ottani amerikai konzulátuson alkalmazásban lévő George Sanders kezelte, akit Pierce elnök nevezett ki erre a tisztségre. Sanders maga nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért és ezért londoni otthona az európai szabadkőműves forradalmárok egyik találkozóhelyévé vált.
Így pl. 1854. február 24-én Sanders a következő nagytekintélyű szabadkőműveseket látta vendégül otthonában: Giuseppe Mazzinit az olasz karbonárik főnökét, aki - több kutató állítása szerint - Adam Weishaupt halálát követően az Illuminátus Rend vezetője is lett. A vendégek között volt Giuseppe Garibaldi olasz tábornok, valamint a levert magyar szabadságharc vezére, Kossuth Lajos, továbbá Arnold Ruge, aki Marx Károllyal együtt a szerkesztője volt a Junges Deutschland nevű forradalmi magazinnak. Ott volt még Felice Orsine, Mazzini egyik terrorista ügynöke, valamint az orosz Alexander Herzen, aki az anarchista Mihail Bakunyint, az orosz anarchisták későbbi vezérét szervezte be Mazzininak a "Fiatal Oroszország" mozgalmába. Jelen volt még ugyanezen a találkozón az Egyesült Államok akkori londoni nagykövete, a szabadkőműves James Buchanan, akit a pénzoligarchia már ekkor kiválasztott az Egyesült Államok következő elnökévé. A történészek eddig nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, hogy mi volt ennek a találkozónak az igazi természete, célja, és milyen témák kerültek itt megvitatásra. A kérdés kutatói a mai napig csak az utóbb bekövetkezett eseményekről próbálnak a tanácskozás témájára visszakövetkeztetni. Az egyik központi kérdés - nagy valószínűséggel - a hamarosan kirobbanó amerikai polgárháború lehetett.
Ezt az is alátámasztja, hogy a nyolc jelenlévő közül öt személy közvetlenül is részt vett a déliek lázadásának az előkészítésében. Sanders maga hírszerző hálózatot működtetett a déli konföderációban a polgárháború ideje alatt. A háború után Sanders és kanadai kémjei gyanúba keveredtek, mert állítólag közreműködtek az Abraham Lincoln elleni merénylet előkészítésében. Később ezeket a vádakat elejtették, de Sanders menekültként egyik helyről a másikra vándorolt, és ez továbbra is gyanússá tette személyét. Tény viszont, hogy a "Young America" mozgalom rabszolgaság ellen fellépő abolicionistáit Sanders, Peabody, Morgan és Caleb Cushing finanszírozta abból a célból, hogy kirobbantsák a polgárháborút. Sanders volt az, aki átutalta Peabody pénzeszközeit Morgannak, Morgan pedig továbbadta Cushingnak. Egyidejűleg Cushing előkészítette a skót rítusú szabadkőművesség déli illetékességű hálózatának a brit ellenőrzés alá helyezését. Ez azért nagy teljesítmény, mert a szabadkőművességnek ez a hálózata eredetileg a francia szabadkőművességtől kapta meg az alkotmányát és annak irányítása alatt működött. E feladat végrehajtására Albert Pike-ot választották ki.
Pike az 1820-as években lett Cushing szabadkőműves protezsáltja, amikor még iskolaigazgató volt szülővárosában, a Massachusetts állambeli Newburyport-ban. 1853. március 20-án, két héttel rá, hogy Cushing megkapta igazságügyi miniszterré való kinevezését, üzenetet küldött Pike-nak, aki akkor az Arkansas állambeli Little Rock-ban élt, hogy menjen Charleston-ba. Pike itt, Dél-Carolina államban kapta meg a magasabb szabadkőműves fokozatokat egészen a 4-től a 32. fokozatig és nem mástól, mint a híres Albert Gallatin Mackey-től, aki a szabadkőművesség egyik legtekintélyesebb vezetője és történetírója volt. Ezt követően Mackey látta el instrukciókkal Pike-ot, aki 1857-ben New Orleans-ban kapta meg a 33-as fokozatot és már 1859-ben ő lett a skót rítusú szabadkőművességnek az Egyesült Államok Déli Területein illetékes Legfőbb Tanácsának a Szuverén Nagymestere. Így az északi szabadkőművesség, amely az angol szabadkőművesség fennhatósága alá tartozott, az ellenőrzése alá vonhatta riválisát. A szabadkőművesség északi illetékességű hálózatát a brit hírszerzés számára dolgozó J. J. Gourgas (élt 1777-től 1865-ig) 33-as fokozatú szabadkőműves irányította. Gourgas a maga hálózatát a 19. század kezdetén hozta létre a brit hírszerzés helyi központjaként. 1813 nyarán, amikor Gourgas szervezetét véletlenül felfedezték a déli hálózat tagjai, akkor közölte velük: "Az Egyesült Államok nagy páholyainak az angliai szimbolikus nagy páholy nyomdokait kell követniük, és óvakodniuk kell, hogy külföldi kapcsolatok és levelezések révén ne váljanak előbb-utóbb franciabaráttá."/15/ Noha a déli illetékességű szabadkőművesség tudatában volt, hogy az északi brit fennhatóság alá tartozik, Gourgas engedélyt kapott arra, hogy az Ohio és a Mississippi folyóktól északra és keletre is tevékenykedhessen. Ma ezt a szabadkőműves hálózatot szokás "Eastern Establishment"-nek, "Keleti Hálózatnak" nevezni.
1854-ben Gourgas segítette a szabadkőműves Killian Van Rensselaer-t Cincinnati-ban létrehozni a "Knights of the Golden Circle" (az "Aranykör Lovagjai") című szabadkőműves frontszervezetet. A "Knights of the Golden Circle" megalakulása után nyomban beolvasztotta magába a "Young America" tagjait, és ez vált a későbbiekben a szakadár déli konföderáció hadseregének az elődszervezetévé. A Golden Circle lovagjai az amerikai Ohio, Indiana és Illinois államokon keresztül haladtak, majd pedig a Mississippi folyó mentén elérték a Mexikói-öblöt déli irányban, keleti irányban pedig Maryland és Virginia államot. Délre és keletre nyomulásuk során "váraknak" nevezett rezidenciákat hoztak létre, és folyamatosan toborozták az önkénteseket. Így pl. a szabadkőműves John Quitman Jacksonban nyitott egy ilyen várnak nevezett kirendeltséget Mississippi államban. Albert Pike pedig New Orleansban. Ez az a város, amelyen keresztül aztán Guiseppe Mazzininak a maffiája behatol az Egyesült Államokba a polgárháborút követő időszakban. (A mafia mozaikszó a következő olasz kifejezésből származik: Mazzini autorizza furti, incendi e attentati, magyarul: Mazzini feljogosít a rablásra, gyújtogatásra és a merényletre.)
Az egyik ilyen frissen beszervezett személy, akit beavattak a "Knights of the Golden Circle" tagjai sorába, a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok volt, aki a West Point katonai akadémián végzett és Louisiana állam politikai vezetőjének, a szabadkőműves John Slidell-nek volt a sógora. A történelemkönyvek tanúsága szerint Beauregard-nak tulajdonítják a polgárháború kirobbantását, mivel 1861-ben a Fort Sumter erőd ellen indított meglepetésszerű támadást ő indította el. De még jóval a Fort Sumter-i támadást megelőzően Caleb Cushing már felismerte, hogy földrajzilag túlságosan messze van egymástól a rabszolgaellenes Észak és a rabszolgapárti Dél ahhoz, hogy polgárháborút kezdjen a rabszolgaság kérdésében fennálló ellentét miatt. Ellenségeskedést kellett szítani egymás közvetlen közelében lévő szomszédok között, mielőtt kitörhet egy országos szintű háború. Egy ilyen ellenséges szembenállás létrehozására alkalmas eszköznek bizonyult a "Kansas-Nebraska Act". Ez a törvény, amelyet Pierce elnök idejében elfogadott az amerikai törvényhozás, előírta, hogy a Nebraska Territory-nak nevezett közigazgatási egységet fel kell osztani két önálló Kansas-i és Nebraska-i területre. Ezeknek a lakói aztán önállóan eldönthették, vajon megengedik-e területükön a rabszolgaságot vagy sem. A törvény elfogadásával pontosan azt történt, amire kitervelői és elfogadtatói előre számoltak. Gyújtogatások és gyilkosságok által kísért zavargásokra került sor, amelyeket nagyrészt a rabszolgaság párti Missouri lakosok rendeztek. Ezt a fehér abolicionisták, vagyis azok, akik ellenezték a rabszolgaságot, hidegvérű gyilkosságokkal torolták meg parancsnokuk, James Brown, irányításával.
Mivel James Brown (élt 1800-tól 1859-ig) nem eléggé ismert, ezért a pontosabb kép megrajzolása érdekében szükséges elmondani, hogy felnőtt életének döntő részét különböző titkos társaságok soraiban töltötte. Így tagja volt az Oddfellows, a Sons of Temperance, valamint a szabadkőműves szervezeteknek. Brown 1821-ben az Ohio állambeli Hudson Lodge-ban nyerte el a mesterfokozatot, ahol később diakónusi funkciót is betöltött. 1830-ban, amikor szabadkőművesség-ellenes hullám söpört végig az Egyesült Államokon, kilépett a szabadkőművességből. Caleb Cushing ennek ellenére James Brown-t találta a legalkalmasabbnak arra, hogy kirobbantsa a lázadást a déli államokban. Abból indult ki, hogy a szabadkőművességből szervezetileg kilépett Brown-t senki nem fogja azzal gyanúsítani, hogy a szabadkőművesség ügynöke. James Brown hamarosan csatlakozott a Mazzini által létrehozott Young America organizációhoz a Pierce kormányzat idején. Pénzügyileg a bostoni és a new-yorki John Jacob Astor érdekeltség támogatta. James Brown, miután megkapta Caleb Cushingtól az utasításokat, tudatosan megkezdte a polgárháborúra való bujtogatást Amerikában.
1857 januárjában a szabadkőműves James Buchanan-t választották Franklin Pierce utódjául az elnöki pozícióba. John A. Quitman, a Mississippi állami szabadkőművesség atyja, - a déli szecesszionisták vezére - képviselte államát az amerikai képviselőházban. Quitman volt kijelölve a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatának a nagymesteri tisztségére. Mivel 1858 nyarán mérgezés következtében hirtelen meghalt, közeli barátja Albert Pike - akinek Cushing volt a mentora, - vette át a déli szabadkőművesség vezetését. Ezzel Albert Pike került a déli szecesszionisták vezéri tisztségébe.
A déli konföderáció és a szabadkőműves pénzoligarchia
Miután Buchanan lett az Egyesült Államok elnöke, azokat nevezte ki a kormányzati kulcspozíciókba, akikről bizonyos volt, hogy beindítják a Dél lázadását. Így került az igazságügyi miniszteri pozícióba a szabadkőműves Edwin Stanton Pennsylvania-ból, aki később belekeveredett az Abraham Lincoln elnök elleni merényletbe. Buchanan pénzügyminiszterré a Georgia állambeli szabadkőműves Howell Cobb-ot nevezte ki. Cobb 1860 márciusában nyeri el a 33-as fokozatot, mégpedig Albert Pike-tól, aki ekkor a Georgia-i szecesszionisták vezére, és aki elnökölt azon az Alabama állambeli Montgomerry-ben tartott konvención, amely megszervezte a konföderációt.
Buchanan elnök a hadügyminiszteri tisztséget a szabadkőműves John B. Floyd-nak adta, aki a Virginia-i Richmond páholyának volt a tagja. Két héttel az 1860-as elnökválasztást megelőzően, Floyd aláírt egy szerződést a Dél Carolina állam kormányzójával William Gist-tel, és eladott neki tízezer amerikai puskát Dél Carolina állam részére. 1861 januárjában Floyd ellen vádat emeltek a fővárosban, Washington D. C.-ben, mert hadügyminiszterként fegyvereket juttatott a szecesszionista vezetőknek. Floyd azonnali tárgyalást követelt, mert jól tudta, hogy a képviselőház illetékes bizottsága, amely szabadkőművesekből állt, fel fogja menteni. Ez így is történt. Még ugyanebben az évben Floyd a konföderációs hadsereg dandártábornoka lett. Buchanan alelnöke pedig a Kentucky állambeli szabadkőműves John C. Breckingridge lett. Breckingridge részt vett a demokrata párt Charsleston-ban tartott elnökjelölő gyűlésén a déli szabadkőművesség központjában. Ezt az elnökjelölő gyűlést az északi szabadkőművesség képviselője Caleb Cushing vezette. Az ő irányítása alatt a mexikói öböllel határos tagállamok küldöttei kivonultak a konvencióról és megalakították a saját külön jelölőgyűlésüket, amelynek elnökévé Cushingot választották meg. A szecesszionisták Breckingridge-t választották elnökjelöltükül. Az elnökségért folytatott kampánya során 1860 márciusában Breckingridge megkapta a legmagasabb szabadkőműves rangot, a 33. fokozatot Albert Pike-tól. Ezzel egyidejűleg zajló elnökjelölő konvencióján a republikánus párt Abraham Lincoln-t választotta elnökjelöltnek. Lincoln, aki nem volt szabadkőműves, megnyerte a választást. Breckingridge pedig Kentucky állam szenátora lett. A polgárháború kezdetén Breckingridge erőteljesen védelmezte a Délt a washingtoni szenátusban. Hamarosan azonban a konföderáció szolgálatába lépett, és ezért a szenátus kizárta a soraiból 1861 decemberében. A konföderációs államok elnöke, a szabadkőműves Jefferson Davis, Breckingridge-t hadügyminiszterré nevezte ki kormányában.
Ebből a talán túl részletesnek is tűnő áttekintésből kiviláglik, hogy Albert Pike Lincoln elnökké választását követően azonnal hozzálátott az elszakadási folyamat beindításához. 1860. december 20-án, pl. Dél Karolina állam a déli szabadkőművesség központja volt. Ez volt az első tagállam, amelyik deklarálta a kilépését az Unióból. Ugyanezen a napon Mississippi állam, amelynek szecesszionista szervezetét John A. Quitman skót rítusú szabadkőműves hozta létre, követte Dél Karolina példáját. Még ugyanezen a napon a szabadkőműves James Floyd - még Buchanan elnök hadügyminisztereként - intézkedett arról, hogy Pittsburg-ből 113 nehéz tüzérségi lőfegyvert és 11 ágyút szállítsanak át a Mississippi-ben lévő Schipland, valamint a texasi Galveston erődjébe, nyilván azért, hogy ezeket könnyűszerrel megszerezhessék a déli szecesszionista lázadók.
1860. december 22-én Florida állam is csatlakozott az elszakadó államokhoz, az akciót David Lavy Yulee szenátor irányította a Gainesville-i szabadkőműves páholy tagja. Alabama következő a sorban, majd őt követi Georgia. Ez utóbbi tagállam elszakadását Howell Cobb - Buchanan elnök pénzügyminisztere - és Robert Toombs irányította. Toombs hamarosan a konföderáció első külügyminisztere lesz. Mindketten szabadkőművesek voltak, és polgárháborút követően mindketten megkapták a tiszteletbeli 33-as fokozatot. Lousiana 1861. január 7-én lépett ki az Unióból, ugyancsak két szabadkőműves: John Slidell és Pierre Soule irányításával. Soule is megkapta a polgárháború után a 33. fokozatot. Sam Houston, Texas szabadkőműves kormányzója, a felfegyverzett Golden Circle lovagok ezrei által támogatva 1861. februárjában deklarálta elszakadását az Uniótól. 1861. április 12-én a szabadkőműves P.T. Beauregard tábornok - a Golden Circle Lovagok tagja, parancsot kapott, hogy támadja meg a Dél Karolina államban fekvő Fort Sumter erődöt. Ezzel megkezdődött a polgárháború. Anton Chaitkin "Treason in America" ("Árulás Amerikában") című, 1984-ben New Yorkban megjelent könyvében megállapítja: amikor Lincoln váratlanul elrendelte az országos mozgósítást, hogy leverje a lázadást, akkor a Golden Circle lovagjai fegyveres akciókat hajtottak végre északon, és hírszerzési tevékenységet folytattak a hasonló csoportosulásokkal, amelyek azonban különböző neveket viseltek. Igazi nevét, hogy "ősi és elfogadott skót rítusú szabadkőművesség", egyik sem viselte./16/
Összesen tizenegy déli tagállam vált ki az Egyesült Államokból, a konföderáció zászlaján mégis tizenhárom csillag volt, mivel a tizenhármas szám szent szabadkőműves szám. (New York városának a felhőkarcolóiban ma sem található 13. emelet!) Ez a szent szám jelezte a beavatottaknak, hogy a déli államok kiválása az Unióból a skót rítusú szabadkőművesség déli hálózatához tartozó templomos lovagok által kezdeményezett akció volt. Lincoln elnököt 1861. március 4-én iktatták be hivatalába, kormányának tagjai közé bevette a szabadkőműves Edwin Stantont, elődjének, Buchanan elnöknek az igazságügyi miniszterét. Edwin Stanton hadügyminiszterré való kinevezése sorsdöntő hibának bizonyult. Amikor Lincoln Washingtonba utazott, hogy átvegye az elnökséget, Winfield Scott tábornoknak sikerült elhárítania a szabadkőműves Golden Circle lovagjainak az első merényletét Lincoln élete ellen. A második merénylet sikerült és kioltotta az elnök életét. Edwin Stanton bűnrészességére is fény derült a merényletet követő bűnügyi nyomozás során.
A szabadkőműves bankok és az Egyesült Államok északi tagállamai
Miután a polgárháború kitört, azok a brit szabadkőműves érdekeltségek, amelyek finanszírozták a déli szakadárok lázadását, felajánlották Lincolnak is ugyanezt a segítséget, ha engedélyezi számukra egy központi bank felállítását. Lincoln, aki ügyvédként átlátott az összefüggéseken, ezt az ajánlatot visszautasította, mert felismerte, hogy ha elfogadja, akkor az Egyesült Államokban bevezetésre kerül a magánkibocsátású fedezetlen pénz, amelynek a használatáért az azt kibocsátó magánbankoknak kamatot kell fizetni. Lincoln úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok maga is ki tudja bocsátani a saját maga papírpénzét kamatmentesen és adósságmentesen és ennek megfelelően 1862. februárjában az amerikaiak kézbe vehették a Lincoln által kibocsátott zöld színű dollárt, a "Greenback"-et.
Anglia és Franciaország - arra számítva, hogy Lincoln elutasítja egy magán központi bank engedélyezését - úgy vonultatta fel haderejét, hogy nyomást gyakorolhasson a Lincoln kormányra egy olyan amerikai központi bank létrehozása érdekében, amely az európai és a brit szabadkőműves bankárok közös ellenőrzése alatt állna. 1861. november 8-án a londoni kormány 8000 főnyi csapatkontingenst küldött Kanadába. Ezzel egyidejűleg pedig francia katonák szálltak partra Mexikóban. A francia intervenciós csapatok arra kényszerítették a mexikóiakat, hogy császárrá válasszák Ferenc József osztrák császár Maximilián nevű testvérét, azaz a Habsburg uralkodóház egyik tagját. Maximilián egyszerre volt szabadkőműves és katolikus, de a szabadkőművességhez sokkal szorosabb szálak fűzték, mint katolikus vallásához. Maximilián természetesen minden rendelkezésére álló eszközzel elősegítette, hogy a franciák Mexikó területéről kiindulva avatkozhassanak be az Egyesült Államok ellen folyó akcióba. Lincoln elnök tisztában volt azzal, hogy a londoni és a párizsi kormánynak ezt a manőverét az európai kontinens és a brit bankárok támogatják és céljuk rákényszeríteni az Egyesült Államokra egy irányításuk alatt álló központi bankot. A bekerítéstől félő amerikai elnök ekkor kényszerűségből II. Sándor orosz cárhoz fordult segítségért. Oroszország ebben az időben már nagy haditengerészeti erővel rendelkezett és a cár ígéretet tett a szorongatott helyzetbe került Lincolnak - még a háború kezdetén -, hogy segítséget fog nyújtani neki. II. Sándor parancsot adott az orosz birodalmi haditengerészetnek, hogy hajózzon át a keleti parti New York és a nyugati parti San Francisco kikötőjébe. Az orosz hadihajók 1863. szeptemberében érkeztek meg a két nagy amerikai kikötőbe.
A cár természetesen nem ingyen segített a washingtoni kormánynak. A polgárháborút követően II. Sándor egy 7,2 millió dollárról szóló számlát küldött az amerikai kormánynak, amelynek azonban nem volt felhatalmazása a számla kiegyenlítésére, mivel az Egyesült Államok törvényhozása a Kongresszus soha nem hagyta jóvá az orosz hadiflotta felbérelését. Lincoln külügyminisztere, William H. Seward, egy közismerten szabadkőműves-ellenes politikus, aki anti-maszon programmal pályázott szenátori tisztségre, úgy oldotta meg ezt a jogi problémát, hogy egy abban az időben teljesen értéktelennek számított földterület - Alaszka - adásvételi szerződésébe csomagolva egyenlítette ki az orosz kormány számláját. Ez a tranzakció úgy ismert, mint a "Seward's Folly" (a "Seward ostobaság"). A természeti kincsekben és ásványi anyagokban dúsgazdag Alaszka így vált 1867-ben az Egyesült Államok legújabb területévé.
Lincoln, aki élet-halál küzdelmet vívott a nemzetközi pénzoligarchiával, és a szolgálatában álló brit és francia kormánnyal, az orosz csapatokkal a háta mögött győztesen került ki a küzdelemből. Anglia és Franciaország nem óhajtott háborút viselni ekkor Oroszországgal, az amerikai polgárháború kimenetele érdekében. London visszavonta csapatait Kanadából, Párizs pedig Mexikóból. A szabadkőműves pénzoligarchia azonban nem adta fel a küzdelmet és újabb akciókat készített elő. 1862. júliusában a pénzoligarchia City of London-i központjából a vezető bankárok levelet küldtek az Egyesült Államok vezető pénzembereinek és bankárainak, amelyben kifejtik, hogy a Lincoln által kibocsátott pénz, a greenback, ki fogja szorítani az amerikai szabadkőműves bankárokat a pénzügyi szférából, hacsak nem cselekednek gyorsan és határozottan ennek megakadályozása érdekében. A City of London pénzoligarchiái azt tanácsolták amerikai társaiknak, hogy kényszerítsék az amerikai törvényhozást, a Kongresszust, amely az amerikai alkotmány rendelkezései szerint egyedül jogosult a pénzkibocsátásra, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket, azaz kamatozó állami adósleveleket, amelyeket aztán a magántulajdonú bankok megszerezhetnének, és ellenőrzésük alatt tarthatnának. A londoni pénzoligarchiák említett levelében szó szerint ez olvasható: "Az államkötvények kibocsátása meg fogja akadályozni, hogy a greenback, (ahogyan ma az amerikai pénzt hívják), amelyet nem tudunk az ellenőrzésünk alatt tartani, hosszabb időn át pénzként legyen forgalomban. De az államkötvényeket ellenőrizhetjük és rajtuk keresztül a bankok hitelműveleteit is."/17/ A City of Londonból érkező instrukciók sürgős lépéseket tettek szükségessé. Az amerikai vezető pénzemberek nem várták meg, hogy Salmon P. Chase pénzügyminiszter benyújtsa erre vonatkozó ajánlásait a Kongresszusnak. Ehelyett soron kívül a washingtoni szabadkőműves páholyban találkoztak a befolyásos képviselőkkel és szenátorokkal, ahol magánbeszélgetéseken tudták megvitatni ezt a rendkívül fontos kérdést.
Még Lincoln elnök sem volt képes megfékezni az így mozgásba hozott Kongresszust, noha bebizonyította, hogy nemcsak átlátja a pénzügyi összefüggéseket, hanem képes megakadályozni az európai szabadkőműves bankárok központi bank felállítására vonatkozó akcióit is. 1863. február 25-én a Kongresszus elfogadta a National Banking Act-et (Nemzeti Banki Törvényt), amely létrehozta az Egyesült Államok szövetségi szinten engedélyezett nemzeti bankját. Ennek az új banknak joga volt U. S. Bank Note-okat, azaz olyan bankjegyeket kibocsátani, amelyek valójában magánbankárok által kibocsátott pénzt képeztek, amelyet ezek a magánbankárok kamat ellenében kikölcsönözhettek a kormánynak. Ennek a pénznek nem volt arany vagy más nemesfém fedezete, hanem olyan államadósságot jelentett, amelynek fedezete az állam által beszedett adó. Ezt a törvényjavaslatot Salmon P. Chase hajszolta keresztül az amerikai törvényhozáson. Évekkel később a brit szabadkőművesség posztumusz úgy hálálta meg szolgálatait, hogy róla nevezte el a Wall Street egyik legnagyobb bankját, a Chase Bankot, amely később Chase Manhattan Bank-ként vált közismertté, és amelynek tulajdonosa és elnöke évtizedeken át David Rockefeller volt.
Az említett törvény elfogadását követően Lincoln újból figyelmeztette Amerika népét arra a veszélyre, amit a pénzhatalom és a kezében lévő központi bank jelent. Néhány hónappal később a City of Londonban működő Rothschild bank levelet írt New York vezető bankáraihoz és pénzembereihez. Ebben kifejeződik, hogy a szabadkőműves bankárelit hogyan vélekedik valójában az emberek érdekeiről:
"Azok a kevesek, akik megértik ezt a rendszert (a kamatozó magánkibocsátású fedezetlen papírpénz rendszerét D. J.) vagy annyira érdekeltek lesznek a hasznában, és függenek majd a kegyeitől, hogy az ő részükről nem várható ellenállás; a lakosság nagy része viszont szellemileg nem képes felfogni, hogy a pénztőkések mekkora előnyöket húznak ebből a rendszerből, panasz nélkül viseli majd terheit, és talán még csak nem is sejti, hogy ez a pénzrendszer mennyire hátrányos az érdekeire." /18/
Lincoln tehát nemcsak értette, hogy mi húzódik meg a szabadkőműves bankárok annyira óhajtott központi bankja mögött, hanem megtett minden tőle telhetőt, hogy megvédje az amerikai társadalmat ettől az élősködő rétegtől és magánkézben lévő pénzmonopóliumától. Lincolnhoz hasonlóan több nagy amerikai személyiség is megértette és hangoztatta, hogy milyen nagy szükség van egy kamat- és adósságmentes gazdasági közvetítő eszközre, vagyis az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló közpénzrendszerre. Közéjük tartozott Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és az idősebb Charles Lindbergh. A felsoroltak valamennyien tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy fontossággal bír egy nemzet jóléte szempontjából, ha kizárólag a szuverén kormány és állam rendelkezik a monetáris felségjogokkal. Ami azonban Lincolnt még közülük is kiemeli, az az, hogy ő ténylegesen is igénybe vette a szuverén kormány alkotmányos jogát arra, hogy pénzt bocsásson ki és hozzon forgalomba gazdasági közvetítő közegként. Az amerikai törvényhozás által kibocsátott és a kormányzat által forgalomba hozott pénz nem növelte az állam eladósodását.
A 76. Kongresszus 23. számú szenátusi dokumentumaiban találhatóak Lincolnak a következő megállapításai:
"Az államnak kell létrehoznia, kibocsátania és forgalomba hoznia a kormányzat költségvetési igényének és a fogyasztók vásárló erejének a kielégítéséhez szükséges valamennyi pénzt és hitelt. A pénzteremtés és kibocsátás privilégiuma nemcsak a kormány legfontosabb előjoga, de ez egyben a kormány legnagyobb alkotási lehetősége. Az egységes közvetítő közeg iránti igényt ezeknek az alapelveknek az elfogadásával lehet kielégíteni. Ezáltal hatalmas kamatösszegeket lehet megtakarítani az adófizetők számára. Ily módon a gyakorlati kormányzás feladatává válik a közüzemi vállalatok és költségvetési intézmények finanszírozása. A pénz így uralmi eszközből az emberiség szolgájává válik."/19/
Thomas Jefferson, aki 1801-től 1809-ig volt az Egyesült Államok elnöke, így vélekedett a pénzoligarchia által minden eszközzel szorgalmazott magántulajdonú központi bankról és a magánpénzkibocsátásról:
"Polgáraink szeme nincs eléggé nyitva ahhoz, hogy lássák bajaink igazi okát. Ezt szinte mindenben keresik, kivéve a bajok igazi okozójánál, a bankrendszernél nem. Ez a rendszer bizonyos formában hasznos is lehetne, de ma már visszaélésekhez vezetett, mivel összeegyeztethetetlen a közösség biztonságával és jólétével. A legőszintébben hiszem, hogy a bankok hatalma veszélyesebb, mint a fegyverben álló hadseregeké; és az az elv, hogy finanszírozás címén olyan pénzt költsünk el, amit majd az utódainknak kell megfizetni, nem más, mint nagyarányú hazárdjáték a jövőnkkel."/20/
A polgárháború kitörése szorongatott helyzetbe hozta az Egyesült Államok kormányát. 1861-ben Lincoln elnök és pénzügyminisztere kölcsönért fordult a New York-i bankokhoz azért, hogy finanszírozhassák az államszövetség északi részének a háborús erőfeszítéseit. A nemzetközi pénzoligarchia new yorki képviselői közölték Lincolnnal, hogy a háborús kiadások fedezésére felvett kölcsönök kamatai évi 24 és 36% között fognak mozogni. Az amerikai elnök e számok hallatán megdöbbent, és rendkívül csalódottan tért vissza Washingtonba. Amikor az elnök egyik barátja tudomást szerzett Lincoln nehéz helyzetéről, azt tanácsolta neki, hogy kérje meg a Kongresszust egy olyan törvény elfogadására, amely feljogosítja a kormányt törvényes fizetőeszköz, kincstári pénzjegyek kibocsátására. Ilyen állami pénzjeggyel finanszírozhatóak a háborús erőfeszítések. Ezeket a kincstári jegyeket kamatmentesen bocsátanák ki és hoznák forgalomba. Lincoln azonnal felismerte, hogy az egész amerikai nemzet számára milyen nagy haszonnal jár egy ilyen adósságtól és kamatozástól mentes fizetési eszköz állami kibocsátása. Az amerikai törvényhozás teljesítette az elnök kérését. Ezt követően Lincoln megállapította: "...biztosítottuk a köztársaság népe számára a lehető legnagyobb áldást, amelyben valaha is részesült - az ő saját papírpénzüket, amellyel megfizethetik tartozásaikat..."/21/
1862. elején az államkincstár 60 millió dollár adósság- és kamatmentes állami pénzjegyet hozott forgalomba. Ez törvényes fizetési eszköz volt, amelyet mind a köztartozások, mind a magántartozások törlesztésére fel lehetett használni. Minthogy zöld festékkel nyomták e pénzjegyek hátsó oldalát, hamarosan azt a ragadványnevet kapták, hogy "Greenbacks" (zöldhátúak). Az új pénz nyomban enyhítette az Északra nehezedő pénzügyi és gazdasági nyomást. Ismét fizetni lehetett a katonákat, és meg lehetett vásárolni a hadviseléshez szükséges eszközöket anélkül, hogy olyan háborús adósság keletkezzék, amelyre évi 24-36%-ig terjedő kamatot kell fizetni. Összesen 450 millió dollár értékben került kibocsátásra greenback, és az aprópénznek használt "shin plaster".
A greenback kibocsátása természetesen feldühítette a new yorki bankárokat. Az adósságmentes pénzjegy számukra egyenlő volt az igen nyereséges magánpénzkibocsátás elveszítésével. A greenback kibocsátását jóváhagyó törvény elfogadása után napokon belül tanácskozást tartottak a vezető pénzemberek Washingtonban. Kidolgoztak egy javaslatot a Kongresszusban működő lefizetett embereik számára, akiknek keresztül kellett vinniük egy "Exception Clause" (Kivételezési Záradék) csatolását az új pénzkibocsátási törvényhez. Ennek az volt a célja, hogy korlátozzák a greenback-nek teljesjogú pénzként való használatát. A kivételezési záradék szövege szerint az állami pénzjegy (greenback) valamennyi köz- és magánadósság törlesztésére alkalmas, kivéve az importra kiszabott vámok és illetékek, valamint az államadósság kamatainak a megfizetésére. Ebből az következett, hogy az importáruk vámját, valamint az államadósság kamatait ettől kezdve már csak aranyban lehetett megfizetni. Ez az új szabály arra kényszerítette az importőröket, hogy a pénzoligarchia bankjaihoz menjenek, és ott megvásárolják azt az aranyat, amely a vámok és az illetékek fizetéséhez szükségessé vált. A pénzoligarchia bankjai nyomban 185%-kal felemelték a náluk beszerezhető arany árát, vagyis az amerikai polgároknak 285 dollárt kellett greenback formájában fizetniük minden 100 dollárt érő aranyért, amelyet a pénzoligarchia bankjaiban vásároltak. Ez a többletköltség nemcsak megdrágította az importált árukat, de beindította azt az alattomos folyamatot is, amelynek a célja a greenback lejáratása, végső soron pedig a forgalomból való kivonása volt.
A greenback-re a halálos csapást a pénzoligarchia 1863-ban mérte, amikor kikényszerítette, hogy a Kongresszus visszavonja a greenback kibocsátásáról szóló törvényt és elfogadja a nemzeti bank törvényt. Ez az utóbbi törvény kimondta, hogy csak államkötvények vásárlására lehet használni a greenback-et, mégpedig úgy, hogy a kötvények kamatát előre kell megfizetni aranyban. A nemzeti bank törvény egyrészt lehetővé tette, hogy a pénzoligarchia bankjai birtokolják az államkötvényeket, másrészt hogy egyidejűleg megkapják a névértékük 90%-át a nemzeti bank által kibocsátott bankjegyek formájában, amelyeket tovább kölcsönözhetnek kamatra az ügyfeleiknek. A kivételes záradék és a nemzeti banki törvény valóban lejáratta a greenback-et, amelynek a sorsát aztán végleg megpecsételte a Kongresszus által 1866-ban elfogadott újabb törvény. Ez felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy államkötvényeket adjon el, amelyek bevételéből az Egyesült Államok által kibocsátott pénzt, köztük a greenback-et is vissza lehet vásárolni, és ki lehet vonni a forgalomból. Az államkötvények árusítását arra használták, hogy a polgárháborút követő újjáépítés kritikus szakaszában csökkentsék a forgalomban lévő közvetítőeszközt, a pénzt. Évről évre csökkent a gazdasági élet rendelkezésére álló közvetítő közeg, ez pedig csődökhöz és a reálgazdaság nagyarányú veszteségeihez vezetett. Ezeket a gazdasági nehézségeket el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln elnök által bevezetett greenback továbbra is törvényes fizetőeszköz marad. Ehelyett egy sor - a pénzoligarchia által tudatosan előidézett - ún. pénzügyi pánikra került sor, amit manapság már gazdasági recessziónak nevezünk, amely viszont nyomást gyakorolt az amerikai Kongresszusra, hogy olyan törvényeket fogadjon el, amelyek az Egyesült Államok bankrendszerét néhány magánbank ellenőrzése alatt centralizálják. Végső soron ez a centralizáció és koncentráció vezetett el a Federal Reserve Törvény elfogadásához 1913. december 23-án.
Guernsey adósságmentes közpénzrendszere
Guernsey az English Channel nevű tengerszorosban fekvő "Channel Island's"-hez tartozó egyik sziget. Mindössze 150 km választja el Nagy-Britanniától és 16 km Franciaországtól. Noha a szigetek államjogilag Nagy-Britannia részét képezik, mégis évszázadok óta teljesen függetlennek tekinthetők belső ügyeiket illetően. Ehhez tartozik az a jog is, hogy a helyi kormány saját maga bocsátja ki és hozza forgalomba a helyi pénzt. Guernsey története bizonyítja, hogy miként képes az adósság és kamatmentes közpénz elősegíteni a szegénység felszámolását, és miként vezet viszonylag rövid idő alatt gazdasági jóléthez. 1815-ben a napóleoni háborúkat követően Guernsey nyomorúságos állapotban volt. Nem voltak utak, ahol kocsikkal lehetett volna haladni és egy látogató számára szinte lehetetlenség volt lovat bérelni. A szigetet a tengertől elválasztó gátfalak is veszélyes helyzetben voltak. A helyi kormány annyira el volt adósodva, hogy a beszedett adó alig fedezte az adósság után fizetendő kamatok terheit. A szigetlakók ellenezték, hogy a kormányzat további hiteleket vegyen fel az utak és a gátak megjavítására. Ezért a vezetők úgy döntöttek, hogy újabb kölcsönök helyett saját adósságmentes pénzt hoznak forgalomba a legszükségesebb közmunkák finanszírozására. Az első kamatmentes közpénzt viszonylag kis mennyiségben bocsátották ki és ezt a szigetlakók az adóik megfizetésére használták. Ez a pénzkibocsátás igen sikeresnek bizonyult, mert úgy tette lehetővé a legfontosabb utak megépítését, hogy ehhez nem kellett Guernsey-nek további kölcsönök felvételével még mélyebben eladósodnia.
Hiányzott Guernsey-ről egy olyan üzleti központ, amely fellendíthette volna a kereskedelmi életet. Ezért a sziget vezetői 1819-ben úgy döntöttek, hogy ezt a kereskedelmi központot is az általuk kibocsátott kamatmentes közpénzből fogják finanszírozni. Hogyan nézett ki ez konkrétan? Ezt lehet elolvasni a piacon elhelyezett, ma is megtalálható emléktábláról:
"1820-ban a Szigetek kormánya megállapodott egy fedett piac felépítéséről 5500 fontért. Minthogy 1000 fonttal rendelkeztek, 4500 font értékben állami pénzjegyeket bocsátottak ki, amelynek a fedezetét az a kisösszegű adó biztosította, amit a szeszes italokra vetettek ki. A munkát elkezdték és be is fejezték, a piac 1822-ben megnyílt. A 36 üzlet mindegyike 5 font lakbért fizetett. Mihelyt a 180 fontot az állam megkapta, ugyanennyi állami kibocsátású pénzjegyet elégettek. Minthogy a 4500 állami pénzjegy ilyen tempóban túlságosan hosszú ideig tartott volna, ezért a Szigetek a piaci alapba évi 300 fontot fizettek, amely a Szigetre érkező bor adójából folyt be. Ebből 30 fontot félretettek a szükségessé vált javítások fedezésére, 270 fontot pedig a további papír pénzjegyek megsemmisítésére fordítottak. 10 év elteltével egyetlen olyan papír pénzjegy sem volt már forgalomban, amelyet az épület építésének a finanszírozására fordítottak, semmilyen kamatot nem fizettek rá és mégis biztosítva volt folyamatosan az évi 180 font jövedelem."/22/
A gránit márványtábla szövege tanúsítja, hogy milyen hasznos lehet egy közösség számára, ha saját kibocsátású kamatmentes közhitellel tudja tevékenységét finanszírozni anélkül, hogy munkájának egy jelentős részét minden ellenszolgáltatás nélkül - kamat formájában - át kellene adniuk azoknak, akik pénzt kölcsönöznek a számukra. A pénz önmagában értéktelen jel, használatáért teljesen felesleges nagy kamatokat fizetni. Ezt a jelrendszert maga a közösség is előállíthatja lényegében önköltségi áron a maga számára. Guernsey szigete a mai napig saját kibocsátású pénzjegyeit használja.
Ami Nagy Britanniát illeti, itt is létezett kamatmentes közpénzrendszer történelmének különböző szakaszaiban. Így pl. 1100-tól az 1800-as évek elejéig, mintegy 700 éven át az adósságmentes "tally stick"-et, vagyis egy kétrészre vágott fadarabot használtak pénz gyanánt, amelynek mindkét része meg volt jelölve, jelezve, hogy mennyivel tartozik az adós a hitelezőnek. Ez volt a számlavezetés ősi módja. Az egyik részt a hitelező tartotta magánál, a másikat az adós. A tally használatát a 18. század elején szüntette be Nagy Britannia pénzügyminisztériuma. Nagy Britannia még az első világháborús kiadásainak jelentős részét is kamatmentes közpénz kibocsátásával finanszírozta. Ezeket a pénzjegyeket Bradbury-nek hívták, John Bradbury, akkori pénzügyminiszter neve nyomán.
Visszatérve az Egyesült Államokhoz, ahol a pénzoligarchia kemény küzdelmet vívott azért, hogy megszerezze a Kongresszustól a pénzrendszer irányításának a monopóliumát, megállapíthatjuk, hogy két fő ok volt, amiért a brit szabadkőműves pénzoligarchiának ki kellett robbantania a polgárháborút az Egyesült Államokban. Az egyik az volt, hogy a brit pénzemberek egy olyan állandóan működő központi bankot akartak létrehozni, amely teljesen az ő ellenőrzésük alatt van, másodszor a brit szabadkőműves pénzoligarchia fel akarta osztani a túl erősnek bizonyult államszövetséget két gyöngébb államra, amelyet könnyebb a hegemóniája alá vonni és a kettőt egymás ellen kijátszva, ellenőrizni. Ez utóbbi terv részleteit Samuel Morse írta meg "The Present Attempt to Dissolve the American Union: A British Aristocratic Plot" ("A jelen kísérlet az Amerikai Unió feloszlatására: Egy brit arisztokrata összeesküvés") című könyvében, amelyet 1862-ben publikált. Morse amerikai feltaláló volt, de egyben hírszerzési szakértő is. "Ha nem Abraham Lincoln lett volna az elnök, akkor a brit szabadkőműves oligarchia stratégiája minden részletében megvalósul. Amikor Lincoln visszaállította az Egyesült Államok egységét, a brit szabadkőművesség lépéseket tett az eltávolítása érdekében."/23/
A "Knights of the Golden Circle" ("Az Aranykör Lovagjai") titkos szervezet, amelyet a brit szabadkőművességhez tartozó pénzügyi érdekeltségek finanszíroztak, John Wilkes Booth-t, a Mazzini irányítása alatt álló "Young America" ("Fiatal Amerika") mozgalom tagját, egy 33-as fokozatú szabadkőművest választott ki a Lincoln elleni merénylet végrehajtására. A szabadkőműves Edwin Stanton feladata volt olyan álcázó intézkedések megtétele, amelyek sikeresen el tudják rejteni a brit szabadkőművesség részvételét a Lincoln elleni merényletben. Itt is konkrét példáját látjuk, hogy egyszerre indul be az igazi akció és az annak álcázását szolgáló színlelő akció. Ez utóbbi célja az igazi akció, a valódi célok és résztvevők elrejtése. Egyébként ez a kettős cselekvési mód az egyik oka annak, hogy a mai napig a titoktartás és a titkolódzás az egyik legfőbb szabadkőműves kötelezettség, elsősorban a szabadkőműves hierarchia felsőbb fokozatain.
Lincoln meggyilkolását követően Stanton valamennyi Washingtonból kivezető utat katonai blokád alá helyezett, kivéve egyet, amelyet kijelöltek Booth számára menekülési útvonalként. Stanton ezután elrendezte, hogy találjanak egy olyan részeg embert, aki testi felépítésében és külső megjelenésében hasonló Booth-hoz. Ezt az embert aztán meggyilkolták, és testét elégették egy fészerben, amely a katonák által nem őrzött út mellett volt található. Egész "véletlenül" maga Stanton is megjelent a helyszínen és nyomban megállapította, hogy a meggyilkolt férfi az John Wilkes Booth holtteste. A valódi John Wilkes Booth azonban elmenekült. Ezeket az eseményeket követően az "Aranykör Lovagjai" a Katonai Bizottság figyelmének a középpontjába kerültek. A Bizottság tanulmányozva a Lincoln elleni merénylet részleteit, megállapította, hogy azt szervezett titkos erők hajtották végre és mind a polgárháború, mind a gyilkosság mögött ezek a titkos erők állottak. A Lincoln elnök meggyilkolására vonatkozó eredeti dokumentumok a mai napig a Védelmi Minisztérium zárt archívumában találhatók, és még mindig nem állnak a kutatók rendelkezésére. Ennek ellenére fontos tényekre derült fény az "Aranykör Lovagjai" tevékenységét illetően abban az összeesküvési perben, amelyre 1865-ben Indianapolis-ban került sor. A Lincoln elleni összeesküvésben a következő személyek voltak közvetlenül érintve: a 33-as fokozatú szabadkőműves és brit miniszterelnök Henry Palmerston, a 33-as fokozatú szabadkőműves John Wilkes Booth, a szabadkőműves Judah P. Benjamin, aki azon brit szabadkőműves bankároknak volt a szócsöve, akik kiadták a parancsot Lincoln meggyilkolására, továbbá Jacob Thompson, a Buchanan kormányzat belügyminisztere, aki a kanadai Bank of Montreal-ból kivont 180 ezer dollárral indította el a merényletet. Mind Benjamin, mind Thompson Angliába menekültek, hogy elkerüljék a letartóztatást. Végül a szabadkőműves Edwin Stanton volt az, aki elkészítette a merénylet álcázását. E cél érdekében végzett gátlástalan és vakmerő lépései vetekednek a Kennedy gyilkosságot elleplező Warren Bizottság tevékenységével.
Az "Aranykör Lovagjainak" a leleplezése folytatódott az 1865-ben megtartott összeesküvési perekben. Ez 1867-ben arra kényszerítette Albert Pike-ot, hogy találkozót tartson a korábbi Déli Konföderáció néhány tábornokával Nashville-ben, az ottani Maxwell House Szállodában. Ezen a tanácskozáson határozták el, hogy a "Knights of the Golden Circle" elnevezést megváltoztatják "Knights of the Ku Klux Klan" elnevezésre. A 20. század elején megjelent két könyv is dokumentálja, hogy Albert Pike közvetlenül is résztvett a Ku Klux Klan megalakításában. Az egyiknek a címe: "Ku Klux Klan: Its Origin, Growth and Disbandment" ("Ku Klux Klan: Eredete, növekedése és feloszlatása"), szerzői J. C. Lester és D. L. Wilson, akik könyvüket 1905-ben jelentették meg. A másik könyv szerzője Susan Lawrence Davis, aki könyvét 1924-ben jelentette meg "Authentic History: Ku Klux Klan 1865-1877" ("Hiteles Történet: Ku Klux Klan 1865-től 1877-ig") címmel./24/ Az említett könyvek szerzői szerint a Lovagok új nevét a görög "kuklos" szóból vették, amelynek a jelentése: kör. Albert Pike 1868. április 18-án vezércikket írt a Memphis Daily Appeal nevű újságban és ebben sürgeti egy "Déli Testvériség Rend" nevű fehér szövetség létrehozását. Ez valójában a Ku Klux Klan alig álcázott propagálásának tekinthető. A régi lovagok a Klan új keretei között kísérletet tettek a polgárháború folytatására, és lázadásokat szítottak az Egyesült Államok déli államaiban. A szabadkőműves Andrew Johnson, aki Lincoln meggyilkolását követően az Egyesült Államok elnöke lett, tisztában volt vele, hogy a lázadások célja egy második polgárháború kirobbantása. Andrew Johnson csak mesterfokozattal rendelkezett és nem volt beavatva a 33-as fokozatú szabadkőművesekből álló Legfőbb Tanács döntéseibe. Ezért a lázadásokban nem ismerte fel a szabadkőművesség közvetlen részvételét. Andrew Johnson azt sem tudta, hogy a hírhedt bandita, Jesse James, 33-as fokozatú szabadkőműves volt, és az "Aranykör Lovagjainak" a tagjaként azt a feladatot kapta Albert Pike-tól, hogy raboljon ki minél több északi bankot az újabb polgárháború finanszírozására.
Mint tudjuk, az új polgárháború kirobbantására tett kísérletek nem jártak eredménnyel. De mi lett a Jesse James és bandája által rabolt pénzzel és arannyal? Ralph Epperson "A láthatatlan kéz" című könyvében megállapítja, hogy a Jesse James és a többi "Aranykör Lovag" által elrabolt arany értéke meghaladja a 7 milliárd dollárt és ezek nagy részét az Egyesült Államok nyugati államainak a területén rejtették el. Nem sikerült arról információt szereznünk, hogy mi történt ezzel a nagy mennyiségű arannyal./25/
A brit szabadkőműves pénzoligarchia új stratégiája
Ez az új stratégia a fokozatosság volt. Noha az amerikai Kongresszus által 1863-ban elfogadott Nemzeti Banki Törvény komoly pozíciókat juttatott a City of London bankárainak az Egyesült Államok pénzrendszerében, a pénzoligarchia azonban még messze volt attól a céljától, hogy megszerezze a totális ellenőrzést az Egyesült Államok monetáris politikája felett és, hogy kizárólag az ő kezében legyen a pénzkibocsátás, a kamat és árfolyamszabályozás, valamint a hitelezés. A City of London pénzoligarchiáinak az első kifogása az volt, hogy amíg az Egyesült Államoknak van saját aranytartaléka, addig a washingtoni Kongresszus képes lesz ellenőrizni a pénzkibocsátást. A második kifogásuk az volt, hogy az egyes tagállamok bankjainak, elsősorban azoknak, akiket nem ellenőrzött az Amerikai Nemzeti Bank, még mindig meg volt engedve, hogy saját pénzt kreáljanak és hozzanak forgalomba. A harmadik londoni kifogás az volt, hogy az Amerikai Nemzeti Bank tartalékai nem kielégítően nagyok. Ezért a City of London pénzemberei minden áron egy olyan központi bankot akartak látni az Egyesült Államokban, amely kizárólag az ő kezükben van, és amelyet a washingtoni Törvényhozás, a Kongresszus többé már nem tud az ellenőrzése alatt tartani. Azt akarták, hogy egy ilyen központi bank hatáskörébe tartozzon a tagállamok bankjainak az irányítása. Legfőképpen azonban azt kívánták elérni, hogy ez a központi bank őrizze kizárólag az Egyesült Államok egész aranytartalékát, vagy pedig ez a központi bank aranyfedezet nélkül, korlátlanul hozhasson forgalomba fedezetnélküli papírpénzt, és azt kikölcsönözhesse a többi bank és a gazdasági élet számára kamatfizetés ellenében. Szemükben a polgárháború kirobbantása nem érte el célját, mivel nem sikerült az Egyesült Államokat két gyengébb államra felosztani. A City of London pénzemberei számára ez a kudarc párosult az amerikai Nemzeti Banki Törvénynek azon előírásaival, amelyek védelmezték az amerikai pénzrendszert és vagyont. E két hatás eredményeként átmenetileg el kellett halasztani azt a tervüket, hogy szilárdan a kezükbe kaparintsák az Egyesült Államok pénzkibocsátását és monetáris felségjogait. Tervüket azonban nem adták fel és további stratégiai lépéseket dolgoztak ki.
A polgárháborút követően az amerikai gazdaság nagyarányú növekedésnek indult. 1876-ot követően az ipari fellendülés olyan felfedezésekkel párosult, mint a telefon, az autó, a vasúthálózat országos kiépülése és a repülőgép. Ekkor jött létre az Egyesült Államok nehézipara is. Az amerikai szabadvállalkozási rendszer eme látványos időszakában született meg az "amerikai álom" kifejezés, amelynek alapja a gazdasági sikerekkel alátámasztott optimizmus volt.
A City of London szabadkőműves bankárai ebben az időben dolgozták ki azt a stratégiát, amely fokozatosan vezetett el kitűzött céljukhoz, az Egyesült Államok pénzrendszerének a magánellenőrzés alá vételéhez. A fokozatosságot az is kikényszerítette, hogy a pénzoligarchia vezető ereje, a Rothschild-ház, ebben az időszakban dél-afrikai pénzügyi vállalkozásaival volt elfoglalva. A holland eredetű búr farmerek állama Dél-Afrikában nagy gyémánt- és aranylelőhelyekkel rendelkezett. A Brit Kelet Indiai Társaság által kézben tartott ópiumkereskedelem viszont sok aranyat és gyémántot igényelt, mivel keleten csak ezt fogadták el fizetőeszközként az ópiumtermelők. Ezért az angol szabadkőművesség bizonyos fokig szüneteltette amerikai akcióit. A brit szabadkőművesség új nemzedéke, élén John Ruskin-nal, Cecil Rhodesszal és Alfred Milnerrel, ekkor kerül vezető pozícióba. A felsorolt személyiségek, és akik körülvették őket, keresték az okát annak, hogy az angol szabadkőműves pénzoligarchiának miért nem sikerült átvennie az Egyesült Államok pénzügyeit. Megállapították, hogy ehhez a pénzhatalom és a pénzügyi módszerek egyedül nem elégségesek. A siker érdekében ki kell építeni - titokban és fokozatosan - azt a politikai bázist az Egyesült Államok társadalmi és politikai életében, amely szilárdan a City of London ellenőrzése alatt állna. Ennek a tervnek a megvalósítása a "British Round Table" ("A Brit Kerekasztal") társaságok, valamint a hozzájuk tartozó think-tank-ek (gondolati műhelyek) me
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése