Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom

Dr. Drábik János: Orwellia
1. fejezet

Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom

"Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát,
amint az ember arcát tiporja - örökké."

George Orwell

George Orwell (eredeti nevén Eric Blair) Indiában született 1903-ban, de az Angliai Etonban végezte iskoláit. 1937-ben a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban. Ezt követően a brit Observer tudósítója lett, és közben számos könyvet jelentetett meg. Ezek közül az Állatok Farmja aratott elsőként világsikert 1945-ben. Ez egyszerre tekinthető a nyugati demokráciák és a keleti szocialista rendszerek bírálatának. Orwell még ennél is nagyobb sikert aratott az 1949-ben megjelent, s ma már klasszikusnak számító könyvével az "1984" -gyel. Szerzője nem sokáig örülhetett a világsikernek, mert 1950-ben meghalt Londonban.

Az Állatok Farmját kezdetben az orosz forradalom és a sztálinista önkényuralom szatírájának tekintették. De a regény elsősorban a demokrácia kellékeit használó pénzuralmi kapitalizmus bírálata. A történet szerint Jones gazda olyan gazdaságot működtet, amelyben az elégedetlen állatok fellázadnak az önkényesen viselkedő, hanyag és iszákos kétlábú gazdájuk ellen. Létrehozzák az állatok demokráciáját, az Állatok Farmját, amelyben minden állat egyenlő. Három minden hájjal megkent dörzsölt disznó - Napoleon, Sqealer és Snowball - azonban fokozatosan kiemelkedik, és vezető szerephez jut, ami katasztrofálisnak bizonyul. A konfliktus csúcspontja az, amikor durván elárulják Boxert a hűséges lovat, és bevezetik a totális uralmat. Ekkor írják fel vérrel a falra, hogy még a szabadság-egyenlőség-testvériség birodalmában is, ahol miden állat egyenlő -"néhány állat azonban egyenlőbb, mint a többi".

Az "1984" c. klasszikus műben London mogorva, nyomasztó város, ahol a Nagy Testvér folyamatosan szemmel tart mindenegyes embert, és a Tudat Rendőrség gyakorlatilag bárkinek a gondolatait el tudja olvasni. Winston a főhős nagy veszélybe kerül, annál az egyszerű oknál fogva, hogy emlékezete tovább működik. Amikor nem engedélyezett szerelmi viszonyba kezd, Winston fokozatosan felbátorodik és csatlakozik a titkos forradalmi szervezethez, amelyet "Testvériség"-nek neveznek, és amelynek az a célja, hogy elpusztítsa a Pártot. Winston szerelmével, Júliával, együtt kockára teszi az életét, a hatalommal folytatott halálos küzdelemben.

E kötetnek a címe - Orwellia - a George Orwell világsikerű könyveiben megismert utópikus társadalomra és világbirodalomra utal. A XXI. század utópikusnak tűnő állama, a pénzhatalom magánbirodalma - Orwellia - azonban nem utópia, hanem létező valóság. Ahogy a cukor eltűnik a pohár vízben, úgy létezik rejtőzködve ez a világbirodalom a látható államok nemzetközi rendszerében. A háttérhatalomnak ez a privatizált impériuma globális diktatúraként működik, s napjainkra ő lett a kibontakozó új világrend modern Leviathan-ja (mondákból ismert félelmetes tengeri szörnyetege). Kikből áll ez a háttérhatalom? Kik és miért hozták létre a hatalomgazdaságnak, a pénzdiktatúrának és hatalmi politikának ezt az agresszívan terjeszkedő magánbirodalmát?

Ahogy a hódító Orwellia fokozatosan átveszi a világuralmat, a szabadság, egyenlőség és testvériség elvein nyugvó demokrácia kiüresedik, elveszíti eredeti értelmét. A pénzuralom következményei máris érezhetőek: az emberi civilizáció hanyatlásnak indult, nő a világméretű szegénység, mindent elönt a dekadens konfekciókultúra, s fokozódik a pótolhatatlan erőforrások, s az életmegtartó környezet pusztulása. Orwellia nem véletlenül - csakúgy magától - jött a világra. A háttérhatalom jól átgondolt, több évszázadon átívelő stratégiájának az eredménye. Ennek a nemzetek feletti birodalomnak a megálmodói a XVII. században először Angliát vették ellenőrzésük alá, majd pedig Franciaországban rendezkedtek be 1789 után az általuk levezényelt forradalommal és a nyomában járó háborúkkal.

Az emberiség nyugati kultúrkörhöz tartozó része egészen az I. világháborúig azonban hitt az ember egyéni és közösségi tökéletesedésében. Az I. világháború minőségi változást hozott. Ez a világégés látszatra területszerzési és hatalmi ambíciók miatt tört ki, valójában a transznacionálisan megszerveződött magánhatalom programját hajtotta végre. Orwellia akkor bújt ki a világtörténelem "tojásából". Az I. világháború 1916-tól fokozatosan ideológiai háborúvá alakult át. Bebizonyosodott, hogy a szervezett pénzhatalom mozgatja az eseményeket a színfalak mögül, s a "háborúk végleges megszüntetésért vívott háború" valójában a háttérhatalom nem is túlságosan álcázott igénybejelentése a világhatalomra. Az európai népek tanácstalanul álltak ezzel a világégéssel szemben, de a világhatalom új trónigénylője számára ez a háború nagyon is ésszerű és sikeres volt.

Az első világháború az erkölcsi normák, a társadalmi igazságosság felrúgásával, olyan békével végződött, amelyből szükségszerűen következett egy újabb, még nagyobb világégés. Az úgynevezett demokratikus és kapitalista nyugat pragmatikus erkölcsnélküliségével emberellenesnek bizonyult. Azt a társadalmi igazságosságot hirdető szocializmust, amelyre ekkor még reménykedve tekintettek a hátrányoshelyzetű milliók, a bolsevizmus államkapitalista kizsákmányolása teljesen lejáratta. A háttérhatalom manipulációi segítségével gazdasági válság söpört végig a nyugati civilizáció központi országaiban, 1933-ban pedig nyílt diktatúra jutott uralomra az Európai kultúra egyik központjában, Németországban.

A II. világháborúban az erkölcsi normáknak szinte a maradéka is eltűnik. Nemcsak az alsóbbrendűnek minősített népek tömeges irtására került sor, de barbár módon és értelmetlenül földig rombolták Hamburgot és Drezdát is, amikor már lényegében vége volt a háborúnak. Ugyanezt lehet elmondani Japánnal kapcsolatosan is, amelynek két városára - Hirosimára és Nagaszakira - szükségtelenül dobták le az atombombát. Tokiót és a Kremlt úgy is meg lehetett volna félemlíteni az atombombák bevetésével, ha ezeket a tömegpusztító fegyvereket a városok közelében a tengerbe dobják le.

A háttérhatalom irányt vett az emberi természet megváltoztatása felé, az emberiesség lerombolására mind az egyénben, mind az emberi közösségekben. Felgyorsult az a folyamat, amely az embert élőlényből mechanikus robottá, kezelhető eszközzé alakítja át. Orwell a közeledő világkatasztrófa prófétájaként felismerte az emberi civilizáció egészét fenyegető veszélyt. Maradandónak bizonyult két klasszikus alkotásában a reménytelenség világhangulata fejeződik ki.

Milyen szabályok szerint működik Orwellia?

Elsőként említhetjük hogy ennek a nemzetek feletti magánbirodalomnak nem a társadalmi igazságosság vagy a közjó szolgálata a célja, sem pedig a nemzetközi jog érvényesítése, illetve valamiféle magasrendű erkölcsi és etikai norma követése. Orwellia működésének első szabálya, hogy tulajdonosainak meg kell szerezniük a világhatalmat, és azt szilárdan kézben kell tartaniuk. A hatalom itt azt a lehetőséget jelenti, hogy Orwellia döntéshozói úgy tervezhetnek, szervezhetik és hajthatják végre akciókat, hogy az általuk meghatározott célokat el is tudják érni rövid, közép és hosszú távon. A háttérhatalom magánbirodalma mindenek előtt pénzügyi monopóliumára támaszkodik, de felhasználja a politikai, gazdasági, ipari, üzleti, kereskedelmi, technológiai, kulturális és tömeglélektani tényezőket is. Orwelliának saját hadserege nincs, de eddig sikeresen vette igénybe a neki pénzügyileg alattvalóvá vált államok katonai erejét. E rejtve működő magánbirodalom sikerének az az egyik titka, hogy intelligensen tudja a maga céljaira kihasználni a pénzügyileg hozzácsatolt formális államok erőforrásait. Jelenleg az Egyesült Államok - a látható szuperhatalom - e láthatatlan magánbirodalomnak a legfontosabb eszköze. Korábban a Brit Birodalom volt az.

Orwellia irányításának másik szabálya, hogy kellő mennyiségű hatalmi eszköz álljon hálózatai és a hozzátartozó egyének rendelkezésére. De még ennél is fontosabb a hatalom minősége, azaz az Orwelliát irányító személyek kreativitása, gyors helyzetfelismerése, lényegmegragadása és kombinációs készsége. Ehhez érzelmi és akarati kötödésre is szükség van, az anyagi érdekeltségen túlmenően.

A harmadik szabály szerint Orwelliának és tartományainak az irányítói csak olyanok lehetnek, akik már rendelkeznek hatalommal, s képesek a nemzetek feletti központ által rájuk bízott hatalmat hidegfejjel alkalmazni. Azok, akik nem rendelkeznek hatalommal Orwellia provinciáiban, a függetlennek tartott államokban, azok csak arra alkalmasak, hogy viseljék a hatalommal rendelkezők döntéseinek a következményeit. A hatalommal nem rendelkezőknek a hatalommal bírók érdekeit kell képviselniük, és az ő céljaikat kell minden eszközzel megvalósítaniuk. Orwelliában a pénzhatalom a legfontosabb. Ezért ebben a magánbirodalomban a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzi a független országnak látszó birodalmi tartományok gazdasági és monetáris rendszerét. Ez a pénzügyi hatalom felöleli a pénzkibocsátást, a kamat-, és árfolyam szabályozást, a hitelezést, a központi és kereskedelmi bankok irányítását, valamint az adott ország (tartomány, provincia) pénzügyi jogszabályainak a megfogalmazását és elfogadtatását. Orwellia országaiban az ultraliberalizmus érvényesül és a gyakorlatban szinte minden pénzügyi és gazdasági túlkapás lehetséges, ha az megfelelő pénzügyi és gazdasági haszonnal kecsegtet. A jogrendszer is úgy működik, hogy ami profitáló, az annak ellenére megengedett, ha egyébként nyilvánvalóan erkölcstelen és etikailag elítélendő. Orwellia tulajdonos-döntéshozói ezért szigorúan ellenőrzik a birodalomhoz tartozó nemzetállamok kormányait és közigazgatását. Gondoskodnak az együttműködő helyi uralkodó csoportok megvásárlásáról és Orwellia uralkodó rétegébe történő integrációjáról.

A pénzrendszer kézbentartásával a pénzügyi hatalom már képes az állami és a társadalmi élet szinte minden területének a közvetlen vagy közvetett ellenőrzésére, a magánérdekeket kiszolgáló technokrata vezetők irányító-pozícióba helyezésére, az állami intézmények és szervezetek befolyásolására, hogy azok mindig Orwellia tulajdonosainak adjanak elsőbbséget. A birodalmi tartományok társadalmát a pénzrendszer túl-hatalma, és a profit szempontok kíméletlen előtérbe helyezése fellazítja, a társadalmi szolidalítás meggyöngül, a korrupció pedig politikai döntéshozatal bevett módszerévé válik. A pénzhatalom finanszírozza a politikai szervezeteket, a pártokat és politikusokat, a választásokat, valamint a tömegtájékoztatási intézményeket.

Orwellia döntéshozói hatalmuk gyakorlásában támaszkodnak az adott országban érvényesülő eszme-és normarendszerre, amit ellenőrzésük alatt tartanak. Figyelembe veszik a történelmi hagyományokat, az ország műszaki és tudományos színvonalát, a kulturális szintet és a vallási beállítódást. A birodalmi vezetők ennek alapján végeztetik el a tervezést, azonosítják be a várható kockázatokat és használják ki magánbirodalmuk számára az adódó lehetőségeket. Ezért a közvélemény formálás szervezeteit vagy felvásárolják, vagy más módon ellenőrzik és befolyásolják.

Mivel Orwellia a nemzetközi pénzügyi közösség magánbirodalma, ezért a hatalomgyakorlás is elsősorban pénzügyi eszközökkel történik. A fejlett informatikának és elektronikának köszönhetően a pénzügyi rendszer működése felgyorsult. A pénzvilág szereplői ma már világszinten fektetnek be, spekulálnak, mozgatják a pénzt és a pénzügyi eszközöket. Pillanatok alatt lépnek át az egyik piacról a másikra. Ez a globális pénzügyi rendszer naponta több mint 3.000 milliárd dollárt mozgat, s ezek 97 % nem a reálgazdasági folyamatok érdekében történik, hanem elsősorban spekulációs célokból. A világgazdaság évi összterméke, GDP-je, 40 és 50 ezermilliárd dollár között mozog, azaz a globális pénzmozgásnak a tizede.

A pénzgazdaság technikai gyorsasága, az a körülmény, hogy a pénzpiacokon nagyteljesítményű számítógépekkel automatikusan lehet vásárolni és eladni részvényeket, fogyasztási javakat, valutákat, rendkívül nagy előnyhöz juttatta a pénzvagyon tulajdonosait. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szervezett magánhatalmukat nemzetek feletti világbirodalommá tudták fejleszteni, amelynek a segítségével az értékelőállító gazdasági tevékenységet már globálisan ellenőrzik.

A termelő gazdaság szükségszerűen lassabban működik, mert a termékek előállítása meghatározott időhöz van kötve. A mezőgazdasági és ipari termékek, valamint szolgáltatások előállításánál érvényesülnek a természeti törvények korlátai. A szükséges idő - attól függően, hogy milyen áruk előállításáról van szó - néhány órától, néhány napig, hétig, sőt néhány évig terjedhet.

A társadalom sem tudja felvenni a versenyt a pénz gyorsaságával. Az emberi civilizáció működtetéséhez szükséges norma- és etikai-rendszer, a hagyományok és szokások, a kulturális színvonal lényegesen lassabban változik. A pénz-magánbirodalom egyes tartományaiban példa nélkül álló társadalmi és kulturális változások zajlanak, amelyek felölelik a családot, a kisebb közösségeket, a vallási gyakorlatot, a nemzeti nyelvet és kultúrát. Ezeknek a változásoknak fontos színtere az iskolarendszer, az elemi iskolától az egyetemig. A pénzhatalom különösen nagy figyelmet szentel a véleményformáló intézményeknek. Tulajdonosként ellenőrzi a tömegtájékoztatás legfontosabb szervezeteit, amelyeket felhasznál magánbirodalma megerősítésére. Ennek a stratégiának szerves része a természetes közösségek, a kisebb és a nagyobb család (a nemzet) gyöngítése. A felhígított társadalom könnyebben kézben tartható, ezért Orwellia döntéshozói támogatják az atomizálódást, a bevándorlást, a keveredést, a lakosság demoralizálását, kulturális szintjének csökkentését és az olyan befolyásolási technikák újraélesztését, mint a Római Birodalomból ismert "kenyér és cirkusz". Ennek a befolyásolásnak szerves része a brutális és véres tévéprogramok, a szexuális magatartás fellazítása, a kábítószer terjesztés és fogyasztás megkönnyítése.

Orwellia működésének negyedik szabálya, hogy az új világrend tényleges hatalmi struktúrái ugyan nem mindig láthatóak, mindazonáltal nagyon is érezhető következményekkel járnak, ha azokat a formális hatalmi struktúrák végrehajtják. Ha pl. tudni akarjuk, hogy egy adott ország kormánya miért fogad el ilyen vagy olyan tartalmú kormányprogramot, akkor a valódi okokat egyre gyakrabban az államok feletti pénzbirodalom informális központjaiban hozott döntésekben találjuk meg. Orwellia a hozzátartozó látható országokat a hatalom privatizált intézményei segítségével működteti. Az elmúlt három évtizedben a tényleges hatalom fokozatosan átkerült a magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági struktúrákhoz. Ezért Orwellia - a pénzimpérium - a magántulajdonban lévő kapitalista korporációk szervezeti felépítésének és működési rendjének a logikája szerint funkcionál.

A hagyományos magántulajdonban lévő gazdasági szervezet - a korporáció - háromszintű vezetés alatt áll. A legfelső szinten vannak a részvénytulajdonosok, ők a valódi tulajdonosok és a korporáció felügyelői. Még akkor is ők, ha csak ritkán vesznek részt a gazdasági és igazgatási folyamatban. Valójában nincs is szükség arra, hogy ténylegesen értsenek a tulajdonukban lévő korporáció belső tevékenységéhez, minthogy távollévő tulajdonosként nem járulnak hozzá a korporáció érdemi tevékenységéhez. Elsősorban a spekulációval és a várható hozam (profit és tőkejáradék) újabb befektetésével, növelésével foglalkoznak. Tehát a pénzügyi, nem pedig az értékelőállító tevékenység köti le figyelmüket.

A korporációs struktúra második irányítási szintjén az igazgatók, az igazgatótanács tagjai foglalnak helyet. A részvénytulajdonosok képviselőiként felügyelik a korporáció hatékony működtetését, saját érdekeiknek és a helyi kormányzatoknak, továbbá az általuk hozott jogszabályoknak megfelelnek. Ők felelősek a hosszútávú tervek elkészítéséért, azért, hogy maximális növekedéssel biztosítsák a lehető legnagyobb hozamokat a lehető legkisebb költségekkel. Ez a követelmény az, ami a pénzuralmi rend korporációját alapvetően antiszociális, emberellenes szervezetté teszi.

Az irányítás harmadik szintjén a menedzserek foglalnak helyet, ők felelősek a korporációs vállalatbirodalom napi irányításáért. A menedzserek általában magasan képzett és keményen dolgozó szakemberek, specialisták, akik a korporáció működéséhez hozzáadják tehetségüket, szervezési képességüket és fenntartják a megfelelő fegyelmet és munkahelyi légkört, s egyben szorosan együttműködnek a szállítókkal és a többi üzleti partnerrel.

Orwellia működésének ötödik alapszabálya, hogy végre kell hajtani a termelői vagyon magánosításán túlmenően a hatalom privatizációját nemcsak az egyes államokban, de világszinten is. Mint már kifejtettük a XXI. század emberisége már az új világrendben él, amelynek egy központból irányított kormányzata van, amely azonban első látásra, nem felismerhető. Az emberek zöme még nemzetállami koordinátákban gondolkodik, és a kormányzás, közigazgatás, nemzetállami gyakorlatát ismeri. A közhatalom gyakorlásának ezek a hagyományos formái többek között azért nehezebben felismerhetők a világkormánynál, mert ez a rejtőzködő kormányzat a hagyományos magánhatalom-gyakorlás módszereit és struktúráit alkalmazza. Minthogy a világkormányzat hatalma azon nyugszik, hogy meg tudta szerezni a világ pénzrendszere feletti monopolhatalmat és ennek segítségével a világgazdaság feletti ellenőrzést, vagyis, hogy magánhatalom, és így a világkormány is magánhatalmi kormányzást folytat. Ez a korporációs, nem pedig a nemzetállami irányításhoz hasonlít. Másként kifejezve: a világkormány a hatalomgyakorlás privatizált formája.

A fentiekből következik Orwellia hatodik szabálya: ha a világhatalom privatizálva lett, akkor a kvázi globális unió kormányzati rendszere is magánhatalmi képződmény. Eszerint nem az államhatalmi ágak hagyományos megosztása szerint működik, ahol különválik a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom. Mivel ez a privát hatalom globális korporációhoz hasonlóan működik, érthető, hogy napjainkban miért torzult el a demokratikus államokban a közintézmények működése. A szervezett magánhatalom úgy vette át a közintézmények ellenőrzését, hogy a korporációs irányítási-struktúra felülírta az államhatalmi ágak kölcsönös megosztásán alapuló demokratikus társadalomirányítási rendszert.

Orwellia a magánkézben lévő új világrend hordozója, tehát privatizált hatalmi struktúra. Legfelső döntéshozói 300 trillió dollárra becsült vagyonnak a tulajdonosai, akik saját monopóliumukként irányítják a világ pénzrendszerét. Őhozzájuk tartozik a hosszútávú világstratégia kialakítása. E globális magánbirodalom középső irányítási szintjét, amely a korporációknál az igazgatóknak felel meg, az egyes államok integrált hatalmi elitje alkotja. Nemzetközi szinten ők hozzák a döntéseket, olyan nagyhatalmú szervezetekben, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a New Yorkban működő Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), és testvérszervezete a Londonban működő Royal Institute for International Affairs (Királyi Külügyi Intézet). Az alsó menedzseri szintnek az egyes országok formális törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási szervezetei felelnek meg. Az elnököket, miniszterelnököket, vezérigazgatónak tekinthetjük.

A legfelső szintet tehát Orwellia tulajdonosai alkotják. A világhatalomnak ezek a részvénytulajdonosai a magánbirodalmukhoz tartozó látható államok közül csupán az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának, Oroszországnak, Kínának és bizonyos esetekben Franciaországnak engednek időnként beleszólást a legfontosabb ügyekbe. Ezek a birodalmi döntéshozók saját intézményrendszerükben készítik elő döntéseiket. Létrehozták a stratégiai tervezést végző intézetek hálózatát, amelyeket tervező központoknak vagy think tank-eknek neveznek. Ez a "Globális agy" a már említett három intézményen kívül felöleli Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért), World Economic Forum (Világgazdasági Fórum), American Enterprise Institute (AEI) (Amerikai Vállalkozói Intézet), Group of Thirty (A Harmincak Csoportja), Brookings Institution (Brookings Intézet), The Heritage Foundation (Nemzeti Hagyomány Alapítvány), Center for Strategic & International Studies (CSIS) (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja), Hudson Institute (Hudson Intézet), Cato Institute (Cato Intézet), Tavistock Institute (Tavistock Intézet), Hoover Institute (Hoover Intézet) nevű szervezeteket, valamint egy sor egyéb agytrösztöt és gondolati műhelyt. Ezek a gondolati műhelyek dolgozzák ki a hosszútávú komplex politikai, gazdasági, pénzügyi, technológiai és kulturális projekteket, ők integrálják olyan komplex struktúrákká és modellekké, amelyek alkalmasak az uralom gyakorlására globális, nemzeti és regionális szinten.

E magánalapítványok által finanszírozott gondolati műhelyeknek a felső irányítását a leggazdagabb bankárdinasztiák tagjai, valamint a pénz-és korporációs oligarchia kiemelkedő személyiségei látják el. A teljesség igénye nélkül megemlítünk néhány fontos nevet: a Rothschild, a Rockefeller, a Morgan, a Schiff, aWarburg, a Weill, a Lazard, a Harriman, a Mellon, az Agnelli, a Montefiore, a Carnegie, a Bunge, a Noble, az Alemant, a Mitre és a Macri családok tagjait.

Az úgynevezett Fekete Nemesség tagjai is fontos szerepet játszanak. Ide tartoznak a ma még regnáló uralkodó dinasztiák tagjai (az Egyesült Királyság, a Benelux Államok, Spanyolország és a Skandináv Országok uralkodói), valamint a korona nélküli országok előkelőségei: Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria és Portugália egykori főnemeseinek az utódai. A Fekete Nemesség szoros kapcsolatot épített ki az Arab országok uralkodó családjaival, valamint az olyan koronázatlan, de nagyhatalmú főurakkal, mint amilyen az Egyesült Államok és Távol-Kelet multimilliárdosai.

Orwellia magánbirodalmában fontos szerepet töltenek be bizonyos vallási szervezetek, így pl. Nagy-Britanniában az Anglikán Egyház, Amerikában a lutheránus és kálvinista hitvallást követő protestáns felekezetek, a keresztény-cionista evangelizációs szervezetek, beleértve a zsidó Sanhedrint, valamint a Vatikánon belül működő egyes hatalmi struktúrákat is. Mindezt kiegészítik az olyan nemzetek feletti hálózatok, amelyekkel a szabadkőművesség, a nemzetközi cionizmus, a nemzetközi szociáldemokrácia, és a nemzetközi kereszténydemokrácia rendelkezik.

Orwellia sajátosságai közé tartozik, hogy irányítói bizonyos korlátok között ugyan, de illegitimnek és illegálisnak tekinthető szervezetekkel is kénytelenek együttműködni a hatalom gyakorlásában. Ezek közé tartoznak különböző maffia-csoportok, fegyverkereskedők, drog kartellek, pénzmosással foglalkozó szervezetek, mint pl. a Bolíviában, Columbiában, Afganisztánban és Thaiföldön működő kábítószer termelők és forgalmazók. Közülük csak azok jöhetnek számításba, akik hajlandók betartani az iratlan szabályokat.

Fontos szerepet játszanak a legitim érdekek szolgálatában álló titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, pl. a CIA, az MI6 és a MOSZAD. Ezek a szervezetek törvényes fedezettel a hátuk mögött működhetnek együtt titokban az illegitim szervezetekkel, s nem kell tartaniuk a tömegtájékoztatástól. Az új világrend keretében három olyan szervezet van, amelyből valójában nem lehet soha teljesen kilépni: ezek a hírszerző szervezetek, a szabadkőművesség, valamint a maffia jellegű csoportok. Orwellia magánbirodalma rendjében e három szervezet törvény felett áll, és kizárólag az iratlan szabályokhoz és magatartási normákhoz kell igazodnia. Orwellia legfelsőbb szintű döntéshozói irányítják azt az államok feletti hatalmi struktúrát, amelynek a legnagyobb országok, köztük az Egyesült Államok hatalmi elitje is engedelmeskedni tartozik.

Orwellia új világrendjében meghatározó szerepe van a magánkorporációk hálózatának. Ők képezik a hatalomgyakorlás középső szintjét. Kiemelkedő szerepe van a mintegy 500 nagy világcégnek, a transznacionális pénzügyi intézményeknek, az univerzális hatáskörű pénzintézeteknek, a világszinten működő korporációs tömegtájékoztatásnak, az elit egyetemek hálózatának. Ezen a szinten néhány állam kormánya is beleszólhat a döntésekbe. De ez a beleszólás csak a külügyekre, és a katonai kérdésekre korlátozódik.

Orwelliában a hatalomgyakorlásnak ezen a második szintjén finanszírozzák a politikai tevékenységet (beleértve a választásokat) az előre kiválasztott pártok és jelöltek érdekében. Mindezt olyan technikával végzik, hogy a lakosság körében fent lehessen tartani a látszatot: ők döntenek, és az általuk választott személyek gyakorolják törvényhozói és a kormányzati hatalmat. A politikai szféra finanszírozása a multinacionális cégek és a transznacionális pénzügyi intézmények útján történik. A politikai szféra kézbentartását szolgálja a véleményhatalom monopolizálása a korporációs tömegtájékoztatási intézményeken keresztül. Ennek a rendszernek a működését segíti az oktatási szektor átalakítása, és a lakosság kondicionálása arra, hogy a befolyásolást és a kiszolgáltatottságot demokratikusnak tekintse és alkalmazkodjon hozzá.

Orwellia magánbirodalmának napi ügyeit a látható államok kormányai végzik, élükön a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalom vezetőivel. Ezeknek a menedzseri-szintű irányítóknak a mozgásterét behatárolja az, hogy csak rövid ideig vannak döntési helyzetben, és hosszútávú feladatok elvégzésére nem vállalkozhatnak. Hivatalukba formailag demokratikus módon kerülnek, és rendszerint meg kell küzdeniük egy másik hasonló módon kiválasztott ellenféllel. A politikai választások szereplőit Orwellia tulajdonosai és igazgatói előzetesen már átvilágították, s indulásukat csak gondos vizsgálat után engedélyezték. Ha a kiszemelt személy átment a vizsgán, akkor még el kell adni őket a választóknak a politikai élet piacán. Ekkor válik fontossá a csomagolás és a reklám. A korporációs tömegtájékoztatás jól fizetett szerkesztői, újságírók, média-szakemberek, politikai elemzők és kommentátorok szakképzett csoportjai adják el a választóknak az Orwellia urai által kiszemelt politikusokat.

A hatalom privatizálása egyben azt is jelenti, hogy a demokráciában kötelező "egy ember, egy szavazat" elven alapuló számbeli többség fokozatosan átadja a helyét a korporációs hatalomgyakorlásban érvényes gazdasági, és pénzügyi erőfölényen alapuló többségnek. A politikában formálisan ma is a számbeli többség elve érvényesül. Amióta azonban a szervezett magánhatalom a közhatalom fölé került, a magánhatalom a közvélemény befolyásolásával érvényesíti akaratát. Ezt a rendelkezésre álló pénzügyi és gazdasági erőforrásokkal éri el. A tulajdonukban lévő tömegtájékoztatás lehetővé teszi, hogy céljaik elérésére akár nyílt és tudatos megtévesztéssel is törekedjenek. A közéleti félretájékoztatásban még a nyílt hazugság is rutin eszközzé vált. Ezt hívják Orwelliában propagandának. A háttérhatalom egy-egy hazugsággal le is bukhat. Ebben az esetben akár fel is lehet áldozni egy-egy szerkesztőt. Így a megtévesztés kezdeményezője az igazság bajnokának tüntetheti fel magát. A tudatipar szakemberei - a "lélek mérnökei" - a közvélemény manipulálása érdekében kellően adagolják az erőszakot és a képmutatást.

Montesquieu óta a demokratikus kormányzás egyik ismérve a hatalmi ágazatok - a törvényhozói, végrehajtói, és bírói hatalom - szétválasztása, a kölcsönös ellenőrzések, fékek és ellensúlyok rendszerének az alkalmazása. A francia gondolkodó - történelmi korlátai miatt - még nem hangsúlyozta a vagyon igazságos és teljesítményhez igazodó elosztását, amely nemcsak a gazdasági esélyegyenlőségnek, de a személyi szabadságnak és a politikai önrendelkezésnek is az egyik előfeltétele. Orwellia magánbirodalmában a hatalmi ágazatok teljesen más rendszer szerint oszlanak meg.

A legfőbb hatalmat a magántulajdonban, illetve a magánellenőrzés alatt álló pénzrendszer hordozza. Ide tartoznak a nagy beruházó bankárdinasztiák tulajdonában (vagy ellenőrzésük alatt) álló központi bankok, kereskedelmi bankok, univerzális hatáskörű pénzügyi szervezetek, a pénzügyi konzultációs szervezetek, a kockázat- és hitelminősítő intézetek, a tőzsdék, a befektetési alapok, a biztosító és viszontbiztosító társaságok, a nyugdíjalapok és pénzfedezeti alapok.

E legfőbb hatalmi ágazat után következnek a főbb multinacionális iparvállalatok. Már említettük, hogy 500 olyan világcég működik, amely kézben tartja legfontosabb termelési ágazatokat, a szolgáltatásokat, az elosztást, a bányászatot, az energiatermelést és elosztást, a fegyvergyártást, az elektronikát, a világűrkutatást kiszolgáló ipart, a fogyasztási cikkek gyártását, a vegyipart, az élelmiszeripart, a kőolaj és földgáz kitermelését és elosztását végző cégeket, a nagy építőipari vállalatokat, a hajógyártást, a tervezést és konzultálást. A termelőgazdaság állítja elő az értékeket. Hasznosságánál fogva ezt kellene a legfontosabb ágazatnak tekinteni, de mivel a multinacionális cégek a pénzrendszer tulajdonosainak az ellenőrzése alatt állanak, így természetesen Orwellia hitelpénzzel működtetett magánbirodalmában nem a termelő szektort illeti meg az első hely.

Már utaltunk az univerzális intézmények fontos szerepére, de ezeket a nemzetek feletti képződményeket fontosságuknál fogva külön hatalmi ágnak kell tekinteni. A harmadik hatalmi ágazathoz tartozik a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az Amerikaközi Fejlesztési bank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, a frankfurti Európai Központi Bank, az amerikai Federal Reserve System, az Európai Unió, a NATO, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés Szervezete, valamint az ENSZ és szakosított intézményei. Fontossága miatt elsőként is említhettük volna az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT helyére lépett Világkereskedelmi Szervezetet, a WTO-t, amely Orwellia legfontosabb univerzális hatáskörű érdekérvényesítő intézménye.

Negyedik hatalmi ágazatként az egyetemek és tudományos intézetek koordinált hálózatát jelölhetjük meg. Az Egyesült Államok vezető egyetemei közül a Harvard, az MIT, a Columbia, a New York University, Princeton, Yale, John Hopkins, Chicago, Stanford, Georgetown, Nagy-Britannia egyetemei közül pedig Oxford, Cambridge és a London School of Economics tartozik ebbe a hálózatba. Természetesen akad kiváló egyetem a többi országban is, de jellemző, hogy Orwellia sztár-egyetemei az angolszász országokban működnek.

Az ötödik hatalmi ágazat a korporációs tulajdonban lévő multimédia-monopólium. E tudatiparághoz tartoznak a New York Times, a Washington Post, a Newsweek, az International Herald Tribune c. világlapok, a CNN-Time Warner világtelevizió, továbbá az olyan rádió és tévéhálózatok, mint az ABC, CBS, NBC, Fox News, PBS, valamint az olyan hetilapok és folyóiratok, mint a The Economist, a német Der Spiegel, a francia Le Monde, a Foreign Affairs, a Commentary, a The National Interest, a Foreign Policy. De Orwellia számára fontosak az olyan hírügynökségek is, mint a Reuters, az Associated Press, a Deutsche Presse Agentur, a France Press, és a többi nagy hírügynökség.

Orwellia hatodik hatalmi ágazatát képezik a formálisan létező államok (azaz a globális pénzbirodalom önálló államnak tartott tartományainak) kormányzatai. Ehhez tartoznak a kül- és belpolitika, valamint a pénzügyi és gazdasági szféra legfőbb irányítói, így pl. Amerikában az elnök és az alelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a pénzügyminiszter, a belbiztonsági miniszter, a Nemzetbiztonsági Tanács, a CIA, az FBI és a Kongresszus (a törvényhozás) felső vezetői, valamint a legmagasabb rangú katonai parancsnokok.

Orwellia működésének hetedik alapszabálya szerint a káoszból csak úgy lehet megteremteni a rendet, ha minden globális szereplő hajlandó erőszak alkalmazása nélkül rendezni a konfliktusokat. Ilyen békeállapothoz azonban háborúkra van szükség, hogy világszinten egyetlen globális hatalomgyakorló legyen. Ő már háború nélkül döntheti el a vitákat és kényszerítheti rá akaratát, az egész emberiségre. Úgy rendezheti a nemzetközi konfliktusokat, mint egy államon belül működő bíróság. A természeti erőforrásokkal rendelkező országokat csak így lehet rákényszeríteni arra, hogy az Orwelliát irányító tulajdonoscsoport szabadon hozzáférhessen természeti kincseikhez. Ha erre a kiszemelt ország nem hajlandó, akkor a pénzügyi, a gazdasági, és politikai, végső soron, pedig a katonai erőszak legváltozatosabb eszközeivel kell és lehet jobb belátásra bírni.

Hogyan épül fel Orwellia birodalmi struktúrája?

Már láttuk, hogy ez az elsődlegesen magánbirodalom - amely a pénzrendszert a saját monopóliumaként működtető pénzoligarchia irányítása alatt áll - a pénzügyi intézmények, katonai támaszpontok, multinacionális világcégek és csatlós államok egységes rendszerbe integrálódott komplexuma. Leegyszerűsítés lenne azonban Orwellia dinamikusan terjeszkedő világrendszerét csupán-e rendszer legfontosabb komponensére, az Egyesült Államokra szűkíteni.

Annak a világbirodalmi struktúrának a szervezeti felépítését, amelyet mi Orwelliának nevezünk, a rendszerhez tartozó országok elemzésével tanulmányozhassuk. E birodalmi rendszer felső szintjén azok az államok foglalnak helyet, amelyek vezető érdekcsoportjai tulajdonosként tartják kézben a befektetéseket, a pénzügyi piacokat és akik, képesek a világ többi részén is ellenőrzésük alá venni a pénzügyi és gazdasági tevékenységet. Ezért Orwellia csúcsán az Egyesült Államok, az Európai Unió és Japán található.

A világoligarchia Amerikát használta arra, hogy létrehozza a birodalomnak engedelmeskedő csatlós államok rendszerét. Ezek a részben regionális hegemóniát gyakorló, vazallus államok gyakran Amerika nélkül is végrehajtják Orwellia felső vezetésének stratégiai döntéseit. Ehhez rendelkeznek a megfelelő katonai erővel és pénzügyi támogatással. Ezek a birodalmi feladatokat ellátó vazallusok megtörik a terjeszkedésre kiszemelt államok ellenállását és egyben saját helyi hatalmi érdekeit és érvényesítik.

A jelenlegi nemzetközi rendszerben fontos szerepe van az újonnan felemelkedő birodalmi hatalmaknak, amelyek egyszerre az Orwellia magjához tartozó birodalmi államok riválisai és együttműködő partnerei. Ehhez a hatalmi körhöz tartozik Kína, India, Kanada, Oroszország és Ausztrália. Ezeknek az országoknak számolniuk kell Orwellia agresszív behatolásával, ugyanakkor ők maguk is helyi hegemóniára törekednek a szomszédos országokkal kapcsolatban és maguk is kihasználják a szegényebb és fejletlenebb országok erőforrásait. Ezek a felemelkedő hatalmak szorosan kapcsolódnak Orwellia központi birodalmi államaihoz, egyrészt a náluk működő közös gazdasági szervezetek révén, másrészt versenyeznek a fejletlen és védtelen országok erőforrásaiért. Jól látható ez Kína és India azon erőfeszítéseiben, hogy más Ázsiai országokból, de Afrikából és Latin-Amerikából is gazdasági előnyökhöz jussanak, terjeszkedő beruházási tevékenység révén.

A globális birodalommá integrálódott nemzetközi rendszer következő, harmadik szintjén az úgynevezett fél-autonóm vagy korlátozottan független államok foglalnak helyet. Ide lehet sorolni Brazíliát, Dél-Koreát, Dél-Afrikát, Tajvant, Argentínát, Szaúd-Arábiát, Chilét és Bolíviát. Ezeknek az államoknak jelentős nemzeti gazdasági bázisa van és viszonylag fejlett, köztulajdonban lévő szektorral rendelkeznek. Kormányaik erőfeszítéseket tesznek, hogy jelen lehessenek a világpiac egyes részein, de erősen függnek Orwellia katonai védelmétől. Ez különösen érezhető Tajvan, Dél-Korea és Szaúd-Arábia esetében, amelyek katonai támaszpontokat biztosítanak területeiken Orwellia birodalmi érdekérvényesítéséhez. Ezen országok monokultúrájuk és egyoldalú erőforrásaik révén erőteljesen függnek. Jövedelmeiket kénytelenek megosztani Orwellia irányítóinak a tulajdonában lévő multinacionális cégekkel. Ebbe a csoportba sorolható Szaúd-Arábia, Chile, Nigéria, Brazília és Argentína.

Különösen a kőolaj kitermelő országok tartanak fenn szoros kapcsolatot Orwellia központi államai pénzügyi irányítóival, és saját jövedelmük jelentős részét a központi államok ingatlanaiba, államkötvényeibe és értékpapírjaiba fektetik be. Ezzel jelentős mértékben hozzájárulnak Orwellia két legfontosabb országának - az Egyesült Államoknak és Angliának - a finanszírozásához. A világbirodalmi struktúra-e harmadik szintjéhez tartozó országok együttműködnek a Szovjetunió felbomlásával létrejött Független Államok Közösségéhez, a FÁK-hoz tartozó államokkal, valamint az újonnan kiemelkedő birodalmi hatalmak csoportjához tartozó országokkal, olyan kérdésekben, mint pl. Orwellia birodalmi háborúja a Közel-Keleten, a Haiti elleni invázió, rendszerváltás végrehajtása Afrika egyes országaiban, a világszintű neoliberális stratégia támogatása, valamint a gazdaság legfontosabb szektorainak a birodalmi irányítás alá vétele.

A helyi uralkodó csoportok, és bizonyos esetekben a nemzeti szociális mozgalmak, valamint az érdekvédő csoportok ellenállása miatt konfliktusok is kialakulnak a legfelső irányító érdekcsoportok és a helyi elitek között. Így pl. Brazília, Chile és Argentína nem ért egyet azzal, hogy az Amerikai kormányzat (Orwellia első számú hatalmi eszköze) meg akarja buktatnia a venezuelai elnököt. Egyrészt jövedelmező gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kötik őket Venezuelához, másrészt ellenzik a katonai puccsokat, mert ez saját hatalmukat is veszélyeztetheti.

Ezek a fél-autonóm és korlátozott függetlenséggel rendelkező országok viszonylagos mozgásszabadságuk ellenére hathatós katonai és politikai támogatást nyújtanak Orwellia birodalmi irányítása számára. Így pl. zsoldosokat nyújtottak Haitin a demokratikusan választott elnök megbuktatásához. Szomáliát etiópiai zsoldosok szállták meg, akiket közvetlenül amerikai tanácsadók képeztek ki, finanszíroztak és vezényeltek.

A világbirodalmi hierarchia legalsó, negyedik szintjén a csatlós-kollaboráns rendszerek találhatóak. Ezek közé sorolható Egyiptom, Jordánia, a Perzsa-öböl menti államok, Közép-Amerika és a Karib tenger államai, Fekete Afrika országai, a kelet-európai országok (köztük Magyarország), az egykori Szovjetunió kaukázusi és közép-ázsiai tagállamai, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Észak-Afrika és Pakisztán. Ezeket az országokat többé-kevésbé demokratikus formák keretében tekintélyuralmi politikai csoportok kormányozzák, amelyek a birodalom magját alkotó országoktól (és részben a felemelkedő birodalmi államoktól) kapják a politikai, pénzügyi és katonai támogatást.

Ez a szint óriási lehetőséget biztosít Orwellia oligarchái számára a pénzügyi-, gazdasági terjeszkedéshez, a gazdasági erőforrások megszerzéséhez és centralizációjához. Mindez példa nélkül álló extraprofithoz juttatja őket. E negyedik szinthez tartozó országok kevés hozzáadott értékkel rendelkező terméket állítanak elő. Elsősorban nyersanyag kitermeléssel és szállítással foglalkoznak Orwellia központi államai számára. Ezen országok többségében olyan élősködő és korrupt vezetőréteg van hatalmon, amely valójában nincs felkészülve arra, hogy az adott ország gazdasági és politikai életét szakszerűen irányítsa.

Ezek az országok fokozott mértékben adnak zsoldosokat Orwellia birodalmi terjeszkedéséhez, és a csatlós rendszerek hatalomra juttatásához az újonnan meghódított országokban. E csatlós rendszerek - a birodalmi központ vazallusaiként - elősegítik a termelőmunkát végzők kizsákmányolását, az általuk előállított érték kisajátítását, a mezőgazdasági dolgozók életterének csökkentését és a pótolhatatlan erőforrások pusztítását.

Orwelliában a hatalom a pénz- és korporációs oligarchia kezében van. Ő tartja kézben a "piacnak" nevezett szervezett pénzügyi hatalmat. A korábban a társadalom és a közérdek szolgálatában álló nemzetállamot saját szolgáltató intézményévé alakította át. Ez a nemzetek feletti oligarchia gondosan felügyel arra, hogy a hatalom gyakorlása globálisan, valamint az egyes államokon belül is, mindig a saját emberei kezében legyen. Ma már e csatlós államok szervezik azokat a zsoldos seregeket, amelyek szükség szerint a föld bármely részén bevethetőek. Ez a privatizált világbirodalom gondoskodik tisztségviselői kiképzéséről, akik a zsoldos hadseregek parancsnokaiként és kollaboráns helytartókként közreműködnek az önrendelkezésért és nemzeti érdekérvényesítésért küzdő mozgalmak féken tartásában, Orwellia tartományainak a működtetésében.

A negyedik szint, tehát Orwellia hatalmi struktúrájának fontos alkotórészévé vált. E csatlósrendszerek kiegészítik a nemzetek feletti megszálló erőket, és megkönnyítik a nyersanyagok és energiahordozók kisajátítását. Nélkülük a magánbirodalom Orwellia már régen túlterhelte volna katonai erőit, és ez a birodalmi központhoz tartozó államokban erős társadalmi ellenállást váltott volna ki. A központ túlzott leterhelése pedig megerősítette volna a birodalmi terjeszkedés és újgyarmatosítás ellen fellépő erőket a világ más részein. A csatlós államok zsoldosai lényegesen olcsóbbak, s így csökkentik a birodalom fenntartásának költségeit. A privatizált birodalom zsoldos haderőit szépítgetőn ENSZ-erőknek, békefenntartóknak, a demokrácia védelmezőinek, és a terrorizmus elleni háború élharcosainak nevezik.

Orwellia magánbirodalma, noha terjeszkedik, és egyre mélyebben hatol be az emberi civilizáció minden részébe, nem mindenható. Az ellenhatás máris érezhető a globalizáció-ellenes politikai és szociális mozgalmak erősödésében, valamint olyan új államközi együttműködés kialakulásában, mint amilyen a Sanghaji Együttműködés Szervezete, ahol Kína, India és Oroszország tesz kísérletet Orwellia ellenpólusának a kialakítására. Így a pénzuralmi világrend jelenlegi döntéshozóinak sikerült elérniük, hogy megvalósuljon a geopolitika angol megalapítójának, Mackindernek, a rémálma: az Eurázsiai földrész legnépesebb és erőforrásokban leggazdagabb országai között - először a világtörténelemben - közvetlen gazdasági és katonai kapcsolatok épülnek ki.

Orwellia újabb világháborúja.

Az I. világháború után Orwellia nyíltan a világ színpadára lépett. A II. világháborút is ő készítette elő és vezényelte le a színfalak mögül. A világnak úgy állították be, hogy a demokrácia és a totalitarianizmus erői csaptak össze, ugyanakkor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia - Orwelliának ez a két mintademokráciája - a legbrutálisabb totális diktatúrával, a Szovjetunióval lépett szövetségre. Valójában Orwellia uralkodó elitje, amely a bolsevikokat is finanszírozta, és hatalomra segítette (s így a Szovjetunió létrehozójának is tekinthető) folytatta évszázados küzdelmét a világuralomért. Ez konkrétan az egy központból irányított új világrend létrehozását jelentette, amelyben kétpólusú társadalom működik. A hatalmat Orwellia uralkodócsoportja - a szuper gazdag bankárdinasztiák zárt köre, és a nemzetközi pénzügyi közösség integrált elitje - gyakorolja. A másik póluson található a vagyontalan - bérmunkából vagy segélyből élő - függőhelyzetű többség. A szupergazdag beruházó bankárok tették lehetővé - a pénzügyi uralmuk alatt álló nyugati hatalmak felhasználásával - a kommunista rendszer terjeszkedését Európában és Ázsiában: Ők hozták létre az ENSZ-t és tették lehetővé Izrael Állam megalakulását is.

A legyőzött ellenfél nem a totális önkényuralmi rendszer volt, hanem a nemzetállam (a nemzetállamok rendszere), mint önrendelkezéssel bíró hatalmi képződményé, amely képes szembeszállni a nemzetek feletti pénzhatalom internacionalista és kozmopolita erői terjeszkedésével. A Németországban 1933-ban hatalomra került nemzeti szocializmus a bolsevista terjeszkedés megfékezését, a szélsőségesen igazságtalan Versailles-i Szerződés megváltoztatását, és a megbénított német gazdaság talpraállítását akarta. E feladatokkal a szuper gazdag bankárdinasztiák világuralmi törekvései miatt kellett megbirkóznia. Nemzeti önvédelemből vették ismét állami ellenőrzés alá Németország Központi Bankját, és tértek át olyan közpénzrendszer működtetésére, amelyben a német gazdaság teljesítménye volt a pénz fedezete. Olyan pénz került forgalomba, amelyből kimaradtak a nemzetközi bankárok, s ezt még tetézték azzal, hogy Németország jelentős részben áttért a csereüzletekre nemzetközi kereskedelmi kapcsolataiban. Ez azt jelentette, hogy a nemzetközi kereskedelemből is kiszorult a pénzvilág. A háttérből irányító pénzhatalom rövidtávon lenyelte ezeket az intézkedéseket, mert csak egy felerősített Németországot lehetett - kellő manipulációval - újabb világháborúba beléptetni. Erre a háborúra - pontosan Orwellia világstratégiájának tovább vitele érdekében - feltétlenül szüksége volt.

1941-re a Vörös Hadsereg - saját adatai szerint - csaknem tízszer annyi páncélossal, repülőgéppel és tüzérségi eszközzel rendelkezett, mint Németország. Sztálin támadó háborúra készült, és ennek megfelelően vonultak fel a szovjet csapatok a nyugati határon. Németország valójában Sztálin támadását előzte meg. A német vereség azonban nem volt kétséges a háttérhatalom felső döntéshozói számára, mivel tudták, hogy Amerika ipari kapacitásával és fegyverszállításaival a Szovjetunió - a világ legnagyobb területű országa - már ellent tud állni Németországnak.

Jelenleg az egykori internacionalista és kommunista erők maradványai, valamint a világszintű pénzmonopóliumukra támaszkodó kozmopolita-globalista erők küzdenek a nemzeti önrendelkezéshez, és a szociális igazsághoz ragaszkodó globalistaellenes erőkkel. A pénzuralom új világrendjének a ideológusai azok a neo-konzervatív politikusok - szélsőséges liberálisok -, akik korábban marxisták (trockisták) voltak, és csaknem valamennyien Leo Strausstól tanultak a Chicagó-i Egyetemen.

Orwelliában a béke egyre több és súlyosabb háborút jelent. 2002 június 18-án ezt mondta George W. Bush, a magánbirodalom zászlóshajójának számító Egyesült Államok elnöke:

"Csak azt akarom tudatni önökkel, hogy amikor a háborúról beszélünk, valójában a békéről van szó." Mintha csak George Orwell bámulatos jövőbelátását akarta volna újból alátámasztani. Egyedül az iraki demokrácia-terjesztő békemisszióban, amely eddig az amerikai adófizetők 453 milliárd dollárjába került, 2007. augusztus 16-ig 1 009 516 iraki és 3702 amerikai katona halt meg, a sebesültek és lelkisérültek száma pedig ennek a többszöröse.

Hogy is mondta Orwell? "Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát, amint az ember arcát tiporja - örökké."

A rejtőzködő világbirodalom

Századunk igazi szuperhatalma a pénzimpérium

Egyesek azt hiszik, hogy mi (a Rockefeller család - D. J.) egy olyan titkos szövetséghez tartozunk, amely az Egyesült Államok valódi érdekei ellen tevékenykedik, családommal együtt 'internacionalistának' minősítenek, aki összeesküszik világszerte másokkal, hogy létrehozzon egy integráltabb globális politikai és gazdasági világrendszert - egy egységes világot, ha úgy tetszik. Ha pedig ez a vád ellenem, akkor büszkén vállalom, hogy bűnös vagyok."

(David Rockefeller, a Council on Foreign Relations - a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke 1970-től 1985-ig és a Trilateral Commission - Háromoldalú Bizottság alapítója, írja ezt 2002-ben megjelent Emlékiratainak a 405. oldalán)

A Forbes magazinban rendszeresen közlik a világ leggazdagabb embereinek a névsorát. Az elmúlt években már Magyarország múlti-milliárdosairól is kapunk évente tájékoztatót a Magyar Hírlap külön e célra készült kiadványából, amely a 100 leggazdagabb magyar címmel 2002 óta jelenik meg. A magyar milliárdosok közül sokan nem szívesen olvassák nevüket ebben a nyilvántartásban. Ennek több oka lehet, itt most csak arra utalnék, hogy gazdagságuk nem a társadalomnak nyújtott teljesítményt tükrözi, hanem olyan tényezőkre vezethetők vissza, amelyek elsősorban a múlt rendszerből örökölt kapcsolati tőkét és befolyást alakították át pénzügyi és termelői vagyonná. Míg Amerika büszke lehet leggazdagabb embereire, mert azok vagyona nagyobb részt tudásból, teljesítményből és természetesen szerencséből fakad, addig ugyanezt a magyar milliárdosokról csak igen korlátozott mértékben lehet elmondani.

A Forbes magazin azonban nem tájékoztat arról, hogy a világ sorsát meghatározó legnagyobb vagyonok nem egyes személyek tulajdonát képezik, hanem ún. családi alapítványok áttekinthetetlen tulajdonosi hálózatának a sűrű szövedékébe vannak gondosan beágyazva: családi alapítványok, ún. family trust-ok kezelik őket. De többről is szó van.

A világ egyetlen tényleges szuperhatalma a Globális Pénzimpérium, a pénz-világbirodalom, amelynek sikerült a saját hegemóniája alá vonnia nemcsak az Egyesült Államokat, de az Európai Uniót és Japánt is. A pénzimpérium hatalmigazdasága ma már kiterjed Dél-és Közép-Amerikára, Ausztráliára, valamint Ázsia és Afrika többi országára is, köztük olyan óriásokra, mint Kína, India és Oroszország. Ez a világbirodalom a nála lévő pénzmonopólium segítségével megszerezte világ termelői vagyona túlnyomó része fölött az ellenőrzést, s pénzviszonyokba elrejtett Globális Unióként működik. E pénzimpérium magját a világ leggazdagabb dinasztiáinak a családi alapítványokból képződött törzsvagyona alkotja. A dollár-triliárdosokból álló magot - világméretű holdudvarként - több ezernyi dollár-miliárdos és dollár-miliomos veszi körül.

A világ leggazdagabb családjai szakértők tudományos módszerekkel végzett kutatási eredményei szerint együttesen mintegy 300 trillió dollár vagyonnal rendelkeznek. (1 trillió = 1000 milliárd). A trilliárdosok vagyonához képest a Forbes magazin által leggazdagabbnak bemutatott Bill Gates és Warren Buffett 50-60 milliárd dolláros vagyona szerénynek nevezhető. Gaylon Ross, a Who's Who of the Global Elite szerzője a Rockefeller család alapítványokban tartott együttes vagyonát 11 trillió dollárra, a Rothschild Family Trust hálózata által kontrollált vagyont, pedig 100 trillió amerikai dollárra becsülte az 1990-es években.

A World Institute For Development Economic Research (a Gazdasági Fejlesztés Kutatásának Világintézete), amely a Tokióban működő ENSZ Egyetem Helsinkiben lévő részlege, a közelmúltban tanulmányt tett közzé az emberiség rendelkezésére álló erőforrások, valamint a termelői és pénzügyi vagyon világszintű megoszlásáról:

"A vagyon erőteljesen koncentrálódik Észak-Amerikában, Európában, továbbá a magas jövedelemmel bíró ázsiai és csendes-óceáni országokban. Az itt élő lakosság együttesen a világ vagyonának csaknem a 90%-ával rendelkezik." A jelentés többek között megállapítja azt is, hogy "sok embernek a magas jövedelmű országokban nagyobb az adóssága, mint a vagyona és sajátságos módon ezek az emberek a világ legszegényebbjeihez tartoznak."

A Helsinkiben működő kutatóintézet volt az első, amely globális szinten felmérte az egész emberiség rendelkezésére álló vagyont a 2000. évi adatok alapján. Az Intézet igazgatója Anthony Shorrocks kijelentette: "Ha a világ össznépességét egyetlen tíz főből álló csoportra csökkentenénk, a világ összvagyonát pedig 100 dollárra, akkor egy személy rendelkezne 99 dollárral és a fennmaradó kilenc egy dolláron osztozkodna."

Nem képzelőerőnk szárnyalása, valamilyen fantáziadús 'összeesküvési elmélet' mondatja velünk, hanem az elrejtett történelmi és gazdasági valóság száraz tényeinek elemzéséből vonható le, hogy az, amit történelemként tanulunk, csupán az empirikus valóság hatalmas jéghegyének a látható és megtévesztően piciny része. Létezik egy árnyékgazdaság, hozzátartozó árnyékpolitikával és ennek megfelelő rejtett történelemmel. Ha ez az árnyékban tartott, de nagyon is létező valóság valamiféle "globális glaznoszty" keretében átvilágításra kerülne, akkor többé nem lenne szükség a konspirológus kutatók munkájára. Az ő tevékenységüket éppen az teszi nélkülözhetetlenné, hogy szándékosan rejtőzködő erők irányítják a világunk látható terében működő szervezeteket és ezek a háttérben meghúzódó erők ma már átvették a világ legnagyobb országainak az irányítását is.

Létezik az államok feletti és egyre hatékonyabban működő szuperállam a maga szuperkormányával, és az azt irányító szuperelit zárt csoportjaival. Ennek a nemzetközileg integrált elitnek a kiválasztódásában természetesen fontos szerepet játszanak a különböző misztikus és vallási komponensek is, de tévedés csupán a szabadkőművesség különböző irányzataira hivatkozni. Elsősorban az árnyékban rejtőzködő pénzügyi-gazdasági hálózatokat, a politikai szférát irányító struktúrákat kell tanulmányozni, szervezeti felépítésüket és működésüket megérteni. Ma a pénzügyi rendszer működésének a megértése a legfontosabb, és ebből lehet a világ globális pénzügyi helyzetére következtetni.

A háttérben működő globális elit hatalmának forrása az immáron világméretűvé növekedett és magántulajdonban lévő pénzmonopólium birtoklása. Ennek segítségével tudta elérni, hogy a világ leggazdagabb országai is eladósodjanak, s függő helyzetbe kerüljenek a nemzetközi pénzügyi közösséggel szemben. Ez a háttérben működő, nemzetek feletti pénzügyi-és korporációs arisztokrácia - létszáma mintegy tíz ezerre tehető - felmérhetetlen hatalmat gyakorol, mivel 300 trilllió dollár értékű vagyont ellenőriz, gondosan álcázott, nagyrészt informálisan működtetett hálózatával. Ennek a transznacionális pénzarisztokráciának a csúcsán a Rothschild-ház, s az általa koopotált beruházó bankárdinasztiák rangidős tagjai állnak.

A Rothschild-dinasztia hatalmát jól szemlélteti például az, ami 2002. szeptember 24-én történt a családnak az angliai Buckinghamshire-ben lévő birtokán. Ebben az egyszerű kis eseményben, mint cseppben a tenger, vagy mint porszemben az egész világ, tükröződik a pénzvilág lenyűgöző hatalma. Mi történt hát? Csak annyi, hogy leszállt egy helikopter a Rothschild-család kastélyának kertjében és kiszállt belőle Warren Buffett, aki a Forbes magazin szerint a világ második leggazdagabb embere. De nem egyedül, hanem Arnold Schwarzenegger társaságában, aki akkor éppen a kormányzói tisztségre pályázott Kaliforniában. És kivel rázhattak kezet? A véletlenül éppen ott tartózkodó James Wolfensohnnal, a Világbank elnökével, valamint Nicky Oppenheimerrel, a világ gyémánttermelését és feldolgozását kézbentartó De Beers nevű világcég elnökével, amelynek több mint 23 000 alkalmazottja van. Utólag már tudhatjuk: sok minden eldőlhetett ezen a Lord Jacob Rothschild, a negyedik Rothschild báró, által adott fogadáson. Arnold Schwarzenegger, pl. az Egyesült Államok legnagyobb és leggazdagabb tagállamának kormányzója lett a következő évben. Az a tény, hogy az egykori osztrák testépítőt a Rothschild-család angliai vidéki otthonában fogadták be a globális elitbe, jelzi, hogy hol kell keresni a háttérhatalom valódi súlypontját.

A hivatalos történelemírás és gazdasági kutatás nem hajlandó tudomásul venni, hogy különlegesen gazdag emberek, európai és amerikai pénzdinasztiák leszármazottai, rendelkeznek az egész világ pénzügyi és termelői vagyonának a túlnyomó részével. Ez az óriási méretű vagyon nagy hatalmat is jelent, hiszen a vagyon hatalommá, a hatalom pedig vagyonná alakítható át. Egyazon érem két oldaláról van szó, amely elválaszthatatlan egymástól. Ennek a pénzügyi és gazdasági hatalomnak több központja is van, de legrégibb és legfontosabb központja a City of Londonban működik, amely ma is a pénzvilág első számú kormányzati helye. A szupergazdag pénzdinasztiák nemzedékei sikeresen adták át gazdasági és politikai hatalmukat az utánuk következő nemzedékeknek. A közvélemény és a nyilvánosság elől elrejtve, magánszervezeteken keresztül gyakorolják hatalmukat. A szupergazdagoknak ezt a viszonylag kis létszámú, nemzetek felett álló és jól szervezett csoportját nevezzük globális elitnek. Termelői vagyonuk, de elsősorban pénzvagyonuk, folyamatosan növekszik. Kedvező időszakokban mértani haladvány szerint. A világgazdaság kézbentartásával ők határozzák meg a történelem menetét. Szervezett tevékenységük egy nagy-ívű tervhez igazodik. Világstratégiájuk jelentős részét már sikerült is megvalósítaniuk.

Amikor az emberek először hallanak a globális elitről és világstratégiájáról, ösztönösen elutasítják, mert nem tudják elfogadni, hogy egy ilyen ellenőrizetlen hatalom létezhet a politikai élet látható színtere mögött. Az utóbbi két évtizedben azonban számos olyan tanulmány, könyv, újságcikk és egyéb információ jelent meg (pl. a világhálón), amely e háttérhatalom létét tényekkel támasztja alá. A többségük meglepően pontosan alátámasztott írás, aprólékos kutatómunka eredménye. Aki ezeket a könyveket, írásokat áttanulmányozza, végülis rákényszerül, hogy belássa: létezik a globális elit, és sikeresen hajtja végre hosszútávú stratégiáját. Célja:az új világrend kiépítése, a szemünk előtt formálódik.

A magánjellegű kontroll megszerzése a pénzügyi erőforrások felett, s az egyes országok monetáris rendszerének átvétele az ipari forradalommal kezdődött. A XVIII. században emelkedett ki az a pénzdinasztia, a Rothschild-ház, amelynek sikerült felépítenie a leggazdagabb, legnagyobb hatalmú pénzügyi-és termelővagyonból álló nemzetközi birodalmat. Ezen írás célja nem a Rothschild-dinasztia történetének az ismertetése, hanem annak a pénzügyi hatalomnak az elemzése, amely ma a háttérből a világot irányítja. A Rothschild-dinasztia módszereinek és vagyongyarapítási technikáinak a tanulmányozása nélkül azonban nem tudjuk felmérni a világot uraló nemzetközi pénzkartell pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmát.

Állítólag maga a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild mondta, hogy "Add nekem egy ország pénzügyi rendszerének ellenőrzését, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit!" Amikor a dinasztiaalapító meghalt, a Rothschild-ház londoni ágának vezetését fia, Nathan, majd pedig unokája, Lionel vette át. A Rothschild családi alapítvány irányítása tehát a Rothschild-ház londoni ágához került, amely ekkor már olyan hatalmas vagyonnal rendelkezett, hogy ellenőrzése alatt tartotta Nagy-Britannia központi bankját, a Bank of England-et. A brit birodalom pénzügyeinek az irányítása lehetővé tette a család számára, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtson az angol és amerikai kormánynak, valamint finanszírozza a krími háborút. Lionel fia, aki ugyancsak a Nathan utónevet kapta, lordi méltósághoz jutott és ő volt az első Lord Rothschild, aki bekerült a brit törvényhozás másik kamarájába, a Lordok Házába 1885-ben. Ő lett egyben a Bank of England kormányzója és közvetve az akkori világ nemzetek feletti pénzügyi rendszerének az irányítója. Ez a hatalom ma is létezik, és fokozatosan terjeszkedik. Lord Rothschild idején magába olvasztotta a Morgan- és a Rockefeller-érdekeltségeket és a XIX. század végére már testet öltött az a globális elit, amelynek a hatalma azon nyugszik, hogy a magánmonopóliumává tudta tenni a világ pénzügyi rendszerének az irányítását.

Nem elmélet, csak tények elemzése

A háttérhatalom egyik rejtőzködési módszere, hogy összeesküvési elméletnek - alaptalan spekulációnak, fantáziadús képzelgésnek - minősíti azoknak a kutatóknak a munkásságát, akik megpróbálják tevékenységét nyomon követni. Az azonos érdekű emberek együttes cselekvését közös cél érdekében teljesen normális jelenségnek kell tekinteni, amely a társadalmi lét szerves részét alkotja. Ha egy ilyen szervezett csoport igyekszik a működését titokban tartani, hogy célját hatékonyabban megvalósíthassa, akkor ténykedését már összeesküvésnek is el lehet nevezni. Természetesen a közjó szolgálata igényli, hogy a közérdeket érintő társadalmi cselekvések legalább részben nyilvánosak lehessenek. Enélkül a demokratikus közakarat nem is érvényesíthető. Ezért a túlzásba vitt titoktartás egyrészt kiváltja az összeesküvésekre vonatkozó kutatásokat, másrészt ez a titkolódzás a háttérhatalom működésének elengedhetetlen előfeltétele. Az összeesküvési elméletek tehát létező társadalmi szükségletet elégítenek ki. Egyrészt kifejezik, hogy mindaz, ami történik, nemcsak esetlegesség, vak véletlen, hanem megtervezett és -szervezett emberi cselekvés eredménye. Másrészt arra is rávilágít, hogy a véletlen túlhangsúlyozása legalább akkora zavart okoz, mintha mindenben a háttérhatalom titkos tevékenységét látjuk.

Lehet-e azt állítani, hogy a történelem egésze összeesküvések és véletlenek szakadatlan kölcsönhatásának sorozata? Úgy gondoljuk, hogy a vagyonkoncentráció átgondolt világstratégia szerint halad előre immáron két évszáda. A vagyon felhalmozódása egy szűk és viszonylag zárt érdekcsoport kezében egyben hatalmi koncentrációt is eredményezett. A társadalmi-hatalmi jelenségeket jól megközelíthetjük azoknak az érdekcsoportoknak a tanulmányozásával, amelyeknek sikerült a saját ellenőrzésük alá vonniuk egy-egy ország, egy-egy birodalom és világtérség pénzügyi rendszerét és termelői vagyonát. Az egykori brit világbirodalmat, amelynek a pénzrendszerét a City of London bankárdinasztiái kisajátították, a pénzuralmi rendszer központjának tekinthetjük. Ez a ma már globális méretekben működő, államok feletti hatalmi képződmény számos alrendszerből áll. Ezek különböző szinteken, de összerendezetten működnek. Ide sorolhatóak a politikai, kulturális-spirituális, tömeglélektani, katonai, gazdasági és tudományos szintek.

Az a nemzetközi pénzügyiközösség, amely ennek a globális rendszernek a központi magját alkotja, felöleli a City of London szupergazdag pénzdinasztiáit. Ehhez a "globális pénzkartellként" vagy a "City of London birodalmaként" emlegetett pénzügyi csoporthoz tartoznak a Rothschild-ház, a Warburg-ház, a Barings-ház, továbbá a Brown-Shipley bankház, a Schroeder-ház, a Morgan-Grenfels-ház és a Lazard Freres bankház tagjai. Valamennyien a brit központi bank, a Bank of England ernyője alatt. E felsorolt beruházó bankárházaknak megvannak a kirendeltségei New Yorkban, Párizsban, Hamburgban, Svájcban, Hong-Kongban. A globális elit számára ők teszik lehetővé az erőegyensúly politikájának pénzügyi eszközökkel történő folytatását. Egyes szerzők a nemzetközi pénzimpériumot Neo-British Empire-nek, azaz Új-Brit Birodalomnak is nevezik.

A globális elit szervezett rendszerébe beletartoznak a szabadkőműves irányzatok, a különböző illuminátus-, kabbalista- és szufi-irányzatok elágazásai. De ide tartoznak az immáron a világszinten kiépült korporációs tömegtájékoztatás intézményei, az egymással nemcsak rivalizáló, de együttműködő titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, valamint a megtervezett titkos programok finanszírozása és végrehajtása. Ezekbe a titkos programokba beletartozik az ellenőrzés alól kicsúszott országok, kormányok destabilizálása és rendszerváltás elérése a nem engedelmeskedő kormányok esetében. De ide tartozik a kábítószer-kereskedelem felügyelete is, amely lehetővé teszi a hivatalos állami költségvetések által nem finanszírozható programok rejtett pénzelését.

A kábítószer-kereskedelem stratégiáját így foglalhatjuk össze: először is szükség van meghatározott méretű és tartós kereslet kialakítására. Ezt azzal érik el, hogy főleg a gazdagabb társadalmakban a fiatalok egy meghatározott hányadát mindig kábítószerfüggővé teszik. Ezzel a kereslet biztosítva van. A kábítószer-termelés hagyományos kelet-ázsiai és a latin-amerikai helyszínein túl újabb termelő központok létrehozása, például Afganisztánban. A szállítást és a forgalmazást a háttérhatalom által ellenőrzött maffia-hálózatok végzik. Rendkívül fontos továbbá rávenni az egyes országok kormányzatait, hogy közpénzből üldözzék a kábítószer-kereskedelmet és -forgalmazást. Ez utóbbira azért van szükség, mert csak a kemény korlátozás válik az egyébként igen olcsón előállítható kábítószerek piaci értéke elég magas ahhoz, hogy jelentős profitot lehessen rajtuk realizálni. A kábítószer-forgalmazás közpénzen történő állami üldözésének kedvező mellékhatása, hogy kiszűri a kívülálló konkurenseket, és így a kábítószer-kereskedelem csaknem teljes haszna a háttérhatalomhoz kerül, és ebből már kielégítően tudja finanszírozni titkos programjait.

A hatalomgyakorláshoz tartozik a különböző ideológiai mozgalmak titkos támogatása. Ezek közül kiemelhető a bal- és jobboldali mozgalmak, továbbá a szakszervezetek befolyásolása, a környezetvédelmi mozgalmak politikai célokra történő felhasználása, az egyházak befolyásolása, az olyan kulturális mozgalom, mint a New Age útnak-indítása, vagy Angliában az az elgondolás, hogy a britek és az izraeliek etnikai eredete azonos. A háttérhatalom számos technikát alkalmaz. Az egyik, hogy céljai érdekében általában duális szervezeteket vagy programokat indít be. A beindított mozgalomnak az ellenfelét is ő irányítja és finanszírozza. Ha pedig nem ő kezdeményez egy mozgalmat, akkor fizetett ügynökeit odairányítja azzal, hogy rejtve vegyék át az adott mozgalom irányítását. Ily módon a támogatás és a finanszírozás adagolásával mindig el tudja érni azt, hogy az adott szervezet és mozgalom az ő érdekeinek megfelelően tevékenykedjék. Nemzetközi szinten is ezt az erőegyensúly-politikát alkalmazza, hiszen a háttérhatalomnak saját hadserege nincs és céljait a szembenálló táborok pénzügyi támogatásával éri el. Egyrészt kölcsönösen elgyöngíti a szembenálló feleket, másrészt azt az oldalt, amelyiket győzelemre szemelt ki, elkezdi jobban támogatni. Így éri el, hogy egy-egy háború végkimenetele az ő világstratégiáját szolgálja és számára kedvező eredménnyel végződjék.

Már utaltunk rá, hogy a háttérhatalom indította be a brit-izraeli eredet-azonosságot hirdető vallási mozgalmat. J. H. Allen erről ezt írja Judah's Sceptre and Joseph's Birthright (Júda jogara és József elsőszülöttségi joga) című könyvében: "Az angol-izraeli azonosság vallói hisznek abban a tantételben, hogy az Egyesült Államok és Britannia angolszász lakói Izrael Házának az igazi leszármazottai, míg a zsidók Izrael egy másik törzsének, Júda Házának a leszármazottai. Ez a kulcsa a próféták megértésének. Levonta a következtetést: ahelyett, hogy Izrael Házának próféciáit alkalmazzák a zsidókra, ezt az Egyesült Államokra és arra kell alkalmazni, amit korábban a Brit Nemzetközösségnek neveztek..."

Mi is valójában a "The Crown" (a Korona)?

A The Crown, vagyis a Korona, a nemzetközi pénzügyi közösség transznacionális pénzbirodalmának a független közigazgatási egységként működő fővárosa. Ezt az államocskát City of Londonnak hívják és Nagy-Britannia azonos nevű fővárosának a központjában 677 acre (277,57 hektár) nagyságú területen fekszik. A The City, vagy a The Crown tehát nem Nagy-Britanniára és annak fővárosára utal vagy a brit uralkodóházra, és az angol uralkodó által viselt fejdíszre, a brit királyi koronára, hanem egy magántulajdonban lévő korporációt jelöl, amely szuverén államként működik a sok elővárosból összeépült nagy London kellős közepében. A The City lakossága nem éri el a 7 500 főt és területén nem a nagy Londonban illetékes brit rendőrség tartja fenn a rendet, hanem a saját 2 000 fős magánrendőrsége, amely őrző-védő privát fegyveres erő.

A The Citynek saját önálló kormánya van, amely mai fogalmaink szerint abszolutista módszerekkel irányítja a közügyeket. A városállam tulajdonosa - a nemzetközi pénzügyi közösség - szimbolikusan a Korona elnevezést használja saját államának a megjelölésére. Ebben az államocskában működik a kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alatt álló Bank of England. A City of London, mint önálló állam nincs alávetve a brit parlamentnek és szuverén államalakulatnak tekintendő. Területén található a tőzsde és számos globális hatáskörrel bíró pénzügyi intézmény. A City of London, mint államocska különleges középkori ceremónia keretében tartja fenn a hivatalos kapcsolatot Nagy-Britannia kormányával.

Az államocska élén a Lord Mayor áll, akit egy évre választanak meg a City uralkodójának. Amikor az angol királynő látogatást tesz ebben az államocskában, akkor a City uralkodója, a Lord Mayor fogadja őt a Temple Bar-nál, amely a City állam jelképes kapuja. A királynő meghajol, és engedélyt kér az államocska szuverén uralkodójától, hogy belépjen az ő magánbirodalmába. Az állami látogatás idején a Lord Mayor rendkívül díszes középkori kosztümben és felcicomázott kísérettel fogadja, amely pompájában túltesz a királynő öltözetén, aki ez alkalommal szándékosan nem ölti fel királyi díszeit. Ezután a Lord Mayor bevezeti a királynőt az ő birodalmába. Ennek a ceremóniának azt kell kifejeznie, hogy a Lord Mayor itt az uralkodó és a királynő az alattvalója, ezért a királynő mindig csak néhány lépéssel mögötte haladhat.

Ez a ma is élő állapot történelmileg alakult ki. Azok, akik a brit belső helyzet háttérviszonyaival is tisztában vannak, egybehangzóan állítják, hogy az a viszonylag kis létszámú pénzarisztokrácia, amelynek a saját állama a City of London, valójában a háttérből a brit parlament munkáját is irányítja. Formálisan Nagy-Britanniát a miniszterelnök és kabinetje, valamint azok tanácsadói kormányozzák, de már Benjamin D'Israeli megírta, hogy a tényleges döntéshozók egészen mások, mint ahogy a közvélemény hiszi.

Amióta e sorok írója a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a kutatásával foglalkozik, folyamatosan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy olvasóinak és kortársainak a többsége nincs tisztában azzal, hogy a Brit Birodalom elnevezés alatt két egymástól jól elkülöníthető birodalom működött. Az egyik a Korona-birodalom volt, ehhez tartoztak az ún. koronagyarmatok, a másik pedig a tulajdonképpeni brit birodalom. A fehérbőrű lakosság által benépesített gyarmatok a brit uralkodóhoz és kormányához, a brit kormányhoz tartoztak. Ilyen gyarmatok voltak korábban a Dél-Afrikai Unió, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada. Ezeket a brit törvények szerint igazgatták és kormányozták. E felsorolt területek lakóinak a létszáma azonban a brit birodalom összlakóinak csak a 13 %-át tette ki. Az ugyancsak brit birodalom elnevezést használó, de színes bőrűek által lakott gyarmatok, így India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a közép-afrikai brit gyarmatok, Szingapúr, Hong-Kong és Gibraltár, valamennyien ún. koronagyarmatok voltak. Ezek abban különböztek az előbbiekben megjelölt, fehér lakosság által lakott brit nemzetközösségi országoktól, hogy a brit jogszabályok nem voltak érvényesek a területükön. A brit parlamentnek nem volt fennhatósága felettük, és nem hozhatott olyan törvényeket és egyéb jogszabályokat, amelyek ott érvényesek lettek volna.

A koronagyarmatokat magántulajdonként birtokolták és igazgatták, mégpedig egy magántulajdonosokat tömörítő londoni klubból, amelyet Angliában úgy ismertek, hogy a Korona. A Koronának, vagyis a City of London magánállamnak a képviselői abszolút hatalmat gyakoroltak a koronagyarmatokon, és a fennhatóságuk alá tartozó területeken élet és halál urai voltak. Az egész Brit Birodalomban nem lehetett hatáskörrel és illetékességgel bíró bíróságot találni, ahol lehetőség nyílott volna a Korona képviselői által hozott döntések megtámadására, kártérítés igénylésére vagy bárminemű jogorvoslatra. Még azok a brit állampolgárok is, akik valamilyen bűncselekményt követtek el egy koronagyarmaton, csak a korona joghatóságának voltak alávetve. Nem volt lehetőségük fellebbezni a brit jog alapján a brit bíróságokhoz és nem vonatkoztak rájuk a brit törvények.

Már D'Israeli megírta, hogy a formális brit kormányt a háttérből a Korona irányította. Ezért a pénzimpérium Korona nevű államának nem jelentett problémát rávenni a brit adófizetőket, hogy fizessék annak a haditengerészetnek és katonai erőnek a költségeit, amelynek a feladata az volt, hogy fenntartsák a Korona nevű államocska fennhatóságát az úgynevezett koronagyarmatokon. Ha ezeken a legkisebb ellenállásra vagy lázadásra került sor, akkor a brit haditengerészet keményen megtorolta és mindez egy fillérjébe sem került a Korona nevű államocskának.

A City of London, vagyis a Korona hatalmas extraprofitra tett szert abból, hogy a brit birodalom fegyveres erőinek a védelme alatt üzletelhetett. Az így keletkezett vagyon nem brit vagyon volt, s az így folytatott kereskedelem nem brit kereskedelem. A nemzetközi bankárok, a körükbe tartozó dúsgazdag kereskedők és a brit arisztokrácia volt a Korona által felhalmozott vagyonnak a tulajdonosa. Ez lehetővé tette, hogy a City of London szolgálatában álló szűk réteg mesésen meggazdagodjon és társadalmi presztízse példa nélkül állóan megnövekedjék.

Annak ellenére, hogy óriási vagyon áramlott a City of London nevű államocskába, Nagy-Britannia lakóinak többsége nehéz körülmények között élt. A kifejezetten szegények száma is igen nagy volt. Ugyanakkor az elit dúskált a bőségben és luxuséletet élt.

David Lloyd George, aki később Nagy-Britannia miniszterelnöke lett többször is hangsúlyozta, hogy a City of London óriási hatalommal rendelkezett és megvetette azokat a "nyomorultakat", akik nem voltak "Korona Klub" tagjai. 1910-ben az egyik beszédében, amely a "Better Times"-ban jelent meg ezt mondotta: "Mi bonyolítjuk a legtöbb üzletet a világon. Nagy nemzetközi kereskedelmet folytatunk - valószínűleg tízszer nagyobbat - mint Németország. Németország azonban maga folytatja saját kereskedelmét. A nemzetközi kereskedelem a mienk...kereskedelmi hajóink több mint százmillió font értékű árut szállítanak hozzánk évente, amit nagyrészt a külföldiek fizetnek. Megadóztatjuk a külföldit mindenért, amiről csak tudunk...egyszerűen nincs lehetőség a külföldiek nagyobb megadóztatására. Négy módon is próbálkoztunk. Az első módot Lord Rothschildra bíztuk..."

Itt lényegében arról van szó, hogy a City of London bankárdinasztiái által finanszírozott kereskedelem méretei óriásiak voltak, de ezek haszna őket gazdagította. És fő célja az volt, hogy Nagy-Britanniát, valamint a többi államot eladósítsa. A hitelpénz-rendszer már ekkor diktálni tudta a feltételeket és el tudta érni, hogy az egyik országot kijátssza a másik ellen.

Roland G. Usher az 1913-ban megjelent "Pángermánizmus" című könyvének a 80-84. oldalain írja: "A londoni és párizsi bankárok (a nemzetközi bankárok) ellenőrzik bármely pillanatban a világ elérhető erőforrásait: gyakorlatilag engedélyezhetik vagy akadályozhatják bármely olyan vállalkozásnak a sorsát, amelynek a kivitelezéséhez több mint egymillió dollár tényleges értékre van szükség..."

A nemzetközi bankárok birtokolják a világ államkötvényekben fekvő adósságának a nagy részét. E hatalmas összegek kamatainak a fizetését az eladósodott államok bevételeik elzálogosításával fedezték. Ezen túlmenően az iparilag fejlett világban forgalomban lévő értékpapírok, részvények zöme is az ő tulajdonukban van. Az egész világ adót fizet a számukra adósságszolgálat formájában. Ennek a pénzügyi hatalom tulajdonosai minden nap úgy ébrednek, hogy egyre gazdagabbak.

E.C. Knuth írja az "Empire of the City" című, 1946-ban megjelent könyvének 65. oldalán: "A brit pénzügyi oligarchia ereje kortalan és önfenntartó természetében, hosszú távú tervezésében és előrelátásában rejlik, továbbá abban a képességében, hogy kivárja és megtörje ellenfeleinek a türelmét. Európa átmeneti és időben korlátozott államférfiai, s különösen Nagy-Britannia maga, amely megkísérelte visszaszorítani ezt a szörnyeteget, mind vereséget szenvedtek hatalomgyakorlási lehetőségeik korlátozott ideje miatt. A választott politikusok arra kényszerültek, hogy néhány rövid év alatt érjenek el eredményeket. Ez lehetővé tette a kijátszásukat és kivárásukat, elárasztva őket zavaró és nehézséget okozó akciókkal. Arra kényszerítve végül is őket, hogy visszalépjenek. Azok a kevesek, akik szembeszálltak velük Nagy-Britanniában és Amerikában, dicstelenül végezték, akik pedig kiszolgálták őket, nagy hasznot húztak belőle."

Hogyan működik a City of London nevű korporáció?

A City of London Corporation, amely a brit fővároson belül működő csaknem teljesen önálló "kvázi" államocskának a hivatalos neve, nagyon régi kormányzati modell szerint működik, amelynek az eredete visszanyúlik a feudális korba. A legfontosabb döntést hozó testület a City of London Korporáción belül a Court of Common Council (Kormányzó Testület). Ennek a testületnek száz választott tagja van, akiket a City of Londonban működő huszonöt választási körzet, úgynevezett "ward" közvetlenül választ meg. Ez a testület minden negyedik héten tanácskozik, bizottságai viszont folyamatosan működnek.

A száztagú kormányzótestületnek tehát van politikai, gazdasági, pénzügyi, oktatási, tervezési és közlekedési szakbizottsága. A City-ben számos iskola is működik. A bizottságok kooptálják tagjaikat, de kiválasztásukra elsősorban különleges szakmai felkészültségük révén kerül sor. A Korporáció ügyeibe nincs nagyobb beleszólási és szavazati joguk. A City of London Korporációnak a tényleges irányítója - a történelmileg legmagasabb rangot jelentő és elsősorban reprezentatív teendőket végző Lord Major mellett - a politikai és gazdasági erőforrások bizottságának az elnöke. Ő az, aki nyilatkozik a Korporáció egésze nevében és képviseli például a tömegtájékoztatásban.

Ahhoz, hogy valaki választó és választható legyen, a City of London nevű államocska úgynevezett Freeman státuszával kell rendelkeznie. Ők tekinthetők az államocska állampolgárainak és a középkorból fennmaradt céhek adják ezt a címet és státuszt. Ezt követően az illető személy bekerül a City választási névjegyzékébe. A választásokat a City of Londonban szigorúan pártpolitika-mentesen rendezik meg. Elvileg lehetséges, hogy politikai párt jelöljön valakit egy tisztségre, de ezt a gyakorlatban nem teszik, és csak nagyon ritkán fordul elő pártjelölés.

Létezik még az angolszász korszakból fennmaradt Court of Aldermen nevű testület is, amelyet Öregek Tanácsának nevezhetnénk. Minden ward egy tagot választ az Öregek Tanácsába. Az évszázadok múlásával az Öregek Tanácsának a szerepe eljelentéktelenedett, és tagjai ma már csak kisebb közhivatali funkciókat töltenek be, tevékenységükért sem az Öregek Tanácsának, sem a Kormányzó Testületnek a tagjai nem kapnak tiszteletdíjat. A City of London állandó lakóinak száma 7500 fő. Ugyanakkor területén sok bank, kereskedelmi és üzleti vállalkozás, valamint szerkesztőség és más gazdasági szervezet működik. Éppen ezért fontos kérdés volt jogilag rendezni az üzleti cégek és más jogi személyek beleszólási jogát a City kormányzásába. A Cityben működő korlátolt felelősségű társaságok a közelmúltban szavazati jogot kaptak, s mintegy 32 000 szavazót kitevő jogosultsághoz jutottak.

A végrehajtott reform értelmében minden olyan vállalat és szervezet, amelyet a brit társasági törvény elismer, és amely fizikailag jelen van a City of London területén, jogot nyert ahhoz, hogy elektorokat (választókat) jelöljön azon ward számára, amelyben fizikailag jelen van. Úgy szabályozták az elektorok számát, hogy a nagy vállalatok ne tudjanak elsöprő fölényhez jutni. A vállalatok jelölik az elektorokat, de az elektorok saját belátásuk szerint döntenek, és nem lehet előírni nekik, hogyan szavazzanak.

A reform fő célja az volt, hogy megváltoztassa a City of London Korporációnak a választási rendszerét, s hogy az üzleti világnak nagyobb beleszólási joga legyen a City államocska ügyeibe. Mindez beleillik magának az államocska kormányzatának a stratégiájába is, mert már hosszabb ideje hirdette, hogy szükségessé vált saját szervezetének és működésének a modernizálása. A brit Parlamentben e célból kezdeményezték úgynevezett "Private Bill" (latinul: lex privata - olyan jogalkotási eszköz, amellyel valamely magánszemélynek vagy magánszemélyek csoportjának különleges előnyöket biztosítanak. Sok állam alkotmánya tiltja az ilyen jellegű törvényhozást.), azaz magántörvény elfogadását, amely el is nyerte a brit kormány támogatását. A "City of London Act"-et 2002 novemberében fogadták el, és léptették hatályba. A City of London nevű államocskának így sikerült elkerülnie azt a mélyreható átalakítást, amelyre Nagy-London területén sor került 1899-ben és 1965-ben, és amelynek eredményeként a sokmilliós nagyvárosnak az önkormányzata elnyerte a mai formáját. A brit főváros reformját a City-nek sikerült húsz évvel elhalasztania, mert nem akarta magát alávetni a tervbe vett változtatásoknak.

A hagyományőrzés, valamint a pompa és látványosság az államocska szerves részét képezi. Az Öregek Tanácsa és az államfőnek számító Lord Major a mai napig nemcsak közigazgatási, de igazságszolgáltatási funkciókat is ellát, a City of London szuverenitását jelképező protokolláris tevékenységen túlmenően. Ezen kívül a Livery Companies, vagyis a történelmi-kereskedelmi céhek is még mindig jelentős szerepet játszanak a City of London korporáció működésében. A City elsősorban a pénzügyi és az üzleti világ központja, kevés helybeli lakossal és ezért gyakran felmerült az a kérdés, hogy nincs is szükség a többihez hasonló választott önkormányzatra, mint amilyen a brit főváros más kerületeiben is működik.

A City of London hagyományosan arra törekedett, hogy kormányzatát csak az ott élő úgynevezett rezidensek válasszák meg. 1996-ban a Munkáspártnak sikerült felpuhítania a City javaslatait és létrehoznia olyan kompromisszumot, amely a tervezett reformok erőteljesebb korlátozásával végül is meghagyta a City önállóságának a nagy részét. Az alkotmányos ügyekért felelős hivatal vezetője azonban további reformokat tart szükségesnek, de ezeknek a reformoknak egyike sem változtatna azon a különleges státuszon, amit a City of London élvez, mint a pénz világimpériumának különleges jogosultságú központja. Talán ennyi is elég annak az alátámasztására, hogy a City of London meglehetősen összetett képződmény, és a maga nemében egyedülálló a világon. A jelenlegi Lord Major - vagyis államfő - John Stuttard, akinek az ünnepélyes beiktatására 2006. november 11-én került sor a hagyományos pompával.

A brit főváros, vagyis Nagy-London főpolgármesterét angolul London Mayor-nak (vagy Mayor of London-nak) nevezik. Ezt a tisztséget jelenleg Ken Livingstone tölti be. Ken Livingstone volt az első nagy-londoni polgármester, aki 2000-ben közvetlen választás keretében került hivatalába. Nagy-London a többi nagy világvároshoz hasonlóan úgy növekedett, hogy fokozatosan magába olvasztotta a környező elővárosokat, kisebb településeket. Nagy-Londonnak jelenleg 32 kerülete van és 7 millió lakosa. A külön közigazgatási egységet jelentő City of Londonon kívül leghíresebb részei a White Hall, a Westminster, a Soho, a Trafalgar tér (Square), South Kensigton és Knightsbridge. A Buckhingam Palace a brit uralkodó, II. Erzsébet londoni rezidenciája a St. James Parkban van, amely a Parlament és a Trafalgar tér között található. A brit miniszterelnök hivatala (a Downing Street 10 szám alatt) nincs messze a Parlamenttől. A Downing Street London legfontosabb utcája, amely a kormányzati központot összeköti a City of Londonnal.

Családi alapítvány - kollektív magántulajdon

A családi alapítvány osztatlan közös vagyon, az adott család kollektív magántulajdona. Téves az a nézet, hogy csak egyéni magántulajdon van, hiszen a magántulajdon túlnyomó többsége kollektív tulajdont alkot - a pénz- és korporációs oligarchia kollektív tulajdonát, illetve az is téves, hogy a közösségi tulajdon csak állami vagy önkormányzati tulajdon lehet. A pénz- és korporációs oligarchiát számos vagyonőrző és vagyongyarapító intézmény szolgálja ki. Az egyik ilyen tekintélyes vagyonmenedzselő a Wachovia, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb bankholding vállalata és 3300 pénzügyi központtal működik világszerte. Egyik fő szolgáltatása: hogyan lehet úgy fenntartani a vagyont, hogy azt ne terhelje örökösödési illeték vagy csak minimális mértékben. Ennek a továbbfejlesztett változata az ún. dinasty trust (dinasztia alapítvány), amely lehetővé teszi, hogy a nemzedékről nemzedékre történő vagyon átadásnál ne kerüljön sor vagyonátruházási illeték megfizetésére. A dinasztia alapítvány bizonyos fokig korlátozza a tulajdonosok hozzáférését az egyben tartott vagyonhoz, ugyanakkor védve vannak a más vagyonokat sújtó örökösödési illetéktől.

Hasonló adózás alóli mentességet biztosít a nem visszavonható életbiztosítási alapítvány (Irrevocable Life Insurance Trust), amely az örökösödési illetéknek a felét meg tudja takarítani. Ugyancsak mentesít a közterhek alól az ún. Qualified Terminable Interest Property (minősített határidős érdekeltségből álló vagyon), amely lehetővé teszi a vagyon oly módon történő átruházását, hogy a kiválasztott jogosultak kapják meg, ugyanakkor a túlélő házastárs részesüljön annak jövedelmében élete végéig.

Ugyancsak ilyen vagyonmentő jogi eszköz a családi alapítvány (family trust), amelyet a Wachovia és a Merrill Lynch is melegen ajánl ügyfeleinek. Ez a szolgáltatás a legváltozatosabb banki műveletektől a vagyonmenedzselésen át a jelzálogkölcsönökig, a szűkebben vett alapítványi vagyonkezelésen, beruházási konzultáción, értékpapírok befektetésén, forgatásán, pénzügyi tervezésen, banki szolgáltatások nyújtásán át a családok által közösen tulajdonolt üzleti vállalkozásig mindent felölel. Ez utóbbiba beletartozik a családi üzlet irányítóinak a kiválasztása, a funkcióátadás sorrendje is. Azért részleteztük ezeket a szolgáltatásokat és szabályozókat, hogy kidomborodjék a lényegük: minél jobban kivonni a közteherviselés alól azokat a családi vagyonkomplexumokat, amelyekből végülis felépül a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia 300 trillió dollár vagyonnal rendelkező globális impériuma.

Megállapíthatjuk, hogy nem egyedül a vagyon mértéke számít, hanem sokkal inkább az, ahogy ezt a vagyont megszervezték és mindaz, ami vele és általa megvalósítható. Lehet, hogy Bill Gates egyéni tulajdonban lévő milliárdjával a leggazdagabb ember a világon, ténylegesen azonban foglya annak az egyetlen nagyvállalatnak, amelyből vagyona származik. A globális elit hatalomgazdasága szempontjából kevés súlya van a pénzvilágban..

A második leggazdagabb ember, Warren Buffet, vagyona pedig nagyrészt passzív beruházásokban fekszik. Ezzel szemben a Rothschild-, a Rockefeller- és más ebbe a zárt körbe tartozó kiválasztott dinasztiák óriási pénzvagyona állandóan mozgásban van, gyarapodik és irányítja a globális hatalomgazdaságot. Ez a pénzimpérium holdingjaival, trösztjeivel az egész világgazdaságot ellenőrzi és nemcsak képes fenntartani vagyonállagát, hanem jelentős mértékben tudja növelni is azt. Ez a pénzügyi birodalom olyan hatalommá növekedett, amelyre nincs példa a világtörténelemben és hatalma jóval nagyobb, mint bármely hadseregé. Ez a világbirodalom uralmát az eladósítás és az általa kibocsátott hitelpénz révén gyakorolja a világgazdaság centrum országaiban ugyanúgy, mint a perifériákon. Ez a pénzimpérium bámulatosan jól van megszervezve és a legfinomabb részletek is alaposan ki vannak dolgozva. Megvannak a saját döntéshozó testületei, kormányként működő intézményei, miniszternek tekinthető funkcionáriusai, saját információs hálózata, a káderek utánpótlásáról gondoskodó oktatási és képzési intézményei és minden olyan szervezete, amely hatékony működéséhez szükséges.

A pénzimpérium egyik fontos intézménye a New York-i központtal működő Council on Foreign Relations (CFR), azaz a Külkapcsolatok Tanácsa, amely ma már minden amerikai tagállamban működik. Testvérintézménye a Londonban működő Royal Institute of International Affaires, a Királyi Külügyi Intézet. A pénzimpérium egyik meghatározó személyiségének számító Soros György hosszú éveken át a CRF egyik igazgatója volt. A globális elit az Egyesült Államok hanyatlásával felértékeli az általa létrehozott Európai Uniót és ennek jele az, hogy 2007. május 8-án Soros György kezdeményezte a Külkapcsolatok Európai Tanácsának a létrehozását a New York-i CFR testvérintézményeként. Soros kijelentette, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsának egyik fő feladata lenne Kína bevonása a nemzetközi intézmények működésébe.

A Rothschild családi alapítvány sikerének titka

A Rothschildok a többi nagy vagyonnal rendelkező dinasztiához képest sokkal formálisabban és szabályozottabban intézték a családi alapítványhoz tartozó vagyon menedzselését. Az erre vonatkozó családi-társasági megállapodásokat szabályos időközönként felülvizsgálták és megújították. Az első megállapodásra 1810-ben került sor és azt még a dinasztia-alapító Mayer-Amschel Rothschild és két idősebb fia írta alá. Ebben már ki volt kötve, hogy egyedül a családfőnek van joga ahhoz, hogy a közös vagyon alapját képező vállalkozásból tőkét vonjon ki a megállapodás egész időtartama alatt. Ugyancsak az ő kizárólagos joga volt az alkalmazottak felvétele és elbocsátása. Ez kiegészült azzal, hogy nőtlen fiai csak az ő előzetes hozzájárulásával nősülhettek meg. A vagyon hozamát a vagyonban való részesedés arányában osztották szét. A szerződéshez tartozó családtagok, mint üzleti partnerek, függetlenül nem köthettek másokkal megállapodást és a családi vagyon működtetésére vonatkozó megállapodás rögzített időtartamú volt: tíz évre szólt.

A megállapodás legfigyelemreméltóbb záradéka azt szabályozta, hogy mi történjék akkor, ha az egyik szerződéses fél meghal. Minden aláírónak ünnepélyesen le kellett mondani arról, hogy feleségének vagy gyerekeinek, vagy azok gyámjainak joguk legyen vitássá tenni bármilyen módon azt az összeget, amit a túlélő partnerek meghatároznak, mint az elhunyt társukat megillető tőketulajdoni részt. Ezen túlmenően az özvegynek és az elhunyt egyéb örököseinek nem volt joguk ahhoz, hogy betekinthessenek a családi alapítvány által kezelt közös vagyon nyilvántartásába és az üzleti levelezésbe. Ez a rögzített szabály alapvető és máig fennálló rendelkezésnek bizonyult. Hatékonyan zárta ki a Rothschild család nőtagjait, valamint a Rothschild családba beházasodott tagokat abból, hogy a családi alapítvány alapvető adatait megismerhessék, azaz nem juthattak hozzá a "megszentelt" üzleti főkönyvekhez, s bizalmas levelezéshez.

A következő Rothschild családi alapítványra vonatkozó megállapodást 1818-ban kötötte az öt fiú egymással, mivel a dinasztiaalapító 1812-ben meghalt. Az új rendszer szerint a szerződő felek minden évben megkapják a családi alapítványhoz tartozó közös vagyonból a rájuk eső tulajdoni rész 4%-át. Ebből kellett megélhetésüket, napi kiadásaikat, valamint a saját üzleti költségeiket fedezni. Minden olyan átalányösszeg, amit a gyermekekre, a háztartásukra vagy családi ingatlanra költöttek a közösből, az levonásra került a családi alapítványi vagyonnak az illetőre eső tulajdoni részéből. Minthogy így már saját elkülönülő üzleteiket bonyolították három különböző európai térségben: Frankfurtban, Londonban és Párizsban, szükségessé vált, hogy az új megállapodás pontosan meghatározza a partnereknek a részesedését a családi alapítvány hozamában és költségében, ugyanakkor le lett szögezve, hogy mind a három Rothschild-ház egységes, közös konszernt képez. A Rothschild-ház részlegeinek tájékoztatniuk kellett hetente a többit üzleti tranzakcióikról. Később áttértek a havi tájékoztatásra.

Hét évvel később, hogy elejét vegyék az örökséggel kapcsolatos esetleges vitáknak, újból megegyeztek, hogy valamennyi résztulajdonos kötelezi örököseit: a jövőben fogadják el mindig a rájuk eső vagyoni rész nagyságára vonatkozó adatokat, anélkül, hogy jogi vitába keverednének, és bíróságokhoz folyamodnának. Világosan rögzítették, hogy ha egy elhunyt alapítványi tag örököse keresettel fordulna a túlélő partnerekkel szemben, akkor az elhunytra eső rész egyharmadát elkobozzák, és ellenértékét Frankfurt, London és Párizs szegényei között szétosztják. Figyelemreméltó a Rothschild családi alapítványnak ez a működési modellje, mert ez ad részben magyarázatot a pénzdinasztia minden más bankházat felülmúló sikerére.

A család tartós pénzügyi és gazdasági eredményei bizonyítják: az ilyen családi alkotmányok és szerződések igenis számítanak, mert akadályozzák, hogy más befolyásoló tényezők a dinasztiákat felbomlasszák, és a vagyon fokozatos eltűnéséhez vezessenek. Szinte szabályszerű, hogy a vagyont felhalmozó alapító rendszerint tehetséges és erős akaratú, szorgalmas ember. A második generációban a fia is hozzáértő és felkészült, de a már a harmadik nemzedéknél jelentkezik az öröklött gazdagsággal és jóléttel járó könnyelműség. A negyedik nemzedéknél pedig már szinte törvényszerűen érezhető a hanyatlás, sőt a degeneráltság. Ez egy séma, ami alól van kivétel, de mégis a tendenciát jól tükrözi.

A tehetséges, erős akaratú, szorgalmas üzletember rendszerint nem egy utóddal rendelkezik. A dinasztiaalapító Rothschildnak tíz gyereke volt. A fiúk közül kettő, Nathan és James, különösen éleseszű volt. Ha ezt a szabályt követik az utódok, akkor a vagyon szétaprózódásához vezet az, hogy már néhány nemzedéken belül nagyszámú utód osztozik a vagyonon. A második nemzedéknél már száz, a harmadiknál pedig ezer lenne az utódok létszáma ilyen szaporodási mutató mellett.

Számos dúsgazdag dinasztia vagyona így aprózódott fel a történelem során. A demográfiai adatok szerint Európában a termékenységi mutató ennél jóval alacsonyabb. Az 1870-es évek Angliájában a brit asszonyok 18%-ának volt 10 vagy több gyermeke, de több mint az ötven százalékuknak 6 gyermeke volt. Az európai termékenységi adatok szerint 1950-ben már csak 2,7 gyermek jutott egy nőre. Ma már csak 1,4. Az örökösök számának a jelentős csökkenése lefékezi a vagyonok szétaprózódását. Ez az előnye. A hátránya viszont az, hogy kevés utód között alig akad pénzügyileg és más szempontból is kiemelkedő tehetségű utód.

Ezt a nehézséget el lehet kerülni akkor, ha a milliárdosok, sőt trilliárdosok többször házasodnak. De ennek is vannak hátrányos következményei, mert a válások is hozzájárulnak a vagyonok szétaprózódásához. Mindebből következik, hogy ha a családi vagyonok tulajdonosai azt szeretnék, hogy ez a vagyon fennmaradjon, akkor bizonyos fokig elkerülhetetlen a családok szétválasztása az eredetileg öröklött vagyontól. Bebizonyosodott, hogy ha nem a családtagok kezelik a vagyont, hanem tehetséges alkalmazottak, akkor az sikeresebb.

Nem minden dinasztiaalapító hajlandó erre. Henry Ford például annyira ellenszenvvel viseltetett a kívülről érkező befolyásolással szemben, hogy egy alkalommal úgy döntött, visszavásárolja a Ford Motor Művek valamennyi olyan részvényét, amely nem volt a család birtokában. Ennek ellenére a vállalat olyan kívülállók segítségével érte el a legnagyobb sikert, mint Lee Iacocca.

Ennek a kérdésnek több kutatója is - így David S. Landles és Niall Ferguson - megállapította, hogy ténylegesen mindössze tizenegy nagy vagyonnal rendelkező család dicsekedhet azzal, hogy töretlenül fennmaradt a család ellenőrzése az örökölt vagyon felett és nekik sikerült több mint kétszáz éven át a vagyont működtetniük. De a legsikeresebb dinasztia, azaz a Rothschild családi alapítvány tulajdonosai is készek elismerni, hogy nagymértékben támaszkodnak a családhoz nem tartozó igazgatók és menedzserek szaktudására. Ezt a gyakorlatot már több mint egy fél évszázada folytatják. Sőt még azt is elismerik: nagy árat fizettek azért, hogy korábban nem így jártak el, és ellenálltak a nem családi vagyonból származó tőke bevonásának. Mára már a Rothschild dinasztia is diverzifikálta óriási pénzügyi vagyonát - és nemcsak a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit irányítja, de például a Rothschild csoporthoz tartozik a butikvállalatok szövetsége is. Egy másik pénzügyi óriás, a Goldman Sachs sem lenne Goldman Sachs, ha még mindig családi irányítás alatt állna. El lehet tehát mondani, hogy a dúsgazdag családok csak addig maradnak gazdagok, ameddig át nem adják a vagyon menedzselését és gyarapítását kívülálló és tehetséges menedzsereknek.

A Rothschild-vagyon nagyságára vonatkozó becslések

Amikor számba veszik a világ leggazdagabb embereit, akkor az egyéni, illetve személyes tulajdonokban lévő vagyont mérik fel. Rendszerint figyelmen kívül hagyják egy-egy dinasztiának a család egésze által tulajdonolt kollektív vagyonát. Ez a családi közös tulajdont képező kollektív vagyon a Rothschild-, a Rockefeller-, a Warburg- és más dinasztiák esetében lényegesen felülmúlja az egyes családtagok tulajdonában lévő magánvagyont.

William T. Still írja New World Order - The Ancient Plan of Secret Societies (Új világrend - A titkos társaságok ősi terve) könyvének 136. oldalán, hogy az első világháború alatt a londoni Rothschild-ház több mint 100 milliárd dollárt keresett azon, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban álló nemzeteknek. 1925-re a vagyonuk 300 milliárd dollárra növekedett. 1940-re pedig már elérte az 500 milliárd dollárt, amely az Egyesült Államok vagyonának a kétszerese volt. Ha szerény öt százalékos évi növekedést veszünk figyelembe 1940-től kezdve, akkor a Rothschild-család vagyonát 7 trillió dollárnál többre kell becsülnünk, amely a kétszerese annak, amit az Egyesült Államok adósság formájában 1990-ig felhalmozott és azt is megkérdezhetjük, hogy Uncle Sam (Samu nagybácsi az Egyesült Államok beceneve - D. J.) kinek tartozik ezzel a hatalmas összeggel. (A washingtoni kormányzat adóssága a Rothschild érdekeltséghez tartozó Federal Reserve System felé 2007-ben meghaladta a 7,8 trillió dollárt.)

Frederick Morton The Rothschilds (A Rothschildok) című munkájában, amely 1962-ben jelent meg, abból indult ki, hogy szakértők már 1850-ben hat milliárd dollár feletti összegre becsülték a Rothschild-dinasztia kollektív vagyonát. Ebből a bázisból kiindulva következtettek arra, hogy mekkorára növekedhetett 147 év alatt ez a vagyon. Ha a hat milliárd dollár vagyon nem csökkent és nem került felosztásra, akkor egy viszonylag mérsékelt 4-8%-os arányú növekedést alapul véve Morton a következő számokhoz jutott: 4 %-os évi növekedésnél ez a vagyon 1,9 trillió dollárra növekedhetett (1 trillió = 1000 milliárd). Ha 5 %-os az évi növekedés, akkor már elérhette a 7,8 trillió dollárt, ha 6 %-os volt az évi növekedés, akkor elérhette a 31,5 trillió dollárt. Itt a becsléseket abbahagyjuk, hiszen 1962 óta is eltelt már 45 év és a dollár értéke is lényegesen változott.

Tatjána Korjagina, az oroszországi Makrogazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa a Pravda 2001. július 12-i számában többek között azt is kifejtette, hogy az Egyesült Államokat és az egész világot árnyékkormányként kormányozó nemzetközi pénzügyi közösség mintegy 300 trillió dollárt tart a kezében és ezzel irányítja a világgazdaságot. Az orosz gazdasági szakember szerint egy közelebbről meg nem határozott pénzügyi érdekcsoport, amely a világ leggazdagabb dinasztiáit tömöríti, 300 trillió nagyságú vagyonnal rendelkezik, amely egyben példa nélkül álló hatalmat is jelent.

Korjaginát megelőzően, már 1995-ben, Robert Gaylon Ross, gazdasági szaktanácsadó, a Who's Who of the Elite című dokumentumkiadvány szerzője megírta, hogy megbízható forrásból tudja: a Rockefeller-család közös tulajdonában tartott családi vagyona 11 trillió dollár, és a Rothschild-család kollektív vagyona pedig eléri a 100 trillió dollárt.

Ismét más számítási módot alkalmaz a New York állambeli Binghampton Egyetem szociológia professzora James Petras, aki a Forbes magazinban 2007. március 8-án megjelent milliárdos listához fűzött kommentárt. Elismeri, hogy 2006-ban 790-ről 946-ra nőtt a dollármilliárdosok száma. Indiában már 36, Kínában pedig 20 dollármilliárdos van. Ez utóbbiak vagyona meghaladja a 29 milliárd dollárt, de jóval alatta marad az indiai milliárdosok 191 milliárdjának. A globális uralkodó elit teljes vagyona 35 %-kal növekszik évről évre, meghaladva immáron a 3,5 trillió dollárt, miközben a Föld hatmilliárdnyi lakosa 55 %-ának az életszínvonala hanyatlik, vagy stagnál. A milliárdosok több mint fele mindössze három országból származik: 415 amerikai, 55 német és 53 orosz milliárdos van. A 35 %-os évi vagyongyarapodás túlnyomó része pénzpiaci műveletekből, ingatlanspekulációból és fogyasztási cikkekkel való kereskedelemből származik, nem pedig modernizációból és munkahely-teremtő termelő vállalkozásokból vagy szolgáltatásokból.

"Minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn található" (Honoré de Balzac)

A leggyorsabban növekvő milliárdos csoportot az orosz oligarchia alkotja, 2/3-ad részük egész fiatalon, húszas éveik közepén, kezdték a vagyongyűjtést az 1990-es években, Jelcin elnöksége idején. Ekkor Oroszországot a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló és Amerikában kiképzett gazdasági tanácsadók kormányozták, olyanok mint Anatolij Csubajsz vagy Jegor Gajdar. Az egész orosz gazdaság ún. politikai árért, vagyis játékpénzért volt kiárusítva. Az állami tulajdon magánkézbe adására nagyrészt gengszter-taktikával, erőszak alkalmazásával, gyilkosságokkal, lopással, az állami vagyon egyszerű elvételével, törvénytelen részvénymanipulációkkal és kivásárlásokkal került sor. Ezek a mai orosz milliárdosok az orosz közvagyon egy trillió dollárt meghaladó részét szerezték meg, gyárakat, a teljes közlekedést és szállítmányozást, a kőolajat, a földgázt, a vasat, a szenet és más állami tulajdonú erőforrásokat.

A Forbes magazin ismételten hivatkozik a milliárdosok életrajzában arra, hogy az orosz oligarchák vagyonukat önmaguk szerezték, azaz self-made man-nek tekinthetők, minthogy nem öröklés útján jutottak hozzá. Ezt az orosz nemzeti vagyont azonban nem az oligarcha self-made man-ek hozták létre, hanem az orosz nép egészének hét évtizedes munkájából, tudásából és tehetségéből jött létre. Petras professzor rámutat, hogy az orosz milliárdosok fegyveresen estek egymásnak, nyomták a hamis pénzeket, magánfegyveresek segítségével vették át az alumínium, a kőolaj és a többi iparágat, az építőipart, a távközlést, a vegyipart, a mezőgazdaságot, a szeszgyártást, élelmiszeripart, az ingatlanokat, a tömegtájékoztatást, az autógyártást és a repülőgépipart. Ezek az orosz oligarchák szó szerint megfélemlítették és meggyilkolták riválisaikat.

A hatalmas méretű és csaknem az összes köztulajdonban lévő vállalatra kiterjedő azonnali magánosítás politikája tette lehetővé az országos méretű fosztogatást. Ezt a sokk-terápiát a pénz- és korporációs oligarchia által Oroszországba küldött szakemberek segítették elő, mint amár hivatkozott a Harvard Egyetemről odairányított gazdasági tanácsadók. Clinton elnök is sürgette a privatizációt, hogy a gazdaság átalakulása minél előbb visszafordíthatatlan legyen. Ez a fajta sokkoló magánosítás vezetett az oligarcha érdekcsoportok háborúihoz és az orosz gazdaság példa nélkül álló feldarabolásához.

Ezen országos méretű rablás nyomán az életszínvonal 80 %-kal csökkent, a rubelt drasztikusan le kellett értékelni és a felbecsülhetetlen értékű kőolaj, gáz és más természeti erőforrások mélyen áron alul kerültek a ragadozó új orosz milliárdosokhoz. Petras szerint a maffiózó oligarchák 100 milliárd dollárt mostak át évente elsősorban a New York-i, londoni, svájci és izraeli bankokban. Ezeket aztán befektették például drága ingatlanokba Egyesült Államokban, Angliában, Spanyolországban és Franciaországban. Az egyik oligarcha még igen drága brit futball csapatot is vásárolt. De jutott befektetés az izraeli pénzintézetekbe és bányászati közös vállalkozásokba is.

Petras szerint Putyin elnöksége alatt a gengszter-oligarchák megszilárdították a vagyon feletti ellenőrzésüket és multimilliomosokból hamarosan multimilliárdosokká váltak és gyors ütemű vagyongyarapodásuk még ma is tart. Hetvenkedő és kérkedő fiatalemberekből, helyi csalókból, tiszteletreméltó üzletemberekké váltak, akikkel a tekintélyes amerikai és európai multinacionális korporációk is üzleti kapcsolatokat ápolnak. Az orosz oligarchák megérkeztek a világ pénzügyi birodalmába és elfoglalták a globális pénzimpériumban az őket megillető helyet. Vagyonuknak semmi köze nincs az értékelőállításhoz, a modernizációhoz, az innovatív versenyképességhez, új és hatékony vállalkozások beindításához. Putyin elnök nemrég tett szemrehányást ezeknek az oligarcháknak, hogy nem ruháztak be versenyképes vállalatokba az előnyös feltételek ellenére sem. Abból gyarapítják milliárdjaikat, hogy nyersanyagot exportálnak kihasználva a magas világpiaci árakat. A termelő ágazatban működő oligarchák alig keresnek külföldi devizát, mivel nem versenyképesek a világpiacon. Az oligarchák egyre inkább a tőzsdéken és a pénzpiacokon fektetnek be, Szulejmán Kerimov 14,5 milliárdot, Mihail Prohorov 13,5 milliárdot, Freedman pedig 12,6 milliárdot. Az oligarchák között dúló maffiaháború alábbhagyott, de ez a nagy vagyonok konszolidációjának a következménye.

A milliárdosok számának a növekedése mögött óriási társadalmi és gazdasági polarizáció húzódik meg Latin-Amerikában is. Ahogyan a felbomló szovjet birodalomban, úgy Latin-Amerikában is a pénz- és korporációs oligarchia intézményei, a Világbank és a Valutaalap által kidolgozott Washingtoni Konszenzus programjának a végrehajtása vezetett a jelenlegi szélsőséges állapotok létrejöttéhez. A 38 milliárdos vagyona meghaladja 250 millió latin-amerikai együttes vagyonát. A szélsőséges vagyoni megoszlás kialakulásához döntő módon járult hozzá a privatizáció, a pénzügyi szabályozók eltörlése és az állam kiszorítása a gazdasági életből.

A Rockefeller családi alapítvány sikerének titka

A pénzimpérium második legsikeresebb dinasztiája vitán felül a Rockefeller-ház. A több nemzedék révén már népes család együttes vagyonának nagysága - hasonlóan a Rothschild-ház kombinált vagyonának a nagyságához - pontosan nem ismert. A szakértők már 1992-ben 10 milliárd és 10 000 milliárd dollár közé tették e vagyonnak a nagyságát. Ez magába foglalja a Rockefeller Family Trust (családi alapítvány) teljes vagyonát, a beruházások összesített értékét és a család egyes tagjainak a nevén lévő vagyont. Azok a családi archívumok, ahol a vagyon egészéről a pontos adatokat tartalmazó dokumentumok találhatók, szigorúan titkosak és a kutatók számára hozzáférhetetlenek.

Azt azonban lehet tudni, hogy kezdettől fogva a mai napig a családi vagyon irányítása és felügyelete a Rockefeller-dinasztia férfi tagjainak a hatáskörébe tartozik. Ezt az ellenőrzést és irányítást a Rockefeller Családi Hivatal útján látják el. A dinasztiában a nők alárendelt szerepet játszanak, még olyan erős akaratú és képzett asszony is, mint Abby Aldrich Rockefeller, az ifjabb David Rockefeller felesége, aki nagy befolyással volt férje döntéseire, sem tudott több jogot kiharcolni magának a család egyben tartott, kombinált vagyonának az irányításában.

A vagyon többségét az 1934-ben alapított Rockefeller Family Trust tudhatja magáénak. Ez a családi alapítvány jogosult a vagyon túlnyomó részének a fenntartására és gyarapítására a negyedik nemzedék kihalásáig. Egy 1952-ben létrehozott másik alapítvány - az 1934-es alapítvánnyal együtt - ellenőrizte Chase Manhattan Bank-ot. Az említett alapítványok voltak a Standard Oil nevű világcég, illetve utódainak a tulajdonosai. Ezeket a vállalatokat, valamint más úgynevezett diverzifikált beruházásokat és a család tetemes ingatlan vagyonát a Rockefeller Trust Committee ellenőrzi és irányítja a tulajdonosi jogokat gyakorolva. Ennek a nagyhatalmú testületnek kiváló képzetséggel rendelkező szakértők és üzletemberek a tagjai. Így például tagjai voltak Paul Volcker, a FED egykori elnöke vagy William G. Bowen, a Princeton Egyetem korábbi elnöke és John C. Whitehead, a Goldman Sachs befektető bankház nyugdíjas társelnöke. A Rockefeller családi birodalom irányításában a legkiválóbb pénzügyi menedzserek vesznek részt, akik elsősorban a Rockefeller Financial Services (Rockefeller Pénzügyi Szolgáltatások) nevű holdingot irányítják. Ez a holding tartja kézben a családi alapítván beruházásait. Jelenlegi elnöke David Rockefeller.

Hogyan történik a vagyon megőrzése és gyarapítása?

Szakértők szerint a vagyon pénzügyi, emberi, intellektuális javakból tevődik össze. A szokásos vagyonkezelés, a vagyonmérleg legkevésbé fontos részére összpontosít, mégpedig a pénzügyi vagyonra. Hagyományosan a vagyonmenedzselés a következő utat járja be: felosztja a vagyont, elhalasztja a szétosztását, felkészületlen örökösökre hagyja a pénzügyi vagyont és folyamatosan kimeríti, feléli. Itt arról van szó, hogy a vagyon továbbadása nem felelősségteljesen történik és elszámoltatásra sem kerül sor.

A pénzügyi vagyontárgyak között meghatározó szerepe van a választás lehetőségének és az ellenőrzésnek. Vannak bizonyos pénzügyi vagyonrészek, amelyek vonatkozásában a tulajdonosok és a kezelők feladják a választást és az ellenőrzést. Ezek az úgynevezett polgári vagy társadalmi tényezők. Amikor az ilyen állampolgári tényezőt említjük, rendszerint az adózásra gondolnak. Világszerte állami és helyi adókat kell fizetni. Legtöbben az adófizetést nyűgnek tekintik, holott valójában a megfelelő adózás az egyik legfontosabb eleme a vagyon megőrzésének.

Az Egyesült Államokban lehetséges bizonyos fokig ellenőrizni a befizetett adó sorsát. Ha azonban a gazdasági szereplők lemondanak az ellenőrzésről, akkor azt a kormányzat végzi el. Ha például a vagyonos dinasztiák figyelmet fordítanak a megfelelően irányított adózásra, akkor el tudják érni, hogy ennek az adónak egy jelentős része családi alapítványokat támogasson. Természetesen más módon is át lehet irányítani az adókat, hogy az a gazdaságot az adófizető vagyona szempontjából stimulálja. A vagyonmegőrzés és gyarapítás legkiválóbb mesterei a Rothschild család tagjai voltak, akiknek több nemzedéken át nemcsak megőrizni sikerült a dinasztia-alapító által létrehozott hatalmas vagyont, hanem a sokszorosára növelni. A dinasztia-alapító (aki 1743-tól 1812-ig élt) hozta létre a család frankfurti bankját. Ebben a sikeres bankban jövedelmező befektetéseket végzett Európa számos uralkodóháza számára. Öt fiát a konzervatív pénzmenedzselésre nevelte és azt ajánlotta nekik, hogy ésszerű haszonra törekedjenek a kockázatos és agresszív hozamok helyett. Harmadik fia, Náthán Rothschild, Londonba költözése után igen rövid idő alatt a brit kormány pénzügyi képviselőjévé vált. Nathan mondotta többek között, hogy "nagy bátorságra és óvatosságra van szükség egy hatalmas vagyon létrehozásához; amikor ez sikerül, tízszer annyi merészségre és óvatosságra van szükség a megtartásához".

A Rothschild család sikere nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a következő rendszert követték: Először is, csak kikölcsönözték a pénzt örököseiknek, vagy közös vállalatokat hoztak létre velük. Másodszor, a kikölcsönzött összegeket vissza kellett fizetni a családi alapítvány közös bankjába, a "családi bankba". Harmadrészt az örökösök kötelezettséget vállaltak arra, hogy mindazt a pénzügyi tudást és tapasztalatot, amelyet vállalkozói és befektetői tevékenységük során szereztek, megosztják a család többi tagjával. Negyedszer az egész család évente egyszer összegyűlt, hogy megerősítse az összetartó kötelékeket és erényeket, jóváhagyva a családi alapítvány befektetési, pénzügyi stratégiáját. Aki ezt elmulasztotta, az nem vehetett többé részt a családi bank tevékenységében. Mindennek az eredménye az lett, hogy a Rothschild családi alapítvány közös vagyona összetevődött, gyarapodott és a következő nemzedék egyre hatalmasabb vagyonbirodalmat örökölt a család közös tulajdonaként.

Lee Brower, az Empowered Wealth, egy vagyonbecsléssel és menedzseléssel foglalkozó cégnek az elnöke, hangsúlyozta, hogy a vagyon gyarapításának legjobb módszere az, ha a tulajdon megosztásával vagy eladásával a vagyontömeg új életet kezdhet. A néhány kiváló szakembert tömörítő amerikai kft. azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy a "négy kvadránsnak" nevezett elvet követi. A vagyon gyarapításánál a humán, az intellektuális, az állampolgári és a pénzügyi összetevőkre koncentrál. A vagyonmenedzselésnél annak megóvására, a valódi érték védelmére, a jövő nemzedékek számára történő megőrzésére és a családtagok menedzselési képességének a növelésére teszi a hangsúlyt. A vagyonnal rendelkező család tagjait nemcsak a pénzügyi eszközök kezelésére, de a vagyonrészek tényleges irányítására is felkészíti, továbbá arra is, hogy tevékenységükért az egész családnak elszámoltathatók legyenek.

Ezt a módszert jól szemlélteti, ha lakóhelyünk feletti hegyekben van például egy víztározó, akkor azt egyrészt az ivóvíz szükséglet kielégítésére, másrészt szárazság idején öntözésre lehet felhasználni. Ezen kívül üdülési célokra is igénybe vehető. Ha viszont a víztározóhoz megfelelő számú turbinát szerelünk fel a gátakhoz, akkor nagy mennyiségű elektromos energiát lehet előállítani, amely biztosíthatja a környező települések áramszükségletét. Ehhez az új erőforráshoz úgy lehetett hozzájutni, hogy nem kellett csökkenteni a víztározó más célra történő igénybevételét. Ehhez hasonló módon lehet szakszerű menedzseléssel megőrizni és gyarapítani a vagyont. Megfelelő módszerekkel új életet kell lehelni az emberi erőforrásokba, az intellektuális tényezőkbe, a pénzügyi technikába és az úgynevezett állampolgári befektetésekbe.

Az Empowered Wealth sikere megerősíti, hogy a vagyon megtartásában és gyarapításában óriási szerepe van eddig kellően nem értékelt tényezőknek. Először is figyelemmel kell lenni a családi vagyon minden tulajdonosa egyéni fejlődésére, egészségére arra, hogy valamennyi családtag a lehetőségekhez mérten harmonikus életet éljen. Fontos, hogy lehetőleg minél több családtag alkalmas legyen vezető szerep betöltésére. Fel kell deríteni és ápolni kell a családi erényeket, hagyományokat és bevált tapasztalatokat. Mindez elősegíti a közös családi vagyon védelmét, optimális működtetését és képessé teszi az egyes családtagokat az önálló és sikeres pénzügyi és gazdasági döntések meghozatalára.

Rothschild vagyongyarapítási szolgáltatás

A luxemburgi központtal működő Banque Privée Edmond de Rothschild Europe működteti a Rothschild Family Advisory céget, amely vagyonmenedzselési szolgáltatást nyújt a legkiválóbb pénzügyi és gazdasági szakemberek segítségével. A Family Advisory ügyfelei közé Európa leggazdagabb családjai tartoznak, akik számára a cég a vagyon optimális megtartása és növelése érdekében a pénzügyi és gazdasági szolgáltatások teljes spektrumát képes nyújtani. A Rothschild Family Advisory foglalkozik a beruházások menedzselésével, biztosítási tanácsadással és tervezéssel, az adózás megtervezésével, és az ezzel kapcsolatos konzultációval, a vagyon átöröklésével kapcsolatos tervezéssel, ingatlanok megszerzésével és gondozásával. Különleges szakértelemmel rendelkezik a műalkotások beszerzésével és az értékes műgyűjtemények létrehozásával kapcsolatban, amely a vagyon megőrzésének rendkívül fontos ágazata. Ezen túlmenően különleges szolgáltatásokat tud nyújtani az iskoláztatás, a kellő szakértelem megszerzése és az egészségügyi ellátás terén is. A Rothschild Family Advisory lényegében magán családi iroda a leggazdagabb dinasztiák számára. A nagy vagyonoknak a karbantartása és gyarapítása rendkívül összetett döntéseket igényel, és következményei több nemzedék sorsára kihatnak.

A Rothschild család több mint két évszázadon át méltán szerzett tekintélyt és hírnevet azzal, hogy nemcsak a saját családi alapítványát tudta gyarapítani, de sikeresen megnövelte más gazdag európai családok vagyonát is. A család immáron hét nemzedéken át nagy jártasságra tett szert a pénzügyi szolgáltatások minden fajtájában és változatlanul követi az egység, az integritás és a szorgalom hármas jelszavát. A Banque Privée Edmond de Rothschild Europe, amely 1969-ben Luxemburgban kezdte meg tevékenységét, tagja a genfi központtal működő LCF Rothschild Group-nak (La Compagnie Financiere Rothschild Group), amely jelenleg is a világ leggazdagabb dinasztiái egyik legsikeresebb vagyonkezelő és vagyonnövelő pénzügyi vállalkozása.

Ellentétek a Rothschild-birodalmon belül

Annak ellenére, hogy a Rothschild Családi Alapítvány bizonyult eddig a legsikeresebbnek, nem jelenti azt, hogy a Rothschild-házon belül ne merültek volna fel ellentétek a családi vagyon menedzselése kérdésében. A Rothschild család körében az 1970-es évek végén a különböző vagyonmenedzselési stratégiák nézeteltérésekhez vezettek. Az utak 1980-ban váltak szét. Lord Jacob Rothschild, a Rothschild-ház londoni ágának jelenlegi feje, most már megosztja idejét a pénzügyi vállalkozások, az emberbaráti jótékonysági tevékenység, valamint a közéleti kulturális aktivitás között. 1992-ben az Institutional Investor - a negyedévenként megjelenő szakfolyóirat, amely megbízható információkat tesz rendszeresen közzé a nemzetközi pénzimpérium legfontosabb szereplőiről - a világ egyik legfontosabb pénzügyi holdingjának a Jacob Rothschild Assurance Group-ot jelölte meg. A negyedévenként megjelenő publikáció első forrásból származó, praktikus és részletes adatokat közöl a beruházások és a pénzügyek globális helyzetéről. A cég jelenlegi neve St. James's Place Capital Plc. (SJPC), egy nyilvánosan működő részvénytársaság, holding cég, amely csúcsvállalatként a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia vezető dinasztiái részére nyújt pénzügyi szolgáltatásokat, nemcsak Angliában, de világszinten is. Igen széleskörű a tevékenysége, mert leányvállalatai az életbiztosításoktól kezdve a legkülönfélébb vagyonkezelési és vállalatirányítási feladatokat látják el.

Jacob Rothschild, Wolfensohn és társai vegyes vállalat (joint venture) a leggazdagabb európai ügyfeleket szolgálja ki. A St. James Place Capital 100%-os tulajdonosa a Jacob Rothschild csoport. 1977 óta az SJPC csoport ellenőrizte a Lord Rothschild pénzügyi és gazdasági érdekeltségeket a pénzügyi szolgáltatások és a beruházási tevékenység vonatkozásában.

Az ellenőrzés mindig kiemelt fontosságú volt a Rothschild pénzügyi dinasztia vagyonkezelésében és vagyongyarapításában. Lord Jacob Rothschild hangsúlyozottan kereste a kívülálló üzleti partnerekkel való együttműködést, miközben a családi alapítvány többi tagja ragaszkodott ahhoz a családi hagyományhoz, hogy a Rothschild pénzügyi birodalmat Rothschild családtagok irányítsák. Jacob Rothschild azonban a maga útját járta és elintézte, hogy Sir Mark Weinberg, a jelentős befolyással rendelkező Abbey Life and Hambro Life egyik vezetője, legyen mellette az SJPC társelnöke. Jacob Rothschild tehát kültagnak számító tehetséges pénzügyi vezetőkkel frissítette fel a Rothschild Családi Alapítvány irányítását, de természetesen továbbra is kulcsszerepet töltött be a családi alapítvány ellenőrzésében. Erről így írt az Institutional Investor magazin:

"Noha Jacob Rothschild maradt a Rothschild Investment Trust (RIT) és a St. James Place Capital, (amely a RIT-nek a 40%-át birtokolja), nyilvános cégeknek a főrészvényese, Rothschild maga közölte, hogy kollégái jelentős tulajdoni hányadot mondhatnak magukénak a különböző üzleti vállalkozásokban. Így például Weinbergnek jelentős tulajdoni hányada van a Jacob Rothschild Assurance-nél ( - a Jacob Rothschild Biztosítónál - DJ.)." Az SJPC partneri kapcsolatba lépett 1994-ben a New York Life Worldwide Holding nevű céggel és létrehozta a Life Assurance Holding Corporation-t. Az SJPC-nek az új partnere a világ egyik legnagyobb biztosítótársaságának, a New York Life Insurance-nek volt a leányvállalata.

Jacob Rothschild tudatosan továbbment az 1990-es évek második felében azon az úton, hogy az ő személyes szerepét csökkentse és kiváló külső szakemberekre bízza a Rothschild vagyon menedzselését. Lord Rothschild visszalépett az SJPC társelnökségéből és azt Sir Mark Weinbergre hagyta. 1996 októberében eladta a család részesedését ebben a pénzügyi holdingban. Ez lehetővé tette, hogy Lord Rothschild nagyobb figyelmet szenteljen a National Heritage Memorial Fund és a Heritage Lottery Fund irányításának, amelyeknek ő volt az elnöke.

A Rothschild Family Trust jelentőségét jól szemlélteti, hogy szakértők elkészítették azt a kapcsolati rendszert ábrázoló grafikont, amely bizonyítja, hogy sokszoros áttétellel, keresztbe tulajdonlással, de egyértelműen a Rothschild Family Trust ellenőrzése alatt áll az Egyesült Államok központi bankja, a Federal Reserve System. Ez a grafikon mutatja a szerteágazó kapcsolatot a Rothschild ház és az Angol Bank (Bank of England), valamint a többi City of Londonban működő bankház között, amelyek végső soron a FED részvényének a tulajdonlása révén, továbbá a New York-i leányvállalatok útján ellenőrzik és irányítják a Federal Reserve Systemhez tartozó bankokat. Aki a részleteket akarja tudni, az erre vonatkozó tényeket tartalmazó grafikonokat megtalálja a http://www.mindcontrolforums.com/fr3.htm nevű honlapon.

Daniel Webster írta, hogy "Az emberiség dolgozó osztályainak a kifosztását célzó valamennyi módszer közül egyik sem hatékonyabb, mint amely papírpénzzel árasztja el őket." Most a pénzimpérium tulajdonosainak azt a vagyongyarapítási stratégiáját vesszük közelebbről szemügyre, amelyhez az ellenőrzésük alatt álló központi bankok révén jutottak. Az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánbank-együttes, a Federal Reserve System tulajdonosai hatalmas jövedelmet húznak a dollár kibocsátásából és a világ jelenleg is legfontosabb tartalékvalutájának a tudatos elértéktelenítéséből.

A vagyon gyarapítása a FED-dollár menedzselésével

A pénz- és korporációs oligarchia, amelyet a beruházó bankárok szűk és zárt csoportja irányít, kedveli a nagy méretű költségvetési hiányt, mert ez lehetővé teszi, hogy a költekező kormányzat számára hatalmas kölcsönöket nyújtsanak, amelyeket ők könnyűszerrel állítanak elő a levegőből és adnak át kamatra az állam irányítóinak. További hatalmas lehetőség a vagyon gyarapítására, ha cserébe ez a beruházó érdekcsoport az állam és a kormány irányítóitól nagy méretű adócsökkentéseket kap, valamint kellő számú olyan "jó kis háború" megszervezését, amely lehetővé teszi a katonai-ipari-pénzügyi komplexum egyébként eladhatatlan áruinak a nagy haszonnal járó értékesítését. A FED által kibocsátott dollármilliárdoknak a visszavezetése az államkincstárba és a dolláralapú értékpapírokba, az állami kiadások fedezésének, valamint a pénzpiacok és a tőzsdék külföldi eredetű készpénzzel történő ellátásának a legegyszerűbb módja. Ez mind az államot irányító politikai elitnek, mind a Wall Streetet és a FED-et irányító pénzarisztokráciának kölcsönösen előnyös helyzetet (win-win situation-t) hoz létre. A társadalom többi tagja számára ez természetesen nagyon is húsba vágó veszteség.

A külkereskedelmi hiány a dollárra értékcsökkentő nyomást gyakorol, és rejtett adónak tekinthető. Minden nappal, amelynek során nő a külkereskedelem deficitje, több pénz kerül elvonásra a nyugdíjas rétegektől és az értékteremtő munkát végző amerikaiak megtakarításaiból. Ennek a pusztító hatású inflációnak a felismerését akadályozza a szabadpiacról, és a szabályozók megszüntetéséről szóló retorika. 2002-ben egy euró még 87 amerikai centet ért, 2007 áprilisában már 1 dollár 34 centet. Több mint 50 % nyereséget mondhat magáénak az euró négy év alatt. Ugyanez a helyzet az arany esetében is. 2000 áprilisában 1 uncia arany 279 dollárba került, 2007 április közepén már 679 dollár 50 centbe. Az arany árának az emelkedése lényegében a dollár csökkenő értékének a mutatója. A dollár értékvesztésének igazi oka az egyre növekvő amerikai külkereskedelmi deficit.

A dollár rohamos értékvesztése egyáltalán nem véletlen. Annak a jól kidolgozott pénzügyi stratégiának a része, amelynek célja a fizikai termelői vagyon folyamatos átadása a pénz- és korporációs oligarchia számára. A pénz- és termelői vagyon tulajdonlása révén a politikai hatalom is az új pénzuralmi uralkodó osztály kezében összpontosul. Hangsúlyozni kell, hogy a vagyon és a hatalom szétválaszthatatlan. Az uralmi viszonyok szervesen egybe kapcsolódó két oldalát jelölik. Akinél a hatalom, annál van a vagyon feletti rendelkezési jog, és akinél a vagyon, az a hatalom tényleges birtoklója. Hatalom és vagyon az érem szétválaszthatatlan két oldalát alkotja.

Az Egyesült Államok központi kormányzatának terjeszkedése, a gazdaságilag indokolatlan adócsökkentések, a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábak és a forgalomban lévő pénz mennyiségének a meredek megnövelése az amerikai társadalom szeme láttára történt. Noha semmi sem titkos, a tudatipar sikeres manipulációja következtében a lakosság nem vesz tudomást arról, hogy milyen horderejű változások zajlanak. A pénz- és korporációs oligarchia, valamint a kormányzat is szilárd alapokra építkezik: a tudatlanság, a tájékozatlanság és a félrevezetés kősziklájára.

A tudatlanság kősziklája teszi lehetővé, hogy sem a washingtoni politikai elitnek, sem a FED irányítóinak, nem kell sokat törődniük a közvéleménnyel. Az amerikaiak többségének fogalma sincs arról, hogy amikor ezek a jelenségek végbe mennek, az ő anyagi helyzete megy tönkre. A pénz- és korporációs oligarchia és a politikai elit lényegében arra összpontosít, hogy mintegy háromezer milliárd dollár értékű vagyont vegyen el a bérből és fizetésből, valamint nyugdíjakból élő amerikaiaktól, és tegye át a pénzarisztokrácia bankszámláira. Ez a politika természetesen pusztító hatással volt a dollárra, különösen azóta, hogy George W. Bush került a Fehér Házba. 2007-ben a világ már nem hajlandó arra, hogy százmilliárd dolláros nagyságrendben vásároljon amerikai adósságleveleket, államkötvényeket és más értékpapírokat, amelyek miatt a dollár árfolyama rekordmélységűre csökkent, s ez még folytatódhat. Az Egyesült Államok ma már annyira függ a külföldi befektetőktől, hogy ha csak néhány százalékkal csökken a kínai tőzsde árfolyama, vagy akár csak egynegyed bázisponttal Tokióban a jen árfolyama, akkor a Wall Streeten már zuhannak az árfolyamok. Tény, hogy a felfúvódott amerikai ingatlanpiac gyors tempóban zsugorodik, és ez rántja magával a tőzsdét is, mivel rengeteg ott mozgó tőke fedezetét ingatlanok adták. Mindez kihat azokra az országokra is, akik nagy mennyiségű amerikai állampapírt birtokolnak. Az igazi megpróbáltatás azonban akkor következik be, amikor a tartalékaikat dollárban és amerikai értékpapírokban tartó országok tömegesen aranyra és más külföldi valutára cserélik majd ki tartalékaikat.

Ez a megpróbáltatás közeledik mivel a világgazdaság három nagy központjában túlfűtött a gazdaság növekedése. Ennek mérséklésére, valamint az infláció csökkentésére szükségessé válhat a kamatlábak felemelése. Ez a külföldi beruházók számára vonzóvá teszi államkötvényeiket, megerősíti valutáikat, és elvonja azt a külföldi hitelt, amelyre ma Amerikának életbe vágóan szüksége van. Az Európai Központi Bank, Japán és Kína tervszerűen együttműködik a dollár fokozatos értékcsökkentésében, hogy enyhítsék a folyamat világgazdaságra gyakorolt hatását. Kína például nagyon óvatosan és fokozatosan emeli a kamatlábakat azért, hogy minél kisebb hatása legyen a Wall Street-i tőzsdére. Japán továbbra is csak csekély mértékben emeli a kamatlábakat, noha a japán ingatlanpiac is túlfűtött és romboló spekulációs folyamatok indulhatnak be Japánban. Tokió éppen ezért továbbra is megtűri "carry trade"-et.

(Ez azt jelent, hogy Japán hajlandó igen alacsony kamatra, például tőzsdézés céljára nagy összegű kölcsönöket nyújtani, amelyekkel, például Magyarországra lehet jönni és 8 % vagy a fölötti kamatra is elhelyezni, majd óriási kamatfelárral távozni az országból. Ez semmi egyéb, mint magyar gazdasági erőforrások minden ellenszolgáltatás nélküli elvétele, amit a magyar pénzügyi szabályozás, amely mindenben kiszolgálja a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia igényeit, lehetővé tesz. A carry trade pénzműveletekre ajánlott országok között Magyarország jelenleg az elsők között foglal helyet.)

Kérdés, hogy ezek a gazdasági fellendülés szakaszában lévő gazdaságok meddig kerülhetik el a kamatemelést, amelyre az infláció megfékezése miatt szükségük van. Ha viszont csökkentik saját gazdaságukban az inflációt, az az Egyesült Államokra gyakorol inflációs nyomást, ugyanis saját valutáiknak az erősödése elkerülhetetlenül gyengít a dollárt. A dollár gyengülése pedig az amerikai fogyasztást sújtja, és ezen keresztül átgyűrűzik nemcsak az egész amerikai gazdaságra, de a világgazdaságra is. Számos szakértő úgy látja, hogy egyre csökken a lehetőség a dollár értékcsökkenésének a lassítására, amit csak tetéz a túlpörgetett ingatlanpiac. A Federal Reserve mindezt a kamatlábak csökkentésével már nem tudja hatékonyan befolyásolni. A kamatlábak csak hosszabb idő, mintegy hat hónap után, fejtik ki hatásukat. A zuhanó ingatlanárak pedig népes társadalmi réteg egész megtakarítását veszélyeztetik. A Federal Reserve tisztában volt ezzel, és 2006-ban közleményben ismerte el: több trillió dollárt pumpált az ingatlanspekulációba. Több ezermilliárd dollár jelzáloghitelt nyújtottak olyanoknak, akiknek semmi esélyük nincs arra, hogy azt kamatostul visszafizessék. Valójában megtervezett lépre csalásról volt szó. Azért ragaszkodtak a fenntartásához, hogy ily módon tartsák mozgásban Amerika gazdaságát, megakadályozva a nagyarányú gazdasági visszaesést. A recesszió-elhárításnak ez a módszere végülis megszülte Amerika történelmének legnagyobb ingatlanspekulációs buborékát. Ennek következményeként sokmillió amerikait fenyeget a fizetőképtelenség veszélye.

Még sokan bíznak a tőzsdékben és az ingatlan befektetésekben is. A csődök sorozata azonban beindult és felgyorsulóban van. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye, hogy megjelennek a nehézségek a pénzügyi intézményeknél is. A bankok fizetési nehézségei pedig már komolyan akadályozhatják a gazdaság egészének a működését, és alááshatják az üzleti világban nélkülözhetetlen bizalmat.

Mindez olyan válsághelyzetet idézhet elő, amilyen az 1929-től 1933-ig tartó nagy gazdasági világválság idején volt. Lényeges különbség azonban, hogy Amerika árutermelő kapacitása nagyrészt külföldre került és már nem tudja elősegíteni a recesszióból való kikerülést. A Federal Reserve 11 trillió dollárt pumpált az ingatlanpiacba alacsony kamatú jelzálogkölcsönök nyújtásával. Az árutermelő iparágakat viszont a globalizációra hivatkozva nagyrészt Kínába, Indiába és Latin-Amerikába telepítették. Nincs meg a lehetőség nagyarányú tőkeberuházásokra és a termelő iparágak beindítására. Ezek nélkül pedig egy recesszióba süllyedt gazdaság beindítása rendkívül nehéz.

A világgazdaságot hegemóniája alatt tartó pénz- és korporációs oligarchia Amerikát, közelebbről a FED-et, használta arra, hogy legnagyobb exportcikkét, a ma már teljesen fedezet nélküli dollárt, tetszés szerinti nagyságrendben előállítsa. A dollár, amely már 1973 óta nem beváltható papírpénz, azaz "fiat money", nem tekinthető árualapú pénznek. A dollárt nem lehet nemesfémre átváltani. A világ egyre több országában látják már, hogy Amerika többé nem képes szavatolni ebben a "fiat money"-ban fennálló adósságának a megfizetését. A dollár értékének a folyamatos csökkenése és a jelzálogkölcsönökkel való manipulálás az amerikaiak figyelmét a Federal Reserve Systemre irányította. Egyre többen ismerik fel a FED szerepét a gazdaság egészére károsan ható spekulációs tevékenységben.

Amerikában az elmúlt években évente 10-20 %-kal automatikusan növekedtek az ingatlanok árai. Ennek az árrobbanásnak semmi köze nem volt a munkabérekhez, a kereslet-kínálathoz, a termelékenységhez, a tőkeberuházáshoz vagy a nemzeti össztermék alakulásához. A jelek szerint a dollár tovább fog gyöngülni, a részvényárfolyamok jelentősen csökkennek és a nemzeti össztermék, a GDP is összehúzódik. Mindennek nyomán az általános életszínvonal is hanyatlik. Ez megnyilvánul a fogyasztás csökkenésében, amely Amerika GDP-jének a 70 %-át biztosítja. Ma már csak az amerikai állampapírok külföldi vásárlása tartja felszínen a dollárt, de a hitelezők egyre kevésbé hajlandóak az amerikai valutát világpénzként használni, és tartalékaikat több trillió elértéktelenedő amerikai értékpapírban hagyni .

A Nemzetközi Valutaalap 2007 április végén arra figyelmeztetett, hogy lényegesen csökkenteni kell a dollár árfolyamát a külkereskedelmi deficit fenntarthatósága érdekében. Mindez érthetővé teszi, hogy a pénz- és korporációs oligarchia, valamint a Bush-kormányzat miért akarja a dollár értékvesztésével csökkenteni Amerika adósságterheit. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a pénzoligarchia és a Fehér Ház magára vállalta az amerikai valuta vásárlóerejének csökkentését azért, hogy ily módon is kifizethesse legalább az államadósság egy részét.

Reális lehetőség, hogy a világ számos központi bankja többé nem a dollárt fogja használni tartalékvalutaként. Ha ez bekövetkezik, az csökkenti az amerikai életszínvonalat. Egyidejűleg meggyőzheti az Egyesült Államok lakosságát, hogy meg kell szüntetni a FED-et, a pénz- és korporációs oligarchia leghatékonyabb uralmi eszközét. Az amerikai alkotmány egyébként is a washingtoni Kongresszus, vagyis a Törvényhozás hatáskörébe utalja a monetáris szuverenitás, köztük a pénzkibocsátás jogát. Ha az alkotmányos helyzet ezen a téren helyre állna, akkor a pénzuralmi és kormányzati elitektől vissza lehetne venni és a népszuverenitás ellenőrzése alá helyezni a monetáris felségjogokat.

Napjainkban egyre erősödik az Európai Unió közös valutája, az euró. Ez jelzi, hogy nő a verseny a világban azon gazdasági centrumok között, amelyek gazdasági ereje a termelés elsőbbségén nyugszik, azokkal szemben, amelyek elsőbbségüket a világpénz kibocsátására alapozták.

Minderre azért tértünk ki, mert a Rothschild-ház érdekköréhez tartozó Federal Reserve tulajdonosainak a dollár manipulálásával sikerült több trillió dollár extraprofitra szert tenniük. Az alkalmazott pénzügyi módszerek lehetővé tették a valódi értéket hordozó termelővagyon áron aluli tömeges megszerzését. Mire összeomlik a dolláron alapuló jelenlegi pénzrendszer, addigra már a valódi értéket képviselő termelő és fizikai vagyon átkerült azoknak a tulajdonába, akik a központi bankok rendszerét létrehozták, s azt meggazdagodásuk legfontosabb eszközévé tették. A pénzimpérium már felkészült a dollár-utáni világra. Az emberiség vagyonának döntő része - s vele a politika meghatározása is - e szuperhatalom magját képező családi alapítványok és pénzdinasztiák ellenőrzése alatt áll, ez pedig döntően befolyásolja jövőnk alakulását.

Mit tennénk, ha óriási vagyont kellene irányítanunk?

Az eddigiek során még nem elemeztük az emberiségnek azt a súlyos problémáját, amely elvezetett a szélsőséges vagyonmegoszláshoz. Ez a probléma az, hogy a világgazdaság közvetítő közegét, a pénzt most már globális méretekben a beruházó bankárok egy szűk csoportja a levegőből állítja elő. Az az érdekcsoport, amelynek sikerült a világ pénzrendszerét a saját magánmonopóliumává tennie, már hosszabb ideje tisztában van vele, hogy mindaddig, amíg ezt a monopóliumot meg tudja tartani, addig döntő befolyása lesz a történelem alakulására. Ezért a hegemóniája alatt lévő óriási pénzvagyont és termelői vagyont olyan hatalmi viszonyok létrehozására és fenntartására fordítja, amely lehetővé teszi privilegizált helyzetének a megőrzését és globális méretűvé szélesítését. Önálló hatalmi- és erőközpontként tudja érvényesíteni saját világstratégiáját.

Ebben a folyamatban a vezető beruházó bankár dinasztiák: a Rothschildok, a Rockefellerek, a Warburgok és társaik jelentős sikereket értek el. Tanúi lehetünk az egy központból irányított világ fokozatos létrejöttének. Az új világrend valójában ennek a rejtőzködő szupergazdag érdekcsoportnak a diktatúrája. Rendkívül nehéz beazonosítani a pénz impériumát, mert ez a 300 trillió dollárnyi vagyonnal rendelkező kolosszus gondosan el van rejtve a látható államokból, országokból álló nemzetközi rendszerben.

Miközben ez a pénz-birodalom, mint csirke a tojásban, egyre növekszik, és már kibújni készül belőle, a tulajdonában lévő korporációs tömegtájékoztatás segítségével vonzóan hangzó politikai szólamokkal vezeti félre a világ közvéleményét. Gazdasági igazságosságról, valamennyi embert magában foglaló testvériségről, a demokrácia világméretű elterjesztéséről beszél. Ténylegesen pedig olyan globális társadalom létrehozása a célja, amelyben egy szűk pénzügyi elit gyakorolja nemcsak a gazdasági, de a politikai hatalmat is. Mindenki tőle függő, bérből és fizetésből élő, vagy segélyezett. A szocializmus, az internacionalista kommunizmus és a kozmopolita globalizmus mögött ez az érdekcsoport volt és ma is ő a hajtóerő.

Az egy-központból irányított világrendszer létrehozását a tudatosan előidézett háborúk felgyorsították. Ezekben a háborúkban nemcsak meggyöngültek az emberiséget fenntartó hagyományos közösségek, a családok és a nemzetek, de milliók veszítették életüket - különösen azok a fiatalok, akik talán a legalkalmasabbak lettek volna az élet továbbvitelére. A háborúk során fellazult, meggyöngült, sőt atomizálódott társadalmak lehetővé tették emberek millióinak az átformálását képlékeny és gyúrható masszává alakítását.

A globális elit II. Világháború utáni világstratégiáját így foglalhatjuk össze: az ENSZ létrehozása olyan szakosított intézményekkel, amelyek fokozatosan a világszintű kormányzat közigazgatási rendszerévé fejleszthetőek.

Olyan konfliktusokat kell előidézni, amely többek között arra ösztönzik a Szovjetuniót, hogy hatalmas fegyverkezést folytasson - mind a hagyományos fegyverek, mind a nukleáris fegyverek felhalmozásával. A nukleáris háború fenyegetése további érveket nyújt majd a globális biztonsági rendszer létrehozásához. Ennek magja lesz az Észak-Amerikát és Európát összekapcsoló katonai-védelmi rendszer, ami ma NATO-ként ismeretes. Ez felvállalhatja a globális elit rendfenntartó zsoldosainak a feladatait.

További lépés olyan kereskedelmi-gazdasági és politikai integrációk létrehozása Európában, Amerikában és Ázsiában, amelyek kezdetben csak gazdasági integrációnak látszanak. Ezek fokozatosan átalakulhatnak központosított politikai uniókká, amely demokratikus formák és látszatok mögött szabad működést biztosítanak a nemzetközi pénzügyi közösség pénzügyi diktatúrája számára a kizárólag saját kezelésében lévő központi bankok útján. Ezeket a kontinensnyi régiókat fokozatosan globális rendszerbe - Globális Unióba - lehet integrálni.

A pénzimpérium és a katonai-ipari komplexum

Az előbbiekben már elemeztük, hogy pénz-világbirodalom központi magját a leggazdagabb pénzdinasztiák háromszáztrillió dollárnyi vagyona képezi, amely nagyrészt családi alapítványokban van elhelyezve. De ez kiegészül az alapítványokon kívüli óriási vagyonnal, amelynek a pontos méreteiről a legváltozatosabb becslések vannak forgalomban. Itt csak utalunk rá, hogy ebben a körben is igen jelentős a vagyon világméretű koncentrációja és centralizációja. Ennek az óriási vagyonnak a gazdaságos menedzselése a háttérben meghúzódó szűk tulajdonos csoport által kiválasztott legkiválóbb szakemberek kezében van, akik kiemelten magas javadalmazásban részesülnek a nagyrészt anonim tulajdonoscsoportok részéről.

A vagyon gyarapításának az egyik kevésbé ismert, de hatékony módszere az Eisenhower elnök által katonai-ipari komplexumnak nevezett hadiipari ágazat működtetése. A jelenlegi közel-keleti konfliktusok okaként még ma is elsősorban az energiahordozók, a kőolaj feletti ellenőrzést jelölik meg. Az Egyesült Államok gazdasági életét kézben tartó és a Federal Reserve által irányított bankrendszer és annak tulajdonosai azonban igen magas profitra tesznek szert az Egyesült Államok által viselt háborúk eredményeként is.

Azt, hogy mi fenyegeti az Egyesült Államok érdekeit vagy biztonságát, azt a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia határozza meg. Ennek az oligarchiának a családi alapítványokba és a transznacionális cégekben fekvő vagyonát optimálisan lehet gyarapítani a hadiipar működtetésével. Bill Clinton, volt amerikai elnök a valódi döntéshozókról ezt mondotta 1998. szeptember 4-én Írországban elhangzott beszédében:

"... Tudják, mire valaki egy ország vezetője lesz, addigra valaki más hozza meg az összes döntést. Megtapasztalhatják, hogy látszólagos (virtuális) elnökökkel, látszólagos miniszterekkel és látszólagos minden egyébbel van dolguk..." Ezt persze lehet úgy értelmezni, hogy az Egyesült Államok volt elnöke számára már minden döntés elő volt készítve, és ő csak aláírásával befejezte a döntéshozatali folyamatot. De úgy is lehet értelmezni, hogy közreműködhet ugyan akár nagy horderejű kérdések meghozatalában is, de ezek már előre eldöntött kérdések, azaz érdemben nem teljesen az ő döntései.

Azt, hogy háborúzzék-e az Egyesült Államok vagy sem, jelentős mértékben a katonai-ipari komplexum tulajdonosai döntik el. Az amerikai hadsereget irányító Pentagon egyre nagyobb arányban rendelkezik az állampolgárok adójából befolyó közpénzek felett. Lényegében újra osztja az erőforrások jelentős részét. Ezt elősegíti, hogy az elmúlt néhány esztendőben drasztikusan megnőtt az amerikai hadügyminisztérium költségvetése, egyidejűleg ugyanilyen mértékű adócsökkentésben részesültek a leggazdagabb rétegek. Mindennek az eredményeként ugrásszerűen növekedett a költségvetés hiánya, s ezt a szociális és jóléti kiadások csökkentésével pótolták. Amíg a pénz-és korporációs oligarchia az adócsökkentések, valamint a teljes kapacitással működtetett hadiipar révén óriási jövedelemre tett szert, addig az adófizető polgárok egyre kevesebb juttatásban részesültek és jövedelmük jelentősen csökkent.

Az Egyesült Államok hadiipara és katonai intézményei bővültek, és minőségi változást jelentő modernizáción mentek keresztül. Ennek leglényegesebb következménye azonban az, hogy az egész katonai és hadiipari komplexum eszközből céllá alakult át. Ez kifejeződik abban, hogy egy háború megindításában nem az Egyesült Államok valamilyen nemzeti érdeke a döntő tényező, hanem a hadiipari komplexum tulajdonosainak az érdekei, profitmaximalizálási igényei. Ha ezek az üzleti szempontok a háború mellett szólnak, akkor csaknem bizonyos, hogy a háborúra sor is kerül.

Az I. Világháborút követően az amerikai kormányzat nagyrészt leszerelte a hadiipart. A II. Világháború után erre nem kerülhetett sor, mert kiéleződött a viszony a sztálinista Szovjetunióval, és ez nem kedvezett a leszerelésnek. A hadiipar tehát változatlan kapacitással termelt, és termékeinek - az egyre modernebb fegyvereknek - a felhasználásához háborúkra volt szükség. A nukleáris fegyverek miatt nem újabb világháborúra, hanem olyan lehetőleg elhúzódó helyi háborúkra, ahol a hadiipar termékeit fel lehetett használni, a profitot realizálni lehetett és folyhatott tovább az újabb fegyverek előállítása. A hadiipar intenzív működtetése nagy profitot biztosított ezen iparág tulajdonosainak, mert a helyi háborúk miatt szükség volt a termékeire. A katonai-ipari komplexum teljes kapacitással való működtetése is hozzájárult az olyan háborúk kitöréséhez és elhúzódásához, mint amilyen például a koreai és a vietnámi háború volt.

Az afganisztáni és az iraki háború következtében az Egyesült Államok katonai kiadásai már megközelítik a fél trillió dollárt és jelenleg a szövetségi költségvetés legnagyobb tételét képezik. Általában a társadalombiztosítás a legnagyobb költségvetési tétel. A Social Security azonban önmagát finanszírozó társadalombiztosítási rendszer, ezért egyértelműen a katonai kiadások jelentik már ma is a legnagyobb költségvetési tételt. A 2008-as költségvetési évre Bush elnök 502 milliárd dollár katonai kiadás jóváhagyását kérte. Ehhez még hozzájön egy többletköltségvetés az afganisztáni és az iraki háború kiadásainak a fedezésére. Így a 2008-as pénzügyi évben a katonai kiadások már meghaladják a 647 milliárd dollárt. Ez a legmagasabb a II. Világháború óta.

Az Egyesült Államok egymaga annyit költ hadicélokra, mint a világ összes állama együttvéve. Irakra Amerika 142 milliárd dollárt irányoz elő, ami nagyobb mint Kína és Oroszország együttes katonai költségvetése. Az Egyesült Államok után Kína költ a legtöbbet katonai célokra, az Egyesült Államok azonban tízszer ennyit fordít erre a célra, mint Kína. Az amerikai adófizetők minden dollárjából 58 cent kerül katonai célokra. Mindebből látható, hogy a közkiadások oroszlánrészét a katonai kiadások nyelik el. Az Independent Institute szakértője, Robert Higgs, szerint azonban a tényleges katonai kiadások a hivatalos költségvetésben megjelölt összeg kétszeresét teszik ki. Ennek az az oka, hogy nem tartalmazzák az iraki és az afganisztáni háború finanszírozását, de egy sor egyéb kiadási tételt sem foglalnak magukba. (Az Independent Institute nem részesül állami támogatásban, hanem különböző alapítványok, cégek és állampolgárok finanszírozzák. Székhelye a kaliforniai Oakland-ben van, de Washingtonban is rendelkezik kirendeltséggel. Független kutatói magas szakmai színvonalú tanulmányokat tesznek közzé a legfontosabb közérdekű kérdésekről.)

A Pentagon hivatalos költségvetését megkétszerező kiadások magukba foglalják a Coast Guard (Parti Őrség) és a Department of Homeland Security (Belbiztonsági Minisztérium) kiadásait. De ide tartoznak a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatás és fejlesztés, e fegyverek kipróbálása és raktározása, a különböző veterán programok, a katonai nyugdíjak, a külföldi katonai segélyek és fegyverszállítások, továbbá a katonai programok finanszírozására igénybevett hitelek kamatai, valamint a világszerte fenntartott helyőrségeken az élelmezési és elszállásolási kiadások, továbbá a harcoló alakulatoknál fizetett juttatások.

A Bush kormányzat nagy arányú katonai költekezése jelentősen megnövelte a Pentagon üzleti szállítóinak a jövedelmét. A hadiszállítók jövedelme párhuzamosan növekszik a katonai kiadásokkal. A háború és a militarizmus haszonélvezői egyértelműen abban érdekeltek, hogy legyenek olyan "jó kis háborúk", amelyek során folyamatos a kereslet a hadiipar termékei iránt. A legnagyobb összegű megrendeléseket a Lockheed Martin, a Boeing és a Northrop Grumman kapja. Ez tükröződik az említett vállalatok részvényeinek az emelkedésében. A tőzsdék és a részvények legfőbb tulajdonosai viszont a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tagjai. Ma már egyre gyorsabban fejlődő iparág magánfegyveres erőkkel, szerződéses kapcsolatok keretében kiszolgálni a Pentagon különböző igényeit. Ezek a magántulajdonban lévő fegyveres szolgálatok valójában zsoldosokkal üzletelnek, és jövedelmező vállalkozássá váltak.

Az iraki háborúban elérhető hadizsákmány méretei csábítóak. A háborúval üzletelők kirendeltségeket létesítettek Irakban, hogy hatékonyabban vehessenek részt a zsákmányon való osztozkodásban. Jelenleg mintegy százezer - a kormányzattal szerződésben álló -vállalkozó működik Irakban, ebben a számban nincsenek benne az alvállalkozók. Az üzletelő civilek létszáma már megközelíti az Irakban állomásozó fegyveres erők létszámát, írta a Washington Post 2006. december 5-én.

Miközben a Pentagonnal kapcsolatban álló üzletemberek valósággal el vannak árasztva a közpénzekkel, a kis- és közepes jövedelmű amerikaiaktól egyre több közszolgáltatást vonnak meg azért, hogy a katonai kiadások növekedését az elvont közpénzekkel pótolják. A 2008-ra tervezett költségvetési évben 141 kormányzati programot szüntetnek meg vagy csökkentenek. A megtakarított 50 milliárd dollárral pedig megnövelik a Pentagon költségvetését. A hadiipari komplexum tehát elérte a közpénzek újraelosztását, ami elsősorban a hadiipar tulajdonosainak kedvez. A pénz- és korporációs oligarchiának a gazdagodási igényeit elégítette ki az a nagyarányú adócsökkentés is, amely Reagan elnök idején kezdődött és felgyorsult George W. Bush elnök elnöksége alatt.

A jövedelemkülönbségek 1913 óta felerősödtek az Egyesült Államokban. Ekkor kezdte meg működését a Federal Reserve System. A jövedelmi különbségek 1933-ban érték el a csúcspontot, majd Roosevelt elnök New Deal politikája nyomán fokozatosan csökkentek, és 1972-ben voltak a legkisebbek. Azóta újból ugrásszerűen növekednek a különbségek, s csaknem elérték az 1933-as csúcsot. A fordulat felgyorsult Reagan elnöksége alatt, amikor a gazdasági irányításban a szélsőséges neoliberalizmus vette át a vezető szerepet. George W. Bush elnökségétől, 2001-től kezdődően több, mint egy trillió dollár adócsökkentésben részesültek a vagyonos rétegek. Ez tovább növelte a közpénzek elosztásának aránytalanságát. Míg a legalacsonyabb jövedelmi rétegek alig kaptak adócsökkentést (a legalsóbb jövedelmi csoport évi 20 dollár adócsökkentéshez jutott), addig a legmagasabb jövedelmű csoportok (egymillió dollár jövedelem felett 2006-ban) 118 ezer dollár adócsökkentésben részesültek.

A pénz- és korporációs oligarchia az ultraliberális gazdaságpolitikát sikeresen használta a hadiköltségvetés növelésére és a nem katonai célú közkiadások csökkentésére. A megtakarításokat átcsoportosították a katonai kiadásokhoz, amelynek ő a legfőbb haszonélvezője. A pénzvilágnak ezzel sikerült a Franklin Delano Roosevelt elnök által beindított New Deal jóléti programjait korlátoznia, illetve felszámolnia, a nemzeti erőforrásokat pedig maga számára átcsoportosítania. A militarizmusnak ez a jövedelem-elosztó funkciója megvilágítja: miért érdekeltek a Pentagon költségvetésének haszonélvezői abban, hogy az Egyesült Államoknak mindig legyenek ellenségei, és olyan fenyegetésekből se legyen hiány, amelyek "veszélyeztetik nemzeti érdekeit". Ezek az ellenségek és fenyegetések igazolják a hadikiadások folyamatos növekedését, a szociális kiadások rovására. Ily módon biztosítják a pénz- és korporációs oligarchiának vagyona folyamatos gyarapítását.

Ilyen megközelítésben a külföldi háborúk valójában a belföldi pénzügyi és gazdasági erőforrások feletti szembenállás folytatódásai. A külföldi háborús fenyegetés így teszi lehetővé belföldön az erőforrások folyamatos átcsoportosítását a társadalom többségétől a vagyonnal rendelkező érdekcsoportokhoz. Ez a szempont azért nem érvényesül a tömegtájékoztatásban, mert még az afganisztáni és az iraki háború bírálói is úgy gondolják, hogy ez a háború a közel-keleti energiahordozóknak, elsősorban a kőolajnak az ellenőrzéséért és más birodalmi érdekekért - terjeszkedésért, a hegemónia megtartásáért - folyik. Figyelmüket elkerüli, hogy a háború eszközből céllá változott, olyan céllá, amely elősegíti a belső pénzügyi és gazdasági erőforrások folyamatos átcsoportosítását a vagyonos rétegek számára. Ez az átcsoportosítás pedig lehetővé teszi a már tulajdonukban lévő pénzügyi és termelői vagyon hatékony növelését. Ez a pénz- és korporációs oligarchia egyik bevált és sikeres vagyongyarapítási módszere.

A demokrácia terjesztésére vagy valamely más elvont nemzeti érdekre való hivatkozás, vagy akár a nagy olajcégek üzleti kapcsolatai nem indokolják az elhúzódó helyi háborúk folyatatását. A katonai-ipari komplexum erejének növekedése, különösen a fegyvergyártás, kívánatos céllá vált. E cél érdekében támogatja a pénz- és korporációs oligarchia az Egyesült Államok egyre inkább élősködővé váló katonai imperializmusát. Az élősködő jelző azért állja meg itt a helyét, mert nem a birodalom gazdagságának a növeléséről van szó, ahogyan azt a történelem során más birodalmak is gyakorolták hódító háborúik során, hanem a meglévő gazdagság minél nagyobb részének az elvételéről. Ez a birodalmi politika kettős természetű imperializmust jelent. egyrészt arra törekszik, hogy gyengébb népektől elvegye az erőforrásaikat, és abból gazdagodjék, másrészt arra, hogy az Egyesült Államokon belül átcsoportosítsa az amerikai lakosság erőforrásait a saját maga javára.

Az ultraliberális pénzuralmi világrend

Susan George, amerikai filozófus és politológus, a párizsi Transznacionális Intézet társigazgatója és a Globalizációs Obszervatórium alelnöke a "Luganói tanulmány" című munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy egy titkos megbízói kör, amely "a globalizáció irányítóit és menedzsereit" foglalja magába, hogyan szeretné e rendszert tartósan megőrizni és saját bukását elkerülni. Ezért rendel meg a maga számára szakértőktől egy grandiózus népességcsökkentő tervet, amelyet ez a szakértői csoport el is készít.

Susan George 200 oldalas könyvében elképzelt megbízásról és kutatómunkáról ír. Lényegében feldolgozza azt, amit Milton William Cooper közreadott "Behold A Pale Horse" (Figyeld a fakó lovat) című könyvében. A fakó ló itt a Biblia János Jelenések című részében (az Apokalipszisben) szereplő mitikus állatra utal. Cooper említett művében szó szerint közli azt a technikai kézikönyvet, amely a "Csendes háborúk néma fegyverei" ("Silent Weapons for Quiet Wars") címet viseli, és 1979 májusában készült. Ez a kézikönyv az ultraliberális pénzuralmi világrend kialakításán fáradozó "titkos megbízói kör" hosszú távú stratégiáját tartalmazza.

A Susan George számára mintául szolgálhatott egy másik dokumentum is. Ez a "The Report From The Iron Mountain" című jelentés, amely a Pentagon akkori irányítója, Robert McNamara védelmi miniszter megrendelésére készült és a Hudson Institute szakemberei készítették el. Azért kapta a hivatkozott elnevezést, mert ez a kutatói intézet az Iron Mountain nevű hegy mellett van Croton-on-Hudson nevű helységben, a Hudson folyó partján.

Ezt a kutatóintézetet Herman Kahn alapította és ő volt az igazgatója. Mind Kahn, mind McNamara (a Világbank későbbi elnöke) a háttérhatalom pénzimpériumának irányításában fontos szerepet játszó Council on Foreign Relation (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa) tagja volt.

A tanulmány célja az volt, hogy kidolgozza egy társadalom stabil megmaradásának a módozatait. A társadalom szót a kormányzás szinonimájaként használja. A stabilizálás alatt pedig a megőrzést és a megmaradást érti. Egyértelműen arról van tehát szó, hogy a tanulmánynak választ kellett arra adnia, miként képes a hatalmon lévő uralkodó elit megtartani ezt a hatalmat, stabilan kontrollálni a társadalom valamennyi tagját és megakadályozni az adott állam polgárait abban, hogy fellázadhassanak a fennálló uralom ellen. A tanulmány készítői szigorúan pragmatikus elveket követtek és semmiféle erkölcsi megfontolás nem játszott szerepet álláspontjuk kialakításában. Nem vizsgálták azt a kérdést, hogy a hatalom megtartásának az adott módszere erkölcsileg helyes-e vagy helytelen. Mellőzték az olyan idejétmúlt koncepciókat is, mint egyéni szabadság, emberi jogok, vagy politikai szabadságjogok. Az ideológiát kizárták, és eltekintettek a hazafiság és a vallásos kötődés szempontjaitól is. Kizárólag az érdekelte őket, hogy félretolva minden egyéb megfontolást, miként érhető el az adott kormányzat hatalomban tartása.

A meglehetősen hosszú és alapos kutatómunka nyomán elkészült jelentés arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a kitűzött célt korábban csak háború útján lehetett elérni. Ha azonban létrejön az egy-központból kormányzott világ, az új világrend, a Globális Unió, akkor a háború technikailag nem lesz lehetséges. Ezért a tanulmány készítői más módszereket kerestek a lakosság szilárd kontroll alatt tartására, és arra, hogy biztosítsák engedelmes lojalitásukat mindenkori vezetőik iránt. Arra a végeredményre jutottak, hogy a háborút csak új ellenséggel lehet helyettesíteni, amely legalább olyan félelmetes fenyegetést jelent a felügyelet alatt tartandó tömegek számára, mint amelyet korábban a háború jelentett. A háborút helyettesítő fenyegetésnek azonban nem feltétlenül kell valóságosnak lennie és a félelmetes ellenségnek sem kell ténylegesen léteznie. Az egyetlen követelmény, hogy hihetővé kell tenni mind a fenyegetés, mind a félelmetes ellenség meglétét.

A tanulmány készítői megvizsgáltak számos háborút helyettesítő fenyegetést, de csak egyet találtak alkalmasnak, mégpedig a környezet veszedelmes szennyeződését előre vetítő modellt. Úgy gondolták, hogy ez azért lenne képes kellő félelmet kelteni és meggyőzni az embereket, hogy a pénz világimpériumának engedelmes alattvalói legyenek, mert észlelhető tényekhez és jelenségekhez lehet kapcsolni. Ilyen például a levegő és a vízszennyeződés, de az utóbbi időben ide sorolható a Föld felmelegedése és a pótolhatatlan energiahordozók végessége. Másodszor az erre a fenyegetettségre támaszkodó jóslatokat össze lehet kapcsolni a különböző világvége forgatókönyvekkel, amelyek közé nemcsak a bibliai jövendölések tartoznak, de a nukleáris világháború lehetősége is. A pontosság és a tényeknek való megfelelés, mint már utaltunk rá, nem túlságosan fontos. Az számít, hogy el lehessen hitetni az emberiséggel, meg lehessen félemlíteni vele az embereket, és így engedelmességre kényszeríteni őket.

Dr. Day orvos, egyetemi tanár hasonló kérdéseket elemzett részletesen 1969-ben a Pittsburgh-i Gyermekorvos Kongresszuson. Orvos hallgatóságát arról tájékoztatta, hogy az embereknek hozzá kell szokniuk a folyamatos változáshoz, mert semmi sem marad a jelenlegi állapotában. Kifejtette: mindennek két célja van, az egyik az állítólagos cél, amely elfogadhatóvá teszi a változást az emberek számára, és van egy másik - az igazi cél - amely az új rendszer létrehozását segíti. Day elmondotta, hogy az új világrendben szabályozzák a népszaporulatot, átértékelik a szexuális kapcsolatokat, mert a szexuális nevelés is a világkormányzat eszköze. A népesség csökkentése érdekében bátorítják a homoszexualitást, zöld fényt kap az eutanázia és a könyörületi halálba segítés. Az egészségügyet és a gyógyszer-ellátást szoros ellenőrzés alá veszik. Az orvosok egyéni-professzionális vállalkozókból diplomás szakmunkások lesznek. Az orvosi tevékenység szerves része lesz a halálba segítő injekciók beadása is.

Dr. Day, aki bizalmas tájékoztatásnak tekintette előadását, azt is elmondotta orvosokból álló hallgatóságának, hogy rendszeresen ismeretlen betegségek lépnek majd fel és kialakítják a mesterségesen előidézett szívinfarktus technikáját. Szükség van a nemi érés felgyorsítására is, amelyhez az egyik leghatékonyabb eszköz a nevelés. Megváltoztatják a vallások társadalmi szerepét is. A nevelést pedig elsősorban a társadalmi idomítás és manipuláció céljára használják. Az iskolát és az oktatást úgy alakítják át, hogy egész életen át tanulni kelljen. Megváltoztatják a jogszabályokat is a társadalmi kontroll hatékonyabbá tétele érdekében. A kábítószert fogyasztást bátorítják. Hozzászoktatják az embereket az állandó változáshoz és a vele járó sokkhatásokhoz. Erősítik globális méretekben a kölcsönös függést. A globális civilizációkban nemzetállamokra és hazafiságra nem lesz többé szükség. El kell érni, hogy az emberek soha ne érezzék teljesen biztonságban magukat. Meg kell változtatni a sport társadalmi szerepét is. Úgy kell átalakítani a sportvetélkedőket, hogy csökkenjen bennük a nemzeti jelleg. A női sportokat is kemény vetélkedéssé kell átalakítani. A tömegtájékoztatásnak, a tévéműsoroknak és a filmeknek nyilvánossá kell tenni a szexualitást és az erőszakosságot is. Módosítani kell a halálhoz való viszonyon is. A tömegfogyasztású zenének nivótlanabbá kell válnia.

2000 után az idősebb nemzedék távozásával előtérbe kerülnek a megszorítások. Dr. Day kitért arra is, hogy tömegessé válik parányi mikrocsipek bőr alá helyezése, amely elektronikusan rögzíti a személy legfontosabb adatait, és lehetővé teszi központi nyomon követését. Az élelmiszerellátást is szigorúan ellenőrzik, kidolgozzák azokat a technikákat, amelyekkel meg lehet akadályozni, hogy azok is eltarthatók legyen, akik szemben állnak a fennálló renddel. Az emberiség ellenőrzése érdekében kifejlesztik az időjárás befolyásolásának a módszereit is. A tudományos kutatást is a pénzuralmi világrend stabilizálási igényeinek rendelik alá. Már Dr. Day kitért a terroristák világszintű megfékezésének a szükségességére. 1969-ben azt közölte hallgatóival, hogy a terrorizmust széles körben fogják felhasználnia Európában és Földünk más térségeiben. A terrorizmus azonban a globalizmus irányába való kényszerváltozások felgyorsításának az egyik hatékony eszköze. Az elektronika fejlődése lehetővé teszi az egyes emberek pénzügyeinek a teljes ellenőrzés alatt tartását. Megakadályozzák, hogy az emberek vagyonra tegyenek szert, mert az veszélyeztetheti az új rend működését. Fokozatosan felszámolják a magántulajdonban lévő lakásokat és családi házakat.

Csak utalásszerűen foglalkoztunk az amerikai egyetemi tanár hosszú órákon tartott előadásával. Mondanivalója egybecseng George Orwell világhírű könyveinek a jövendöléseivel. Visszatérve Susan George-ra, az ő képzeletbeli szakértői csoportja is végigelemezte civilizációnk jövőjének lehetséges változatait. Ezek a szakértők a titkos megbízói kör elvárásának megfelelően dolgozták ki Luganóban javaslataikat. A megrendelők céljának megfelelően abból indultak ki, hogy a jelenlegi ultraliberális globalizálódó gazdaság vitán felül álló cél. Hogy ezt a célt el lehessen érni, ezért a szakértőknek fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják az elérését. A szakértők azt is tudják, hogy a globális új világrend uralkodó csoportja a saját túléléséhez keresi a szakértők segítségét. A globalizáció irányítói és menedzserei tisztában vannak a globalizáció tragikus következményeivel, de hatalmukat meg akarják tartani.

A szakértők jelentésükben nem hallgatják el, hogy a globalizáció környezeti, szociális és más katasztrófákba torkollhat. Hosszú távon nem fenntartható. A megrendelők azonban biztosítani akarják privilégiumaik megtartását. A szakértők válasza nem más, mint az ultraliberális és globális gazdaság statisztikai adatokra támaszkodó, szakszerű és objektív kritikája. Azt a pénzuralmi rendet leplezi le, amely saját bukását csak mások kiiktatásával kerülheti el. Ezért születik meg az a népesség csökkentő terv, amelyet a szakértői csoport a titkos megbízói körnek átad. Ez hasonló ahhoz, amit a Report From The Iron Mountain készítői is átadtak Robert McNamara amerikai hadügyminiszternek, a Világban későbbi elnökének.

Susan George Luganói tanulmányában a szakértők tervét a titkos megbízók csak kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati és pénzvilági irányítókkal beszélik meg. A szakértők azt is megígérik, hogy elemzéseiket és javaslataikat szigorúan titokban tartják. Ha pedig azokból valami mégis nyilvánosságra kerülne, akkor letagadják. (Mindez a valóságban ténylegesen megtörtént a Report From The Iron Mountain jelentéssel.)

A titokban tartandó terv a világ népességének a nagyarányú csökkentésére vonatkozik. Bolygónkat ökológiai katasztrófák veszélyeztetik, azaz a jelenlegi pénzuralmi rend végső győzelmét a természeti törvények is gátolhatják. A globalizáció gazdasága gyorsuló és növekvő mértékben terheli és pusztítja a természetet, írtja az erdőket, túlzottan fogyasztja az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, s rendkívül sok hulladékot termel. A természet erre a túlterhelésre, áradásokkal, szárazságokkal, hurrikánokkal válaszol, valamint az egyre fenyegetőbbé váló globális felmelegedéssel. Az ökológiai katasztrófák aláássák a politikai stabilitást, helyi háborúkhoz vezethetnek. Csökken a megművelhető terület és a rendelkezésre álló élelmiszer és az emberek új élőhelyek keresésére kényszerülnek. A pénz és korporációs oligarchia tulajdonában álló óriáscégeknek hosszú távon kell együtt élniük a természeti környezet hanyatlásából eredő következményekkel. Ezek a határt nem ismerő gazdagodási igényeiket kiszolgáló gazdaságpolitika következményei. A globalizáció nem engedi érvényesülni a nemzeti érdekeket, ezért az egyes országok kormányai sem tehetnek semmit a globális destrukció ellen.

A Luganói tanulmány veszélyes növekedésről tájékoztat. A több és a nagyobb ugyanis nem feltétlenül jobb. Más a gazdasági növekedés és megint más az emberek életszínvonala. Ehhez a magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá, hogy véges Földünkön a végtelen gazdasági növekedés elvben is lehetetlen, nemcsak a gyakorlatban. Fenntartható gazdasági növekedés tehát nincs, ellenben az élet megtartása érdekében fenntartható erőforrásokra van szükség. Csak olyan gazdasági növekedés elfogadható, amely nem csökkenti, és nem pusztítja el az emberélet megtartásához szükséges erőforrásokat.

A Luganói tanulmány szerint a társadalmi problémák is egyre nagyobbak. A pénzuralmi rendszer stabil működéséhez is szükség lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztására. A szegényebb rétegek vásárlásai növelik a termékek iránti keresletet, azaz piacot teremtenek. A gazdagok nagyrészt csak luxuscikkeket vásárolnak - ingatlanokba vagy értékpapírokba fektetik pénzüket, ezért nem teremtenek elegendő keresletet.

A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szélsőségesen polarizálja a jövedelmeket. Egyre több jut a felső rétegeknek, és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez akadályozza a növekedést, de társadalmi konfliktusokhoz, sztrájkokhoz, sőt lázadásokhoz vezethet. Egyre drágul a tudás és az információ megszerzése, és ezért sokan nem jutnak hozzá. A gazdaság meghatározó szereplői, a multinacionális cégek viszont a felkészült embereket keresik. Az alacsonyabban képzett munkaerő kiszorul a termelésből. Ez munkanélküliséget okoz. Mindez csökkenti a közbiztonságot és a gazdagok védekezésre kényszerülnek. Fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak és egyre több vállalkozó fizet védelmi pénzeket.

Nemzetközi szinten nő a szakadék a szegény és a gazdag országok között. A szegény országoknak egyre csökken a lehetőségük arra, hogy felzárkózzanak. Ez tömeges népvándorlást indíthat el a gazdagabb világrégiók felé. A tömegesen bevándorlók pedig alááshatják a gazdagabb országok belső rendjét.

A gengszterizmus is terjed a világban. A fegyverkereskedelem és a kábítószer-kereskedelem révén. Mindez az illegális pénzek átmosásához és korrupcióhoz vezet, amelyet a kormányok nem képesek megfékezni. A maffiás érdekcsoportok fokozatosan beépülnek a kormányokba is. Kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, amely szétzilálhatja a normális gazdasági tevékenységet, és anarchiához vezethet.

A Luganói tanulmány a pénzügyi kríziseket is elemzi. Az elmúlt években súlyos pénzügyi válságok voltak Dél-Amerikában, Ázsiában és Oroszországban. Ezek a válságok megismétlődhetnek és ez is veszélybe sodorhatja a globális gazdaságot. Mindebből látható, hogy az ultraliberális pénzuralmi gazdaságot és globális rendszerét számos veszély fenyegeti. Léteznek kezdetleges formában olyan ellenőrző struktúrák és mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják csökkenteni, illetve elhárítani. A veszélyelhárító rendszerhez tartoznak a globalizmust védelmező olyan intézmények, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az ENSZ, a Világkereskedelmi Szervezet és a világszinten működő multinacionális vállalatok. A Luganói tanulmány szerint azonban a megnevezett intézmények nem alkalmasak az ultraliberális világrend fenntartására.

Susan George, a Luganói tanulmányban kifejti, hogy a Bretton Woods-i ikreknek nevezett Világbank és Nemzetközi Valutaalap szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a kelet-közép-európai országokban folytatott gazdaságpolitikát. 1997-ben kiterjesztették befolyásukat Dél-Kelet-Ázsia országaira: Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is. Ezt az eladósodás tette lehetővé. Az eladósodott országoknak ugyanis nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és a Valutaalap által kitervelt struktúra-átalakító programokat. Ez azt jelenti, hogy liberalizálni és privatizálni kell gazdaságukat, fel kell számolni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, az adósságot pedig tovább kell fizetni. A két intézmény nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen segítségükkel jutnak hozzá a külföldi pénzbefektetők, spekulánsok - a helyi lakosság kárára befektetett pénzeikhez.

A Luganói tanulmány szerint továbbra is hasznos lehet a két intézmény, mert a Nemzetközi Valutalap esetén számítani lehet arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, és tovább erőlteti megszorítási programjait. E két intézmény azonban a jövőben nem lesz képes sikeresen elhárítani a válságokat. Nem voltak képesek előre jelezni az 1994 évi mexikói pénzügyi válságot. Később az orosz és az ázsiai válságokat. A Bretton Woods-i ikreket azonban meg kell tartani, hogy továbbra is hatékonyan erőltessék a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a struktúra-átalakító programokat.

A Luganói tanulmány szerzője szerint az ENSZ nem alkalmas arra, hogy előre vigye a globalizáció ügyét. Ennek az az oka, hogy intézményei érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet nincs befolyással a világ élelmiszertermelésére és elosztására. Az ENSZ környezetvédelemmel foglalkozó szervezete nem tud semmit tenni a környezet védelme érdekében. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete nem képes befolyásolni hatékonyan a világkereskedelmet.

Más a helyzet a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO), amely a globalizáció legsikeresebb intézménye. Ez az 1995-ben megalakult szervezet az új pénzügyi világrend képviselője, amely igen nagy hatáskörrel és hatalommal bír. A WTO szabályai szerint az egyes országok már nem akadályozhatják a szabad kereskedelmet, ha mégis tennék, akkor kemény büntetőszankciókban részesülnek. A WTO igazgatója joggal mondhatta: mi fogalmazzuk meg az egységes-globális gazdaság alkotmányát. A WTO szemléletesen fejezi ki a pénz- és korporációs oligarchia gátlástalan önzését, amely szerint sem a környezetvédelem, sem az egészség védelme nem korlátozhatja a cégek tevékenységét. A Luganói tanulmány szerint is éppen nagy hatalma miatt számíthat a WTO ellenállásra. A gazdag országok lakói is tiltakoznak a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák bevezetése miatt. A WTO arra kényszeríti az Európai Uniót, hogy engedje be piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst, valamint a génmanipulált élelmiszereket. Mindennek az európaiak még ellenállnak. A szegény országok lakói nem tiltakozhatnak, mert gyengék.

A pénzuralom új világrendjének legkeményebb érvényesítői azonban a globális méretekben tevékenykedő multinacionális cégek. Ezek pénzügyi közvetítésekkel a pénzimpérium létrehozóinak és irányítóinak a tulajdonában vannak. Legfőbb funkciójuk, hogy az anonim tulajdonosok számára a maximális profithozamot biztosítsák. A Luganói tanulmány rámutat, hogy e világcégek tudják: a piaci verseny valójában nem szolgálja a profitmaxiálást. A valódi verseny jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására ösztönözne. Ennél sokkal egyszerűbb és olcsóbb a megegyezés és monopol helyzetek kialakítása. Az elmúlt két évtizedben lezajlott vállalat-összeolvadások és pénzügyi vagyoni stratégiai szövetségek ezt a célt szolgálták. Ezek nyomában karcsúsításokra is sor került és egyre több munkavállaló került az utcára. Ennek viszont piacszűkítő hatása van. A munkanélküli segélyekből élők alig vásárolnak. Ily módon óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, s ez az 1930-as gazdasági világválsághoz hasonló állapotokat idézhet elő. Az a helyzet áll elő, hogy a globális cégek érdekeik kíméletlen érvényesítésével magát a globalizációt is veszélyeztetik.

Amint már ismertettük a pénzimpérium többek között azért tud hatékonyan működni, mert övé a pénz előállításának a monopóliuma. A modern informatika pedig lehetővé teszi hatalmas összegek gyors mozgatását. A Luganói tanulmány ezzel kapcsolatban felhívja arra a veszélyre a figyelmet, hogy a pénzmozgások gyakorlatilag teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik pillanatokon belül egyik országból a másikba utalhatnak milliárdokat. A pénzpiacok elszakadtak a reálgazdaságtól. Susan George szerint a valutapiacokon naponta ötvenszer nagyobb összegek mozognak, mint a kézzel fogható termékek kereskedelmét közvetítő pénzek. Ez a pénzrendszer többlethozamot biztosít a spekulánsoknak, a beruházó bankoknak, a befektetési alapoknak, a brókerházaknak, a nyugdíjpénztáraknak és más pénzpiaci szereplőknek. A szabályozásra nagy szükség lenne, de az óriási haszon miatt tiltakoznak ellene a kulcsszereplők. A Luganói tanulmány szerint a pénzuralmi rend haszonélvezőitől nem várható el, hogy elfogadják a korlátozást, hiszen ez sértené profitérdekeiket. Az ultraliberális pénzuralmi rendszer túlgyőzte magát, azaz a túlliberalizált piac csődbe juttathatja önmagát, mivel túl kevés nyertest és túl sok vesztest hozott létre. A felesleges többletkapacitásokhoz viszonyítva kevés a fizetőképes kereslet. Ugyanakkor a nem pótolható természeti erőforrások folyamatosan elhasználódnak és a természeti környezet tartósan sérül.

Mivel kell a pénzuralmi világrendnek szembenéznie?

A jövő alakulását a népesség növekedése, a fogyasztás mennyisége és minősége, valamint a fogyasztási cikkeket előállító technológiák befolyásolják. Ezek a technológiák a profitérdekek miatt nem környezetbarátok. A Luganói tanulmány megírásának idején a világ népessége hat milliárd volt. Ez a szám 2008-ban hét milliárdra növekszik, 2020-ban pedig nyolc milliárd lesz. A Föld nem képes eltartani hat-nyolc milliárd embert. A pénzimpérium irányítói számára ezért az egyik fő szabály az, hogy minél kevesebb embernek kell osztoznia az anyagi javakon, és akkor több marad a nyerteseknek.

A pénzuralmi világrend, vagyis a krematisztika alaptörvénye: a pénzből még több pénz előállítása. Célja nem a munkahely-teremtés, hanem a maximális profit előállítása. Ennek pedig az a következménye, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a hátrányos helyzetűek és a munkanélküliek száma. A társadalmi igazságosság azt követelné, hogy a kirekesztettek számára is biztosítottak legyenek az életfeltételek. Az ultraliberális pénzuralmi rend nem hajlandó felvállalni a javak igazságos elosztását. Ha tehát ez a rend fenn akar maradni, akkor csak a lakosság létszámának csökkentése jöhet számításba. A Luganói tanulmány tehát a népesség-szabályozást tekinti a liberális világgazdasági rend fennmaradása feltételének. Így - legalábbis egy ideig - folytatható a fenntartható növekedés, illetve fejlődés stratégiája. Ehhez már itt hozzáfűzzük, hogy itt téved Susan George, mert véges Földünkön semmilyen alrendszernek sem lehet fenntartható, azaz állandó a növekedése, illetve fejlődése. Nem fenntartható fejlődésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség az életlehetőségek megőrzése érdekében. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a lakosságcsökkenés mégiscsak biztosítja egy ideig-óráig a fenntartható növekedést (fejlődést), akkor viszont ki kell dolgoznia lakosság csökkentésének a technikáit.

Már a Report from the Iron Mountain szerzőinek is az volt a problémájuk, hogy a lakosságcsökkentés hagyományos módszerei, háborúk, világháborúk, etnikai, nyelvi csoportok kiirtása és ehhez hasonló durva módszerek a XX. század végén és a XXI. század elején már nem elfogadhatóak. Számunkra a leglényegesebb az etikai, erkölcsi követelmények érvényesítése. A pénzuralmi rend haszonélvezői viszont ezeket a módszereket túl költségesnek és nem elég hatékonynak tekintik.

A Luganói tanulmány szerzője szerint a lakosságcsökkentési technikáknak olcsónak kell lenniük, és nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük. A csökkentéssel kiiktatandók kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra "az áldozatokra" kell bízni. A közhatalomnak, az államnak, nem kell közvetlenül részt vennie ebben, jobb, ha ráhagyja a magánszektorra. A népességcsökkentési stratégiának a születésszám csökkentésére és a halálozási szám növelésére kell összpontosítania. A Luganói tanulmányt készítő képzeletbeli szakértői csoport a világ jelenlegi hat milliárdos lakosságát négy milliárdra kívánta csökkenteni. Ehhez el kell érni, hogy a népesség húsz év alatt évente átlagosan 100 millióval csökkenjen. A csökkenés 90 %-ának pedig a fejlődőnek nevezett fejletlen világban kell megtörténnie. Ez a cél a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával érhető el.

Az emberek meggyőzése érdekében célszerű megideologizálni és a lakosság meggyőzését jól fizetett írókra, tudósokra médiaszakemberekre bízni. Fontos szerepe van a gazdasági ösztönzésnek. Ezek olyan struktúra átalakító programok, amelyeket a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kényszerít az eladósított országokra. Ilyen módszerekkel olyan vezetőréteget lehet egy-egy ország élére állítani, amely elkötelezettebb a globális pénzuralmi rend, mint a saját népe, nemzete iránt. A növekvő szegénység, a romló életkörülmények, a csökkenő egészségügyi kiadások összhatásaként lerövidül az élettartam, megnő a halálozások és csökken a születések száma.

Politikai eszközökkel is fel lehet gyorsítani ezt a programot. Ennek leghatékonyabb módja a nemzetállamok elgyengítése, illetve felszámolása. A nemzetállamok gyengítését hatékonyan el lehet érni az eladósítással és a nemzetek feletti intézmények kiépítésével. A MAI-t (Multilateral Agreement on Investment), azaz a beruházásokra vonatkozó többoldalú megállapodást nem sikerült a nemzetállamokra rákényszeríteni. A WTO (World Trade Organisation), a Világkereskedelmi Szervezet létrehozása jól szolgálja a globális pénzimpérium érdekeit. Úgy egészítenénk ki a Luganói tanulmányt, hogy a nemzetállamok felszámolásában a legsikeresebbek az olyan nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Unió és a NATO. Ezek lényegében olyan nemzetek feletti struktúrák, amelyek átveszik a tagállamok szuverenitását, és ők végzik el a jogszabályalkotástól a gazdaságirányításig, valamint a védelmi funkciók ellátásig azokat a feladatokat, amelyeket korábban a nemzetállamok láttak el. Legfőbb feladatuk a pénztőke korlátozásmentes mozgásterének biztosítása.

A nemzetállam lebontásának másik módszere a különböző kisebbségek ösztönzése önállóságuk kiharcolására. A mesterségesen bátorított szeparatizmus és bizalmatlanság meggyöngíti az adott ország lakói közti összetartozást és ez is elősegítheti a népességcsökkenés felgyorsítását. Azokat a politikai közösségeket és vezetőket, amelyek ezt ellenzik, megfelelő propaganda eszközökkel hiteltelenné kell tenni. A kívánatos tömeglélektani légkör ily módon is létrehozható.

A Luganói tanulmányban olvasható "Grandiózus népességcsökkentő terv" nagyon egybecseng azzal a stratégiával, amely a "Csendes háborúk néma fegyvereiben" van kifejtve. Vigyázni kell arra, hogy a terv mögött ne legyen látható tervező. Nem szabad olyan durva módszereket alkalmazni, mint amit például a Shell világcég alkalmazott Nigériában, ahol az ogoni népességet a Shell húsz éven keresztül mérgezte, s ezzel a kihalás szélére sodorta. E durva módszerek helyett sokkal hatékonyabbak a láthatatlan fegyverek. Ezek közül kiemelhető az elhalálozások számának növelése. Ezt el lehet érni belső háborúk kirobbantásával úgy, hogy a helyi kisebbségek, elégedetlen csoportok fegyverhez jutnak. Szükség esetén kívülről is be lehet avatkozni. Jó módszer magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok létrehozása és bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen. Hatékony az éhínség vagy a helyi gazdasági önfenntartáshoz szükséges termőföld megvonása. Rá lehet erőltetni a létszámcsökkentésre kiszemelt lakosokra olyan növények termesztését, amelynek magjai alkalmatlanok a további szaporításra. Megrövidíti az életet a környezetszennyezés, a tiszta víz és levegő hiánya. Jelentősen akadályozza a mezőgazdasági termelést a nagyarányú liberalizálás, és a fejlődő országok dömpingárukkal való elárasztása. Ily módon a kis gazdaságokat tönkre lehet tenni. El lehet fogadtatni velük, hogy beengedjék a génkezelt termékekkel kísérletező és tömegtermelést folytató multinacionális cégeket. Az egyik leghatékonyabbnak bizonyult módszer az egészségügyi intézmények leépítése, a kórházi ágyak és az orvosok számának csökkentése az egészségügy privatizációja. A csökkentésre kiszemelt társadalmakban bátorítani kell a dohányzást és az alkoholfogyasztást. Felgyorsítja az emberek védtelenné válását a föld-elhagyás és a városba-költözés. Hatékonyan lehet elszegényíteni az embereket a közszolgáltatások privatizálásával. A gyógyszerárak erőteljes növelésével az idősebben nem jutnak megfelelő gyógyszerekhez. A tömeges gyógyszerkísérleteket a szegény országokban úgy lehet feltüntetni, mintha az jó lenne nekik. Az AIDS és más hasonló betegségek bárkit sújthatnak, de a szegényeknek nem áll módjukban megfelelően kezeltetni magukat. Fontos népességcsökkentési módszer a drogok legalizálása, hiszen a kábítószerfüggők életesélyei ugrásszerűen megromlanak. Hatékony módszer, ha az asszonyokat lebeszélik a szoptatásról, mert a tápszerekkel való táplálás jelentősen növeli a különböző megbetegedések arányát.

A születések számát nemcsak az abortusszal és sterilizációval lehet csökkenteni. Az egyik leghatékonyabb módszer a gyermeknevelés költségeinek növelése és olyan kultúra elterjesztése, amely az egyedülálló és az utódról való gondoskodás felelőssége nélküli életet részesíti előnyben.

Susan George felteszi a kérdést: hogy kik felelősek a jelenlegi válságért és hogyan akadályozható meg a további károkozás? Megállapítja, hogy a globalizáció magától nem fog leállni és a multinacionális vállalatok további növekedésével, valamint a korlátozás nélküli globális pénzmozgással olyan válságos helyzet jön létre, amely szükségszerűen magára a globális pénzuralmi rendszerre is káros hatással lesz. Nehéz jobb belátásra bírni a transznacionális cégeket, mert ezzel arra kellene rávenni őket, hogy saját lényegükkel forduljanak szembe. Az embereknek azonban az az érdekük, hogy kiszabaduljanak a transznacionális cégek alávetettségéből, és maguk vehessék kézbe sorsuk irányítását. A Luganói tanulmányban a képzeletbeli szakértők azt tanácsolták "titkos megbízóiknak", hogy a hátrányos helyzetűek szövetkezésének megakadályozása végett bátorítsák a széthúzást, a megosztottságot és a szeparatizmust. A neoliberális világstratégia e téren komoly sikereket tud felmutatni, ezért fontos feladat a társadalom organikus egységének a helyreállítása. E célból erősíteni kell a helyi együttműködést és a globálissal szemben lokalizálni kell. Erősíteni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozásokat és a külföldi helyett hazai terméket kell fogyasztani. Kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi fejlesztéseket támogatják. Érvényt kell szerezni az őstermelők jogainak, nem szabad hagyni, hogy ellehetetlenítsék őket. Meg kell állítani a közhatalom, a közérdeket érvényesítő állam további gyengülését. Erőssé kell tenni újból, hogy a gazdaságfejlesztéssel és a társadalmi gondoskodással kapcsolatos feladatait hatékonyan el tudja látni. A globális cégek és a pénzpiac szereplőinek a fokozott ellenőrzésével igazságossá kell tenni a közteherviselést. Ökológiai adó bevezetésével pedig megfékezni a természeti környezet további pusztulását.

Susan George Luganói tanulmány című könyvét Csath Magdolna egyetemi tanár ismerteti és elemzi részletesen a http://barikad.hu honlapon olvasható tanulmányában, amelyet az előbbiekben rövidítve összefoglaltunk azért, mert Susan George nemcsak elismeri, hogy létezik egy láthatatlan szuperhatalom, a pénz-világbirodalma, de hű képet is ad a céljairól, felvázolva egy ellenstratégiát a világ népei számára. Csath Magdolna hangsúlyozza írásának utószavában, hogy bárhogy is vélekedjünk Susan George könyvéről, az általa felvázolt tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat a magyar társadalom is megtapasztalhatta. Átéltük a Bokros-csomagot, most húzzák ki a nagyon is szükséges kórházi ágyak egy részét alólunk, radikálisan csökkentették az egészségügynek juttatott forrásokat és a magyarok egészségi adatai egyre rosszabbak. Már az 1990-es évek közepén megismerhettük a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank Magyarországra vonatkozó tervét, amely szerint az országlakók létszámát két-három millióval csökkenteni kell.

Csath Magdolnának ezekhez a záró gondolataihoz azt fűzzük hozzá, hogy a pénzimpérium döntési központjaiban nagy valószínűséggel már kiszámolták, hogy mibe kerül egy millió magyar munkaerő előállítása, és mennyivel olcsóbb ugyanennyi ázsiai (kínai, vietnami) munkaerőnek az importálása, ha arra a multinacionális cégeknek majd szükségük lesz. A pénzimpérium ezen is óriási összegeket tud megtakarítani, hiszen az import munkaerőhöz nem szükséges fejleszteni a magyar társadalombiztosítási rendszert, fenntartani a nemzeti kockázatra épülő és társadalmi szolidaritáson alapuló egészségügyi és oktatási rendszert.

Aaron Russo, a pénzvilágbirodalom céljáról

Aaron Russo, a neves zsidó származású rendező, több nagy sikert aratott filmmel vált Amerika-szerte ismertté. A politikába az 1990-es években kapcsolódott be, amikor olyan videókat készített, amelyekben bírálta a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, a kábítószer elleni kétszínű háborút, az országos személyazonossági igazolvány bevezetését, valamint Amerika egészségügyi rendszerét. Russo 1998-ban megpályázta Nevada állam kormányzói tisztségét és 26 %-kal a második helyen végzett. 2002-ben már független jelöltként indult libertariánus programmal.

(A libertarianizmus a maximális gondolat- és cselekvésszabadság híve és hangsúlyozottan kiáll a szabályozatlan piacgazdaság, valamint az egyéni jogok érvényesítése mellett. Bizonyos fokig a liberalizmus szélsőséges irányzatának tekinthető. Ennek az ideológiának a hívei nagymértékben csökkenteni kívánják az adózást, továbbá magánosítani a társadalombiztosítást és a jóléti szolgáltatásokat, el kívánják törölni az üzleti élet kötöttségeit és a munkavállalók védelmét szolgáló olyan szabályokat, mint például a minimálbér meghatározása. Az ún. szolgáltató állam hívei, akik szerint az állam feladata kimerül az egyéni jogok védelmében. A polgári jogokat a szabadosságig menő szélsőséges változatban vallják és ellenzik a társadalom és az állam beavatkozását, például, az abortuszra vonatkozó szabályozásba. Erőteljesen támogatják a fegyverviseléshez való jogot és fellépnek az ún. áldozat nélküli bűnözés megengedése érdekében. Természetesen a pénztőke számára a maximális mozgásszabadságot, valamint a minden állami beavatkozástól mentes szabad kereskedelmet szorgalmazzák.)

2004 januárjában Russo már a Libertariánus Párt jelöltjeként indult az elnökválasztási kampányban. A Libertariánus Párt elnökjelölő konvencióján Russo kapta a legtöbb szavazatot, a harmadik menetben másik két kihívója összefogott ellene, s akkor alulmaradt. 2007 januárjában Russo Ron Paul texasi képviselő elnökjelöltségét támogatta. Azért mutattuk be részletesen Aaron Russot, hogy ennek fényében értékelhessük a következőket: Aaron Russo elmondta, hogy Nicholas Rockefeller, a Rockefeller-dinasztia jelenlegi második embere többször is felkereste azért, hogy lépjen be a Külkapcsolatok Tanácsába, a New York-ban működő Council on Foreign Relation (CFR) nevű elit szervezetbe. Nick Rockefeller szoros baráti kapcsolatba került vele és egy évvel a 2001. szeptember 11-i eseményeket megelőzően fontos információkat mondott el neki. Erre így emlékszik vissza Russo:

"Rockefeller barátommal társalogtam, s ekkor ezt mondta nekem: 'Aaron, lesz majd egy esemény'...s ebből kifolyólag megtámadjuk Afganisztánt, hogy megépíthessük a Kaszpi-tengeren át vezető kőolajvezetékeket, ezután Irak ellen fordulunk, hogy átvegyük a kőolajat és létrehozzunk egy támaszpontot a Közel-Keleten, hogy ezt a térséget az új világrend részévé tegyük. Ezután Venezuelára térünk rá, s mindez ebből az eseményből fog következni."

N Rockefeller azt is elmondta, hogy be fogják vezetni a világszerte érvényes és kötelező nyilvántartási rendszert globális személyazonossági igazolvánnyal. Azt is hozzátette: ha csatlakozik az elithez és a CFR-hez, akkor ő mentesül azok alól a rendőrállami intézkedések alól, amelyek mindenki másra kötelezőek lesznek. Nick Rockefeller arra is kitért, hogy az elitdinasztiák kezdeményezték és finanszírozták a Nők Felszabadításával kapcsolatos Mozgalmat (Women Liberation Movement), hogy a lakosság női felét is megadóztathassák. A gyermekeket minél előbb kiveszik a családi kötelékekből és állami iskolákban, intézetekben nevelik őket. A nők így munkavállalókká és adófizetőkké tehetők.

Aaron Russo kemény küzdelmet folytat a jelenlegi amerikai jövedelemadózási rendszer ellen. Véleménye szerint a jövedelemadó a totalitarianizmus, azaz a rendőrállami diktatúrának az eszköze. Ez teszi lehetővé, hogy a pénzdinasztiák tulajdonában lévő nagyvállalatok, vagyis a korporációk ellenőrizzék a mindenkori kormányt, amely viszont a pénz- és korporációs oligarchia olyan intézményei, mint a Külkapcsolatok Tanácsa hajtják végre. Russo hangsúlyozza, hogy jelenleg a nagy bankok irányítják Amerikát. Ők bocsátják ki a pénzt és állapítják meg annak az értékét. Lehetőségük van arra, hogy hamis pénznek nevezhető fedezetlen pénzt bocsássanak ki. Az elitista magánérdekeknek ez a korlátlan érvényesülése valójában a fasizmus felé viszi Amerikát. A kormány megszűnt a lakosság szolgálatában álló és annak jólétéről gondoskodó közintézményként funkcionálni. Ez pontosan az, amit Thomas Jefferson az Egyesült Államok harmadik elnöke mondott: "Ha az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy ők ellenőrizzék a pénz kibocsátását... A bankok és a korporációk tovább növekednek és megfosztják a lakosságot minden vagyonától egészen addig, míg gyermekeik arra ébrednek egy szép napon, hogy otthontalanná váltak azon a földrészen, amelyet apáik megszereztek."

Russo szerint a jelenlegi jövedelemadó rendszer tervezett és összehangolt hosszútávú stratégia eredménye. Az újabb nemzedékek nem tudják, hogy olyan csapdába kerültek, amiből nem tudnak elmenekülni. A középosztályt módszeresen és szándékosan felszámolják és a lakosság a szolgai függés szélére kerül. A dollár vásárlóértékét tervszerűen aláássák és a hátramaradó megélhetési költségeket csak azok engedhetik meg maguknak, akik ebből a rendszerből hasznot tudnak húzni. A szolgai alávetést segíti elő az a közelmúltban elfogadott törvény, amely megnehezíti a csőd bejelentését, miközben a bankok óriási kamatokat számítanak fel. Mindkét nagy politikai párt együttműködik a bankhatalommal és jogszabályokkal is elősegíti a nemzet szolgasorsba taszítását. Az amerikai népnek elege van az elitből és abból, hogy élve falják fel őket, úgy hogy ezt alig érzékelik. Ez a tökéletes bűncselekmény, a bűnöző kapitalizmusnak a tetőpontja. Aaron Russo tehát tisztában van az igazi Big Brother, a globális elit világuralmi stratégiájával. Amit ma ez az elit és a tulajdonában lévő pénzimpérium elad az amerikai népnek patriotizmusként, Russo szerint valójában fasizmus és annak az átfogó programnak a része, amelynek lényege a lakosság pénzügyi, spirituális és mentális megerőszakolása.

A pénzimpérium elitjének globális államcsínye

A pénzimpérium egyik alapintézményét a transznacionális korporációk és a multinacionális cégek tulajdonosaként működő bankok alkotják. A másik alapintézménynek a magánellenőrzés alatt álló központi bankokat tekinthetjük. A pénzimpérium világstratégiája arra törekszik, hogy a transznacionális korporációk lépjenek a felszámolásra ítélt nemzetállamok helyébe. A pénzuralom számára teljesen "nyílt társadalom" (open society) azt jelenti, hogy a nemzetállamok szuverenitása többé nem korlátozza a pénzimpérium intézményeinek a tevékenységét.

Az olyan nemzetközi "szabadkereskedelmi" megállapodásokkal, mint a NAFTA (North-American Free Trade Agreement - Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade - Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) és a FTAA (Free Trade Area of the Americas - Össz-amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) sikerült a globális pénzimpérium frontszervezeteinek a szuverén nemzetállamok fölé helyeznie saját intézményeit. Ezek a nemzetközi megállapodások felruházzák a személytelenül működő nemzetközi kereskedelmi bizottságokat, azzal a hatalommal, amely lehetővé teszi a számukra, hogy a pénzimpérium képviseletében megakadályozzák, felülírják vagy felhígítsák, elgyengítsék azokat a jogszabályokat és egyéb kötöttségeket, amelyeket az egykor szuverén nemzetállamok szükségesnek tartottak önmaguk és gazdaságuk védelme érdekében.

Ezek a szabályozók és kötöttségek most már nem terhelik a transznacionális korporációk beruházási és piaci tevékenységét, előjogaikat korlátozás nélkül tudják érvényesíteni. Az említett kereskedelmi döntőbizottságok, amelyeknek az egyik pénzimpérium számára leghatékonyabb változatát a WTO (World Trade Organisation - Világkereskedelmi Szervezet) jelenti olyan "kereskedelmi specialistákból" állítottak fel bizottságokat, akik úgy döntenek a legfontosabb gazdasági-pénzügyi kérdésekben, mintha bírák lennének. Ezek a bizottságok a demokratikus ellenőrzés minden formája felett állnak és akadálytalanul tudják érvényesíteni a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit. Ezt a hatalomátvételi folyamatot a globalizáció ideológiai kiszolgálói úgy állítják be, mint kikerülhetetlen természeti törvényszerűséget, olyan fejleményt, amely az egész emberiség számára jótétemény. Úgy is felfoghatjuk ezt a fejleményt, mint a pénz- és korporációs oligarchia döntéshozóinak a globális államcsínyét a gazdasági hatalom átvételére.

A korporációk által kijelölt döntőbírák, akiket a szuverenitás hordozói, a választópolgárok nem ruháztak fel legitim hatalommal, titkosan üléseznek és rend szerint anyagilag is érdekeltek azokban az ügyekben, amelyeket ők döntenek el. Megtehetik ezt, mert nem kötik őket az összeférhetetlenségi szabályok. A GATT 500 oldalnyi szabályai, amelyek a GATT-tal együtt a WTO szabályai is, nem irányulnak egyetlen magántulajdonban lévő transznacionális vállalatbirodalom ellen sem. Ez az 500 oldalnyi szabályozás kizárólag a nemzetállamok kormányait kötelezi és az ő hatáskörüket korlátozza. Az aláíró kormányoknak csökkenteniük kell a vámtarifákat, be kell szüntetniük a mezőgazdasági üzemek támogatását, a külföldi vállalatokat ugyanúgy kell kezelni, mint a hazaiakat, tiszteletben kell tartaniuk valamennyi korporációs szabadalmi igényt, és engedelmeskedniük kell a világkereskedelmi szervezet ügyintéző bürokráciájának. Ha viszont egy ország nem hajlandó a WTO döntéshozó testülete utasításainak megfelelően megváltoztatni a jogszabályait, akkor a WTO-nak joga van nagy összegű pénzbírságokat kiszabni és nemzetközi kereskedelmi szankciókat foganatosítani, megfosztva így az ellenállást tanúsító országot a számára létfontosságú piacoktól és nyersanyagoktól.

Mint legfelsőbb globális igazságosztó döntőbíró, a WTO fellépett azok ellen a jogszabályok ellen, amelyeket a szabadkereskedelem korlátainak tartott, így például kényszerítette Japánt, hogy továbbra is importáljon olyan élelmet, amelyben nagyobb mértékben fellelhetőek a rovarirtó- és növényvédő mérgek maradványai. A WTO megszüntette különböző országokban az azbeszt-használatra kimondott tilalmakat, más országokban a gépkocsik mérgezőanyag-kibocsátását korlátozó szabályokat szüntette meg. Döntést hozott a tengeri élőlények védelmét szolgáló intézkedések felszámolására. A WTO háromtagú döntőbírósága eltörölte az Európai Uniónak azt a tilalmát, amit az amerikai hormonkezelt marhahús importjára mondott ki. Ugyancsak a WTO megváltoztatta az amerikai tiszta levegő törvény egyes korlátozó rendelkezéseit. A sort folytathatnánk.

A szabadkereskedelem tehát egyértelműen mindent a profitmaximalizálás érdekének rendel alá és a közérdek, a közjó szempontjából nem nevezhető fair kereskedelemnek. A gazdaságilag erős országoknak kedvez a gyöngébbek hátrányára és a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit az emberiség többi részének az érdekei fölé helyezi. A globalizáció tehát felszámolja azokat a vívmányokat, amelyeket a XX. században sikerült elérni. Nincs engedélyezve többé az egyes termékek bojkottja, nem érvényesek a gyermekmunkát tiltó szabályok, nincs többé garantált életszínvonal, és ennek megfelelő bér és járadék. Megszüntették azokat a közszolgáltatásokat, amelyek hatékonyan versenyezhettek volna a magánszolgáltatásokkal. Nincs többé olyan egészségügyi és biztonságtechnikai munkavédelem, amely csökkenthetné a korporációs profitokat.

A WTO által átvett GATT és az utána következő kereskedelmi megállapodások elősegítik a monopóliumok tulajdonjogának a kiterjesztését az egyes országok helyi jellegű közösségi mezőgazdaságára. Ily módon az agrár világcégek könnyebben benyomulhatnak az eddig lokálisan önfenntartó közösségekbe és a saját ellenőrzésük alatt tudják monopolizálni erőforrásaikat. A Monsanto és más transznacionális vállalatóriások meg tudták szerezni maguknak India számos alapvető terméke feletti ellenőrzést az Egyesült Államok és India közti mezőgazdasági megállapodás nyomán. A Wal-Mart nevű világcég 500 üzletet kíván működtetni Indiában 2007 augusztusától. Ez valóságos háborús fenyegetést jelent az indiai szubkontinens mezőgazdasági vállalkozóival szemben és India élelmiszerbiztonságát fenyegeti. A WTO úgy döntött, hogy az amerikai RiceTec korporációnak szabadalmi joga van az évszázadok óta indiai farmerek által előállított hosszúszemű rizs minden változatára. Egy másik döntésével pedig egy japán korporációnak ítélte a curry termelésének és feldolgozásának a kizárólagos jogát. Kijelenthetjük, hogy a globalizáció keretében érvényesített "szabadkereskedelem" ténylegesen a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia monopol jogainak a kiterjesztését jelenti. A természetben előforduló növények nem állnak védelem alatt, ugyanakkor a mesterségesen előállított genetikus változataik szabadalmaztatásra kerülnek és csak a monopóliumokat gazdagíthatják miután magas árakat kérhetnek értük. A globalizáció egyszerűen nem jelent mást, mint az egyes országok határainak az eltüntetését, hogy a pénz- és korporációs oligarchia saját rejtőzködő állama a pénzimpérium szabadon terjeszkedhessen.

A WTO-hoz tartozó GATS (General Agreement on the Trade in Services - Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről), valamint az FTAA veszélyezteti a megállapodásban résztvevő államok közszolgáltatásait. Az egyes államok által nyújtott közszolgáltatásokat ugyanis meg lehet vádolni azzal, hogy elveszik a piaci lehetőségeket a magánvállalkozások elől vagy azt lehet a szemükre vetni, hogy a versenyképességet aláásó módon részesülnek köztámogatásban. Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Kanada Ontario tartománya egyetlen biztosítós rendszert kívánt működtetni a gépjármű-biztosítás területén. Ezt a WTO csak úgy volt hajlandó engedélyezni, ha Ontario hatalmas összegeket fizet az Egyesült Államok biztosítótársaságainak. Ezt azon a címen követelték, hogy megbecsülték, mennyi jövedelemhez jutottak volna akkor, ha Ontario a gépjármű-biztosítás piacára beengedi őket. Mi ebben az antidemokratikus? Az, hogy Ontario kanadai tartomány polgárainak nincs többé szuverén joguk arra, hogy olyan intézményeket működtessenek demokratikusan választott törvényhozásuk és kormányuk útján, amely lehetővé teszi, hogy non-profit gépjármű-biztosítási rendszerrel rendelkezzenek. Más szóval mindenféleképpen ki kell fizetni a pénz- és korporációs oligarchiának járó extraprofitot.

Egy másik ügy kapcsán az egyik amerikai postavállalkozás, a United Postal Service keresetet nyújtott be a kanadai postaszolgálat (Canadian Post Office) ellen azon a címen, hogy ki lett zárva üzleti lehetőségekből. Ez az FTAA feltételei szerint azt jelenti, hogy a kanadai postának kompenzálnia kell a United Postal Service-t minden olyan elmaradt haszonért, amelyről ki tudja mutatni, hogy hozzájuthatott volna, ha nem lett volna köztulajdonú kanadai postaszolgálat. A kanadai postai szakszervezet bíróság elé vitte ezt az ügyet arra hivatkozva, hogy itt a kanadai alkotmány megszegéséről van szó.

Az említett szabadkereskedelmi megállapodások (WTO, GATT, NAFTA, FTAA, TRIM, TRIP) felgyorsították a pénz- és korporációs oligarchia számára a helyi piacok megszerzését, a kisebb üzleti vállalkozások kiszorítását. Az Egyesült Államokban a NAFTA nyomán a jobban fizetett állások megszűntek és helyükre a lényegesen olcsóbb mexikói munkaerő lépett. Egyidejűleg a mexikói kisebb vállalkozások ezrei mentek tönkre. Mexikót elárasztották az olcsó csúcstechnológiával tömegméretekben előállított gabona- és tejtermékek. Mexikói farmerek és kiskereskedők ezrével mentek tönkre. Az elmúlt években Mexikóba települt amerikai cégek rendkívül alacsony béreket fizetnek és a munkahelyi biztonsági feltételek is jelentősen rosszabbodtak.

Az Egyesült Államokban és Kanadában azt hirdetik, hogy a globalizáció jelen korszakában úgy kell folyamatosan növelni az előállított termékek mennyiségét, hogy folyamatosan csökkenjen a munkabér és a termelési költség, röviden többet kell dolgozni kevesebb bérért. A pénz- és korporációs oligarchia hatalomátvétele nyomán világszerte hosszabbodik a munkahét, 40 óráról 46 órára, egyes helyeken 48 órára növekedett, miközben a reálbérek csökkentek. Egyre kevesebbet költenek közszolgáltatásokra a munkavállalóknak egyre több engedményt kell tenniük, és le kell mondaniuk megszerzett jogaik egy részéről. A struktúraváltás, a szabályozók lebontása és a privatizáció az egyre nagyobb vállalatok fúziójával együtt tovább tart. A korporációs tömegtájékoztatás pedig sulykolja az emberekbe, hogy csak ilyen alkalmazkodással lehetséges megküzdeni a globalizációs folyamat személytelen erőivel, amelyek immár globálisan kiépült, szervezett magánhatalommá váltak.

Ennek az írásnak is az egyik célja volt bebizonyítani, hogy egyáltalán nem személytelenek ezek az erők. A pénzimpérium és intézményei, elsősorban a szupergazdag pénzdinasztiák, gondosan előkészítették a világgazdaság centrum-országaiban és a perifériákon is a pénzimpérium terjeszkedése útjában álló szabályozók eltávolítását, elsősorban a demokratikusan választott törvényhozó és végrehajtó szervek ellenőrzésének a felszámolását. Az egyes országok, államok és nemzetek polgárai egyre nehezebben tudják rávenni az általuk demokratikusan választott törvényhozókat és kormányokat a közérdeket a szervezett magánhatalommal szemben védelmező szabályozók meghozatalára és olyan új és versenyképes közösségi szektor működtetésére, amely képes ellenállni a pénz- és korporációs oligarchia által működtetett intézményeknek.

A világ leghatalmasabb uralkodó csoportja

Az eddig leírtakból látható, hogy egy szélsőségesen túlvagyonosodott szűk érdekcsoport, amely Európa és Amerika leggazdagabb pénzügyi dinasztiáinak tagjaiból tevődik össze, rendelkezik a világ fizikai és termelő vagyonának a többségével. Ennek a pénzügyi és termelői vagyonra támaszkodó hatalomnak a központja Londonban van, amely ma is a világ pénzügyi rendszerének az első számú központja. A globális pénz- és vagyonimpérium ellenőrzése ma is az eredeti pénzügyi dinasztiák tagjai kezében van, akik gondosan vigyáztak arra, hogy a kontroll továbbítása nemzedékről nemzedékre a hatalom saját kezükben tartásával történjék. Ez a vagyon-birodalom rendkívül szervezett, és jól álcázva működik a magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági szervezetek sűrű hálójában. Uralkodócsoportját globális elitnek is nevezik. A rendelkezésükre álló vagyon évről évre gyarapodik. Ez a globális elit határozza meg a világtörténelem menetét hosszú távú stratégiájának a végrehajtásával. Ez az évszázadokon átívelő stratégia eddig sikeresen működött. Ma már láthatjuk, hogy az egy központból irányított világ létrehozása befejező szakaszához érkezett.

Amikor először hallunk a globális elitről és a hozzá kapcsolható világtörténelmi stratégiáról, ösztönösen is kételkedve fogadjuk, és mint hihetetlent elutasítjuk. Ha azonban figyelemmel kísérjük az elmúlt néhány évtized és különösen az utolsó néhány év történéseit, az egyre több ismertté vált tényt, akkor a mozaikokból mégiscsak összeáll egy kép. A dokumentált kutatómunkára támaszkodó tények és adatok megegyeznek a megtapasztalt történelemmel, s ez hitelesíti azt, hogy az új világrend nemcsak szólam, hanem szemünk előtt kibontakozó valóság, s a globális elit sem fantázia csupán, hanem mai világunk nagyhatalmú uralkodó csoportja.

Zárjuk ezt az írást Richard von Coudenhove-Kalergi grófnak, a Páneurópai Mozgalom megalapítójának és egykori elnökének a véleményével, amely a Bécsben 1925-ben megjelent "Gyakorlati idealizmus" című könyvében olvasható:

"A mai demokrácia a plutokrácia homlokzata. Mivel az emberek nem tűrnék a meztelen plutokráciát, ezért a hatalom névlegesen nekik van átengedve, miközben a valódi hatalom a plutokraták kezében van. Demokráciákban, akár köztársasági, akár monarchikus az államformájuk, az államférfiak marionett-bábuk és a plutokraták húzzák a drótokat: ők diktálják a politikai irányvonalat, ellenőrzik a szavazatokat a közvélemény megvásárlásával, és ők irányítják a kormány magasabb rangú tagjait az üzleti és a társadalmi kapcsolatokon keresztül... A plutokrácia ma hatalmasabb, mint a múltban az arisztokrácia volt, mert semmi sem áll felette, csak az állam, amely viszont az ő eszköze és segítőtársa."