A
rák gyógyítható
így
a
holokamu is
A rák gyógyítható I. - már 30 éve
2010.04.09. 14:19 Nagyító
Siklósi
András
(Nagyon sajnáljuk, de nem tehetjük meg, hogy nem közöljük. A szándékunk nem gyűlöletkeltés, hanem korrekt tájékoztatás! Bízunk benne, hogy e megrázó hír szeretetteljes embertársi összetartásra serkent!)
Azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem, hogy ehhez fogható aljasság és kegyetlen barbárság a világtörténelemben még nem volt! Ez a 3 évtizedes folyamat önmagában nagyobb pusztítást okozott, mint az összes harc és háború az emberiség fennállása óta! Na és vajon kik követték el ezt a borzalmas gaztettet? Bizony, zsidó főrabbik és „orvosok”, vagy inkább mészárosok. Ezek a sátánfattyak, akiket 2 milliárd gyógyítható rákbeteg halála terhel, megérdemelnék, hogy a legszigorúbban megbüntessék őket!
Véletlenül jutott tudomásomra az ügy (már ha léteznek véletlenek!), s úgy gondolom, nem hallgathatok róla, azonnal közölnöm kell másokkal is, hogy számos potenciális hullajelölt nemzettestvéremhez időben eljusson. Jegyezzük meg a főbandita nevét: Dr. Menachem Mendel Schneerson világfőrabbi, az összes szabadkőműves páholy és minden zsidó szellemi-spirituális atyamestere, helyesebben véreskezű diktátora. Hozzá képest Heródes, Néró, Torquemada, Napóleon, Lenin, Sztálin, Mao-Cetung, Pol-Pot és egyéb aberrált tömeggyilkosok csupán „jóindulatú amatőröknek” tekinthetők. Ám ő csak az „irányító góré”, mert beosztott hóhérai is akadnak bőven, persze valamennyien zsidók.
Nem vagyok egy orvosi szakértő, de az alanti dokumentumokból (továbbá a jelzett linkeken elérhető honlapot is érdemes megtekinteni!) világosan kitűnik, hogy a GNM (Germán Új Medicina, vagy magyarosabban: Új Orvostudomány) segítségével immár 29 esztendeje üzembiztosan leküzdhető az összes rákféleség (valamint egy csomó egyéb járulékos kór is); tehát a sugárkezelések, kemoterápiák és morfiumozások abszolút fölöslegesen okoznak olykor elviselhetetlen kínokat a szerencsétlen betegeknek, vagy juttatják őket végül a sírba; ahelyett, hogy még a kezdeti stádiumban kiküszöbölnék a rákot, ill. eleve megelőznék a kialakulását. Magam (laikusként) nem lennék képes eldönteni, hogy ennek az állításnak mennyi a valóságtartalma; viszont az a tény, hogy a zsidók jelentős hányadát 29 éve ezzel a módszerrel eredményesen gyógyítják, továbbá az, hogy ugyanennek használatát a nem-zsidók közt szigorúan megtiltják, önmagáért beszél.
Ez bizony a népirtás minősített, pontosabban minősíthetetlenül alvilági esete! Úgy is mondhatnám, ez az igazi holokauszt, mert ezzel a „választott nép” immár nálunk is jogi úton védett holovallása nem is említhető egy lapon! Meglepő, hogy Dr. Ryke Geerd Hamer-nek (akit már többször megfenyegettek, és megkíséreltek eltenni láb alól!) a főbitanghoz írt levele milyen visszafogott és udvarias, már-már könyörgő hangnemű; noha azért cáfolhatatlanul kifejti az igazságot, s azt is, hogy tökéletesen tisztában van a főpatkány „úr” megbocsáthatatlan személyes felelősségével, ill. bandája kollektív bűnösségével is. Nosza, tisztelt Hágai Bíróság és ENSZ Emberjogi Bizottsága, ugyan mikor adják ki az azonnali elfogatási (felkoncolási?) parancsot a társadalom eme csatornatölteléke s nem kevésbé hitvány „kollégái” ellen? (Itt jegyzem meg, hogy a tavaly és korábban hatalmas port felvert „madárinfluenza”, ill. a H1N1 vírussal szemben kifejlesztett furcsa, egészségkárosító „védőoltások”, no és a testbe ültethető, adattároló mikrocsipek is részei a bolygónk lakosságának kb. háromnegyedét megsemmisítő „gigantikus népességcsökkentési tervnek”. Mindezeket komoly botrány és tiltakozási hullám kísérte világszerte, de a globalizáló „érinthetetlenek” szilárd pozícióit alig rengette meg, hiszen a hozzájuk vezető szálakat valakik megint ügyesen elvarrták.)
S ha még bárkinek illúziói lennének, hogy netán csak a cionista zsidók szemetek, bezzeg az ortodoxok különbek; íme, itt a bizonyság: ugyan mindegy, hogy hívők-e vagy hitetlenek, avagy milyen foglalkozást űznek, miféle (politikai és egyéb) nézeteket vallanak, attól még – kevés kivétellel – mind-mind velejükig romlottak. Ideje fölébrednünk, kedves magyar honfitársaim, mert ezek a gyalázatos, semmilyen kegyelemre és részvétre nem méltó, sehonnai jöttmentek éppen napjainkban, a szemünk láttára szállják meg, és orozzák el tőlünk ősi szülőföldünket, maradék hazánkat, miközben szép lassan kiirtanak bennünket az utolsó szálig, ha hagyjuk! Szerencsére, arra sohasem kötelezhetnek minket, se „törvénnyel”, se másmilyen módon, hogy ennyi pokoli rémtett után még szeressük is őket. Dehogy bagatellizáljuk, tagadjuk mi a holokamut, sőt inkább minden erőnkkel támogatjuk! Lesz még egyszer ünnep a világon! – ahogy Vörösmarty írta.Dokumentumok
I.) Dr. Hamer 1986. június 22-én kelt levele a világfőrabbinak, Menachem Mendel Schneerson-nak
Dr. med. Ryke Geerd Hamer
Sülzburgstr. 29, 5000 Köln 41
1986. június 22.
Dr. med. Menachem Mendel Schneerson főrabbi úrnak
770 Eastern Parkway Brooklyn, New York 11213
Igen tisztelt Főrabbi Úr!
Ahogyan azt nekem Denoun rabbi elmondta, Ön a világ minden zsidójának legfelsőbb szellemi vezetője. Jelenleg Ön a világ összes szabadkőműves páholyának spirituális vezetője is, akik mindannyian „Cion templomának” (= új világrend = világköztársaság = világdiktatúra – a ford.) felépítésén dolgoznak. Ön orvos is, és nagyon jól beszél németül. Ezért címzem a levelemet Önnek.
Amennyire örültem annak, hogy Ön elolvasta a könyvem a „Rák a lélek betegsége, rövidzárlat az agyban, szervezetünk számítógépében”, és nyilvánvalóan meg is értette azt, hiszen már ki is adta a rendelkezést, hogy az Önök minden zsidó páciensét ezek szerint kezeljék; annyira csalódott vagyok, hogy még mindig nem adta ki páholyainak a rendelkezést, hogy a nem-zsidó páciensekre vonatkozóan a Rák Vastörvényének (Új Orvostudomány) bojkottját feloldja. Kérem, ne mondja azt, hogy „nem mi voltunk!”, mert mindenről tudomásom van.
Az elmúlt öt évben (1981-86) az Ön szabadkőműves páholyai követték el az emberiség történelmének legborzasztóbb bűncselekményét azzal, hogy bojkottálták a Rák Vastörvénye felfedezését (az Új Medicina nyilvánosságra hozatalát, alkalmazásának bevezetését – a ford.). Több százmillió ember számára ez a kínkeserves halál(ra kezelés)t jelentette. A szabadkőműves páholyok és Izrael, melynek szolgálatában az összes szabadkőműves páholy tevékenykedik, és építi „Cion Templomát”, együttesen viselik az összes felelősséget és a kollektív bűnösséget az emberi történelem legcsúnyább bűncselekményéért. A feleségem is a bojkott-terror áldozata lett. A családomat évek óta szisztematikusan terrorizálják. Eddig négyszer kíséreltek meg ellenem merényletet.
Igen tisztelt Főrabbi Úr, Ön a világ legjobban informált embere, gondolom én. Ön azt is pontosan tudja, hogy minden szó, amit leírtam Önnek, igaz. „Cion Temploma”, amin az Ön páholytestvérei dolgoznak, öt éve Izrael Auschwitzévé vált (a világot Izrael Auschwitzévé tette), amibe Izrael saját magát manőverezte bele. Szerintem az Önök által elkövetett bűncselekmény meghaladja az emberi elme képzelőerejét. Akkor is, ha a páholytestvérek a Talmud „kettős morálja” szerint dolgoznak, korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy emberek képesek lehetnének ilyen borzasztó, kegyetlen, óriási bűncselekményre.
Főrabbi Úr, akár beismeri, akár nem, a történelem majd igazol. A bűncselekmény minden nappal egyre csak növekszik. Ez után a levél után Önnek nem marad több lehetősége hallgatni, mert ez a levél a világban nem fog eltűnni. (Hamer doktor ezt a levelet ezután minden könyvének mellékletébe beletette eredetiben.) A betegeimért kérem Önt: adja ki végre a páholyainak, hogy a Rák összefüggéseinek felfedezése ellen folytatott bojkottot feltétel nélkül oldják fel. (Magyarán hozzák nyilvánosságra az Új Orvostudományt! – a ford.) Minden rabbi követni fogja rendelkezését innen New Yorkig; minekutána Ön, mint orvos meggyőződött arról, hogy a Rák Vastörvénye a rák kialakulásának jelenségét hűen leírja.
Naponta jönnek hozzám rabbik és páholymesterek, vagy azok küldöncei, hogy valamiféle feltételekről tárgyaljanak velem, melyek betartásával a bojkottot meg lehetne szüntetni. De már megbocsásson, azt nem lehet feltételekhez kötni, hogy abbahagyják, hogy embereket továbbra is halálra kínozzanak (rákkezelés, rákgyógyítás címén – a ford.)!
Tisztelt Főrabbi Úr, ha a cionizmust ilyen áron – az emberiség legnagyobb bűncselekményével – kell megvalósítani, az az egész emberiség számára szégyen. Dobja el a Talmudját a kettős morállal együtt, mert nem bizonyult igaznak. Haldokló pácienseim érdekében térden állva kérem Önt, legyen Önben emberi együttérzés, ne kínozzák pácienseinket, mint ahogy nem kínozzák a zsidó pácienseket. Csak ez az együttérzés enyhítheti e borzalmas bűncselekmény súlyát. Kérem, azonnal adja ki a rendelkezést, szüntessék meg a bojkottot, hogy a haldokló pácienseket is meg tudjuk menteni!
Annak reményében, hogy felelősségével és annak minden következményével tisztában van, és ebben a felelősségben a helyes döntést fogja hozni, maradok tisztelettel:
Dr. med. Ryke Geerd HamerII.) Egy konferencia jegyzőkönyve, amelyet Erik Bryn Tvedt jogász hivatalában tartottak, 2008. december 17-én
Résztvevők: Erika Pilhar, Olívia Pilhar, Ing. Helmut Pilhar, Vera Rechenberg, Arina Lohse, Dr. Esra Iwan Götz főrabbi, Bona García Ortin, Dr. Ryke Geerd Hamer
A konferencia résztvevői azért találkoztak, mert aggodalmukat fejezik ki abból a szempontból, hogy csak Németországban minden nap 1500 embert kezelnek halálra kemoterápiával és morfiummal. Az Új Orvostudomány segítségével szinte mindegyikük túlélhetné. (Magyarországon ez napi 400 ember, amiből legalább 200 gyermek!) A konferenciának ez az állapot a témája, melynek következtében eddig több mint 20 millió nem-zsidó páciens halt meg, csak Németországban!
A konferencia résztvevői megállapították:
1. Az Új Orvostudományt (GNM) 27 éve fedezték fel, és azóta ismerik. Körülbelül 27 éve – a világfőrabbi Menachem Mendel Schneerson egyik Talmud-cikke alapján – a világ összes rabbiját kötelezték arra, hogy gondoskodjanak róla, hogy minden zsidó vallású pácienst a Germán Új Medicinával (korábban Új Orvostudomány) kezeljenek. Ennek a terápiának 98%-os a túlélési aránya.
2. A borzasztó az volt, amit Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is megerősít, hogy ugyanazon Talmud-cikk szerint a nem-zsidó páciensek számára el kell lehetetleníteni, hogy a Germán Új Medicina szerinti kezelést kapjanak. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy – Dr. Esra Iwan Götz szerint is – nemcsak tudta minden zsidó rabbi, hogy az Új Orvostudomány igaz és helytálló, és gondoskodtak róla, hogy egyetlen egy zsidó pácienst se kezeljenek kemoterápiával és morfiummal; hanem minden zsidó professzor, beleértve az onkológusokat is, akik a többség, egyidejűleg kétféle kezelést végeztek: a zsidó páciensek kezelését és a nem-zsidó páciensek félrekezelését.
3. Amit Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is megerősít, hogy az Új Orvostudomány bojkottja nem tudatlanság, nem félreértés, nem ismeretek vagy információk hiánya, hanem célirányos, megtervezett és világméretű népirtás, tömeggyilkosság.
4. Ezen irtózatos bűncselekmény következtében az elmúlt 27 évben, számítások szerint, több mint 2 milliárd ember halt meg. A konferencia résztvevői szükségesnek tartják, hogy sürgősen és haladéktalanul tájékoztassák a nyilvánosságot, hívják rá fel a közfigyelmet, és utaljanak erre az emberiségellenes bűncselekményre. A zsidók között is vannak olyan irányzatok, mint a „PROGRESSZÍV JUDAIZMUS VILÁGUNIÓ”, amihez maga Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is tartozik, akik nem tudnak ezzel a bűncselekménnyel azonosulni. Ezen okból felszólítunk minden becsületes embert, hogy vesse be magát azért, és vegyen részt abban, hogy ennek a bűncselekménynek véget vessünk, hogy minden nem-zsidó páciens is hozzájusson az Új Orvostudomány szerinti kezeléshez.
Dr. Esra Iwan Götz főrabbival együtt felszólítunk minden rabbit, és főleg az orvosi területen tevékenykedő onkológust: „Állítsátok meg e bűncselekményt, és fejezzétek be a nem-zsidó páciensek világméretű tömeggyilkosságát!”
Sandefjord, 2008. december 17.
Aláírók: Erika Pilhar, Olívia Pilhar, Ing. Helmut Pilhar, Vera Rechenberg, Arina Lohse, Bona García Ortin, Dr. Esra Iwan Götz főrabbi, Dr. Ryke Geerd Hamer
A konferencián résztvevők aláírásának hitelességét Erik Bryn Tvedt jogász hivatalában megerősíti.III.) Ez a dokumentum letölthető: Link
Egyéb érdekességek, dokumentumok, olvasnivalók: Link
GNM Fórum: összefüggések, esettörténetek, kérdések és válaszok az elváltozások (régi nevén betegségek) valódi összefüggéseiről: Link
GNM Alapismeretek: Link - Link
A - Link - az Új Orvostudomány (GNM®) független ismeretterjesztő weboldala.
Az ujmedicina.hu elhatárolódik mindennemű – népek, nemzetiségek, etnikumok, bármely kisebbségek, nemek, korosztályok közötti – hátrányos megkülönböztetéstől, ugyanakkor torzításmentesen közli a tényeket.
Nagyon sajnáljuk, de nem tehetjük meg, hogy nem közöljük. A szándékunk nem gyűlöletkeltés, hanem korrekt tájékoztatás! Bízunk benne, hogy e megrázó hír szeretetteljes embertársi összetartásra serkent!
A népirtás meghiúsításához kérünk, járulj hozzá Te is, add tovább a dokumentumot! Holnap talán késő!
A cikk folytatása - A rák gyógyítható II. - A kezelés fizikális módszere
(Nagyon sajnáljuk, de nem tehetjük meg, hogy nem közöljük. A szándékunk nem gyűlöletkeltés, hanem korrekt tájékoztatás! Bízunk benne, hogy e megrázó hír szeretetteljes embertársi összetartásra serkent!)
Azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem, hogy ehhez fogható aljasság és kegyetlen barbárság a világtörténelemben még nem volt! Ez a 3 évtizedes folyamat önmagában nagyobb pusztítást okozott, mint az összes harc és háború az emberiség fennállása óta! Na és vajon kik követték el ezt a borzalmas gaztettet? Bizony, zsidó főrabbik és „orvosok”, vagy inkább mészárosok. Ezek a sátánfattyak, akiket 2 milliárd gyógyítható rákbeteg halála terhel, megérdemelnék, hogy a legszigorúbban megbüntessék őket!
Véletlenül jutott tudomásomra az ügy (már ha léteznek véletlenek!), s úgy gondolom, nem hallgathatok róla, azonnal közölnöm kell másokkal is, hogy számos potenciális hullajelölt nemzettestvéremhez időben eljusson. Jegyezzük meg a főbandita nevét: Dr. Menachem Mendel Schneerson világfőrabbi, az összes szabadkőműves páholy és minden zsidó szellemi-spirituális atyamestere, helyesebben véreskezű diktátora. Hozzá képest Heródes, Néró, Torquemada, Napóleon, Lenin, Sztálin, Mao-Cetung, Pol-Pot és egyéb aberrált tömeggyilkosok csupán „jóindulatú amatőröknek” tekinthetők. Ám ő csak az „irányító góré”, mert beosztott hóhérai is akadnak bőven, persze valamennyien zsidók.
Nem vagyok egy orvosi szakértő, de az alanti dokumentumokból (továbbá a jelzett linkeken elérhető honlapot is érdemes megtekinteni!) világosan kitűnik, hogy a GNM (Germán Új Medicina, vagy magyarosabban: Új Orvostudomány) segítségével immár 29 esztendeje üzembiztosan leküzdhető az összes rákféleség (valamint egy csomó egyéb járulékos kór is); tehát a sugárkezelések, kemoterápiák és morfiumozások abszolút fölöslegesen okoznak olykor elviselhetetlen kínokat a szerencsétlen betegeknek, vagy juttatják őket végül a sírba; ahelyett, hogy még a kezdeti stádiumban kiküszöbölnék a rákot, ill. eleve megelőznék a kialakulását. Magam (laikusként) nem lennék képes eldönteni, hogy ennek az állításnak mennyi a valóságtartalma; viszont az a tény, hogy a zsidók jelentős hányadát 29 éve ezzel a módszerrel eredményesen gyógyítják, továbbá az, hogy ugyanennek használatát a nem-zsidók közt szigorúan megtiltják, önmagáért beszél.
Ez bizony a népirtás minősített, pontosabban minősíthetetlenül alvilági esete! Úgy is mondhatnám, ez az igazi holokauszt, mert ezzel a „választott nép” immár nálunk is jogi úton védett holovallása nem is említhető egy lapon! Meglepő, hogy Dr. Ryke Geerd Hamer-nek (akit már többször megfenyegettek, és megkíséreltek eltenni láb alól!) a főbitanghoz írt levele milyen visszafogott és udvarias, már-már könyörgő hangnemű; noha azért cáfolhatatlanul kifejti az igazságot, s azt is, hogy tökéletesen tisztában van a főpatkány „úr” megbocsáthatatlan személyes felelősségével, ill. bandája kollektív bűnösségével is. Nosza, tisztelt Hágai Bíróság és ENSZ Emberjogi Bizottsága, ugyan mikor adják ki az azonnali elfogatási (felkoncolási?) parancsot a társadalom eme csatornatölteléke s nem kevésbé hitvány „kollégái” ellen? (Itt jegyzem meg, hogy a tavaly és korábban hatalmas port felvert „madárinfluenza”, ill. a H1N1 vírussal szemben kifejlesztett furcsa, egészségkárosító „védőoltások”, no és a testbe ültethető, adattároló mikrocsipek is részei a bolygónk lakosságának kb. háromnegyedét megsemmisítő „gigantikus népességcsökkentési tervnek”. Mindezeket komoly botrány és tiltakozási hullám kísérte világszerte, de a globalizáló „érinthetetlenek” szilárd pozícióit alig rengette meg, hiszen a hozzájuk vezető szálakat valakik megint ügyesen elvarrták.)
S ha még bárkinek illúziói lennének, hogy netán csak a cionista zsidók szemetek, bezzeg az ortodoxok különbek; íme, itt a bizonyság: ugyan mindegy, hogy hívők-e vagy hitetlenek, avagy milyen foglalkozást űznek, miféle (politikai és egyéb) nézeteket vallanak, attól még – kevés kivétellel – mind-mind velejükig romlottak. Ideje fölébrednünk, kedves magyar honfitársaim, mert ezek a gyalázatos, semmilyen kegyelemre és részvétre nem méltó, sehonnai jöttmentek éppen napjainkban, a szemünk láttára szállják meg, és orozzák el tőlünk ősi szülőföldünket, maradék hazánkat, miközben szép lassan kiirtanak bennünket az utolsó szálig, ha hagyjuk! Szerencsére, arra sohasem kötelezhetnek minket, se „törvénnyel”, se másmilyen módon, hogy ennyi pokoli rémtett után még szeressük is őket. Dehogy bagatellizáljuk, tagadjuk mi a holokamut, sőt inkább minden erőnkkel támogatjuk! Lesz még egyszer ünnep a világon! – ahogy Vörösmarty írta.Dokumentumok
I.) Dr. Hamer 1986. június 22-én kelt levele a világfőrabbinak, Menachem Mendel Schneerson-nak
Dr. med. Ryke Geerd Hamer
Sülzburgstr. 29, 5000 Köln 41
1986. június 22.
Dr. med. Menachem Mendel Schneerson főrabbi úrnak
770 Eastern Parkway Brooklyn, New York 11213
Igen tisztelt Főrabbi Úr!
Ahogyan azt nekem Denoun rabbi elmondta, Ön a világ minden zsidójának legfelsőbb szellemi vezetője. Jelenleg Ön a világ összes szabadkőműves páholyának spirituális vezetője is, akik mindannyian „Cion templomának” (= új világrend = világköztársaság = világdiktatúra – a ford.) felépítésén dolgoznak. Ön orvos is, és nagyon jól beszél németül. Ezért címzem a levelemet Önnek.
Amennyire örültem annak, hogy Ön elolvasta a könyvem a „Rák a lélek betegsége, rövidzárlat az agyban, szervezetünk számítógépében”, és nyilvánvalóan meg is értette azt, hiszen már ki is adta a rendelkezést, hogy az Önök minden zsidó páciensét ezek szerint kezeljék; annyira csalódott vagyok, hogy még mindig nem adta ki páholyainak a rendelkezést, hogy a nem-zsidó páciensekre vonatkozóan a Rák Vastörvényének (Új Orvostudomány) bojkottját feloldja. Kérem, ne mondja azt, hogy „nem mi voltunk!”, mert mindenről tudomásom van.
Az elmúlt öt évben (1981-86) az Ön szabadkőműves páholyai követték el az emberiség történelmének legborzasztóbb bűncselekményét azzal, hogy bojkottálták a Rák Vastörvénye felfedezését (az Új Medicina nyilvánosságra hozatalát, alkalmazásának bevezetését – a ford.). Több százmillió ember számára ez a kínkeserves halál(ra kezelés)t jelentette. A szabadkőműves páholyok és Izrael, melynek szolgálatában az összes szabadkőműves páholy tevékenykedik, és építi „Cion Templomát”, együttesen viselik az összes felelősséget és a kollektív bűnösséget az emberi történelem legcsúnyább bűncselekményéért. A feleségem is a bojkott-terror áldozata lett. A családomat évek óta szisztematikusan terrorizálják. Eddig négyszer kíséreltek meg ellenem merényletet.
Igen tisztelt Főrabbi Úr, Ön a világ legjobban informált embere, gondolom én. Ön azt is pontosan tudja, hogy minden szó, amit leírtam Önnek, igaz. „Cion Temploma”, amin az Ön páholytestvérei dolgoznak, öt éve Izrael Auschwitzévé vált (a világot Izrael Auschwitzévé tette), amibe Izrael saját magát manőverezte bele. Szerintem az Önök által elkövetett bűncselekmény meghaladja az emberi elme képzelőerejét. Akkor is, ha a páholytestvérek a Talmud „kettős morálja” szerint dolgoznak, korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy emberek képesek lehetnének ilyen borzasztó, kegyetlen, óriási bűncselekményre.
Főrabbi Úr, akár beismeri, akár nem, a történelem majd igazol. A bűncselekmény minden nappal egyre csak növekszik. Ez után a levél után Önnek nem marad több lehetősége hallgatni, mert ez a levél a világban nem fog eltűnni. (Hamer doktor ezt a levelet ezután minden könyvének mellékletébe beletette eredetiben.) A betegeimért kérem Önt: adja ki végre a páholyainak, hogy a Rák összefüggéseinek felfedezése ellen folytatott bojkottot feltétel nélkül oldják fel. (Magyarán hozzák nyilvánosságra az Új Orvostudományt! – a ford.) Minden rabbi követni fogja rendelkezését innen New Yorkig; minekutána Ön, mint orvos meggyőződött arról, hogy a Rák Vastörvénye a rák kialakulásának jelenségét hűen leírja.
Naponta jönnek hozzám rabbik és páholymesterek, vagy azok küldöncei, hogy valamiféle feltételekről tárgyaljanak velem, melyek betartásával a bojkottot meg lehetne szüntetni. De már megbocsásson, azt nem lehet feltételekhez kötni, hogy abbahagyják, hogy embereket továbbra is halálra kínozzanak (rákkezelés, rákgyógyítás címén – a ford.)!
Tisztelt Főrabbi Úr, ha a cionizmust ilyen áron – az emberiség legnagyobb bűncselekményével – kell megvalósítani, az az egész emberiség számára szégyen. Dobja el a Talmudját a kettős morállal együtt, mert nem bizonyult igaznak. Haldokló pácienseim érdekében térden állva kérem Önt, legyen Önben emberi együttérzés, ne kínozzák pácienseinket, mint ahogy nem kínozzák a zsidó pácienseket. Csak ez az együttérzés enyhítheti e borzalmas bűncselekmény súlyát. Kérem, azonnal adja ki a rendelkezést, szüntessék meg a bojkottot, hogy a haldokló pácienseket is meg tudjuk menteni!
Annak reményében, hogy felelősségével és annak minden következményével tisztában van, és ebben a felelősségben a helyes döntést fogja hozni, maradok tisztelettel:
Dr. med. Ryke Geerd HamerII.) Egy konferencia jegyzőkönyve, amelyet Erik Bryn Tvedt jogász hivatalában tartottak, 2008. december 17-én
Résztvevők: Erika Pilhar, Olívia Pilhar, Ing. Helmut Pilhar, Vera Rechenberg, Arina Lohse, Dr. Esra Iwan Götz főrabbi, Bona García Ortin, Dr. Ryke Geerd Hamer
A konferencia résztvevői azért találkoztak, mert aggodalmukat fejezik ki abból a szempontból, hogy csak Németországban minden nap 1500 embert kezelnek halálra kemoterápiával és morfiummal. Az Új Orvostudomány segítségével szinte mindegyikük túlélhetné. (Magyarországon ez napi 400 ember, amiből legalább 200 gyermek!) A konferenciának ez az állapot a témája, melynek következtében eddig több mint 20 millió nem-zsidó páciens halt meg, csak Németországban!
A konferencia résztvevői megállapították:
1. Az Új Orvostudományt (GNM) 27 éve fedezték fel, és azóta ismerik. Körülbelül 27 éve – a világfőrabbi Menachem Mendel Schneerson egyik Talmud-cikke alapján – a világ összes rabbiját kötelezték arra, hogy gondoskodjanak róla, hogy minden zsidó vallású pácienst a Germán Új Medicinával (korábban Új Orvostudomány) kezeljenek. Ennek a terápiának 98%-os a túlélési aránya.
2. A borzasztó az volt, amit Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is megerősít, hogy ugyanazon Talmud-cikk szerint a nem-zsidó páciensek számára el kell lehetetleníteni, hogy a Germán Új Medicina szerinti kezelést kapjanak. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy – Dr. Esra Iwan Götz szerint is – nemcsak tudta minden zsidó rabbi, hogy az Új Orvostudomány igaz és helytálló, és gondoskodtak róla, hogy egyetlen egy zsidó pácienst se kezeljenek kemoterápiával és morfiummal; hanem minden zsidó professzor, beleértve az onkológusokat is, akik a többség, egyidejűleg kétféle kezelést végeztek: a zsidó páciensek kezelését és a nem-zsidó páciensek félrekezelését.
3. Amit Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is megerősít, hogy az Új Orvostudomány bojkottja nem tudatlanság, nem félreértés, nem ismeretek vagy információk hiánya, hanem célirányos, megtervezett és világméretű népirtás, tömeggyilkosság.
4. Ezen irtózatos bűncselekmény következtében az elmúlt 27 évben, számítások szerint, több mint 2 milliárd ember halt meg. A konferencia résztvevői szükségesnek tartják, hogy sürgősen és haladéktalanul tájékoztassák a nyilvánosságot, hívják rá fel a közfigyelmet, és utaljanak erre az emberiségellenes bűncselekményre. A zsidók között is vannak olyan irányzatok, mint a „PROGRESSZÍV JUDAIZMUS VILÁGUNIÓ”, amihez maga Dr. Esra Iwan Götz főrabbi is tartozik, akik nem tudnak ezzel a bűncselekménnyel azonosulni. Ezen okból felszólítunk minden becsületes embert, hogy vesse be magát azért, és vegyen részt abban, hogy ennek a bűncselekménynek véget vessünk, hogy minden nem-zsidó páciens is hozzájusson az Új Orvostudomány szerinti kezeléshez.
Dr. Esra Iwan Götz főrabbival együtt felszólítunk minden rabbit, és főleg az orvosi területen tevékenykedő onkológust: „Állítsátok meg e bűncselekményt, és fejezzétek be a nem-zsidó páciensek világméretű tömeggyilkosságát!”
Sandefjord, 2008. december 17.
Aláírók: Erika Pilhar, Olívia Pilhar, Ing. Helmut Pilhar, Vera Rechenberg, Arina Lohse, Bona García Ortin, Dr. Esra Iwan Götz főrabbi, Dr. Ryke Geerd Hamer
A konferencián résztvevők aláírásának hitelességét Erik Bryn Tvedt jogász hivatalában megerősíti.III.) Ez a dokumentum letölthető: Link
Egyéb érdekességek, dokumentumok, olvasnivalók: Link
GNM Fórum: összefüggések, esettörténetek, kérdések és válaszok az elváltozások (régi nevén betegségek) valódi összefüggéseiről: Link
GNM Alapismeretek: Link - Link
A - Link - az Új Orvostudomány (GNM®) független ismeretterjesztő weboldala.
Az ujmedicina.hu elhatárolódik mindennemű – népek, nemzetiségek, etnikumok, bármely kisebbségek, nemek, korosztályok közötti – hátrányos megkülönböztetéstől, ugyanakkor torzításmentesen közli a tényeket.
Nagyon sajnáljuk, de nem tehetjük meg, hogy nem közöljük. A szándékunk nem gyűlöletkeltés, hanem korrekt tájékoztatás! Bízunk benne, hogy e megrázó hír szeretetteljes embertársi összetartásra serkent!
A népirtás meghiúsításához kérünk, járulj hozzá Te is, add tovább a dokumentumot! Holnap talán késő!
A cikk folytatása - A rák gyógyítható II. - A kezelés fizikális módszere
10 komment · 1 trackback
Címkék: a rák új orvostudomány 30 éve medicina gyógyítható gyógymódja rkgygyszt
Ajánlott
bejegyzések:
A rák gyógyítható II. - A kezelés fizikális módszere
2010.04.10. 01:34 Nagyító
Előzmény
- A
rák gyógyítható I. - 30 éve gyógyítható a rák, Értik
Nemzettestvéreim? 30 ÉVE!
Valószínűleg a következőkben olvasható ismeretanyag hever mindmáig egy páncélszekrényben, a Rockefeller-Intézetnél elzárva:
"A nem zsidóknál is alkalmazása céljából kiderítettük a 98%-os sikerrel eddig csak a rákbeteg zsidókat gyógyító orvoslás nem zsidók elől eltitkolt fizikális technológiáját:
A rákos sejtek kipusztíthatók a vérbe feleslegben bejuttatott tiszta desztillált vízzel, mivel az fokozza a sejteken belül lévő kálium ozmótikus nyomását. A nagymértékben károsodott, beteg sejteknek gyengébb, megrongálódott a sejtmembránja, s emiatt a nagyon erősen oldó hatású tiszta desztillált víz kioldja belőlük a káliumot. Ez könnyen megy, mert a sejtek belsejében, az intracelluláris térben kb. ötvenszer több a káluim, mint a sejtek körüli, extracelluláris térben, a vérben. Ily módon a sejten belüli kálium elvesztése miatt a rákos (vagy más miatt legyengült) sejtek elpusztulnak, s ezután a szomszédos egészséges sejtek osztódásnak indulnak és egészséges, új sejtekkel pótolják az elpusztult rákos, vagy egyéb hibás sejteket.
A desztillált víz bejuttatásán alapuló gyógymód, amelynél a konyhasó fiziológiás mértékben pótlását a desztillált víz fogyasztás közötti szünetekben való étkezés során végzik, Dr. O. Z. A. Haninsh (Mazdaznan) orvosi desztillált víz kúrájaként (köz)ismert. Ennek kemoterápiaszerű, infúziós alkalmazása esetén a desztillált víz beadagolás közötti szünetekben evett, vagy infúzióval, pl. salsola beadott konyhasóval szükséges fiziológiásan pótolni a konyhasót.
Megjegyzés: Az interneten, Német Medicina és új orvoslás címekkel, egy főrabbi közreműködésével, egy német orvos előadja, hogy a zsidó betegek 98%-át tudják kigyógyítani a rákból, miközben a nem zsidók meghalnak a kemoterápiának elnevezett módszertől. De csak lélekgyógyászati módszerként írták le ezt a zsidókat meggyógyító módszert, tehát tudatosan, vagy tévedésből, de nyilvánvalóan nem mondanak igazat. Ugyanis a rákot csak annak alapvető okozói, a szennyezett ivóvízzel itatás és/vagy konyhasóhiányos, és/vagy a káliumot túladagoló (afiziológiás), tehát rákbetegségeket előidéző étkezési módok mindegyikének a megszüntetésével = a fiziológiás tiszta víz étkezési használatával + fiziológiás konyhasópótlással való fiziológiás nátriumpótlással + a fiziológiás káliumpótlással, illetőleg ezek mindegyike helyreállításával és folyamatosan fenntartásával lehet és kell (a test „hardware” szintjén is!) kiküszöbölni!
A rákbetegségből való tényleges kigyógyuláshoz emellett alkalmazni kell a Dr. O.Z.A. Hannish által leírt orvosi desztillált víz kúra étkezési és/vagy infúziós változatát is! Fokozottan kell ügyelni a konyhasó vérben való fiziológiás szintjét fenntartó, periodikus konyhasópótlásra! A desztillált víz kúra alkalmazása közben is a megengedett fiziológiás határok között kell tartani a vér nátrium és kálium tartalmát!
Ismeretes, hogy általában felnőtteknél a napi 15 liternél kevesebb desztillált víz étkezési vagy infúziós úton való vérbe juttatása még nem okozhat elektrolit-zavart előidéző ún. vízmérgezést!"
Valószínűleg a következőkben olvasható ismeretanyag hever mindmáig egy páncélszekrényben, a Rockefeller-Intézetnél elzárva:
"A nem zsidóknál is alkalmazása céljából kiderítettük a 98%-os sikerrel eddig csak a rákbeteg zsidókat gyógyító orvoslás nem zsidók elől eltitkolt fizikális technológiáját:
A rákos sejtek kipusztíthatók a vérbe feleslegben bejuttatott tiszta desztillált vízzel, mivel az fokozza a sejteken belül lévő kálium ozmótikus nyomását. A nagymértékben károsodott, beteg sejteknek gyengébb, megrongálódott a sejtmembránja, s emiatt a nagyon erősen oldó hatású tiszta desztillált víz kioldja belőlük a káliumot. Ez könnyen megy, mert a sejtek belsejében, az intracelluláris térben kb. ötvenszer több a káluim, mint a sejtek körüli, extracelluláris térben, a vérben. Ily módon a sejten belüli kálium elvesztése miatt a rákos (vagy más miatt legyengült) sejtek elpusztulnak, s ezután a szomszédos egészséges sejtek osztódásnak indulnak és egészséges, új sejtekkel pótolják az elpusztult rákos, vagy egyéb hibás sejteket.
A desztillált víz bejuttatásán alapuló gyógymód, amelynél a konyhasó fiziológiás mértékben pótlását a desztillált víz fogyasztás közötti szünetekben való étkezés során végzik, Dr. O. Z. A. Haninsh (Mazdaznan) orvosi desztillált víz kúrájaként (köz)ismert. Ennek kemoterápiaszerű, infúziós alkalmazása esetén a desztillált víz beadagolás közötti szünetekben evett, vagy infúzióval, pl. salsola beadott konyhasóval szükséges fiziológiásan pótolni a konyhasót.
Megjegyzés: Az interneten, Német Medicina és új orvoslás címekkel, egy főrabbi közreműködésével, egy német orvos előadja, hogy a zsidó betegek 98%-át tudják kigyógyítani a rákból, miközben a nem zsidók meghalnak a kemoterápiának elnevezett módszertől. De csak lélekgyógyászati módszerként írták le ezt a zsidókat meggyógyító módszert, tehát tudatosan, vagy tévedésből, de nyilvánvalóan nem mondanak igazat. Ugyanis a rákot csak annak alapvető okozói, a szennyezett ivóvízzel itatás és/vagy konyhasóhiányos, és/vagy a káliumot túladagoló (afiziológiás), tehát rákbetegségeket előidéző étkezési módok mindegyikének a megszüntetésével = a fiziológiás tiszta víz étkezési használatával + fiziológiás konyhasópótlással való fiziológiás nátriumpótlással + a fiziológiás káliumpótlással, illetőleg ezek mindegyike helyreállításával és folyamatosan fenntartásával lehet és kell (a test „hardware” szintjén is!) kiküszöbölni!
A rákbetegségből való tényleges kigyógyuláshoz emellett alkalmazni kell a Dr. O.Z.A. Hannish által leírt orvosi desztillált víz kúra étkezési és/vagy infúziós változatát is! Fokozottan kell ügyelni a konyhasó vérben való fiziológiás szintjét fenntartó, periodikus konyhasópótlásra! A desztillált víz kúra alkalmazása közben is a megengedett fiziológiás határok között kell tartani a vér nátrium és kálium tartalmát!
Ismeretes, hogy általában felnőtteknél a napi 15 liternél kevesebb desztillált víz étkezési vagy infúziós úton való vérbe juttatása még nem okozhat elektrolit-zavart előidéző ún. vízmérgezést!"
1 komment
Címkék: a rák víz nátrium kálium konyhasó gyógyítható desztillált gyógymódja rkgygyszt
Ajánlott
bejegyzések:
A szabadkőműves Martonyi János
yoda,
h, 2008-06-09 15:16 Szabadkőművesség-Illuminátus
Az
Egyesült Államok külföldi fegyveres beavatkozásai ellen
legkövetkezetesebben fellépő amerikai képviselő, Ron Paul
bajorországi támogató blogján
megjelent a titokzatos Bilderberg-csoport
idei konferenciáján résztvevők
listája, amelyen most először magyar
résztvevő neve is szerepel.
Néhány
résztvevő: Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter, Szófia
spanyol királynő, Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank
elnöke, Joaquín Almunia, az EU pénzügyi biztosa, Jan Peter
Balkenende holland miniszterelnök, Oscar Bronner, az osztrák
balliberális Der Standard napilap kiadója, Joschka Fischer, volt
német külügyminiszter, Richard C. Holbrooke, volt amerikai
ENSZ-nagykövet, Herny A. Kissinger, volt amerikai külügyminiszter,
Peter Mandelson, az EU kereskedelmi biztosa, David Rockefeller, a
Chase Manhatten Bank volt elnöke, Flemming Rose, a Jyllands Posten
főszerkesztője (ezen dán lapban jelent meg a Mohammed próféta
gúnyrajza), Martonyi
János volt külügyminiszter (szerkesztő:
és Marosvásárhelyi
néven állambiztonsági jelentgető, besúgó(?))
és három ismert amerikai neokonzervatív: James Wolfensohn, Richerd
N. Perle, valamint Paul Wolfowitz.
És
álljon itt egy kis kiegészítés, mely a forrás megjelölésnél
megtalálható:
"Bilderberg
csoport"
Előfordul,
hogy arról faggatnak hitetlenkedve, hogy ugyan kik lennének azok,
akik állítólag a háttérből diktálnak - még a magyar politikai
"elitnek" is. Eddig Drábik Jánostól és másoktól
olvastam erről, pl. a Leleplező című könyvújságban. Most egy
svéd lapban megjelent cikket kaptam, - és továbbítom,
tájékoztatásul.
Az alábbi cikk megvilágítja ezt a - közönséges emberek által ismeretlen - hátteret, és néven neveznek sok, abban résztvevő személyt.
Az alábbi cikk megvilágítja ezt a - közönséges emberek által ismeretlen - hátteret, és néven neveznek sok, abban résztvevő személyt.
Értsünk
a szóból.
Megismétlem:
NEM AKAROM, HOGY MAGYARORSZÁG CSATLAKOZZON AZ EURÓPAI
UNIÓHOZ!
Többek között az alábbi cikk tanulsága miatt.
Többek között az alábbi cikk tanulsága miatt.
Világkormány
A Bildenberg-csoportról
A Bildenberg-csoportról
Lars
Adelskogh cikke
A "2000.Talets Vetenskap" c. svéd tudományos magazinból.
A "2000.Talets Vetenskap" c. svéd tudományos magazinból.
2001
május 24-töl 28-ig tartotta a Bildenberg-csoport éves
összejövetelét, ezúttal szeretett hazánkban, közelebbröl véve
Stenugnsundban, a Stenungbad-szállóban. Cirka 120-an gyültek össze
a csoport tagjai és a vendégeik, hogy megvitassák a fontos
kérdések hosszu sorát. A Rothschild és Rockefeller bankházak
részéröl mindig jelen van valaki, szintúgy a NATO fötitkára, a
Világbank fönöke, az Europai Centrálbank vezetöségi tagjai, az
EU-komisszionerek, a Világkereskedelmi szervezet képviselői,
vezető politikusok, média-fönökök és ipari fejedelmek. Svéd
részről holtbiztos résztvevő Percy Barnevik, Marcus Wallenberg és
Carl Bildt.
Az
1995-ös tanácskozáson, amit a svájci Bürgenstockban tartottak, a
svéd kormányt Ines Uusman képviselte, de ott volt a svéd király,
Carl-Gustav is. 1996-ban, Torontoban Mona Sahlin vesz részt. Az
1999-es éves ülésen, a portugál Sintra-ba többek között Björn
Rosengren gazdasági-miniszter, 2000-ben a Brüsszel melletti Chateau
du Lac-ba Leif Pagrotsky kereskedelmi-miniszter utazott. A
legutóbbin, Stenugnsundban ismét Pagrotsky, de Göran Persson
miniszterelnök is ott van. Az összejövetelt jóformán minden
évben
megtartották
1954 óta, mikor az elsö, a névadó, a holland Oosterbeekben lévö
"Hotel-Bilberberg"-ben megnyílott. Europa és Amerika
hatalmi elitjének felbecsülhetöleg kétezer tagja látogatott
legalább egy fordulót a 47 év alatt. Csak egyszer, 1976-ban maradt
el, mikor a kezdetek óta díszelnök holland Bernhard herceg kissé
belebonyolódott a Lockheed-megvesztegetési botrányba.
Eddig
háromszor találkozott a Bilderberg-csoport Svédországban, (1962,
1973, 1984). Mindig a Grandhotel -"Saltsjöbaden"-ben.
Híradás ezekröl a tanácskozásokról a tömegmediában egészen
az utolsó évekig egyenlö volt a nullával. A nagyobb újságok,
TV-csatornák egy kompakt érdektelenséget mutattak. Talán az lehet
ennek az oka, hogy ezek tulajdonosai és a vezetö publicistái
szintén ott ültek a résztvevök között?
Ahogy már a tavalyi Brüsszel-környéki tanácskozásnak is adódott egy kis visszhangja a médiákban, újabban az ez évi Stenugnsundin már bátortalan kritikák is jöttek a nagyobb svéd lapokban. Ez komoly fiaskót jelent a Bilderberg-csoportnak, akik eddig nagy sikerrel szervezték önmaguk media-megnemjelenését.
Ahogy már a tavalyi Brüsszel-környéki tanácskozásnak is adódott egy kis visszhangja a médiákban, újabban az ez évi Stenugnsundin már bátortalan kritikák is jöttek a nagyobb svéd lapokban. Ez komoly fiaskót jelent a Bilderberg-csoportnak, akik eddig nagy sikerrel szervezték önmaguk media-megnemjelenését.
A
találkozókat nagy titkosítással és jelentös biztonsági erök,
rendörség és katonaság bevetésével rendezik. A hotelt, a
találkozó szinhelyét már jó elöre megtisztítják minden
illetéktelentöl, kívülálló nem léphet be. Nem tesznek
nyilatkozatot, nem készül munkaterv, vagy hasonló. Ezáltal, hogy
nincs hivatalos nyilatkozat, könnyebb arra hivatkozni, hogy a
csoport nem hoz határozatot, nem vezet jegyzökönyvet sem a
találkozókról, s még résztvevök listája sem létezik. Hogy ez
is merö hazugság, mindjárt mutatom.
Bizony
Robert Eringer kutatónak sikerült megszereznie egy példányát a
francia Barbizonban, és ugyanabban az évben (1955) szeptemberben a
nyugatnémet Garmisch-ban tartott összejövetelek titkos
jegyzökönyvének. (Ez utóbbi vendége volt többek közt Herbert
Tingsten, a Dagens Nyheter föszerkesztöje is). Itt áll a
jegyzökönyv 30. oldalán: - Ezen konferencia résztvevöi azokat a
megállapodásokat, amelyek a kifejtett vélemények után egy
általános konszenzus folyamán születnek, a saját
befolyás-övezetükön belül továbbadhatják, természetesen a
forrás érintése nélkül.
Egy
levelében ezt válaszolja Eringernek a "bilderbergista"
sir Paul Chambers: "-Semmit nem árulhatok el a
Bilderberg-csoportról egy kívülállónak, aki nem tagja annak. Ez
kötelességem. Nagyon sajnálom, hogy nem segíthetek Önnek, de
erre abszolút nincs fölhatalmozásom, s ebben a vonatkozásban nagy
hibát követnék el, ha bármit is mondanék a
Bilderberg-csoportról.? Továbbá arra is hivatkozik, hogy a csoport
privát polgárokból áll, akik nem hivatalosan vesznak részt a
találkozokon. Ez is természetesen szemérmetlen hazugság, amit
néhány példával könnyü leleplezni.
1996
január elején írtam egy levelet az akkori miniszterelnöknek,
Ingvar Carlssonnak. Kritikusan nyilatkoztam az olyan szervezetek
létezése ellen, amelyek a "nem nép által választottak
titkos-hatalomgyakorlását üzik", mert ez betüjében és
szellemében is ütközik Svédország alaptörvényével: amely
szerint ?- Minden nyilvános hatalom a népböl jön. Levelemben
kertelés nélkül rákérdeztem a miniszterelnökre: Résztvett-e
valamikor a Bilderberg-csoport éves találkozóján?
Válaszában (1996-02-16, diarienummer SB96/90) sok más között ezt írta: "Ami a Bilderberg-csoportot illeti, nem vettem részt egyik összejövetelükön sem. De véleményem szerint helyénvaló és hasznos, ha magas szintü - nemzeti és nemzetközi - reprezentáns személyiségei a politikának és a gazdaságnak, nem hivatalos formák között is tudnak találkozni és tapasztalatokat cserélni. Ezzel szemben természetesen az elképzelhetetlen, hogy én, mint svéd kormányfö, vagy jóváhagyásommal, a kormányom képviseletében valaki más részt vegyen az ilyen kötelezö erejü határozathozatalokban, az ehhez hasonló találkozókon."
Válaszában (1996-02-16, diarienummer SB96/90) sok más között ezt írta: "Ami a Bilderberg-csoportot illeti, nem vettem részt egyik összejövetelükön sem. De véleményem szerint helyénvaló és hasznos, ha magas szintü - nemzeti és nemzetközi - reprezentáns személyiségei a politikának és a gazdaságnak, nem hivatalos formák között is tudnak találkozni és tapasztalatokat cserélni. Ezzel szemben természetesen az elképzelhetetlen, hogy én, mint svéd kormányfö, vagy jóváhagyásommal, a kormányom képviseletében valaki más részt vegyen az ilyen kötelezö erejü határozathozatalokban, az ehhez hasonló találkozókon."
Amit
nem említett levelében, hogy "kormányának képviselöje",
Ines Uusmann, 1995 májusában mégiscsak részt vett egy ülésen a
svájci Bürgenstockban. Lars Andrén (TV-Aktuell) elmesélte, hogy
96 augusztus 12-én a Közlekedésügyi Minisztérium hivatalosan is
megerösítette, hogy Uusmann tanácsos hivatalosan résztvett ott
?Ingvar Carlsson helyett?. Késöbb nagyon határozottan
megállapították, hogy semmiféle adat sincs a Közlekedésügyi
Minisztérium részvételével kapcsolatban, (ahol Uusman dolgozik).
Ezzel szemben voltak hivatalos - de nem nyilvános - iratok az
esettel kapcsolatban, az államtanács-elökészítö bizottságában,
amelyek Gunila Rudling újságíró szerint továbbra is
titkosítottak. Kérdés: hogy lehet egy privátszemély, mint Ines
Uusmann részvétele egy privát összejövetelen (külföldön)
titkosítás tárgya a miniszterelnök titkárságán?
Valószínüleg
azért vett részt Ines Uusmann ezen a tanácskozáson, hogy további
instrukciókat kaphasson: az ?m/s Estonia? elsüllyedésével
kapcsolatosan a valós körülményeket leplezve hogyan fokozzák a
homályt. Végülis nem volt képes elviselni a pszichikai nyomást,
s a kormány újraalakulásakor lecserélték egy másik
bilderbergistára, Mona Sahlinra, aki most mindent megtesz, nehogy
bármi igazság az Estoniával kapcsolatosan felmerülhessen.
Jelenleg a svéd külügyminisztériumnak kb. 400 titkosított irata van az m/s Estonia ügyében. Az érdeklödök olvashatnak cikkeimben e kérdésröl a NEXUS Nya Tider nr2 o 3 ĺr -99 és a Samtidsmagasinet Salt nr 9, jul-aug 2001-ben.
Jelenleg a svéd külügyminisztériumnak kb. 400 titkosított irata van az m/s Estonia ügyében. Az érdeklödök olvashatnak cikkeimben e kérdésröl a NEXUS Nya Tider nr2 o 3 ĺr -99 és a Samtidsmagasinet Salt nr 9, jul-aug 2001-ben.
Az
1998-as éves találkozón a skót Turnberry-ben résztvett George
Robertson brit védelmi miniszter. Ekkor egy katonai helikopteren
röpült a helyszinre. A kérdésre, miszerint ezt mivel tudják
megindokolni, a miniszter szóvívöje ezt válaszolta: ?Ö hivatalos
feladatot teljesített mint védelmi miniszter, s ilyen esetben az
utazás a nyílvános költségvetés tehére kerül kifizetésre.?
(Mail on Sunday, 14 juni 1998, s 15).
Ez
máris visszavezet bennünket Uusmann részvételének kérdéséhez
1995-ben, Rosengrennek 1999-ben, és Pagrotskyéhoz a két utolsó
évben rendezett találkozókon. Kizárt dolog, hogy ezek a svéd
kormány képviseletében saját költségükre utaztak és állták
a költségeket. Mindhárom esetben adott egy igen exkluziv hotel,
ahol a szoba ára sokezer korona éjszakánként, s ahol a további
fogyasztás sem lehet a legolcsóbb. Meghívták öket? Akkor ez
megvesztegetés. Államköltségen utaztak? Ez esetben nincs helye a
titkosításnak!
Szeretnék,
ha azt hinnénk, hogy a Bilderberg-csoport csak egy jámbor vitaklub.
De a titokzatosság, kétszínüség, ködösítések, féligazságok
és nyers hazudozások a csoport körül valami egészen mást
mutatnak.
A
Bilderberg-csoport befolyását-hatalmát nem lehet másként
kifejezni, csak hogy szörnyüségesen nagy. Csak néhány példát.
A korábban emlitett titkos protokoll szerint 1955-ben áll, hogy a
csoport ?közös felelössége?, hogy a legszükebb határidön belül
létrehozzon egy szorosan vett európai közös piacot. 18 hónap
múlva aláírták a Római-egyezményt, s így az EEC, az EG/EU
kezdete megteremtödött. Az, hogy a Bilderberg-találkozó a
szülöje, bevallotta késöbb az NSzK-beli amerikai nagykövet
George McGhee, aki a Bilderberg-csoport irányító-bizottságának
tagja. Az irányítóbizottság a majdnem-legbelsö magja a
Bildenbergcsoportnak. 39 tagja van, egy tag minden fontosabb
országból, és havonta találkoznak. A nagybefektetö Percy
Barnevik a svéd "mi jóemberünk" az irányítóbizottságban,
ami egy kicsit tulzó kijelentés, mivel a bizottság a legkevésbé
sem törödik a svéd nép érdekével.
1989
májusában megírta a "Spotlight" nevü amerikai elemzö
újság, hogy az (ugyanehavi) Bilderberg-tanácskozás úgy
határozott, hogy Margret Thatcher elmozdítandó Nagy Britannia
miniszterelnöki posztjáról, mert "vonakodik feladni a brit
szuverenitást egy európai szuperállam javára, ami 1992-ben fog
képzödni". Ez meg is történt késöbb, mikor a hivatali
periodusa közepén a saját, brit konzervativ pártja elmozdította
hivatalából. Késöbb nyilatkozott így mrs Thatcher - James P.
Tucker Spotlight-zsurnalistának: "Megbélyegezésem a
Bilderbergek által úgy viselem, mint a becsületrendet."
Az
1991-es tanácskozáson Baden-Badenban résztvett egy amerikai
kormányzó, aki ez idö tájt ismeretlen volt a hazai pályán
kívül. Politikai vagy financialis értelemben sem volt számottevö.
Kevesebb, mint három hónap múlva nominerad volt, mint pártja
elnökjelöltje, s másfél év múlva beiktatták, mint az USA
elnökét.
Természetesen
William Jefferson Clintonra célzok. Mi az, ami közös Bill Clinton,
Henry Kissinger, Mary Robinson, Gerald Ford és Tony Blair
személyében? Válasz: mindnyájan bilderbergisták voltak, jóval
korábban, mielött elérték a hatalom ormait. Bildenberg egy
kilövöállás a politikai karrier-rakétáknak. A karrierek
természetesen a Bilderberg szerint alakulnak, pontosabban a
Bildenberget irányítók akarata szerint.
A
NATO-fötitkári posztra beiktatni valakit - ezt is a
Bildenberg-csoport intézi. A hivatal mostani birtokosa a fent
említett George Robertson. Ö és elödei, Javier Solana, Willy
Claes, Manfred Wörner és az utobbi harminc évben az összes
korábbi fönök bilderbergistaként kezdte, mielött NATO-fönök
lett. Még a dán Uffe Elleman-Jensen is, aki néhány éve erös
kandidant volt a posztra, szintén szorgalmas látogatója az
összejöveteleknek.
Amit
a kezdetben bemutattak és "eladtak" Európa népének,
mint egy közös kereskedelmi övezetet, lépésröl - lépésre majd
átváltozik egy európai szuperállammá, a leendö európai
központi bank financ-diktatorikus kontrollja alatt. Egyidejüleg
kialakulhat két további EG/EU-höz hasonló kereskedelmi blokk: egy
jelentös az Észak-Délamerikai, és egy harmadik a Csendes
óceán-övezetben. És ez talán nem is túl merész következtetés,
mivel ezeket úgy tervezik, hogy lényegében azonos úton
haladjanak. Eleinte persze mindegyik a sajátján. Késöbb
összecsapódnak egy nagy blokká. Egy világállam, kezdetben
beburkolva egy sajátos álruhába: -?csak egy-egy közös
szabadkereskedelmi övezet, mi semmi más nem vagyunk..?
Ismerös a trükk?
Ismerös a trükk?
A
Bilderberg-csoport és néhány hasonló titkos társaság egy
összefüggö hálózatát képezik a hatalom embereinek. A hálózatok
vezetö személyiségei rendszerint tagjai több hasonló társaságnak
is. Egy hasonló, de ifjabb testvérszervezet a Trilaterala
comissionen (TC).
Egy
kicsit idösebb, de nagyon fontos az amerikai külügyi-politikai
tanács (Council on Foreign Relations, CFR) amely a neve ellenére
egy privát társaság. 1921-ben alapították, már a kezdetektöl a
Morgan és Rockefeller érdekkör által anyagilag támogatva és
vezetve, és ez a tanács nevezi ki már nagyon régóta az Egyesült
Államok külügyminiszterét.
Például:
Mikor John F. Kennedyt (CFR-tag) 1960-ban az USA elnökévé
választották, hallgatott Nelson Rockefeller (CFR-tag) tanácsára,
hogy külügyminiszterré jelölje Dean Rusk-ot (CFR-tag), akit addig
még sosem látott. Rusk idölegesen szolgálati felmentést kapott
mint a Rockefeller-alapítvány fönöke, hogy az ajánlatot
elfogadhassa.
Gazdasági
miniszterré Kennedy Douglas Dillont (CFR-tag) nevezte ki. A CFR-nek
van egy brit megfelelöje: A nemzetközi kérdések királyi intézete
(Royal Institute of International Affairs, RIIA), amit amúgy Chatham
House néven is neveznek a föhadiszállás alapján Londonban.
A
Királyi Intézet majdnem a legrégibb a titkos társaságok
hálózatában. 1920-ban alapították a nagyon exkluzív Kerekasztal
nevü szabadkömüves-páholy vezetöi, melynek brit ágát
lord Alfred Millner, az amerikai ágát (az u. n. Inquiry Group-ot)
vezette Edward Mandel House "ezredes".
House "ezredes" kiadott 1912-ben egy közeljövöben játszódó regényt, Philip Dru: Administrator - címmel, ami egy USA-ban bekövetkezö államcsinyt követöen megalakuló világkormány beiktatását írja le. A világdiktaturát 13 ember irányította volna, s fontos szerepet kapott House szerint, miszerint kezdésnek bevezettek egy központosított bankot az USA-ban.
House "ezredes" kiadott 1912-ben egy közeljövöben játszódó regényt, Philip Dru: Administrator - címmel, ami egy USA-ban bekövetkezö államcsinyt követöen megalakuló világkormány beiktatását írja le. A világdiktaturát 13 ember irányította volna, s fontos szerepet kapott House szerint, miszerint kezdésnek bevezettek egy központosított bankot az USA-ban.
Következö
évben valóban is megalakult az USA-ban egy szövetségi központi
bank (Federal Central Bank) (ami nem egy szövetségi hatóság, mint
gondolná az ember, hanem privátbankok kartellje). Ennek a
projektnek a legfontosabb létrehozói voltak a kulisszák mögött,
House ?ezredes?-en kívül a Rothschild-strómanok, Jakob Schiff és
Paul Warburg, együtt Nelson Aldrich-kal, John D. Rockefeller jr.
apósával, (és tehát Nelson és David Rockefeller nagyapjával).
Az
összejövetelek a Királyi Intézetnél tartandók az úgynevezett
Chatham House szabály szerint. Ez így hangzik: ?Mikor egy ülés
vagy egy hasonló zajlik a Chatham House szabályai szerint, a
résztvevök szabadon használhatják a kapott információkat,
anélkül hogy érintenék az elöadók vagy más résztvevök
identitását, vagy felfednék, hogy az információt egy ülésen az
Intézetben kapták. (RIIA Annual Report 1992-93)
A
?Kerekasztal? szabadkömüves páholy az anyaorganizáció, a hálózat
legidösebb társasága, amelyböl a fiatalabb ágak kivirágoztak.
Ezt a páholyt 1891 február 5-én alapították Cecil Rhodes és
Alfred Milner. Lord Milner késöbb a brit szabadkömüvesek
nagymestere lett. Ezzel a közvetlen kapcsolatot a nemzetközi
szabadkömüves mozgalom és a hálózat között, melybe a
Bilderberg-csoport is tartozik, szerintünk feltérképezettnek
tekinthetjük.
Egy
gyakran hallható ellenvetés a ?politikailag korrekt?, de
szakkérdésekben járatlan emberek részéröl, hogy ezek csak
?konspiráció-teoriák?. Ezt ezennnel végérvényesen
elutasíthatjuk, mivel ezek most már ?konspirációs-tények?.
Carroll Quigley hagyott ránk Tragedy and Hope (Tragédia és remény)
címü monumentális müvében egy alapos dokumentációt a
Kerekasztal születéséröl és késöbbi elágazásairól (1964).
Az
amerikai Quigley a modern historia professzora volt a Harvardon, a
Yale-egyetemen és a Georgetown diplomata-föiskolán. A CFR tagja
volt, 20 évig kutatta a "Kerekasztal" történetét, s két
évig szabad bejárása volt a ?Asztal? titkos archívumába is. A
60-as évek közepéig szimpatizált a Hálózat céljaival, de végül
megszegte a titkosságot, amint úgy kezdte látni, hogy a Hálózat
hatalma messze felülmúlja azt, amekkora szerinte egy titkos
társaságé lehet (Quigley, anf. Arb., s. 950). Tehát kezdett
publikálni a kérdésröl. Rövidesen Quigley professzornak feltünt,
hogy a karrierje már egy "nem létezö valami". Könyvét
visszaküldték a könyvesboltokból, s furcsa módon a nyomdai
nyomólemezek is megsemmisültek. Mielött 77-ben meghalt, még
kiadott egy borotvaéles elszámolást a "Hálózatról";
(The Anglo-American Establishment).
Aspenintézet
és Rómaiklub: sok közös van bennük, már ami az eredetet, anyagi
háttért és munkamódszert illeti. Carl Bildt, aki másképp nem
szívesen ?hagyna ki? egy Bilderberg-éves találkozót, 2001-ben
mégis az Aspenintézet éves közgyülését látogatta, amit
pontosan ugyanakkor tartottak Brysselben.
Pillanatnyilag
valószínüleg a Bilderberg-csoport a nevezett hálózat
legfontosabb szervezete. A hálózat egy hosszútávu stratégia
alapján tevékenykedik, hogy célját elérve bevezessen egy
világkormányt, egy világközponti bankot, és egy világhadsereget.
Hihetjük-e, hogy a szivárványosan szép világállam majd egy
óriási, világot átkaroló demokrácia lesz, ahol minden nép
emberi és állampolgári joga lesz a törvény? Nem, ezt én sem
hiszem. Valószínübbnek tetszik egy globális ültetvény képe,
ahol Te és én, és minden egyszerü ember kb hasonlóan fogja
érezni magát, mint egy napszámos egy brazil banánfarmon.
Így akarjuk ezt? Így kell ennek lenni?
Így akarjuk ezt? Így kell ennek lenni?
Egy
fantasztikusan szép, gazdag bolygón élünk. Megadja a a
lehetöségét, hogy mindenki minden országban emberhez méltó
életet élhessen. A világ tele emberek millióival, a kik
jóakaratuak. Ez a MI közös tulajdonságunk. A mi közös
tudásunkat, tapasztalatunkat és ügyességünket nincs szó, ami
kellöen értékelni tudná. Más szóval: Kezünkben minden
lehetöség, hogy földünket paradicsommá változtassuk mindenki
számára. Miért hagyjuk, hogy megakadályozzák?"
------------------
A
Bilderberg csoportban benne van Bokros és Surányi!
Pokol Béla: Jegyzetek a transzatlanti uralmi rend kiépüléséről
Eduardo,
k, 2008-01-08 16:34
VITA
ANYAG!
A
politikai akaratképzési formák főbb kategóriai az 1800-as évek
végén és az 1900-as évek elején alakultak ki, és ma pártok,
érdekegyesületek és a mozgalmak jelentik a bevett fogalmakat erre.
Az átfogó társadalmi változások és a gazdasági-politikai
szerveződések új viszonyai azonban azt jelzik, hogy ma már
bővíteni kell e kategóriák körét. E tanulmányban az ezt célzó
előzetes elemzések találhatók és az új politikai akaratképzési
szintnek alapul fekvő tőkéscsoport szerveződések változásainak
feltérképezése.
Jelezni
kell persze, hogy ez nagyrészt még munkaanyag, és csak egy sor
további rendszeres monografikus feldolgozás elemzése után lehet e
kérdéskört teljesebben körbejárni. E munkaanyag jelleget jelzi a
címben a “jegyzetek” szó bevétele.I.
A globális politika szerveződései
A pártok, az érdekegyesületek és a politikai mozgalmak mellett mint újonnan létrejött, külön politikai akaratképzési formaként kell említeni a globális politikai szerveződéseket. Az 1970-es évek végére létrejövő globális gazdasági szerveződések és a pénztőke országhatárok közé szorított mozgásának felszabadulása új helyzetet teremtett a nyugati civilizációs kör társadalmaiban, és a korábbi évtizedekre jellemző keynesi kapitalizmus helyett a neoliberális-monetáris kapitalista társadalomszerveződés vált meghatározóvá (Gill 2001; van der Pijl 1984, 2001; a pénztőke 20. század elején játszott szerepéhez lásd Hilferding 1959). A szovjet blokk szétesése után az itteni országok, köztük Magyarország is, már ebbe az átalakult nyugati civilizációs körbe csatolódtak be. Az átalakult kapitalista szerveződés egyik legfontosabb eltérése a korábbitól abban áll, hogy az egyes államok társadalomszervező és ellenőrző szerepe visszahúzódott, és helyét egy sor helyen a piaci szervezés vette át. A piaci szerveződés erői pedig döntően globális szinten, az államok határait átszelve alakították ki működési mechanizmusaikat, és nemzetközi szervezetek illetve erre irányuló nemzetközi szerződések révén kiszabadították magukat az egyes államok ellenőrzése alól. Ez a változás egyrészt megnövelte azoknak a szerveződéseknek a szerepét, melyek már korábban is léteztek a globális tőkés csoportok együttműködési formáiként, másrészt újak jöttek létre. Nézzük meg közelebbről ezeket a szerveződéseket, és azt, hogy miért nem lehet besorolni ezeket egyszerűen az egyes országok politikai rendszereiben megtalálható formák (pártok, érdekegyesületek, mozgalmak) keretei közé.
A legfontosabb globális politikai szerveződéseket a davosi Világgazdasági Fórum, a New York központú Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport, a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, és a Vállalkozók Európai Kerekasztala jelenti, de az ezek által szervezett több ezer milliárd dolláros pénztőke és velük összefonódó transznacionális vállalatbirodalmak mellett olyan kisebb “oldalágak” is ide tartoznak, mint a Soros-Alapítványok globális hálózata és az e körül kiépült sok-sok országot átfonó intézethálózatok, mint pl. a Nyílt Társadalom Intézet-hálózat. Ezeket a szerveződéseket nem lehet pártoknak tekinteni, nem lehet mozgalmaknak vagy érdekegyesületeknek sem, noha egyes részeik szervezéseként ideiglenesen felhasználhatják e formákat is. Szerveződésük átfogó egésze azonban más logika alapján működik, és más összetevőik vannak, mint az előbb említett formáknak.
Alapvető jellemzőjük, hogy a nagy pénztőke felett rendelkezők szűk csoportjai szervezik, és az, hogy több országban együttesen építik ki forrásaikat és egyes részeiket. Vagyis míg a politikai akaratképzés többi formája a demokratikus elven, a meggyőzésen, és az így nyert tagságon, illetve szavazóbázison nyugszik, és így nyeri el erejét, addig ez a szerveződési forma közvetlenül a pénztőkések és az általuk ellenőrzött vállalkozói tőke erején, és ezen keresztül lép be a társadalom feletti ellenőrzésért folyó politikai küzdelmekbe. Ebben az esetben tehát a politikai alrendszer elkülönülése csak részleges, és e szerveződési formánál az erőt nem a szavazatszerzés logikája adja, hanem a pénztőke maga, és ennek révén - a tömegmédiumok és a szellemi szektorok részleges uralása nyomán - szerzik meg a közvélemény támogatását, amennyiben egyáltalán szükséges ez a piaci ellenőrzésen túl. Kissé sematikusan felrajzolva e szerveződések működését, azt lehet mondani, hogy a pénztőkés csoportok egyes tagjai, mintegy munkamegosztásként, a pénztőke és az ezzel összefonódott vállalkozási tőke operatív működtetése helyett e tőkéscsoportok társadalomszervező feladataira szakosodnak, és a globális működtetéshez szükséges folyamatos egyeztető-tanácskozó tevékenységet látják el (Apeldoorn 2001). Az óriási tőkeerő lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezéshez szükséges szakosított társadalomtudományi intézeteket (közgazdasági, politológiai szociológiai, alkotmányjogi stb.) működtessenek, alapítványaik köré szervezett ösztöndíjhálózatokat építsenek ki, és ezzel az egyetemi-tudományos szektor kutatói és professzori gárdájának egy részét bekapcsolják tevékenységük segítésébe. Mindezek mellett a tömegmédiumok nagy részének pénzügyi ellenőrzésük alá vonásával egy átfogó közvélemény-formáló gépezetet tudnak teremteni. Ezen az úton bizonyos fokig a demokratikus elven szervezett pártokat is az ellenőrzésük alá tudják vonni, mert tömegmédiumaik és véleményformáló segédcsapataik révén “szalonképtelenné” tudják tenni azt a pártot, illetve a pártoknak azokat a vezetőit, akik komolyabb módon veszélyeztetnék kormányra jutva a monetáris-neoliberális mechanizmusokon keresztüli hegemóniájukat. A neo-gramsciánus terminológiában ez a szerveződés a globális pénzoligarchia és az egyes országokban levő “organikus értelmiségi” csoportjainak együttesét jelenti, és a hétköznapi szóhasználatban a balliberális értelmiségi köröket értik e pénzoligarchia “organikus értelmiségi” csoportjai alatt.
E globális politikai szerveződések a monetáris-neoliberális kapitalizmus létrejöttének végső szakaszában, az 1980-90-es években elérték, hogy néhány nagy nemzetközi szervezet: a Világbank, a Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan szabályozókat alakítsanak ki, melyek a globális pénzoligarchia működési feltételeit tükrözik, és az ezekkel szembeforduló államok formális szankciók kiszabása alá kerülnek. E mellett a transznacionális vállalatok termelésben és az élet többi területén játszott egyre növekvő szerepe hegemón pozíciót biztosít a globális pénzoligarchia csoportjainak. Ezentúl az, hogy egy-egy országból akadálytalan kivonulási lehetőségük van - és ez a termelés és az általuk szervezett szektorok jelentős működési zavaraihoz vezetne -, lebénítja a velük szembeni ellenállást (McMichael 1995; Ross 1995; Hellyer 1998) De a legtöbb európai és amerikai országban a tömegmédiumok és a véleményformálás eszközeinek e pénztőkés csoportok kezében összpontosulása amúgy is nehezíti a globális pénzoligarchia elleni fellépés megszervezését. E szerveződés csúcsán állnak az említett globális politikai szerveződések, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum, és oldalágaik, mint a Soros-Alapítvány-ok és intézeteik hálózatai (lásd Peters 2000; Robinson/Harris 2000, magyar nyelven Drabik 2001, korábban Mills 1972). Az a párt vagy pártvezér, amely komolyabb mértékben veszélyeztetné hatalmi elképzeléseiket, a tömegmédiumok és az e körül szervezett szellemi körök (egyetemi emberek, írók, színészek, jogászok, humoristák stb.) segítségével mint szélsőséges, rasszista, populista stb. kerül ábrázolásra, és a közvéleményben így hiteltelenné téve esélytelenné válik a parlamenti vagy más választásokon. Az eddigi tapasztalatok szerint ez rendszerint az adott politikai párt vagy annak megtámadott része marginalizálódásához vezet, és nem lesz esélye nagyobb parlamenti párttá váláshoz
A differenciálódott politikai logika és a demokratikus politikai formák - pártok, érdekegyesületek és mozgalmak - mellett tehát ezekre a politikai szerveződésekre is figyelni kell a politológiai elemzésekben. Ennek egyik előkérdése, hogy milyen főbb csoportok, összefonódások és ellentétek vannak az európai-amerikai tőkés szerveződéseken belül, és miként alakultak ezek az elmúlt évszázadban. A tanulmány további részében ehhez most Kees van der Pijl elemzését foglaljuk össze (lásd Pijl 1984), és egy további tanulmányban ezt majd Henry Coston nagy művének elemzéseivel a nemzetközi bankárcsaládok elmúlt háromszáz éves fejlődéséről, illetve Caroll Quigley-nek az angol-amerikai banktőkés csoportok politikai tevékenységéről szóló elemzésével szeretnénk ütköztetni (lásd Coston 1989; Quigley 1966).
II. Kees van der Pijl és a transzatlanti uralkodó csoportok
A neogramsciánus politikatudós 1984-ben dolgozta fel egy részletes monográfiában az 19. századi angol világuralom átalakulásának folyamatát és az amerikai világuralmi dominancia létrejöttét az első világháború utáni évektől egészen az 1970-es évek végéig. Nézzük meg, hogy az ő elemzésében milyen főbb összefonódások és szembenállások rajzolódnak ki az európai-amerikai tőkésvilág szerveződésében.
Az angol tőke erőteljes belefonódását az amerikai iparfejlesztésbe a nagy vasútépítések már az 1860-as évek végétől létrehozták. Ez óriási piacot jelentett az angol acélipar számára, és ezen túl is nagy profittal járó tőkebefektetéseket tett lehetővé a gyarmatbirodalomból felhalmozott angol tőke hasznosítására. Ennek szervezését eleinte a londoni Barings-bankház vezette, de az 1880-as évektől a new yorki J. P. Morgan vette át. Az ő felfutása 1871-től kezdődött, amikor apjától, egy Londonban székelő amerikai befektető társaság társtulajdonosától átvette tulajdonrészét, és a Drexler-család vagyonának kezelőjeként amerikai kormánykötvények elhelyezését kezdte koordinálni Európában. Korábban ez a frankfurti bankárcsoportok és képviselőjük Jay Cooke kezében volt, de az utóbbi bankcsődje után a szabaddá vált területre sikeresen tudott betörni J. P. Morgan. Ezután átvette a New York-ban épülő központi vasút egyik vezetői helyét, és ennek részvényeit sikeresen tudta az angol befektetőknek eladni. Ezzel az amerikai államkötvények és a vasúti részvények európai forgalmazása terén közel monopolhelyzetbe került, és az ekkor felfutó vasútépítésekhez szükséges tőkemozgások fő szervezőjévé vált a new yorki bankháza, és ennek londoni testvérszervezete. Ezzel a tevékenységével és ennek további kiterjesztésével 1913-ra már az USA nem hivatalos központi bankja lett, és az ekkor létrehozott Federal Reserve System (Fed) tulajdonképpen ezt a státust vette el tőle, vagy pontosabban: mivel a Fed is a legnagyobb amerikai magánbankok tulajdonában volt, kellett megosztoznia J. P. Morgan-nak más bankházakkal az amerikai pénzrendszer kezelésében. Az ugyanebben az évben meghalt J. P. Morgan utódja az ifjabb J. P. Morgan, és a bankházban résztulajdonos Charles Lamont lett, akik az első világháború alatt az fő sürgetőik voltak az amerikai beavatkozásnak az angolok oldalán, és egyben az angolok felé - majd a világháború után a többi nagy kontinentális ország felé - a Morgan-bankház volt az egyik legnagyobb háborús hitelnyújtó, mindezt persze kormánygaranciával.
A Morgan-bankházzal és a körülötte csoportosuló más bankokkal az amerikai banktőke angol irányzata szerveződött meg, míg a németek irányában a Kuhn and Loeb-bankház volt a központi szervező. Ennek tulajdonosai a német-zsidó bankárcsaládok, a Warburgok és a velük összefonódott Jacob Schiff bankárcsalád voltak, akiknek a tulajdonukban az egyik legnagyobb német bank, a Warburg-bank volt Hamburgban, és a franfurti bankárkörökkel összefonódva alkottak egy nagy pénzügyi hálózatot. De a német zsidó bankárkörökön túl is behatolt az Egyesült Államokba a német banktőke illetve az általa szervezett nagyvállalatok, és jellemző a gazdasági küzdelmekre, hogy a Morgan-Bankház 1892-ben azért alapította a General Electric Company-t, hogy a Henry Villard-ot, a Deutsche Bank és a Siemens amerikai képviselőjének pozícióit megingassák a felfutó villamossági iparágban. (A Deutsche Bank - az utóbbi évszázadban folyamatosan a legnagyobb német bank, amely független tudott maradni a harcok ellenére az amerikai és az angol banktőkétől - eredetileg a romániai olajkitermelések és további olajüzletek révén halmozta fel tőkéjét az 1800 évek közepétől).
A Morgan-bankház angol és a Kuhn and Loeb-bankház német irányultságú pénzügyi-vállalkozói köreinek szembenállását és erőpozícióikat módosította, hogy az 1900-as évek elején a Rockefeller-csoport, amely az amerikai olajfeltárások és kitermelések központi vállalati birodalmának tulajdonosaként kevésbé a banktőkében, mint inkább a termelőtőke működtetésében volt jó ideig otthon, egy idő után a bankszektorba is beszállt, és a Chase Manhattan Bank megszerzésével - amely korábban a a Kuhn and Loeb ellenőrzésében volt - egyik központi bankházzá is vált. Eközben a Kuhn and Loeb csoporttal összefonódva a Rockefeller-csoport az egyik legsikeresebb amerikai tőkéscsoporttá vált. Ez az erőcsoport-megoszlás egy új mozzanatot vitt be a Morgan-csoport angol és a Warburg-család német irányultsága és szembenállása mellé. A Rockefeller-csport vezetői ugyanis ezekkel az alapvetően pénztőke-hátterű és szemléletű csoportokkal szemben a termelőtőke irányításával szocializálódtak, és így, míg a bankárszemléletben mindig a szabad tőkemozgás, liberalizálás és az állam visszaszorítása a központi követelés, addig a termelőtőke szemléletében a termeléshez szükséges stabilitás és kiszámítható keretek garantálására a nagyobb állami szerepvállalást és a szabadpiaci keretek korlátozását emelik ki. Ez a szemlélet fontos volt az 1930-as évektől a New Deal-féle irányváltásban, mely a korábbi amerikai állami politika szabadpiac-pártisága és liberalizmusa helyett az állami szerepvállalást és a szabályozott társadalmi állapotokat részesítette előnyben. Ezzel együtt a Rockefeller-csoport középpontba nyomulása a korábbi, tisztábban a banktőkéscsoportok uralta amerikai külpolitika angol irányultságát is csökkentette egy időre.
Az angol banktőke azonban nemcsak az amerikaival fonódott össze, hanem már korábban a holland pénzügyi csoportokkal is, és a holland banktőke nagymértékben részt vett a 19. századi amerikai iparfejlesztésekben és tőkebefektetésekben is. A nagy gyarmati háttérrel és innen hatalmas forrásokkal rendelkező holland pénzügyi csoportok már az angol gyarmatok forrásainak kiaknázásába is közösen szálltak be az angol csoportokkal, és ha az angol bankárkörök dominanciája mellett is, de ez a közös kiaknázás egészen az 1900-as évek közepéig tartott. Amszterdam volt a tőkekörforgás központja Anglia és India között, és később az angol-amerikai tőkekörforgásban is részt vett a London City mellett. Jellemző módon a holland banktőke egyáltalán nem vett részt a hazai holland iparfejlesztésben, és a sokkal nagyobb haszonnal járó gyarmati kereskedelemben vállalt szerepet, és amint a holland dominancia helyét az angol világuralom vette át, törés nélkül tudott együttműködni az angol kereskedelmi és bankárkörökkel, illetve ezekkel együtt hozott létre multinacionális vállalkozásokat (pl. Royal Dutsh Shell, vagy később az Unilever).
A francia pénzügyi körök - eltérően az angol-holland bankárcsoportoktól - nem az amerikai és a tengerentúli gyarmatok kiaknázása felé fordultak, hanem Európa keleti részén lévő lehetőségekre összpontosítottak. Oroszországba irányuló pénzügyi export fő képviselői az 1870-es évektől a franciák és a belgák voltak. A franciáknál két nagy bankár-csoport versengett egymással, a Rothschild-ok a “Bank de Paris et de Pays-Bas” (rövidítve: Paribas) körül csoportosulva, és a protestáns pénzügyi csoportok a Bank del’Union parisienne (vagy rövidítve: BUP) középponti szerepével. Mind a kettőre jellemző volt, hogy szemben az angol-holland-amerikai bankárkörök tisztább bankárszemléletével az itteni körök jobban belemerültek a termelőtőke működtetésébe, és erősebben az állami szerepvállalás mellett és ennek szabályozását vállalva, támogatását sűrgetve működtek. Épp ezért a kockázatos beruházásokban vagy a távolabbi területek bizonytalan feltételei mellett nem vállalkoztak befektetésekre, innen van a biztosabb európai terepen mozgáshoz kötöttségük is. Ám így a nagy haszonnal járó fejlesztéseket és gyarmati kiaknázásokat az angol-holland pénzügyi körök gyűjtötték be, és a 20. században létrejövő dominanciájukhoz a francia tőkés csoportokkal szemben ez is hozzájárult.
Az angol-amerikai-holland banktőkés csoportok összefonódásának megértéséhez ki kell térni egy koordináló szervezet létrejöttére is. A búr háború következményei és az ennek kapcsán kiélesedett angol ellentét Németországgal és Franciaországgal arra kényszerítette Angliát, hogy amerikai kölcsönhöz folyamodjon (eddig épp fordítva volt), és ennek kapcsán tudatossá vált az angol pénzügyi és politikai körökben Anglia sebezhetősége, illetve az európai nagyhatalmakhoz felnőtt Egyesült Államok ereje. Ebben a szellemi légkörben alapította meg Cecil Rhodes, a dél-afrikai érckészletek kiaknázásával dúsgazdaggá lett vállalkozó 1881-ben a “Round Table” szervezetét mint titkos társaságot, melynek célja az angol nyelvű világ - benne az Egyesült Államok - összefogása volt a brit világuralom fenntartására. Cecil Rhodes halála után a hatalmas örökségére támaszkodva Alfred Milner vitte tovább a társaság szervezését, és egy sor Round Table csoportot hoztak létre az USA-ban és az angol akkori gyarmatokon (lásd Eringer 1980). A központi gondolatuk az volt, hogy az angol világ domináns szerepéhez nem elég többé az angol birodalom és annak forrásai, hanem az Egyesült Államokkal összefogva a tágabb világban kell olyan szerveződéseket létrehozni, melyek biztosítják dominanciájukat. Ez volt az “atlanti gondolat” első megfogalmazása és értelme, melyből később az “atlanti unió”, a “transzatlanti katonai tömb” eszméje, vagy egy ideig az Európai Egyesült Államok létrehozásának eszméje is táplálkozott.
Az első világháború utáni békeszerződések kötésére a Round Table-csoportok angol és amerikai képviselőinek egész hálózata jelen volt a békeszerződések megfogalmazásánál, és az itteni delegátusaik hozták létre még Versailles-ben az Institute of International Affairs szervezetét, amely később mint ikerszervezet Londonban Royal Institute of International Affairs és New York-ban Council on International Relation néven folytatta tevékenységét. A delegátusok között a szervezet létrehozója közvetlenül Lionel Curtis, egykori angol dél-afrikai tisztviselő volt, aki a Round Table csoportok sokaságát hozta létre korábban az angol domíniumokon és az USA-ban. (Közvetlen finanszírozójuk a Rhodes-vagyon mellett az Astor-család és Abe Bailey volt, és az Astor-család birtoka Cliveden-ban vált a Round Table hálózat legfelső vezetőinek találkozó helyévé.) J. P. Morgan és az ifjabb Morgan, illetve partnerük, Charles Lamont is aktív tagja volt a Rhodes-csoportoknak, és ezen keresztül az angol-amerikai bankárkörök összefonódásában így is vezető szerepet játszottak.
Érdemes kitérni az amerikai tőkés csoportokon belüli törésvonalakra, mert ezek fontos szerephez jutottak az első világháború utáni amerikai külpolitikai irányultság meghatározásában. A fő törésvonal itt, amely részben a demokrata és a republikánus szembenállások alapját is meghatározza, a New York központú, keleti parti banktőke által uralt csoportosulás és a nyugati parti konzervatív, termelő tőkét működtető csoportok között húzódik. Míg az amerikai banktőke mindig az USA külföldi irányultságát és az otthoni illetve a nemzetközi viszonyok liberalizálását támogatta, a konzervatív termelő tőkés csoportok az izolacionalizmust, a befelé fordulást és a fennálló állapotok garantálását várta el az amerikai kormányzattól. Ezt a kettéoszlást színezte a 20. század elején a déli mezőgazdasági tőkéscsoportok beállítottsága, amely az északi államok ipari tőkés csoportok nyomásától és az ezek által rákényszerített egyenlőtlen cserétől a nemzetközi nyitás révén igyekezett szabadulni, és a déli államok szellemi légkörében ez egy sajátos internacionalizmust hozott létre, amely persze gyökeresen különbözött a banktőkés csoportok internacionalizmusától. A déli államok internacionalizmusának ebben a légkörében erősödött meg a nemzetközi élet olyan alakításának eszméje, amely a kialakult befolyási övezetek helyett a nemzeti önrendelkezést a világ minden népe számára hirdette, és amelynek Woodrow Wilson egyik képviselője volt. A nemzeti önrendelkezés másik oldala a világ befolyási övezetekből való kiszabadítása volt, amely előfeltétele volt az amerikai ipari expanziónak, melyet az amerikai déli tagállamok dohány és szövetexportja megkövetelt, de persze ez már nem szerepelt a gyújtóhangú szólamokban, mindenesetre így szublimált megfogalmazásban nagy hatást tett a világ minden részén. Wilson az USA első délről származott elnöke lett, és az első világháború után a Népszövetség eszméje, és a befolyási övezetekre osztott világ szabad és önrendelkező államok együttesévé átalakítása központi céljai közé tartozott. Ezzel a gondolattal egyben a befolyási övezetek helyett átfogó globális szervezet képét rajzolta fel, melyben - most eltekintve a megnemesített eszmei kifejezéstől - a közvetlen katonai dominancia helyett a gazdasági-piaci erőfölény révén lehet dominanciát kiharcolni, és a felfutó amerikai ipar óriási kapacitásai és fölénye minden európai hatalommal szemben a befolyási övezetekre felosztott világ ilyenfajta átalakítását követelte. A “minden nemzetnek szabad önrendelkezést!” és a “meg kell szüntetni a világ befolyási övezetekre osztottságát!” tézisei mögött az a reális amerikai gazdasági-hatalmi érdek állt, hogy “tegyétek szabaddá előttünk a világot!”. A közvetlen gazdasági érdek és az ezt eltakaró, szublimált eszmei kifejezés kitűnő példája ez, de persze példa ez arra is, hogy a gazdasági érdek által ösztönzött fellépés olyan átfogó hatások tömegét is kiváltja, melyek egyáltalán nem voltak előre láthatók a szűk gazdasági érdek által motivált tőkéscsoportok előtt. A déli tagállamok speciális kezdeti céljai - függetlenedés az északi tagállamok ipari monopóliumától és nemzetközi cserével erősíteni a pozíciójukat a belső tőkés küzdelmekben - így úttörő szerepet játszottak a későbbi amerikai világdominancia kereteinek kiépítésében. (Csak zárójelben kell hozzátenni, hogy a demokraták élesen kettébomló táborainak léte az USA-ban a keleti parti banktőkés csoportok és az általuk szervezetett médiahatalom illetve az egyetemi szférában megszervezett balliberális szellemi köreik kontra a déli államok demokratáinak csoportjai között, azóta is ebből a belső kettébomlásból táplálkozik, és ez az eredeti összetalálkozásuk az internacionalizmusban a 20. század elején, miközben élesen eltérő szocializációjú társadalmi csoportjaik léteznek összezárva, teszi érthetővé a demokraták belső küzdelmeit).
Az első világháború egyik fontos következménye volt a globális tőkés csoportok erőviszonyait illetően, hogy az orosz bolsevik hatalomátvétel következtében cári Oroszország fő finanszírozói, a francia és a belga banktőkés csoportok kihelyezett tőkéik nagy részét elvesztették, és ezzel legyengülésük után a francia-belga termelőtőkés csoportok nézőpontja erősödött meg az itteni állami politikákban. Ennek egyik megjelenése volt a német háborús jóvátételek kezelésének kérdése, melynél egy tágabb szemléletben gondolkodó és a világ banktőkéivel jobban összefonódott banktőkés szemlélet és a szűkebb francia-belga ipari tőke nézőpontja csapott össze. A pénzügyileg legyengült Franciaország tőkéscsoportjai számára a német háborús jóvátétel és termelő gépezetük közvetlen leszerelése és megszerzése számított a felerősödés útjának, míg az amerikai és részben az angol banktőkés csoportok inkább a német ipar talpra állásában és a belső német állapotok konszolidálásában látták a követendő utat, és ezzel kombinálva igyekezték a jóvátételek kérdését kezelni. A háború utáni atlanti barát német kormányzat Cuno miniszterelnök vezetése alatt a franciákkal szemben az amerikai és az angol segítségben bízott, de a Ruhr-vidék francia és belga megszállását nem tudták megakadályozni. Végül a pénzügyileg legyengült Franciaország és Belgium amerikai kölcsönökkel való behálózása tette lehetővé a francia megszállás befejezésének kikényszerítését, és 1924-től a német újjáépítés beindulását, melyben az amerikai banktőke óriási részt vállalt. Az amerikai banktőke francia behatolásának egy másik utóhatása volt, hogy a chicagói befektetési bank, a Blair-bankház francia leányvállalatot hozott létre Jean Monnet vezetésével, és rajta keresztül a bankház beszállt a lengyel állam pénzügyi szanálásába 1927-ben. Monnet mint az amerikai banktőke embere aztán a második világháborúban és az azt követő években kapott központi szerepet, amikor az angol-amerikai terveket az Európai Egyesült Államok létrehozására igyekeztek átültetni a gyakorlatba, és végül ennek fokozatos megvalósítására került sor Montnunió létrehozásával, melynek terve eredetileg Jean Monnet-től származott, de bizalmi embere, a francia külügyminiszterré lett Robert Schuman előterjesztésében vált ismertté. Első vezetője ennek mindenesetre Jean Monnet lett.
Az első világháború utáni német újjáépítés amerikai finanszírozásban - mivel a Morgan-bankház vonakodott ettől a német revansizmus feléledésétől tartva - a Dillon, Read and Co. beruházási bank játszott főszerepet, és a amerikai alelnök, Charles Dawes nevét viselő Dawes-terv keretében dollármilliárdokat adtak a német ipar újjáépítésére. Ebben szerepe volt Hjalmar Schlact-nak is a német részről, aki a Morgan-bankház által már 1905-ben ellenőrzés alá vont Dresdner Bank egyik igazgatója volt, és 1924-re a Német Birodalmi Bank elnöke lett, majd később Hitler gazdasági minisztereként tevékenykedett. (Ekkor már szakított a Morgan bankházzal, mint ahogy a hamburgi Warburg-bankház - amely a new yorki Warburgokkal karöltve szintén központi szerepet vállalt a német gazdaság ekkori felfuttatásában és egy ideig Hitler segítésében is - szintén új név alatt működött tovább az új rendszer zsidóellenességének felerősödése miatt) Mindenesetre a Dillon-bankház az 1920-as években állandóan fő konkurense volt a Morgan-bankház körül csoportosuló domináns keleti parti bankárcsoportoknak az amerikai belső ügyekben is, és e bankház emberei a második világháború után is fontos szerepet játszott a németek segítésében akkor, amikor a Morgan-ék libeális bankárkörei fenntartással voltak ebben az irányban.
Az amerikai tőkés csoportok erőviszonyaiban és az egyes csoportok által követett politikában az 1920-as évektől egy lassú változás állt be. Ennek része volt az olajszektorban naggyá nőtt Rockefeller-csoport megjelenése a bankszektorban. Az olajiparban a konkurens európai vetélytársakkal övezve mindig is állami segítségre szoruló Rockefellerek egy hajlamot szocializáltak az állami szerepvállalás felé, és ezt erősítették az amerikai belpolitikai szellemi légkörben. A Kuhn and Loeb-bankháztól megszerezték a Chase National Bank-ot az 1920-as években, és ennek élére a John D. Rockefeller sógora, Winthorp Aldrich került, aki ezen túl a Rockefeller-csoport politikai életben való képviseletét is sokszor ellátta ezekben az években. A Kuhn and Loeb bankházzal, amely a német-zsidó bankárcsaláddal, a Warburgokkal volt összefonódva és jórészt ez a család volt a bankház főtulajdonosa, a Rockefellerek egyben a németirányultságot is átvették, illetve az angol érdekekkel szembeni beállítottságot. Így befolyásuk növekedésével az amerikai politikai életre a transzatlanti tőkekörforgás angol-amerikai tengelye részben módosult, és a német irányultság is bejött e mellé. Egy következő mozzanat, amit behoztak a tőkés szellemi légkörbe, a munkásokkal való szabályozott viszonyok kialakításának hangsúlyozása volt. Ez a vonás a termelőtőke képviselőinél már korábban megjelent, és fő megformálója Henry Ford, az autógyáros volt, de a Rockefellerek általi felkarolásával még inkább hátteret kapott ez az amerikai kormányzat politikájában. A stabil termelési feltételekhez ugyanis a munkásság nyugodt életfeltételei, és a magasabb béreik révén a vásárló erő növekedése is hozzá taroznak, és Keynes előtt a gyakorlatban Henry Ford ezt már évekkel hamarabb felismerte. (Ennek másik oldala volt, hogy a banktőke rövid távú profitmotívumainak és az ebből következő destruktív vonások hangsúlyozása miatt és a velük való, (termelő)tőkésként vívott küzdelmek folyamán Ford szinte keresztesháborút indított a nagy banktőkés családok ellen, és ennek menetében jött létre a híres könyv, “A nemzetközi zsidó”, melyet Ford támogatásával kutatók és újságírók írtak és jelent meg sorozatként a Ford-gyár által támogatott napilapban, de könyv-alakban megjelenve Ford nevét viselte, és így vált ismertté számtalan fordításban az 1920-as évektől.) Az 1929-32 közötti nagy gazdasági válság következményei az így már kiérlelt állami beavatkozáson alapuló gazdaságszabályozási politikát segítettek hivatalos kormánypolitikává válni Roosevelt elnökségével. A válság egyrészt meggyengítette a banktőkét, és ennek szembenállását az állami szabályozással leküzdhetővé tette, másrészt a szűklátókörű ipari tőke vonakodását a szakszervezeti jogok intézményesítésétől is legyengítette a válsággal felidézett végső összeroppanás rémképe. A Roosevelt által megvalósított New Deal-program a szabályozott gazdaság, a bérszabályozás, a termelés szabályozásának bizonyos elemeivel, de másrészt egy kormányzati exporttámogatással az amerikai ipar expanziójának segítésével a banktőke kozmopolita igényeit éppúgy bevette a kompromisszumba, mint az ipari tőke és a szakszervezeti munkásság követeléseinek egy részét is. Kees van der Pilj ezt nevezi a “korporatív-liberalizmus” kompromisszumának, amely a második világháború után a nyugat-európai országokban is megvalósításra került, noha itt az állami szerepvállalás amúgy is mindig is nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban. Mivel ezt a kompromisszumot a demokraták érték el Roosevelt elnöksége alatt, és a szakszervezeti munkásság megbékítését, a szociális-jóléti juttatások beemelésével ez a párt valósította meg, a republikánusok jobban szemben állva maradtak ezzel, és az ipari-mezőgazdasági tőkének azokat a csoportjait tartották meg támogatóként, melyek a szociális támogatások állami rendszerét és ehhez az adók elvonását a tőkétől ellenezték. Másik oldalról a banktőke egy része idegengedett ettől az állami beavatkozástól és ennek szabályozásától, így mikor a második világháború után republikánus elnökség következett, a törékeny kompromisszum a ipari tőke állami beavatkozás-szükséglete és a kozmopolita banktőkés csoportok között megszűnt, a szembenállás ismét fellángolt, és ez egy időre csökkentette korporatív liberalizmus elemeinek megvalósulását a kormányzati politikában. Itt kell jelezni, hogy a New Deal-lal induló állami beavatkozás és a jóléti-szociális feladatokban állami szerepvállalás a nagytőke erősebb megadóztatását is maga után vonta a tőke működtetésének szabályozása mellett, és ez a banktőkés csoportokon belül egy kettébomlást hozott létre. Így, míg a demokraták mellett az állami szociális háló híve maradt egy részük - ez szerzett erősebb pozíciókat a médiaszektorban és a szellemi szektorokban az 1900-as évek első felében - addig másik részük szembekerült a demokratákkal és a republikánusok egyik erős csoportjává vált.
Az 1937-től, az első New Deal évek eltelte után az amerikai banktőke részleges háttérbe tolása - amely az 1929-ben kirobban válságban való negatív szerepük miatt is létrejött - kezdett megszűnni, és a felfutó amerikai termelési gépezet exportszükségletei nyomása alatt az aktív nemzetközi szerepvállalás ismét az amerikai külpolitika középponti elemévé lépett elő. Ezt fokozta a német nemzetiszocialisták növekvő ellenségeskedése a nemzetközi banktőkével szemben, otthoni német körülmények között az ez irányú kapcsolatok leépítése, és az angolokkal szembeni háborús készülődésük felerősödése. Ezzel a kifelé fordulással az amerikai konzervatív termelőtőkés csoportok és az internacionalista bankárcsoportok között egy kompromisszum jött létre, és ez a New Deal állami beavatkozásával eredetileg szembenálló bankárcsoportok embereit szerepvállalásra ösztönözte az amerikai kormányzat intézményeiben. A nemzetiszocialista Németországgal szembekerült USA kormányzata ugyanakkor az egyes hazai tőkéscsoportokban meglévő németbarátságot visszanyomta, és a hagyományos angol irányultságú bankár és velük összefonódott termelőtőkés csoportok hangvétele vált dominánssá. Ebben a légkörben erősödött meg a szorosabb amerikai-angol közösség szervezeti megvalósításának sürgetése, és ennek tervezése. Az 1900-as évek elején már elkezdődött Round Table-hálózat szervezés ekkora már sűrű hálózatot hozott létre, és a bankár illetve más tőkés csoportok képviselői mellett egyetemi emberek, kormányzati főtisztviselők, politikusok alkottak különböző bizottságokat az angol és amerikai közösség szervezeti megteremtésének segítésére. A Round Table-hálózat mellett, a főként ennek emberei által megalakított CFR (Cuncil on Foreign Relation) new yorki és londoni testvérszervezetének képviselői egy sor összeghangolt bizottságot hoztak léte a két államban ennek segítésére.
Az USA-ban a Morgan-bankház körüli emberek voltak ebben sokszor központi alakok, így Charles Lamont, aki az amerikai Round Table-hálózat egyik fő embere volt, vett részt ebben, és megalakították a Committee for Peace-t, amit később Commission for Study the Organization of the Peace névre kereszteltek át, és amely már a háború utáni nemzetközi helyzetet és ebben az amerikai-angol közös szerepvállalást igyekezett megtervezni. Ebben tagok volt James T. Shotwell, a Columbia Egyetem professzora, a CFR egyik alapítója, Hugh Moore, az egyik közéleti szerepet vállaló ipari nagytőkés, és William Allen White, egy nagy kansasi lapkiadó tulajdonos, aki körül egy egész nemzetközi irányultságú szellemi és tőkés csoport szerveződött. De közéjük tartozott a szintén Morgan-embernek számító Wendell Willkie, aki később republikánus elnökjelölt volt, és egy sor nagyvállalkozó, így Henry I. Harriman, Archibald és Thomas Watson az IBM-től (akik egyben a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara nagytőkés csoportosulásának egyik mozgatói voltak) ugyanígy Frank Knox, aki 1936-ban republikánus alelnökjelölt volt és Henry Stimson, a korábbi külügyminiszter és az üzleti világ jogásza.
A British Round Table Society képviselője ebben a csoportosulásban Clarence Streit volt. Streit eredetileg amerikai volt, de miután önkéntesként részt vett az első világháborúban ezután Párizsban maradt mint az amerikai titkosszolgálatok egyik megbizottja az Amerikai Békekötési Bizottságban, később mint Rhodes-ösztöndíjas Londonban tevékenykedett, egy ideig a Népszövetség mellett a New York Times tudósítója volt, és az angolok illetve amerikaiak unióra lépésének egyik első propagálója lett. Ezzel a beállítottsággal küldte vissza az angol Round Table társaság az USA-ba az 1930-as évek elején. Itt az angolbarát bankárcsoportokkal és szellemi embereikkel összefogva lobbizott az angol és az amerikai állami unió megteremtéséért. A külföldi szerepvállalás felé nyitottabbá vált Roosevelt-kormányzat műhelyeiben intenzív munka folyt a háború utáni amerikai szerepvállalást és dominanciát biztosító nemzetközi szervezetrendszer megteremtésének elméleti megtervezésére, és ebbe kapcsolódott be Streit. 1938-ban publikálta az “Union Now” című könyvét, majd miután a német nemzeti szocialisták legyűrték Nyugat-Európa nagy részét, “Union Now with Britain” című könyvében pontosította elképzeléseit. Az angol-irányultságú banktőkés csoportok által ellenőrzött sajtóban pozitív fogadatást biztosítottak Streit elképzeléseinek, és ezek hozzájárultak az amerikai nemzetközi tervezések súlypontjaihoz. Az átfogóbb nemzetközi szervezetek mint pl. a későbbi ENSZ tervezésénél sokáig úgy képzelték, hogy ennek magja az amerikai-angol szoros szereveződés lenne, és ez a szerveződés terjedne át amerikai dominancia mellett az ennél átfogóbb nemzetközi szervezetekre. Ennek egy másik propagálója George Catlin volt, aki Wendell Wilkie republikánus elnökjelölt 1940-as kampányának külpolitikai tanácsadója volt, és az amerikai-angol szorosabb unióban való egyesülést tette a kampány külpolitikai terveinek középpontjába. Az angolok “újbirodalmi” törekvésével szemben azonban az amerikai részről jobban átitatta az atlanti unió és az ennél szélesebb nemzetközi szervezetek tervezését a wilsoni univerzális demokrácia gondolata, és miközben az angolok - élükön a kormányrúdhoz került Winston Churchill-lel - a régi angol birodalom új alakját kívánták megtartani, és valamiképpen új angol világdominanciát szerettek volna ezzel biztosítani, az amerikai angolbarát csoportok nagy része egy lazább szerveződést és ezen belül az amerikai dominanciát tartotta e terveknél szem előtt, mindezt az univerzális demokrácia és emberi jogok mezébe öltöztetett kerettel. Ezen a kereten belül jelentették meg 1942-ben a későbbi ENSZ megszervezésének a tervét és az Egyesült Nemzetek Deklarációját, amely a háború utáni nemzetközi együttműködés alapelveit összefoglaló korábbi “Atlanti Karta” elveit ismételte meg, a régebbi wilsoni törekvéseknek megfelelő tartalommal.
Fontos változás volt még, hogy a korábban német irányultságú Rockefeller-csoport és a velük együttműködő Dulles-fivérek közeledtek ezekben az években az angolokkal összefonódott banktőkés csoportok felé, és ezzel a mérvadó amerikai tőkés csoportok egysége létrejött 1940-re. Igaz, hogy ennek azt az árat szabták, hogy a Rockefeller-csoport központi vállalata, a Standard Oil dél-amerikai olaj bázisait Venezuelában az angolok érintetlenül hagyják, és más dél-amerikai angol bázisokat Chilében és Argentínában adják át az angolok a nekik nyújtott amerikai háborús segítség fejében.
Az angolok térfelén ekkor a kontinentális - és vele a német - termelőtőke felé nyitottabb és az állami beavatkozás iránt pozitívabban viszonyuló angol tőkés csoportokon belüli részek (korábbi vezéralakjuk Joseph Chamberlain) visszaszorultak, és a tengeri-kereskedelmi irányultságú, liberális banktőkés csoportok rivális nélkül uralták az angol politikát Churchill kormányzása alatt. A háborús tennivalók mellett a háború utáni nemzetközi helyzet tervezésére ezekhez a csoportokhoz jöttek a németek által megszállt Hollandiából, Belgiumból és más kontinentális országból az ide menekült politikus-csoportok, emigráns kormányokat alakítva. Két emigráns lengyel politikus, Sikorski tábornok és tanácsadója Joseph Retinger alakított egy szervezetet a kontinentális országok londoni emigráns kormányai külügyminisztereinek összefogására, a “Permanent Bureau of Contitnental Foreign Ministers”-t, melyben rendszeresen találkoztak a háború utáni európai helyzet és tennivalók megbeszélésére a politikusok, üzletemberek, melyeken különösen aktívak voltak a belga és a holland emigráns kormányok tagjai és háttérembereik. E találkozásokból nőtt ki a Benelux-terv Belgium, Hollandia és Luxemburg vámuniójára, melyet meg is kötöttek a londoni emigráns kormányok, és Belgium felszabadításának másnapján nyilvánosságra is hozták. E mellett egy még átfogóbb európai szerveződés tervezésére is sor került, amely gazdasági téren célzott meg összefogást a nemzetállamok felett. Ennek neve “European League for Economic Cooperation” (ELEC) lett, és főtitkárrá Joseph Retinger-t választották. Tagjai között volt többek között Paul van Zeeland, a belga emigráns kormány minisztere, későbbi miniszterelnök, P. A. Kerstens a holland emigráns kormány gazdasági minisztere, és általában a banktőkés csoportokhoz közelálló liberális szemléletű tagokból állt. A későbbi európai egységesülésben fontos szerepet játszó Montánunió, az Európai Tanács, majd az Európai Gazdasági Közösség létrehozásában szerepet játszó politikusok nagyrészt ebből a körből kerültek ki, kiegészülve a francia banktőkés csoportok amerika-barát tagjaival. Egy másik nemzetközi szerveződést a második világháborús Londonban a holland királynő tanácsadója, Bernhard herceg által szervezett találkozók sorozata jelentette, melyeken angol és amerikai politikusok és üzletemberek egyeztették a tennivalókat nemcsak a háború idejére, hanem az azt követő nemzetközi helyzetet illetően is. (A herceg később a leghatásosabb globális politikai szerveződés, a Bilderberger Csoport szervezője és vezetője lett, melyben a domináns erőt a nemzetközi bankárcsoportok képviselői és szellemi emberei adták.)
Churchill maga az angol világuralmi dominancia megtartását tartotta szem előtt, és ebből a szempontból alakította ki álláspontját az atlanti unióval és az átfogóbb európai szerveződési tervekkel kapcsolatban. Mivel az amerikaiak univerzalista álláspontját, benne az angol világbirodalom feloszlatásának sürgetését nem tudta elfogadni, egy európai szövetségi államon belül vélte megoldhatónak fenntartani az angol dominanciának legalább egy részét. Ezért például 1943-ban Washington-ban Coudenhove-Calergi szövetségi Európa tervét javasolta az amerikaiaknak, és más regionális uniókkal együtt vélte megvalósítani egy egységes világrendszer szervezeti bázisát.
A németek által legyűrt Franciaországban két irányban érdemes vizsgálódni, ha a háború utáni európai és globális szerveződések összefüggéseit akarjuk megérteni. Az egyik irányt a a Vichy-rendszer és a táborokra bomlott tőkéscsoportok viszonya jelenti, másikat az amerikai szövetségkötési kísérletek az egyes csoportok embereivel. A francia tőkéscsoport táborok alapvetően két felé oszlottak már az 1800-as évek elejétől, egyrészt a protestáns bankárcsoportok, másrészt a Rothschild-család párizsi szárnya körül kialakult csoportok adták a fő szembenállást. A protestáns csoportokon belül egy további bomlást jelentett a Worms-család körül csoportosuló protestáns banktőke tábora, és a Lille-Lyon tengelynek nevezett termelőtőkés csoportok elkülönülése. E csoportokat még az is elválasztotta, hogy míg a Worms-család banktőkéje inkább a francia indokinai és észak-afrikai gyarmatok kiaknázásában építette ki kapcsolatrendszerét, és ebből kifolyólag tengeri kereskedelmi és liberálisabb személetet képviseltek, addig a Lille-Lyon tengely termelőtőkés csoportjai inkább a hazai francia iparban és termelésben voltak a fő hadállásai, és az állami szerepvállalás és társadalomszervezés szemléletét képviselték. A Vichy-rendszer alatt e három tőkéscsoport-tábor eltérően kapcsolódott be, illetve maradt távol e kormányzat intézményeitől. A hazai és a nemzetközi zsidó bankházakkal a legellenségesebb német nemzeti szocialisták franciák feletti katonai győzelme evidens módon nem engedte meg a Rothschild-csoport szerepvállalását a Vichy-rendszerben, de két protestáns hátterű tőkés csoport részt vállalt ebben. Először a Lille-Lyon tengely csoportjának képviselői a Laval-kormányban kerültek előtérbe, akik pozitív viszonyulása az erős állami szerepvállaláshoz és az államilag szervezett társadalomhoz amúgy is közel állt a német nemzeti szocialisták társadalomszervezési modelljéhez. Alig néhány hónapos kormányzás után azonban megbukott ez a kormány, és az ezt követő, a Darlan admirális vezette kormány szinte teljes mértékben a Worms-bankárcsoport embereiből állt. Ezután ismét Laval vette át a kormányrudat, kisöpörve a Worms-bankház embereit majd egy néhány hónap kormányzásuk után, 1941 végére a németek jórészt felszámolták az addig félig meghagyott francia szuverenitást a Vichy-rendszerben.
A másik vizsgálódási irányt az amerikaiak Vichy-rendszerhez való viszonya és az ehhez alternatívát jelentő francia vezető politikus kiválasztása adja. Az háború után, a győztesek felelősségre vonási törekvései idején ugyan egy leegyszerűsített kép került széleskörű publikálásra a nyugati közvélemény előtt a Vichy-rendszer és a győztes amerikai-angol hatalmak viszonyát illetően, ám dokumentumok alapján megvizsgálva ezt sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki. Az amerikaiakat leginkább az foglalkoztatta a németek franciák felett aratott győzelme és a Vichy-rendszer megalakítása után közvetlenül, hogy a szuverenitását részben megtartó Franciaország nehogy átadja hadiflottáját a németeknek, mert ez a legerősebb érintette volna a transzatlanti tengeri útvonalak biztonságát, és minden mást ennek megakadályozására rendeltek alá. Ebből adódott, hogy óvtak a túl radikális ellenállási tevékenységtől a francia hadiflottát érintően, mert ez a németeket az erőszakos flottaátvételre ösztönözte volna. Ezért, amikor de Gaulle, az ellenálló csapatai élén egy sikertelen támadást szervezett meg az észak-afrikai Dakarban 1940 szeptemberében a flotta megszerzésére, Roosevelt elnök a legélesebben elítélte az akciót, mint felelőtlen tettet, és ez arra ösztönözte, hogy vele szemben más ellenállási vezért próbáljon keresni a háború további éveiben. De Gaulle-t az angolok támogatták, otthoni tőkés csoportok szintjén pedig a Rothschild-csoport. Guy de Rothschild Londonba is követte a tábornokot, és a háború után, amikor De Gaulle Párizs katonai kormányzója lett, adjutánsa volt. De később is a gaulleista párt gazdasági hátterét és háttérembereit főként a Rothschild-csoport adta, és például Georges Pompidou, a bankház korábbi igazgatója, Guy de Rothschild bizalmi embere később de Gaulle miniszterelnöke, majd utóda lett az államfői poszton. Ugyanígy Rene Fillon a Rothschild-bank másik igazgatója a gaulleista párt kincstárnokaként tevékenykedett.
Az amerikaiak azonban nehezen fogadták el de Gaulle-t, és csak 1943-ban, miután különböző okokból kihullottak más jelöltjeik, és már az egész francia ellenállás őt tekintette emigrációban lévő vezérének, fogadták el vonakodva. Eleinte a Vichy-rendszer kormányán belül igyekeztek embert találni, később Maxime Weygand-ot nézték ki, aki ismert katonai vezető volt, és alkalmasnak tűnt mind a Vichy-rendszer első embere, Pétain marshall utódjának, mind de Gaulle alternatívájaként az ellenállási vezér szerepére. Az amerikai titkosszolgálat ezután Herriot liberális politikust próbálta egy ellenállási központ vezetőjévé segíteni. Mindez azon bukott meg, hogy a Jean Moulin vezette francia ellenállási mozgalom a francia anyaországban egyértelműen csak de Gaulle-t fogadta el vezéreként. Még megpróbálkoztak az amerikaiak az észak-afrikai francia gyarmatokon levő Giraud tábornok vezetésével egy ellenállási központot felépíteni de Gaulle-lal szemben, de egy belső amerikai tőkés csoport-szembenállás végül is ezt meghiusította. Ugyanis az Egyesült Államokban élő francia Jean Monnet-t küldték el Észak-Afrikába helyzetfelmérésre az ottani ellenállás lehetőségeket illetően, és a Rothschild-bankházzal összefonódott körökhöz tartozó Monnet mint az amerikai elnök megbízottja de Gaulle mellé állt, és ezzel legitimálta őt a hatalmi vetélkedésben, mint az amerikai elnök támogatottját, aminek a valóságban az ellenkezője volt igaz. Mindesetre ezután már nem kerestek alternatívát az amerikaiak de Gaulle-lal szemben, ám ez az évekig tartó mellőzés hozzájárult ahhoz, hogy a háború után az amerikaiak legelkeseredettebb ellenfelévé vált de Gaulle és környezete.
A németeknél Hitler uralma alatt szintén nem volt olyan teljes elhallgattatás, mint ahogy a képet később a közvélemény előtt kialakították. Hjalmar Schlacht mellett a korábbi liberális és kereskedelmi illetve banktőke-közelibb politikusok közül túlélő maradt Carl Goerdeler, aki a Papen-kormányban gazdasági miniszter volt, és ekkor a feljövőben lévő Hitler-mozgalommal a tárgyalás utján való kiegyezést támogatta. Hitler hatalomra jutása után még 1937-ig Drezda polgármestere volt, és ennek nemzetközi kereskedelmi központ-jellegét kihasználva a 30-as években állandó utakon volt Európa-szerte, a Krupp-csoport által finanszírozva. Jó kapcsolatokat épített ki a svéd Wallenberg-ekkel, akik a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara fő európai szervezői közé tartoztak, de a belga királlyal is folytatott üzleti tárgyalásokat a belga gyarmat, Kongó kiaknázásában való esetleges együttműködés tárgyában. Járt az USA-ban is ekkor, és az egész felső hatalmi struktúra képviselőivel tárgyalt itt. Otthon kritikai írásokat tett közzé a véleménye szerint túlzottan államosított gazdaságot illetően, de lassanként visszaszorult, lemondott a polgármesteri posztjáról is tiltakozásképpen. Végül 1944-ben a Hitler ellenes merénylet kapcsán halálra ítélték és kivégezték. (Ekkor Schlacht-ot is egy időre bebörtönözték.) Az amerikaiak Goerdeler szerepét azért támogatták, mert ő nem kompromittálódott annyira a nemzeti szocialistákkal való együttműködésben mint Schlacht, és a köréhez tartozókat később a háború után bevonták a hatalom számukra megfelelő újjáépítésébe
Olaszországban sikerült az, ami a németeknél később nem, és Badoglio marsall az olasz király asszisztálásával államcsínnyel zúzta szét Mussolini hatalmi hátterét. Az amerikaiak ezért vele tárgyaltak a háború utáni helyzet kapcsán, ám a kommunisták által vezetett olasz ellenállás nem fogadta el őt a Róma felszabadítás utáni kormányalakítási tárgyalásokon, és a jobboldali szociáldemokrata Bonomi alakíthatott kormányt. Fontos szempont volt az amerikaiak és az észak-olasz tőkés csoportok képviselői számára ekkor, hogy nehogy az jugoszláv partizán hadsereg és a szovjet csapatok vonuljanak be az észak-olasz részekre, és még a német erőkkel is folytattak titkos tárgyalásokat ennek érdekében.
A háború után a nyugat-európai országok újjáépítésére kialakított Marshall-terv több célt s szolgált, és ezekre szabták a terv végrehajtása során nyújtott segélyeket. (Ennek során ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a későbbi Európai Unió strukturális támogatási pénzei esetében, vagyis egy részét az otthoni forrásokból kellett adni, és így nemcsak a megvalósított létesítményeket tudták meghatározni a terv révén az amerikaiak, hanem ezekben az államokban a hazai források elköltését is a saját képükre tudták formálni.) Tehát a legfontosabb cél az volt, hogy az addigi nemzetállami kereteken belüli termelési struktúra helyett a Henry Ford által kialakított amerikai fordizmus modelljének megfelelő nagy szériás termékek gyártására alkalmas vállalkozásokat és létesítményeket alakítsanak ki. A fordizmus lényege volt, hogy a nagyszériák révén alacsony ár és még magasabb bér is lehetségessé vált, és ennek révén radikálisan bővíteni lehetett a terméke piacát, mivel így a munkások is meg tudták venni a termékeket, szemben a korábbi európai autótermelés költségei ezt kizárták, és csak kis vevőkör a vagyonos rétegekből állt rendelkezésre piacként. A magasabb jólét és a fogyasztás pedig ellenállóbbá teszi a felforgató ideológiákkal és akciótervekkel szemben a munkásság tömegeit. Ebben a szellemben készült Truman elnök számítása ez idő tájt, amely úgy szólt, hogy ha Ázsiában és Afrikában két százalékkal lehetne növelni az életszínvonalat, akkor az amerikai, az angol és a francia ipar egész évszázadon keresztül teljes kapacitással tudna termelni a megnövekedett szükséglet kielégítésére keletkezett piacra.
Egy következő tennivaló volt az átpolitizált munkásszakszervezetek depolitizálása és gazdasági szempontú harcokra szűkítése. Erre kormányzati segítséggel az amerikai AFL szakszervezet szervezőmunkája szolgált, például a francia kommunista szakszervezeti csoportokkal szemben az antikommunista “Force ouvriere” segítésével és más leszakításokkal a többi országban is.
Egyik alprogram a Marshall-terven belül a “Technical Assistance and Productivity”-program volt, és ezen keresztül a váltott műszakokban való termelés folyamatos munkájának bevezetését, a korábbi átfogóbb munkák specializált szétbontását és egy sor más taylori munkaszervezést exportáltak a nyugat-európai országokba. Ehhez egységes piac kellett, így a “Szén- és Acélközösség” e termékek vonatkozásában ezt a közös piacot hozta létre, és ezt folytatta később a Közös Piac 1957-től átfogóbban.
Ezzel a termelési szerkezetváltozással kihúzták a talajt például a junker-ipari réteg német keretekben termelése alól, és általában a bezárkózott és ott az állam révén stabilizálódott, így ennek keretében ellenállni képes nemzeti tőkés csoportok lába alól. Vagyis a Marshall-terv nem egyszerűen újjáépítette a háború utáni nyugat-európai országokat, hanem széles piacra termelő és nagyszériás termelési egységek kiépítésének ösztönzésével (csak erre adtak pénz a terv keretében) csendben szétzúzták az addigi tőkéscsoport viszonyokat, és annak alapul fekvő termelési és tulajdonosi szerkezetet. Ez általában a helyi termelőtőkés csoportok lehanyatlásával és a kereskedelmi-banktőkés csoportok előtérbe kerülésével járt. E mellett igyekeztek a megszállt országokat abba az irányokba terelni, illetve a Marshall-terv keretein belüli pénzeket úgy adagolni, hogy azt a terveikkel szembeni állami ellenállás leépítésével kötötték össze. Például igyekeztek mindenhol leépíteni a külföldi (amerikai) beruházások állami korlátozását, beleszólását az amerikai vállalatok leányvállalatainak működésébe, és a profit hazautalásának akadályozását. E célból még azt is elfogadták, hogy a Bretton Woods-i egyezményben a dollár legyen az aranyalaphoz kötöttség bázisa, és erre beválthassák az egyezményben résztvevő államok a valutáikat. A nemzetközi kereskedelem felfuttatása oly mértékben érdeke volt az óriási termelési kapacitással rendelkező USA-nak, hogy a nyugat-európai államok belefonása a nemzetközi kereskedelembe, még ezen az áron is megérte számukra.
A háború utáni helyzetben az egyes nyugat-európai országokban az amerikaiakhoz való viszony fontosságát mutatja Konrad Adenauer sorsa is. Adeanuer felesége a Morgan/Dresdner Bank társtulajdonosának, Zinsser-nek az egyik lánya volt, és ezzel sógora volt John McCloy-nak, aki a háború után az amerikaiak főmegbízottja volt az általuk megszállt német zónában, és közvetlenül intézte a német újjárendezést. Az összefonódott amerikai-német banktőkés körök egészével szoros kapcsolata volt már a háború előtt Adenauer-nek, és e mellett a franciák felé is hagyományosan a kibékülés híve volt, és amikor felmerült 1920-ban a vörös forradalomtól való védekezés miatt (is) egy önálló Rajnai Köztársaság létrehozása a franciák által megszállt területeken, akkor a franciák Adenauer-t támogatták mint ennek jövendő államelnökét. Ezután bár otthon maradt Hitler rendszere alatt, megtartotta távolságát ettől a rendszertől. Egyik társa volt ebben az évtizedekben végig Robert Pferdemenges volt, aki szintén bankember volt a Dresdner Bank köreiben, de jó kapcsolata volt Herman Abs-szal és ennek bankájával a Deutsche Bank-kal. (Pferdemenges-t le is tartóztatták a Hitler elleni puccs kapcsán 1944 június 20. után egy időre.) A háború után a létrejövő CDU kincstárnoka és szervezője volt Adenauer-rel együtt ő is. A háború után az amerikaiak nem engedték be a létrehozott testületekbe az ő zónájukban a szociáldemokratákat, ennek vezetőjével, Schumacker-rel rossz volt az amerikaiak viszonya, és Adenauer és az általa létrehozott CDU mellett csak a liberálisokat engedték be ezekbe. (Egyedül az angol zónában engedtek be egy szocialistát egy ilyen testületbe) Különösen Ludwig Erhard volt a kedvencük, és az amerikai tömegmédiumokban és általában a nyilvánosság előtt az amerikaiak óriási publicitást csaptak neki, és ő a piaci szervezés intézményeit illetve a liberális banktőke pozícióit erősítette írásaiban már közvetlenül a háború utáni években is.
Otthon az USA-ban a hagyományosan német-irányultságú és Németországban korábban vagyonnal és leányvállalatokkal rendelkező tőkés csoportok nagy nyomást fejtettek ki, hogy - elhárítva a szovjet és francia terveket a német ipar leszerelésére és ebből a kártérítések-jóvátételek megfizetését - Németországot egy átfogóbb keretbe bevonva és itt ellenőrizve építsék újjá. A Rockefeller-csoport és mellettük a Dillon, Read-bankház csoportja járt ebben elől. Wintrop Aldrich, a Chase Bank elnöke elérte német látogatásai alatt, hogy az ő bankja legyen az amerikai partnerbankja az újonnan alapított “Bank von Deutscher Lander”-nek, mely a későbbi német központi bank elődje volt. A Chase Bank elnöke lett 1953-tól, hazatérte után McCloy is, noha ő a Morgan/Dresdner Bank-kal is kapcsolatban volt. De ugyanígy a Dillon, Read Bank is képviselőkkel volt jelen az amerikai központi állami szerveknél a német irányú szervezésben, államtitkári rangban. James Warburg pedig egy könyvet is írt 1947-ben, amelyben az újjáépítendő Európa központi részévé javasolta tenni a gazdaságilag felerősített, de katonailag lefegyverzett és ellenőrzés alatt tartott Németországot. Európa legnagyobb összefüggő és képzett munkaerőbázisa itt van a németeknél, és nem lehet nélküle erős Európát a Szovjetunióval szemben felépíteni - írta. E mellett persze a junker-ipari tőkés csoportokat meg kell fosztani a korábbi lehetőségeiktől, mert eddig mindig háborúkat vezettek a forrásaik segítségével. Alternatíva a leszerelt és önállónak meghagyott Németország lett volna, de az amerikaiak tartottak attól, hogy vagy ismét ellenségessé válik megerősödése után, vagy ami még rosszabb, a szovjetek felé eltolódik. Így James Warburgék terve fejezte ki a domináns amerikai csoportok céljait.
Jelzi Pijl, hogy a német bankemberek és szellemi emberek között Hermann Abs és Otto Schniewind azt a koncepciót képviselte, hogy a háború utáni Németországnak végül egy önálló európai befolyási szférát kell kapnia az atlanti partnerségen belül, és nem fogadta el a komprádor-féle, amerikai tőke melletti helytartói szerepet. Ez volt a Goerdeler-i stratégia része is, és az ő környezetének tagjai is eredetileg ezt képviselték. Vagyis: az amerikai tőkés behatolás után a komprádor-helytartói kiszolgálói szerepet eljátszani, ahogy Hjalmar Schlacht és csoportja tette Morgan-csoport számára az első világháború után, vagy ezzel szemben egy atlanti békés rendszerbe integrálódva, de azért egy önálló Németországnak megmaradni, és ezért kell síkra szállni - ez volt az alternatíva, és Abs-ék az utóbbit választották. (Innen datálódik az 1990-es évek végéig a Deutsche Bank “független német tőke utolsó bástyája”- szerepe!)
A franciákat nem tudták az amerikaiak integrálni az általuk tervezett atlanti tőkés termelési rendbe, és nem tudták arra sem kényszeríteni, hogy feladva hagyományos gyarmati rendszerüket, lazább és gazdasági eszközökkel megvalósított neo-kolonista függési rendszerré alakítsák át ezt. (A hollandokat Indonézia elengedésére és lazább neokolonista függéssé átalakított megtartására szankciókkal - a Marshall-terv keretében folyó összegek megvonásának kilátásba helyezésével - végül rá tudták kényszeríteni, noha először a hollandok is néhány katonai akcióval próbálták meg leverni az indonéz függetlenségi mozgalmakat, melynek vezetőjét, Sukarno-t az amerikaiak meghívták már eközben is a nemzetközi tanácskozásokra). A franciák részéről az volt a terv, hogy saját és gyarmati forrásaikra, munkaerejükre támaszkodva építik újjá országukat. “Nincs szükségünk az amerikaiak dollárjára ehhez!” - ez volt a fő jelmondat a mérvadó tőkés körökben ekkor. A tőkés csoportok közötti viszonyok mindenesetre átrendeződtek, mert a Vichy-kormányzatokkal együttműködő tőkés csoportok vagyonát és a bankokat részben államosították, így többek között a protestáns tőkés csoportok hadállásai meggyengültek a Rothschild-csoporthoz képest, amely a berendezkedő gaullesita párt támasza volt ebben az időben, ahogy korában is de Gaulle emigráns kormánya mellett álltak ki. Mindenesetre e forrásokkal kísérelték meg állami szerepvállalásra és állami tervezésre támaszkodva a franciák újjáépíteni az országot. Az amerikaiak hagyták, hogy az indokinai gyarmatokon kivérezzék magukat a franciák az 1950-es években.
Ismét felmerült az 1950-es években az Atlanti Unió megvalósításának a terve, amit Streit és Catlin dolgozott ki 1938-41-ben, és Churchill is felkarolt 1946-ban, és a szovjetek részéről a közép-kelet-európai országokban való tartós megszállásra berendezkedés után az 1940-es évek végén egy velük szembenálló katonai együttműködés terve is megformálódott. Ez utóbbit az angol Bevin vetette fel 1948-ban a szovjetek prágai puccsa után, és jött létre 1949-ben a NATO, melyhez 1955-ben a szuverenitását formálisan visszanyerő Németországot is csatlakoztatták. Az európai egységesülés folyamatát támogatta a francia tőkés családok közül a Giscard d’Estaing-család az 1950-es években, akik az indokinai gyarmatok forrásait kiaknázó tőkés csoportok közé tartoztak. Edmond Giscard d’Estaing, a később köztársasági elnökké vált Valéry apja a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara prominense volt, a Retinger által alapított ELEC francia csoportjának elnöke és a föderális Európa nagy híve volt a Francia Európai Mozgalomban; elnöke volt 1964-66 között a Francia-Amerikai Bizottság-nak. Valery testvére, Olivier is egy sor amerikai vállalat francia leányvállalatánál volt igazgatósági tag, és az egész család erősen kötődött az amerikai tőkés csoportokhoz. Például amikor Fontaneuble-ban alapított egy kihelyezett tagozatot a Harvard Business School, ezt Olivier Giscard d’Estang vezette. Mindenesetre ők kisebbségben voltak a francia gyarmati tőkéscsaládok között, mert a többség nem fogadta el az amerikai terveket a békés neokolonista átmenetre a nyílt gyarmati státus helyett.
Jelezni kell még, hogy a Marshall-terv a szétszabdalt államokba bezárkózás helyett a széles skálájú termelést elterjesztve és a kereskedelmet liberalizálva erősítette az európai liberálisok pozícióit, igaz át is alakította őket, és korporativista liberális megoldások elfogadására ösztökélte ezeket. E mellett a kereszténydemokrata pártokban is felerősítette a liberális kereskedelmi nézetek befogadását, különösen a német CDU-ban sikerült ez Adenauer mérsékelt amerikai vonala révén
Az atlanti unió, vagy legalábbis az első lépésben az európai unió megvalósításnak végső céljára törekedve, ezt elősegítendő, az atlanti és európai közös ügyek megvitatására egy bizalmi légkört biztosító fórum létrehozására Joseph Retinger tette meg az első lépést 1952-ben, amikor Paul Rijkens-szel, az Unilever elnökével kapcsolatba lépve a rivalizáló nyugat-európai és amerikai tőkéscsoport-hátterű politikusok, üzletemberek és országonként egy-egy megbízhatóbb szociáldemokrata politikus bevonásával egy konferencia tervét dolgozta ki. Rijkens elvitte Retingert a holland Bernard herceghez, akit a londoni emigráns napokból már ismertek. Bevonták e tervbe Paul van Zeelan-t, aki ekkor belga miniszterelnök volt. Az erre vonatkozó javaslatot és az ezen való részvételre a meghívást elküldték a választási kampányát folytató Eisenhower-nek, aki kapott rajta mint jó kampánytémán, de Bernard herceg ettől elzárkózott, mivel nem akarta, hogy a terv komolyságát veszélyeztesse az egyik jelölt kampánytémájaként szerepeltetése. Így két évet vártak, míg jobb alkalom kínálkozott a választások utáni időkben, és így 1954 májusában került sor az Arnhem melletti Bilderberg Hotelben a találkozó megszervezésére. Innen kapta az ezután bizalmas körülmények között folyamatosan találkozó kör a Bilderberg Csoport nevet. De hogy ekkor az amerikai republikánus kormányzat nem tartotta fontosnak ezt a találkozót jelzi, hogy W. Bedell Smith-t, a CIA fejét és C. D. Jackson-t, Eisenhower bizalmasát, későbbi szenátort küldték el erre. Csak később, az 1960-as években kezdetétől, a demokratákkal és Kennedy elnökségével kezdődött el - pontosabban újult fel - komolyabban az amerikaiak érdeklődése egy euratlanti egység megvalósítása iránt. A teljes zártság mellett tartott összejövetelek lehetővé tették, hogy őszintén tárják elő fenntartásaikat egymással szemben a különböző európai és amerikai politikusok és tőkéscsoport-képviselők, illetve az euratlanti együttműködés további terveire megoldásokat vessenek fel és vitassanak meg. Vagyis ez a csoport nem egy “összatlanti vezérlő igazgatósággá” vált, hanem inkább az európai és a tágabb atlanti közös tevékenységet érintő alapmegoldásokat és eszmei kérdéseket megvitató fórummá.
Az első bilderbergi értekezletet követő két hónap múlva Franciaország elutasította a közös európai védelmi szövetségben való részvételt, és ez az amerikai adminisztráció számára azt mutatta, hogy nem lehet komoly ilyen állapotok mellett egy tág euratlanti együttműködésre törekedni. Ennek ellensúlyozására adták ki a bildelbergiek szervezése mellett az “Atlanti Egység Deklarációját”, de ez inkább csak szimbolikus jellegű volt. Ezután 1958-ban de Gaulle államcsínye után különösen megpecsételődött a nukleáris együttműködés sorsa, és tágabban a lehetséges európai egységesülésé is. Ennek ellenére 1959-ben rendeztek Londonban egy Atlanti Kongresszust, ám ezen nem annyira egy unió tervével foglalkoztak, mint inkább az egymás közötti lazább együttműködési formák megteremtése és a Szovjetunióval való rugalmasabb viszony kialakítása volt a fő téma. Fontos volt még, hogy a szuezi angol kaland szétrombolta a korábbi angol-amerikai közös tengely-jellegű kapcsolatokat, és az amerikaiak az angoloktól függetlenedve kezdtek foglalkozni a harmadik világ önállósuló új államaival. Az e kongresszuson kiadott új atlanti deklarációban már fel sem merült egy atlanti unió terve, hanem e helyett egy szűkebb, az amerikaiaktól függetlenebb európai egység létrejötte kapott hangot. A Streit-féle tágabb unió hívei itt alulmaradtak és csak az Egyesült Államok Atlanti Tanácsa szervét tudták létrehozni ennek maradékaként.
A de Gaulle vezette Franciaországban az első négy évben 1962-ig nem sikerült a liberálisoknak szerephez jutni, a liberális alapokon álló Radikális Párt-ban a hagyományos kereskedelmi liberalizmus helyére az amerikaiaktól származó korporatív liberalizmus előtérbe kerülése Mendes-Frances és a Servan-Schreiber csoporttal történt meg, kiszorítva Edgar Faure-t. A gaulleista párton belül a liberális tendencia Chaban Delmas és csoportja előtérbe kerülésével jelent meg némileg, aki eredetileg 1946-51 között a Radikális Párt képviselője volt még. A gaulleista alkotmány - benne az elnöki hatalom és a kormány előtérbe helyezésével és a parlament szerepének visszaszorításával - lehetővé tette, hogy a gyarmati kereskedelemben és kiaknázásban érdekelt tőkés csoportok ellenállását lefojtsák, és végrehajtsák a gyarmatok leválasztását. De máskülönben is a gaulleista politika alapja az állammonopolista irányzat volt, amely egészen 1930-as évek
A pártok, az érdekegyesületek és a politikai mozgalmak mellett mint újonnan létrejött, külön politikai akaratképzési formaként kell említeni a globális politikai szerveződéseket. Az 1970-es évek végére létrejövő globális gazdasági szerveződések és a pénztőke országhatárok közé szorított mozgásának felszabadulása új helyzetet teremtett a nyugati civilizációs kör társadalmaiban, és a korábbi évtizedekre jellemző keynesi kapitalizmus helyett a neoliberális-monetáris kapitalista társadalomszerveződés vált meghatározóvá (Gill 2001; van der Pijl 1984, 2001; a pénztőke 20. század elején játszott szerepéhez lásd Hilferding 1959). A szovjet blokk szétesése után az itteni országok, köztük Magyarország is, már ebbe az átalakult nyugati civilizációs körbe csatolódtak be. Az átalakult kapitalista szerveződés egyik legfontosabb eltérése a korábbitól abban áll, hogy az egyes államok társadalomszervező és ellenőrző szerepe visszahúzódott, és helyét egy sor helyen a piaci szervezés vette át. A piaci szerveződés erői pedig döntően globális szinten, az államok határait átszelve alakították ki működési mechanizmusaikat, és nemzetközi szervezetek illetve erre irányuló nemzetközi szerződések révén kiszabadították magukat az egyes államok ellenőrzése alól. Ez a változás egyrészt megnövelte azoknak a szerveződéseknek a szerepét, melyek már korábban is léteztek a globális tőkés csoportok együttműködési formáiként, másrészt újak jöttek létre. Nézzük meg közelebbről ezeket a szerveződéseket, és azt, hogy miért nem lehet besorolni ezeket egyszerűen az egyes országok politikai rendszereiben megtalálható formák (pártok, érdekegyesületek, mozgalmak) keretei közé.
A legfontosabb globális politikai szerveződéseket a davosi Világgazdasági Fórum, a New York központú Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport, a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara, és a Vállalkozók Európai Kerekasztala jelenti, de az ezek által szervezett több ezer milliárd dolláros pénztőke és velük összefonódó transznacionális vállalatbirodalmak mellett olyan kisebb “oldalágak” is ide tartoznak, mint a Soros-Alapítványok globális hálózata és az e körül kiépült sok-sok országot átfonó intézethálózatok, mint pl. a Nyílt Társadalom Intézet-hálózat. Ezeket a szerveződéseket nem lehet pártoknak tekinteni, nem lehet mozgalmaknak vagy érdekegyesületeknek sem, noha egyes részeik szervezéseként ideiglenesen felhasználhatják e formákat is. Szerveződésük átfogó egésze azonban más logika alapján működik, és más összetevőik vannak, mint az előbb említett formáknak.
Alapvető jellemzőjük, hogy a nagy pénztőke felett rendelkezők szűk csoportjai szervezik, és az, hogy több országban együttesen építik ki forrásaikat és egyes részeiket. Vagyis míg a politikai akaratképzés többi formája a demokratikus elven, a meggyőzésen, és az így nyert tagságon, illetve szavazóbázison nyugszik, és így nyeri el erejét, addig ez a szerveződési forma közvetlenül a pénztőkések és az általuk ellenőrzött vállalkozói tőke erején, és ezen keresztül lép be a társadalom feletti ellenőrzésért folyó politikai küzdelmekbe. Ebben az esetben tehát a politikai alrendszer elkülönülése csak részleges, és e szerveződési formánál az erőt nem a szavazatszerzés logikája adja, hanem a pénztőke maga, és ennek révén - a tömegmédiumok és a szellemi szektorok részleges uralása nyomán - szerzik meg a közvélemény támogatását, amennyiben egyáltalán szükséges ez a piaci ellenőrzésen túl. Kissé sematikusan felrajzolva e szerveződések működését, azt lehet mondani, hogy a pénztőkés csoportok egyes tagjai, mintegy munkamegosztásként, a pénztőke és az ezzel összefonódott vállalkozási tőke operatív működtetése helyett e tőkéscsoportok társadalomszervező feladataira szakosodnak, és a globális működtetéshez szükséges folyamatos egyeztető-tanácskozó tevékenységet látják el (Apeldoorn 2001). Az óriási tőkeerő lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezéshez szükséges szakosított társadalomtudományi intézeteket (közgazdasági, politológiai szociológiai, alkotmányjogi stb.) működtessenek, alapítványaik köré szervezett ösztöndíjhálózatokat építsenek ki, és ezzel az egyetemi-tudományos szektor kutatói és professzori gárdájának egy részét bekapcsolják tevékenységük segítésébe. Mindezek mellett a tömegmédiumok nagy részének pénzügyi ellenőrzésük alá vonásával egy átfogó közvélemény-formáló gépezetet tudnak teremteni. Ezen az úton bizonyos fokig a demokratikus elven szervezett pártokat is az ellenőrzésük alá tudják vonni, mert tömegmédiumaik és véleményformáló segédcsapataik révén “szalonképtelenné” tudják tenni azt a pártot, illetve a pártoknak azokat a vezetőit, akik komolyabb módon veszélyeztetnék kormányra jutva a monetáris-neoliberális mechanizmusokon keresztüli hegemóniájukat. A neo-gramsciánus terminológiában ez a szerveződés a globális pénzoligarchia és az egyes országokban levő “organikus értelmiségi” csoportjainak együttesét jelenti, és a hétköznapi szóhasználatban a balliberális értelmiségi köröket értik e pénzoligarchia “organikus értelmiségi” csoportjai alatt.
E globális politikai szerveződések a monetáris-neoliberális kapitalizmus létrejöttének végső szakaszában, az 1980-90-es években elérték, hogy néhány nagy nemzetközi szervezet: a Világbank, a Valutaalap és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan szabályozókat alakítsanak ki, melyek a globális pénzoligarchia működési feltételeit tükrözik, és az ezekkel szembeforduló államok formális szankciók kiszabása alá kerülnek. E mellett a transznacionális vállalatok termelésben és az élet többi területén játszott egyre növekvő szerepe hegemón pozíciót biztosít a globális pénzoligarchia csoportjainak. Ezentúl az, hogy egy-egy országból akadálytalan kivonulási lehetőségük van - és ez a termelés és az általuk szervezett szektorok jelentős működési zavaraihoz vezetne -, lebénítja a velük szembeni ellenállást (McMichael 1995; Ross 1995; Hellyer 1998) De a legtöbb európai és amerikai országban a tömegmédiumok és a véleményformálás eszközeinek e pénztőkés csoportok kezében összpontosulása amúgy is nehezíti a globális pénzoligarchia elleni fellépés megszervezését. E szerveződés csúcsán állnak az említett globális politikai szerveződések, a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a Világgazdasági Fórum, és oldalágaik, mint a Soros-Alapítvány-ok és intézeteik hálózatai (lásd Peters 2000; Robinson/Harris 2000, magyar nyelven Drabik 2001, korábban Mills 1972). Az a párt vagy pártvezér, amely komolyabb mértékben veszélyeztetné hatalmi elképzeléseiket, a tömegmédiumok és az e körül szervezett szellemi körök (egyetemi emberek, írók, színészek, jogászok, humoristák stb.) segítségével mint szélsőséges, rasszista, populista stb. kerül ábrázolásra, és a közvéleményben így hiteltelenné téve esélytelenné válik a parlamenti vagy más választásokon. Az eddigi tapasztalatok szerint ez rendszerint az adott politikai párt vagy annak megtámadott része marginalizálódásához vezet, és nem lesz esélye nagyobb parlamenti párttá váláshoz
A differenciálódott politikai logika és a demokratikus politikai formák - pártok, érdekegyesületek és mozgalmak - mellett tehát ezekre a politikai szerveződésekre is figyelni kell a politológiai elemzésekben. Ennek egyik előkérdése, hogy milyen főbb csoportok, összefonódások és ellentétek vannak az európai-amerikai tőkés szerveződéseken belül, és miként alakultak ezek az elmúlt évszázadban. A tanulmány további részében ehhez most Kees van der Pijl elemzését foglaljuk össze (lásd Pijl 1984), és egy további tanulmányban ezt majd Henry Coston nagy művének elemzéseivel a nemzetközi bankárcsaládok elmúlt háromszáz éves fejlődéséről, illetve Caroll Quigley-nek az angol-amerikai banktőkés csoportok politikai tevékenységéről szóló elemzésével szeretnénk ütköztetni (lásd Coston 1989; Quigley 1966).
II. Kees van der Pijl és a transzatlanti uralkodó csoportok
A neogramsciánus politikatudós 1984-ben dolgozta fel egy részletes monográfiában az 19. századi angol világuralom átalakulásának folyamatát és az amerikai világuralmi dominancia létrejöttét az első világháború utáni évektől egészen az 1970-es évek végéig. Nézzük meg, hogy az ő elemzésében milyen főbb összefonódások és szembenállások rajzolódnak ki az európai-amerikai tőkésvilág szerveződésében.
Az angol tőke erőteljes belefonódását az amerikai iparfejlesztésbe a nagy vasútépítések már az 1860-as évek végétől létrehozták. Ez óriási piacot jelentett az angol acélipar számára, és ezen túl is nagy profittal járó tőkebefektetéseket tett lehetővé a gyarmatbirodalomból felhalmozott angol tőke hasznosítására. Ennek szervezését eleinte a londoni Barings-bankház vezette, de az 1880-as évektől a new yorki J. P. Morgan vette át. Az ő felfutása 1871-től kezdődött, amikor apjától, egy Londonban székelő amerikai befektető társaság társtulajdonosától átvette tulajdonrészét, és a Drexler-család vagyonának kezelőjeként amerikai kormánykötvények elhelyezését kezdte koordinálni Európában. Korábban ez a frankfurti bankárcsoportok és képviselőjük Jay Cooke kezében volt, de az utóbbi bankcsődje után a szabaddá vált területre sikeresen tudott betörni J. P. Morgan. Ezután átvette a New York-ban épülő központi vasút egyik vezetői helyét, és ennek részvényeit sikeresen tudta az angol befektetőknek eladni. Ezzel az amerikai államkötvények és a vasúti részvények európai forgalmazása terén közel monopolhelyzetbe került, és az ekkor felfutó vasútépítésekhez szükséges tőkemozgások fő szervezőjévé vált a new yorki bankháza, és ennek londoni testvérszervezete. Ezzel a tevékenységével és ennek további kiterjesztésével 1913-ra már az USA nem hivatalos központi bankja lett, és az ekkor létrehozott Federal Reserve System (Fed) tulajdonképpen ezt a státust vette el tőle, vagy pontosabban: mivel a Fed is a legnagyobb amerikai magánbankok tulajdonában volt, kellett megosztoznia J. P. Morgan-nak más bankházakkal az amerikai pénzrendszer kezelésében. Az ugyanebben az évben meghalt J. P. Morgan utódja az ifjabb J. P. Morgan, és a bankházban résztulajdonos Charles Lamont lett, akik az első világháború alatt az fő sürgetőik voltak az amerikai beavatkozásnak az angolok oldalán, és egyben az angolok felé - majd a világháború után a többi nagy kontinentális ország felé - a Morgan-bankház volt az egyik legnagyobb háborús hitelnyújtó, mindezt persze kormánygaranciával.
A Morgan-bankházzal és a körülötte csoportosuló más bankokkal az amerikai banktőke angol irányzata szerveződött meg, míg a németek irányában a Kuhn and Loeb-bankház volt a központi szervező. Ennek tulajdonosai a német-zsidó bankárcsaládok, a Warburgok és a velük összefonódott Jacob Schiff bankárcsalád voltak, akiknek a tulajdonukban az egyik legnagyobb német bank, a Warburg-bank volt Hamburgban, és a franfurti bankárkörökkel összefonódva alkottak egy nagy pénzügyi hálózatot. De a német zsidó bankárkörökön túl is behatolt az Egyesült Államokba a német banktőke illetve az általa szervezett nagyvállalatok, és jellemző a gazdasági küzdelmekre, hogy a Morgan-Bankház 1892-ben azért alapította a General Electric Company-t, hogy a Henry Villard-ot, a Deutsche Bank és a Siemens amerikai képviselőjének pozícióit megingassák a felfutó villamossági iparágban. (A Deutsche Bank - az utóbbi évszázadban folyamatosan a legnagyobb német bank, amely független tudott maradni a harcok ellenére az amerikai és az angol banktőkétől - eredetileg a romániai olajkitermelések és további olajüzletek révén halmozta fel tőkéjét az 1800 évek közepétől).
A Morgan-bankház angol és a Kuhn and Loeb-bankház német irányultságú pénzügyi-vállalkozói köreinek szembenállását és erőpozícióikat módosította, hogy az 1900-as évek elején a Rockefeller-csoport, amely az amerikai olajfeltárások és kitermelések központi vállalati birodalmának tulajdonosaként kevésbé a banktőkében, mint inkább a termelőtőke működtetésében volt jó ideig otthon, egy idő után a bankszektorba is beszállt, és a Chase Manhattan Bank megszerzésével - amely korábban a a Kuhn and Loeb ellenőrzésében volt - egyik központi bankházzá is vált. Eközben a Kuhn and Loeb csoporttal összefonódva a Rockefeller-csoport az egyik legsikeresebb amerikai tőkéscsoporttá vált. Ez az erőcsoport-megoszlás egy új mozzanatot vitt be a Morgan-csoport angol és a Warburg-család német irányultsága és szembenállása mellé. A Rockefeller-csport vezetői ugyanis ezekkel az alapvetően pénztőke-hátterű és szemléletű csoportokkal szemben a termelőtőke irányításával szocializálódtak, és így, míg a bankárszemléletben mindig a szabad tőkemozgás, liberalizálás és az állam visszaszorítása a központi követelés, addig a termelőtőke szemléletében a termeléshez szükséges stabilitás és kiszámítható keretek garantálására a nagyobb állami szerepvállalást és a szabadpiaci keretek korlátozását emelik ki. Ez a szemlélet fontos volt az 1930-as évektől a New Deal-féle irányváltásban, mely a korábbi amerikai állami politika szabadpiac-pártisága és liberalizmusa helyett az állami szerepvállalást és a szabályozott társadalmi állapotokat részesítette előnyben. Ezzel együtt a Rockefeller-csoport középpontba nyomulása a korábbi, tisztábban a banktőkéscsoportok uralta amerikai külpolitika angol irányultságát is csökkentette egy időre.
Az angol banktőke azonban nemcsak az amerikaival fonódott össze, hanem már korábban a holland pénzügyi csoportokkal is, és a holland banktőke nagymértékben részt vett a 19. századi amerikai iparfejlesztésekben és tőkebefektetésekben is. A nagy gyarmati háttérrel és innen hatalmas forrásokkal rendelkező holland pénzügyi csoportok már az angol gyarmatok forrásainak kiaknázásába is közösen szálltak be az angol csoportokkal, és ha az angol bankárkörök dominanciája mellett is, de ez a közös kiaknázás egészen az 1900-as évek közepéig tartott. Amszterdam volt a tőkekörforgás központja Anglia és India között, és később az angol-amerikai tőkekörforgásban is részt vett a London City mellett. Jellemző módon a holland banktőke egyáltalán nem vett részt a hazai holland iparfejlesztésben, és a sokkal nagyobb haszonnal járó gyarmati kereskedelemben vállalt szerepet, és amint a holland dominancia helyét az angol világuralom vette át, törés nélkül tudott együttműködni az angol kereskedelmi és bankárkörökkel, illetve ezekkel együtt hozott létre multinacionális vállalkozásokat (pl. Royal Dutsh Shell, vagy később az Unilever).
A francia pénzügyi körök - eltérően az angol-holland bankárcsoportoktól - nem az amerikai és a tengerentúli gyarmatok kiaknázása felé fordultak, hanem Európa keleti részén lévő lehetőségekre összpontosítottak. Oroszországba irányuló pénzügyi export fő képviselői az 1870-es évektől a franciák és a belgák voltak. A franciáknál két nagy bankár-csoport versengett egymással, a Rothschild-ok a “Bank de Paris et de Pays-Bas” (rövidítve: Paribas) körül csoportosulva, és a protestáns pénzügyi csoportok a Bank del’Union parisienne (vagy rövidítve: BUP) középponti szerepével. Mind a kettőre jellemző volt, hogy szemben az angol-holland-amerikai bankárkörök tisztább bankárszemléletével az itteni körök jobban belemerültek a termelőtőke működtetésébe, és erősebben az állami szerepvállalás mellett és ennek szabályozását vállalva, támogatását sűrgetve működtek. Épp ezért a kockázatos beruházásokban vagy a távolabbi területek bizonytalan feltételei mellett nem vállalkoztak befektetésekre, innen van a biztosabb európai terepen mozgáshoz kötöttségük is. Ám így a nagy haszonnal járó fejlesztéseket és gyarmati kiaknázásokat az angol-holland pénzügyi körök gyűjtötték be, és a 20. században létrejövő dominanciájukhoz a francia tőkés csoportokkal szemben ez is hozzájárult.
Az angol-amerikai-holland banktőkés csoportok összefonódásának megértéséhez ki kell térni egy koordináló szervezet létrejöttére is. A búr háború következményei és az ennek kapcsán kiélesedett angol ellentét Németországgal és Franciaországgal arra kényszerítette Angliát, hogy amerikai kölcsönhöz folyamodjon (eddig épp fordítva volt), és ennek kapcsán tudatossá vált az angol pénzügyi és politikai körökben Anglia sebezhetősége, illetve az európai nagyhatalmakhoz felnőtt Egyesült Államok ereje. Ebben a szellemi légkörben alapította meg Cecil Rhodes, a dél-afrikai érckészletek kiaknázásával dúsgazdaggá lett vállalkozó 1881-ben a “Round Table” szervezetét mint titkos társaságot, melynek célja az angol nyelvű világ - benne az Egyesült Államok - összefogása volt a brit világuralom fenntartására. Cecil Rhodes halála után a hatalmas örökségére támaszkodva Alfred Milner vitte tovább a társaság szervezését, és egy sor Round Table csoportot hoztak létre az USA-ban és az angol akkori gyarmatokon (lásd Eringer 1980). A központi gondolatuk az volt, hogy az angol világ domináns szerepéhez nem elég többé az angol birodalom és annak forrásai, hanem az Egyesült Államokkal összefogva a tágabb világban kell olyan szerveződéseket létrehozni, melyek biztosítják dominanciájukat. Ez volt az “atlanti gondolat” első megfogalmazása és értelme, melyből később az “atlanti unió”, a “transzatlanti katonai tömb” eszméje, vagy egy ideig az Európai Egyesült Államok létrehozásának eszméje is táplálkozott.
Az első világháború utáni békeszerződések kötésére a Round Table-csoportok angol és amerikai képviselőinek egész hálózata jelen volt a békeszerződések megfogalmazásánál, és az itteni delegátusaik hozták létre még Versailles-ben az Institute of International Affairs szervezetét, amely később mint ikerszervezet Londonban Royal Institute of International Affairs és New York-ban Council on International Relation néven folytatta tevékenységét. A delegátusok között a szervezet létrehozója közvetlenül Lionel Curtis, egykori angol dél-afrikai tisztviselő volt, aki a Round Table csoportok sokaságát hozta létre korábban az angol domíniumokon és az USA-ban. (Közvetlen finanszírozójuk a Rhodes-vagyon mellett az Astor-család és Abe Bailey volt, és az Astor-család birtoka Cliveden-ban vált a Round Table hálózat legfelső vezetőinek találkozó helyévé.) J. P. Morgan és az ifjabb Morgan, illetve partnerük, Charles Lamont is aktív tagja volt a Rhodes-csoportoknak, és ezen keresztül az angol-amerikai bankárkörök összefonódásában így is vezető szerepet játszottak.
Érdemes kitérni az amerikai tőkés csoportokon belüli törésvonalakra, mert ezek fontos szerephez jutottak az első világháború utáni amerikai külpolitikai irányultság meghatározásában. A fő törésvonal itt, amely részben a demokrata és a republikánus szembenállások alapját is meghatározza, a New York központú, keleti parti banktőke által uralt csoportosulás és a nyugati parti konzervatív, termelő tőkét működtető csoportok között húzódik. Míg az amerikai banktőke mindig az USA külföldi irányultságát és az otthoni illetve a nemzetközi viszonyok liberalizálását támogatta, a konzervatív termelő tőkés csoportok az izolacionalizmust, a befelé fordulást és a fennálló állapotok garantálását várta el az amerikai kormányzattól. Ezt a kettéoszlást színezte a 20. század elején a déli mezőgazdasági tőkéscsoportok beállítottsága, amely az északi államok ipari tőkés csoportok nyomásától és az ezek által rákényszerített egyenlőtlen cserétől a nemzetközi nyitás révén igyekezett szabadulni, és a déli államok szellemi légkörében ez egy sajátos internacionalizmust hozott létre, amely persze gyökeresen különbözött a banktőkés csoportok internacionalizmusától. A déli államok internacionalizmusának ebben a légkörében erősödött meg a nemzetközi élet olyan alakításának eszméje, amely a kialakult befolyási övezetek helyett a nemzeti önrendelkezést a világ minden népe számára hirdette, és amelynek Woodrow Wilson egyik képviselője volt. A nemzeti önrendelkezés másik oldala a világ befolyási övezetekből való kiszabadítása volt, amely előfeltétele volt az amerikai ipari expanziónak, melyet az amerikai déli tagállamok dohány és szövetexportja megkövetelt, de persze ez már nem szerepelt a gyújtóhangú szólamokban, mindenesetre így szublimált megfogalmazásban nagy hatást tett a világ minden részén. Wilson az USA első délről származott elnöke lett, és az első világháború után a Népszövetség eszméje, és a befolyási övezetekre osztott világ szabad és önrendelkező államok együttesévé átalakítása központi céljai közé tartozott. Ezzel a gondolattal egyben a befolyási övezetek helyett átfogó globális szervezet képét rajzolta fel, melyben - most eltekintve a megnemesített eszmei kifejezéstől - a közvetlen katonai dominancia helyett a gazdasági-piaci erőfölény révén lehet dominanciát kiharcolni, és a felfutó amerikai ipar óriási kapacitásai és fölénye minden európai hatalommal szemben a befolyási övezetekre felosztott világ ilyenfajta átalakítását követelte. A “minden nemzetnek szabad önrendelkezést!” és a “meg kell szüntetni a világ befolyási övezetekre osztottságát!” tézisei mögött az a reális amerikai gazdasági-hatalmi érdek állt, hogy “tegyétek szabaddá előttünk a világot!”. A közvetlen gazdasági érdek és az ezt eltakaró, szublimált eszmei kifejezés kitűnő példája ez, de persze példa ez arra is, hogy a gazdasági érdek által ösztönzött fellépés olyan átfogó hatások tömegét is kiváltja, melyek egyáltalán nem voltak előre láthatók a szűk gazdasági érdek által motivált tőkéscsoportok előtt. A déli tagállamok speciális kezdeti céljai - függetlenedés az északi tagállamok ipari monopóliumától és nemzetközi cserével erősíteni a pozíciójukat a belső tőkés küzdelmekben - így úttörő szerepet játszottak a későbbi amerikai világdominancia kereteinek kiépítésében. (Csak zárójelben kell hozzátenni, hogy a demokraták élesen kettébomló táborainak léte az USA-ban a keleti parti banktőkés csoportok és az általuk szervezetett médiahatalom illetve az egyetemi szférában megszervezett balliberális szellemi köreik kontra a déli államok demokratáinak csoportjai között, azóta is ebből a belső kettébomlásból táplálkozik, és ez az eredeti összetalálkozásuk az internacionalizmusban a 20. század elején, miközben élesen eltérő szocializációjú társadalmi csoportjaik léteznek összezárva, teszi érthetővé a demokraták belső küzdelmeit).
Az első világháború egyik fontos következménye volt a globális tőkés csoportok erőviszonyait illetően, hogy az orosz bolsevik hatalomátvétel következtében cári Oroszország fő finanszírozói, a francia és a belga banktőkés csoportok kihelyezett tőkéik nagy részét elvesztették, és ezzel legyengülésük után a francia-belga termelőtőkés csoportok nézőpontja erősödött meg az itteni állami politikákban. Ennek egyik megjelenése volt a német háborús jóvátételek kezelésének kérdése, melynél egy tágabb szemléletben gondolkodó és a világ banktőkéivel jobban összefonódott banktőkés szemlélet és a szűkebb francia-belga ipari tőke nézőpontja csapott össze. A pénzügyileg legyengült Franciaország tőkéscsoportjai számára a német háborús jóvátétel és termelő gépezetük közvetlen leszerelése és megszerzése számított a felerősödés útjának, míg az amerikai és részben az angol banktőkés csoportok inkább a német ipar talpra állásában és a belső német állapotok konszolidálásában látták a követendő utat, és ezzel kombinálva igyekezték a jóvátételek kérdését kezelni. A háború utáni atlanti barát német kormányzat Cuno miniszterelnök vezetése alatt a franciákkal szemben az amerikai és az angol segítségben bízott, de a Ruhr-vidék francia és belga megszállását nem tudták megakadályozni. Végül a pénzügyileg legyengült Franciaország és Belgium amerikai kölcsönökkel való behálózása tette lehetővé a francia megszállás befejezésének kikényszerítését, és 1924-től a német újjáépítés beindulását, melyben az amerikai banktőke óriási részt vállalt. Az amerikai banktőke francia behatolásának egy másik utóhatása volt, hogy a chicagói befektetési bank, a Blair-bankház francia leányvállalatot hozott létre Jean Monnet vezetésével, és rajta keresztül a bankház beszállt a lengyel állam pénzügyi szanálásába 1927-ben. Monnet mint az amerikai banktőke embere aztán a második világháborúban és az azt követő években kapott központi szerepet, amikor az angol-amerikai terveket az Európai Egyesült Államok létrehozására igyekeztek átültetni a gyakorlatba, és végül ennek fokozatos megvalósítására került sor Montnunió létrehozásával, melynek terve eredetileg Jean Monnet-től származott, de bizalmi embere, a francia külügyminiszterré lett Robert Schuman előterjesztésében vált ismertté. Első vezetője ennek mindenesetre Jean Monnet lett.
Az első világháború utáni német újjáépítés amerikai finanszírozásban - mivel a Morgan-bankház vonakodott ettől a német revansizmus feléledésétől tartva - a Dillon, Read and Co. beruházási bank játszott főszerepet, és a amerikai alelnök, Charles Dawes nevét viselő Dawes-terv keretében dollármilliárdokat adtak a német ipar újjáépítésére. Ebben szerepe volt Hjalmar Schlact-nak is a német részről, aki a Morgan-bankház által már 1905-ben ellenőrzés alá vont Dresdner Bank egyik igazgatója volt, és 1924-re a Német Birodalmi Bank elnöke lett, majd később Hitler gazdasági minisztereként tevékenykedett. (Ekkor már szakított a Morgan bankházzal, mint ahogy a hamburgi Warburg-bankház - amely a new yorki Warburgokkal karöltve szintén központi szerepet vállalt a német gazdaság ekkori felfuttatásában és egy ideig Hitler segítésében is - szintén új név alatt működött tovább az új rendszer zsidóellenességének felerősödése miatt) Mindenesetre a Dillon-bankház az 1920-as években állandóan fő konkurense volt a Morgan-bankház körül csoportosuló domináns keleti parti bankárcsoportoknak az amerikai belső ügyekben is, és e bankház emberei a második világháború után is fontos szerepet játszott a németek segítésében akkor, amikor a Morgan-ék libeális bankárkörei fenntartással voltak ebben az irányban.
Az amerikai tőkés csoportok erőviszonyaiban és az egyes csoportok által követett politikában az 1920-as évektől egy lassú változás állt be. Ennek része volt az olajszektorban naggyá nőtt Rockefeller-csoport megjelenése a bankszektorban. Az olajiparban a konkurens európai vetélytársakkal övezve mindig is állami segítségre szoruló Rockefellerek egy hajlamot szocializáltak az állami szerepvállalás felé, és ezt erősítették az amerikai belpolitikai szellemi légkörben. A Kuhn and Loeb-bankháztól megszerezték a Chase National Bank-ot az 1920-as években, és ennek élére a John D. Rockefeller sógora, Winthorp Aldrich került, aki ezen túl a Rockefeller-csoport politikai életben való képviseletét is sokszor ellátta ezekben az években. A Kuhn and Loeb bankházzal, amely a német-zsidó bankárcsaláddal, a Warburgokkal volt összefonódva és jórészt ez a család volt a bankház főtulajdonosa, a Rockefellerek egyben a németirányultságot is átvették, illetve az angol érdekekkel szembeni beállítottságot. Így befolyásuk növekedésével az amerikai politikai életre a transzatlanti tőkekörforgás angol-amerikai tengelye részben módosult, és a német irányultság is bejött e mellé. Egy következő mozzanat, amit behoztak a tőkés szellemi légkörbe, a munkásokkal való szabályozott viszonyok kialakításának hangsúlyozása volt. Ez a vonás a termelőtőke képviselőinél már korábban megjelent, és fő megformálója Henry Ford, az autógyáros volt, de a Rockefellerek általi felkarolásával még inkább hátteret kapott ez az amerikai kormányzat politikájában. A stabil termelési feltételekhez ugyanis a munkásság nyugodt életfeltételei, és a magasabb béreik révén a vásárló erő növekedése is hozzá taroznak, és Keynes előtt a gyakorlatban Henry Ford ezt már évekkel hamarabb felismerte. (Ennek másik oldala volt, hogy a banktőke rövid távú profitmotívumainak és az ebből következő destruktív vonások hangsúlyozása miatt és a velük való, (termelő)tőkésként vívott küzdelmek folyamán Ford szinte keresztesháborút indított a nagy banktőkés családok ellen, és ennek menetében jött létre a híres könyv, “A nemzetközi zsidó”, melyet Ford támogatásával kutatók és újságírók írtak és jelent meg sorozatként a Ford-gyár által támogatott napilapban, de könyv-alakban megjelenve Ford nevét viselte, és így vált ismertté számtalan fordításban az 1920-as évektől.) Az 1929-32 közötti nagy gazdasági válság következményei az így már kiérlelt állami beavatkozáson alapuló gazdaságszabályozási politikát segítettek hivatalos kormánypolitikává válni Roosevelt elnökségével. A válság egyrészt meggyengítette a banktőkét, és ennek szembenállását az állami szabályozással leküzdhetővé tette, másrészt a szűklátókörű ipari tőke vonakodását a szakszervezeti jogok intézményesítésétől is legyengítette a válsággal felidézett végső összeroppanás rémképe. A Roosevelt által megvalósított New Deal-program a szabályozott gazdaság, a bérszabályozás, a termelés szabályozásának bizonyos elemeivel, de másrészt egy kormányzati exporttámogatással az amerikai ipar expanziójának segítésével a banktőke kozmopolita igényeit éppúgy bevette a kompromisszumba, mint az ipari tőke és a szakszervezeti munkásság követeléseinek egy részét is. Kees van der Pilj ezt nevezi a “korporatív-liberalizmus” kompromisszumának, amely a második világháború után a nyugat-európai országokban is megvalósításra került, noha itt az állami szerepvállalás amúgy is mindig is nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban. Mivel ezt a kompromisszumot a demokraták érték el Roosevelt elnöksége alatt, és a szakszervezeti munkásság megbékítését, a szociális-jóléti juttatások beemelésével ez a párt valósította meg, a republikánusok jobban szemben állva maradtak ezzel, és az ipari-mezőgazdasági tőkének azokat a csoportjait tartották meg támogatóként, melyek a szociális támogatások állami rendszerét és ehhez az adók elvonását a tőkétől ellenezték. Másik oldalról a banktőke egy része idegengedett ettől az állami beavatkozástól és ennek szabályozásától, így mikor a második világháború után republikánus elnökség következett, a törékeny kompromisszum a ipari tőke állami beavatkozás-szükséglete és a kozmopolita banktőkés csoportok között megszűnt, a szembenállás ismét fellángolt, és ez egy időre csökkentette korporatív liberalizmus elemeinek megvalósulását a kormányzati politikában. Itt kell jelezni, hogy a New Deal-lal induló állami beavatkozás és a jóléti-szociális feladatokban állami szerepvállalás a nagytőke erősebb megadóztatását is maga után vonta a tőke működtetésének szabályozása mellett, és ez a banktőkés csoportokon belül egy kettébomlást hozott létre. Így, míg a demokraták mellett az állami szociális háló híve maradt egy részük - ez szerzett erősebb pozíciókat a médiaszektorban és a szellemi szektorokban az 1900-as évek első felében - addig másik részük szembekerült a demokratákkal és a republikánusok egyik erős csoportjává vált.
Az 1937-től, az első New Deal évek eltelte után az amerikai banktőke részleges háttérbe tolása - amely az 1929-ben kirobban válságban való negatív szerepük miatt is létrejött - kezdett megszűnni, és a felfutó amerikai termelési gépezet exportszükségletei nyomása alatt az aktív nemzetközi szerepvállalás ismét az amerikai külpolitika középponti elemévé lépett elő. Ezt fokozta a német nemzetiszocialisták növekvő ellenségeskedése a nemzetközi banktőkével szemben, otthoni német körülmények között az ez irányú kapcsolatok leépítése, és az angolokkal szembeni háborús készülődésük felerősödése. Ezzel a kifelé fordulással az amerikai konzervatív termelőtőkés csoportok és az internacionalista bankárcsoportok között egy kompromisszum jött létre, és ez a New Deal állami beavatkozásával eredetileg szembenálló bankárcsoportok embereit szerepvállalásra ösztönözte az amerikai kormányzat intézményeiben. A nemzetiszocialista Németországgal szembekerült USA kormányzata ugyanakkor az egyes hazai tőkéscsoportokban meglévő németbarátságot visszanyomta, és a hagyományos angol irányultságú bankár és velük összefonódott termelőtőkés csoportok hangvétele vált dominánssá. Ebben a légkörben erősödött meg a szorosabb amerikai-angol közösség szervezeti megvalósításának sürgetése, és ennek tervezése. Az 1900-as évek elején már elkezdődött Round Table-hálózat szervezés ekkora már sűrű hálózatot hozott létre, és a bankár illetve más tőkés csoportok képviselői mellett egyetemi emberek, kormányzati főtisztviselők, politikusok alkottak különböző bizottságokat az angol és amerikai közösség szervezeti megteremtésének segítésére. A Round Table-hálózat mellett, a főként ennek emberei által megalakított CFR (Cuncil on Foreign Relation) new yorki és londoni testvérszervezetének képviselői egy sor összeghangolt bizottságot hoztak léte a két államban ennek segítésére.
Az USA-ban a Morgan-bankház körüli emberek voltak ebben sokszor központi alakok, így Charles Lamont, aki az amerikai Round Table-hálózat egyik fő embere volt, vett részt ebben, és megalakították a Committee for Peace-t, amit később Commission for Study the Organization of the Peace névre kereszteltek át, és amely már a háború utáni nemzetközi helyzetet és ebben az amerikai-angol közös szerepvállalást igyekezett megtervezni. Ebben tagok volt James T. Shotwell, a Columbia Egyetem professzora, a CFR egyik alapítója, Hugh Moore, az egyik közéleti szerepet vállaló ipari nagytőkés, és William Allen White, egy nagy kansasi lapkiadó tulajdonos, aki körül egy egész nemzetközi irányultságú szellemi és tőkés csoport szerveződött. De közéjük tartozott a szintén Morgan-embernek számító Wendell Willkie, aki később republikánus elnökjelölt volt, és egy sor nagyvállalkozó, így Henry I. Harriman, Archibald és Thomas Watson az IBM-től (akik egyben a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara nagytőkés csoportosulásának egyik mozgatói voltak) ugyanígy Frank Knox, aki 1936-ban republikánus alelnökjelölt volt és Henry Stimson, a korábbi külügyminiszter és az üzleti világ jogásza.
A British Round Table Society képviselője ebben a csoportosulásban Clarence Streit volt. Streit eredetileg amerikai volt, de miután önkéntesként részt vett az első világháborúban ezután Párizsban maradt mint az amerikai titkosszolgálatok egyik megbizottja az Amerikai Békekötési Bizottságban, később mint Rhodes-ösztöndíjas Londonban tevékenykedett, egy ideig a Népszövetség mellett a New York Times tudósítója volt, és az angolok illetve amerikaiak unióra lépésének egyik első propagálója lett. Ezzel a beállítottsággal küldte vissza az angol Round Table társaság az USA-ba az 1930-as évek elején. Itt az angolbarát bankárcsoportokkal és szellemi embereikkel összefogva lobbizott az angol és az amerikai állami unió megteremtéséért. A külföldi szerepvállalás felé nyitottabbá vált Roosevelt-kormányzat műhelyeiben intenzív munka folyt a háború utáni amerikai szerepvállalást és dominanciát biztosító nemzetközi szervezetrendszer megteremtésének elméleti megtervezésére, és ebbe kapcsolódott be Streit. 1938-ban publikálta az “Union Now” című könyvét, majd miután a német nemzeti szocialisták legyűrték Nyugat-Európa nagy részét, “Union Now with Britain” című könyvében pontosította elképzeléseit. Az angol-irányultságú banktőkés csoportok által ellenőrzött sajtóban pozitív fogadatást biztosítottak Streit elképzeléseinek, és ezek hozzájárultak az amerikai nemzetközi tervezések súlypontjaihoz. Az átfogóbb nemzetközi szervezetek mint pl. a későbbi ENSZ tervezésénél sokáig úgy képzelték, hogy ennek magja az amerikai-angol szoros szereveződés lenne, és ez a szerveződés terjedne át amerikai dominancia mellett az ennél átfogóbb nemzetközi szervezetekre. Ennek egy másik propagálója George Catlin volt, aki Wendell Wilkie republikánus elnökjelölt 1940-as kampányának külpolitikai tanácsadója volt, és az amerikai-angol szorosabb unióban való egyesülést tette a kampány külpolitikai terveinek középpontjába. Az angolok “újbirodalmi” törekvésével szemben azonban az amerikai részről jobban átitatta az atlanti unió és az ennél szélesebb nemzetközi szervezetek tervezését a wilsoni univerzális demokrácia gondolata, és miközben az angolok - élükön a kormányrúdhoz került Winston Churchill-lel - a régi angol birodalom új alakját kívánták megtartani, és valamiképpen új angol világdominanciát szerettek volna ezzel biztosítani, az amerikai angolbarát csoportok nagy része egy lazább szerveződést és ezen belül az amerikai dominanciát tartotta e terveknél szem előtt, mindezt az univerzális demokrácia és emberi jogok mezébe öltöztetett kerettel. Ezen a kereten belül jelentették meg 1942-ben a későbbi ENSZ megszervezésének a tervét és az Egyesült Nemzetek Deklarációját, amely a háború utáni nemzetközi együttműködés alapelveit összefoglaló korábbi “Atlanti Karta” elveit ismételte meg, a régebbi wilsoni törekvéseknek megfelelő tartalommal.
Fontos változás volt még, hogy a korábban német irányultságú Rockefeller-csoport és a velük együttműködő Dulles-fivérek közeledtek ezekben az években az angolokkal összefonódott banktőkés csoportok felé, és ezzel a mérvadó amerikai tőkés csoportok egysége létrejött 1940-re. Igaz, hogy ennek azt az árat szabták, hogy a Rockefeller-csoport központi vállalata, a Standard Oil dél-amerikai olaj bázisait Venezuelában az angolok érintetlenül hagyják, és más dél-amerikai angol bázisokat Chilében és Argentínában adják át az angolok a nekik nyújtott amerikai háborús segítség fejében.
Az angolok térfelén ekkor a kontinentális - és vele a német - termelőtőke felé nyitottabb és az állami beavatkozás iránt pozitívabban viszonyuló angol tőkés csoportokon belüli részek (korábbi vezéralakjuk Joseph Chamberlain) visszaszorultak, és a tengeri-kereskedelmi irányultságú, liberális banktőkés csoportok rivális nélkül uralták az angol politikát Churchill kormányzása alatt. A háborús tennivalók mellett a háború utáni nemzetközi helyzet tervezésére ezekhez a csoportokhoz jöttek a németek által megszállt Hollandiából, Belgiumból és más kontinentális országból az ide menekült politikus-csoportok, emigráns kormányokat alakítva. Két emigráns lengyel politikus, Sikorski tábornok és tanácsadója Joseph Retinger alakított egy szervezetet a kontinentális országok londoni emigráns kormányai külügyminisztereinek összefogására, a “Permanent Bureau of Contitnental Foreign Ministers”-t, melyben rendszeresen találkoztak a háború utáni európai helyzet és tennivalók megbeszélésére a politikusok, üzletemberek, melyeken különösen aktívak voltak a belga és a holland emigráns kormányok tagjai és háttérembereik. E találkozásokból nőtt ki a Benelux-terv Belgium, Hollandia és Luxemburg vámuniójára, melyet meg is kötöttek a londoni emigráns kormányok, és Belgium felszabadításának másnapján nyilvánosságra is hozták. E mellett egy még átfogóbb európai szerveződés tervezésére is sor került, amely gazdasági téren célzott meg összefogást a nemzetállamok felett. Ennek neve “European League for Economic Cooperation” (ELEC) lett, és főtitkárrá Joseph Retinger-t választották. Tagjai között volt többek között Paul van Zeeland, a belga emigráns kormány minisztere, későbbi miniszterelnök, P. A. Kerstens a holland emigráns kormány gazdasági minisztere, és általában a banktőkés csoportokhoz közelálló liberális szemléletű tagokból állt. A későbbi európai egységesülésben fontos szerepet játszó Montánunió, az Európai Tanács, majd az Európai Gazdasági Közösség létrehozásában szerepet játszó politikusok nagyrészt ebből a körből kerültek ki, kiegészülve a francia banktőkés csoportok amerika-barát tagjaival. Egy másik nemzetközi szerveződést a második világháborús Londonban a holland királynő tanácsadója, Bernhard herceg által szervezett találkozók sorozata jelentette, melyeken angol és amerikai politikusok és üzletemberek egyeztették a tennivalókat nemcsak a háború idejére, hanem az azt követő nemzetközi helyzetet illetően is. (A herceg később a leghatásosabb globális politikai szerveződés, a Bilderberger Csoport szervezője és vezetője lett, melyben a domináns erőt a nemzetközi bankárcsoportok képviselői és szellemi emberei adták.)
Churchill maga az angol világuralmi dominancia megtartását tartotta szem előtt, és ebből a szempontból alakította ki álláspontját az atlanti unióval és az átfogóbb európai szerveződési tervekkel kapcsolatban. Mivel az amerikaiak univerzalista álláspontját, benne az angol világbirodalom feloszlatásának sürgetését nem tudta elfogadni, egy európai szövetségi államon belül vélte megoldhatónak fenntartani az angol dominanciának legalább egy részét. Ezért például 1943-ban Washington-ban Coudenhove-Calergi szövetségi Európa tervét javasolta az amerikaiaknak, és más regionális uniókkal együtt vélte megvalósítani egy egységes világrendszer szervezeti bázisát.
A németek által legyűrt Franciaországban két irányban érdemes vizsgálódni, ha a háború utáni európai és globális szerveződések összefüggéseit akarjuk megérteni. Az egyik irányt a a Vichy-rendszer és a táborokra bomlott tőkéscsoportok viszonya jelenti, másikat az amerikai szövetségkötési kísérletek az egyes csoportok embereivel. A francia tőkéscsoport táborok alapvetően két felé oszlottak már az 1800-as évek elejétől, egyrészt a protestáns bankárcsoportok, másrészt a Rothschild-család párizsi szárnya körül kialakult csoportok adták a fő szembenállást. A protestáns csoportokon belül egy további bomlást jelentett a Worms-család körül csoportosuló protestáns banktőke tábora, és a Lille-Lyon tengelynek nevezett termelőtőkés csoportok elkülönülése. E csoportokat még az is elválasztotta, hogy míg a Worms-család banktőkéje inkább a francia indokinai és észak-afrikai gyarmatok kiaknázásában építette ki kapcsolatrendszerét, és ebből kifolyólag tengeri kereskedelmi és liberálisabb személetet képviseltek, addig a Lille-Lyon tengely termelőtőkés csoportjai inkább a hazai francia iparban és termelésben voltak a fő hadállásai, és az állami szerepvállalás és társadalomszervezés szemléletét képviselték. A Vichy-rendszer alatt e három tőkéscsoport-tábor eltérően kapcsolódott be, illetve maradt távol e kormányzat intézményeitől. A hazai és a nemzetközi zsidó bankházakkal a legellenségesebb német nemzeti szocialisták franciák feletti katonai győzelme evidens módon nem engedte meg a Rothschild-csoport szerepvállalását a Vichy-rendszerben, de két protestáns hátterű tőkés csoport részt vállalt ebben. Először a Lille-Lyon tengely csoportjának képviselői a Laval-kormányban kerültek előtérbe, akik pozitív viszonyulása az erős állami szerepvállaláshoz és az államilag szervezett társadalomhoz amúgy is közel állt a német nemzeti szocialisták társadalomszervezési modelljéhez. Alig néhány hónapos kormányzás után azonban megbukott ez a kormány, és az ezt követő, a Darlan admirális vezette kormány szinte teljes mértékben a Worms-bankárcsoport embereiből állt. Ezután ismét Laval vette át a kormányrudat, kisöpörve a Worms-bankház embereit majd egy néhány hónap kormányzásuk után, 1941 végére a németek jórészt felszámolták az addig félig meghagyott francia szuverenitást a Vichy-rendszerben.
A másik vizsgálódási irányt az amerikaiak Vichy-rendszerhez való viszonya és az ehhez alternatívát jelentő francia vezető politikus kiválasztása adja. Az háború után, a győztesek felelősségre vonási törekvései idején ugyan egy leegyszerűsített kép került széleskörű publikálásra a nyugati közvélemény előtt a Vichy-rendszer és a győztes amerikai-angol hatalmak viszonyát illetően, ám dokumentumok alapján megvizsgálva ezt sokkal árnyaltabb kép bontakozik ki. Az amerikaiakat leginkább az foglalkoztatta a németek franciák felett aratott győzelme és a Vichy-rendszer megalakítása után közvetlenül, hogy a szuverenitását részben megtartó Franciaország nehogy átadja hadiflottáját a németeknek, mert ez a legerősebb érintette volna a transzatlanti tengeri útvonalak biztonságát, és minden mást ennek megakadályozására rendeltek alá. Ebből adódott, hogy óvtak a túl radikális ellenállási tevékenységtől a francia hadiflottát érintően, mert ez a németeket az erőszakos flottaátvételre ösztönözte volna. Ezért, amikor de Gaulle, az ellenálló csapatai élén egy sikertelen támadást szervezett meg az észak-afrikai Dakarban 1940 szeptemberében a flotta megszerzésére, Roosevelt elnök a legélesebben elítélte az akciót, mint felelőtlen tettet, és ez arra ösztönözte, hogy vele szemben más ellenállási vezért próbáljon keresni a háború további éveiben. De Gaulle-t az angolok támogatták, otthoni tőkés csoportok szintjén pedig a Rothschild-csoport. Guy de Rothschild Londonba is követte a tábornokot, és a háború után, amikor De Gaulle Párizs katonai kormányzója lett, adjutánsa volt. De később is a gaulleista párt gazdasági hátterét és háttérembereit főként a Rothschild-csoport adta, és például Georges Pompidou, a bankház korábbi igazgatója, Guy de Rothschild bizalmi embere később de Gaulle miniszterelnöke, majd utóda lett az államfői poszton. Ugyanígy Rene Fillon a Rothschild-bank másik igazgatója a gaulleista párt kincstárnokaként tevékenykedett.
Az amerikaiak azonban nehezen fogadták el de Gaulle-t, és csak 1943-ban, miután különböző okokból kihullottak más jelöltjeik, és már az egész francia ellenállás őt tekintette emigrációban lévő vezérének, fogadták el vonakodva. Eleinte a Vichy-rendszer kormányán belül igyekeztek embert találni, később Maxime Weygand-ot nézték ki, aki ismert katonai vezető volt, és alkalmasnak tűnt mind a Vichy-rendszer első embere, Pétain marshall utódjának, mind de Gaulle alternatívájaként az ellenállási vezér szerepére. Az amerikai titkosszolgálat ezután Herriot liberális politikust próbálta egy ellenállási központ vezetőjévé segíteni. Mindez azon bukott meg, hogy a Jean Moulin vezette francia ellenállási mozgalom a francia anyaországban egyértelműen csak de Gaulle-t fogadta el vezéreként. Még megpróbálkoztak az amerikaiak az észak-afrikai francia gyarmatokon levő Giraud tábornok vezetésével egy ellenállási központot felépíteni de Gaulle-lal szemben, de egy belső amerikai tőkés csoport-szembenállás végül is ezt meghiusította. Ugyanis az Egyesült Államokban élő francia Jean Monnet-t küldték el Észak-Afrikába helyzetfelmérésre az ottani ellenállás lehetőségeket illetően, és a Rothschild-bankházzal összefonódott körökhöz tartozó Monnet mint az amerikai elnök megbízottja de Gaulle mellé állt, és ezzel legitimálta őt a hatalmi vetélkedésben, mint az amerikai elnök támogatottját, aminek a valóságban az ellenkezője volt igaz. Mindesetre ezután már nem kerestek alternatívát az amerikaiak de Gaulle-lal szemben, ám ez az évekig tartó mellőzés hozzájárult ahhoz, hogy a háború után az amerikaiak legelkeseredettebb ellenfelévé vált de Gaulle és környezete.
A németeknél Hitler uralma alatt szintén nem volt olyan teljes elhallgattatás, mint ahogy a képet később a közvélemény előtt kialakították. Hjalmar Schlacht mellett a korábbi liberális és kereskedelmi illetve banktőke-közelibb politikusok közül túlélő maradt Carl Goerdeler, aki a Papen-kormányban gazdasági miniszter volt, és ekkor a feljövőben lévő Hitler-mozgalommal a tárgyalás utján való kiegyezést támogatta. Hitler hatalomra jutása után még 1937-ig Drezda polgármestere volt, és ennek nemzetközi kereskedelmi központ-jellegét kihasználva a 30-as években állandó utakon volt Európa-szerte, a Krupp-csoport által finanszírozva. Jó kapcsolatokat épített ki a svéd Wallenberg-ekkel, akik a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara fő európai szervezői közé tartoztak, de a belga királlyal is folytatott üzleti tárgyalásokat a belga gyarmat, Kongó kiaknázásában való esetleges együttműködés tárgyában. Járt az USA-ban is ekkor, és az egész felső hatalmi struktúra képviselőivel tárgyalt itt. Otthon kritikai írásokat tett közzé a véleménye szerint túlzottan államosított gazdaságot illetően, de lassanként visszaszorult, lemondott a polgármesteri posztjáról is tiltakozásképpen. Végül 1944-ben a Hitler ellenes merénylet kapcsán halálra ítélték és kivégezték. (Ekkor Schlacht-ot is egy időre bebörtönözték.) Az amerikaiak Goerdeler szerepét azért támogatták, mert ő nem kompromittálódott annyira a nemzeti szocialistákkal való együttműködésben mint Schlacht, és a köréhez tartozókat később a háború után bevonták a hatalom számukra megfelelő újjáépítésébe
Olaszországban sikerült az, ami a németeknél később nem, és Badoglio marsall az olasz király asszisztálásával államcsínnyel zúzta szét Mussolini hatalmi hátterét. Az amerikaiak ezért vele tárgyaltak a háború utáni helyzet kapcsán, ám a kommunisták által vezetett olasz ellenállás nem fogadta el őt a Róma felszabadítás utáni kormányalakítási tárgyalásokon, és a jobboldali szociáldemokrata Bonomi alakíthatott kormányt. Fontos szempont volt az amerikaiak és az észak-olasz tőkés csoportok képviselői számára ekkor, hogy nehogy az jugoszláv partizán hadsereg és a szovjet csapatok vonuljanak be az észak-olasz részekre, és még a német erőkkel is folytattak titkos tárgyalásokat ennek érdekében.
A háború után a nyugat-európai országok újjáépítésére kialakított Marshall-terv több célt s szolgált, és ezekre szabták a terv végrehajtása során nyújtott segélyeket. (Ennek során ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a későbbi Európai Unió strukturális támogatási pénzei esetében, vagyis egy részét az otthoni forrásokból kellett adni, és így nemcsak a megvalósított létesítményeket tudták meghatározni a terv révén az amerikaiak, hanem ezekben az államokban a hazai források elköltését is a saját képükre tudták formálni.) Tehát a legfontosabb cél az volt, hogy az addigi nemzetállami kereteken belüli termelési struktúra helyett a Henry Ford által kialakított amerikai fordizmus modelljének megfelelő nagy szériás termékek gyártására alkalmas vállalkozásokat és létesítményeket alakítsanak ki. A fordizmus lényege volt, hogy a nagyszériák révén alacsony ár és még magasabb bér is lehetségessé vált, és ennek révén radikálisan bővíteni lehetett a terméke piacát, mivel így a munkások is meg tudták venni a termékeket, szemben a korábbi európai autótermelés költségei ezt kizárták, és csak kis vevőkör a vagyonos rétegekből állt rendelkezésre piacként. A magasabb jólét és a fogyasztás pedig ellenállóbbá teszi a felforgató ideológiákkal és akciótervekkel szemben a munkásság tömegeit. Ebben a szellemben készült Truman elnök számítása ez idő tájt, amely úgy szólt, hogy ha Ázsiában és Afrikában két százalékkal lehetne növelni az életszínvonalat, akkor az amerikai, az angol és a francia ipar egész évszázadon keresztül teljes kapacitással tudna termelni a megnövekedett szükséglet kielégítésére keletkezett piacra.
Egy következő tennivaló volt az átpolitizált munkásszakszervezetek depolitizálása és gazdasági szempontú harcokra szűkítése. Erre kormányzati segítséggel az amerikai AFL szakszervezet szervezőmunkája szolgált, például a francia kommunista szakszervezeti csoportokkal szemben az antikommunista “Force ouvriere” segítésével és más leszakításokkal a többi országban is.
Egyik alprogram a Marshall-terven belül a “Technical Assistance and Productivity”-program volt, és ezen keresztül a váltott műszakokban való termelés folyamatos munkájának bevezetését, a korábbi átfogóbb munkák specializált szétbontását és egy sor más taylori munkaszervezést exportáltak a nyugat-európai országokba. Ehhez egységes piac kellett, így a “Szén- és Acélközösség” e termékek vonatkozásában ezt a közös piacot hozta létre, és ezt folytatta később a Közös Piac 1957-től átfogóbban.
Ezzel a termelési szerkezetváltozással kihúzták a talajt például a junker-ipari réteg német keretekben termelése alól, és általában a bezárkózott és ott az állam révén stabilizálódott, így ennek keretében ellenállni képes nemzeti tőkés csoportok lába alól. Vagyis a Marshall-terv nem egyszerűen újjáépítette a háború utáni nyugat-európai országokat, hanem széles piacra termelő és nagyszériás termelési egységek kiépítésének ösztönzésével (csak erre adtak pénz a terv keretében) csendben szétzúzták az addigi tőkéscsoport viszonyokat, és annak alapul fekvő termelési és tulajdonosi szerkezetet. Ez általában a helyi termelőtőkés csoportok lehanyatlásával és a kereskedelmi-banktőkés csoportok előtérbe kerülésével járt. E mellett igyekeztek a megszállt országokat abba az irányokba terelni, illetve a Marshall-terv keretein belüli pénzeket úgy adagolni, hogy azt a terveikkel szembeni állami ellenállás leépítésével kötötték össze. Például igyekeztek mindenhol leépíteni a külföldi (amerikai) beruházások állami korlátozását, beleszólását az amerikai vállalatok leányvállalatainak működésébe, és a profit hazautalásának akadályozását. E célból még azt is elfogadták, hogy a Bretton Woods-i egyezményben a dollár legyen az aranyalaphoz kötöttség bázisa, és erre beválthassák az egyezményben résztvevő államok a valutáikat. A nemzetközi kereskedelem felfuttatása oly mértékben érdeke volt az óriási termelési kapacitással rendelkező USA-nak, hogy a nyugat-európai államok belefonása a nemzetközi kereskedelembe, még ezen az áron is megérte számukra.
A háború utáni helyzetben az egyes nyugat-európai országokban az amerikaiakhoz való viszony fontosságát mutatja Konrad Adenauer sorsa is. Adeanuer felesége a Morgan/Dresdner Bank társtulajdonosának, Zinsser-nek az egyik lánya volt, és ezzel sógora volt John McCloy-nak, aki a háború után az amerikaiak főmegbízottja volt az általuk megszállt német zónában, és közvetlenül intézte a német újjárendezést. Az összefonódott amerikai-német banktőkés körök egészével szoros kapcsolata volt már a háború előtt Adenauer-nek, és e mellett a franciák felé is hagyományosan a kibékülés híve volt, és amikor felmerült 1920-ban a vörös forradalomtól való védekezés miatt (is) egy önálló Rajnai Köztársaság létrehozása a franciák által megszállt területeken, akkor a franciák Adenauer-t támogatták mint ennek jövendő államelnökét. Ezután bár otthon maradt Hitler rendszere alatt, megtartotta távolságát ettől a rendszertől. Egyik társa volt ebben az évtizedekben végig Robert Pferdemenges volt, aki szintén bankember volt a Dresdner Bank köreiben, de jó kapcsolata volt Herman Abs-szal és ennek bankájával a Deutsche Bank-kal. (Pferdemenges-t le is tartóztatták a Hitler elleni puccs kapcsán 1944 június 20. után egy időre.) A háború után a létrejövő CDU kincstárnoka és szervezője volt Adenauer-rel együtt ő is. A háború után az amerikaiak nem engedték be a létrehozott testületekbe az ő zónájukban a szociáldemokratákat, ennek vezetőjével, Schumacker-rel rossz volt az amerikaiak viszonya, és Adenauer és az általa létrehozott CDU mellett csak a liberálisokat engedték be ezekbe. (Egyedül az angol zónában engedtek be egy szocialistát egy ilyen testületbe) Különösen Ludwig Erhard volt a kedvencük, és az amerikai tömegmédiumokban és általában a nyilvánosság előtt az amerikaiak óriási publicitást csaptak neki, és ő a piaci szervezés intézményeit illetve a liberális banktőke pozícióit erősítette írásaiban már közvetlenül a háború utáni években is.
Otthon az USA-ban a hagyományosan német-irányultságú és Németországban korábban vagyonnal és leányvállalatokkal rendelkező tőkés csoportok nagy nyomást fejtettek ki, hogy - elhárítva a szovjet és francia terveket a német ipar leszerelésére és ebből a kártérítések-jóvátételek megfizetését - Németországot egy átfogóbb keretbe bevonva és itt ellenőrizve építsék újjá. A Rockefeller-csoport és mellettük a Dillon, Read-bankház csoportja járt ebben elől. Wintrop Aldrich, a Chase Bank elnöke elérte német látogatásai alatt, hogy az ő bankja legyen az amerikai partnerbankja az újonnan alapított “Bank von Deutscher Lander”-nek, mely a későbbi német központi bank elődje volt. A Chase Bank elnöke lett 1953-tól, hazatérte után McCloy is, noha ő a Morgan/Dresdner Bank-kal is kapcsolatban volt. De ugyanígy a Dillon, Read Bank is képviselőkkel volt jelen az amerikai központi állami szerveknél a német irányú szervezésben, államtitkári rangban. James Warburg pedig egy könyvet is írt 1947-ben, amelyben az újjáépítendő Európa központi részévé javasolta tenni a gazdaságilag felerősített, de katonailag lefegyverzett és ellenőrzés alatt tartott Németországot. Európa legnagyobb összefüggő és képzett munkaerőbázisa itt van a németeknél, és nem lehet nélküle erős Európát a Szovjetunióval szemben felépíteni - írta. E mellett persze a junker-ipari tőkés csoportokat meg kell fosztani a korábbi lehetőségeiktől, mert eddig mindig háborúkat vezettek a forrásaik segítségével. Alternatíva a leszerelt és önállónak meghagyott Németország lett volna, de az amerikaiak tartottak attól, hogy vagy ismét ellenségessé válik megerősödése után, vagy ami még rosszabb, a szovjetek felé eltolódik. Így James Warburgék terve fejezte ki a domináns amerikai csoportok céljait.
Jelzi Pijl, hogy a német bankemberek és szellemi emberek között Hermann Abs és Otto Schniewind azt a koncepciót képviselte, hogy a háború utáni Németországnak végül egy önálló európai befolyási szférát kell kapnia az atlanti partnerségen belül, és nem fogadta el a komprádor-féle, amerikai tőke melletti helytartói szerepet. Ez volt a Goerdeler-i stratégia része is, és az ő környezetének tagjai is eredetileg ezt képviselték. Vagyis: az amerikai tőkés behatolás után a komprádor-helytartói kiszolgálói szerepet eljátszani, ahogy Hjalmar Schlacht és csoportja tette Morgan-csoport számára az első világháború után, vagy ezzel szemben egy atlanti békés rendszerbe integrálódva, de azért egy önálló Németországnak megmaradni, és ezért kell síkra szállni - ez volt az alternatíva, és Abs-ék az utóbbit választották. (Innen datálódik az 1990-es évek végéig a Deutsche Bank “független német tőke utolsó bástyája”- szerepe!)
A franciákat nem tudták az amerikaiak integrálni az általuk tervezett atlanti tőkés termelési rendbe, és nem tudták arra sem kényszeríteni, hogy feladva hagyományos gyarmati rendszerüket, lazább és gazdasági eszközökkel megvalósított neo-kolonista függési rendszerré alakítsák át ezt. (A hollandokat Indonézia elengedésére és lazább neokolonista függéssé átalakított megtartására szankciókkal - a Marshall-terv keretében folyó összegek megvonásának kilátásba helyezésével - végül rá tudták kényszeríteni, noha először a hollandok is néhány katonai akcióval próbálták meg leverni az indonéz függetlenségi mozgalmakat, melynek vezetőjét, Sukarno-t az amerikaiak meghívták már eközben is a nemzetközi tanácskozásokra). A franciák részéről az volt a terv, hogy saját és gyarmati forrásaikra, munkaerejükre támaszkodva építik újjá országukat. “Nincs szükségünk az amerikaiak dollárjára ehhez!” - ez volt a fő jelmondat a mérvadó tőkés körökben ekkor. A tőkés csoportok közötti viszonyok mindenesetre átrendeződtek, mert a Vichy-kormányzatokkal együttműködő tőkés csoportok vagyonát és a bankokat részben államosították, így többek között a protestáns tőkés csoportok hadállásai meggyengültek a Rothschild-csoporthoz képest, amely a berendezkedő gaullesita párt támasza volt ebben az időben, ahogy korában is de Gaulle emigráns kormánya mellett álltak ki. Mindenesetre e forrásokkal kísérelték meg állami szerepvállalásra és állami tervezésre támaszkodva a franciák újjáépíteni az országot. Az amerikaiak hagyták, hogy az indokinai gyarmatokon kivérezzék magukat a franciák az 1950-es években.
Ismét felmerült az 1950-es években az Atlanti Unió megvalósításának a terve, amit Streit és Catlin dolgozott ki 1938-41-ben, és Churchill is felkarolt 1946-ban, és a szovjetek részéről a közép-kelet-európai országokban való tartós megszállásra berendezkedés után az 1940-es évek végén egy velük szembenálló katonai együttműködés terve is megformálódott. Ez utóbbit az angol Bevin vetette fel 1948-ban a szovjetek prágai puccsa után, és jött létre 1949-ben a NATO, melyhez 1955-ben a szuverenitását formálisan visszanyerő Németországot is csatlakoztatták. Az európai egységesülés folyamatát támogatta a francia tőkés családok közül a Giscard d’Estaing-család az 1950-es években, akik az indokinai gyarmatok forrásait kiaknázó tőkés csoportok közé tartoztak. Edmond Giscard d’Estaing, a később köztársasági elnökké vált Valéry apja a párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara prominense volt, a Retinger által alapított ELEC francia csoportjának elnöke és a föderális Európa nagy híve volt a Francia Európai Mozgalomban; elnöke volt 1964-66 között a Francia-Amerikai Bizottság-nak. Valery testvére, Olivier is egy sor amerikai vállalat francia leányvállalatánál volt igazgatósági tag, és az egész család erősen kötődött az amerikai tőkés csoportokhoz. Például amikor Fontaneuble-ban alapított egy kihelyezett tagozatot a Harvard Business School, ezt Olivier Giscard d’Estang vezette. Mindenesetre ők kisebbségben voltak a francia gyarmati tőkéscsaládok között, mert a többség nem fogadta el az amerikai terveket a békés neokolonista átmenetre a nyílt gyarmati státus helyett.
Jelezni kell még, hogy a Marshall-terv a szétszabdalt államokba bezárkózás helyett a széles skálájú termelést elterjesztve és a kereskedelmet liberalizálva erősítette az európai liberálisok pozícióit, igaz át is alakította őket, és korporativista liberális megoldások elfogadására ösztökélte ezeket. E mellett a kereszténydemokrata pártokban is felerősítette a liberális kereskedelmi nézetek befogadását, különösen a német CDU-ban sikerült ez Adenauer mérsékelt amerikai vonala révén
Az atlanti unió, vagy legalábbis az első lépésben az európai unió megvalósításnak végső céljára törekedve, ezt elősegítendő, az atlanti és európai közös ügyek megvitatására egy bizalmi légkört biztosító fórum létrehozására Joseph Retinger tette meg az első lépést 1952-ben, amikor Paul Rijkens-szel, az Unilever elnökével kapcsolatba lépve a rivalizáló nyugat-európai és amerikai tőkéscsoport-hátterű politikusok, üzletemberek és országonként egy-egy megbízhatóbb szociáldemokrata politikus bevonásával egy konferencia tervét dolgozta ki. Rijkens elvitte Retingert a holland Bernard herceghez, akit a londoni emigráns napokból már ismertek. Bevonták e tervbe Paul van Zeelan-t, aki ekkor belga miniszterelnök volt. Az erre vonatkozó javaslatot és az ezen való részvételre a meghívást elküldték a választási kampányát folytató Eisenhower-nek, aki kapott rajta mint jó kampánytémán, de Bernard herceg ettől elzárkózott, mivel nem akarta, hogy a terv komolyságát veszélyeztesse az egyik jelölt kampánytémájaként szerepeltetése. Így két évet vártak, míg jobb alkalom kínálkozott a választások utáni időkben, és így 1954 májusában került sor az Arnhem melletti Bilderberg Hotelben a találkozó megszervezésére. Innen kapta az ezután bizalmas körülmények között folyamatosan találkozó kör a Bilderberg Csoport nevet. De hogy ekkor az amerikai republikánus kormányzat nem tartotta fontosnak ezt a találkozót jelzi, hogy W. Bedell Smith-t, a CIA fejét és C. D. Jackson-t, Eisenhower bizalmasát, későbbi szenátort küldték el erre. Csak később, az 1960-as években kezdetétől, a demokratákkal és Kennedy elnökségével kezdődött el - pontosabban újult fel - komolyabban az amerikaiak érdeklődése egy euratlanti egység megvalósítása iránt. A teljes zártság mellett tartott összejövetelek lehetővé tették, hogy őszintén tárják elő fenntartásaikat egymással szemben a különböző európai és amerikai politikusok és tőkéscsoport-képviselők, illetve az euratlanti együttműködés további terveire megoldásokat vessenek fel és vitassanak meg. Vagyis ez a csoport nem egy “összatlanti vezérlő igazgatósággá” vált, hanem inkább az európai és a tágabb atlanti közös tevékenységet érintő alapmegoldásokat és eszmei kérdéseket megvitató fórummá.
Az első bilderbergi értekezletet követő két hónap múlva Franciaország elutasította a közös európai védelmi szövetségben való részvételt, és ez az amerikai adminisztráció számára azt mutatta, hogy nem lehet komoly ilyen állapotok mellett egy tág euratlanti együttműködésre törekedni. Ennek ellensúlyozására adták ki a bildelbergiek szervezése mellett az “Atlanti Egység Deklarációját”, de ez inkább csak szimbolikus jellegű volt. Ezután 1958-ban de Gaulle államcsínye után különösen megpecsételődött a nukleáris együttműködés sorsa, és tágabban a lehetséges európai egységesülésé is. Ennek ellenére 1959-ben rendeztek Londonban egy Atlanti Kongresszust, ám ezen nem annyira egy unió tervével foglalkoztak, mint inkább az egymás közötti lazább együttműködési formák megteremtése és a Szovjetunióval való rugalmasabb viszony kialakítása volt a fő téma. Fontos volt még, hogy a szuezi angol kaland szétrombolta a korábbi angol-amerikai közös tengely-jellegű kapcsolatokat, és az amerikaiak az angoloktól függetlenedve kezdtek foglalkozni a harmadik világ önállósuló új államaival. Az e kongresszuson kiadott új atlanti deklarációban már fel sem merült egy atlanti unió terve, hanem e helyett egy szűkebb, az amerikaiaktól függetlenebb európai egység létrejötte kapott hangot. A Streit-féle tágabb unió hívei itt alulmaradtak és csak az Egyesült Államok Atlanti Tanácsa szervét tudták létrehozni ennek maradékaként.
A de Gaulle vezette Franciaországban az első négy évben 1962-ig nem sikerült a liberálisoknak szerephez jutni, a liberális alapokon álló Radikális Párt-ban a hagyományos kereskedelmi liberalizmus helyére az amerikaiaktól származó korporatív liberalizmus előtérbe kerülése Mendes-Frances és a Servan-Schreiber csoporttal történt meg, kiszorítva Edgar Faure-t. A gaulleista párton belül a liberális tendencia Chaban Delmas és csoportja előtérbe kerülésével jelent meg némileg, aki eredetileg 1946-51 között a Radikális Párt képviselője volt még. A gaulleista alkotmány - benne az elnöki hatalom és a kormány előtérbe helyezésével és a parlament szerepének visszaszorításával - lehetővé tette, hogy a gyarmati kereskedelemben és kiaknázásban érdekelt tőkés csoportok ellenállását lefojtsák, és végrehajtsák a gyarmatok leválasztását. De máskülönben is a gaulleista politika alapja az állammonopolista irányzat volt, amely egészen 1930-as évek
John Smith: A világgazdaságot uraló Bilderberg-csoportról
Eduardo,
p, 2008-01-11 17:00
A
világban sokat emlegetett, de valójában szinte kifürkészhetetlen
társaság először 1954-ben ült össze, mikor az első, a névadó,
a holland Oosterbeekben lévő "Hotel-Bilberberg"
megnyílott. Azóta Európa és Amerika hatalmi elitjének kétezer
tagja látogatott legalább egy fordulót a 47 év alatt. A találkozó
csak egyszer, 1976-ban maradt el, mikor a kezdetek óta díszelnök
holland Bernhard herceg kissé belebonyolódott a
Lockheed-megvesztegetési botrányba.
Már maga az a tény, hogy híradás ezekről a tanácskozásokról a médiában egészen az utolsó évekig egyenlő volt a nullával, jelzi, hogy a csoport szándékai nem tisztességesek. A találkozókat mindig nagy titkosítással és jelentős biztonsági erők, rendőrség és katonaság bevetésével rendezik. A hotelt, a találkozó színhelyét már jó előre megtisztítják minden illetéktelentől, kívülálló nem léphet be. Nem tesznek nyilatkozatot, nem készül munkaterv, vagy hasonló. Ezáltal, hogy nincs hivatalos nyilatkozat, könnyebb arra hivatkozni, hogy a csoport nem hoz határozatot, nem vezet jegyzőkönyvet sem a találkozókról, s még résztvevők listája sem létezik. Robert Eringer kutatónak azonban sikerült megszereznie egy példányát a francia Barbizonban, és ugyanabban az évben (1955) szeptemberben a nyugatnémet Garmisch-ban tartott összejövetelek titkos jegyzőkönyvéről. Itt áll a jegyzőkönyv 30. oldalán: ,,Ezen konferencia résztvevői azokat a megállapodásokat, amelyek a kifejtett vélemények után egy általános konszenzus folyamán születnek, a saját befolyás-övezetükön belül továbbadhatják, természetesen a forrás érintése nélkül.”
Egy levelében ezt válaszolja Eringernek a "Bilderbergista" sir Paul Chambers: "- Semmit nem árulhatok el a Bilderberg-csoportról egy kívülállónak, aki nem tagja annak. Ez kötelességem. Nagyon sajnálom, hogy nem segíthetek Önnek, de erre abszolút nincs fölhatalmazásom, s ebben a vonatkozásban nagy hibát követnék el, ha bármit is mondanék a Bilderberg-csoportról." Továbbá arra is hivatkozik, hogy a csoport privát polgárokból áll, akik nem hivatalosan vesznek részt a találkozókon. Ez is természetesen egy szemérmetlen hazugság, amit egy példával is könnyű leleplezni:
Az 1998-as éves találkozón a skót Turnberry-ben részt vett George Robertson brit védelmi miniszter. Ekkor egy katonai helikopteren röpült a helyszínre. A kérdésre, miszerint ezt mivel tudják megindokolni, a miniszter szóvivője ezt válaszolta: "Ö egy hivatalos feladatot teljesített, mint védelmi miniszter, s ilyen esetben az utazás a nyilvános költségvetés terhére kerül kifizetésre." (Mail on Sunday, 14 juni 1998, s 15)
Ez a tény is azt bizonyítja, hogy ez a csoport valami nagyon komoly dologgal foglalkozhat, amit nem akarnak az emberiség tudtára adni.
A Bilderberg-csoport befolyását-hatalmát nem lehet másként kifejezni, csak hogy a legnagyobb a világon. A korábban említett titkos protokoll szerint 1955-ben írottakban áll, hogy a csoport "közös felelőssége", hogy a legszűkebb határidőn belül létrehozzon egy szorosan vett európai közös piacot.
Kapaszkodjanak meg olvasóim: 18 hónap múlva aláírták a Római-egyezményt, s így az EEC, az EG/EU kezdete megteremtődött. Az, hogy a Bilderberg-találkozó a szülője, bevallotta később az NSZK-beli amerikai nagykövet George McGhee, aki a Bilderberg-csoport irányító-bizottságának tagja. Az irányítóbizottság a majdnem-legbelső magja a Bilderberg-csoportnak. 39 tagja van, egy tag minden fontosabb országból, és havonta találkoznak.
1989 májusában megírta a "Spotlight" nevü amerikai elemző újság, hogy a (ugyane havi) Bilderberg-tanácskozás úgy határozott, hogy Margaret Thatcher elmozdítandó Nagy-Britannia miniszterelnöki posztjáról, mert ,, M.T. vonakodik feladni a brit szuverenitást egy európai szuperállam javára, ami 1992-ben fog képződni”.
Ez meg is történt később, mikor a hivatali periódusa közepén a saját, brit konzervatív pártja elmozdította hivatalából. Ez tipikusan szabadkőműves gondolkozásra, és módszerre vall. Később nyilatkozott így mrs. Thatcher - James P. Tucker "Spotlight-zsurnalisztának: "Megbélyegezésem a Bilderbergek által, úgy viselem, mint a becsületrendet."
Az 1991-es tanácskozáson Baden-Badenban részt vett egy amerikai kormányzó, aki ez idő tájt ismeretlen volt a hazai pályán kívül. Politikai vagy financiális értelemben sem volt számottevő. Kevesebb, mint három hónap múlva mint pártja elnökjelöltje lett, s másfél év múlva beiktatták, mint az USA elnökét. Természetesen William Jefferson Clintonra célzok. Mi az, ami közös Bill Clinton, Henry Kissinger, Mary Robinson, Gerald Ford és Tony Blair személyében? Válasz: mindnyájan Bilderbergisták voltak, jóval korábban, mielőtt elérték a hatalom ormait. Bilderberg egy kilövőrámpa a politikai karrier-rakétáknak. A karrierek természetesen a Bilderberg szerint alakulnak, pontosabban a Bilderberget irányítók akarata szerint. A NATO-főtitkári posztra beiktatni valakit - ezt is a Bilderberg-csoport intézi. A hivatal mostani birtokosa a fent említett George Robertson. Õ és elődei, Javier Solana, Willy Claes, Manfred Wörner és az utóbbi harminc évben az összes korábbi főnök Bilderbergistaként kezdte, mielőtt NATO-főnök lett. Még a dán Uffe Elleman-Jensen is, aki néhány éve egy erős várományos volt a posztra, szintén szorgalmas látogatója az összejöveteleknek.
Amit a kezdetben bemutattak és "eladtak" Európa népének, mint egy közös kereskedelmi övezetet, lépésről - lépésre majd átváltozik egy európai szuperállammá, a leendő európai központi bank pénzügyi-diktatórikus kontrollja alatt. Mikor e sorokat begépelem, 2007. december elsején, Magyarország már három éve tagja az EU-nak, és jelenleg az Európai Unió nagyjai, Nicolas Sárközy, Angela Merkel, Gyurcsány Ferenc, és a többiek erőszakkal – azaz népszavazást mellőzve – lenyomják azokat az embertelen, neoliberális intézkedéseket a tagországok polgárainak a nyakán, amelyeket első körben az EU Alkotmány néven demokratikus módon sehol nem tudtak elfogadtatni. Néhány részlet:
„... az október 19-re elkészülő módosított alkotmányos szerződés lényegesen és közvetlenül befolyásolja az Unió állampolgárainak életét, módosítja a nemzeti intézmények működését, európai szintre delegál nemzeti jogokat, ezért az Unió valamennyi népének joga, hogy közvetlenül szavazzon az új alkotmányos szerződésről, és ezt a jogát ne engedje át a parlamentnek.
... alkotmányos szerződésben sokkal szélesebb jogokat kívánnak biztosítani a tőkének, mint a munkának
... a „munkához való jog” alapelvét megváltoztatnák „a dolgozáshoz való joggá”
A tőke szabad versenyét kiterjesztenék a közszolgáltatásokra is, így piaci törvénynek rendelnék alá az egészségügyet, az oktatást, a közlekedést, a postát, a víz-, gáz-, villany-szolgáltatást.
... kihagynák az alapvető jogok chartáját
Külön jegyzőkönyvben ismernék el, hogy az alkotmányos szerződés nem kötelező Nagy-Britanniára nézve. London ugyanis ellenzi azt....
az EU nemzetek fölötti jogi személyiséget kapna, azaz a tagállamok nevében szerződéseket és nemzetközi megállapodásokat is köthetne.”
Az EU döntéshozói ezen intézkedések foganatosításával, egy centralizált, a nemzeti érdekeket semmibe vevő, és mindent a profitnak alárendelő gépezetet építenek gőzerővel.
Ezzel egyidejűleg kialakulhat két további EG/EU-höz hasonló, kereskedelmi blokk: egy jelentős az Észak-Dél-amerikai, és egy harmadik a Csendes óceán-övezetben. És ez talán nem is túl merész következtetés, mivel ezeket úgy tervezik, hogy lényegében azonos úton, a neoliberalizmus talaján haladjanak. Eleinte persze mindegyik a sajátján. Később, mint ahogyan most erőltetik a nemzetek ellen a balliberálisok az Európai Unióban, összecsapódnak egy nagy blokká. Egy világállam, kezdetben beburkolva egy sajátos álruhába: - " csak egy-egy közös szabadkereskedelmi övezet, mi semmi más nem vagyunk.. " Wolfowitz.
Ismerős a trükk? A Bilderberg-csoport és néhány hasonló titkos társaság egy összefüggő hálózatát képezik a hatalom embereinek. A hálózatok vezető személyiségei rendszerint tagjai több hasonló társaságnak is. Egy hasonló, de ifjabb testvérszervezet a Trilaterala comissionen (TC). Egy kicsit idősebb, de nagyon fontos az amerikai külügyi-politikai tanács (Council on Foreign Relations, CFR) amely a neve ellenére egy privát társaság. 1921-ben alapították, már a kezdetektől a Morgan és Rockefeller érdekkör által anyagilag támogatva és vezetve, és ez a tanács nevezi ki már nagyon régóta az Egyesült Államok külügyminiszterét. Például: Mikor John F. Kennedyt (CFR-tag) 1960-ban az USA elnökévé választották, hallgatott Nelson Rockefeller (CFR-tag) tanácsára, hogy külügyminiszterré jelölje Dean Rusk-ot (CFR-tag), akit addig még sosem látott. Rusk időlegesen szolgálati felmentést kapott mint a Rockefeller-alapítvány főnöke, hogy az ajánlatot elfogadhassa. Gazdasági miniszterré Kennedy Douglas Dillont (CFR-tag) nevezte ki. A CFR-nek van egy brit megfelelője: A nemzetközi kérdések királyi intézete (Royal Institute of International Affairs, RIIA), amit amúgy Chatham House néven is neveznek a főhadiszállás alapján Londonban. A Királyi Intézet majdnem a legrégibb a titkos társaságok hálózatában. 1920-ban alapították a nagyon exkluzív Kerekasztal nevű szabadkőműves-páholy vezetői, melynek brit ágát lord Alfred Millner, az amerikai ágát (az u. n. Inquiry Group-ot) vezette Edward Mandel House "ezredes". House "ezredes" kiadott 1912-ben egy közeljövőben játszódó regényt, Philip Dru: Administrator címmel, ami egy USA-ban bekövetkező államcsínyt követően megalakuló világkormány beiktatását írja le. A világdiktatúrát 13 ember irányította volna, s fontos szerepet kapott House szerint, miszerint kezdésnek bevezettek egy központosított bankot az USA-ban. Következő évben valóban is megalakult az USA-ban egy szövetségi központi bank (Federal Central Bank) (ami nem egy szövetségi hatóság, mint gondolná az ember, hanem privátbankok kartellje). Ennek a projektnek a legfontosabb létrehozói voltak a kulisszák mögött, House "ezredes"-en kívül a Rothschild-strómanok, Jakob Schiff és Paul Warburg, együtt Nelson Aldrich-kal, John D. Rockefeller jr. apósával, ( tehát Nelson és David Rockefeller nagyapjával).
Az összejövetelek a Királyi Intézetnél tartandók az úgynevezett Chatham House szabály szerint. Ez így hangzik: "Mikor egy ülés vagy egy hasonló zajlik a Chatham House szabályai szerint, a résztvevők szabadon használhatják a kapott információkat, anélkül hogy érintenék az előadók vagy más résztvevők identitását, vagy felfednék, hogy az információt egy ülésen az Intézetben kapták. (RIIA Annual Report 1992-93) A "Kerekasztal" szabadkőműves páholy az anyaorganizáció, a hálózat legidősebb társasága, amelyből a fiatalabb ágak kivirágoztak. Ezt a páholyt 1891. február 5-én alapították Cecil Rhodes és Alfred Milner. Lord Milner Később a brit szabadkőművesek nagymestere lett. Ezzel a közvetlen kapcsolatot a nemzetközi szabadkőműves mozgalom és a hálózat között, melybe a Bilderberg-csoport is tartozik, szerintünk feltérképezettnek tekinthetjük. Egy gyakran hallható ellenvetés a "politikailag korrekt" de szakkérdésekben járatlan emberek részéről, hogy ezek csak "konspiráció-teoriák". Ezt ezennel végérvényesen elutasíthatjuk, mivel ezek most már "konspirációs-tények". Carroll Quigley hagyott ránk Tragedy and Hope című monumentális művében egy alapos dokumentációt a Kerekasztal születéséről és későbbi elágazásairól (1964). Az amerikai Quigley a modern história professzora volt a Harvardon, a Yale-egyetemen és a Georgetown diplomata-főiskolán. A CFR tagja volt, és teljes 20 évig kutatta a "Kerekasztal" történetét, s két évig szabad bejárása volt a "Asztal" titkos archívumába is. A 60-as évek közepéig szimpatizált a Hálózat céljaival, de végül megszegte a titkosságot, amint úgy kezdte látni, hogy a Hálózat hatalma messze felülmúlja azt, amekkora szerinte egy titkos társaságé lehet (Quigley, anf. Arb., s. 950). Tehát kezdett publikálni a kérdésről. Rövidesen Quigley professzornak feltűnt, hogy a karrierje már egy nem létező valami. Könyvét visszaküldték a könyvesboltokból, s furcsa módon a nyomdai nyomólemezek is megsemmisültek. Mielőtt 77-ben meghalt, még kiadott egy borotvaéles elszámolást a "Hálózatról"; (The Anglo-American Establishment).
Aspen Intézet és Római klub: sok közös van bennük, már ami az eredetet, anyagi háttért és munkamódszert illeti. Carl Bildt, aki másképp nem szívesen "hagyna ki" egy Bilderberg-éves találkozót, 2001-ben mégis az Aspen Intézet éves közgyűlését látogatta, amit pontosan ugyanakkor tartottak Brüsszelben.
2001. május 24-től 28-ig tartotta a Bilderberg-csoport éves összejövetelét, Svédországban Stenugnsundban: 120-an gyűltek össze a csoport tagjai és a vendégeik, hogy megvitassák a titkosított kérdések hosszú sorát. A Rothschild és Rockefeller bankházak részéről mindig jelen van valaki, szintúgy a NATO főtitkára, és az az elhíresült, izraelita Paul Wolfowitz, aki a Budapesten is irodát működtető Freedom House kuratóriumi elnökségének tagja, az iraki népirtó háború egyik értelmi szerzője, akit a Világbank éléről nemrégiben távolították el. Jelen voltak még az Európai Centrál Bank vezetőségi tagjai, az EU-vezető képviselői, a Világkereskedelmi szervezet képviselői, vezető politikusok, média-főnökök és ipari fejedelmek. 1995-ben a svájci Bürgenstockban, 1996-ban, Torontóban, Az 1999-es éves ülésen, a portugál Sintra-ba, 2000-ben a Brüsszel melletti Chateau du Lac-ban gyűltek össze a titokzatos társaság tagjai.
Bizonyosra vehetjük, hogy a Bilderberg-csoport a hálózat agya. A hálózat egy hosszú távú stratégia alapján tevékenykedik, hogy célját elérve bevezessen egy világkormányt, egy világközponti bankot, és egy világhadsereget. Mindezt bizonyítja David Rockefeller - akit sok kutató a Hálózat főnökének tart - a sajtónak nyilvánított köszönete, amelyet 1991-ben, Baden-Baden-ben tett a Bilderberg találkozó résztvevői előtt:
,,Hálásak vagyunk a Washington Times-nak, a New York Times-nak, a Time Magazin-nak és más lapok igazgatóinak, akik az eddigi tanácskozásainkon részt vettek, hogy 40 éven át tiszteletben tartották a diszkrécióra tett ígéretüket. Lehetetlen lett volna számunkra világ-átformáló tervünk kidolgozása, ha ezekben az években a sajtó nyilvánosságának reflektorfényébe kerültünk volna. A világ ma már kifinomultabb és jobban elő van készítve arra, hogy a világkormányzat irányába meneteljen. Nem kétséges, hogy az intellektuális elit nemzetek fölötti szuverenitása sokkal előnyösebb, mint a nemzeti önrendelkezés eddigi gyakorlata”.
Erről a Hálózatról ír Dr. Drábik János is:
,,Hogy milyen új világrendet szeretne megvalósítani a Hálózat, azt azokból az eseményekből is láthatjuk, amelyek időben mögöttünk, és előttünk a jelenben játszódnak le. Az eddig a népszuverenitás által jellemezhető nemzetállamok mély változáson mentek keresztül. Európa két évezreden keresztül a klasszikus nemzetállamok kontinense volt. A háborúskodások ellenére minden nemzet a saját, évszázadokon keresztül formálódott szokásai, törvényei szerint élt, önigazgató volt. Ezzel szemben ma a társadalom meghatározó alapelemei egyre kevésbé a természetes, önigazgató szervezetek, hanem a totalitás uralomra törő neoliberalizmus által kitervelt, absztrakt jogi személyek és szervezetek.
Ezekből a szervezetekből keletkeznek a nagy multinacionális társaságok, a nagy bankok és biztosítók és más nemzetek feletti beruházási vállalatok.
Ezek a korporációk az állam hagyományos szerepét egyre inkább magukhoz ragadják és a lényeges döntések központjává válnak, a szuverenitás valódi hordozóivá. Ezért a társadalomtudósok évek óta csak virtuális államokról beszélnek, joggal. Éppen ezért ezek a korporációk nem demokratikus természetűek, hiszen magántulajdonban állnak. Vezetésük sem demokratikus, hanem autokratikus jellegű. A területileg világosan körülhatárolt államokkal ellentétben a korporációk vertikálisan megszervezett, funkcionális "államok". Bárhol a világon megszervezhetők és működtethetők. Ellentétben az egy bizonyos területhez, nyelvhez és kultúrához kötődő állammal, a korporációs állam rugalmas, dinamikus, állandó változásban van, fuzionál, szétválik, megszűnik, újra keletkezik. Mivel nem ellenőrzik hatalmát demokratikus intézmények, könnyen vissza lehet élni vele a társadalom nagy részének kárára. A Hálózat tervei szerint vélhetőleg ők lennének a Globális Unió valódi államai.
A hagyományos államok és e "korporációs államok" - egymást kiegészítve - valószínűleg még hosszú ideig létezni fognak egymás mellett. A nyílt be nem avatkozás kora valószínűleg Koszovóval zárult le. A Hálózat valószínűleg a jövőben is kényszeríteni fogja a gyengébb államokat a "demokratikus játékszabályok" betartására, mivel így jól álcázható a "korporációs államok" kemény pénzdiktatúrája. A hagyományos államok feladata marad az adóbehajtás, a belső és külső biztonság feletti őrködés, természetesen a társadalom költségére. A "korporációs államot" ez nem érdekli, nem az emberi életet akarja kibontakoztatni, egyetlen célja a profit. A hagyományos államok legfontosabb feladata ma már a globális szervezetek legitimációja, ezek döntéseinek regionális végrehajtása és a helyi közigazgatás.
Az új világrend tehát elitista lesz, mert a Hálózat nem bízik a nép uralmában "a népért a nép által", mint azt Lincoln akarta. A Hálózat a könnyebb utat választja: a társadalom tudatának a manipulációját a médiák által.”
Ez a törekvés burkoltan, de cionista fasizmus! Miért?
Nézzük a fasizmus lexikon szerinti értelmezését:
,,A finánctőke legreakciósabb, soviniszta, imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet erőszakos terjeszkedés, faji gyűlölet, szítása jellemez.” Larousse Enciklopédia.
1. A Bilderberg csoport a finánctőke vezetőiből áll, mint a Világbank elnök, Paul Wolfowitz.
2. A csoport által bevezetett neoliberalizmus reakciós, hiszen mindenkit a földbe döngöl, aki nem engedelmeskedik neki: lásd. az EU esetét.
3. Ez a hatalom soviniszta is, mert más népek leigázására tör: a magyarság (de ugyanígy a kurdok, csecsenek, vagy a palesztinok) XX.-ik és XXI.-ik századi irtását ölbe tett kézzel nézi, sőt az irtóikat támogatja!
4. Ez a hatalom imperialista, hiszen világuralomra tör. Ma már alig van kormány a Földön, amelyik nem a Világbank, és a Bilderberg-csoport parancsai szerint dolgozik.
5. Ez a hatalom terrort alkalmaz a vele szembeszegülőkkel: gazdasági embargó, egyéb zsarolás, katonai fenyegetés, stb. Lásd Thatcher eltávolítása, Carrol Quigley szakmai ellehetetlenítése, a chilei tüntetők bebörtönzése, vagy a legutóbbi budapesti 2006 októberében történt véres tömegveretés.
6. Ez a hatalom diktatúrát alakít ki, mert más módon nem tudná a terveit véghezvinni. Lásd Bush totálisan ellenőrzött állama, vagy Gyurcsány ,,Új Magyarországa”, ahol már verset is koboztak el, tehát aki nem akarja beszélni, vallani az ,,újbeszélt” (Orwell 1984 című regényében a totális állam nyelve, amely a gondolkozást is megszabja), az megjárja!
7. Erőszakosan terjeszkedik: erre a legjobb példa Irak ,,felszabadítása”, és ,,demokráciává alakítása”, annak népének a megkérdezése nélkül.
8. És végül a faji gyűlöletet is szítják, a következő rafinált módon: arra ösztönzik az embereket, hogy mindenkit közösítsenek ki, aki nacionalista, antiszemita, fasiszta, neonáci, stb. Ez eddig rendben is lenne, de mit gondolnak Olvasóim, ki mondja meg, hogy ki a felsoroltak tagja? Természetesen a balliberálisok, mint Wolfowitz, Almunia, Gyurcsány, Bush és társaik. Itthon a Népszava újságírói, és az MSZP-SZDSZ politikusai. Valójában a leantiszemitázott, leszarmagyarozott tiltakozók a saját nemzeti érdekeiket, és kultúrájukat védik, a mindenkit kozmopolitává kollektivizáló neoliberalistáktól.
És, hogy miért cionista ez a fasizmus?
Azért mert az élén az izraelita világuralomra törő izraeliták állnak. Ez a folyamat mára már annyira előrehaladott állapotban van, hogy az egykor független amerikai nemzet vezetése is az ő akaratuk előtt hajlong, és a Fehér házon, valamint a szenátuson keresztül az ő, cionista világuralmi törekvéseiknek lett a kiszolgáló eszköze. John J. Mearsheimer (Chicago Egyetem) és Sephen M. Walt (Harvard Egyetem) The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy című könyvében azt állítja: a Bush-kormány nemzeti érdekeit félretéve, Izrael érdekéből indította meg a háborút Irak ellen, amely kizárólag Izraelre nézve jelentett veszélyt.
Ezt a cionista fasizmust vitte filmre a jeles, nem régen elhunyt filmrendező, Aaron Russo a ,,Freedom To Fascism” című, nagy port, és széleskörű nemzeti ellenállást kiváltó dokumentum filmjében.
Ezért merte nyíltan kijelenteni a Római Klub alapítója Aurellio Peccei 1982 márciusában, Párizsban:
,,Az emberek olyanok, minta rovarok. Túlságosan szaporák: megérett az idő, hogy a nemzet koncepcióját, amely gátat jelent a világkultúra útjában, próbára tegyük.”
A ,,világkultúra” kifejezés alatt persze a világuralmat kell érteni. A ,,nemzet” ,,próbára” tevése pedig a nemzet felszámolását jelenti a neoliberális szótárban.
Ezért tudta bizonyossággal állítani Simon Peresz október 10-én Tel-Avivban, hogy:
„Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates, s azt is láthatják, hogy micsoda ereje van neki. A kormányok ezzel szemben nem képesek realizálni az erejüket, van költségvetésük, de nincs pénzük. A kormányok tehát képtelenek az eredményes működésre, de a cégeket nem kötik gúzsba a korlátozások”,
„Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek precedens nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot”, mondta Simon Peresz izraeli államelnök.
John Smith
1984
Már maga az a tény, hogy híradás ezekről a tanácskozásokról a médiában egészen az utolsó évekig egyenlő volt a nullával, jelzi, hogy a csoport szándékai nem tisztességesek. A találkozókat mindig nagy titkosítással és jelentős biztonsági erők, rendőrség és katonaság bevetésével rendezik. A hotelt, a találkozó színhelyét már jó előre megtisztítják minden illetéktelentől, kívülálló nem léphet be. Nem tesznek nyilatkozatot, nem készül munkaterv, vagy hasonló. Ezáltal, hogy nincs hivatalos nyilatkozat, könnyebb arra hivatkozni, hogy a csoport nem hoz határozatot, nem vezet jegyzőkönyvet sem a találkozókról, s még résztvevők listája sem létezik. Robert Eringer kutatónak azonban sikerült megszereznie egy példányát a francia Barbizonban, és ugyanabban az évben (1955) szeptemberben a nyugatnémet Garmisch-ban tartott összejövetelek titkos jegyzőkönyvéről. Itt áll a jegyzőkönyv 30. oldalán: ,,Ezen konferencia résztvevői azokat a megállapodásokat, amelyek a kifejtett vélemények után egy általános konszenzus folyamán születnek, a saját befolyás-övezetükön belül továbbadhatják, természetesen a forrás érintése nélkül.”
Egy levelében ezt válaszolja Eringernek a "Bilderbergista" sir Paul Chambers: "- Semmit nem árulhatok el a Bilderberg-csoportról egy kívülállónak, aki nem tagja annak. Ez kötelességem. Nagyon sajnálom, hogy nem segíthetek Önnek, de erre abszolút nincs fölhatalmazásom, s ebben a vonatkozásban nagy hibát követnék el, ha bármit is mondanék a Bilderberg-csoportról." Továbbá arra is hivatkozik, hogy a csoport privát polgárokból áll, akik nem hivatalosan vesznek részt a találkozókon. Ez is természetesen egy szemérmetlen hazugság, amit egy példával is könnyű leleplezni:
Az 1998-as éves találkozón a skót Turnberry-ben részt vett George Robertson brit védelmi miniszter. Ekkor egy katonai helikopteren röpült a helyszínre. A kérdésre, miszerint ezt mivel tudják megindokolni, a miniszter szóvivője ezt válaszolta: "Ö egy hivatalos feladatot teljesített, mint védelmi miniszter, s ilyen esetben az utazás a nyilvános költségvetés terhére kerül kifizetésre." (Mail on Sunday, 14 juni 1998, s 15)
Ez a tény is azt bizonyítja, hogy ez a csoport valami nagyon komoly dologgal foglalkozhat, amit nem akarnak az emberiség tudtára adni.
A Bilderberg-csoport befolyását-hatalmát nem lehet másként kifejezni, csak hogy a legnagyobb a világon. A korábban említett titkos protokoll szerint 1955-ben írottakban áll, hogy a csoport "közös felelőssége", hogy a legszűkebb határidőn belül létrehozzon egy szorosan vett európai közös piacot.
Kapaszkodjanak meg olvasóim: 18 hónap múlva aláírták a Római-egyezményt, s így az EEC, az EG/EU kezdete megteremtődött. Az, hogy a Bilderberg-találkozó a szülője, bevallotta később az NSZK-beli amerikai nagykövet George McGhee, aki a Bilderberg-csoport irányító-bizottságának tagja. Az irányítóbizottság a majdnem-legbelső magja a Bilderberg-csoportnak. 39 tagja van, egy tag minden fontosabb országból, és havonta találkoznak.
1989 májusában megírta a "Spotlight" nevü amerikai elemző újság, hogy a (ugyane havi) Bilderberg-tanácskozás úgy határozott, hogy Margaret Thatcher elmozdítandó Nagy-Britannia miniszterelnöki posztjáról, mert ,, M.T. vonakodik feladni a brit szuverenitást egy európai szuperállam javára, ami 1992-ben fog képződni”.
Ez meg is történt később, mikor a hivatali periódusa közepén a saját, brit konzervatív pártja elmozdította hivatalából. Ez tipikusan szabadkőműves gondolkozásra, és módszerre vall. Később nyilatkozott így mrs. Thatcher - James P. Tucker "Spotlight-zsurnalisztának: "Megbélyegezésem a Bilderbergek által, úgy viselem, mint a becsületrendet."
Az 1991-es tanácskozáson Baden-Badenban részt vett egy amerikai kormányzó, aki ez idő tájt ismeretlen volt a hazai pályán kívül. Politikai vagy financiális értelemben sem volt számottevő. Kevesebb, mint három hónap múlva mint pártja elnökjelöltje lett, s másfél év múlva beiktatták, mint az USA elnökét. Természetesen William Jefferson Clintonra célzok. Mi az, ami közös Bill Clinton, Henry Kissinger, Mary Robinson, Gerald Ford és Tony Blair személyében? Válasz: mindnyájan Bilderbergisták voltak, jóval korábban, mielőtt elérték a hatalom ormait. Bilderberg egy kilövőrámpa a politikai karrier-rakétáknak. A karrierek természetesen a Bilderberg szerint alakulnak, pontosabban a Bilderberget irányítók akarata szerint. A NATO-főtitkári posztra beiktatni valakit - ezt is a Bilderberg-csoport intézi. A hivatal mostani birtokosa a fent említett George Robertson. Õ és elődei, Javier Solana, Willy Claes, Manfred Wörner és az utóbbi harminc évben az összes korábbi főnök Bilderbergistaként kezdte, mielőtt NATO-főnök lett. Még a dán Uffe Elleman-Jensen is, aki néhány éve egy erős várományos volt a posztra, szintén szorgalmas látogatója az összejöveteleknek.
Amit a kezdetben bemutattak és "eladtak" Európa népének, mint egy közös kereskedelmi övezetet, lépésről - lépésre majd átváltozik egy európai szuperállammá, a leendő európai központi bank pénzügyi-diktatórikus kontrollja alatt. Mikor e sorokat begépelem, 2007. december elsején, Magyarország már három éve tagja az EU-nak, és jelenleg az Európai Unió nagyjai, Nicolas Sárközy, Angela Merkel, Gyurcsány Ferenc, és a többiek erőszakkal – azaz népszavazást mellőzve – lenyomják azokat az embertelen, neoliberális intézkedéseket a tagországok polgárainak a nyakán, amelyeket első körben az EU Alkotmány néven demokratikus módon sehol nem tudtak elfogadtatni. Néhány részlet:
„... az október 19-re elkészülő módosított alkotmányos szerződés lényegesen és közvetlenül befolyásolja az Unió állampolgárainak életét, módosítja a nemzeti intézmények működését, európai szintre delegál nemzeti jogokat, ezért az Unió valamennyi népének joga, hogy közvetlenül szavazzon az új alkotmányos szerződésről, és ezt a jogát ne engedje át a parlamentnek.
... alkotmányos szerződésben sokkal szélesebb jogokat kívánnak biztosítani a tőkének, mint a munkának
... a „munkához való jog” alapelvét megváltoztatnák „a dolgozáshoz való joggá”
A tőke szabad versenyét kiterjesztenék a közszolgáltatásokra is, így piaci törvénynek rendelnék alá az egészségügyet, az oktatást, a közlekedést, a postát, a víz-, gáz-, villany-szolgáltatást.
... kihagynák az alapvető jogok chartáját
Külön jegyzőkönyvben ismernék el, hogy az alkotmányos szerződés nem kötelező Nagy-Britanniára nézve. London ugyanis ellenzi azt....
az EU nemzetek fölötti jogi személyiséget kapna, azaz a tagállamok nevében szerződéseket és nemzetközi megállapodásokat is köthetne.”
Az EU döntéshozói ezen intézkedések foganatosításával, egy centralizált, a nemzeti érdekeket semmibe vevő, és mindent a profitnak alárendelő gépezetet építenek gőzerővel.
Ezzel egyidejűleg kialakulhat két további EG/EU-höz hasonló, kereskedelmi blokk: egy jelentős az Észak-Dél-amerikai, és egy harmadik a Csendes óceán-övezetben. És ez talán nem is túl merész következtetés, mivel ezeket úgy tervezik, hogy lényegében azonos úton, a neoliberalizmus talaján haladjanak. Eleinte persze mindegyik a sajátján. Később, mint ahogyan most erőltetik a nemzetek ellen a balliberálisok az Európai Unióban, összecsapódnak egy nagy blokká. Egy világállam, kezdetben beburkolva egy sajátos álruhába: - " csak egy-egy közös szabadkereskedelmi övezet, mi semmi más nem vagyunk.. " Wolfowitz.
Ismerős a trükk? A Bilderberg-csoport és néhány hasonló titkos társaság egy összefüggő hálózatát képezik a hatalom embereinek. A hálózatok vezető személyiségei rendszerint tagjai több hasonló társaságnak is. Egy hasonló, de ifjabb testvérszervezet a Trilaterala comissionen (TC). Egy kicsit idősebb, de nagyon fontos az amerikai külügyi-politikai tanács (Council on Foreign Relations, CFR) amely a neve ellenére egy privát társaság. 1921-ben alapították, már a kezdetektől a Morgan és Rockefeller érdekkör által anyagilag támogatva és vezetve, és ez a tanács nevezi ki már nagyon régóta az Egyesült Államok külügyminiszterét. Például: Mikor John F. Kennedyt (CFR-tag) 1960-ban az USA elnökévé választották, hallgatott Nelson Rockefeller (CFR-tag) tanácsára, hogy külügyminiszterré jelölje Dean Rusk-ot (CFR-tag), akit addig még sosem látott. Rusk időlegesen szolgálati felmentést kapott mint a Rockefeller-alapítvány főnöke, hogy az ajánlatot elfogadhassa. Gazdasági miniszterré Kennedy Douglas Dillont (CFR-tag) nevezte ki. A CFR-nek van egy brit megfelelője: A nemzetközi kérdések királyi intézete (Royal Institute of International Affairs, RIIA), amit amúgy Chatham House néven is neveznek a főhadiszállás alapján Londonban. A Királyi Intézet majdnem a legrégibb a titkos társaságok hálózatában. 1920-ban alapították a nagyon exkluzív Kerekasztal nevű szabadkőműves-páholy vezetői, melynek brit ágát lord Alfred Millner, az amerikai ágát (az u. n. Inquiry Group-ot) vezette Edward Mandel House "ezredes". House "ezredes" kiadott 1912-ben egy közeljövőben játszódó regényt, Philip Dru: Administrator címmel, ami egy USA-ban bekövetkező államcsínyt követően megalakuló világkormány beiktatását írja le. A világdiktatúrát 13 ember irányította volna, s fontos szerepet kapott House szerint, miszerint kezdésnek bevezettek egy központosított bankot az USA-ban. Következő évben valóban is megalakult az USA-ban egy szövetségi központi bank (Federal Central Bank) (ami nem egy szövetségi hatóság, mint gondolná az ember, hanem privátbankok kartellje). Ennek a projektnek a legfontosabb létrehozói voltak a kulisszák mögött, House "ezredes"-en kívül a Rothschild-strómanok, Jakob Schiff és Paul Warburg, együtt Nelson Aldrich-kal, John D. Rockefeller jr. apósával, ( tehát Nelson és David Rockefeller nagyapjával).
Az összejövetelek a Királyi Intézetnél tartandók az úgynevezett Chatham House szabály szerint. Ez így hangzik: "Mikor egy ülés vagy egy hasonló zajlik a Chatham House szabályai szerint, a résztvevők szabadon használhatják a kapott információkat, anélkül hogy érintenék az előadók vagy más résztvevők identitását, vagy felfednék, hogy az információt egy ülésen az Intézetben kapták. (RIIA Annual Report 1992-93) A "Kerekasztal" szabadkőműves páholy az anyaorganizáció, a hálózat legidősebb társasága, amelyből a fiatalabb ágak kivirágoztak. Ezt a páholyt 1891. február 5-én alapították Cecil Rhodes és Alfred Milner. Lord Milner Később a brit szabadkőművesek nagymestere lett. Ezzel a közvetlen kapcsolatot a nemzetközi szabadkőműves mozgalom és a hálózat között, melybe a Bilderberg-csoport is tartozik, szerintünk feltérképezettnek tekinthetjük. Egy gyakran hallható ellenvetés a "politikailag korrekt" de szakkérdésekben járatlan emberek részéről, hogy ezek csak "konspiráció-teoriák". Ezt ezennel végérvényesen elutasíthatjuk, mivel ezek most már "konspirációs-tények". Carroll Quigley hagyott ránk Tragedy and Hope című monumentális művében egy alapos dokumentációt a Kerekasztal születéséről és későbbi elágazásairól (1964). Az amerikai Quigley a modern história professzora volt a Harvardon, a Yale-egyetemen és a Georgetown diplomata-főiskolán. A CFR tagja volt, és teljes 20 évig kutatta a "Kerekasztal" történetét, s két évig szabad bejárása volt a "Asztal" titkos archívumába is. A 60-as évek közepéig szimpatizált a Hálózat céljaival, de végül megszegte a titkosságot, amint úgy kezdte látni, hogy a Hálózat hatalma messze felülmúlja azt, amekkora szerinte egy titkos társaságé lehet (Quigley, anf. Arb., s. 950). Tehát kezdett publikálni a kérdésről. Rövidesen Quigley professzornak feltűnt, hogy a karrierje már egy nem létező valami. Könyvét visszaküldték a könyvesboltokból, s furcsa módon a nyomdai nyomólemezek is megsemmisültek. Mielőtt 77-ben meghalt, még kiadott egy borotvaéles elszámolást a "Hálózatról"; (The Anglo-American Establishment).
Aspen Intézet és Római klub: sok közös van bennük, már ami az eredetet, anyagi háttért és munkamódszert illeti. Carl Bildt, aki másképp nem szívesen "hagyna ki" egy Bilderberg-éves találkozót, 2001-ben mégis az Aspen Intézet éves közgyűlését látogatta, amit pontosan ugyanakkor tartottak Brüsszelben.
2001. május 24-től 28-ig tartotta a Bilderberg-csoport éves összejövetelét, Svédországban Stenugnsundban: 120-an gyűltek össze a csoport tagjai és a vendégeik, hogy megvitassák a titkosított kérdések hosszú sorát. A Rothschild és Rockefeller bankházak részéről mindig jelen van valaki, szintúgy a NATO főtitkára, és az az elhíresült, izraelita Paul Wolfowitz, aki a Budapesten is irodát működtető Freedom House kuratóriumi elnökségének tagja, az iraki népirtó háború egyik értelmi szerzője, akit a Világbank éléről nemrégiben távolították el. Jelen voltak még az Európai Centrál Bank vezetőségi tagjai, az EU-vezető képviselői, a Világkereskedelmi szervezet képviselői, vezető politikusok, média-főnökök és ipari fejedelmek. 1995-ben a svájci Bürgenstockban, 1996-ban, Torontóban, Az 1999-es éves ülésen, a portugál Sintra-ba, 2000-ben a Brüsszel melletti Chateau du Lac-ban gyűltek össze a titokzatos társaság tagjai.
Bizonyosra vehetjük, hogy a Bilderberg-csoport a hálózat agya. A hálózat egy hosszú távú stratégia alapján tevékenykedik, hogy célját elérve bevezessen egy világkormányt, egy világközponti bankot, és egy világhadsereget. Mindezt bizonyítja David Rockefeller - akit sok kutató a Hálózat főnökének tart - a sajtónak nyilvánított köszönete, amelyet 1991-ben, Baden-Baden-ben tett a Bilderberg találkozó résztvevői előtt:
,,Hálásak vagyunk a Washington Times-nak, a New York Times-nak, a Time Magazin-nak és más lapok igazgatóinak, akik az eddigi tanácskozásainkon részt vettek, hogy 40 éven át tiszteletben tartották a diszkrécióra tett ígéretüket. Lehetetlen lett volna számunkra világ-átformáló tervünk kidolgozása, ha ezekben az években a sajtó nyilvánosságának reflektorfényébe kerültünk volna. A világ ma már kifinomultabb és jobban elő van készítve arra, hogy a világkormányzat irányába meneteljen. Nem kétséges, hogy az intellektuális elit nemzetek fölötti szuverenitása sokkal előnyösebb, mint a nemzeti önrendelkezés eddigi gyakorlata”.
Erről a Hálózatról ír Dr. Drábik János is:
,,Hogy milyen új világrendet szeretne megvalósítani a Hálózat, azt azokból az eseményekből is láthatjuk, amelyek időben mögöttünk, és előttünk a jelenben játszódnak le. Az eddig a népszuverenitás által jellemezhető nemzetállamok mély változáson mentek keresztül. Európa két évezreden keresztül a klasszikus nemzetállamok kontinense volt. A háborúskodások ellenére minden nemzet a saját, évszázadokon keresztül formálódott szokásai, törvényei szerint élt, önigazgató volt. Ezzel szemben ma a társadalom meghatározó alapelemei egyre kevésbé a természetes, önigazgató szervezetek, hanem a totalitás uralomra törő neoliberalizmus által kitervelt, absztrakt jogi személyek és szervezetek.
Ezekből a szervezetekből keletkeznek a nagy multinacionális társaságok, a nagy bankok és biztosítók és más nemzetek feletti beruházási vállalatok.
Ezek a korporációk az állam hagyományos szerepét egyre inkább magukhoz ragadják és a lényeges döntések központjává válnak, a szuverenitás valódi hordozóivá. Ezért a társadalomtudósok évek óta csak virtuális államokról beszélnek, joggal. Éppen ezért ezek a korporációk nem demokratikus természetűek, hiszen magántulajdonban állnak. Vezetésük sem demokratikus, hanem autokratikus jellegű. A területileg világosan körülhatárolt államokkal ellentétben a korporációk vertikálisan megszervezett, funkcionális "államok". Bárhol a világon megszervezhetők és működtethetők. Ellentétben az egy bizonyos területhez, nyelvhez és kultúrához kötődő állammal, a korporációs állam rugalmas, dinamikus, állandó változásban van, fuzionál, szétválik, megszűnik, újra keletkezik. Mivel nem ellenőrzik hatalmát demokratikus intézmények, könnyen vissza lehet élni vele a társadalom nagy részének kárára. A Hálózat tervei szerint vélhetőleg ők lennének a Globális Unió valódi államai.
A hagyományos államok és e "korporációs államok" - egymást kiegészítve - valószínűleg még hosszú ideig létezni fognak egymás mellett. A nyílt be nem avatkozás kora valószínűleg Koszovóval zárult le. A Hálózat valószínűleg a jövőben is kényszeríteni fogja a gyengébb államokat a "demokratikus játékszabályok" betartására, mivel így jól álcázható a "korporációs államok" kemény pénzdiktatúrája. A hagyományos államok feladata marad az adóbehajtás, a belső és külső biztonság feletti őrködés, természetesen a társadalom költségére. A "korporációs államot" ez nem érdekli, nem az emberi életet akarja kibontakoztatni, egyetlen célja a profit. A hagyományos államok legfontosabb feladata ma már a globális szervezetek legitimációja, ezek döntéseinek regionális végrehajtása és a helyi közigazgatás.
Az új világrend tehát elitista lesz, mert a Hálózat nem bízik a nép uralmában "a népért a nép által", mint azt Lincoln akarta. A Hálózat a könnyebb utat választja: a társadalom tudatának a manipulációját a médiák által.”
Ez a törekvés burkoltan, de cionista fasizmus! Miért?
Nézzük a fasizmus lexikon szerinti értelmezését:
,,A finánctőke legreakciósabb, soviniszta, imperialista elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet erőszakos terjeszkedés, faji gyűlölet, szítása jellemez.” Larousse Enciklopédia.
1. A Bilderberg csoport a finánctőke vezetőiből áll, mint a Világbank elnök, Paul Wolfowitz.
2. A csoport által bevezetett neoliberalizmus reakciós, hiszen mindenkit a földbe döngöl, aki nem engedelmeskedik neki: lásd. az EU esetét.
3. Ez a hatalom soviniszta is, mert más népek leigázására tör: a magyarság (de ugyanígy a kurdok, csecsenek, vagy a palesztinok) XX.-ik és XXI.-ik századi irtását ölbe tett kézzel nézi, sőt az irtóikat támogatja!
4. Ez a hatalom imperialista, hiszen világuralomra tör. Ma már alig van kormány a Földön, amelyik nem a Világbank, és a Bilderberg-csoport parancsai szerint dolgozik.
5. Ez a hatalom terrort alkalmaz a vele szembeszegülőkkel: gazdasági embargó, egyéb zsarolás, katonai fenyegetés, stb. Lásd Thatcher eltávolítása, Carrol Quigley szakmai ellehetetlenítése, a chilei tüntetők bebörtönzése, vagy a legutóbbi budapesti 2006 októberében történt véres tömegveretés.
6. Ez a hatalom diktatúrát alakít ki, mert más módon nem tudná a terveit véghezvinni. Lásd Bush totálisan ellenőrzött állama, vagy Gyurcsány ,,Új Magyarországa”, ahol már verset is koboztak el, tehát aki nem akarja beszélni, vallani az ,,újbeszélt” (Orwell 1984 című regényében a totális állam nyelve, amely a gondolkozást is megszabja), az megjárja!
7. Erőszakosan terjeszkedik: erre a legjobb példa Irak ,,felszabadítása”, és ,,demokráciává alakítása”, annak népének a megkérdezése nélkül.
8. És végül a faji gyűlöletet is szítják, a következő rafinált módon: arra ösztönzik az embereket, hogy mindenkit közösítsenek ki, aki nacionalista, antiszemita, fasiszta, neonáci, stb. Ez eddig rendben is lenne, de mit gondolnak Olvasóim, ki mondja meg, hogy ki a felsoroltak tagja? Természetesen a balliberálisok, mint Wolfowitz, Almunia, Gyurcsány, Bush és társaik. Itthon a Népszava újságírói, és az MSZP-SZDSZ politikusai. Valójában a leantiszemitázott, leszarmagyarozott tiltakozók a saját nemzeti érdekeiket, és kultúrájukat védik, a mindenkit kozmopolitává kollektivizáló neoliberalistáktól.
És, hogy miért cionista ez a fasizmus?
Azért mert az élén az izraelita világuralomra törő izraeliták állnak. Ez a folyamat mára már annyira előrehaladott állapotban van, hogy az egykor független amerikai nemzet vezetése is az ő akaratuk előtt hajlong, és a Fehér házon, valamint a szenátuson keresztül az ő, cionista világuralmi törekvéseiknek lett a kiszolgáló eszköze. John J. Mearsheimer (Chicago Egyetem) és Sephen M. Walt (Harvard Egyetem) The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy című könyvében azt állítja: a Bush-kormány nemzeti érdekeit félretéve, Izrael érdekéből indította meg a háborút Irak ellen, amely kizárólag Izraelre nézve jelentett veszélyt.
Ezt a cionista fasizmust vitte filmre a jeles, nem régen elhunyt filmrendező, Aaron Russo a ,,Freedom To Fascism” című, nagy port, és széleskörű nemzeti ellenállást kiváltó dokumentum filmjében.
Ezért merte nyíltan kijelenteni a Római Klub alapítója Aurellio Peccei 1982 márciusában, Párizsban:
,,Az emberek olyanok, minta rovarok. Túlságosan szaporák: megérett az idő, hogy a nemzet koncepcióját, amely gátat jelent a világkultúra útjában, próbára tegyük.”
A ,,világkultúra” kifejezés alatt persze a világuralmat kell érteni. A ,,nemzet” ,,próbára” tevése pedig a nemzet felszámolását jelenti a neoliberális szótárban.
Ezért tudta bizonyossággal állítani Simon Peresz október 10-én Tel-Avivban, hogy:
„Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates, s azt is láthatják, hogy micsoda ereje van neki. A kormányok ezzel szemben nem képesek realizálni az erejüket, van költségvetésük, de nincs pénzük. A kormányok tehát képtelenek az eredményes működésre, de a cégeket nem kötik gúzsba a korlátozások”,
„Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek precedens nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, fölvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot”, mondta Simon Peresz izraeli államelnök.
John Smith
1984
Karizmatikus vezérre várva
ördögfióka,
p, 2007-06-15 22:26
A
Római Klub megalapítója és egykori elnöke, Aurelio
Peccei,
jelentette ki, hogy csak egy karizmatikus vezér mentheti meg az
emberi civilizációt a világot fenyegető pénzügyi, gazdasági és
szociális nehézségektől. Ezen írás olvasói közül
feltételezhetően többen legyintenek minderre, mint ami nem egyéb
fantázia szüleménynél.
De
mielőtt félretolják ezeket a fejtegetéseket, mérjék fel, hogy
eddig még senki sem kutathatta a különböző titkos szervezetek,
köztük a szabadkőműves páholyok, a B'nai B'rith, a CFR, a Round
Table, és az ehhez hasonló szervezetek irattárait, valamint a FED,
a BIS és más vezető nemzetközi bank iratanyagait, hogy a
titkosszolgálatok féltve őrzött titkos dokumentumairól már ne
is szóljunk. Ha ezek a titkos irattárak kutathatók lennének,
akkor talán a fenti fejtegetéseket sem lehetne többé egyszerűen
a képzelet szüleményének minősíteni. A világ kormányzására
máris megtörtént a potenciális személyek kiválasztása, és
folyamatos kiválogatásuk is tervszerűen zajlik. Valamennyiüket az
illuminátus hálózat megfelelő bizottságai behatóan
levizsgáztatják. Az illuminátus hálózat legfelsőbb vezetői
mondják ki a végső szót, hogy kiknek kezébe kerüljenek a világ
irányításának a kulcspozíciói. Állítólag a legfőbb
pozícióra is már meg van a kiválasztott személy, aki e kérdés
kutatói szerint London közelében él, és nem túlságosan hosszú
idő múlva a világ közvéleményének is be fogják mutatni. Ennek
a legfőbb pozíciót betöltő személynek a felkészítése már
évek óta folyik. Robin de Ruiter szerint, ezt a személyt, mint a
világ kvázi megváltóját fogják prezentálni, aki az ószövetségi
David király uralkodóházából való, Jézus és Mária Magdolna
közvetlen leszármazottja, azaz vérségi vonala Jézuson keresztül
visszavezet az ókori Izrael uralkodó nemzetségéhez.
Az
illuminátusok egyik legrégibb és legtekintélyesebb titkos
szervezete a Prieuré de Sion (angolul Priory of Sion) állítja és
dokumentálja a maga számára, hogy Jézus nem halt meg a
keresztfán, hanem onnan Mária Magdaléna még élve levette és
gyógyulása után vele, mint férjével Dél-Franciaországba
menekült. Jézus és Mária Magdaléna itt családot alapított, és
ez a vérvonal Jézustól a Merovingokon és a Lotaringiai családokon
át a Habsburgokig követhető a "Fekete Nemesség" nagy
illuminátus családfájáig. 1982-ben tízévi kutatómunka után
három amerikai szerző: Michael Baigendt, Richard Leigh, és Henry
Lincoln közzétette híressé vált "Holy Blood, Holy Grail"
(Szent vér, Szent Grál) című könyvét. A szerzők a titkos, de
legalábbis féltitkos elit társaság a Prieuré de Sion ezeréves
múltját kutatták. Ebben a zárt elit társaságban a francia
történelem számos kiemelkedő személyisége vett részt és vesz
részt egészen a mai napig. A Prieuré de Sion célja az volt, hogy
visszahelyezze a Meroving dinasztiából származó utódokat
Franciaország trónjára. Ennek a dinasztiának a vérségi
leszármazási vonala azonban már több mint ezerháromszáz éve
eltűnt. Ez a cél a kutatók számára is meglepően ésszerűtlennek
tűnt. Mi az a különleges tulajdonsága a Meroving dinasztiának,
amiért érdemes ilyen nehéz feladatra vállalkozni? - tették fel a
kérdést maguknak. Miért volt érdemes ezt a célt felvállalnia
olyan kiválóságoknak, mint Leonardo da Vinci, Victor Hugo, vagy az
időben hozzánk közelebb álló André Malraux, Alphonse Juin, vagy
a kiváló katona és államférfi, Charles de Gaulle? Ők
valamennyiben a Prieuré de Sion legfőbb vezetői voltak.
A
válasz erre a kérdésre részben abból adódik, ahogyan arra már
a fentiekben utaltunk, hogy a Meroving dinasztia tagjai azt
állították magukról, hogy az ó-testamentumi Dávid király
egyenes leszármazottai. Ezt az állításukat és igényüket
érvényesnek fogadták el az őket a trónon követő dinasztia
tagjai, Európa többi uralkodói, és uralkodásuk idején a római
katolikus egyház is. A három kutatót ez a felismerés a biblia
alapos tanulmányozására kényszerítette. Ennek alapján
állították fel azt a hipotézisüket, hogy Jézus Izrael törvényes
uralkodója volt, aki megházasodott, utódokat nemzett, és ezek
fenntartották az ő származási vérvonalát, amely három és fél
évszázad után összeolvadt Franciaország akkori uralkodóházának
a vérvonalával, a Meroving dinasztiáéval.
Ezek
a kutatási eredmények fokról-fokra, hosszú évek munkája nyomán
kristályosodtak ki. A legkényesebb része ezeknek természetesen a
Jézus életét új megvilágításba helyező feltételezések. A
kutatók természetesen munkájuk során igyekeztek a Prieuré de
Sion történetének egyéb vonatkozásait is feltárni. Rájöttek,
hogy az így szerzett új ismeretek új megvilágításba helyezik a
keresztes háborúkat, valamint ezekben a háborúkban kiemelkedő
szerepet játszó templomos lovagok szerepét. A kutatók fő célja
azonban annak megértése volt, hogy mit akar ma a Prieuré de Sion
és mi volt a múltban igazi célja? Ha a Meroving dinasztia
vérvonalának a helyreállítása volt ez a cél, akkor ehhez milyen
eszközök álltak a rendelkezésükre? Olyan kiváló személyek,
mint Malraux és Juin, sem naiv idealisták nem voltak, sem vallási
fanatikusok. Ugyanezt lehet elmondani a rend olyan tagjairól,
akikkel a három amerikai kutató személyesen találkozott. Arra a
kérdésre keresték a választ, hogy milyen javaslataik,
elképzeléseik voltak céljaik elérésére? A választ a
tömeglélektan, a politikai hatalom, és a nagy pénzvagyonok
szférájában keresték. A rend tagjaiban olyan racionális
személyiségeket ismerhettek meg, akik mai világunk realitásaiban
gondolkodva magyarázták meg sok évszázados történetüket, és
jövőbeni távlataikat.
A
jelen írás is részben arra keresi a választ, hogy ma mit tesz a
Prieuré de Sion? Milyen bizonyítható nyomai vannak jelenlegi
aktivitásának, és abban, hogy részt vesz a világ sorsának az
alakításában? Kik lehetnek ennek a rendkívül zárt körnek a
tagjai? Milyen pénzforrásokra és hatalmi eszközökre
támaszkodnak? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a Meroving dinasztia
leszármazottai, és így Jézus, illetve az ótestamentumi Dávid
uralkodóház utódai? Milyen következményei lehetnek modern
világunkban az ilyen állításoknak és igényeknek?
Annyit
már kiderítettek a kutatók, hogy a Prieuré de Sion-nak van egy
úgynevezett "grand design"-ja, egy mester-terve
Franciaország és Európa, valamint a világ egészének a jövőjét
illetően. Ezen túlmenően az is figyelemreméltó, ahogyan a
Prieuré de Sion nagymestere közölte a kutatókkal, hogy
ténylegesen birtokában vannak a jeruzsálemi templom elvesztett
kincsének. Ezt visszajuttatják Izraelnek, ha eljött rá a
megfelelő idő. Hogy mikor jön el ez a "megfelelő időpont",
az függhet politikai, hatalmi, pénzügyi, és természetesen
lélektani tényezőktől.
Minthogy
a Prieuré de Sion lényegében a világ leghatalmasabb, leggazdagabb
embereit tömörítő zárt társaság, ezért tevékenységének
kutatása sok irányba vezet. Az első ilyen irány a vallásos
vonatkozások feltárása, és az ószövetségtől a napjainkig való
követése. Ebben a kutatásban kiemelkedő szerepe van a messiási
koncepciónak. A Rend gondolkodásában a messiási küldetés
különleges fontossággal bír.
Választ
kell adni arra a kérdésre is, hogy milyen gyakorlati jelentőséggel
bír mai modern világunkban a messiási küldetéstudat, a világ
megmentőjének a koncepciója. E célból elemzésre szorul a
jelenlegi nyugati társadalmak számos új jelensége, elsősorban a
pénz uralmán alapuló kamatkapitalizmus kialakulása, az
uzsoracivilizáció általánossá válása, a hagyományos értékek
megrendülése, és a válságból való kiút keresése a
spirituális értékek segítségével.
Mivel
egy működő, a világ életében kulcsszerepet játszó titkos,
illetve félig titkos zárt szervezetről van szó, ezért igen nehéz
kőkemény bizonyítékokkal alátámasztani a Prieuré de Sion-ra
vonatkozó állításokat. A valóság empirikus kutatását
szükségszerűen ki kell egészíteni megalapozott hipotézisekkel,
a lehetőségek, a valószínűségek, és a szükségszerűségek
logikus végiggondolásával. Titkos társaságok esetében nem
kutathatóak a zárt archívumok, a titkos családi irattárak, a
társaság szervezeti életére vonatkozó írásos anyagok. De, mert
nehéz valamit titkossága miatt megismerni, ez még nem jelenti,
hogy a kutatásról le kell mondani, illetve, hogy az adott titkos
társaságnak a szerepe mai világunk megismerésében mellőzhető.
(Drábik
János)
A zsidó megszállás folytatódik...Holokauszt, mint összmagyar tragédia + Ki nyeri a zsidóseggnyalási versenyt? FRISSÍTÉS
Az elmúlt napok történéseit szedtem össze egy hírbe....
A cikkek többsége a Kuruc.infóról van, de egy hír található az Alfahírról is és a Szentkoronáról is..
Ki
nyeri a zsidóseggnyalási versenyt?
Nagy
kérdés, ugyanis ahhoz, hogy bármely politikus is a posztján
maradhasson a gyarmattá süllyesztett Magyarországon, csontig be
kell nyalnia a felvásárlóknak. A verseny ezért meglehetősen
kiélezett, és az úgynevezett politikusok egymást félrelökve
igyekeznek a zsidó fenekekhez hozzáférni.
 |
Természetesen
az orális teljesítmény egy dolog, egy másik az, hogy a hazaáruló
„elit” tagjai milyen mértékben vették ki részüket hazánk
kiárusításából. Az alábbiakban - pusztán a szóbeli
alakításra koncentrálva – közzétenném véleményemet arról,
hogy áll jelenleg a roppant izgalmas verseny. Megjegyezném, hogy a
holokauszttal kapcsolatos eltúlzott siránkozás és szörnyülködés
immár nem lesz elegendő a győzelemhez. Tudják ezt jól az Orbán
Viktorhoz hasonló csavaros eszű és gyakorlott nyalakodók.
Győzelemre ebben a nagy versenyben immár csakis az számíthat,
aki mindenféle áttétel, utalás nélkül, közvetlenül
magasztalja az egekig a zsidókat. A gyarmatosítók kegyeiért
folytatott küzdelem természetesen egyáltalán nincs lezárva, és
további izgalmakat tartogat. Íme, az első hat, pontszerző
helyezett:
1.
Orbán Viktor miniszterelnök: „Azt magyarázom az embereknek,
hogy nekünk tilos a zsidókra, mint veszélyre tekintenünk, inkább
tekintsünk rájuk, mint Isten ajándékára.”
2.
Németh Sándor, a Hitgyüli „vezető lelkésze”: „A
keresztények számára alapvető cél, hogy az Izrael iránti
szeretetüket konkrét cselekedetek formájában is kifejezzék.”
3.
Fabiny Tamás evangélikus püspök: „Kereszténynek lenni és
maradni azt jelenti, hogy vállunkon hordjuk a magyar zsidósággal
'33 és '45 között történtek keresztjét, a mulasztás
átöröklött terhét”. Ugyancsak Fabiny Tamás evangélikus
püspök: „…nekem is, egyházunknak is és minden magyarnak
adóznia szükséges a zsidó kultúra előtt.”
4.
Bajnai Gordon, a lúdmillás: „A magyarországi zsidóság
szellemiségének értékei - a szabadság iránti vágy, a
haladásba vetett hit, az emberi méltóság tisztelete és a
közösség vállalása - felemelték az egész nemzetet, és az
ország történetének egyik legvirágzóbb korszakát
eredményezték. Ezek nélkül gyengébb lenne a magyar nemzet.”
5.
Káder János „magyar” államfő a Knesszetben: „A
holokauszt semmi máshoz nem fogható szenvedéstörténet, a
teremtett világ fokozhatatlan tragédiája.”
6.
Szarházy Attila MSZP-elnök: „A 100 éve született Raoul
Wallenbergre emlékezünk ma. Arra a svéd diplomatára, aki a
bevagonírozott zsidóknak is 'életmentő papírokat' osztogatott
élete kockáztatásával. Aki felmászott a vagonok tetejére, s
onnan - miközben golyózápor zúdult rá - próbálta bejuttatni a
dokumentumokat a vagonba a halálra szánt embereknek.”
Jeruzsálem
után Magyarországon is lesz siratófal
A
kormány óriási felhajtást szervez 2014-re, a holokauszt
hetvenedik évfordulójára. Többek között siratófalat építenek
Olaszliszkán.
Az
antiszemitizmus hazájában, azaz Magyarországon óriási a
készülődés a holokauszt hetvenedik évfordulójára. A
Népszabadság birtokába került dokumentumok szerint grandiózus
tervei vannak a kormánynak arra, hogy 2014-ben, a hetvenedik
évforduló alkalmából meghirdetett emlékévben méltóképp
emlékezzen a holokauszt áldozataira.
Emléknap,
emlékhely, emlékbélyeg
A
kormány a közelmúltban határozatot fogadott el „a
magyarországi holokauszt hetvenedik évfordulójához kapcsolódó
megemlékezések és programok megvalósításával összefüggő
feladatokról”. Néhány részlet már ebből is kiderül, például
az, hogy Radnóti Miklós-emléknappá nyilvánítják november 9-ét
(a költő halálának napját), a jelenleg használaton kívüli
Józsefvárosi pályaudvar épületében létrehozzák a Holokauszt
Gyermekáldozatainak Emlékhelye – Európai Oktatási Központ
nevű intézményt, emlékbélyeget bocsátanak ki.
Az
emlékév elméletileg 2014. január 27-től, a holokauszt
nemzetközi emléknapjától kezdve a következő év január 27-ig
tart, gyakorlatilag viszont tovább, hiszen a magyar-izraeli
kormányülést 2015-ben tartják.
Holokauszt,
mint összmagyar tragédia
Az
előterjesztés szerint – annak érdekében, hogy az emlékév
minél szélesebb körű hatást fejthessen ki a magyar
társadalomban - érdemes arra törekedni, hogy a holokauszt minél
inkább nemzeti, összmagyar tragédiaként jelenjen meg, és ne
kizárólag a zsidóság tragédiájaként.
A
Miniszterelnökségen készült koncepció szerint a következő
intézkedésekre számíthatunk: tudományos konferenciák,
kiállítások és kulturális rendezvények sorát szervezik majd,
az Izraeli Filharmonikusok például a Művészetek Palotájában
lépnek fel. Magyar túlélők és magyar – vagy Magyarországhoz
kötődő – Világ Igaza-kitüntetettek részvételével
világtalálkozót tartanak. Feltárják a deportálások és
munkaszolgálat során elhunytakat rejtő tömegsírokat, elsőként
a kőszegi Guba-hegyen lévőt – derül ki a Népszabadság
információiból.
Augusztus
2-án, a roma holokauszt nemzetközi emléknapján átadják a
helyreállított komáromi Csillagerődöt, az Országos Roma
Önkormányzat közreműködésével emlékművet állítanak a
cigány áldozatoknak.
Holokauszt-leckék
a közigazgatásban dolgozóknak
Ahol
lehetséges, emléktáblát avatnak az elhurcolt diákok és a
gyermekmentő tanárok emlékére. A holokauszttal kapcsolatos
ismereteket bevezetik a leendő közigazgatási szakemberek
képzésébe a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Oktatási
programok indulnak diákoknak és pedagógusoknak. Helyreállítják
a sárazsadányi Zsidó Kereskedőházat. A sátoraljaújhelyi zsidó
temetőben emlékhelyet alakítanak ki Teitelbaum Mózes csodarabbi
sírjánál, akiről azt tartja a legenda, hogy megjövendölte
Kossuth Lajos nagy államférfivá válását. 2014-ben a Rumbach
Sebestyén utcai, a kőszegi és a szabadkai zsinagógát újítják
fel, 2015-ben a debrecenit.
Feldmájer
Péter, a Mazsihisz elnöke szerint a Józsefvárosi pályaudvaron
létrehozandó új intézményre azért van szükség, mert a Páva
utcai emlékközpont mára kinőtte a rendelkezésére álló
területet: a kutatás egyre nehezebben megoldható feladat a
mostani körülmények között.
Siratófal
Olaszliszkán
A
közép-európai siratófalat a koncepcióban lévő indoklás
szerint az egykori zsidó közösség emlékére alakítják ki.
Feldmájer Péter hozzátette: a vészkorszak után elhagyatottá
vált olaszliszkai zsinagóga állaga folyamatosan romlott, majd az
építőköveket is széthordták. Csak egy fal maradt: egy
képzőművészeti alkotással kiegészítve ennek felújításával
hozzák létre a siratófalat.
Azt,
hogy maga a program mennyibe kerül még nem lehet tudni, a
kormányhatározat szerint az érintett minisztériumoknak most kell
kidolgozniuk a költségvetést.
2013-ban
tartotta meg alakuló ülését az Országházban a Magyar
Holokauszt-2014 Emlékbizottság, amelynek feladata a magyar
zsidóság deportálásának hetvenedik évfordulójáról történő
megemlékezés előkészítése.
Lázár
szerint elmaradt a bocsánatkérés
A
bizottság elnöke, Lázár János Miniszterelnökséget vezető
államtitkár köszöntő beszédében azt mondta: a kormány azért
hozta létre a testületet, mert kiemelten fontosnak tartja a
szembenézést és a bocsánatkérést, amely a kommunista diktatúra
alatt elmaradt, az elmúlt huszonkét évben pedig felemásra
sikerült.
Mint
mondta, az állam felelőssége ebben speciális, hiszen a szörnyű
tettek elkövetői között voltak magyarok, de akik elszenvedték,
mindannyian magyar honfitársak voltak.
Fiatalok
megszólítása a cél
Emlékeztetett
arra: a zsidó szervezetek kezdeményezésének hatására döntött
a testület létrehozásáról a kormány, a kabinet célja
ugyanakkor nem az, hogy kijelölje a bizottság munkáját, azt
akarja elérni, hogy civil kezdeményezések sokasága határozza
meg a 2014-es megemlékezéseket. A legfontosabb feladatnak a
fiatalok megszólítását tartja, de mint mondta, a tudomány
világát is inspirálni kívánja a kabinet a múlt feltárásában,
a zsidó szervezeteket pedig néhány vidéki, történelmi
jelentőségű zsinagóga sorsának rendezésében támogatná.
Az
emlékbizottság munkájában részt vesz többek között Balog
Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Boross Péter volt
miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság
elnöke, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke,
több zsidó szervezet vezetője mellett Feldmájer Péter, a
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz)
elnöke, valamint az Egyesült Államok, Izrael, Németország és
Ausztria budapesti nagykövete.
Navracsics
Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi
miniszter azt kérte a bizottságtól, hogy munkája során ne csak
a múltra koncentráljon, hanem arra is, hogy a múltból kiindulva
hogyan taníthatók a felnövekvő nemzedékek.
Elégedettek
a zsidók a kormánnyal
Balog
Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzeti alaptantervben
fontos szerep jut a holokauszt oktatásának, a tananyag
kidolgozásában pedig jelentős támogatást nyújtottak a zsidó
szervezetek. Jelezte, hogy ebből kiindulva a roma közösség
történetének kidolgozásában is támaszkodik a tárca a cigány
elit segítségére.
Feldmájer
Péter (Mazsihisz) köszönetet mondott a kormánynak azért, hogy
kezdeményezésükre létrehozta a bizottságot, mert, mint mondta,
a Magyarországon élő mintegy nyolcezer holokauszt-túlélő
számára fontos az együttérzés kinyilvánítása. Kirschner
Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke szerint
2014-ben minden településnek természetes módon kell múltja felé
fordulnia. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a deportálások a
mai határainkon túl is zajlottak. Szabó György, a Magyar Zsidó
Örökség Közalapítvány elnöke jelentősnek minősítette
azokat a lépéseket, amelyeket a kormány tett a zsidóság
irányába.
Mindenki
elkötelezett
Ilan
Mor izraeli nagykövet hangsúlyozta elkötelezettségét a
bizottság munkája iránt, és közölte, országa kutató intézete
is készen áll a magyar kormány munkájának segítésére. Eleni
Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok nagykövete is
elismerését fejezte ki a kormánynak és aktív részvételt ígért
a bizottság munkájában, Michael Zimmermann, Ausztria nagykövete
pedig a nemzetközi együttműködés szerepét hangsúlyozta a
holokauszt feltárásában és az emlékezésben.
Hiába
nyalt be Orbán prosztatáig, "Isten ajándékainak" ez
sem elég
Magyarország
miniszterelnöke felbosszantotta a Zsidó Világkongresszus
résztvevőit, ugyanis konkrét intézkedések helyett megpróbálta
az antiszemitizmus problémáját elbagatellizálni, miközben
Budapest utcáin szélsőjobboldaliak tüntettek - írja a Der
Spiegel online kiadásában Keno Verseck, a magyarul is jól
beszélő, magyarországi témákkal előszeretettel foglalkozó
szerző.
 |
A
Spiegel Online "Zsidó Világkongresszus: Orbán
elbagatellizálta beszédében az antiszemitizmust" című
cikkében megszólal Vadas Vera, aki egy nappal a bergen-belseni
tábor "felszabadítása" után született 1945 májusában.
Vadas Budapesten nőtt fel, és 1998-ban megalapította a Zsidó
Nyári Fesztivált. Elmondása szerint mindig nyíltan büszke volt
zsidó származására, és ezzel soha nem volt problémája
Magyaországon. Egy pár éve azonban "kellemetlen alapérzése"
van a "növekvő zsidóellenesség" miatt. "Veszélyben
nem vagyunk, de felháborító, hogy mennyire messze jutott az
ország az antiszemitizmussal kapcsolatban" - mondja.
Egy
17 százalékos szélsőjobboldali párt, egy kormánytöbbség,
melyben a cigányellenes és antiszemita törekvések szalonképesek,
egy kormányfő, aki hetente Európa-ellenes és nacionalista
beszédeket tart - ezeknek a tényeknek a tudatában a mintegy 100
ezer magyarországi zsidó többsége hasonlóan érez, mint Vadas
Vera - írja Verseck. "És ennek tudatában ülésezik jelenleg
a Zsidó Világkongresszus (WJC) Budapesten, az antiszemitizmus és
rasszizmus elleni jelzésként" - teszi hozzá.
Normál
esteben minden Zsidó Világkongresszus megnyitóján üdvözlő
beszédet mond a vendéglátó ország kormányfője. A magyar
kormányfőtől a kongresszus résztvevői ezúttal többet vártak:
egy félreérthetetlen jelet az antiszemitizmus, a
szélsőjobboldallal való összekacsintás ellen - írja a szerző,
aki megemlíti a WJC elnökének, Ronald S. Laudernek erős
kritikáját Orbánnal kapcsolatban, miszerint a magyar kormányfő
elvesztette politikai iránytűjét. A vasárnap esti ünnepélyes
megnyitó alatt Lauder békülékenyebb hangot ütött meg. "A
magyarországi zsidóknak szüksége van önre, hogy megüzenje az
egész országnak: az intolerancia nem elfogadható" - intézte
szavait Orbánhoz a WJC elnöke.
 |
Orbán
Viktor beszédét nagyon várták a résztvevők, de nem következett
be fordulat: Orbán ugyanúgy, mint sokszor máskor,
kinyilvánította, hogy az antiszemitizmus elfogadhatatlan az
országban és a kormány zéró toleranciával viseltetik a
gyűlölet ellen, ugyanakkor a szerinte igazságtalan,
Magyarországról szóló kritikákra is panaszkodott, kiemelve: más
országokkal ellentétben náluk nem támadnak meg zsinagógákat,
valamint a kormány antiszemitizmus-ellenes intézkedéssorozatot
hajtott végre, és azon van, hogy a "holokauszt borzalmai"
soha ne merüljenek feledésbe.
A
beszédet követő taps a Der Spiegel szerint visszafogott volt,
sokan csalódottak voltak. "Sokkal többet reméltem" -
mondta a németországi zsidók központi tanácsának elnöke,
Dieter Graumann a Spiegel online-nak. A Zsidó Világkongresszus
hiányolta a "konkrét, szélsőjobboldal-ellenes
intézkedésjavaslatokat". Sok magyar-zsidó megfigyelő is
csalódott, "komédiának" tartva a beszédet.
(Der
Spiegel - HVG nyomán)
"Szigorúbban
büntessék az antiszemita támadásokat, a tanterv része legyen a
vezeklés!"
A
magyarországi zsidók nagyobb biztonságban éreznék magukat, ha
szigorúbban büntetnék az antiszemita támadásokat, és ha az
iskolai tanterveknek is része lenne az "antiszemitizmus
elítélése" – mondta az izraeli kormányt képviselő
Szilvan Salom energia – és vízügyi miniszter vasárnap
Budapesten a Zsidó Világkongresszus (WJC) közgyűlésének nyitó
napján.
 Szilvan Salom (balra) jól ismeri már Orbánt |
A
miniszter leszögezte: antiszemita cselekedet az, hogy a Jobbik
egyik képviselője a zsidó származású köztisztviselők
"listázását" követelte. Szilvan Salom szerint nem
lehet kifogás az, hogy a Jobbik hatalmát a gazdasági válság
erősítette meg. "Magyarországnak garantálnia kell
állampolgárai biztonságát, beleértve a zsidókat is" –
mondta.
Méltatta
Orbán Viktor néhány
perccel korábban elhangzott szavait
az antiszemitizmussal szembeni zéró toleranciát illetően, de
hozzátette, sok még a tennivaló, és fontos lenne, ha az egész
magyar kormány kifejezné a kormányfő által megfogalmazott
álláspontot, és a gyakorlatba is átültetnék a tervezett
intézkedéseket.
Szilvan
Salom – aki 2001 és 2006, illetve 2009 és 2013 között
miniszterelnök-helyettes, valamint 2003 és 2006 között
külügyminiszter volt az izraeli kormányban – elismerően szólt
a magyar-izraeli együttműködésről a mezőgazdaság, a kultúra
és a kutatás-fejlesztés terén. Reményét fejezte ki, hogy a
szoros kapcsolatok a jövőben is fennmaradnak és tovább
virágzanak, bármennyire is szeretné a Jobbik ezt háttérbe
szorítani és megszüntetni.
Az
izraeli miniszter úgy vélte: a Jobbik egy tőről fakad az
osztrák, a francia és a görög szélsőjobboldali pártokkal.
"Mindannyian tagadják a holokausztot és pártolják az
idegengyűlöletet a saját országukban" – mondta. A
miniszter éppen emiatt kezdeményezte évekkel ezelőtt az
ENSZ-ben, hogy jelöljenek ki egy nemzetközi holokauszt-napot,
amelyet 2005 óta január 27-én tartanak.
Szilvan
Salom beszédében felkérte Orbán Viktort: támogassa Izrael azon
törekvését, hogy a Hezbollah libanoni szervezet kerüljön fel a
terrorista csoportok listájára.
A
miniszter végül kitért arra is, hogy Izraelben jelentős magyar
közösség él és sok magyar származású ember magas pozíciókat
tölt be az országban. Megemlítette Tomi Lapid néhai
újságíró-politikus, egykori miniszterelnök-helyettes fiát,
Jair Lapidot, aki az új izraeli kormányban pénzügyminiszter
lett. Az Izraelben élő "magyaroknak" "erős
érzéseik" vannak Magyarország iránt és "Izrael azt
szeretné", hogy a magyarországi zsidók is hasonlóan
érezzenek Izrael iránt – mondta Salom.
(Mazsihisz
nyomán)
Orbán: Hálát adunk Istennek a zsidó közösség megmaradása miatt
A
magyarországi zsidóság felértékelődését jelzi, hogy
Budapesten szervezik a Zsidó Világkongresszust - mondta el a
lényegre törő igazságot a Híradónak a Magyarországi Zsidó
Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója a háromnapos
rendezvény megnyitója előtt. A pufajkás zsidó Zoltai Gusztáv
úgy fogalmazott: a világban túlértékelik a magyarországi
antiszemitizmust, amelynek a csökkentésére "mindent megtesz
a kormány", a magyar parlamentben azonban vannak "nyíltan
antiszemita" kijelentések.
 Háttal a nemzetnek: Hegedűs Zsuzsa, Orbán Viktor és Lázár János a WJC megnyitóján |
A
szokásosnál is több volt a turista és a rendőr a Dohány utcai
zsinagógánál a világkongresszus előtt. Egyenruhások és
civilek is figyelik a környéket, ahová folyamatosan érkeznek a
vendégek. A belvárosban le van zárva a Duna-korzó annál a
szállodánál, amelyben a Zsidó Világkongresszus háromnapos
tanácskozását tartják. 100 országból mintegy 500 résztvevő
érkezett a rendezvényre.
A
megnyitó előtt a Mazsihisz ügyvezető igazgatója a Híradónak
azt mondta: a rendezvény a "szolidaritást fejezi ki" a
magyarországi zsidóság felé az "antiszemita
megnyilvánulások" miatt. A probléma az, hogy a parlamentben
nyílt antiszemita megjegyzések és kijelentések vannak -
nyilatkozta Zoltai Gusztáv, aki szerint tény az is, hogy
külföldről gyakran erősebbnek tűnnek ezek a jelenségek, mint
ahogy ők megélik.
Orbán
Viktor pénteken, a Jediót Ahronót című izraeli lapnak adott
nyilatkozatában visszautasította azokat az állításokat, amelyek
szerint Magyarország antiszemita ország lenne. Azt mondta: a
kormány zéró toleranciát hirdetett meg az antiszemitizmussal
szemben, és a magyar parlament olyan törvényeket hozott, amelyek
alapján az "uszítás" és a "holokauszt-tagadás"
bűncselekménynek számít.
A
kormány örül a Zsidó Világkongresszus budapesti tanácskozásának
- írta a héten Martonyi János külügyminiszter a Frankfurter
Allgemeine Zeitung vendégrovatában. A külügyminiszter úgy
fogalmazott: fontos, hogy „vezető személyiségek minden
lehetséges országból" személyesen tapasztalják meg, milyen
helyzetben van a magyarországi zsidó közösség, és
ellenőrizhetik, vajon helytállóak-e az egyes lapokban megjelenő
általánosító megállapítások. Közép-Európában a
legnagyobb, világszerte pedig a harmadik legnagyobb zsidó közösség
él Magyarországon: saját becsléseik szerint mintegy százezer
ember.
Frissítés:
Orbán szerint a zsidók az elmúlt években többször is kiálltak
a magyarok mellett
A
rendezvényen Orbán Viktor beszédet mondott, de jelen van
Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon volt miniszterelnökök, Fónagy
László fideszes, Schiffer András LMP-s, és Mesterházy Attila
szocialista politikusok, vagyis a már tényleg megszokottá vált
nagykoalíció.
Zsidók
és nem zsidók csak összefogva érhetik el, hogy soha ne térhessen
vissza a zsidóellenesség sötét korszaka - mondta Feldmájer
Péter, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének
(Mazsihisz) elnöke vasárnap a Zsidó Világkongresszus (WJC)
budapesti közgyűlésének megnyitóján.
Feldmájer
Péter beszédében emlékeztetett arra, hogy Magyarországhoz
kötődik az Izrael állam alapítását megtervező Hertzl Tivadar,
de közben a magyarok többsége a két világháború közötti
zsidótörvények pártján állt. Emlékeztetett arra, hogy Horthy
Miklós zsidók százezreinek a haláláért felelős (pont a
zsidómentő Horthyt tudta példaként felhozni? - a szerk.), de
arra is, hogy közben magyarok százai-ezrei mentették a zsidókat.
A
rendszerváltás után a zsidó közösségek megerősödtek
Magyarországon, mondta, az ország az elsők között jelölt ki
holokauszt-emléknapot, a kormány kiáll Izrael állam és a zsidó
vallási jogok mellett - szögezte le Feldmájer, de azt is mondta:
"Önök egy olyan országba érkeztek, ahol (...) idős
főrabbit támadnak meg az utcán, ahol a fasisztákat éltetik,
ahol a bíróság a gyilkosokat állítja példaképül az ifjúság
elé, lelkes antiszemitákról neveznek el tereket és utcákat, a
magyar nácik udvari költőinek műveit a nemzeti alaptanterv
részévé tették".
Az
"antiszemita csőcselék" megjelenése dacára Feldmájer
ragyogó jövőt lát, szerinte a zsidóknak és a nem zsidóknak
össze kell fogniuk, mert a magyarországi zsidó társadalmat ismét
fenyegetik "a középkorból és a holokauszt idejéből itt
maradt ordas eszmék és tettek".
Orbán
megköszönte a zsidóknak, hogy az elmúlt években "többször
kiálltak a magyarok mellett"
Orbán
Viktor kormányfő is beszédet mondott a Zsidó Világkongresszus
14. budapesti plenáris közgyűlésén. Azt mondta: a gonosz
diadalához az kell, hogy a jók tétlenek maradjanak, hát kérem
önöket, vigyék hírül, hogy a magyarok nem tétlenek. "Isten
hozta önöket Magyarországon!" - mondta a kongresszus
résztvevőinek.
Örömmel
köszöntöm Önöket Magyarország és a magyar emberek nevében
Budapesten - váltott magyarra Orbán Viktor, üdvözölve azokat
is, akik "hazajöttek", mert itt vannak a családi
gyökereik. Érezzék jól magukat és leljék kedvüket a
csodálatos fővárosunkban - mondta.
Ha
úgy érzik, hogy az antiszemitizmus miatt kellett Budapestre jönni,
jól tették, hiszen mindenkire szükség van a gyűlölet
visszaszorításához - mondta, majd olyan antiszemita támadásokra
mondott példát, amelyek Magyarországon nem szoktak történni.
A
történelem megtanított a magyarokat arra, hogy időben fel kell
ismerni az antiszemitizmust, megtörten hajtunk fejet az áldozatok
emléke előtt, és hálát adunk Istennek a magyaországi zsidó
közösség megmaradása miatt - mondta. Megtanultuk, hogy az
antiszemitizmus nem természeti csapás, hanem emberek műve. Az
antiszemitizmus Európában és Magyarországon is emelkedik,
mondta, szerinte az európai válságkezelés kudarca miatt nő a
kiábrándultság, és ez áll a dolog mögött, de világossá kell
tenni, hogy ez tűrhetetlen.
A
világot a jó és a rossz mozgatja. Amikor a jók akarata
érvényesült, akkor a magyarok és zsidók békében éltek
együtt, és az állam megvédte polgárait. Az antiszemitizmus a
keresztényeket is fenyegeti, magyarok, keresztények is követtek
el súlyos bűnöket - mondta Orbán, aki a jó keresztények által
akar jó példát nyújtani, szerinte ezt biztosítja a Fidesz
alkotmánya.
Orbán
felsorolta, hogy a parlament mit tett az antiszemitizmus ellen:
holokauszt-emléknapot, Wallanberg-emlékévet rendezett, betiltotta
a "félkatonai" szervezeteket.
A
mi nemzedékünk a szabadságharcosok nemzedéke, azért döntöttük
meg a kommunizmust, hogy mindenki szabadon élhessen, nem fogjuk
engedni, hogy bárkit ebben az országban emberi méltóságában
megsértsenek - mondta a legnagyobb "szabadságharcos".
Orbán
köszönetet mondott a magyarországi és a világ zsidóságának,
akik az elmúlt években" többször kiálltak a magyarok
mellett", példaként többek között Tom Lapidot említette,
aki a vajdasági magyarverések ellen szólalt fel.
Tudjuk,
hogy a gonosz diadalához az kell, hogy a jók tétlenek maradjanak,
hát kérem önöket, vigyék hírül, hogy a magyarok nem tétlenek,
Isten hozta önöket Magyarországon! - zárta beszédét a
miniszterelnök.
2.
frissítés: A Zsidó Világkongresszus elnökét "egy bizonyos
parlamenti párt", a Jobbik "aggasztja" leginkább
A
magyarországi zsidók azt várják Orbán Viktor kormányfőtől,
hogy tegyen határozott lépéseket, és tegye egyértelművé az
egész magyar lakosság számára, hogy "nem tűri az
intoleranciát" - mondta Ronald S. Lauder, a Zsidó
Világkongresszus (WJC) elnöke vasárnap Budapesten, a szervezet
közgyűlését megnyitó vacsora után.
A
WJC elnöke elmondta: "egy bizonyos parlamenti párt", a
Jobbik aggasztja leginkább. "Antiszemitizmusával és a romák
elleni gyűlölködésével a Jobbik besározza Magyarország jó
hírét" - fogalmazott.
Ronald
S. Lauder megköszönte Orbán Viktornak, hogy részt vesz a WJC
közgyűlésének megnyitóján, és arra kérte a magyar
kormányfőt, tegyen határozott lépéseket az intolerancia elleni
küzdelemben.
(Híradó
- HVG - MTI nyomán)
3.
frissítés: WJC-jelentés: Orbán nem beszélt eleget az
antiszemitizmusról, nem határolódott el a Jobbiktól, a "baj
valódi gyökerétől"
Hiába
vetett be Orbán minden zsidóbarát praktikát, a kiválasztottak
elégedetlenek maradtak. Alig fejezte be dagályos beszédét a
magyarországi miniszterelnök a világkongresszus nyitóünnepségén,
a WJC honlapján már meg is jelent a lesújtó jelentés -
tájékoztatta portálunkat egyik olvasónk.
"A
miniszterelnök nem konfrontálódott a baj valódi gyökerével: a
fenyegetéssel, amelyet általánosságban az antiszemiták,
konkrétan pedig a szélsőjobboldali Jobbik léte jelent.
Sajnáljuk, hogy Orbán úr az országban történt közelmúltbeli
antiszemita vagy rasszista esetek egyikéről sem beszélt, és hogy
arról sem nyugtatott meg bennünket kielégítően, hogy kormánya
és a jobboldali szélsőségesek között éles határvonalat
húzott... ...A helyzetet ezután is folyamatosan értékelni
fogjuk" - summázta az ismétlésre utasított Orbán Viktor
szóbeli érettségi vizsgájának minősítését az "örömmel
fogadott" vendég, a Világ Zsidó Kongresszusa (ez a World
Jewish Congress név jelentése - nem pedig "Zsidó
Világkongresszus", ami a még sokatmondóbban rövidíthető
"Jewish World Cogress" volna - ennyit megérdemelnek az
"antiszemantizmus" ellenségei) vezetése által kiadott
jelentés.
"Ad
sacrum progredere" - foglalhatnánk össze még rövidebben - ,
"ad coccygem non sat". Ennél már csak édes anyanyelvünk
tömörebb: "egészen a keresztcsontig"!
[A
latin mondat pontos jelentése: "Ne csak a farokcsontig, a
keresztcsontig előre!"]
Tortával
ünnepelt a felvásárlók nagykövete: 100%-os töltöttséggel
érkeznek Judapestre a Jumbo Jetek Tel-Avivból
A
Boeing 747-400-as típusával teljesíti keddi Budapest-Tel Aviv
járatát nyolc héten keresztül az izraeli El Al légitársaság,
az első Jumbo Jet délelőtt landolt a Budapest Liszt Ferenc
Nemzetközi Repülőtéren
Váradi
János, az El Al magyarországi igazgatója azt mondta, a négyszáz
férőhelyes gép kedden közel teltházzal közlekedett, és a
többi járatra is nagyon nehéz már jegyet venni, a töltöttségi
adat közel száz százalék. A járatokkal általában izraeli
turistacsoportok érkeznek Magyarországra, de magyar turisták és
üzleti utazók is igénybe veszik. A nagyobb gép beállítását a
Magyarország és Izrael közötti turizmus fellendülése indokolja
- tette hozzá.
Ilian
Mor, Izrael magyarországi nagykövete a gép landolást követően
a repülőtéren elmondta, a járaton izraeli turisták utaznak, ők
egyhetes szabadságukat töltik Budapesten. Ez is jelzi, hogy a
magyar főváros attraktív célpontja az izraeli turizmusnak. Ők
tisztelettel, és barátsággal érkeznek a magyarokhoz, és ezek a
látogatások nagy támogatást jelentenek a magyar turizmusnak és
gazdaságnak is - mondta (tehát még nekünk kellene hálásnak
lennünk - a szerk.)
Jelenleg
Izraelből több turista érkezik Magyarországra, mint ahány innen
megy oda, de a cél az, hogy ezt megfordítsák. A nagykövet
szeretné, ha minél több magyar turista érkezzen Izraelbe, mert
az ország vonzó célpont, "modern, virágzó társadalommal".
A két ország közötti kapcsolatokat erősíteni kell, mert
rendkívüli kapcsolata van Magyarországnak Izraellel az itt élő
zsidó diaszpóra miatt is - mondta.
Izraelben
magyarul is beszélő fiatalokat toboroznak különleges
magyarországi állás betöltésére
Izraelben
és a nemzetközi zsidó szervezetek által kiadott éves
összegezésekben, időszerű jelentésekben rendszeresen azzal
riogatnak, hogy Magyarországon az egyre fokozódó antiszemitizmus
miatt a zsidók már az utcára sem mernek kimenni. Most mégis azt
olvassuk, hogy az izraeli fiatalok életének élményéhez vezető
úton az első lépés itt, - a zsidógyűlölő - Magyarországon
kezdődik
Martonyi
az FAZ-ben: A kormány örül a Zsidó Világkongresszusnak, de
"sajnos antiszemiták is vannak"
A
kormány örül annak, hogy a Zsidó Világkongresszus (World Jewish
Congress - WJC) Budapesten tartja tanácskozását, mert így a
szervezet tagjai személyes tapasztalatok alapján alkothatnak
véleményt arról, hogy megalapozottak-e a Magyarországgal
kapcsolatos aggodalmak - fejtette ki Martonyi János külügyminiszter
a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) című német lapban
csütörtökön megjelent vendégkommentárjában.
Martonyi
János kiemelte: a magyarországi zsidó közösség az egyik
legnagyobb Európában, és mindig is fontos szerepe volt a
közéletben, jelenleg pedig "a zsidó vallási és kulturális
élet reneszánszát éljük, mindenekelőtt Budapesten".
Ugyanakkor "sajnos antiszemiták is vannak", köztük
olyanok, akik "az utcán hirdetik botrányos nézeteiket",
így érthető, hogy a legnagyobb nemzetközi zsidó szervezet
elnöke Magyarországgal foglalkozik.
A
külügyminiszter kiemelte: egyetlen egy antiszemita, rasszista
indíttatású cselekmény vagy megnyilvánulás is túl sok. Az
Orbán-kormány éppen ezért gondoskodott arról jogszabályi úton,
hogy "a szélsőjobb egyenruhás alakulatai ne masírozhassanak,
és ne kelthessenek félelmet akadálytalanul". Továbbá az
alaptörvény "sokat bírált" negyedik módosítása
bővíti a rasszista és antiszemita megnyilvánulások elleni jogi
fellépés lehetőségeit. Nem is véletlen, hogy a zsidó közösség
üdvözölte ezt a jogszabályt - írta Martonyi János.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése