2019. szeptember 14., szombat

A vakolók karmai közt vergődünk























A vakolók karmai közt vergődünk



A világhódítók karmai közt vergődünk

Mielőtt megint Hernádi Tibortól olvasnánk, előtte tekintsük át közvetlen történelmünket, a számok segítségével. Dr. Somogyi István 1929-ben megjelent, „A szabadkőmívesség igazi arca” című könyvéből idézek. Az adatok 1910-ből származnak. A helyesírás pedig, az idézett részekben, betűhű. (L. P.)

Szabadkőmíves tanító volt Magyarországon összesen 1450. (…) Összesen 179 egyetemi és főiskolai tanár volt szabadkőmíves. (…) 32 tanfelügyelő volt szabadkőmíves. Megdöbbentő szám ez, amely azt mutatja, hogy Nagy- magyarország összes tanfelügyelőinek csaknem fele szabadkőmíves volt. (…)
Akié a sajtó, azé a közvélemény! A sajtónak ezt a hihetetlen hatalmát a szabadkőmívesség az első perctől felismerte és a maga céljaira, a maga terjeszkedésére, hatalmának megerősödésére használta fel. Magyarországon is hű és odaadó katonának mutatkozott a sajtó a szabadkőmívesség számára. Az egész ú. n. liberális front egységesen állott mögötte, s hihetetlen kitartással és kíméletlenséggel hadakozott érdekében- az eszközöket persze sohasem válogatva, sőt különösen az erkölcstelen és hazug fegyvereket kultiválva,- ha a páholyokat megtámadva látta. Ezt a munkát 310 szabadkőmíves ujságíró végezte és végzi ma is. Ez a 310 szabadkőmíves ujságíró tehát csaknem teljesen a fővárosban garázdálkodott, s a páholyok munkája mellett, egyik legfőbb okozója volt annak, hogy a „bűnös Budapest” megszülethetett. (…)

Magyarország mintegy 13. 000 szabadkőmívese közül… Kovács Lajos statisztikája szerint 1910-ben Magyarországon 6743 ügyvéd működött, ebből 1273 volt szabadkőmíves, tehát az összes ügyvédeknek csaknem 20 százaléka.
Az orvosok létszáma ugyancsak a Kovács-féle statisztika szerint 1910-ben 5565-öt tett, melyhez 1285 állatorvos és 1949 gyógyszerész járult. Összesen tehát 8799 orvos, állatorvos, gyógyszerész volt 1910-ben Nagymagyarországon. Ezek közül pedig szabadkőmíves volt 1336, vagyis alig több, mint 15 százalék. (…)

…szabadkőmíves volt összesen 387 bíró Nagy- Magyarországon. (…) Meg kell még jegyeznünk, hogy egyes bírák nemcsak egyszerű tagok voltak, hanem- a közjegyzők egy részével együtt- vezető szerepet vittek a magyarországi szabadkőmívesség életében, hogy a felsőbíróságok tagjai képezték a külön szabadkőmíves legfőbb bíróságot, s hogy a Magyar királyi Kúria egyik tanácselnöke volt a magyarországi szabadkőmívesség legfőbb feje, a Szimbolikus Nagypáholy nagymestere, aki ezen tisztsége mellett éveken keresztül volt aktív bíró s ítélkezett igen súlyos és kényes büntető ügyekben. (…)
A szabadkőmívességnek azon sajátsága, hogy tagjai közt a legtöbb zsidó, hogy a páholytisztségek és kényes megbízások legnagyobbrészt ezeknek jutnak, hogy a szabadkőmívesség céljai között ex professo világuralmi célok is szerepelnek, a magyar szabadkőmívességben is teljes mértékben megvolt.

…a szabadkőmívesség zsidó része annyira semmibe nem veszi a keresztény tagokat, annyira lecsökkent szellemi és lelki képességűeknek tartja őket, hogy meg sem kisérli elkendőzni, vagy enyhíteni azt a lelkiséget és azt a törekvést, amely valósággal ordítja a világnak, hogy a szabadkőmívességnek a forradalmak megrendezése mellett a keresztény erkölcs és a keresztény vallások megsemmisítése képezi legfőbb célját.”


Azért összegezzük a bevezetőt, mielőtt tovább lépnénk. Kikre is volt, van szüksége a szabadkőműveseknek? Tanítókra, tanárokra, igazgatókra, gyártulajdonosokra, ügyvédekre, bírókra, újságírókra, orvosokra, s a kiegyezés után, nagy számban köztisztviselőkre: „A kiegyezés óta a miniszteri állásokban is megfordult 10 szabadkőműves és 12 államtitkár. A miniszteri tanácsosok száma kereken 40 volt, a kisebb miniszteriális tisztviselők… 38 szabadkőmívest foglaltak magukban. 1600 köztisztviselő volt szabadkőmíves.
Ehhez a számhoz hozzáadva az előbbi fejezetekben tárgyalt 4500 szabadkőmíves tanítót, igazgatót, 390 bírót, 179 egyetemi tanerőt, végeredményben az összes szabadkőmíves köztisztviselők száma 3619-et tett ki.”

S akikre szükségük volt, mind rangrejtve állt közibük. Látszólag a hazáért, titkosan pedig a haza ellen tevékenykedtek. Bár a múlt idő használata most, azt gondolom, teljességgel helytelen.

És akkor következzék a 20. század. Magyarország, a világ, a szabadkőművesek, és a hatalom megragadása, ahogy Hernádi Tibor könyvében olvashatjuk.

„Miután Roosevelt meghirdette, hogy ellenfeleitől csak feltétel nélküli kapitulációt fogad el, s ehhez a szabadkőműves angol és szovjet kormány is örömmel csatlakozott, Németország és Magyarország kénytelen a háborút végelgyengüléséig folytatni. Az 1945 májusi német kapituláció után a német munkatáborokból mintegy 450.000, a tífuszjárványt túlélő zsidó tért vissza, részben korábbi lakhelyére, részben pedig a győztes államokba - már akit be is fogadtak. Egy részük pedig a világháborún szerencsésen kívül rekedt országokba. A legyőzött államokban élő és visszatért zsidóság, a láthatatlan szabadkőműves hatalom utasításainak megfelelően, a szovjet csapatok segítségével rövid választási komédiasorozat után magához ragadta az adott országok feletti totális hatalmat. Azonnal működésbe hozták a már előre megszervezett erőszakszerveiket, Magyarországon az Államvédelmi Hatóságnak keresztelt, teljes egészében a zsidók által irányított szadista terrorintézményt.
Nem történt ez másképp sem Lengyelországban, sem pedig Kelet-Németországban, Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy akár Jugoszláviában.
Bár ez utóbbiban ment a szovjet haderő biztosítása nélkül is, de a szabadkőművesség itt is nagy töménységben megtalálható volt. Hogy mást ne mondjunk, szabadkőműves volt állítólag maga Tito is. Nem is lehetett más, hisz e nélkül hosszú uralma és a Sztálinéval vetekedő személyi kultusza bizony ki nem alakult volna. Mivel azonban Tito nem volt zsidó, számos nagyhatalmú zsidó szabadkőművest rendeltek mellé. (Mose Pijade, állítólag Rankovics és Kardelj.)

Erre különösképp nagy szükség mutatkozott, mert Jugoszláviának különös szerepet szánt a láthatatlan világhatalom. Ez az ország lesz, a nem kommunista világ szemében a kommunista etalon, amely azt hivatott többek között igazolni, hogy a kelet-európai, úgynevezett népi demokráciák nem a szovjet fegyverek nyomására választották a szovjet-szocialista utat, hanem saját akaratukból. Hisz lám, Jugoszlávia másképp döntött és ezt meg is tehette.
Titora kiosztják a szocialista Júdás szerepét, amelynek kiváló alakítása több Oscar-díjat is megérdemelt volna. Ő lesz a látványos, a Szovjetunió és Amerika legfelsőbb vezetésében sohasem létezett hidegháború kommunista fenegyereke. Az ő világszínpadi alakítása lesz többek között a lázas fegyverkezés egyik nagyon fontos okozója, a szabadkőműves plutokrácia nagy örömére, sokkal inkább busás hasznára, Kelet-Európa lakosságának pedig nagy nyomorára. (Tito, Joszip Broz néven, horvát-szlovén szülők gyermekeként született, 1892. május hetedikén, Kumrovecben. A Tito nevet a kommunista mozgalomban vette fel, ahol- állítólag- a következőképpen adta ki parancsait. Rámutatott a parancsteljesítőre, mondván, hogy „ti”, azaz „te”. Aztán megmutatta a feladatot, „to”, ami azt jelentette, „az”. A két szóból lett aztán a ragadvány név: Tito. A Tito név egyébként ritka horvát névként is ismert, amelynek az olasz Titusz a megfelelője.
Három felesége volt, közülük a második- akitől egy gyermeke született-, a szlovéniai zsidó Herta Haas. Tito 1953. január 14-én lett az egységes Jugoszlávia első elnöke. 1980. május 4-én, Ljubjanában halt meg. L. P.)

A modern közgazdaságtan szabályai szerint, egy ilyen hasznos országot és annak vezetőjét értelemszerűen meg kell fizetni. Titonak nem is lehetett oka panaszra, legalábbis amíg tartott a fegyverkezés és a vezető nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok gazdasági konjunktúrája.

Egyelőre nem akarunk mindenáron összefüggéseket ráerőltetni az események alakulására, de tény, hogy ez a konjunktúra együtt hanyatlott Tito gyorsan romló egészségével. Tito magas kora ugyan ellentmond ennek, de Reza Pahlavi, Erick Honecker, akár saját házunk táján is akad ilyen példa; Kádár János halála. Talán még Grósz Károlyé is! Amely egyidejűleg következett be rendszerük kimúlásával, mégis agyunkban motoszkál.
Egyelőre azonban még ömlik a pénz Jugoszláviába. A vissza nem térítendő segélyek és kölcsönök szinte megszámlálhatatlan tömege. Az amerikai bankok esetében ez természetszerű kötelesség. Megmosolyogjuk viszont, amikor az angol és francia kormányok is beszállnak a nemes lelkű adományozók közé, hiszen közvetett módon ez a második világháború utáni konstrukció segíti majd a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat ahhoz, hogy megszabadítsa őket gazdaságuk fontos erőforrásaitól, a gyarmatoktól.

A legyőzött Nyugat-Németország kábulata pedig, amelyben márka-milliárdokat, szinte extázisba esve szórja a jugoszláv serpenyőbe - több mint szánalmas. Jugoszlávia pedig, európai pénzen vásárolt amerikai fegyverekkel felszerelt legerősebb, „el nem kötelezett" haderejét hozza létre, az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagy örömére. A jugoszláv hadsereg valóban nagyon komoly katonai erőt képvisel, annál is inkább, mert tisztikarát csaknem teljes egészében szerbek adják. Amint látni fogjuk, az 1999-es koszovói háború során még az Egyesült Államok által vezetett NATO sem merészel vele szárazföldi hadműveletekbe bocsátkozni. Ennek ugyan más okai is vannak, a NATO mégis ezt sugallja. Mindezek ismeretében alig tudjuk magyarázatát adni, hogy rövid, de a szláv alkattól megszokott fanatizmussal vívott háború után, sorra szakadnak ki Szlovénia, Horvátország és Bosznia…

A kilencvenes évek jugoszláv válságáról érdemes, néhány mondat erejéig, külön is foglalkozni. Az már a kezdetén is felismerhető volt, hogy az első és második világháborúkhoz hasonlóan, ügyes diplomáciai keveréssel, itt tervezték a harmadik világháború elindítását is, hisz erre Szerbia, később Jugoszlávia néven, kiválóan alkalmas volt. Ennek pedig fontos előfeltétele, hogy Jugoszlávia szabadkőműves vezető irányítása alá kerüljön, mivel ez a folyamat Tito halálával megszűnni látszott. Erre a célra a szerb származású amerikai milliomost, Milán Pánic-ot szemelik ki. Szabadkőműves mesterkedés nyomán, „jugoszláv kezdeményezésre", meglehetős gyorsasággal Jugoszlávia miniszterelnöki székében találjuk. A többségben lévő nem szabadkőműves szerb vezetők azonban felismerik a különös attrakció célját.

Ügyes parlamenti húzással visszaállítják az elnöki főhatalmat, amelynek elnyerését közvetlen választásokhoz kötötték. Mivel a jugoszláv sajtó jelentős része kívül esik a helyi zsidóság befolyásától, már a választási kampány előtt szerb érdekű sajtó polémia kezdődik Milán Pánic ellen. Az elnökválasztáson Milosevic és Pánic indulnak. A belső és külső zsidó sajtó nem volt képes elkápráztatni a szerb népet, sem Pánic millióival, sem a ravasz módon sejtetett amerikai „bőségszaruval".

A szerb nép nem veszítette el irigylésre méltó nemzeti tartását. Elnökéül választotta Szlobodán Milosevic-et. Drága árat fizetett érte! Teljes súlyával zúdult rá a láthatatlan hatalom dühe, amely még az addig szentnek tartott trianoni tákolmányt is szétzúzta. Sorra szakadnak le: Horvátország, Szlovénia, Bosznia és csak idő kérdése volt Koszovó.

A magyar szabadkőműves kormányok együgyűsége viszont nem ismeri fel, vagy nem engedik számára felismerni ezt a - talán soha meg nem ismétlődő kitűnő alkalmat, az elrabolt magyar Délvidék diplomáciai úton való visszaszerezhetőségére.

Mivel a jugoszláviai keverés fő célja; Németország háborúba ugratása nem sikerült, kizárólag Milosevic megleckéztetésére, az Egyesült Államok maga indít fegyveres agressziót. (Az Orbán kormány ideje alatt, Magyarországról, Taszárról indultak az amerikai gépek, a Délvidék, tehát a magyarok bombázására. L. P.) Még az ENSZ megdolgozásával sem fárasztja magát, pedig ez az engedelmes szavazógép eddig még sohasem mondott ellent akaratának. Megelégedett a NATO fejbólintásával, s annak égisze alatt indította el szégyenletes támadását Jugoszlávia ellen. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy nagy kárt okozzon. Bombázásait kizárólag a jugoszláv nép megfélemlítésére és a NATO pénztárcájának megfejésére, nem különben hadserege elavult rakétáinak különös értékesítésére tervezte.

Ennek teljesülése után sajtó- és röpiratháborúval igyekszik kikényszeríteni Milosevic lemondását vagy leváltását. A Dunába bombázott hidakkal sikerült gátat emelni az európai országok áruszállításai elé. Nagyobb kárt okozva szövetségeseinek, mint magának az ellenségnek.

Figyelemre méltó, hogy a jugoszláviai bombázások csaknem teljes ideje alatt Milan Pánic Budapesten tartózkodott. (A tiszavasvári Alkaloida az ő tulajdona. Ez az a gyár, ahol évekkel ezelőtt a szintetikus kábítószer gyártási botrány kirobbant. Ami aztán gyanú maradt csupán. Aztán csend lett, mélységes csend.) Nem is titkolva a magyar sajtó előtt, hogy szükség esetén azonnal hajlandó Belgrádba utazni és átvenni Jugoszlávia vezetését. Mindez meggyőzően igazolja a láthatatlan szabadkőműves hatalom változatlan jugoszláviai célját. Pánic hosszú és különös budapesti vendégeskedését aligha lehet magyarországi gazdasági érdekeltségeivel magyarázni.
Mindenesetre nem ígérkezik egyszerű dolognak a már a háború beindítása előtt, sőt annak fejében a Szovjetuniónak felelőtlenül odaígért kelet-európai, úgynevezett "ütközőállamok" békés status quo-jának hosszú távú biztosítása. A szabadkőműves tervezők jól tudták, hogy a porrá zúzott államok, vesztes háborújuk ürügyén mesterségesen szított pszichózisa, néhány békeév elmúltával lecsillapodik majd. A világháború valódi okainak feltárása, s vele együtt a valódi felelősök felkutatása és megnevezése elkerülhetetlen lesz. Azaz, hogy csak lenne, ha e pszichózis kifulladását lehetővé tennék. Hogy ez be ne következzék, hidegháborús szereposztásban ámítják majd az egész világot.

A második világháború történetírásának kereteit maga a szabadkőműves hatalom láthatatlan organizációja szabja meg. Néhány angol és amerikai szabadkőműves és általuk jól megfizetett „történetíró" gyorsan közread néhány hamis vágányra terelt, világháború történetét leíró könyvecskét, majd időnként csepegtetnek hozzá néhány, „még publikálatlan" hazugságot, és ezzel lassan megkövesedik az a vizsgálhatósági határ, amely mentén a további világháború történetet ragozni lehet. Egyes részleteit, amelyek ebbe a történeti keretbe nem férnek bele, még kérdezni sem lehet, különben a fasiszta bélyeget többé le nem mossák a kíváncsiskodóról. Ilyen tabu például a háború után, hatalmi szóval kialakított Szovjetunió ütközőállamainak szocialista alávetése, továbbá a szovjet és angol-amerikai, valamint a francia szégyenletes megszállás határideje. Ezekre vonatkozóan csak a teheráni, jaltai és potsdami propaganda nyilatkozatok, az ott állítólag elhangzott, a mesék világába sorolható „viták" jegyzőkönyveivel szórakoztatták az érdeklődő olvasókat. Hogy ténylegesen mennyi időre határozták ezt meg, a mai napig sem hozták nyilvánosságra, pedig volt ilyen meghatározás, kellett lennie. Ma már a bekövetkezett eseményekből ez megállapítható.

Ezt az időszakot ötven évben szabták meg. Ha visszatekintünk a több könyvtárnyi hazugságözönre, amellyel a szabadkőműves zsidóság és jól fizetett szekértolói szédítették az egész világ népeit, erre csupán egyetlen homályos, de 1990 előtt megfelelő módon nem értelmezhető elszólást találunk. Ez pedig Churchilltől származik. Egy alkalommal megkérdezi Sztálintól, hogy véleménye szerint mennyi időre lesz szüksége Németországnak, a második világháború elvesztése után egy új háborúra való felkészüléshez. Sztálin 15-20 évet említett. Erre Churchill szabadjára engedte fantáziáját, hogy mi mindentől kell majd eltiltani Németországot, hogy a világ legalább ötven évig békében élhessen.
Churchill ekkor még nem sejthette, hogy a háború utáni gazdasági konjunktúra, amelyet a „győztes" angol birodalom tudott kihasználni a legkevésbé, meg sem közelíti majd az ötven évet. Már a félidőnél kifullad. Tengerentúli szabadkőműves barátai pedig, titkos miséken, egy új Hitler eljöveteléért imádkoznak. Bármilyen paradox, a gazdaság akut válságát csak egy új nagy világháború tudná leküzdeni. A láthatatlan hatalom tervezőinek minden eddigi erőfeszítései - szerencsére - mindeddig eredménytelenek maradtak. Nem sikerült a két - immár konkurenssé vált - ország, Németország és Japán támadó háborúját kiprovokálni.

A már egy évtizede tartó jugoszláv belháború levét eddig is csak a szerbek itták meg. Hiába próbálták válogatott provokációikkal Németországot belekeverni, hogy aztán magára hagyják, ez szerencsére eddig nem járt sikerrel.

A háborús konc elosztásának szentesítése az 1945. július 17-én kezdődő potsdami konferencián történik. Azonnali realizálására azonban csak a Szovjetuniónak volt meg a lehetősége, hiszen csapatai minden befolyása alá adott területen, megszállóként jelen voltak. Az Egyesült Államok háborús nyeresége, a gyarmatok újrafelosztása hosszabb időt vesz igénybe. Ezt a célt szolgálja majd a „hidegháború" szélhámossága.
A gyarmatok különös felszabadítása egyértelműen igazolja, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya között a valóságos hidegháború sohasem létezett. A két győztes nagyhatalom háború utáni viszonyát mindvégig a szövetségesi együttműködés jellemezte és jellemzi mind a mai napig.

Az ötven évesre tervezett békés status quo Sztálin halálával megingani látszott. Alig hunyta le szemét a világtörténelem legnagyobb szabadkőműves hóhéra, Kelet- Berlinben és más kelet-német városokban felkelés - szocialista szóhasználattal -, ellenforradalmi lázadás tört ki, amelyet a szovjet tankok gyorsan elfojtottak.
A potsdami győztesek konferenciája után, a Szovjetuniónak most már „törvényesen" is odaítélt vazallus államokban egységes elvek alapján megindult a totális kommunista hatalom megszerzésére irányuló „demokratikus" komédia. Az Egyesült Államok, és Anglia álszent módon azt ajánlotta Sztálinnak, hogy a már Moszkvában kinevezett „miniszterek", törvényesnek látszó szabad választások útján kerítsék hatalmukba a fizetségül adott országokat. A szovjet megszálló csapatok nyomában, Moszkvában kitartott szabadkőműves zsidók légiója lepte el ezeket a jobb sorsra érdemes országokat. Magukat kommunista pártokká szervezve, az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra mindig hajlamos kétes egzisztenciáival, a népbolondítás minden formáját bevetve, megkezdték a helyi lakosság megdolgozását.

Magyarországon az újdonsült Rákosi Mátyás és zsidó társai által fémjelzett kommunista pártnak semmiféle bázisa sem volt. A magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára, annak minden borzalmaira. Még maga előtt látta, a Szamuelly Tibor vezette Lenin-fiúk „látogatása" során az út menti fákra akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát, amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot vezető moszkvai „emigránsok" kivétel nélkül zsidók.
Minden kommunista mesterkedés ellenére az 1945. november 4-én megtartott parlamenti választásokon a kommunista párt színeiben, a 409 fős parlamenti helyből csupán 70 képviselőt választottak. Ezzel szemben, a Független Kisgazda Párt 245 képviselőt kapott. A nemzeti erők ilyen nagyarányú győzelme, a világháború befejezése után tartott első parlamenti választásokon egyetlen későbbi „szocialista" országban sem volt tapasztalható. Ezzel a választási győzelemmel a kisgazda párt könnyen és jól kormányozhatott volna, egy független, szovjet csapatoktól mentes Magyarországon. A Rákosi vezette szabadkőműves zsidó csapat által szinte minden héten szervezett műbotrányok, amelyet a Szovjetunió által uralt Szövetséges Ellenőrző Bizottság még fel is nagyít, lehetetlenné teszik a magyar érdekek védelmét, a nemzet kiegyensúlyozott kormányzását.

Az 1947-es év baljós eseményekkel veszi kezdetét. Rajk László, kommunista belügyminiszter, hivatalos közleményében a köztársaság elleni összeesküvésről tesz bejelentést. A főszereplők természetesen a Független Kisgazda Párt miniszterei és országgyűlési képviselői. Sőt, május 28-án Szviridov, szovjet altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jegyzéket nyújt át a magyar kormánynak, amely a köztársaság elleni összeesküvés ügyében terhelő adatokat tartalmaz Kovács Béla, a Független Kisgazda Párt főtitkára, és Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökre vonatkozóan. A hír hallatán a magyarság vezetői és a politika iránt érdeklődéssel bíró polgárok rémülten néztek egymásra. Amit hallottak az bizony történelmi kuriózum. Eddig még sehol a világon nem fordult elő, hogy az ország miniszterelnöke, aki a legfőbb hatalmat gyakorolja, valamint a választópolgárok többségét képviselő párt első számú vezetője, összeesküvést szőjön az általuk vezetett ország alkotmánya ellen. Csak most látták, hogy a zsidóság dús fantáziája mi mindenre képes!

A kisgazda parlamenti frakció határozatban ítéli el a Belügyminisztérium összeesküvéssel kapcsolatos bejelentését. A Kisgazdapárt minisztertanácson követeli rendkívüli parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. A minisztertanács - amelyben a választási eredményeknek megfelelően kisgazda többségű miniszterek vannak - elutasítja saját pártja javaslatát. A többszöri csere után, ezek a miniszterek többségükben már a kommunista párt beépített emberei. A hithű kisgazda vezetők pedig, a megfélemlítési hadjárat következtében gyáváknak bizonyultak. Kovács Bélát szovjet katonai hatóságok letartóztatják, és a Szovjetunióba hurcolják. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagja nemcsak eltűri, de valószínű, még sürgeti is az oroszokat a gyarmati hatalom mielőbbi megszerzésére.

Varga Béla, kisgazdapárti nemzetgyűlési elnök külföldre menekül. Nagy Ferencnek, aki ezekben a súlyos napokban - aligha véletlenül - Svájcban tartózkodik, Rákosi kiüzeni, ha hazajön, letartóztatják.

Miután Nagy Ferenc az emigráció mellett dönt, alkudozás kezdődik a magyarországi zsidó helytartótanács és Nagy Ferenc között, hogy az alkotmányosság látszatának kedvéért, írásban mondjon le miniszterelnöki megbízásáról. Nagy Ferenc erre ígéretet is tesz, de feltételül szabja, hogy fiát és vadászcsizmáját küldjék utána Svájcba. Rákosi nagyvonalúságának köszönhetően a fiú is, a vadászcsizmák is rövidesen Svájcba érkeztek. Ezzel a lovagiasság szabályai teljesültek, a korrekt alku megköttetett, Nagy Ferenc, a magyar nemzet bizalmával megválasztott miniszterelnök, aláírta lemondó nyilatkozatát. Nemzetünk hektikus történelmében sajnos nem egyedi eset.

A Kisgazdapárt lefejezése után Rákosi kierőltet egy idő előtti parlamenti választást. Annak ellenére, hogy a kommunista párt az 1945-ös választások után, a Szovjetunió által „nyújtott segélyekből" cukrot és más élelmiszereket osztott a lakosságnak, nagy reklámozás mellett, sőt az 1946. augusztus 1-jén bevezetett, a nagyfokú inflációt megállító új pénz, a forint megalkotását is saját művének hirdette, az 1947. augusztus 31-i választásokon még mindig messze elmaradt a Kisgazdapárt 1945-ös választási eredménye mögött. Pedig számos, övön aluli ütéssel is győzködte a magyar társadalmat.




Ennek egyik legveszélyesebbje az úgynevezett szalámi taktika volt. Beépített ügynökeivel és a magyar politikai élet széthúzására mindig hajlamos, nagyravágyó, de szűk látókörű politikusokkal, tucatnyi új „Függetlenségi" és „Demokrata" pártot alapíttatott, amelyek dőreségükben indultak az új választásokon. Közben a kommunista párt, és a magyar munkásság jelentős részének bizalmát élvező Szociáldemokrata Párt együttműködési szerződést kötött. Míg a választási kampány során egymást szapulták, addig a választó polgár háta mögött összekacsintottak. A zsidóság által uralt szervezetekben ez sem nem új, sem nem egyedi. A „hidegháborús" időszakban találunk majd rá példát bőven. A nemzeti erők megoszthatóságát nagyban elősegítette a köztársaság elleni összeesküvésnek elkeresztelt kommunista színjáték, amelyet minden bizonnyal erre a célra rendeztek. A megfélemlített kisgazda vezetők elvesztették minden tartásukat.

Szánalomra méltó, hogy a Független Kisgazda Párt politikai bizottsága már 1947. február 4-i ülésén 13 képviselőjét kizárja a pártból, a nem létező összeesküvésben való részvételük miatt. Rákosi, a választások megnyerése érdekében kéri a Szovjetuniót, hogy az eddig éppen általa ellenzett magyar hadifoglyok hazaszállítását kezdje meg.
Mindezek ellenére a lakosság hangulata nem váltott kommunista szimpátiába. Rákosi és környezete nem voltak biztosak az új országgyűlési választások megnyerésében, de még csak számukra kedvező eredményében sem. Bevetik hát a „fülbesúgó agitáció" trükkjét. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar népnek, a hadifoglyaik szabadon bocsátásán kívül - amelynek normális körülmények között már rég meg kellett volna történnie - legfőbb vágya a megszálló szovjet haderő kivonása. A békeszerződéssel kirótt jóvátétel nyilván nem kerülhető el, de ennek behajtására nincs szükség egy idegen állam hadseregére.
A kommunista agitátorok, magánbeszélgetések során arról igyekeztek meggyőzni a magyar polgárokat, hogy az oroszok csak addig maradnak itt, amíg a kommunisták megnyerik a választást, mivel azokban bíznak, utána kivonulnak az országból. Ez az átlátszó ígéret akkor csak nagyon kevés választót tudott meggyőzni.

A magyar akkor még nagy többségében rendelkezett józan ítélőképességével, nem úgy, mint 47 év múlva, 1994-ben, amikor a 3, 60 Ft-os kenyér és az 5, 20 Ft-os sör ígéretével visszaszavazta a Magyar Szocialista Párt névre keresztelt kommunistákat a hatalomba. A választások megnyerése után jött a keserű kijózanodás. Az olcsó kenyérből és sörből
Bokros-csomag lett, elképesztő áremelésekkel. (Ilyet még Rákosi sem mert megtenni. L. P.) A kenyér rövidesen elérte a kilónkénti 100 Ft forintos árat. (És most hol is tartunk? L. P.)
A választások megnyeréséhez további új fondorlatok kiagyalására volt szükség. Rákosi és társai, a velük egy húron pendülő szociáldemokratákkal így jutottak el a kékcédulákig. A két párt agitátorai teherautókon járják a falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak. A választást megelőzően több mint kettőszáz ezer polgárt, reakciósnak bélyegezve, egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Történik mindez a győztes és „demokratikus" nagyhatalmak szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak.

E sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni. Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták, a kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték szavazatuk számát. A kisgazda pártot viszont sikerült szétverni. Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67 képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60, a Demokrata Párt 18, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak. Valódi jobboldal esetén, a kommunista és szociáldemokrata 167 fővel szemben, még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már többségben voltak. (Ma is így van. Minden párt vezetése szabadkőművesek kezében van. L. P.)) Így a kommunista és szociáldemokrata párt 1948. június 12-i formális egyesülésével a többi pártok szétverésével és betiltásával bekövetkezett a „fordulat éve".”

A több mint hatvan évvel ezelőtt történteket magyarázni sem kell. A „rendszerváltozás”- nagyon jól látható és mindennapjainkban tapasztalható- nem más, minthogy a mai kommunisták, a politikai „elit” tagjai most fejezik be, amit őseik elkezdtek.
Ezt fogalmazta meg Kádár fő ideológusa, a szintén szabadkőműves Aczél György, amikor 1985 tájékán meghatározta az elkövetkezendő időszak fő stratégiáját, amely így hangzott: szedjünk össze legalább kétszáz kommunista ivadék fiát, küldjük ki őket nyugatra. Tanuljanak idegen nyelvet, jogot és közgazdaságtant, s visszajőve ők fejezik majd be azt, amit mi elkezdtünk. Azt, teszem hozzá, amiről eddig is olvashattunk.

Hát, kedves magyarok, tudni kell, most az Aczél által előrevetített időszakot éljük, az áljobb-


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése