A hidrogén alapú gazdaságtól a választásokig

A hidrogén alapú gazdaságtól a 

választásokig

Áttérés a szén alapú gazdaságról a hidrogén alapú gazdaságra - olvasónk írása

Az Európai Unió rendelete alapján a gazdaságot, a kifogyóban lévő olajkészletek miatt, 2050-ig teljesen át kell állítani a szén alapú gazdaságról a hidrogén alapú gazdaságra.

2015-ben kezdenek kifutni a gyártószalagokról az első, sorozatban készített hidrogén meghajtású BMW-k és Mercedes-ek. 2030-ig már 1,8-2 millió hidrogén meghajtású autó kell robogjon a német utakon. 2030-ig legkésőbb 1000 hidrogén töltőállomás kell legyen Németország-szerte. Amennyiben az autóipar ezen új technológia segítségével kilábal a válságból, úgy az európai gazdaság is kilábal a válságból, és elkezdődhet egy hosszú távú gazdasági virágzás.

Így hangzanak a remények!

Milyen problémák vannak? Milyen nehézségek gátolják a hidrogéngazdaságra való áttérést?

A műszaki problémák, hála az eddigi intenzív kutatásnak, nagy részben megoldódtak. Tehát a hidrogéngazdaságra való lépcsőzetes áttérés valóban elkezdődhet.

1. Léteznek már a hidrogén és oxigén keverékével működő üzemanyagcellák. Ezek a cellák az iskolában tanult elektrolízis fordított elvén működnek.

2. Mint tudjuk, az elektrolízishez víz kell, amit egy tartályban helyezünk el, és ebben 2 elektródát (lásd a képet, melyen egy iskolai berendezés található).

Az egyik elektróda körül összegyűl a hidrogén, míg a másik körül az oxigén, mivel a vizet (H2O) felbontotta a vízen át cirkuláló áram 2 rész hidrogénre és 1 rész oxigénre. Ezeket a gázmolekulákat az elektródáknál fel lehet fogni, sűríteni és tárolni. Nagyipari berendezések léteznek már. S állítólag víz van elég, legalábbis Európában. Az elektrolizörök hatásfoka, a működési elv függvényében 40-80% között van! Tehát sokkal jobb, mint a belső égésű motoroké. A gond az, hogy ennél magasabb is lehetne! A kutatási eredmények azt mutatják, hogy van remény a magasabb hatásfok elérése területén (80%-os eredmények is vannak). Az elektrolizörök és az üzemanyagcellák közös gondja, hogy az elektródák a fehér aranynak nevezett platinából készülnek, ami rendkívüli módon megdrágítja ezen berendezések árát, hisz egy berendezésben sok száz gyűrű alakú elektróda van. Az elektrolizörök nagyobb hatásfokú működéséhez a szétbontandó vízhez 40% KOH-ot (ejtsd: káliumhidroxid-ot) kevernek. Ez a víz, ahogy elhasználódik, úgy egy veszélyes iszapállagú hulladék keletkezik. Ezt az iszapot Németországban már fel tudják dolgozni. Viszont létezik a kisebb, 60-65%-os hatásfokkal működő elektrolizör is, a PEM Elektrolizör (a Siemens 75%-ot ad meg!). Ebben egy membrán van elhelyezve 2 gyűrű elektróda közé, melynek tulajdonsága, hogy nyomás alatt (15 vagy 30 bar) csak a kis hidrogénmolekulákat engedi át, a nagyobb oxigénmolekulákat nem. A berendezés fogyasztása 5 kWh/Nm3 H2. Ennél a technológiánál már nem keletkezik semmilyen veszélyes hulladék. Tehát e technológia által gyártott hidrogén a „clean energy“ - tiszta energia - kategóriába tartozik.

3. Az üzemanyagcellákban, a hidrogén- és oxigénmolekulák újrateremtik a vizet, miközben áram keletkezik. Az üzemanyagcellák hatásfoka 40-45% közé tehető. Ezt az áramot használjuk fel, hogy az autó meghajtási láncában a villanymotort meghajtsuk vele. A villanymotor, tudjuk, kezdeti fordulatszámnál is kiadja a maximális forgatónyomatékot. Csak e miatt a tulajdonsága miatt már számottevően csökkenhet a villanymotor szükséges teljesítménye. A villanymotor másik fontos tulajdonsága, hogy az áramot mechanikai energiává 98%-os hatásfokkal alakítja át.

A cellában lejátszódó reakciók:

Hidrogén üzemanyagcellával működő autó

4. Amennyiben a hidrogént tároljuk, akkor tulajdonképpen energiát tárolunk el. A villamos áram termelésnek az egyik legnagyobb gondja a megtermelt fölösleges energia tárolása azokra az időkre, amikor nem áll elégséges áram rendelkezésre. A villamos áramot direktben letároló akkumulátorok fejlődése nem hozta meg a várt reményt. A sok milliárd dollár és euró, DM és egyéb valuták nem tudtak áttörést hozni ezen a területen. A régi ólomakkumulátorokhoz képest van fejlődés, de ezek az új lithium-ion akkumulátorok sem oldják meg a problémát. Időközben viszont a hidrogéntárolás területén megoldódni látszanak a műszaki nehézségek. Olyan megoldások születtek, melyek megadták a reményt a hidrogén alapú gazdaságra való áttérésre. Különösen a napenergia, szélenergia az időjárás szeszélyeinek van teljesen kitéve. Például dél időben, szép napsütéses nyári napokon túl sok napenergia áll rendelkezésre. Ugyanez a helyzet a szélenergiával, amely szintén akkor áll nagy mennyiségben rendelkezésre, amikor fúj a szél. Tehát jó lenne ezt a fölösleges energiát eltárolni a szélerőművek leállítása helyett.

Mi a probléma a hidrogén letárolása körül?

Traileren, 200 bar nyomású csövekben szállított hidrogén

Az általunk ismert anyagok közül a hidrogénatom mérete a legkisebb. Ebből keletkezik az a gond, hogy képes átszivárogni a tartályok vastag acélfalán is. Az átszivárgás mennyisége növekszik a tartályban lévő nyomással, habár az elszivárgó hidrogén mennyisége ipari Mörtekhez képest elhanyagolható. A másik probléma, hogy a hidrogén reakcióba lép a közönséges acéltartályok falában lévő szénatomokkal, aminek következménye, hogy metángáz, CH4, keletkezik. Ugyanakkor a tartály acélanyagának mechanikai szilárdsága romlik, az anyag sprőddé válik. A kutatások mindkét problémára hoztak megoldásokat. Az összetett anyagok és a magasan ötvözött acélokban kialakuló karbidok, meg az alumíniumötvözetek váltak a megoldások szereplőivé. Az összetett anyagok ugyanakkor nemcsak a szivárgást gátolják meg, hanem magasabb nyomás elérését is lehetővé teszik. Így vált lehetővé, hogy az új autókban, a tartályokban már 700 bar nyomás lehetséges. Ennek köszönhetően az autó hatótávolsága eléri a 450-600 km-t is. Az összetett anyagoknak köszönhetően a 950 bar-os autók is lehetségesek lennének. Az autógyártók egyelőre a 700 bar-os tartályok mellett döntöttek. De nemcsak az autók tartályaival akadnak gondok. Sokkal nagyobbak a gondok a hidrogén nagyipari tárolása körül, mégpedig a hidrogén-töltőállomások területén. Ugyanis amennyiben 700 bar-ra akarod feltölteni az autódat, úgy a töltőállomáson tárolt hidrogén nyomása 950 bar kell legyen. Miért? Mert nem szeretnéd, ha az autódat 30 percig kellene töltsed. A töltés nem telhet több időbe, mint a benzines autók feltöltése. A SAE J2601-es norma szerint 3 perc alatt fel kell tölteni a teljesen üres tartályú autót is. Attól függetlenül, hogy mekkora a tartálya: 5 kg H2 megy bele vagy 7 kg. Ezzel további gond adódott: a hidrogén, lévén nagyon könnyű anyag, a levegőnél 14x könnyebb, sűrítéskor rendkívül gyorsan felforrósodik. Ez megakadályozza a gyors töltést. A SAE J2601 alapos kutatások eredményeit foglalja össze. Alig 3 éve annak, hogy e kutatások eredményei lehetővé teszik a 3 perces feltöltést, ill. buszoknál, 350 bar nyomású tartályokban, 35 kg H2 feltöltése 10 perc alatt történhet meg.

Dániai hidrogénkút

Miképp is működik ez a feltöltés?

A töltőpisztoly egy speciális pisztoly. Mechanikai kódja van: Pl. a 350 bar nyomású tartályt nem töltheted fel a 700 bar nyomású pisztollyal. A pisztolyok végén infravörös kommunikációs kapcsolat van, mely a jármű komputerével lépik közvetlen kapcsolatba.
Az első kapcsolatfelvétel után a pisztoly kap egy nyomás löketet, ami arra kell, hogy kinyissa a szelepeket. A következő löket a tartályban lévő maradéknyomást méri meg. Ugyanis a löket, amely egy másodpercig tart, a tartályban a nyomás emelkedéséről szerez információt. Ennek alapján becsüli fel a vezérlő számítógép, hogy mennyi a meglévő hidrogénmennyiség a tartályban, és mennyit lehet kb. benyomni még a tartályba. Ezek után elkezdődik az úgynevezett rámpás töltés. Vagyis egy nyomáslöket után rövid szünet következik, ami idő alatt a 700 bar-os töltésnél egy hűtő berendezés a gázt -40°C fokosra lehűti. Aztán következik a második löket, és ez így folytatódik, amíg a tartály fel nem telt teljesen. A tartályba sűrített gáz hőmérséklete nem emelkedhet 85°C fok fölé. Hasonló módon megy a töltés a 350 bar-os autóknál is, azzal a különbséggel, hogy a hűtő teljesítménye csak -20°C fok kell legyen.

De mi történik, ha a jármű számítógépével az infravörös kommunikáció nem működik?

Ekkor sincs baj. A kutatások kimutatták, hogy a töltési idő megduplázása elegendő, hogy a hőmérséklet emelkedése ne kerüljön a megengedett maximum 85°C fok fölé.

5. A hidrogéntöltő állomások teszik lehetővé a hidrogén meghajtású autók eladását. Amennyiben ilyen töltőállomások nem léteznek, addig az autókat sem lehet eladni. Az EU tagállamaiban nem sok erőfeszítés történt ezen töltőállomások hálózatainak kifejlesztése területén. Itt is Németország kivételt képez: 33 hidrogéntöltő-állomást építettek. Ebből 14 nyilvános, a többi meg üzemi. Franciaországban 3 töltőállomás létezik. Dánia, kis méretű ország pedig 5 millió eurós kutatási pénzből egy töltőállomást állított fel. Svájcban is létezik egy üzemi hidrogéntöltő állomás, amely 5 hidrogén meghajtású busznak termeli is és tölti is a hidrogént. A többi nyugati EU-s tagállam sem áll jobban, de az erőfeszítések mind intenzívebbek. 2012 júliusában a német szállítási miniszter, Ramsauer úr, 20 millió eurót bocsátott 2 mérnökcsoport rendelkezésére. Az egyik a hidrogénkutak általános jóváhagyási procedúráját kell kidolgozza, míg a másik 3 hidrogéntöltő-állomás prototípusát tervezi meg, melyek aztán a Németországot behálózó töltőállomások modelljei lesznek. Svájcban ezeket a terveket alulírott készíti el az EMPA (Swiss Federal Laboratories for Materials Science and Technology) kutatóintézet keretein belül, mint a Swiss Mobility kormány által támogatott projektcsoport tagja. 2030-ig 800-1000 hidrogéntöltő-állomás kell Németországban működjön.

Helyben hidrogént termelő töltőállomás - lesz helye a városokban?

Az EU rendelete szerint a klímaváltozás megakadályozása is elsődleges szempont. Ennek megfelelően ezek a töltőállomások helyben kell előállítsák a hidrogént ivóvízből, és az előállításhoz szükséges villamosenergia csak tiszta energia lehet. Ez azt jelenti, hogy az elektrolizörök akkor működnek, amikor fölösleges tiszta energia áll rendelkezésre.

A klíma felmelegedésének megakadályozásában az egyedüli ígéretes megoldás a hidrogéngazdaságra való áttérés. Ugyanis ez nagyban meglendíti a tiszta energiát előállító erőművek építését, és, ami szintén nagyon fontos, hogy a hidrogénmeghajtású autók kipufogójából, ami az általában autók tetején van elhelyezve, oxigén jön ki és egy kevés vízpára. Tehát a jövő hidrogénautói a levegő minőségét javítani fogják. Az EU rendeletei megemlítik a helyi hidrogénelőállítás mellett azt is, hogy amennyiben elegendő felület áll rendelkezésre, úgy a töltőállomások rendelkezzenek saját naperőművel is, és az ezen erőmű által termelt villamosenergiát használják fel. Ebből további bonyodalmak adódnak. Ugyanis amennyiben felhő kerül a nap elé, akkor az erőmű teljesítménye lecsökken, naplemente után meg közeledik a nulla felé. Mi történik ekkor? A közönséges berendezések leállnak. Azonban ezt nem lehet megengedni, hogy egy ideiglenesen a nap elé került felhő miatt az egész drága berendezés leálljon. Így aztán olyan elektrolizörök és kompresszorok kifejlesztése szükséges, melyek a kevesebb teljesítmény esetén kevesebb hidrogént termelnek, és alacsonyabb nyomásra sűrítenek, de nem állnak le. Tudtommal a kompresszorok területén még nem állnak rendelkezésre ilyen képességű a kompresszorok. Az egyik neves kompresszorgyártóval folyamatban lévő tárgyalások ilyen képességű kompresszorok kifejlesztését célozzák meg.

A hidrogén betöltése az autóba 700 bar nyomáson

6. A töltőállomások problémái között még megemlítendő, hogy alig vannak kompresszorgyártók, melyek 950 bar-ra sűrítenék fel a nagy mennyiségben érkező hidrogént. A másik probléma, hogy amennyiben a kompresszorok gyakrabban megállni kényszerülnek, mivel az elektrolizör nem termel elég hidrogént, akkor a meghibásodási esélyük magasabb, a gyakori hideg indítás miatt. Ezért mindig dupla kompresszorral látják el a töltőállomásokat, mivel az állomáshoz érkező autókat mindig ki kell tudni szolgálni. Egy olyan töltőállomásnál, ahol CNG-t (compressed natural gas = sűrített földgáz) is lehet tölteni, vagy HCNG-t (ez hidrogénnel vegyített földgáz 5, ill. 10 energia %-ban), ill. hidrogént 350 bar-on és 700 bar-on, sok dupla kompresszor működik. Ugyanis 200 bar nyomáson töltik a földgázt (CNG) és a HCNG-t is. Míg a buszokat 350 bar-on és a jövő kis autóit pedig 700 bar-on. A 350 bar-os töltéshez a hidrogént 450 bar-on tárolják, míg a 700 bar-os autók töltéséhez a hidrogént 950 bar-on tárolják. A 410 bar-os kb. 10-12 m hosszú CE jellel ellátott tároló hengerek sorozatgyártása USA-ban már problémamentesen megoldódott. A nagy autógyártók , pl. a Mercedes, BMW és a nagy gázgyártók, mint a Linde, Carbagas, Hydrogenics, Air Products és továbbiak eldöntötték, hogy 450 bar és 950 bar lesz a tárolási nyomás. 950 bar-os tároláshoz nincsenek még jóváhagyott termékek. Tehát folytatni kell a kísérleteket ezekhez a hosszú (max. 12 m) és nagy átmérőjű (20-28”; ejtsd: coll; 1 coll = 25,4 mm) hengerekhez is. Ugyanis egy töltőállomás akkor is ki kell tudja szolgálni az autósokat, ha netalán elromlik mindkét kompresszor, értsd a tartalék kompresszor is. Amennyiben elegendő magas nyomáson nagy mennyiségű hidrogént tároltál le, akkor a kompresszorok nélkül is, egy bizonyos ideig, pl. 1 napig, tankolhatnak az autósok, akik ezt a fennakadást nem is érzékelik.

A gazdasági válság akadályozza a töltőállomások kifejlesztését és megépítését. Sem Magyarországon, sem Romániában tudtommal nincsenek állami támogatások előirányozva ilyen hidrogéntöltő-állomások kifejlesztésére, melyek helyben állítják elő a hidrogént. Magyarországon létezik egy hidrogén munkacsoport, azonban az Európai Uniós Hidrogén egyesületnek nem tudták kifizetni az évi 4000.- eurós tagsági díjat sem. Pedig próbálkoztak, hisz megkeresték az államelnököt, Áder Jánost, akit tiszteletbeli elnöknek is megválasztottak. Ennek ellenére, tudtommal, még semmilyen támogatást nem tudtak szerezni. Pedig elképzelhető lenne, hogy pl. Debrecen vagy más város tömegközlekedési vállalata átszereli a városi buszokat HCNG üzemre. Ez nem egyéb, mint átszerelni CNG üzemre. A CNG-hez vegyített hidrogén csak növeli az üzemanyagspórolást, és csökkenti a CO2 kibocsátást. Ez utóbbi különösen Budapesten jelentene nagy előrelépést, ahol a levegő szennyezettsége nagyon magas, s gyakran átlépi a megengedett küszöböt!

Gáztöltő-állomás elvi felépítése; tankolni lehet: földgázt (CNG), hidrogénnel vegyített földgázt (HCNG) és hidrogént (H2)

Milyen más hidrogénelőállítási lehetőségek vannak?

1. Steam electrolysis, a vizet 800-1000°C fokra hevítik, s ezen keresztül az elektrolízis hatásfoka megnövekszik
2. Klor-alkáli termelés során a hidrogén melléktermékként keletkezik.
3. Földgázreformálással óránként nagy mennyiségű hidrogént lehet előállítani; az átalakítás hatásfoka közel 100%.
Stb.

Németországban melléktermékként több százmillió Nm3 hidrogén termelődik. Ezeket magas nyomáson csövekben szállítják el a hidrogénkutakhoz, ill. nyomják bele a földgáz hálózatba.

A folyékony hidrogén mint üzemanyag, felhasználásának nehézségei

Sokáig vitatéma volt, hogy a folyékony hidrogén vagy a magas nyomású hidrogén lesz a jövő megoldása. A folyékony hidrogén 20°K (Kelvin) fok alatti hőmérsékleten marad cseppfolyós állapotban. Ezen a hőmérsékleten tartani rendkívül nehéz. Még nem született meg az a hőszigetelési technika, amely ezen a hőmérsékleten tudná tartani a cseppfolyós hidrogént. Ez azt jelenti, hogy a folyékony hidrogén folyamatosan párolog, vagyis gáz állapotba kerül, amit el kell szívni és komprimálni. Az egyik legjobb tartályt a Toyota fejlesztette ki, amelyben a cseppfolyos hidrogénnel teljesen feltöltött tartályban 12 napig tartott ki a folyadék állapot. Több kísérlet és szabadalom is napvilágot látott a cseppfolyós hidrogén tartályok szigetelésére. Ezek általában többköpenyes tartályok. Ezen köpenyek között nemcsak szigetelő anyagot találunk, hanem folyékony nitrogént is.

Néhány szó a jóváhagyási eljárásról

Az egyik legnagyobb gondot, az ország előírásainak függvényében, a hidrogénkutak jóváhagyása jelentheti, annak függvényében, hogy a hidrogénkutakat hova szeretnék elhelyezni. A hidrogéntöltő állomások kerülhetnek a föld felszínén elhelyezett konténerbe is, amennyiben a hidrogén csak csövön vagy tréjleren érkezik, vagy kerülhet az egész berendezés a föld alá vagy a benzinkút megerősített tetejére is. Svájcban, ahol minden épület kötelező módon be van biztosítva, a biztosító egyelőre hallani sem akar a városokban elhelyezett hidrogénkutakról. A rengeteg előírás, amit kidolgoztak a földgázkutak építésére, alapul szolgálhat a hidrogénkutak építéséhez is. Vannak azonban nagy különbségek, melyek a hidrogénkutaktól való félelmet a közemberben megalapozzák. Ilyenek, mint pl.:

- a CNG kutaknál a nyomás „csak” 200 bar, míg a H2-kutaknál 450 bar ill. 950 bar.
- a hidrogén 4%-ban vegyülve a levegővel már gyúlékony, míg 18% fölött robbanékony, amennyiben nyílt lángot kap, ill. ez a keverék 560°C fok fölötti felülettel érintkezik.

Úgy a jóváhagyási eljárással, mint az országos hidrogéntöltő állomások építéséhez szükséges prototípusok kifejlesztésével igyekezni kell, mivel a Mercedes és a BMW 2015-től elkezdi a sorozatgyártott hidrogénmeghajtású autók eladását. A meglévő benzines, dízelolajos autópark leváltásától reméli az autóipar, hogy kikerül a válságból. Amennyiben 2050-ig az autópark teljesen kicserélődik a tiszta energiával meghajtott autókra, úgy a klíma felmelegedése a kibocsátott CO2 drasztikus csökkentésével megállítható, sőt visszafordítható lenne.

Adalékok:

Energiasűrűség

Hidrogén: 33,3 kWh/kg
Földgáz: 13,9 kWh/kg
Benzin: 12,7 kWh/kg

A hidrogén fajsúlya: 0.0899kg/Nm3

Dr. Ing. Sebestyén István
Dr. sc. techn. ETH Zürich

(Kuruc.info)

Frissítés: Válaszok az Áttérés a szén alapú gazdaságról a hidrogén alapú gazdaságra című cikkemre érkezett hozzászólásokhoz

Időhiány miatt nem tudtam követni a cikk megjelenése után azonnal bekövetkező kérdéseket, megjegyzéseket. Így arra gondoltam, hogy nem egyenként, hanem összegyűjtve válaszolok az alábbiakban.

Balassy Gyula

„A napenergia és szélenergia által termelt villamos áram és annak újabbnál újabb tárolási lehetőségei szerintem a jövő energiaforrásai.”

- A hidrogén, ahogy a cikk alján az adalékok is mutatják, a legnagyobb energiasűrűséggel rendelkezik kilogrammonként. Arról nem is beszélve, hogy az univerzum leggyakoribb anyaga, az építőköve. A cikk kifejti, hogy az alternatív energiaforrások nem mindig akkor állnak rendelkezésre, mikor az emberiségnek szüksége lenne rá. Így tárolási lehetőségnek a fölösleges szél vagy napenergia stb. hidrogénné alakítása ígérkezik jelenleg a legjobb megoldásnak. Ahogy a cikkben említem, az akkumulátorfejlesztésbe csak az USA dollármilliárdokat vert bele különösebb áttörés nélkül. A lithium-ion akkumulátor ugyan egy kitűnő fejlesztés, de nem lehet áttörésnek nevezni.

Tibor Kemény

1. hidrogén tárolására a palládiumot favorizálják
2. Szénacélban nem tárolnak hidrogént
3. Szél, víz, hő ingás, geotermikus energia, napenergia, biomassza adott..
4. De a szürkeállományra nincs igény..

Olaszországban, a Fusina helységben 2011-ben működésbe helyezett melléktermék-hidrogént égető erőmű

ad 1. Jelen pillanatban még mindig a leggazdaságosabb az ötvözött acélokból kialakított hengerekben (a hosszú, magas nyomású hengerek) magas nyomáson tárolni a hidrogént. Az autók rövid és kis átmérőjű hengereihez már különböző kompozit anyagokat fejlesztettek ki.

ad 2. A cikk megjegyzi, hogy szénacélban a hidrogén kombinálódik a szénnel, és karbidokat alakít, amitől a tartály anyaga sprőddé válik. A cikk nem is állítja, hogy szénacélban kellene hidrogént tárolni.

ad 3. Lásd a Balassynak adott választ.

ad 4. Az automatizálás már ma elérte azt a fokozatot, hogy a masszív túltermelés veszélye nélkül nem lehetséges minden embernek munkát adni. Az egyedüli megoldás, ami ideiglenes jellegű csak:

- a fizetetlen túlórázást drasztikusan lecsökkenteni, a túlkapásokat szigorúan büntetni
- a fizetett szabadságot (jobban szeretem a vakáció szót használni) a törvényeknek megfelelően kivenni
- a fizetett vakációt a törvényhozás hosszabbítsa meg, és egységesítse az egész világon (ugyanis az nem lehetséges, hogy az EU-ban pl. legyen évi 6 hét fizetett vakáció, a kínaiak viszont heti 6 napot dolgoznak, napi 12 órát, és fizetett vakációjukat - azt az évi 2 napot - nem veszik ki.)
- a munkaidőt lecsökkenteni napi 6 órára, így teremtve további munkahelyeket.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy ezt a különböző nemzetállamok, a feltörekvő új regionális hatalmak kormányai miatt nem lehet megvalósítani. Márpedig a megvalósításuk sürgető kezd lenni. A munkanélküli statisztikák csak azokat veszik tekintetbe, akik munkanélküli segélyt kapnak. Akik ezt nem kapják, azok száma magasabb, mint a nyilvántartott munkanélküliek száma. Egyes országokban sokkal magasabb! Tehát a szürkeállománynak helyet kell csinálnia mindenki számára.

Gabor Lisztes

A svájci népszavazáson, a Fukushima-i baleset után, ami arról szólt, hogy zárják-e be az atomerőműveket, én a megmaradásukra szavaztam, mivel:

1. a fúziós erőművek különböző kísérleti szakaszban vannak (2009 ota épitik Cadarache-ban az ITER-t) ,
2. a nagyon megszigorított biztonsági előírásoknak eleget kell tenni,
3. 2050-ig van betervezve, hogy iparilag fejlett, biztonságos fúziós erőművek fognak épülni.

Ezt nemcsak az energiaválságból való kilábalás miatt tartom fontosnak, hanem a Kardacsev-skálán az egyes fokozatú civilizáció elérése miatt is. Ez azt feltételezi, hogy egy bolygót lakó intelligens lények tökéletesen fenntartható módon tudnak bolygójuk erőforrásaival gazdálkodni. Carl Sagan asztrofizikus nagyon kedvező számításai szerint mi, az emberiség, a 0,7-es civilizációs fokozatot értük el. A kettes civilizációs fokozat a naprendszerben a fenntartható gazdálkodást tűzi célul.

A Hold sötét oldalán 2-3 millió tonna fagyott állapotú hélium 3-as izotóp van. Azon fúziós reaktorok alapanyaga lenne, melyek nem termelnének mellékesen radioaktív hulladékot, mivel a reakció után visszamaradó 4He stabil izotóp:

2050 után gazdaságossá fog válni ennek a kibányászása és leszállítása a földre. Tehát a naprendszerünkben a fenntartható gazdálkodás felé egy nagy lépést fogunk tenni. Remélhetően ezt a sokfelé emlegetett 2050-es évet világháborúk nélkül megússzuk, és az évszázad végére elérjük az egyes civilizációs fokozatot.

László Kozéky

Természetesen lehet felhasználni az atomerőművek által termelt energiát, de a cikk, és persze a fejlődés, a tiszta energiaforrásokat részesíti előnyben: a PEM elektrolizőröket, nem az alkáliakat, melyeket nem tartok eléggé tisztának, mivel veszélyes iszap is keletkezik működésük során. Ismétlem: amennyiben az északi tengeren éjszaka fúj kegyetlenül a szél, vagyis akkor, mikor nincs szükség a megtermelt energiára, akkor leállítják a szélkerekeket. Ezen túl erre nem lesz szükség, mivel a fölösleges szél- vagy napenergiát nagy mennyiségben, hidrogén formában el lehet majd tárolni. Majd amikor szükség van arra az energiára, mely éppen nem áll rendelkezésünkre, akkor ezt az eltárolt hidrogént az üzemanyagcellákban vissza lehet alakítani vízzé és elektromos vagy hőenergiává.

Európában működő, ill. tervezett H2-kutak

Az Amerikai Egyesült Államokban a már meglévő és a tervbe vett H2-kutak. Amerika legalább 10 évvel előbbre van ezen a területen, mint Európa

László Androvics

Ez a megoldás! – írja, és megad egy Index-linket, ahol rendkívüli hírt ismertetnek, de nem adnak meg semmilyen forrásanyagot, azon kívül, hogy a szenzációs „aksit” az illinois-i egyetemen fejlesztették ki.

- Egyelőre csak az akku feltöltési idejének lerövidüléséről és az energialeadási idejének lerövidüléséről olvastam, a Braun professzor által vezetett kutatócsoport eredményeinél, a lenti linken, és egyebütt. A letárolt energia mennyiségének ugrásszerű növekedéséről, önnel ellentétben, nem találtam megbízható hírt.http://news.illinois.edu/news/11/0321batteries_PaulBraun.html

Szöllősi Jenő, Zoltán Nagy és Kovalcsik Sándor

„Itt 700 bár nyomásról van szó. Egy szimpla baleset után nemhogy a kocsiban, de az utcában is mindenki megsérül.”

- A világon, különböző nyomású hidrogéntartályokkal, már néhány ezer autó szaladgál. Balesetet is okoztak. Semmi különös nem történt. Külön kitértem a jóváhagyási nehézségekre, melyeket éppen a nagyon szigorú biztonsági előírások okozzák. A gáztartályok/-palackok folyamatos ellenőrzés alatt állnak jelenleg is. Minden típusú tartálynak megvannak az ellenőrzési periódusai. Addig garantáltan nem robban fel egyik sem magától. (Lásd az ütközésnek megfelelő magasságból ledobott 700 bar hidrogénnel feltöltött műanyag tartály fotóját.)

Baleset a gázkútnál; semmi sem robbant fel

A tűzoltó parancsnok kiélhette felelősségtudatát, és a városnegyedet kiüríttette, kiszívatta a csatornákból is a levegőt (erre a hidrogénnél nem lesz szükség, mivel ez a levegőnél 14-szer könnyebb!). A tömlőt, amennyiben töltés közben elindul valaki az autójával, akkor önzáró, leszakadó kuplungok a tömlő két végén bezárják a gázt a tömlőbe. Ugyanilyen koncepciót alkalmaznak a berendezésben is: biztonsági szelepek, visszacsapó szelepek, pyranométerek, hidrogénszenzorok figyelik a berendezés minden részét.

Crash-teszt nagy nyomású hidrogéntartállyal; nem robbant fel

A tartályok az autóban úgy vannak elhelyezve, hogy ilyen esetben az autó alján lévő lemezt üti le a nyomás, és a veszélyes gyors lehűlés is az autó alatt keletkezzen. A hidrogén 14-szer könnyebb lévén a levegőnél, tehát azonnal távozik felfelé.

Ferenc Pusztai

Lásd az amerikai és az európai H2-töltőállomásokat és fotójukat. A cikk írja: a hidrogéncellás autók sorozatgyártásra érettek, és 2015-ben kerülnek a piacra.

Imre Ferenczy, Zdenko Padli Podatkovlovec, Gábor Lisztes, László Kozéky, Fülöp Zoltán Attila

„zsákutca”, „utópia”, az űrben van az energiatermelés jövője és nem a Földön”, stb. reagálások.
„inkább az akksik hatásfokára meg a napcellák hatásfokára kéne költeni a pénzt”

- A technológiára tett első két jelző nincs megindokolva. Az „akksik” hatásfokának növelésével is foglalkoznak, de a sok befektetett milliárd nem hozta meg a reményeket, ezért ebben az irányban most már kevesebb kutatási pénz van.

„Az űrben van az energiatermelés jövője”:

- Ezzel egyet is értek. Fentebb kifejtettem a véleményem erről. Azonban az olajunk most fogy ki. Az űrben nyert energia leszállítása a földre pedig csak az elképzelések szintjén van, technológia még nincs hozzá! Ha jelenleg nem teszünk valamit, akkor a klímafelmelegedést nem fogjuk tudni megakadályozni. Hogy mi is vár ránk? Erre a New York Times képe a legjobb válasz:

Köszönöm az érdeklődést!

Tisztelettel,

Dr. Ing Sebestyén István

Dr. sc. techn. ETH Zürich

Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság

Az angliai légi csata a britek egyik legfontosabb 2. világháborús hőseposza, mely példaképül állítható a későbbi nemzedékek számára. Ez a légi háború a brit oroszlán rettenthetetlenségéről, megtörhetetlenségéről, és a lehetetlenen túli kitartásáról szól. És ugyanitt nagyszerűen tetten érhető a győztesek történetírásának egész hamisítási módszertana, mely a Royal Air Force (RAF) jókora terület- és légtérvesztéséből és stratégiai visszavonulásából papíron hatalmas győzelmet kreált. Az így faragott hamis bálvány oltáránál aztán minden évben fényes szertartásokkal ünnepelnek egy olyan mítoszt, amelyből jóformán csak az emberi kitartás mozzanatai felelnek meg a valóságnak. Mi azonban nem lehetünk tekintettel a britek érzékenységére. (Ahogy ők sem igen szoktak a miénkre tekintettel lenni.) Nézzünk be a hamis díszletek mögé, és próbáljuk meg a valóságnak megfelelően felidézni ezeknek a valóban hősi időknek a történetét.

Lépjünk tehát vissza gondolatban 70 évet és vázoljuk fel néhány bekezdés erejéig 1940 nyarának és őszének nyugat-európai eseményeit. Nézzük először néhány mondatban a hivatalos angolszász verziót, amit valószínűleg mindenki betéve tud, akit egy kicsit is érdekel a történelem. Tehát a franciaországi front összeomlása, a francia-angol szövetséges seregek veresége, és az angol expedíciós seregeknek a csatornához történt visszavonulása után komoly krízishelyzet állt elő. A dunkerque-i katlan furcsa (szerintük hősies) kiürítése után az angol légierőt fokozatosan kivonták Franciaország légteréből. Hazarendelték, és felkészültek a német légierővel történő élethalálharcra. A német berepülések meg is kezdődtek. Az először csak szórványos légi harcok július közepétől hatalmas, tömeges légi ütközetekké változtak, melyben mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett. Az elkeseredett csaták másfél hónapon keresztül változatlan hevességgel folytak, majd a német fél kimerülése miatt szeptember elejétől fokozatosan csillapodtak. Az angol háborús irodalom azt állítja, hogy azért győztek, mert rengeteg német repülőgépet lőttek le, felőrölték a Luftwaffe támadó erejét, és ezzel megakadályozták a szigetország elözönlését. Ezzel egyidejűleg azt hangoztatják, hogy a németek legfőbb célja a RAF elpusztítása volt, melyet Göringnek a tömeges bombázó támadásai követtek volna a hadsereg és a hadiipar központjai ellen, melynek eredményeként szinte kizárólag csak a levegőből térdre akarták kényszeríteni a brit oroszlánt. Az egész elméletüket a németek számára ijesztő veszteség-statisztikákkal támasztják alá, amelyből megtudhatjuk, hogy milyen drága árat fizettek a gaz betolakodók gonoszságukért, hiszen 5:1, 6:1 arányban lőtték le a gonosz náci gépeket, amit a németek sokáig nem bírhattak. Bár elismerik, hogy az angol légierő is ereje végére jutott augusztus utolsó napjaiban, a pilóták száma 180-ra, a gépeké 250-re csökkent az eredeti ezer körüli értékről, de a magasrendű harci szellem és a saját haza védelme egy olyan erkölcsi fölényt biztosított, mely legyőzhetetlenné tetté a Royal Air Force-t. Az ő interpretációjuk szerint az újonnan megjelenő Spitfire-gépek műszaki fölénye és a németek számára ismeretlen radarrendszer által biztosított előnyök mindvégig biztos kontrollt jelentettek az események menete felett. És ezt az egész sületlenség turmixot a végén még nyakon öntik Churchill híres mondásával: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan, ilyen sokat, ilyen keveseknek”, ami ugye a hála szavait jelenti a hős brit pilóták maroknyi csoportjának.

És ezen a ponton aki nem nyúl a zsebkendője után, és nem kezd el keservesen könnyezni, az egy érzéketlen náci-fasiszta, akit öntöttvas bölcsőben ringattak csecsemő korában.

Itt hangsúlyoznom kell, hogy az angol légierő valóban minden tagja erején felül, hősiesen helyt állt, teljesítményük minden elismerést megérdemel, őket semmiképpen sem akarjuk kigúnyolni. De amit a szemellenzős angol történetírás a cionliberális kollégáival együtt összeturmixolt az elfogulatlan tájékoztatás legnagyobb dicsőségére, nos az megér néhány kaján megjegyzést.

Mindenekelőtt szögezzünk le néhány tényt, ami lényeges a tisztánlátáshoz. Az angolok azon görcsös igyekezetét, mely szívósan azt bizonygatja, hogy ők egymagukban dacoltak, sőt el is bántak a gaz fasiszta hadigépezettel, soroljuk nyugodtan a mesék birodalmába. A 2. világháború előestéjére a britek már nyomasztó hátrányba kerültek Németországgal szemben mind gazdaságilag, mind háborús felkészültségben. Szárazföldi haderejük szinte egyáltalán nem volt, minden amiben bízhattak a hagyományosan erős flotta, és egy utolsó pillanatokban összetákolt légierő volt, mely azonban mind mennyiségileg, mind minőségileg erősen el volt maradva a Luftwaffétól. A német légierő a gépek és pilóták számában négy és félszeres, a technikai bázis és háttéripar tekintetében pedig legalább nyolcszoros fölényben volt. A két légierő egyszerűen nem is volt azonos súlycsoportban. Az Anglia fölötti ütközetekhez felvonultatott német erők sohasem haladták meg a teljes Luftwaffe 40%-át, és ezt az erőkoncentrációt is csupán rövid ideig tartották fenn. Már itt felsejlenek a csúf hamisságok, hiszen kitűnik, hogy csupán részleges hadműveletről volt szó, és ez csupán egy hadszíntér volt a németek számára a sok közül.

Az angolok rettenthetetlensége mögött természetesen nem a saját erejükben való töretlen hit húzódott. Ne tekintsük őket se ostobának, elég pontosan tudták, hogy a saját erejük mire elég. Ők az USA hatalmas anyagi erejében, támogatásában bíztak, és tudták, hogy sikerük azon múlik, hogy képesek-e kitartani a segítség megérkezéséig. És képesek voltak, bár igen furcsa körülmények között, sikerüket bizony kitartásuk mellett elsősorban szerencséjüknek köszönhetik.

De térjünk vissza 1940 nyarának az égbolton lezajlott eseményeihez. A hivatalos brit szöveg szerint ekkorra már tömegesen vetették be a német gépeket sok tekintetben felülmúló új Spitfire típusokat, és hatalmas előnyt jelentett a britek számára a korai előrejelző rendszer, a radarlánc kiépítése. A radarról ugye azóta már kiderült, hogy a németek pontosan ismerték a radartornyok rendeltetését, nekik is volt egy, az angolnál fejlettebb változat, sőt nekik még egy hordozható kézi típus is a rendelkezésükre állt. És mivel ismerték a radartornyok rendeltetését, ezért első dolguk volt ezen létesítmények módszeres porig rombolása. Számos német pilóta mesélte el visszaemlékezéseiben, hogy addig nem is haladhattak beljebb az országban, amíg egyetlen ilyen torony is állt. Hogy ezek után a háborús filmekben a szépséges légierő-kisasszonyok milyen információk alapján tologatták a hatalmas térképszobákban a légi helyzetet mutató repülőgépmaketteket, nos az erősen rejtélyes. Bár az előrejelző rendszernek voltak más elemei is, hiszen ha a doveri házmesterek és postások időben megtelefonálták észleléseiket, abból még lehetett értékes információ - de hagyjuk ezt a gonoszkodást.

A német és angol harci gépek minőségi összehasonlításait százszor is végighallgattam már, de sosem tudtam olyan hasznos fogózkodót találni ezekben, melynek alapján önállóan véleményt alkothattam volna. De egy két dolgot észrevettem ezzel kapcsolatban. Nevezetesen, hogy míg a különböző késői Messerschmitt típusokat egészen a hatvanas évek végéig gyártották és szolgálatban álltak egy sor hadseregben (Dél-Amerika, Franco Spanyolországa, Egyiptom), addig az állítólag jobb Spitfire-t nem vette át senki, és 1951-ben az utolsót is kivonták a szolgálatból. A Messerschmitt gépeken Erich Hartmann és egy sor elit társa 250-350 légi győzelmet aratott, Spitfire-on talán 40 győzelem volt a csúcsteljesítmény, ha jól emlékszem. A magasabb német veszteségeket el tudom fogadni, hiszen a német gépeknek akciórádiuszuk határán kellett tevékenykedni, ami erősen ronthatta hatékonyságukat, de a különbség korántsem lehetett ilyen drámai. Annál inkább sem, mivel a Luftwaffe valójában még a támadóképességét sem vesztette el ezekben a harcokban, hiszen alig pár hónap múlva már két fronton is tudott egyszerre eredményes lenni. A pontos, hiteles veszteségadatok sohasem kerültek nyilvánosságra, valószínűleg ilyenek nem is léteznek. Ami rendelkezésre áll, az egyrészt egymásnak ellentmondó, másrészt süt belőle a propaganda mindkét oldalról, idézni tehát nem is érdemes belőle. Érdekes módon az angol történetírás pontosan azokat a tényezőket kicsinyli le, kezeli félvállról, amelyben meglátásom szerint a brit oldal volt fölényben, és amelyek szerintem komolyan megnehezítették a német fél dolgát. Ezek: a nagyszerűen megszervezett földi, légi és vízi mentési szisztéma, a hatékony pilótakiképzés, és a kiváló kommunikációs rendszer (a nem működő radar kivételével).

De a lényeg egyáltalán nem ezekben a technikai részletekben van.

Az angliai csata fő hazugsága abban áll, hogy meghamisítják a német stratégiai célokat. Nem London és az ipari városok bombázása volt a cél, és nem is a Royal Air Force tönkretétele és a többi csacskaság.

Mi volt hát a legfőbb stratégiai cél?

Partraszállás Angliában úgy, hogy az átkelés körzetében az angol flotta ne fejthessen ki tevékenységet! Hitler meg akarta szállni Nagy Britanniát.

Ezt hogy lehet elérni? Úgy, hogy meg kell szerezni a korlátlan légi fölényt dél-kelet Anglia és a Csatorna fölött, a szárazföldi csapatok átkelése céljából. Megvalósította ezt a Luftwaffe? Meg bizony! 1940. augusztus végétől a légi harcok már messze a szárazföld belsejében folytak. A megfogyatkozott angol légierő messzire szorult ekkorra már a partoktól, a Csatorna közelébe angol gép ekkoriban már nem tudott menni, és ezt ők sem tagadják. A teljes német légi fölény miatt tehát az angol flotta sem mehetett a Csatorna közelébe. Az átkelés feltételei adottak voltak? Igen, legalább 1,5-2 hónap időtávra mindenképpen. (Az árapály és időjárási kérdésekbe most ne bonyolódjunk bele.)

Ha pedig ez így van – márpedig így volt –, akkor szó sem lehet semmiféle angol győzelemről, hanem kifejezetten angol vereségről kell beszélni. Miért nem lepleződött le az angol hazugság az azóta eltelt évtizedek során? Azért mert ezt a győzelmét a német hadvezetés nem akarta, vagy nem tudta (ez azóta is vita tárgya) kihasználni, így az angol vereségnek nem lettek komoly következményei. Pedig lehettek volna. 1940 őszén Anglia nyitva állt az inváziós erők előtt, mivel nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy flottájuk a korlátlan német légi uralom miatt a Csatorna közelébe se mehetett, ha odamegy, akkor egy szálig elpusztul, ami a britek azonnali bukását jelentette volna. A holland és belga kikötőkben gyülekező meglehetősen vegyes összképet nyújtó komp, csónak, rohamdereglye, kishajó inváziós flotta pedig ezekben a napokban bizony áthajózhatott volna a Csatornán, és partra tehette volna az inváziós csapatokat. Akármilyen szomorúan is hangzik ez brit szempontból.

De ez a szedett-vedett flotta sohasem kelt útra… Ismerjük az angol irodalomból, filmekből, hogy milyen elszánt készülődés folyt ekkoriban a szigetországban (még az apácák is fegyvert fogtak), de azért maradjunk a realitásoknál. Angliának ekkor komoly szárazföldi hadereje nem volt, páncélosai nem voltak. Ez a polgárivédelmi hőseposz - nem akarom őket nagyon megbántani - pedig körülbelül 3 napig tartott volna. Utána a Wehrmacht hazazavarta volna az egész társaságot. De az átkelés nem történt meg. És mindmáig csak találgatni lehet, hogy miért nem…

Nagyon lényeges ponthoz érkeztünk, a világháború egyik elágazási pontjához, ahol nem tiszta a döntések háttere. A világháború menete itt megváltozhatott volna. De ennél tovább a feltételes mód miatt ne menjünk. Az ezzel kapcsolatos találgatásoknak se szeri, se száma. Én csak egyet említenék meg ezek közül, amelyik számomra talán a legelfogadhatóbb, de igazából azt sem érzem teljesen meggyőzőnek.

Eszerint Európa keleti felén ekkoriban történik meg a szovjet dél-nyugati hadseregcsoport összevonása a Románia előtti térségekben. (Besszarábiát júniusban már bekebelezték, de az része volt a német-szovjet paktumnak.) Ez volt a szovjet hadsereg legnagyobb, legerősebb csoportosítása, ami állítólag a későbbi támadó terveiknek is a kulcsa volt. Ez a front komoly fenyegetést jelentett az egyetlen német nyersolajforrásra, Románia Ploiesti körüli vidékeire. Eszerint Hitler nem vállalta fel a kockázatot egy ilyen óriási erő betörése esetére, amikor a Wehrmacht egységeinek fele Angliában tartózkodik.

Hát nem tudom…

És ettől kezdve Németország máris benne találja magát a kétfrontos háborúban… Mi lehetett az ok, ami miatt a kétfrontos háborút inkább felvállalta, mint egy nem különösebben kockázatos tengeri átkelést, majd egy gyors harcot a harmatgyenge ellenállással szemben?

Talán az, hogy igazából ekkor még a szovjetekkel való kapcsolat sem romlott meg, az majd csak ősszel fog, amikor megérkezik Molotov a teljesíthetetlen kéréseivel. Hiszen Hitler a lengyel hadjárat esetében is kockáztatta azt, hogy az angol-francia erők hátba támadják. És Hitler általában felvállalta a kockázatokat. Valószínűleg a német hadvezetés nagyot hibázott, amikor nem élt a kínálkozó lehetőséggel és nem szállta meg Nagy Britanniát. Sok későbbi problémájának elejét vehette volna ezzel, de mint tudjuk, az utólagos éleslátás már nem változtat az események menetén.

De azt hiszem, ennél a pontnál lezárhatjuk a találgatásokat, hiszen itt már kezdenek parttalanná válni.

Még egyszer és a legegyszerűbben leírva, tehát az történt, hogy a Luftwaffe hatalmas súlyával 300 kilométerrel nyugatra - a szigetország belsejébe - lökte vissza az angol védelem fő vonalát, amely bár hősiesen kitartott a csapások alatt, de messzire szorult a briteknek hagyományosan legfőbb védelmi vonalat jelentő La Manche csatorna partjaitól, és így azt tovább védeni nem tudta. A hitleri Németország azonban máig nem tisztázott okokból, nem élt a lehetőséggel, nem szállt partra a szigetországban, és nem foglalta el azt, pedig szárazföldi hadseregének elsöprő fölényével ezt könnyedén megtehette volna.

A győztesek (cionliberális) történetírása azonban teljesen elködösíti ezt az alapvető stratégiai helyzetet, és mindenféle részletkérdésekkel (veszteség és technikai adatokkal, hősies mítoszokkal, a németek állítólagos becsapásával és egyebekkel) eltereli a figyelmet az alapvető, szikár tényekről és ezzel megpróbálja a vereséget győzelemmé változtatni.

Van több hasonló eset is a történelemben, például a rómaiak (Aetius) catalaunumi győzelme, mely után azonban Attila hunjai nemsokára Róma előtt álltak, vagy Kutuzov 1812-es borogyinói állítólagos diadala, mely után azonban Napóleon bevonult Moszkvába és még sorolhatnánk. A vesztesek találékonyságát nem szabad lebecsülni…

Ha valaki netán minket vádolna ellenkező, tehát német oldali elfogultsággal, a német hadsereg mértéktelen feldicsőítésével, annak figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy a háború kezdeti szakaszában minden korabeli forrás a hitleri hadigépezet nagy fölényét hangsúlyozza. Az akkori résztvevők szinte mindegyikének visszaemlékezései – bármely oldalon is állt – a kezdeti nyomasztó német fölény tényeit emelik ki ebből az időszakból.

Ne bántsuk tovább a briteket azzal, hogy tulajdonképpen azt ünneplik, hogy feltörték a védelmi rendszerüket, de végül nem sétáltak be rajta. Legyen elég egyelőre annyi, hogy kissé átvilágítottuk egyik háborús legendájukat, és hogy nem haszontalan az ilyesmi, mert hozzásegíti az embereket a múlt reálisabb megismeréséhez. Ez pedig segít abban is, hogy egyik nép se tapossa le, torzítsa el legendáival más népek emlékezetét. Még akkor sem, ha végül ő nyerte a háborút, és, mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják.

Imperare sibi maximum imperium est. Magunkon uralkodni a legnemesebb uralom.

Szende Péter

(A szerző olvasónk.)

Frissítés: Egy másik olvasónk levele:

Kiegészítés az angliai csatáról szóló cikkhez

A cikk mondanivalóját elég sokan megtámadták, és szeretnék egy-két szót szólni a szerző érdekében, mert szerintem nagyrészt igaztalanul támadják őt.

A leírt bírálatok nagy része szerintem csak kétes értékű, ilyen-olyan könyvekből vett íróasztal-okoskodás.

A '80-as évek elején voltam egy veterántalálkozón Kaiserslauternben, ahol II. világháborús veteránok találkoztak. Egy németországi rokonom vitt el magával, aki szintén részt vett a háborúban. Mivel engem mindig érdekeltek ezek a dolgok, vele mentem. Ez egy jó félnapos rendezvény volt sok evés-ivással.

Az összes fegyvernemtől voltak ott veteránok, de a legnagyobb érdeklődés a pilótákat övezte. Itt legalább egy tucat vagy még több, akkor még élő német, és 3-4 brit pilóta vett részt.

Az egyik "angol" cseh származású volt.

Viccelődtek is azon, hogy régen is ez volt az arány. Amit ott ezek elmondtak, az nem hogy alátámasztja, de messze túl is tesz azon, amit Szende úr itt elmesélt.

A németek egyik-másika elmondta, hogy a bevetések egy jó részén nem is találkoztak angol gépekkel. Elmondták, hogy amikor átrepültek a partok felett a vadászok, általában azoknak a bizonyos radartornyoknak és más berendezéseknek a roncsain "lőtték be" a géppuskákat. A német pilóták egyike sem látott egyetlen ép radartornyot sem, amikorra ők bevetésre kerültek, már rég ronccsá voltak robbantva és lőve, külön parancs volt rá, hogy ezeket kell először elintézni. A partoknál és még messze beljebb sem volt semmiféle légvédelem sem. A rengeteg német gép az oda-vissza repülgetések során minden védelmi berendezést tönkretett. A parthoz közeli védelmi berendezésekre szórták mindig a megmaradt lőszerüket. A városok bombázásánál külön kisebb kötelékek csak a légtérvédő ballonok szétlövésével volt megbízva. Az angolok augusztus közepétől teljesen elfogytak, csak a nagyobb városok közelében lehetett velük találkozni. A németek egyszerűen annyival többen voltak, hogy sokkal több mindennel tudtak foglalkozni.

A jelen levő angol pilóták ezeket a dolgokat egyáltalán nem tagadták! Ők inkább arról meséltek, hogy nekik eléggé összefolyt az egész, mert szinte soha nem tudtak aludni semmit. Meg arról, hogy Spitfire alig volt, a gépeik nagy része Hurricane volt. És hogy annyira kevesen voltak, hogy mindig újabb és újabb kötelékekbe sorolták át őket.

Az egyik angol elmondta, hogy karácsonyra került haza először a menyasszonyához, de az mellett is rendszeresen elaludt, vele sem tudott foglalkozni. (Ezen jót mulattak.) Az angoloknál több is mondta, hogy őt az ég óvta, hogy túlélte az egészet.

A németek például ilyeneket sem mondtak.

Egyszóval borzasztó nagy német túlerő volt, és ez nem tette lehetővé a hatékony ellenállást. Az, hogy az angolok győztek volna, egész nap nem hangzott el még véletlenül sem, senki szájából.

Beszéltek arról is, hogy sok német gép tudott pótüzemanyagtartályt használni, tehát az sem igaz, hogy 10 perc után vissza kellett fordulniuk. Az egyik beíró azt állítja, hogy nem voltak póttartályok. Hitelesnek hangzik ez a halálprecíz németeknél? Ilyenre ne gondoltak volna? Szerintem azt a könyvet nyugodtan használja ágylábnak, amelyikben ezt olvasta.

És még arról is szó volt, hogy az újságok meg a könyvek mennyi hülyeséget írnak össze a csatáról meg róluk. Az ott levő németek többségét később átvezényelték Oroszországba, de volt, aki Szicíliában is megfordult.

Személyesen is beszéltem német pilótákkal, akik mesélték, hogy milyen rengetegszer repültek át a tenger felett a doveri részeknél magasan és alacsonyan is. Ismertek minden kis és nagy települést arrafelé. Ezek a települések kihaltak voltak, mindenkit kiköltöztettek onnan. Az egyik azt mesélte, hogy, mivel ott egy viszonylag keskeny részt használt a ki-be repüléshez rengeteg repülő, ezért ott minden le volt tarolva. Nemcsak a katonai dolgok (az volt az első), hanem a vasúti berendezések, vízi dolgok, de még a távírópóznák is. Egy  roncstelep volt minden közel és távol.

Sajnos minden részletre már nem emlékszem, mert elég régen volt a dolog, de azért sok minden megragadt bennem, mert érdekel ez a téma. A veszteségekről úgy emlékszem például, hogy szó sem esett ezen a találkozón, de ez gondolom, ez az egymás és az elesettek iránti tapintatból volt.

Magyarán a kukacoskodó fiatalok által írt bejegyzéseknek nem sok közük van a valósághoz, de érthető, mivel ők is csak a végtelenségig elferdített könyvekből olvashatták ezeket a dolgokat. Van köztük néhány olyan, amit szívesen megmutatnék az egykori pilótáknak egy kis mulatság végett, de gyanítom, hogy szegények már rég nem élnek. Például hogy a britek nap mint nap megjavították a radartornyokat, és azok úgy voltak megcsinálva, hogy ne lehessen szétlőni őket (ez akkora képtelenség, ha egy kicsit is gondolkodik rajta)... Ugyanitt az szerepel, hogy végig üzemeltek a csatorna parti repterek (ez az angolok vágyálma volt): valójában ott már repterek sem voltak, csak bombakráterek. Hogy üzemelt volna ott bármi is, amikor még a vasúti síneket is 45-ször bombázták végig?! És különben is a 130 gépből, ami maradt, 70 kellett London védelméhez és 10-15 a többi nagyvároshoz. Amikor nekik már csak 130 gépük maradt, akkor a németek még mindig százával és ezrével zúgtak át a tengeren. Mit tudtak csinálni? Semmit. A legszükségesebb dolgokat megpróbálták védeni, vagy elő sem jöttek. Több német is mondta ott az angolok előtt, hogy a vége felé egyáltalán nem is láttak brit gépeket. És az  angolok nem mondtak erre a világon semmit.

A partvidéknek a csatornához közeli vidékei egyszerűen le voltak tarolva, és nap mint nap folyt a további pusztítás. Oda még katonai egységek sem nagyon mertek menni, csak néha éjszaka. Itt az egyik azt írja, hogy a két légierő kb. egyenértékű volt. Az lehet, nem tudom. De az egyik elfogyott a végére, a másik pedig nem, ezt kell megérteni.

Egy másik "ritka igénytelen és hazugságoktól hemzsegő írásnak" nevezi a cikket, ezután a filléres könyvek ócska érveivel fantáziál Hitler és Göring ostobaságáról, majd a legolcsóbb taktikai butaságokat hangoztatja. Fiatalember! Egyrészt ilyen stílusban nem bírálgatunk, mert azzal magunkat minősítjük, másrészt belegondolt-e abba, hogy az Ön által ostobának minősített emberek 85 millió német közül emelkedtek ki, ami nem olyan egyszerű ám? Minden ostobának ez nem megy. Ön hány ember közül tudott eddig kiemelkedni? Először a butaságból kellene kiemelkedni.

Nem akarom tovább elemezni a beírtakat, de úgy tűnik, az ide beíró fiatalok egy része egyáltalán nem érti a nagyságrendeket, nem érti, hogy a Luftwaffe mekkora fölényben volt, és hogy ezért ez a meglepő nagy angol ellenállás egy utólag kitalált dolog. Szóval ezek a hatalmas angol csapásokról és rettenthetetlen helytállásról szóló dolgok kommunista és liberális könyvekből származó utólagos ferdítések, és akármilyen tudományosnak tűnően vannak megfogalmazva, el kell felejteni őket.

Mély tisztelettel,

I.F. nyugdijas mérnök

A Luftwaffe kevésbé közismert technológiai előnyei (olvasóink írásai)

Előzmény: Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság

Ebben az összehasonlító elemzésben nem akarok abba belemenni, hogy az angliai csatában vagy akár a világháborúban ki miért nyert vagy vesztett , mert arról úgyis a végtelenségig lehet vitázni eredmény nélkül. Csupán olyan technológiai különbségekre szeretnék rávilágítani, amik a köztudatban nincsenek benne, és amik ismerete nélkül nehéz megérteni a Luftwaffe hatékonyságát az ellenfeleivel szemben.

Motortechnológia

A Luftwaffe erőteljesen profitált abból, hogy Németország már a 19. század vége óta a belső égésű motorfejlesztések központja volt, így a világháború alatt a Luftwaffe motorjai a jövőt, az ellenfél motorjai a múltat testesítették meg.

A szövetséges gépek ugyanis karburátoros motorokat használtak, a Luftwaffe ezzel szemben tüzelőanyag-befecskendezéses motorokkal rendelkezett (elég feltűnő, hogy a 100 éves autókban karburátorok vannak, a korszerű gépjárművekben ezzel szemben már mindenhol injektoros motorok vannak). Ezeknek tüzelőanyag-befecskendezéses motorok légi harcban nagyon fontos taktikai előnyöket biztosítottak a német vadászgépeknek. Ugyanis az injektoros motorok teljesítménye független a gép által végrehajtott manőverektől és a gép repülési helyzetétől, mivel nagy nyomáson működnek, és így gépre ható gyorsulási és gravitációs erők a motor tüzelőanyag-ellátását nem befolyásolják. Ezzel szemben a szövetséges gépeknek karburátoros motorjai alacsony nyomáson üzemeltek, így a motor tüzelőanyag-ellátása függött a gép repülési helyzetétől és a végrehajtott manőverektől.

Ez ahhoz vezetett, hogy bizonyos manőverek esetén a szövetséges repülőgépek motorjainak teljesítménye visszaesett, illetve akár le is állt, mivel megszűnt a motor üzemanyag-ellátása. Ezt a Luftwaffe vadászgépei leginkább meredek vertikális manőverezéssel (meredek emelkedő és zuhanó manőverekkel) használták ki, ugyanis az előbb vázolt problémák ezekben a helyzetekben érintették legjobban a szövetséges gépeket. Ugyanis például ha egy 109-es zuhanórepülésbe kezdett, amihez előrenyomta a botkormányt a gép orrának a ledöntésére, akkor ha egy Spitfire követni akarta ebbe a manőverbe, akkor a Spitfire-nek leállt a motorja, mivel a motor ilyenkor negatív gyorsulást kapott, aminek hatása az üzemanyag benn ragadt a karburátorban, amiből az alacsony nyomás miatt nem távozott ilyenkor a benzin-levegő keverék. Ezáltal a német gépek szorult helyzetből meredek zuhanórepülésbe átmenetellel könnyen meg tudtak szabadulni. Meredek emelkedésénél szintén csökkent a karburátoros motorok hatékonysága, mivel olyankor a gravitáció nem nyomta ki az üzemanyag-levegő keveréket a karburátorból. Az injektoros motorok másik előnye az volt, hogy a motor teljesítménye kevésbé változott a repülési magassággal, mint a karburátoros motorok esetében.

Fegyverzet

Különösen a háború korai szakaszában, de általában a későbbiekben is a németeknek kedvezett a fegyverzet hatékonysága. Ugyanis a németek a háború előtt rájöttek, hogy a modern repülőgépeknek olyan nagy a teljesítményük, hogy annak komolyabb leromlása nélkül lehetséges páncélozni a gép létfontosságú részeit, a pilótafülkét, a motort, és el lehet látni a gépet öntömítő üzemanyagtartályokkal. Ezek a védelmi eszközök minimálisra csökkentették a géppuskák hatékonyságát, ugyanis a géppuskalövedékek kevés strukturális kárt okoztak ugyan, viszont ez által a létfontosságú részeknek nem tudtak ártani.

A másik dolog, amire rájöttek, hogy a korszerű gépek lelövésére a leghatékonyabb eszközök a gépágyúk. A gép létfontosságú részeit ugyan a gépágyúlövedékek sem ütötték át, viszont a robbanólövedékek hatékonyan okoztak strukturális károkat, ezáltal megtámadott gép a nagyságától és páncélozottságától, valamint a találatok helyétől függetlenül bizonyos számú találat után vezethetetlenné vált, vagy pedig szimplán darabokra szakadt.

Ezt az előrelátást leginkább az angolok német gépek elleni tapasztalatai és az arra adott reakciók igazolják. Ugyanis amikor 40 májusától az angol vadászgépek először kerültek szembe német gépekkel, azt tapasztalták, hogy egyetlen német gép lelövéséhez 4500 golyót kell kilőniük. Ezzel szemben egy Spitfire tárkapacitása mindössze 2400 golyó volt. Ez lényegében azt jelentette, hogy 2 Spitfire-nek az együttes tárkapacitásuk több mint 90%-át ki kellett lőniük egyetlen német gép lelövéséhez. Az angliai csata hatására az angolok a vadászgépeik géppuskáit 41-től kezdve gépágyúkra cserélték, az amerikaiak viszont a háború végéig ragaszkodtak a géppuskákhoz, annak ellenére, hogy egyértelműen hátrányban voltak velük.

A német gépeknek a gépágyúikkal tipikusan negyed-ötöd annyi ideig kellett lőniük egy célt, hogy megsemmisítsék, mint a géppuskákkal felszerelt riválisaiknak, ami főleg manőverező légi harcban nagyon lényeges, mivel a pilóta csak korlátozott ideig tudja a célkeresztet a célon tartani (mivel az folyamatosan kitérő manővereket tesz).

A szovjet gépek problémái

Üzemanyag

A keleti fronton a német gépek egyik előnye az volt, hogy az ő gépeik 100-as oktánszámú üzemanyaggal repültek, az orosz olajipar viszont csak 80-as oktánszámú üzemanyagot tudott előállítani. Ez azért nagyon lényeges, mert a benzinmotorból kihozható teljesítményt legkönnyebben az üzemanyag minőségével lehet befolyásolni. Így a német gépek motorjainak pusztán a jobb benzin miatt magasabb volt a teljesítmény/tömeg aránya, aminek következtében egy azonos tömegű motorral és azonos kialakítású szerkezettel rendelkező orosz gép alacsonyabb sebességű, gyorsulású és csúcsmagasságú volt, mint a német vetélytársa.

Öntömítő üzemanyag-tartályok hiánya

Az oroszoknál luxus volt a vadászgépekben az öntömítő üzemanyagtartály, amit felemás eredményű megoldásokkal próbáltak pótolni. Ezek közé tartozott, hogy a motor füstgázát az üzemanyagtartályba vezették, amit a pilótának kellett bekapcsolnia légi harc előtt. Ennek hatására viszont ha a harc elhúzódott, vagy a pilóta bekapcsolva felejtette a rendszert, akkor a nyomás megnövekedése miatt deformálódott a szárny, ami a gépet vezethetetlenné tehette, illetve akár szét is robbanhatott a tartály bármiféle külső beavatkozás nélkül.

Frissítés: Másik olvasónk kiegészítései:

Tisztelt Kurucok!

Napi szintű olvasójuk vagyok én, aki a '80-as évek közepétől nem vettem kezembe magyar sajtóterméket, és 1992-ben földhöz vágtam a tv-t. Ezt az igazságkutató hozzáállásukkal, az őszinte, szókimondó hangvételükkel érték el.

Jóllehet, mindenhez Önök sem érthetnek, de a tárgyban említett írás oly mérvű tudatlanságból fakadó félretájékoztatás, amely nem méltó az Önök eddigi munkájához.

A második világháborús német harci technika szinte minden fejlesztése élen járó és/vagy korszakalkotó volt, amiről ma valahogy nem illik sehol e világon szót ejteni, de nem azért, mert befecskendezéses repülőgépmotorokat használtak mindenki mással ellentétben. Sőt a mennyiségi fölény mellett éppen a kiváló angolszász gépgyártás volt képes méltó ellenfélként fölvenni a német motorokkal a versenyt.

A szintbeli légi harc pedig nem a kiváló német motorok adta egyedüli lehetőség, hanem a hadvezetés taktikai fölismerése. A németek a spanyol harcokban tökéletesítették a légiharc-taktikát, és az addig minden légi haderő által alkalmazott fordulózó, szintbeli légiharctaktikát - mint használhatatlant - elvetették.

Ehhez hasonló taktikai váltás történt a gyalogság és a harckocsik alkalmazott taktikái terén. Amíg a britek a gyalogságtámogató harckocsit forszírozták még a sivatagi harcok alatt is (a Matildát kifejezetten erre fejlesztették ki), addig a németek páncélos harcra fejlesztették ki járműveiket, és a gyalogság támogatását nem beosztott páncélosokkal, hanem támogató páncélos egységekkel oldották meg. A taktikai fölényt a feladatorientált parancsuralmi rendszerrel toldották meg, a brit parancsorientált parancsuralmi rendszerrel szemben. Ehhez járult még hozzá az ún. mozgó hadviselés magas szintű ismerete és alkalmazása.

Repülő fegyverzet: a ballisztika komoly tudomány. Példa erre a mai napig alkalmazásban lévő 12,7-es ámerikai géppuska, amely a második világégésben kiszolgálta az USA légierőt. Nagy energiájú lövedékei elképesztő romboló hatással vannak a páncélzatra (így a repülők sárkányszerkezetére is), a berendezésekre (motorok) és az élőerőre egyaránt. Viszonylag alacsony tűzgyorsaságát a többszörös beépítéssel (2x3/2x4 db) ellensúlyozták. A repülőfegyverzet fontos "alkotóeleme" a pilóta tudása és bátor helytállása a légi harc pszichés megterhelése alatt. Aki rosszul irányozza a fegyverzetet, vagy megtörik a terhelés alatt, és távolról kezd lövöldözni, annak teljesen mindegy, hogy milyen fegyverzet van beépítve a gépébe. Az amerikai fegyelmezetlen népség, nekik kell a sok lőszer. A gépágyú és lőszere is nagyon nehéz, tehát jóval korlátozottabb a mennyiség, amit magával vihet a gép. Viszont jóval nagyobb is a rombolóerő. A német MG 151-es, 20mm-es gépágyú egy olyan technikai csoda, melynek korszakalkotóan új fejlesztésű zárszerkezete lehetővé tette azt, hogy a második lövés akkor történjék meg, mikor az első lövedék még nem hagyta el a csövet. Köztudott, hogy minél nagyobb a kaliber, többnyire annál kisebb a tűzgyorsaság. Hát ez az a fegyver, amire ez nem igaz. A német 30mm-es MK 108-as gépágyú robbanólövedékei olyan iszonyú tűzerővel rendelkeztek, hogy 3-5 találat (kritikus helyen) lehozott egy viermot-ot (négy motorost). Egy-egy fegyver súlya viszont önmagában meghaladta a mázsát, és lőszerei is igen súlyosak voltak, így alig pár darabot vitt magával egy ilyen fegyver hordozására képes vadászgép. Csak a legjobbak legjobbjai voltak eredményesek ezzel a fegyverrel, akikben sosem fagy meg a fülzsír, ereikben higany csordogál, akik 30 m-ről nyitnak tüzet, akik látják a kabinból az ellenséges lövész szeme fehérjét, az experték. Éppen ezért - mivel még a németeknél sem terem experte minden bokorban - pl. a Me 262-eseken, ahol gyárilag 4db MK 108-as a fedélzeti fegyverzet, 2db-ot kicseréltek MG 151-esre, mely jóval kisebb és könnyebb, így a lőszerjavadalmazása jobban lehetővé teszi a "pazarlást".

Az orosz harci technikát pedig hagyjuk... Azon túl, hogy nem szeretem én sem őket, tudnak és akkor is tudtak. A "koppintásról" annyit, hogy az USA milliárdokat költött a B 29 Stratofortress kifejlesztésére. Roosevelt halála után Truman megtiltotta, hogy bevessék az európai hadszíntéren, nehogy az oroszok kezére jusson. Először a Csendes óceánon vetették be. A tokiói tűzorkán és az atomkorszak szimbóluma lett. Egy-két elkeseredett pilóta Kínában hajtott végre kényszerleszállást, és ezeket a gépeket megszerezték az oroszok. Ez lett a Tu 4-es bombázó. De uraim! Egy ennyire bonyolult eljárásokkal készülő szerkezetet már akkoriban sem lehetett lemásolni. Hiába viszi haza Iván a B 29-est, a hengerfejre nincsen zsírkrétával fölírva, hogy milyen edzési eljárással készítették a fémet! Szóval a technológia a fontos, az meg nem derül ki az eszközből. Ahhoz, hogy valamit le lehessen koppintani, ki kell dolgozni az alkalmazott technológiát, ami képes leváltani vagy megkerülni az eredetit. És minél modernebb a holmi, ez annál meghatározóbb.

Használták-e az oroszok az öntömítő tankot? Hát persze! Sokáig a japánoknál nem volt divat. A szamuráj szellem a háború elején föl sem vetett olyan lovagiatlan dolgokat, mint a páncélzat vagy az öntömítő üzemanyagtank. Később is abból a sajátságos felfogásból alkalmazták, hogy légi harcban szégyen, ha a nihondzsin fegyvere mond egy ellenséges találattól csődöt, illetve elpusztul az egész anyahajó, ha a fedélzeten egy nyomorult géppuskasorozattól felgyulladnak fáklyaként a gépek.

Tisztelettel,

Huszti Sándor

2. frissítés: Az eredeti anyag szerzőjének válaszai

Sajnos nekem úgy tűnik, hogy néhány embernek szövegértelmezési problémája van, emellett egyéb hozzászólásokat is ki kell igazítanom, így néhány válaszmondatot megejtenék:

Tisztelt Huszti Sándor!

Önnek, úgy tűnik, hogy nem tűnt fel, hogy a címbe beleírtam, hogy a német repülőgépek KEVÉSBÉ ismert előnyeiről szólok… Azt én is tudom, hogy főleg a háború korai szakaszában leginkább a magas szintű pilótaképzés és a hatékony magassági taktikák révén voltak sikeresek, bár az írásom a technológiára fókuszált, nem pedig a taktikára. Bár a magassági harcra alapozott gyors támadásokat pont a hatékony fegyverzet és a befecskendezéses motorok tették lehetővé.

Váradi József:

Magának is szövegértési problémája van: nem azt vontam kétségbe, hogy ki győzött, hanem csak azt mondtam, hogy arról nem szeretnék vitázni, ki MIÉRT győzött vagy veszített, mert erről végtelenségig folyó vitákat lehet folytatni, így inkább a nagyközönség számára ismeretlen technikai aspektusokba mentem bele. Ugyanis a viták arról, hogy a 109-es vagy a Spitfire volt-e jobb, tipikusan a vízszintes sebességről és a manőverező képességről szólnak, holott a 109-esek a jobb emelkedő és zuhanó képességükre, emellett a hatékonyabb fegyverzetükre alapozva gyors vertikális támadásokra alapozták az ellenfél felőrlését, amit ezen technológiai különbségek révén nehéz megérteni.

Ferenczi István:

A német gépek az öntömítő üzemanyagtartályok miatt elég ritkán gyulladtak ki. Mint ahogy a maga által is belinkelt egyik írás leírja, pont a németek alkalmazták magasabb arányban a gyújtó lövedékeket, és egy idő után a géppuskáikból el is hagyták a páncéltörő lövedékeket. Vajon miért?

Nagy József:

Az angolok már '40 elején ki akarták cserélni a géppuskákat gépágyúkra, csak a legelőször kiválasztott Hispano Sousa gépágyúk folyton beragadtak, így inkább megmaradtak a géppuskáknál, amíg nem 1941-re már megbízhatóan megoldották a gépágyúk működését.

A mostani rezsicsökkentés fedezete és a fősodratú média hallgatásának háttere

Miközben a rezsicsökkentést az összes párt felhasználja politikai céljaira, aközben nem jut hozzá az átlagpolgár olyan információkhoz, aminek fényében értelmezni tudná, hogy a mostani rezsicsökkentés mögött valós lehetőség áll-e, vagy pedig csak a kormányzat erőlteti azt "a szolgáltatókat veszteségbe nyomva".

A mostani dokumentumban a rezsicsökkentés valós lehetőségének bebizonyításába fogunk, aminek részeként részletesebben is belemegyünk a magyarországi áramárakat az elmúlt 16 évben alakító folyamatokba.

A regionális árampiac létrejötte és a privatizációs szerződések

A cél érdekében legelőször egy, a Napi Gazdaságban megjelent januári cikkből idéznénk, aminek tartalma felett a mindennapi politika zűrzavarában mind a politikusok, mind a "nép" nagyívűen átsiklott. A cikkben a következő lényegi mondat olvasható: „A cseh, szlovák és magyar árampiacok összekapcsolásával több mint 25 százalékkal csökkent a magyar áramtőzsdei zsinórár szeptember közepe óta.”

Ez önmagában annak a bizonyítéka, hogy bőven van fedezete a mostani rezsicsökkentésnek, ami annak köszönhető, hogy az EU nyomására a magyar áramtőzsde csatlakozott az ún. Szlovákiával és Csehországgal együtt megalakított regionális áramtőzsdéhez, aminek hatására Magyarország masszív áramimportőrré vált, és a hazai erőműveik helyett sokkal olcsóbban importálunk külföldről.

A fő kérdés az, hogy hogyan lehet, hogy a magyar erőművek ennyivel drágábbak voltak, és ez miért csak most derül ki? A válasz a magyar erőművek privatizációs szerződéseiben keresendő.

Ugyanis amikor a 90-es években a magyar erőműpark nagy részét privatizálták, akkor a privatizációs szerződésekben a felvásárló vállalatok elérték, hogy a kiprivatizált erőművekre kötelező átvételi szerződések vonatkozzanak, aminek értelmében garantált nyerseséggel átvették ezen erőművek áramát, attól függetlenül, hogy valóban ők voltak-e az olcsóbbak. Ez gyakorlatilag azt eredményezte, hogy akkora erőművi kapacitásra vonatkozott kötelező átvétel ezek után, hogy az erősen korlátozta a versenyt. Így mivel az MVM-nek úgyis a privatizált erőművek áramát kellett átvennie, ezért nem volt érdemes új erőműveket építeni, az erőműparkunk így a privatizációs szerződések következtében relatíve egyre drágábbá vált, és fokozódott a lemaradásunk a korszerűség tekintetében, mivel alig épültek újabb egységek.

Így a közműszektor privatizációja során a felvásárló vállalatok az egyetlen területen, ahol jól meg lehet valósítani a versenyt (ez pedig a villamosáram-szolgáltatás termelési oldala) gyakorlatilag kivonták magukat a verseny alól, szinte felszámolták a versenyt. Az EU a privatizációs szerződések kötelező átvételi passzusait versenyellenesnek minősítette, és tavaly a regionális árampiac megalakításának részeként felmondatta ezeket a szerződéseket a magyar állammal. Így most, hogy versenyhelyzetbe kerültek, rögtön kiderült, hogy ezek az erőművek versenyképtelenek és korszerűtlenek, így ennek hatására tavaly 2000 megawatt erőművi kapacitás állt le a legnagyobb „kussban”, ugyanis senkinek sem érdeke ennek a folyamatnak a hátterét feltárni, mert mind a Fidesz, mind a baloldal a saját céljai érdekében használja ezt fel. Ez a 2000 mw azért hatalmas szám, mert ekkora Paksnak a kapacitása, és Paks a magyar áramigény közel 40%-át állítja elő önmaga.

A Fidesz azért nem magyarázza el a dolog hátterét, mert EU-s nyomás nélkül gyávák lettek volna felmondani ezeket a szerződéseket, így viszont a rezsicsökkentéssel felvághatnak, és azt mégsem lehet mondani ugye, hogy az EU nélkül semmit sem merünk elszámoltatni...

Az MSZP csak alkalmat keres arra, hogy belekapjon a kormányba, a dolog hátterének elmagyarázásába pedig azért nem megy bele, mert kiderülne, hogy miattuk kellett a magyar lakosságnak a versenyellenes kötelező átvételi szerződések miatt százmilliárdokat pluszba fizetnie, és amúgy az ország erőműparkjának korszerűtlensége, a megújuló célok elmaradásával együtt a korábbi elhibázott privatizációnak köszönhető, mivel a kötelező átvételei szerződések miatt új erőműveknek gyakorlatilag alig maradt piac.

Egyéb piaci tendenciák

Arról szintén nincs sok embernek tudomása, hogy a CO2-kvóta árak az elmúlt években töredékükre csökkentek, ami azért jelentős, mert a 2000-es évek végén már jelentősen drágította az EU-s árampiacon a termelői áramárakat. Viszont az elmúlt három évben a CO2-kvóta ára az Európai CO2 Tőzsdén a harmadára esett, mivel a gazdasági válság hatására csökkent a fogyasztás, másrészt, mivel elmaradtak a globális klímaegyezmények, amik Kyotót felváltották volna, ezért a spekulánsok kivonták tőkéjüket a CO2-piacról (mivel korábban a jelenleginél szigorúbb EU-s kibocsátási célokra spekuláltak). Így a CO2 hatása is jelentős mértékben csökkent az áramárban, de ennek a megjelenését se láttuk.

A várt klímaegyezmények elmaradása miatt az európai CO2-kvóta-piac összeomlott, az elmúlt hónapokban történelmi minimumon, a 2-3 évvel ezelőtti árszint töredékén mozgott. Ez nálunk viszont semennyire sem jelent meg az áramárban.

(A szerző olvasónk)

Derékig érő kátyú Verpelét és Kisnána között - tavasszal szakadt le az út, azóta sem történt intézkedés

Derékig eltűnhet az ember – legalábbis Verpelét és Kisnána között, ahol akkora „gigakátyú" éktelenkedik az összekötőúton, hogy egy gyerek elveszne benne. Nem volt mostanában földrengés a környéken, hogy ezért süllyedt volna el a fél út, csupán az időjárás és az évek könyörtelen munkája hozta meg „eredményét".

Öt méter hosszúságú a Verpelét-Kisnána közötti út szélén támadt repedés

– Évek óta borzalmas állapotban van ez a szakasz: ahol nincs több tíz centire leszakadva az aszfalt az út szélén, ott kátyúk között kell lavírozni. Legalább az autószerelők jól élnek – háborgott egy neve elhallgatását kérő kisnánai.

Jól mutatja a szakadéknyi kátyú méretét a beleállt hölgy; éppen a derekáig ér

Az út a helyiek szerint tavasz környékén szakadt le, de azóta sem történt semmi. Az útkezelő szerint nemrég lett csak baj.

– A korábbi burkolathibák miatt szeptember 13-án valóban leszakadt a burkolat. Erre forgalomelterelő táblák és sárgán villogó lámpák figyelmeztetik az utazókat, akik félpályán közlekedhetnek – közölte Pécsi Norbert Sándor, a Magyar Közút Nonprofit Zrt. szóvivője. – A javítás és helyreállítás komplex feladat, egyelőre a talajmechanikai és egyéb vizsgálatok zajlanak.

Azt továbbra sem tudni, mikor javítják ki a méteres kátyút az úton.

(Egerhír - Blikk nyomán)

Csőcselékrácia - olvasónk a tudatlan tömegek ámokfutásáról és az amerikai típusú kampányról

Azt mondani, hogy mindenkinek állampolgári kötelessége elmennie szavazni, körülbelül annyira racionális, mint azt mondani, hogy mindenkinek állampolgári kötelessége sebészeti tanácsot adnia.

Bevezető

Előfordult már Önnel, hogy megdöbbenve vagy dühösen állt, amikor egy-egy magyarországi választás vagy népszavazás végleges eredményét megtudta? Előfordult, hogy feltette magának azt a kérdést: „Hogyan lehetnek az emberek ilyen ostobák?”. Remélem, hogy ez az írásom segítséget nyújt abban, hogy mélyebb betekintést nyújtson abba a tömeglélektani eseménybe, amit választási kampánynak hívnak.

Már az 1990-es évek magyarországi választási és népszavazási kampányaiban is fellelhetők az alábbi ismérvek egyes elemei, az viszont száz százalékig biztos, hogy a 2000 és 2010 közötti választási és népszavazási kampányok - figyelembe véve az amerikai és izraeli tanácsadók jelenlétét - az alábbiak szerint zajlottak. (És arra is mindenki mérget vehet, hogy a 2014-es, a 2018-as, valamint az utánuk jövő kampányok is így fognak zajlani.)

A választási kampány - elmélet vs. gyakorlat

Hogyan zajlik egy választási kampány, és mi alapján döntenek az átlagemberek?

Az elmélet szerint a jelöltek részletesen ismertetik, hogy mi az álláspontjuk a nagy kérdésekben, a választók pedig az elmondottakat megfontolva, kiérlelt döntést hoznak.

A gyakorlatban pont ennek az ellenkezője érvényesül.

Aki beszél angolul, nézze végig az alábbi, az amerikai elnökválasztással kapcsolatos, szerény véleményem szerint legjobb összeállításokat, mielőtt továbbolvassa az anyagot! Miért érdemes ezt megtenni? Mert ami az amerikai választókra igaz, az - akármennyire nem tetszik - igaz a magyar választókra is.

Az embertömeg ugyanis embertömeg, akárhol is éljen.

9-30-12 John Stossel - Winning The Presidency

http://www.youtube.com/watch?v=VSilCzj5luE

John Stossel : Should everybody vote? (Eng/Swe/Fin subtitles)

http://www.youtube.com/watch?v=Wro-1G5gb_Y

Aki nem beszél angolul, annak sem kell kétségbeesnie, mert az elhangzottak visszatükröződnek írásom további részében. Nem feltétlenül szó szerinti, inkább tartalom szerinti visszatükröződésről van szó, melyet kiegészítettem saját tapasztalataimmal.

A tömeg és lélektana

Az ember társas lény, azaz részben szervezett csoportban („falkában”), részben szervezetlen tömegben („csordában”) éli le az életét. Ennek viszont kihatása van a személyiségére nézve. A tömegben lévő ember alapvetően más, mint az egyénileg létező ember. Ennek egyik leglényegesebb pontja, hogy a tömegben az ember veszít önállóságából, önálló gondolkodásából, és hajlamos egy alacsonyabb szintű, de a csoporthoz tartozást erősítő közös nevező felé elmozdulni. A közös irány, a „sokan vagyunk” életérzés erőt ad az egyénnek, tehát a tömeg általi döntést ösztönösen helyesnek véli. Ezért van az, hogy ha egy döntési helyzetben, például pánikhelyzetben néhány ember egyszerre indul el „X” irányba, akkor egyre több és több ember szintén „X” irányba kezd el tülekedni, pedig lehet, hogy „Y” irány sokkal jobb alternatíva lenne.

Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy népesség nagy része nem a legfényesebb elme, és sokkal inkább az érzelmei, semmint az értelme vezérli, akkor közelebb kerülünk ahhoz a válaszhoz, hogy miért születnek olyan eredmények, amilyenek. Az argumentum ad populum (népre, sokaságra hivatkozás) elnevezésű logikai bukfenc éppen arra mutat rá, hogy azért, mert valamit többen állítanak, nem feltétlenül igaz. Ezt tükrözi vissza az a mondás, hogy „egy bolond százat csinál”. Ezt tükrözi vissza az a falfirka, hogy „Kétmillió légy nem tévedhet: a sz@r jóízű!”

Mindez befolyásolja a választási kampányokat? Természetesen.

Választási showműsor

A fenti okok miatt a választási kampány olyan, mint egy színdarab a színházban: a forgatókönyvíró megírja, a rendező megrendezi, a színészek eljátsszák, majd várják a közönség reakcióját. Ha pozitív, akkor folytatják; ha negatív, akkor változtatott formában újra előadják, és addig csiszolják, ameddig a közönség tetszését és tapsát el nem nyerik.

Az egyetlen lehetőség az emberek becsalogatására és tapsuk elnyerésére úgy valósítható meg, ha a választási kampány színháza jól néz ki. Ezt hadd ismételjen meg: nem az a fontos, hogy a kampány jó, azaz igaz legyen, hanem hogy jól nézzen ki.

A felmérések azt mutatják, hogy az átlagemberek határozott vezetőt, amolyan „klánvezért” vagy „törzsfőnököt”, vagy - az állatvilágból vett példával élve - ,„falkavezért”, azaz „alfahímet”, illetve „matriarchát” keresnek. Az eddigi tapasztalat szerint a jelöltnek erősnek kell mutatkoznia, aki mögé a „falka” fel tud sorakozni. Az eddigi tapasztalat szerint, ha a jelölt érzelmessé válik, például ha láthatóan elérzékenyül, vagy ha elsírja magát, akkor veszíthet népszerűségéből, mert a szavazók gyengének vélhetik.

Mindemellett figyelembe kell venni, hogy bizonyos speciális esetekben ennek a fordítottjai is igaz lehet: egy női jelölt esetében az ilyen reakciót a választók meg szokták bocsátani, sőt lehet, hogy az elérzékenyülés miatt a női jelöltet érző szívű emberként érzékelik. Ugyanis akármennyire dühödten próbálják a feministák és Hollywood bizonygatni, hogy a nemek egyenlők, az átlagember - márpedig a választók kb. 85%-a ebbe a kategóriába esik - más és más jellemzőt vonatkoztat egy férfi és egy női jelöltre. A könnyezés, azaz egy kérdés erősen érzelmi megközelítése férfi esetében, az esetek nagy többségében megbocsáthatatlan, viszont nő esetében - mivel a gyengébb nem tagjáról - megbocsátható.

Másfelől, ha a jelölt túlságosan szoborszerűnek, érzelemmentesnek tűnik, az átlagszavazó úgy is érezheti, hogy túl távol áll tőle, hiszen szinte nem is ember, hanem gép vagy isten. Az a jelölt, aki a megfelelő pillanatot megragadva, a megfelelő érzelmi húrt megpendítve, érzelmi közösséget és kötődést tud kialakítani a választókkal, előnybe kerül.

Vegyük például a kampánygyűléseket, ahol hatalmas és éljenző tömeg ünnepli a jelöltet! Az egész nem más, mint showműsor. A célközönség nem az ott lévő emberek, hiszen ők - mint elkötelezettek - már úgyis meg vannak győzve. A célközönség a még bizonytalan, de szavazni hajlandók vékony rétege. Éppen ezért a hirdetőtáblákat, a fényeket, a zenét és egyéb látványelemeket, a kamerák elhelyezkedését, a tömeg nagyságát és arculatát úgy állítják össze, hogy az elsöprő erejű legyen.

Például ha csak néhány százan vannak egy stadion közepén lévő emelvény előtt, akkor a kamerákat úgy állítják be, hogy a tömeg melletti üres terület ne látszódjon. A rendező úgy válogatja a kamerák képeit, hogy mindig nagyszámú, lelkes, helyeslő emberek legyenek a képernyőn. Az átlagember ugyanis - az ősi, túlélési ösztönből adódóan - azt szereti, ha egy erős, győztes személy mögé állhat, illetve ha egy nagyszámú tömeggel egyetértésben lehet.

A teljes kampány alatt mind a jelölt, mind az őt támogató stáb tűkön ül. Tudják, hogy egyetlen rosszul, illetve jól megválasztott felvétel vagy kijelentés összedöntheti, illetve fellendítheti a kampányt. Például 1988-ban Michael Dukakis demokrata elnökjelölt, kampánykörútja részeként, úgy döntött, hogy egy harckocsi tornyában fényképezteti le magát. Amikor kampányfőnöke megtudta, hogy a harckocsiban kötelező - egészségvédelmi okból - a sisak viselése, azt javasolta, hogy inkább hagyják ki az egészet. Dukakis ragaszkodott hozzá, hogy végig akarja csinálni. A kampányfőnöknek volt igaza: ez az egy felvétel a sisakot viselő Dukakisról, mely egészségvédelmi, azaz a józan ész szempontjából érthető, viszont kampánytechnikailag elvetendő, negatív hatással volt Dukakis választási esélyeire. Az 1988-as választást végül az idősebb Bush nyerte.

Például az 1984-es, a republikánus Reagan vs. demokrata Mondale vitában Reagannel szemben az volt az egyik ellenérv, hogy túlságosan öreg, és nem fogja bírni az elnöki teendőkkel járó megpróbáltatásokat. Reagan erre így válaszolt: „Kampányomban az életkort nem fogom feszegetni. Nem fogom felróni ellenfelemnek fiatalságát és tapasztalatlanságát.” Ezzel a szellemes, amolyan Cyrano de Bergerac-stílusú kijelentéssel gyakorlatilag megnyerte a kampányt, és újra is választották.

Az egyszerű szimbólumok, valamint a könnyen megjegyezhető szlogenek azok, amelyek hatásosak. Ilyen tipikus szimbólumok a zászló vagy a szívre tett kéz. Ezek ugyan közhelyek, de működnek, és éppen ezért zseniálisak, és éppen ezért használják őket. Az amerikai átlagszavazó azt szokta mondani, hogy nem szereti a negatív kampányt, azonban a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy hatékonyak, ezért azokban az államokban, ahol ide-oda billenő, vagy ingadozó szavazók (swing voters) vannak, bizony alkalmazzák őket.

A negatív kampányban az ellenfél hibás döntéseit kritizálják, illetve az ellenfél gyengeségére mutatnak rá. Ebben önmagában még nincs kivetnivaló, hiszen bárki rámutathat arra, hogy az ellenfél így és így döntött, én viszont úgy és úgy döntenék, ami jobb a választóknak. Azonban - mivel a negatív kampányt az ellenfél állítja össze - könnyű az ellenfél szavait kiforgatni, könnyű csúsztatni. A negatív kampány sokszor pengeélen táncol az ellenfél jogos kritizálása és megrágalmazása között.

Megszólítás - 100% helyett 10%

Vajon a kampány során minden szavazó véleményére kíváncsi a jelölt és a kampánystáb? Vajon mindenkit meg akarnak szólítani? Hogyan történik a megszólítás? Szó sincs erről. Először a jelöltnek, pontosabban a kampánystábnak meg kell tudnia, hogy megéri-e győzködnie az adott átlagembert.

A stábnak ki kell szűrnie azokat, akik egyetértenek a jelölttel, és el akarnak menni szavazni. Őket békén kell hagyni. Ha ugyanis a nyakukra járnak, akkor nemcsak feleslegesen szánnak rájuk kampányidőt és -pénzt, de lehet, hogy felidegesítik őket, és a végén nem mennek el szavazni.

A stábnak ki kell szűrnie azokat, akik ellenzik a jelöltet. Őket nem szabad felpiszkálni. Ha nincs esély az átállításra, nem szánnak rá sem kampányidőt, sem kampánypénzt. Ha zaklatják őket, a végén még felidegesítik őket, és elmennek szavazni, pedig lehet, hogy ha békén hagyták volna őket, otthon maradtak volna.

A stábnak ki kell szűrnie azokat, akik el akarnak menni szavazni, de még nem döntöttek, tehát meggyőzhetők. Ők a célcsoport. Őket nem elég csak meggyőzni, hogy lélekben támogassák a jelöltet, hanem arra is rá kell venni őket, hogy fizikailag is támogassák a jelöltet, azaz felálljanak a karosszékből és elmenjenek szavazni. Ez a célcsoport régebben vagy általában az összes, választójoggal rendelkező ember kb. 20%-át tette, illetve teszi ki. Mostanában, azaz 2012 környékén ez a réteg mindössze az összes választójoggal rendelkező ember kb. 10%-a.

A művészet ennek a vékony, alig 10%-os, elszórtan élő rétegnek a megtalálásában rejlik.

A mikrocélbavétel (microtargeting) nevű eljárást itt-ott már az 1990-es években is alkalmazták, de országos méretű, politikai célú alkalmazása a 2000-es évek elejétől vált ismertté. Miről is van szó?

Az eljárás hasonló ahhoz, amit a piackutatók alkalmaznak egy termék piacra dobása előtt. Az első lépés az információk begyűjtése és összeválogatása egy 220 pontból álló adatlap alapján. A választó irányultságát olyan adatok alapján elemzik, mint például milyen sajtóterméket olvas; milyen autója van; tart-e fegyvert; milyen tévéműsort néz stb.

Például a republikánus szavazók általában Ford Mustangot, Audit vagy Mercedest vezetnek, míg a demokrata szavazók általában Honda Civic Hybridet, Volvót vagy Nissan Leafet.

A konzervatív szavazók általában a „Dancing with the Stars” vagy a „Modern Family”, míg a liberális szavazók általában a „Law and Order” vagy a „Thirty Rock” c. tévéműsort nézik.

A második lépés azt kideríteni, hogy az adott ingadozó szavazót hol lehet a legjobban megszólítani. Például egy el nem kötelezett, ingadozó női szavazót a „House and Garden” (Ház és kert) tévécsatornán lehet a legjobban elérni, míg egy, a republikánusokhoz húzó, de kevés szavazási hajlandóságot mutató, el nem kötelezett, ingadozó férfit a „Golf” (Golfozás) csatornán. Az eljárás kidolgozója, Karl Rove azt is kutatta, hogy a fekete amerikaiak közül hányan szavaznának Bush-ra, és mi jellemzi őket. Észrevette, hogy sok fekete amerikai keresztény, és szívesen nézi a tévéprédikátorok műsorait, ezért ezeken a csatornákon választási hirdetéseket adott fel.

Ennek eredményeként, például Ohióban, Bush 2000-ben a fekete szavazatok 8%-át kapta meg, 2004-ben viszont a 16%-át. Bár a feketék hagyományosan demokrata szavazók, a mikrocélbavétellel végzett felmérés azt mutatta, hogy egyes rétegeik a republikánusok által elérhetők.

A harmadik lépés a térképen az államok kiszűrése.

Egyszerűen áthúzzák azt az államot, ahol az adott jelöltnek nincs esélye nyerni, és csak arra koncentrálnak, amelyik államot az ingadozó szavazók jellemzik. A többi állam, a többi szavazó egyszerűen nem számít.

Például mindegy, hogy ki mit tesz, New York állam Obamáé lesz (és lett); ugyanez a helyzet például Texasban, ami Romney-é lesz (és lett). A jelöltek oda, ahol biztosan nyerni fognak, illetve oda, ahol biztosan veszíteni fognak, csupán egy dolog miatt mennek: a kampánypénz-felhajtás miatt. Kampányolni azonban nem kampányolnak, hiszen az pénz- és időpocsékolás lenne. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy 50 állam helyett 10-12 államra koncentrálnak. Lehet, hogy az elnökválasztási kampány országos kampánynak tűnik, valójában nem az, hanem csupán egy valamiről szól: a kevés ingadozó államban (swing state) élő, még meggyőzhető szavazókról. Ez az, ami számít.

A teendő tehát kulcsszavazók megtalálása, azután mozgásba lendítése.

Mi ennek az (amerikai) módja?

1. Hívd fel a leendő szavazópolgárt néhány héttel a választás napja előtt, és tudd meg, hogy regisztráltatta-e magát, el akar-e menni szavazni, és a te jelölteted támogatja-e. A számítógépes tárcsázás és nyilvántartás segít egyrészről a lebonyolításban, másrészről annak a rögzítésében, hogy a válaszadó milyen irányultságú és hajlandóságú.

2. Akitől pozitív választ kaptál, azt a választás napján hívd fel újra, nehogy elfelejtse, hogy milyen nap is van.

3. Ha nem vagy biztos benne, hogy elment vagy el fog menni, akkor kocsival vagy busszal menj érte, és vidd el szavazni.

Ezek a fenti módszerek az amerikai rendszerben törvényesek, a magyarban nem vagy nem feltétlenül azok. Persze megtapasztalhattuk, hogy a parlamenti nagykoalíció pártjait (Fidesz-KDNP-MSZP-DK-LMP) a legkevésbé sem érdekli, hogy betartják-e a magyar választási törvények előírásait…

A kampánystáb szempontjából az újságíróknak egyetlen hasznuk van, mégpedig az, hogy a célközönségnek el tudják-e juttatni a kampányüzenetet úgy, ahogyan azt a kampánystáb akarja. Ha nem, akkor a kampánystáb szempontjából, az adott újságírónak semmi haszna nincs. Mivel a jelöltnek sok mindent kell memorizálnia, az átlagember viszont csak az egyszerű szlogeneket képes megjegyezni, a jelöltek sokszor papagájnak vagy beakadt lemeznek tűnnek. A jelölt legfőbb célja, hogy a saját üzenetét, a saját időbeosztása alapján, a média segítségével, eljuttassa a célközönséghez. Minden kampánystáb számolhat azzal, hogy a soraiban van kiszivárogtató. Éppen ezért a stábok sokszor hagynak egy-egy dolgot kiszivárogni, hogy visszakeressék a szivárogtatót. Előfordul, hogy a kampányfőnök még a jelölttel sem osztja meg azt, amikor egy-egy szivárgásellenes akciót lefuttat.

Tréning, televízió, tálalás

Elfelejteni a betanult szöveget vagy annak egy részét rossz dolog, de még annál is rosszabb, ha a jelölt rosszul néz ki. Ezt például Nixon személyesen tapasztalhatta a Kennedy elleni, első tévévita során. Nixon férfiatlannak tartotta és elutasította, hogy stúdiósminket tegyenek fel rá, Kennedy viszont hozzájárult, hogy sminkeljék. Kennedy a kamerák és a reflektorok melegében, a stúdió fényviszonyai között jobban nézett ki, mint Nixon. Nem csoda, hogy Nixon később így nyilatkozott: „Annál, amit mondasz, fontosabb, hogy hogyan nézel ki a televízió képernyőjén.”

A jelöltek közötti viták során (is) fontosak a szimbólumok: a pódium nagysága és magassága, a szoba színe vagy a jelöltek közötti távolság.

Például a Reagan és Mondale közötti vita során a két jelölt eltérő testmagassága miatt az alacsonyabb jelöltnek dolgozó kampányfőnök elérte, hogy megnöveljék a két jelölt közötti távolságot. Ugyanis az átlagember szemében - akár tetszik, akár nem - a magasabb jelölt erősebbnek, határozottabbnak tűnik. Gondoljunk csak arra, hogy egy hasonló showszakmában, a filmiparban, az alacsony moziszínészeket hogyan állítják pódiumra, vagy hogyan filmezik őket olyan szögből, hogy magasabbnak, tehát erősebbnek tűnjenek. Ezek ismeretében nem meglepő, hogy a jelöltek ugyanúgy gyakorolnak, mint a színészek, vagy mint egy tehetségkutató show résztvevői. Például a Carter vs. Ford vita előtt az egyik kampánystáb egy bábuval szimulálta a leendő vitapartnert.

Például a Bush vs. Gore vitára való felkészülés során a Bush-stáb egyik embere szimulálta azt, hogy Gore mit fog tenni, elkerülve ezzel azt, hogy jelöltjüket, Bush-t a vita során kizökkentsék mondanivalójából. Általánosan elmondható, hogy minden stáb felépít egy, a vita helyszínével megegyező helyiséget pódiummal, fényekkel, valamint, hogy stábtagok szimulálják a többi résztvevőt: a vitát levezető személyt, valamint az ellenfelet. Mindeközben a kampánytréner tanácsokat ad a jelöltnek, hogy miben változtasson mondanivalóján és testtartásán.

Ezekről az edzésekről soha nem adnak ki felvételeket, és úgy őrzik őket, mint a szemük világát, hiszen nem akarják, hogy az ellenfél megismerje a saját jelölt gyenge pontjait. Az összeállítást készítő újságírót a kampánytrénerek szimulált kampányvitába állították, és faggatni kezdték. Végezetül a szimulált vitát így zárták:

1. Azt tanácsolták, hogy jelöltként ne a kérdésekre próbáljon válaszolni, hanem próbálja meg a saját üzenetét elmondani.

2. Bemutatták, hogy a jelöltről készült felvétel megvágásával, megfelelő képi és hanghatások rákeverésével, hogyan lehet negatív kampányreklámot készíteni.

A Carter vs. Ford tévévita során technikai okból megállt a közvetítés. Harminc perc múlva sikerült visszaállítani a megfelelő kapcsolatot. Tarthattak volna szünetet, azonban mindkét jelölt harminc percig a helyén maradt - egyik sem mert elmozdulni, mert attól tartott, hogy azt a másik fél stábja valahogyan, például a gyengeség jeleként, ellene fordíthatja. Az idősebb Bush-t azért kritizálták, mert egy vita során ránézett az órájára. Ez egy testbeszéd-jel, hogy az illető szeretne már elmenni az adott helyről. Az órára pillantást a szavazók fontosabbnak tartották, mint azt, hogy mit képvisel. Gore a Walker Bush-sal folytatott vita során felsóhajtott, amikor Walker Bush beszélt, amiért szintén kritikát kapott.

Egy-egy kampányvita után a stáb órákig elemez. A legtöbb jelölt számára ez a kampány leggyűlöltebb része. A kampánytrénerek elmondása szerint gyakori, hogy a jelölt dühbe gurul, ordít, vagy egyszerűen otthagy csapot-papot, amíg megnyugszik. Ennek ellenére mindig visszatérnek, hiszen a gyakorlás önbizalmat épít. A tapasztalat alapján az a jelölt, aki önbizalmat sugároz, nyerő pozícióban van.

Az átlagszavazó szemében a jelölt önbizalma inkább számít, mint a hozzáértése.

A tudatlanság tobzódása

Az átlagemberek mindig arra panaszkodnak, hogy a kampányok sekélyesek, és a politikusok nem a fontos dolgokról beszélnek. Nos, ennek jó oka van. Ugyanis az átlagemberek nem veszik a fáradságot, hogy megismerjék a fő politikusokat, ellenben a hírességeket igen jól ismerik.

Az utcán megszólított átlagembereknek - tisztelet a kevés, felkészült kivételnek - fogalma sem volt, hogy a fényképeken ki van: John Boehner, a képviselőház republikánus elnöke; Joe Biden demokrata alelnök; Nancy Pelosi vezető demokrata képviselő, vagy Ginsburg legfelsőbb bírósági bírónő. Amikor viszont Tom Cruise-t, Justin Biebert, vagy Mike-ot, a „The Situation” c. valóságshow résztvevőjét vagy Judy bírónőt (Judge Judy), egy másik valóságshow szereplőjét mutatták nekik, őket kapásból felismerték.

Ugyanilyen tudatlanságról adtak bizonyságot a megkérdezett, frissen regisztrált szavazók, amikor arról kérdezték őket, hogy hány tagállama van az USA-nak, vagy hogy hány szenátor van a Kongresszusban, vagy hogy mi volt a Roe vs. Wade (a Legfelső Bíróság precedensdöntése abortusz ügyében). A lehető legrosszabb hozzáállásról az a válaszadó tanúskodott, aki nem tudta megmondani, hogy hány szenátor van. 12-őt mondott, holott államonként kettő, azaz 100 van. Amikor tudatlansága napfényre került, azt mondta, lehet, hogy talán nem kellene elmennie szavazni. Majd egy másodperc múlva felnevetett, hogy dehogy gondolta ezt komolyan, persze, hogy elmegy szavazni. Ostoba, de öntudatos szavazó - a csőcselékrácia mintapéldánya.

Nem véletlen, hogy az anyagot összeállító riporter így nyilatkozik azokkal a televízióban folyamatosan sugárzott hirdetésekkel kapcsolatban, amelyek arra buzdítanak, hogy mindenki menjen el szavazni: „Én nem szeretném, hogy mindenki elmenjen szavazni. Sok ember ugyanis szinte semmit sem tud.” Egy másik összeállításban elmondta, hogy nem akarja senkitől sem elvenni a szavazati jogot, hiszen ha egy szavazópolgár utánanéz a dolgoknak, akkor persze, hogy szavazhasson. Ami őt zavarja, amit ellenez, az az, amikor tájékozatlan embereket arra ösztönöznek, hogy csődüljenek az urnákhoz, és adják le szavazatukat úgy, hogy fogalmuk sincs arról, hogy mi, merre, hány lépés.

Vajon mennyire néz az átlagember a dolgok után?

A hónapokig tartó elnökválasztási kampány során az átlagember kb. 3 órát (!) szán arra, hogy kövesse a jelölteket, a véleményüket, az eseményeket. Ez az oka, hogy a kampányüzenetek egyszerűek és érzelmi, semmint összetett és értelmi tartalmúak. A felmérések azt mutatják, hogy az átlagszavazó nem, vagy kevésbé a tények alapján választja ki, hogy kire szavazzon. Az átlagember sokkal inkább a szerint dönt, hogy az adott politikust el tudja-e képzelni az átlagember „klánjában” (családjában, barátai között stb.).

A konzervatívok a védelmi/biztonsági kérdésekben azt szokták azt sugallni, hogy kemények, meg tudják védeni az országot, ellentétben a puha liberálisokkal. A liberálisok a környezetvédelemmel, a természettel kapcsolatban azt szokták sugallni, hogy meg tudják őrizni annak tisztaságát, ellentétben a szívtelen konzervatívokkal.

A sugallt, tudatalatti üzenetek ugyanis fontosabbak, mint a tények.

Egy kísérletben egy princetoni professzor összegyűjtötte, és párba állította több tucat rivális jelölt fényképét, akik kongresszusi, illetve kormányzói tisztségért indultak. Átlagembereknek megmutatták a rivális párok képeit, és megkérdezték, hogy melyik jelöltet tartják rátermettebbnek, alkalmasabbnak. Ezután a professzor saját magának felírta, hogy ő szerinte melyik jelölt fog nyerni: az, aki hozzáértőbbnek, rátermettebbnek nézett ki - nem jóképűbbnek vagy csinosabbnak, hanem hozzáértőbbnek, rátermettebbnek.

Az eredmény 70%-os átfedést produkált. Valóban az a jelölt nyert, aki az átlagemberekre azt a benyomást tette, hogy hozzáértőbb a másik jelöltnél.

Mégis hogyan nézhet ki valaki hozzáértőnek?

Nos, az átlagemberek egyszerűen a megérzésükre támaszkodtak. A tapasztalat azt mutatja, hogy az átlagember a szögletesebb, enyhén nyúltabb arc „tulajdonosát” hozzáértőnek látja, viszont ha a „tulajdonos” arca kerekebb, ha amolyan bébiarcú, akkor kevésbé tűnik hozzáértőnek. Az átlagemberek az ösztönük, nem pedig az eszük alapján döntenek: a jelölt vonásai, hangja, testtartása erősen befolyásolja őket. A kampánystáb azt is figyeli, hogy egy-egy szónoklatnál ki áll a jelölt mögötti területen.

Ha nemben vagy fajban azonos emberek állnak, viszont az adott kampánykörzet (állam, város stb.) nemileg és fajilag vegyes, akkor a háttéremelvényen lévő emberekkel addig „patikamérleg-dekázgatnak”, addig cserélgetik őket, amíg a megfelelő nemi és faji arányt el nem érik. A jelölt mögött állók valószínűleg fele részben férfiak, fele részben nők lesznek, fajilag pedig lesz közöttük fehér, fekete, latinó, esetleg ázsiai.

Például az összeállításban szereplő Obama-kampánygyűlésen, még a jelölt megérkezése előtt, a jelölt mögött álló támogatók elfoglalták helyüket, amikor a stáb egyik tagja felállított és arrébb küldött néhány fehér támogatót, és a helyüket színesbőrű támogatókkal töltötte fel.

„Én azt feltételeztem, hogy ez csak véletlenül jött így ki” – mondja az ördög ügyvédjének szerepét játszó riporter. „Ó, úgy feltételezte?”, válaszol a kampánytanácsadó. „Nos, ezért van, hogy Ön ott ül, ahol ül (a riporteri székben), én pedig itt ülök, ahol ülök (a kampánytanácsadói székben), mert Önnek fogalma sincs arról, hogy ez az egész hogyan működik”.

Magyarország, 1990-2013

Térjünk rá a minket leginkább érdeklő és érintő kérdésre, a magyarországi választásokra! Először is, két dolgot le kell szögeznem:

1. Akinek nem inge, ne vegye magára!

2. Senki ne a tükröt okolja, ha a képe ferde!

Másodszor pedig, ahhoz, hogy az utóbbi két évtized országgyűlési választásait megértsük, szemügyre kell vennünk az előtte levő korszakot: a Kádár-rendszert. Ugyanis akik akkor éltek, akik akkor szocializálódtak, azoknak a nagy része jelenleg (2013-ban) is él, és szavazati joga van.

A Kádár-rendszerről röviden

Nem célom a Kádár-rendszer részletes bemutatása, csupán azokat az ismérveit emelem ki, melyek a mai napig hatással vannak Magyarországra.

Kádár János 1956-ban, a szovjetekkel kollaborálva került Magyarország élére. Akár tetszik valakinek, akár nem, ez történelmi tény. Csak azért nem járt úgy, mint a nemzetiszocialista Németországgal kollaboráló vezetők (pl. a norvég Quisling), mert a Szovjetunió és a kommunista rendszer nem szenvedett gyors és közvetlen katonai vereséget.

Kádár tanult elődje, Rákosi hibájából. Rendszere a nyílt erőszak alkalmazása, az emberek megfélemlítése helyett a ravasz erőszak, az emberek megvásárlása révén maradt fenn. Ezért lenne helyesebb a „puha diktatúra” helyett a „ravasz diktatúra” vagy a „sunyi diktatúra” kifejezés használata. Kádár rendszere ugyanis nem volt puha, csupán puhább, mint a többi kommunista rendszer. Kádár azt alkalmazta, amit a jelenlegi politikusok alkalmaznak az adóemelés során: amikor 10%-nyi adót akarnak emelni, 20%-os adóemelést jelentenek be, amit a közfelháborodás hatására 10%-ra mérsékelnek. A tömegember pedig elégedetten hátradől, mert nem abszolút, hanem relatív kategóriában gondolkozik. Kádár rendszere puhább volt, mint Rákosié, így a tömegembernek egyből szimpatikussá vált.

„Panem et circenses!”, mondták egykoron a római politikusok. A köztársaság korában a konzuljelöltek, a császárság korában a császár ingyengabona-osztással és cirkuszi játékokkal szórakoztatta a plebszet, illetve nyerte el tapsát és szavazatát. A jóllakatott, mulattatott tömeg ugyanis engedelmes tömeg.

„3,60-as kenyér és színpadi szelep!”, csettintett ujjával Kádár János pártfőtitkár, amikor rájött, hogy a római plebsz és a magyarországi plebsz között évezredek és határok ugyan lehetnek, de a gondolkodásmódjuk egy és ugyanaz. A jóllakatott, a színpadi humoristák rendszerellenes szurkálásán mulató, a gőzt kieresztő tömeg ugyanis engedelmes tömeg.

Kádár rendszere az 1970-es évek elejére kifulladt. Mivel a kommunista rendszer életképtelenségének beismerése saját hatalma végét jelentette volna, ezért a rendszer fenntartására, illetve az emberek elégedettségének megőrzésére külső forrásokat kellett bevonnia. Megkezdődött a hitelfelvétel, az ország eladósítása a zsidó Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke vezetésével, akinek Kádárhoz - az MNB elnökének megkerülésével - közvetlen bejárása volt.

Az 1980-as évek végére a hitel- és kamathullám összecsapott a rendszer és az ország feje fölött. Egy ilyen, több generációt eladósító és romba döntő diktátor csak nem lehet népszerű, miután mesterkedése napvilágra került! - gondolnánk. Dehogynem, hiszen ha van valami, ami örök, az az emberi ostobaság.

Egy 2008-as közvélemény-kutatás szerint a válaszadók 62%-a azt állította, hogy a XX. század Magyarországának legboldogabb időszaka a rendszerváltás előtti világ volt. Az '50 éves és idősebb korosztályban a válaszadók 80%-a a rendszerváltás előtti időket tekinti boldogabbnak. A 40-49 évesek csaknem 75%-a ért ezzel egyet. A rendszerváltást iskolásként és fiatal felnőttként átélők 55%-a ért ezzel egyet. A 15-29 éves korosztály körében ez az arány már csak 24%.

Részvétel az országgyűlési választásokon (1990-2010)

Ezek után tekintsük az alábbi ábrát, ami az 1990. és 2010. között lezajlott országgyűlési választások első és második fordulóján való részvételt mutatja. A győztes párt, illetve pártok nevét nem írtam oda, bár lehet, hogy nem ártott volna. Ugyanis egy 2002-2006 közötti felmérés szerint a válaszadók kb. 10%-a úgy tudta, hogy még mindig Orbán Viktor a miniszterelnök. De hasonló eredményre jutottak azok, akik 2010 után végeztek felmérést, ahol a válaszadók kb. 10%-a úgy tudta, hogy Gyurcsány Ferenc a miniszterelnöknek.

Mit látunk ezen az ábrán?

Eljött az 1990. év, az első szabad választás éve. Ezen a választáson a választók kb. kétharmada jelent meg, amihez még azt is hozzá kell venni, hogy az MSZMP utódpártja, az MSZP 10%-nyi szavazatot kapott. Ebből pedig az következik, hogy az ország kb. fele vagy nem látott különbséget a kommunizmus és a következő rendszer között, vagy kimondottan a kommunizmust tartotta jónak. Az is megérne egy vizsgálatot, hogy aki az ellenzéki pártokra szavazott, az vajon azért tett így, mert vágyott a szabadságra, vagy pusztán azért, mert jobban, a példaképként lebegő Nyugat-Németország szintjén akart élni.

Nos, az 1994-es választás eredménye egyértelműen a második válasz felé mutat. A kormánypárti MDF népszerűsége néhány hónap alatt, már az 1990. októberi önkormányzati választásokra elolvadt. Az átlagember csalódott, mert néhány hónap alatt, negyvenévnyi kommunizmus után, 21 milliárd dollár államadóssággal, nem lett, hipp-hopp, nyugat-németországi életszínvonal. Ez a hozzáállás tovább erősödött az 1991-1993-as időszakban.

Eljött az 1994. évi választás. Az MSZP elsöprő győzelmet aratott, akár egymaga is kormányt alakíthatott volna, hiszen az országgyűlési képviselők 53%-a MSZP-s volt. Nézzük meg a részvételt! Nos, az utóbbi két évtized hat választása közül csak egyszer fordult elő, hogy magasabb volt a részvétel, mint 1994-ben.

1994-ben a Kádár-rendszerrel nosztalgiázók hosszú, tömött sorokban járultak az urnákhoz. Talán sokan nem emlékeznek rá, de én igen, hogy mi volt a levegőben, hogy hogyan vélekedtek az átlagemberek: „Ha visszajönnek a kommunisták, újra 3,60 lesz a kenyér”.
Amikor az MSZP győzelme világossá vált, ezek az átlagemberek büszkén jártak-keltek az utcán. Amikor viszont eljött az 1995. év - az MSZP-SZDSZ koalíciónak ugyanis fél év-egy év kellett ahhoz, hogy felfogja azt, amit álmaiban sem remélt: a kétharmados kormánytöbbséget -, amikor a kormány kibocsátotta a Bokros-csomagot, akkor ezek az átlagemberek hirtelen eltűntek. 1995 után nagyítóval sem lehetett olyan embert találni, aki beismerte volna, hogy az MSZP-re szavazott.

Eljött az 1998. évi választás. Vajon ezt a választást a Fidesz nyerte meg? Nem, hanem az MSZP veszítette el. Ez ugyan kormányalakítási szempontból ugyanazt jelenti, társadalomelemzési szempontból viszont távolról sem. Nézzük meg a részvételt! A Bokros-csomag miatt felháborodott Kádár-nosztalgiázók megsértődtek, nem mentek el szavazni. Talán nem sokan emlékeznek rá, de az első fordulót még így is az MSZP nyerte. A végjátékban viszont az MSZP megsínylette a sértődött és távol maradó Kádár-nosztalgiázók szavazatainak hiányát.

Eljött a 2002. évi választás. A Fidesz ekkor fizetett meg azért, mert az első év után kezdte magára ölteni a hatalomtól megmámorosodott párt gőgös stílusát (háromhetente ülésező Országgyűlés kierőszakolása stb.). És bár az átlagember anyagi téren nem járt rosszul a Fidesz-kormányzattal, a Fidesz gőgje, valamint önhittsége, hogy kampányra szinte nincs is szüksége, megbosszulta magát. Az MSZP által felfogadott izraeli és amerikai kampánytanácsadók ugyanis felépítették a tehetségtelen Medgyessy Pétert, és mint higgadt szakértőt, az emberek által gyűlölt pártpolitika felett álló miniszterelnök-jelöltet adták el a választóknak. Az MSZP mozgósított, a Fidesz túl laza volt - az MSZP, ha hajszálnyival is, de nyert. Az eredmény annyira sokkolta a Fideszt, hogy Orbán Viktort gyakorlatilag fél évig nem lehetett látni.

Eljött a 2006. évi választás. Ennek a választásnak a hangulatát a két évvel azelőtt lezajlott, 2004. évi, a könnyített magyar állampolgárságról szóló népszavazás előre jelezte. 2004-ben a magyarországi plebsz megrohanta az urnákat, azzal a csatakiáltással, hogy „ide ne jöjjön 23 millió román”. Mindezt tetézte a Fidesz hibás kampánya. Emlékszünk még a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” szlogenre? Nos, az átlagember nem élt rosszabbul, mint négy évvel korábban. A Medgyessy-kormány ugyanis 2002 és 2004 között, Kádár János nyomdokain haladva, két kézzel szórta a pénzt az átlagemberek közé, amivel fenntartotta népszerűségét. Ez a népszerűség kitartott a 2006-os választásra is.

Eljött a 2010. évi választás. 2006 május 26-án, egy hónappal az MSZP választási győzelme után kiszivárgott az ún. őszödi beszéd, melyben Gyurcsány Ferenc miniszterelnök keresetlenül ecsetelte, hogy hogyan hazudozták végig a 2004-2006-os időszakot, csak hogy győzni tudjanak a választáson. Ez a lebukás, valamint a kiürült kincstár tálcán kínálta a győzelmet a Fidesznek, ami megszerezte a parlamenti helyek kétharmadát. 

A 2014. évi választásig már csak egy év van hátra. A Fideszen újra kiütközött az ellensúly nélküli hatalom okozta gőg. Az MSZP, illetve a DK csak arra vár, hogy az inga, ami 2010-ben kétharmadnyira lendült a „narancs” zónába, 2014-ben átlendüljön, kétharmadnyi mértékben, a „vörös” zónába. Az MSZP és a DK arra vár, hogy a Fidesz bejárja az MDF 1994-es útját.

Az államadóssággal és annak kamatával, a cigánybűnözéssel, Magyarország zsidók általi felvásárlásával viszont sem a Fidesz-KDNP, sem az MSZP-DK-LMP, sem bármelyikük klónja nem tud, sőt nem is akar mit kezdeni, mivel vagy faji alapon, vagy kampánypénzeken keresztül, a cionista háttérhatalommal egy tálból cseresznyézik, vagy tőle függ.

Az embereknek azt kellene végre eldönteniük, hogy - az „alibifoci” mintájára - továbbra is „alibiválasztásokon” akarnak-e részt venni, vagy hogy ki akarnak-e lépni ebből az álválasztási rendszerből. Az embereknek el kellene végre eldönteniük, hogy birka módjára körbeee-körbeee akarnak-e járni (vörösből narancsba, vissza a vörösbe, vissza a narancsba, és így tovább), vagy hogy ki akarnak-e törni az ördögi körből. Az embereknek azt kellene végre eldönteniük, hogy a 2010-es, cseberből vederbe ugrás után, 2014-ben visszaugranak-e a cseberbe, hogy 2018-ban ismét a vederbe ugorjanak, vagy hogy 2014-ben, végre-valahára, egy teljesen új útra lépnek-e.

Mire számíthatunk a 2014-es választáson?

Nem, nem az eredményt akarom megjósolni, bár egy érdekességet megosztok Önökkel: a magyarországi tapasztalat minden eddigi választással kapcsolatban az, hogy a közvetlenül a választások után végzett közvélemény-kutatásban mindig lényegesen többen, kb. 10-15%-kal többen nyilatkoztak úgy, hogy a győztes pártra szavaztak, mint amennyi szavazatot a párt a választásokon valójában kapott. Azért van ez a 10-15%-os eltérés a győztes párt javára, mert sok csigatest-keménységű, kártyavár-jellemszilárdságú átlagember szeret „úgy emlékezni”, hogy ő is a győztes pártra szavazott, hogy ő is a győztes oldalhoz tartozik.

Inkább arról szeretnék egy-két gondolatot papírra vetni, hogy az amerikai kampánystílus érezhető lesz-e Magyarországon.

Mivel izraeli és amerikai kampánytanácsadók fognak tevékenykedni, biztos, hogy igen.

Először is a microtargetinget (a mikrocélbavételt) alkalmazni fogják.

Lehet, hogy a korábbi, illetve a 2014-es ajánlószelvényeket megsemmisítették, illetve meg fogják semmisíteni, de az biztos, hogy előtte számítógépes, térképes adatbázisba felviszik a rajtuk lévő neveket és címeket, melyek elemzésével megtudható, hogy hol érdemes, és hol nem érdemes kampányolni. Emlékezzünk vissza arra, hogy 2010. április 7-én kiderült, hogy a Fidesz adatbázist épített ki a választókról, mely adatbázis Kubatov-lista néven vált ismertté. Egy nappal később, azaz április 8-án pedig az derült ki, hogy az MSZP is rendelkezik választói adatbázissal, amit akár Mesterházy-listának is nevezhetünk.

Másodszor, felelőtlen ígérgetések és osztogatások várhatók. Szavazásra fogják buzdítani az olyan személyeket, akik írni-olvasni sem tudnak, soha egy petákot sem adtak be a közösbe, mégis természetesnek vélik, hogy nekik ez meg az meg minden jár. Szavazásra fogják buzdítani az olyan személyeket, akik 12 részt tettek be a közösbe, mégis természetesnek vélik, hogy ezért 13 - sőt, egyesek szerint 14 résznyi kimarkolás jár nekik.

Ezek azok a személyek, akiknek a hozzáállását - a „társadalmi igazságosság és szolidaritás” elnevezésű, mézes-mázos réteg eltávolításával - így lehet összefoglalni: „A kormányzat vegye el mások pénzét, és adja nekem, mert én megérdemlem.” Ezek azok a személyek, akik másokat érzéketlenségekkel vádolnak, miközben saját maguk teljesen érzéketlenek azzal kapcsolatban, hogy míg a pénz őket kapják, addig a számlát másoknak, a következő generációnak kell állnia. A „vörös” és a „narancs” kormányzat mégis adja alájuk a lovat. Hogy miért? Azért, mert “A government that robs Peter to pay Paul can always depend on the support of Paul.”

Szabad fordításban, facebookos stílusban, a magyarországi helyzetre vonatkoztatva ez annyit tesz, hogy „Egy olyan kormányzat, amelyik kizsebeli Botondot és Boglárkát, és abból a pénzből fizeti ki Brandont, Biszkut és Baruchot, az mindig számíthat három >>lájkra<< kettő >>diszlájkkal<< szemben.”

Harmadszor, szándékosan meg fogják sérteni a választási törvényt utaztatással, a kampánycsend megtörésével, rágalmazással, szavazatvásárlással, miegyébbel.

Miért?

Minden ember a szerint cselekszik, hogy a befektetés, a kimarkolás, és a kockázat milyen arányban áll egymással. Mivel az a tapasztalat, hogy a választási törvény megsértőjét csak pénzbüntetéssel sújtják, ezért a pártvezetés az ilyen büntetést belekalkulált és leírható veszteségként érzékeli, nem pedig visszatartó erőként. 2005-ben Tóbiás József, az MSZP pártigazgatója így beszélt: „Nem baj, ha a választás után elvesztjük a pert, majd kifizetjük a büntetést.” És nehogy bárki azt higgye, hogy a Fidesz vagy a DK vezetősége másként gondolkodik.

Ugyanez vonatkozik a rágalmazásra is.

A rágalmazás szintén nem új keletű - már a római köztársaság korában is alkalmazták. „Calumniare fortiter, aliquid adhaerebit”, azaz rágalmazz nyugodtan (dobáld a sarat), valami csak rátapad az ellenfélre. Nyilvánvaló, hogy ez törvénytelen, azonban ha a belőle kihozott nyereség a választás megnyerése, a veszteség pedig jóval a választás után meghozott, viszonylag kis mértékű pénzbüntetés, akkor megéri meglépni.

Átgondolt választást, nem általános választást!

Jó dolog az, ha a leendő vezetők versengenek egymással? Igen.

Jó dolog, ha az ember választhat vezetőt, nem pedig azt kell elfogadnia, aki önmagát erőlteti a népre, a nép megkérdezése nélkül? Igen.

Azonban az is fontos, hogy a döntést olyan választópolgárok hozzák, akik fel tudják fogni, hogy miről van szó, illetve akik a saját pénzüket - nem a másét, nem a következő generációét - kockáztatják.

Ha Ön építkezni akar, ha Ön autót akar venni, vagy ha Ön műtét előtt áll, akkor bizonyára beszél több áccsal, kereskedővel, illetve sebésszel, majd dönt a legjobbnak tűnő ajánlat javára. Vajon miért nem kérdezi meg az egész környéket, a szomszédtól kezdve a buszmegállóban várakozókon át a padon fekvő hajléktalanig? Azért, mert senkinek nincs joga, hogy olyan dologról döntsön, amiben a tétet nem tette le az asztalra.

Mindezt a magyar nyelv keresetlenül, de találóan fejezi ki azokkal a mondásokkal, hogy „Kibicnek kuss!”, illetve hogy „Mindenki a saját f@rkával verje a csalánt!”.

Örüljünk az alacsony részvételnek! Inkább menjen el az embereknek a kisebb része szavazni, de azok megfontolt, javaikat kockáztató, ezért döntésükért felelősséget vállaló emberek legyenek.

(Hidra)

---

A választásokról csak annyit , hogy a FIDESZ holdudvara fogja elveszteni a győzelmet . Hogy miért ? Látszólag győzelemre áll a FIDESZ , de a bajnaiék – hazaárulót csak így kisbetűvel tisztelünk meg – annyi valutát szórnak szét , hogy a FIDESZ holdudvara elpártol a nagyobb szelet torta miatt. Mikor az a kerekesszékes görény zsidó színházi emberként tetszelgett a Judapesti ég alatt , és böcsmérelte itt a magyarságot úgy osztotta a zsidó bankok pénzét a neki megfelelő embereknek , hogy az egész magyar irodalom , művészet , szinte le lett szarva , és mi csak néztük , hogy hova akar ez kilyukadni , hát csak az sült ki belőle , hogy pénzért a bóvlit emelem a nívós művészetté a művészetet meg a szemétdombra dobatom ezekkel a barmokkal , mert én megtehetem a pénzem átírja a történelmet , és a hollókosztos vallás nyer létjogosultságot a gojok le vannak seperve művészetükkel együtt , ma holnap már senki nem emlékszik rájuk , mert mi diktáljuk azt , hogy mi jó nektek. Ha ott ezt megtudták csinálni CIA , MOSZAD- os pénzekből, most a választási csalással a holdudvart környékezik meg , és ők eladják a lelküket pár száz dollárért ami a választások után meg fog bukni , így egy csomó értéktelen papírért veszik meg a magyar választásokat , hogy aztán a hazaáruló bajnai és baloldalinak hazudott cionisták , a bankár kasztot képviselik hazánkban , végleg lerabolhassa az országot , és a népet földönfutóvá tegye. A tét a helytartók számának a gyarapítása, a kifosztás érdekébe, és ezért még a sátánnal is kiegyeznének nem hogy a bankárkasztal. Csak ott hibáznak , hogy nem számolnak a jobbik erejével , és a mozgósításukkal az elkeseredett tömeget igen is ők tudják érdemben megszólítani , mert ahogy a FIDESZ szólama is hamis úgy a baloldalnak nevezett förmedvények szólama egyenesen szitok az ötágú vörös csillag meséje átmegy vörös tehénkébe, a bankárkaszt jelképébe, és ez a tehénke felfalja a nemzetet ha hagyjuk. Remélem tudod hova kell húznod az x – et , ha az unoláidat is szabad embernek akarod tudni , nem a likudosokra , és nem a bankárkaszt helytartóira. Különben folytatódik tovább a föld kárpótlási kiárusítása a galíciai jöttmenteknek. És nekünk csak a szánk jár továbbra is , de most már földnélküli Jánosokként cseléd , vagy kamatrabszolgaként zsellérkedhetsz a volt földeden , mert kiénekelték a szádból a zsidó bérenc FIDESZ.esek . A trafik mutyit megcsinálták , most elfüstölhetitek a jelent , és mivel jövőtök nem lesz , a múltba révedve mulathattok egyet , mielőtt jobblétre szenderültök . Hogy hamis- e , vagy kemény amit mondok , a megmaradás érdekében ki kell mondani a veszélyt jelző gondolatokat , hogy felébredjen ez a nemzet. 

Ez itt a halál a birodalmi Amerika halála , és a nemzetállam Amerika születése, a bankárkaszt bukása

a kamatrabszolgaság felszámolása a zsidó világhatalom végleg befüstölése.