2017. július 13., csütörtök

AZ IPARI, GAZDASÁGI ÉS A KERESKEDELMI KÉMKEDÉS




AZ IPARI, GAZDASÁGI ÉS A KERESKEDELMI KÉMKEDÉS

valamint A SZABOTÁZS


Ha érdekel a téma íme egy jó könyv .













1. Az ipari kémkedés

Az ipari és gazdasági kémkedés a világháború előtt úgyszólván teljesen ismeretlen fogalom volt. Nem értékelte kellően egy nemzet sem az ipari kém­kedés várható eredményeit s így tisztában sem lehetett annak hatalmas jelentőségével. Ennek a gondolatkörnek megfelelően a kémkedést a világ­háború előtt minden államban csak szigorúan körülhatárolt katonai szempon­tok irányították s miután az egyes államok békebeli hadrendje és a különböző hadseregek fegyverzete – mondhatjuk – ismert volt, a kémkedésnek csak az ezeken túlmenő adatok megszerzése, illetve az így megszerzett és tudott adatok ellenőrzése lehetett a feladata.
Nem gondoltak arra, hogy az ellenfél meglepésének egyik igen hatásos eszköze – éppen az ellenség által nem ismert új fegyverek harcbaállítása lehet. Ha az ellenség nem ismer egy fegyvert s ebből folyóan annak hatását sem ismeri, meglepetése az ismeretlen fegyver harcbaállításával biztosítva van. A meglepődés tanácstalanságban, tétlenségben és félelemben nyilvánul meg és mindaddig tart, amíg ellenfelünk az ismeretlen fegyver hatása elleni védekezést meg nem találja. Az újítónak tehát az az idő, ami az ismeretlen fegyver harcbaállítása és az ellenfél által a hatás elleni védekezés megtalálása között eltelik, rendelkezésére áll és azt saját javára teljes mértékben kihasz­nálhatja.
A katonai-ipari kémkedés világháború előtti teljes elhanyagolása első­sorban az antant hatalmaknak hozott hatalmas meglepetést és ennek meg­felelően hátrányt.
Az osztrák-magyar hadvezetőségnek sikerült a 305 cm-es mozsarakat úgy előállítani, hogy azokról még a barátságos államok sem tudtak. A német hadvezetőség ugyanakkor hasonló körülmények között a 42-es tarackokat állította harcba. Miután az eddig használt legnagyobb űrméretű szárazföldi ostromágyú 28 cm űrméretű volt, természetes következménye volt az új Lövegek harcbaállításának, hogy a régi követelményekre méretezett belga várrendszer, 2-4 hét alatt, tehát meglepő gyorsan omlott össze. Nemcsak a lövedékek anyagi romboló hatása volt meglepő, hanem az idegösszeroppanást kiváltó, hatalmas robaj is, amely hosszú órákig megbénította az óriási bombák robbanási körzetében levő ellenséges katonák harci működését.
A 30.5 cm mozsarak kipróbálásakor Felixdorf am Steinfeld-en szabály­szerű erődöt építettek vasbetonból, páncélkupolákkal. Egy tüzérfőhadnagy önként vállalkozott arra, hogy az erőd lövetése alkalmával, tapasztalatok gyűjtése céljából, az erődbe megy és ott szerzendő tapasztalatait feljegyzi. Szerencsére a hadvezetőség nem engedte meg a főhadnagynak, hogy a bombázás alkalmával az erődben tartózkodjék, hanem juhokat zártak az erőd férő­helyeibe. Az első telitalálat teljesen szétrombolta az erőd vasbeton építményeit és páncélkupoláját és egyetlen juh kivételével, amely egy sarkaiból kifordult páncélajtó mögé szorult, valamennyit megölte. Hatása tehát borzalmas volt. Nem csoda, ha a lövedékek hatásának azután a belga várak sem állhattak ellent.
Przemysl védelmében is igen hathatós segítséget jelentettek a 30.5 cm-es mozsarak. Szemtanúk mondották, hogy az az orosz csapatrész, melyet a 30.5-es lövése ért, felbomlott és utána a környező falvak tele voltak idegileg össze­roppant orosz katonákkal. Przemysl-t nem is az orosz hadsereg foglalta el, hanem az éhség juttatta orosz kézre.
A meglepetés s az ebből folyó eredmény tehát mindenütt, – ahol e löve­geink szerephez jutottak, – teljes volt, mert hiányzott a katonai-ipari kém­kedés s így ellenségeink ily nagyhatású lövegeink létezéséről nem tudtak.
A német 42-es tarackok hatását érzékeltetik a 30.5 mozsarakról mondottak. El lehet képzelni pusztító hatásukat, ha a 10 cm-nél nagyobb űrméretkülönb­séget a volt osztrák-magyar 30.5 mozsarakhoz hozzávesszük. Ezek a lövegek úgyszólván csak a nyugati arcvonalon voltak alkalmazásban.
Az elmúlt világháború első harcai után jöttek rá mind az antant-, mind a központi hatalmak, hogy a hadiipar roppant meglepetéseket rejt.
Az erők ideiglenes kiegyenlítődése után a mozgó harcok megszűntek és az arcvonalak végtelen hosszúságban megmerevedtek. Ezeket a megmerevedett arcvonalakat kellett mozgásba hozni, hogy az ellenfél legyőzhető legyen. Ennek a célnak az elérése érdekében dolgozott mindenütt lázasan a vegyészet, haditechnika és hadiipar. Ez a megfeszített akarás hozta létre a világháború­ban azt a sok-sok haditechnikai újítást, azt a sok új fegyvert, melyek mind­egyikének célja az ellenfél meglepetésén alapuló bénítás kihasználása, azaz az arcvonalak megmozgatása és végső fokon a győzelem elérése volt.
1915. április 22-én a németek elsőízben Ypernnél, Langemark és Bixhoote között alkalmazták a gázt. Hét kilométer hosszá arcvonal-szakaszon 100 tonna klórgázt fújtak a franciákra. Az akkor még ismeretlen fegyverrel borzalmas hatást értek el: 5000 gázhalott és 10,000 gázsérült volt az eredmény a mellett, hogy rengeteg hadianyag jutott a németek birtokába.
A háború azután bővelkedett a hadiipari meglepetésekben. A repülőgépek működési sugarának megnövekedése, a gépek felfegyverzése, a bombavetés, a különféle harcgázok használata, a kézigránát, aknavető, gyalogsági ágyú, rohamsisak, harckocsi, páncélt átütő nehéz-puska, lángszóró, magasfeszült­ségű villamos árammal telített drótakadály, – első alkalmazásukkor mindig meglepték az ellenséget s éppen ezért meg is hozták a kívánt eredményt. A hadiipari kémkedés, amely e meglepetések elleni első szabály, akkor még gyerekcipőben járt. Ezek után érthető, hogy az ily- természetű meglepetések­től azzal óvhatjuk magunkat leginkább, ha az ellenfél fegyverzetét és egyéb technikai felszerelését idejében megismerjük és ennek alapján saját haderőnket az azok hatása elleni védekezésre gyakorlatilag is kiképezve, lelkileg elő­készítjük.
Nyilvánvaló tehát, rogy a hadiipari kémkedés fontossága előtérbe lépett. haditechnika rohamlépésben történő fejlődése fokozatosan a hadiipar felé fordította a figyelmet, amelynek eredményeként a hadiipari kémkedések száma és jelentősége világszerte emelkedik. Ma már azok a hatalmak, melyeknek kémszolgálata az átlag fölött mozog, működésüket a haditechnikai újítások és a hadiipar felé fordították és a tisztán katonai kémkedést alárendelt szervekre bízzák.
A hadiipari kémkedés fontosságának a különböző hadviselő államok által már a világháború alatt történt felismerése, a kémszolgálatnak hatalmas új területre való kiterjesztését jelentette. Az elmúlt háborúban ugyan még nem kifejezetten, de mégis észrevehető mértékben különleges kiképzést igénylő kémkedési ágazat bevezetése vált szükségessé s ezzel az addig egyirányú kémkedést kettéosztotta. És pedig: a katonai kémkedésre, valamint az ipari, gazdasági és kereskedelmi kémkedésre.
A világháború előtt a mai értelemben vett katonai-ipari és gazdasági kémkedés ismeretlen fogalom volt, s ezért inkább csak a hadianyagok szállí­tására, – mondjuk a hadianyagokkal való kereskedelemre – törekedtek a hadianyaggyárak. Ügyes ügynökeik által, akiknek nemcsak a hadianyag­gyárakhoz, hanem az államférfiakhoz is megvolt a megfelelő összeköttetésük, igen hatalmas és jövedelmező üzleteket bonyolítottak le.
Basil Zacharoff volt egyik ilyen legnagyobb hírnévre vergődött és leg­gazdagabb hadianyag-ügynök. Pályafutását hazájában, Athénben kezdte, hol a svéd Nordenfeldt-acélgyár ügynöke lett Skudulis görög politikus aján­latára. Az 1878-i orosz-török háború befejezése után Zacharoff, Skudulis pártfogásával, mint a Nordenfeldt és Társa-cég ügynöke, számottevő hadianyag-megrendelést kapott Görögországban. Zacharoff eleinte kisebb anyagok­kal, majd gyorstüzelő ágyúkkal s végül mindenféle hadianyaggal kereskedett. Hírnevét és vagyonának alapjait a búvárhajékkal szerezte meg.
Zacharoff az első búvárhajót Görögországnak adta el, amire büszke volt, hogy mint görög ember hazájának ily nagy szolgálatot tett. Később azon­ban engedett hazafiságából s a Nordenfeldt által gyártott búvárhajókat ott adta el, ahol éppen lehetett.
Egyébként minden államban megvoltak az összeköttetései vagy az udvar­hoz, vagy a vezető politikusokhoz, illetve azok belső ügynökeihez. Például Zacharoff franciaországi ügynöke Nicolas Pietri, aki viszont az angol Vickers művek igazgatósági tagja volt. Pietri a mellett barátságot tartott fenn Dutasta­val, aki Clemenceau-nak volt rokona és ügynöke. Spanyolországban alig volt botrány, amiben Zacharcff ne szerepelt volna. Oroszországban ­Schneiderrel szemben – keresztülvitte, hogy az ágyúgyárat annakidején ő építette fel.
Zacharoff 1910-ben a Quotitidiens Illustrés-ben részvényes, egyidejűleg az angol “Excelsior” munkatársa. Az utóbbi lap a Vickers-művek szolgálatá­ban állott. A hadianyag-kereskedők és ügynökök tehát a sajtót sem hagyták figyelmen kívül.
1913-ban Franciaországban megalakult a “Société Francaise des Torpilles Whiteheado torpedók és aknák gyártására. Zacharoff itt részvényei révén igazgatósági tag volt, de érdemes megemlíteni, hogy főrészvényes Frau Margarete von Bismarck, az egykori vaskancellár leánya is.
Zacharoff az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban mindkét hadviselő félnek szállított különböző hadianyagokat.
Ezek szerint nem titok, hogy hadianyag-gyárak és kereskedők különböző államoknak adtak el hadianyagokat, figyelmen kívül hagyva, vajon a szóban forgó állam barátságos, vagy ellenséges-e?
Azok a hadianyagok tehát, amelyekkel kereskedtek, természetesen nem maradhattak titokban. Amelyeket azonban titokban akartak tartani, azokat állami gyárban készítették és nem bocsátották áruba.
A háború viszont a sok haditechnikai újítással felvetette a hadiipari kém­kedés szükségességét s bár a mai állapotokhoz képest kezdetlegesen, mégis minden hadviselő állam igyekezett az ellenség új harci eszközeit felderíteni, illetve, ha máskép nem lehetett, kémkedés útján megszerezni, lehetőleg még harcba állításuk előtt. Egyszóval az antant-hatalmakat főképpen a hadiipar és a haditechnika újításai érdekelték. Ilyen hírek megszerzésére fel is használ­tak minden lehetőséget.
A központi hatalmak elhárító szervei gyengék voltak ahhoz, hogy minden reájuk háramló feladatot megoldjanak s ezért kénytelenek voltak feladataikat fontosságuk szerint sorolni. Így került előtérbe a háború folyamán az ipari kémelhárítás. A volt monarchia különösen a fegyver- és lőszer-titkokat igye­kezett megvédeni, mert e hadianyagok előállítóival jórészt már békében is együtt dolgozott. Természetes, hogy e miatt a gyorsan fejlődő hadiipar több igen fontos területére aránylag kevés figyelmet fordíthatott. Súlyosbította a helyzetet az érintett körök bámulatos naivsága is
A bécsi kereskedelmi és iparkamara a “Wiener Zeitung”-ban hirdetést tett közzé, hogy a semleges államokban megbízható közbenjárókat keres. Ezzel a kereskedelmi és ipari kémügynököknek megadták a lehetőséget arra, hogy jelentéseiket egy semleges állambeli második közbenjáró útján – nem ellenőrizhető módon – és semleges külföldön juttassák megbízóik kezeihez. A kereskedők tudattalanul is segítették az ellenséges kémszolgálatot azzal, hogy külföldre címzett üzleti leveleikkel egyenesen értesítést küldtek az ellen­séges kutatóknak. Ronge tábornok, a monarchia elhárító szolgálatának volt vezetője említi, hogy Bécsben egy Julius Overhoff nevű cég irodájában volt egy jegyzék, amelyben csak a háborús hadianyagokat gyártó üzemek és katonai telepek voltak felvéve. Ezek közül sokat csak a háborít folyamán helyeztek üzembe s így az ellenség előtt ismeretleneknek kellett lenniük. Ezt a jegyzéket a cég egy zürichi technikai irodának akarta kiküldeni, ahol a kémek a háború alatt a szó szoros értelmében annyira hemzsegtek, hogy az ottani hatóságok 1916-ban 21 kémet ítéltek el.
Egyébként Svájcban volt megfigyelhető az a szokatlan eset is, hogy a körülzárolás következtében, tehát az antant kiéheztetési politika folytán, a központi hatalmak mindinkább fogyó nyersanyagainak, főképpen az élelmi­szerek pótlására használt pótanyagjait ellenséges ügynökök kínálták, ami nagyszerű gazdasági kémkedésük mellett bizonyít.
Jellemző példa a háború alatti ipari kémkedésre, ahogy Preissler katonai élelmezési tisztviselő szerezte meg a francia repülőgépipar gyártási helyeinek és gyártási teljesítőképességének adatait. Preissler tudomást szerzett arról, hogy egy nagy osztrák iparvállalat egyik semleges állambeli főtisztviselője  Párizsban dolgozik. Ettől az embertől hírszerzői te­vékenységet nem lehetett elvárni, azonban a vállalat vezetőjét rá lehetett bírni, hogy ezt a főtisztviselőt a cég szállításainak meg­beszélése céljából Bécsbe rendelje. A Svájcon való zavartalan átutazásáról gondoskodtak. A tárgyalá­son, amely előre meghatá­rozott keretek között moz­gott, Preissler, mint tit­kár vett részt. Eredménye a francia repülőgépipar 1916-i helyzetének felderí­tése volt.
Érdekes, hogy az an­tant-hatalmak és főképpen Franciaország, a háború alatt a német iparnak sem szentelt sokkal nagyobb figyelmet, mint a volt monarchia ipari felderíté­sének. Németország ellen az antant a háború alatt inkább a szabotázscselek­ményeket erőszakolta.
Mintha csak valami mulasztást akart volna Franciaország helyrehozni, annyira nekilátott az összeomlás után Németország ipari felderítésének.
A franciák Németországgal szemben az ipari kémkedés feladatait a követ­kezőkben határozták meg:
1. Általános áttekintés a német ipar teljesítőképességéről (kivitel és behozatal);
2. A termes helyreállításának és piacok visszaszerzésének módjai utáni kutatás;
3. Új találmányok, szabadalmak és javítások felderítése.
A feladatok megoldására a leggyakrabban használt út a német, francia, vagy semleges cégek üzleti levelezése és a próbaszállítások voltak, – melyek után sohasem jön számottevő rendelés, mert csupán a termelőképesség kutatá­sára szolgáltak. Ezen kívül látszatcégeket alapítottak, ipari központokba különleges képzettségű szakembereket, mérnököket telepítettek, szóval fel­használtak mindent, ami akkor az ipari kémkedés rendelkezésére állhatott. Ezek a módszerek ma is használatosak az ipari kémkedésben.
A német ipar felderítésének egyik legfontosabb eszköze azonban mégis a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság volt. Viviane Stranders, volt angol vezérkari százados szerint, ennek a bizottságnak a feladata nem annyira a nyíltan bevallott cél, azaz a német háborús hadianyagok megsemmisítésének ellen­őrzése volt, mint inkább az, hogy a német ipart felderítse és a régi piacok visszaszerzését megakadályozza. De feladata volt a Szövetségközi Ellenőrző Bizottságnak az is, hogy Németország háború előtti piacainak az antant, elsősorban a francia ipar részére való megtartását elősegítse és végül, hogy lehetőleg tökéletes ipari kémhálózatot teremtsen meg.
A bizottságot a kitűzött cél érdekének megfelelően állították össze és működtették.
Elnöke Nollet francia tábornok volt, aki maga is hosszabb ideig teljesített szolgálatot a Deuxiéme Bureau-ban. A kémhálózat megszervezésében és irányí­tásában tehát szakembernek számított.
A bizottság összetétele szerint számszerű túlsúlyban az angolok voltak ugyan, de az iparvidékeken, vagy a fontosabb albizottságok élén mindenütt francia elnökök állottak s így a belgákkal együtt a francia befolyás biztosítva volt. A bizottság tagjait, mielőtt működésbe léptek volna, szolgálatukra kiképezték. E kiképzés alatt a tagok elméjébe bevésték, hogy Németországot az általa elrejtett és csupán kémkedés útján felderíthető hadianyagok meg­semmisítésével lehet megakadályozni abban, hogy új háborút kezdhessen az antant ellen. A kémkedéssel tehát mindenki saját országának biztonságát szolgálja. A tolmácsok kivétel nélkül kémek voltak. Sőt a bizottságban két született cseh tolmács is szerephez jutott. A beosztottak jó része pedig egyen­ruhába bujtatott mérnök, vegyész és egyéb oly szakember volt, akiknek szak­tudása biztosította a német ipar felderítésének a lehetőségét. Magában a bizott­ságban két – nyíltan bevallott – hírszerzőosztály működött. Az egyik a köz­pontban francia vezetés alatt, a másik a Légi Ellenőrző Bizottságban angol vezetés alatt igyekezett feladatát megoldani. E hírszerző osztályok feladata egyrészt az ipari kémkedésből; másrészt állandó kémhálózat megszervezéséből állott, mely utóbbi a német ipar felderítését biztosította arra az időre is, amikor az ellenőrző bizottság már nem lehet Németországban. A cél elérése érdekében nagyon szívesen használtak fel nőket is, akiket előbb természetesen kioktattak. Feladatuk elsősorban az volt, hogy az ipari szakembereket és az ellenőrző bizottsághoz beosztott német tiszteket szórakoztassák.
A francia hírszerzésnek ismert fortélya volt, hogy megszállott területeken ők vádoltak német tisztviselőket kémkedéssel és elfogták őket. Ennek folyo­mányaképpen a félrevezetett asszonyok, férjük kiszabadítása érdekében, sok­szor áldozatul estek a francia hírszerzőszolgálatnak.
Szolgálatukban állottak idegen hatalom emberei is pl. Lembourn tény­leges dán kapitány, aki Stegemann Helénnel dolgozott együtt, míg a német igazságszolgáltatás rájuk nem sújtott. Feladatuk az I. G. Farbenindustrie laboratóriumi munkájának a felderítése volt.
Petrus Laurenz Such holland állampolgár a Szövetségközi Ellenőrző Bizottsághoz beosztott Hammans angol kapitány hírszerzőtiszt szolgálatában állott. A németek Such-ot is elfogták és öt évre ítélték. Szabadulása után tovább folytatta a kémkedést, de most már nem angol, hanem francia szolgá­latban. Fedőfoglalkozásként be- és kiviteli céget alapított s egész ügynök­serege működött a németek elleni ipari kémkedésben. Különösen a festékipar, a széncseppfolyósítás és a szintetikus benzin érdekelte. Karöltve dolgozott Nordesque híres francia ipari kémmel. Áldozataik többnyire német állampol­gárok voltak, akiket aztán a hatóságok vád alá helyeztek és mint hazaárulókat ítéltek el.
Az ellenőrzés megszervezése hasonlóan történt a többi volt központi hatalmak területén is. Nálunk például a bizottság minden gépkocsivezetője tudott magyarul s a legtöbbje egyúttal kém is volt. Természetesen a többi legyőzött országban az ellenőrzést kisebb arányban kellett megszervezni, mert lényegesen kisebb és gyengébb volt az ipar is, –  különösen a szétdarabolt országokban. Az ipari kémkedés megszervezése azonban éppen olyan mód­szerekkel és ütemben folyt, mint a németeknél. Sok elítélt kém tett tanú­bizonyságot erről. Sajnos az ellenőrző bizottság tagjai területenkívüliséget élveztek, s így ha az elhárító szervek rá is jöttek a kémkedésükre, nem lehe­tett velük szemben megfelelően eljárni.
Az ellenőrzés maga mindenütt egyformán történt. Ugyanazt a bevált módszert alkalmazták nálunk, a németeknél, Ausztriában és Bulgáriában is, amelynek célja a kémkedés megkönnyítése és elősegítése volt.
A gyár ellenőrzése rendszerint akként történt, hogy a bizottság vagy nem, vagy csak az utolsó pillanatban közölte, hogy melyik gyárat akarja meg­látogatni. Igyekezett tehát a hozzája beosztott összekötő tiszteket minden módon lerázni magáról, hogy zavartalanul dolgozhassék. Ebben az önállóság­ban a bizottság már annyira ment, hogy rendelettel kellett eltiltani a fel­világosítás adást akkor, ha összekötő tiszt nélkül jelentek meg valahol. A tervezett látogatás be nem jelentését mindig azzal indokolták, hogy a meg­lepő látogatás lehetetlenné teszi az anyagelrejtést, mert nincs idő hozzá. Ez ugyan átlátszó kifogás volt, mert a békeszerződés szerint megsemmisítendő anyag be volt jelentve a bizottságnak, másrészt ők a bejelentés valódiságát besúgóik által ellenőrizhették is. Nem fogadták el az udvariasságot sem, mellyel esetleg a gyárigazgatók a bizottság tagjait fogadták, azzal a szándékkal, – színleg időkímélés céljából, valóban pedig azért, hogy egyenesen oda­vezessék őket, ahol a békeszerződések szerint megsemmisítendő hadianyag volt. Ezzel megakadályozták volna a bizottság tagjait abban, hogy a gyár, vagy az üzem többi részeit is szemügyre vegyék, illetve a helyszínen való tájékozódás alapján az ipari kémhálózat kiépítésének lehetőségét tanul­mányozzák. A bizottság feladata azonban éppen az volt, hogy a való felderí­tésen kívül, az ipari kémkedést és a szabotázst életre keltse, és azt állandó­sítsa. Ezért hárították el maguktól az udvariasságot a bizottság tagjai. A hír­szerzőik által már előre megszerzett vázlat, vagy tervrajz alapján körülmentek az üzem összes helyiségein és ha e közben olyat láttak, ami különösen érdekelte a bizottság egyik-másik tagját, akkor tolmácsaik útján jámbor kérdezősködé­sekkel tudták meg a munkástól a technikai kivitelre vonatkozóan azt, amit akartak, illetve amire a munkás éppen felelni tudott. Egyébként a bizottsági tagoknál voltak azok a kérdések, amelyeket a hírszerzőtiszt adott ki nekik felderítésre. Munkájuk tehát rendszeres volt.
A sűrű gyárlátogatások bevallott célja az volt, hogy ellenőrizzék, vajon a megsemmisítendő anyagot csakugyan megsemmisítették-e? Minden ilyen gyárlátogatás után azonban az azokon részt vett ellenőrző bizottsági tagok összeültek és megbeszélték, hogy
a) meglátogatják-e a szóban forgó gyárat a még kiegészítendő felderítés céljából,
b) megsemmisítik-e az egész erre szánt anyagot, vagy egy részét – a békeszerződésbe ütköző módon – hazaküldik a különböző antant-hatalmak­hoz, hogy tanulmányozzák katonai és ipari szempontból,
c) ha hazaküldenek anyagot, az melyik országba kerüljön?
Ezeken az üléseken egy hírszerzőtiszt mindig részt vett és ezeken az ülé­seken kaptak a bizottsági tagok a hírszerző­tiszttől egyrészt tájékoz­tatást az egyes üzemekre vonatkozóan, másrészt itt kapták meg a további felderítésre vonatkozó kérdéseket is. E kérdé­sekre a bizottsági tagok kötelesek voltak választ adni.
Miután a bizottság tag­jainak úgyszólván minden jogukban állott, az összekötőtisztnek pedig semmi, legfeljebb az, hogy a bizottság paran­csait a gyárvezetőségnek továbbadja, természetes, hogy feladataik elvégzése különösebb nehézségbe nem ütközött,
A legjobb bizonyí­téka a felderítési szán­déknak az, hogy igen sok kész anyagot, amelyet meg kellett volna semmi­síteni, Németországból, de tőlünk is, tanulmányi célra kivittek. Elsősor­ban természetesen azokat, amely iparágban a mienk fejlettebb volt, mint az antant, vagy szorosabban véve, a francia ipar.
Ezzel a szabály-, szerződés- és jogellenes eljárással az antantnak célja nemcsak tanulás és a katonai érdekeinek elősegítése volt, hanem a szövetséges hatalmak iparának és kereskedelmének megsegítése is.
Csoda, hogy ily eljárást a volt központi hatalmak ipara egyáltalán kibírt és nem omlott össze az ellene ható antanterők és kémkedés súlya alatt.
Az ipari kémkedés háború után ugrásszerűen emelkedett mai fokára. finnek a korszerű katonai-ipari kémkedésnek Litvinov orosz népbiztos volt a megalapítója. Ez ma már annyira fejlődött, hogy a katonai kémkedést a legtöbb vonatkozásban pótolja. A katonai kémkedés egyébként is csökkenő­ben van, mert sokkal nehezebb és veszélyesebb munka, mint az ipari kémke­dés s a mellett a katonai szervezés, általános felfegyverzés és kiképzés rész­letei ma már nem képviselnek olyan értéket, hogy az ezek megszerzésével járó nagy kockázatot a kémeknek érdemes volna vállalniuk. De nem is szük­séges, mert az ipari kémkedéssel katonai vonatkozású és katonai szempontból hasznosan értékesíthető adatokat, lényegesen veszélytelenebbül szerezhet­nek meg.
Igen fontos az ipari kémkedés felismerésénél, hogy minden előforduló szabálytalanságban ne csupán az elkövetett bűntényt nézzük, hanem igye­kezzünk annak katonai vonatkozásait is meglátni. Magában véve egy lopás még nem jelent kémkedést, de könnyen lehetséges, hogy a lopás éppen a kémkedés érdekében történt, mert az ellopott anyagot vegyelemzik, ennek alapján vegyi összeállítását kikísérletezik, a rajzot lefényképezik és így tovább.
Az ipari kémkedés megnyilvánulása éppen olyan sokféle, mint magának az életnek a megnyilvánulásai. Nincs egy ipari hír, tárgy, vagy rajz, amelyen katonai szempontból használható anyag ne volna s éppen ezért az ipari kém­kedés megnyilvánulásainak még a kereteit sem lehet megadni, hiszen a hírek, tárgyak és rajzok megszerzése érdekében folytatott harcban a szerelemtől a lopáson, csaláson, hamisításon át a gyilkosságig már minden szerepelt az ipari kémkedések történetében.
Rá kell mutatni néhány olyan jelenségre, amely kedvelt ipari kémkedési módszer s amelyek mögött a kémkedés könnyen húzódhat meg. Árajánlatok kérése, mely után csak látszatrendelés jön, lehet üzemi-ipari, de lehet katonai-ipari kémkedés is. Üzemi-ipari kémkedés akkor, ha mint ver­senytársat csak az árak érdeklik, katonai akkor, ha a szállítási határidő, vagy oly adatok érdeklik az árajánlatkérőt, melyek az üzem teljesítőképességére vonatkoznak.
Látszatcégek alapítása, melyeknek feladata az ipari és gazdasági élet hullámzásának megfigyelése, esetleg szűkebb körre szorított területen. Gyárak, vállalatok alapítása külföldi tőkével, melyeknél a tőke bizalmi
embere – rendszerint erős nemzeti érzésű egyén – mindig ott van, hogy a munkaterületen adódó katonai vonatkozású anyagokról az idegen államban telepített anyavállalat, vagy pénzcsoport – netalán kémkedésre beszervezett – emberét értesítse. Nem mindegy tehát, hogy barátságos, vagy ellenséges állambeli tőke van-e az országban.
Gyárak, üzemek, bányák helyszínrajzai különösen érdeklik az ipari kémeket, mert pontos tájékoztatást nyújtanak az egyes műhelyek elhelyezé­séről s ez által az előállítási folyamat értékelhető belőlük ki, azon felül légi­támadások és szabotázs-feladatok szempontjából hasznosak. A világháború­ban egy elfogott orosz tisztnél Tatabánya, egy másiknál Diósgyőr helyszín­rajzát találták meg.
Az ipari kémek működési területéhez tartozik a gyári levelezés és labo­ratóriumi munkák kifürkészése is. A levelezésbe való betekintés sok értékes adatot hozhat a gyár termelésére és összeköttetéseire vonatkozóan. A labo­ratóriumi munka, miután évekkel megelőzi a gyakorlati életet, katonai szempontból igen fontos, mert a laboratóriumi munka felderítésével veszik elejét a meglepetésnek.
Ezek mind olyan tevékenységek, amelyek kiválóan szolgálják a kémke­dést s amelyek egyúttal alkalmasak a valódi cél teljes leplezésére is. Az ipari kémkedés ilyen megnyilvánulásai legtöbbször nem különböznek az üzleti élet megnyilvánulásaitól s ezért igen nehézzé teszik az ipari kémkedés ellen való védekezést.
Ipari kémkedést végezhet mindenki, aki csak közel jut az iparhoz. Tehát gyárigazgató éppen úgy, mint munkás. A franciák Elszászban gyárat alapí­tottak és tartottak üzemben, ahol ipari kémeiket kiképezték. Az igazgató a Deuxiéme Bureau tényleges tagja volt, aki figyelte az oda kiképzésre küldött kémek munkáját s erről a Deuxiéme Bureau-nak jelentést küldött. A kikép­zendő kém erről természetesen mit sem tudott és csak visszahívása után értesült a való helyzetről. Addig csak a kapott feladatát teljesítette. További alkalmazása azonban attól függött, hogy az igazgató miképpen ítélte meg munkáját.
Ipari vagy katonai-ipari téren kémkedhetnek ezen felül az ügynökök, kereskedők, iparosok és üzemi alkalmazottak is. Sok kárt okozhatnak bosszú­ból a rosszul fizetett, vagy elbocsátott alkalmazottak (árulók), akik esetleg maguk is igyekeznek összeköttetésbe lépni az ellenséges ipari kémügynökökkel.
A kém előbb kikémleli a környezetet, az alkalmazottak anyagi ellátását, jellemét, hozzáférhetőségét s csak azután kezd tulajdonképpeni munkájá­hoz. Ennek keresztülviteléhez az arra alkalmasnak látszó egyéneket kivá­lasztva, igyekszik a kiszemelt alkalmazotthoz, valamely szenvedélye útján, közelférkőzni. Észrevétlenül hálózza be és mire az áldozat észreveszi, hogy ellenséges kémügynök hálójába került, már rendszerint késő. Ugyanis a kém ártatlannak látszó munkája révén – barátságszínlelés, felszaporodott apró kölcsönök, melyeket az áldozat nem tud visszafizetni, átdorbézolt éjszakák, közös nőügyek és hasonló fogások által – áldozatát már keményen kézben tartja, melyből szabadulni nem lehet. Talán nincs is olyan ember, akinek valamilyen gyengéje ne volna. A nő, kártya, ital, hiúság csak azok az emberi szenvedélyek, amelyek kifejezőbb alakban nyilvánulnak meg és a leggyakorib­bak s ezért a legkönnyebben észrevehetők is. De természetesen csak elenyésző csekély részét képezik az emberi szenvedély megnyilvánulásainak.
A női ügynökök különösen alkalmasak a szerelem színlelésére, melynek leple alatt sok értékes adatot kémlelhetnek ki. A barátság mutatása, látszó­lagos támogatás és ezerféle baráti szívesség, mind alkalmasak arra, hogy az ellenséges ipari. kém a kiszemelt áldozat közelébe jusson.
A kém munkáját legalaposabban úgy végezheti el, ha bejut az üzembe és ott szerzi meg a segítőtársakat. Ily módon közvetlen közelből fürkészheti ki azt, ami a feladata, legyen az akár katonai vonatkozású, tehát az alkalma­zottak létszáma, megelégedettsége, politikai pártállása; akár műszaki ­gyártási eljárás, vázlat, rajz időleges ellopása, lefényképezése. Az üzembe jutva könnyen tanulja el a gyártási titkokat, amelyeket nemcsak mint kém, hanem mint munkaerő is értékesíthet.
Szokássá vált, hogy nagyobb üzemekben a rendelések gyártását is ellen­őrzik a rendelő megbízottai, az átvevők. Nemzetközi viszonylatban ez azt jelenti, hogy ha idegen állam valamely üzemünkben vasúti síneket rendel, az átvevőknek joguk van gyártás közben bármikor ellenőrizni, vajon a szerző­désnek megfelelő anyagból és eljárással készülnek-e a sínek. Amíg tehát a rendelt mennyiség kigyártva nincs, az átvevők a telepen tartózkodnak. Ez alatt az idő alatt bőven van idejük kikémlelni az üzemet a mellett, hogy a kém- és szabotázs-hálózatot is kiépíthetik arra az időre, mikor már a rende­lést a gyár leszállította és nekik nincs többé jogcímük az ott tartózkodásra. Nem egy esetben hadmérnökkari tisztek voltak az átvevők.
Megtörtént, hogy az átvevők további rendelés címén más távol eső, nagy üzemeket látogattak meg és két ipartelep meglátogatása után, mintegy 150 Pengő értékű gyártmányt rendeltek. A két átvevő közeg útiköltsége több volt, mint a megrendelt áruérték összesen.
Kedvenc módszere az ellenséges ügynököknek segítőtárs-keresésre az apróhirdetésben való állásígérés. Titokzatos apróhirdetések mögött sokszor húzódik meg a kém. A kémelhárítás történetében ismert eljárás, hogy hirde­tések útján keresnek kémtársakat, vagy árulókat. Ilyen hirdetéseket olvas­hatunk
Magánosok, vagy cégek kerestetnek, akik ... Előállítására vonatkozó eljárás birtokában vannak”.
Üzemi alkalmazottak és tisztviselők kedvezményes kölcsönt kaphatnak”.
Különleges munkára rajzoló kerestetik”.
“ . . . -n lakó ügynök, ki az ottani iparvállalatoknál be van vezetve, adja le címét . . . -re”.
Körzetképviselőket keresünk komoly, nagyforgalmú tömegcikkhez”. Az ipari kémkedés módszereit felsorolni azonban annak igen sok válto­zata miatt még csak megközelítően sem lehet. De éppen e miatt nem lehet eléggé hangsúlyozni azt sem, hogy a katonai hírszerzőszolgálat minden, akár közvetlenül, akár csak közvetve értékesíthető hír iránt kifejezetten érdeklő­dik. Idetartoznak tehát a hadianyaggyártás, vagy a hadianyaggyártásra való áttérés lehetőségére vonatkozó ama hírek, amelyek anyagra, személyzetre és időszükségletre vonatkoznak.
Ma már az ipari, gazdasági és kereskedelmi kémkedést is az állambizton­ság szempontjából kell megítélni, mert ez is harc az állam ellen, melyet az ellenséges hatalom egységesen, tervszerűen és katonai szempontok szerint irányít.
A kisantant-államok legfőbb törekvése, hogy minél mélyebben pillantsa­nak be a velük érdekellentétben levő államok belső életébe. Elsősorban az érdekli őket, hogy komoly esetben milyen erőkifejtésre volnának ez utóbbiak képesek. Ezekhez az adatokhoz természetesen csak összefogott, tervszerű hírszerzés útján juthatnak hozzá. Eme közös munkában Csehszlovákia játssza a vezető szerepet.
A cseh nemzet a titkos szolgálatban évszázados múltra tekinthet vissza. A csehszlovák állam pedig titkos felderítő szolgálatát teljesen az angol “Intel­ligence Service” mintájára szervezte meg s azt az adott viszonyai között messze­menően kiegészítette.
E megszervezettség értelmében minden állami alkalmazott, vagy állami támogatásban részesülő egyén köteles idegen katonai, politikai, ipari, gazda­sági és kereskedelmi híreket gyűjteni és azokat az illetékes szervek tudomá­sára hozni. Egy évekig Prágában élt és az ottani viszonyokkal tökéletesen tisztában lévő újságíró mondotta erre a megszervezettségre, hogy egy cseh járásbírósági írnok a hírszerzés, de különösen a kémelhárítás érdekében több szolgálatot tesz hazájának, mint más államban egy erre hivatott személy.
A kisantant-államok a hírszerzésre igyekeznek a nemzetiségeikhez tar­tozó egyéneket megnyerni – különösen a veszélyes munkára – mert ez által kímélni akarják a saját fajtájukat.
A jelenlegi politikai helyzetben az amúgy is erőszakos és jól dotált cseh hírszolgálat igen megerősödött a kommunista kémkedéssel. A kommunista “Közép-európai Bureau”, amely Közép-Európa területére vonatkozóan a szer­vezési, működési és egyéb parancsokat adja ki, jelenleg Prágában székel. A kiadott parancsok értelmében minden kommunistának szervezetszerű köte­lessége katonai, politikai és ipari híreket gyűjteni és azokat vezetőik tudomására hozni. Ebből az is érthető, hogy legkönnyebben ipari, sőt ezen belül hadiipari adatokhoz jutnak hozzá, amelyet azonban éppen úgy, mint általá­ban a katonai híreket, nem nagyvonalú kémkedéssel, hanem rengeteg részlet­adat által – tehát mozaikszerűen – gyűjtenek. E sok részletadatból az erre hivatott szervek könnyen értékelik ki, illetve állítják össze azt a képet, amelyre szükségük van.
A következőkben néhány hadiipari kémkedési esetet ismertetünk, melyek a számos változatból ízelítőt adnak az elkövetés módjaira nézve. A név és hely pontos megjelölését érthető okok miatt el kellett hagynunk.
Egyik gépgyár irodakisasszonyát elcsábította egy idegen hírszerzőszol­gálatban álló kém. A kém feladata egyelőre csak a gépgyár egyes tagjainak kémkedésre való rábírása volt, pontosan meghatározott feladat nélkül. Azon­ban mikor észrevette, hogy a dolgok sokkal jobban mennek, mint remélte, merészebb lett. Midőn elérkezettnek látta az időt munkája megkezdésére, rá­vette a szerelmes irodakisasszonyt, hogy egyik legfontosabb hadianyag­gyárunknak szállított gépre vonatkozó levelezést és rajzokat a gépgyár irat­tárából lopja el egy éjszakára. A gépírókisasszony nem tudta, hogy a gyári ügydarabok lefényképezéshez és a hiteles fényképmásolatok az idegen hírszerző szervekhez való továbbításra kellenek udvarlójának, csak éppen szerelmese kívánságát teljesítette. A fiú jó fellépése és a leány elővigyá­zatlansága, a pásztorórák, bizalmas együttlétek, a jól eljátszott szerelem és csodálatosképpen a nő hiszékenysége, mind segítették a kémet feladata teljesítésében. A kis gépírókisasszony maga is csak akkor ébredt tudatára, hogy egy kém áldozatául esett, mikor az erre hivatott szervek tudomására hozták.
Egy jól öltözött ember egy másik gépgyár homlokzatát fényképezte le, amely gyárban egészen különleges gépeket állítanak elő.
A kioktatott kapus rosszat sejtve, a közelben levő rendőrőrszem segítsé­gével előállította az embert, aki azzal védekezett, hogy ő műkedvelő fény­képész lévén, csak egy hangulatos utcarészletet akart fényképezni. Tény, hogy az utca két gyönyörű platánsorral festői képet nyújt, az előhívott leme­zen azonban csupán a gépgyár homlokzata látszott. E körülmény már a fényképező védekezésének rosszhiszeműségére adott támpontot. Mint később bebizonyosodott, felesége, aki idegen származású nő, őt is beszervezte kémke­désre. Az idegen hírszerző szervekkel a felesége tartotta az összeköttetést és ő csupán felesége megbízásait teljesítette, melyek között ott szerepelt többek között néhány fontos gyár fényképezése is. Az ilyen feladatok egyrészt a kémek megbízhatóságának ellenőrzésére jók, másrészt megkönnyítik az ismeretségkötést s végül ~ szabotázs-feladatok elrendeléséhez is segítséget nyújtanak. A közben előkerült bizonyítékok alapján nemcsak a házaspár, hanem még egy öt személyből álló hálózat kémkedése is beigazolódott, akik mindannyian az illető idegen állam katonai hírszerzőtisztjének szolgálatában állottak.
Egy világcég külföldi honos és ellenséges érzelmű igazgatója a gépolaj szállításával kapcsolatban megbízta alkalmazottait, hogy azokban a gyárak­ban, ahova az ő cége szállította az olajat, az alkalmazottak minden egyes gépről vegyenek fel nyilvántartó lapokat. E lapok nemcsak az olajozáshoz szükséges adatokat tartalmazták, hanem egyéb katonai, illetve hadianyag-termelési adatokat is; így a gép részletes leírását és hadianyaggyártásra való esetleges átalakíthatóságát. A nyilvántartó lapokat az igazgatónak kellett beadni, melyek alapján az igazgató a gyárak teljesítőképességére vonatkozóan kétségtelenül megbízható adatokhoz jutott.
Egy másik idegen honosságú oxigéngyári igazgató, a szó mondott értel­mében végigjárta az ország vaskohóit és nagyobb gyárait, hogy a termelt oxigént elhelyezhesse. E közben felvilágosítást igyekezett szerezni az üzemek gyártási ágai, teljesítőképessége és eljárási módjai felől. Hogy e törekvése jobban, vagy  kevésbé sikerült, az tisztán azoknak a személyeknek az óva­tosságától és előrelátásától függött, akikkel az oxigéngyári igazgató az oxigén elhelyezéséről tárgyalt.
Egy szomszédállam hírszerző osztálya oly jelentéseket kapott, melyek csakis egyik hadianyag-gyárunkban alkalmazott egyéntől eredhettek. Meg­állapították, hogy a szomszéd állambeli hírközvetítő felesége évekkel ez­előtt a szóbanforgó gyárban dolgozott s már akkor barátságot tartott fenn egy nővel, aki időközben az ugyanott dolgozó egyik munkásnak vadházas­társa lett.
A megállapítások idején mind a gyári alkalmazott, mind a nő munka nélkül voltak és mégis jól éltek közös háztartásukban. Feltevés volt, hogy anyagi jólétüket az említett összeköttetésüknek köszönhetik. A feltevés beigazolódott, mert őrizetbe vételük alkalmával kiderült, hogy a közvetítő az idegen állam hírszerzőitől arra kapott és vállalt megbízatást, hogy a szóban forgó gyárban hírszerzőket szervez be.
E hírközvetítő, álnévre kiállított útlevéllel, több ízben jött át és itt, a volt gyári alkalmazottat és vadházastársát kereste fel, akiket a kémkedésre már megnyert.
A volt gyári alkalmazott értesüléseit a gyári emberektől beszélgetés és kocsmázás közben szerezte s főleg lőszergyártási adatok iránt érdeklődött. Jelentéseit a közvetítő címére küldötte, míg az idegen hírszerző utasításai a nő címére érkeztek.
Az idegen kémiroda azonban szolgálatukkal nem volt megelégedve s már arról tárgyaltak, hogy segítőtársakat kellene beszervezni, midőn a közvetítő ennek részletes megbeszélésére itt megjelent. Mind őt, mind a gyári alkalma­zottat és vadházastársát a hatóság itt őrizetbe vette. Jelenleg büntetésüket töltik az idegen hírszerzőiroda vezetőjének unokaöccsével, akit a hírszerző­tiszt azért küldött később a közvetítő után, hogy annak munkáját, az új be­szervezést, ellenőrizze s ennek első eligazítását is elvégezze.
Egy évek óta az országban lakó idegen származású nő, aki házassága révén állampolgárrá vált, névtelen levelet kapott volt hazájából, amelyben jövedelmező és dicsőségteljes munkát helyeztek neki kilátásba. Megígérték azt is, hogy sikeres munka után hazájába visszatérhet. A nő az ajánlatot el­fogadta. A megadott jelige útján érintkezésbe lépett az ismeretlen levélíróval, aki azután pénzt is küldött, hogy a határon túlra utazhassék. Ott egy hír­szerzőtiszt fogadta és kémszolgálatra beszervezte.
Kapott feladatok: hadianyaggyárak, pályaudvarok, repülőterek fény­képezése; hadianyaggyárak munkásviszonyainak (nemzethűség, megbízha­tóság, politikai pártállás, elégedetlenség, ennek okai, sztrájkra bírhatóság) ­felderítése; hadianyaggyárak teljesítőképessége és termeléseinek jelentése; további ügynökök keresése apróhirdetések útján és artistanők körében.
A nő elsősorban férjét szervezte be, majd később még három állampolgárt.
A feladatokat főképpen a férj igyekezett megoldani, míg a hírek, jelen­tések továbbításáról az asszony gondoskodott – részben vegytintával írott levelek, részben személyes kiutazások által. A híreket és filmeket külön e célra készült esernyő üres nyelében csempészte a határon át.
Végre az egyik gyár fényképezésénél rajtavesztett.
Egy nagyobb gyárunk környékén lakó fiatalember egy hajókirándulás alkalmával azzal vált gyanússá, hogy feltűnően költekezett. Sikerült személy­azonosságát és azt is megállapítani, hogy a jó családból való, de a züllés útjára lépett fiatalember, – bár huzamosabb idő óta foglalkozás nélkül volt – annyira szórta a pénzt, hogy még házigazdája házőrző kutyájának is cukrász­süteményeket hordott haza.
A fiatalember házigazdája egyúttal jövendőbeli apósa is volt, mert a szülők tudtával és hozzájárulásával komolyan udvarolt leányuknak.
A család tagjai szintén igen jóravaló, derék emberek voltak, akik egy szi­gorúan vallásos, keresztény alapon álló spiritiszta-kör tagjai közé tartoztak.
Ez a körülmény adta meg a lehetőséget a gyanúsított leleplezésére.
A spiritiszta-kör vezetője a tagok korlátlan bizalmát bírta és így a gyanú­sított házigazdája nyíltan elmondotta neki, hogy a fiatalember – saját bizal­mas közlései szerint – egy állítólagos hazai “kémszervezet” tagja, ezzel sok pénzt keres s éppen ezért csak négy év multán nősülhet, amikorra annyi pénzt szerzett, hogy a kémszervezetet otthagyhatja s békés, nyugodt foglalkozás után nézhet.
A gyanúsított látta a család részéről a vezető iránt megnyilvánuló bizal­mat, melynek hatása alatt egy gyenge pillanatában maga is elmondotta a spiritiszta-kör vezetőjének munkáját, amelyet hazafias színben tüntetett fel. Ezzel leleplezte önmagát. A spiritiszta-kör vezetője az elhárító-osztály tagja volt. Most már csak a bizonyítékokat kellett megszerezni. Hosszabb eredmény­telen megfigyelés után tettenérték, amint a hadianyaggyárban fényképezett. A tettenérő közegek a kémgyanúról nem voltak tájékozva és így a fényképező­gép elkobzása után szabadonbocsátották.
A fiatalember érezte, hogy szorul körülötte a hurok; azonnal hazament és sok iratot, valamint fényképet égetett el, amit még aznap közölt egy barát­jával, hozzáfűzvén, hogy “még a hamut is szétszórtam, most már jöhetnek értem, mert semmit sem találnak”.
A továbbiak során mégis kerültek elő bizonyítékok bűnösségéhez s kide­rült az is, hogy a gyár alkalmazottai között voltak cinkosai, akik munkájá­ban segítették.
Egy hadianyaggyárnak csinos, intelligens, de nem szigorú erkölcsű munkásnője egy étteremben megismerkedett egy fiatalemberrel, aki magát világjáró olasz mérnöknek mondotta és csak törve beszélt magyarul. Borozás után az idegen lakására kísérte a nőt, itt neki és lakótársnőjének elmondotta, hogy mily nagy utazásokat tett már egész Európában, továbbá, hogy útitárs­nőt keres, akit mindenhová magával vinne. Mutatott a munkásnőknek egy csomó fényképfelvételt magáról, elegáns ruhában, gépkocsit vezetve, pálmák alatt állva és így tovább. Mutatott fényképeket egy elegáns, ragyogó szépségű nőről is, drágábbnál drágább öltözetekben. E nőről azt állította, hogy neki hosszú-ideig útitársnője volt, ő ruházta fel és vett neki végül egy villát a fővárosban.
Az idegen felnyitotta a nők előtt kézitáskáját és marékszámra vett ki belőle hazai és idegen pénzeket. Végül elvitte a két munkásnőt moziba.
A beszélgetés folyamán ügyesen kikérdezte a még gyanútlan nőket munkájukról, a gyárról, a gyártmányokról, a munkáslétszámról, bérviszonyok­ról. Végül még azon éjszakán elbúcsúzott tőlük azzal, hogy el kell utaznia, de írni fog és visszajön.
Levél nem érkezett, de az, állítólagos olasz mérnök mintegy két hónap múlva ismét megjelent. Csak úgy, mint első alkalommal, este jött. Bort hozatott a két munkásnő lakására és megismételte nagyhangú szólamait. Ezúttal azonban már nem arról beszélt, hogy útitársnőt keres, akit azonnal magával vinne, hanem csupán nagy pénzszerzési lehetőségeket emlegetett. A lehető­ségek – szerinte – abban állottak, hogy azt a munkásnőt, akivel először ismerkedett meg és kivel már viszonya is volt, rá akarta bírni arra, hogy a hadianyaggyárról mindenféle információt szerezzen be, főként pedig lopjon mintákat a gyártmányokról. Szakszerűen kioktatta, hogy mit hogyan csinál­jon. Mivel a nő egyúttal a város kaszinójának a ruhatárosa is volt, kitanította arra is, hogyan férkőzzék a tisztek közelébe és hogyan hallgassa ki beszélgeté­seiket.
Biztatta a nőt, hogy mitől se tartson. Ha valami baj keletkeznék, átszök­teti a határon, ahol “nagy urak tárt karokkal várják”, és akkor kezdődik a szép élet kettesben, nagy utazások, drága ruhák, örök boldogság és tavasz. A megszédült nő mindent megígért. Az olasz “mérnök” kilátásba helyezte, hogy néhány hét múlva visszatér s még ugyanazon az éjszakán kerékpáron távozott. Bizonyára abban a tudatban, hogy egy jól beszervezett és kitanított kémet hagyott hátra a hadianyaggyárban.
Nem számított azonban a női szív állhatatlanságára és a női hiúságra. A nő, híven beszervezője utasításához, viszonyt kezdett a helyőrség egy altiszt­jével. Az altiszt jómegjelenésű fiatalember volt, de óvatos is, mert csupán egyszeri kalandra vállalkozott. Minden csábítás, hívás, könnyek és kétségbe­esett levelek hiábavalóknak bizonyultak, a másodszori pásztoróra nem sikerült.
Ekkor a nő a végsőkre szánta el magát. Elment az altiszthez és őszintén elmondott neki mindent az olasz mérnökről, a kapott és vállalt feladatokról, ígéretekről. Saját állítása szerint azért tette ezt, hogy alkalmat adjon az altisztnek arra, hogy az ügy leleplezése által magának érdemeket és dicséretet szerezzen. Remélte, hogy akkor a férfi, ha nem is szerelemből, de legalább hálából törődik majd vele. A nő feltevésének csak az első része vált be: az, hogy az altiszt valóban azonnal feljelentette az esetet. Elfogása után a nő töredelmes beismerő vallomást tett és őszintén elmondotta, hogy milyen adatokat közölt és mily hadianyagrészeket lopott megbízója számára.
Néhány hét múlva az ál olasz mérnök is kézrekerült. Ekkor kiderült, hogy az állítólagos olasz mérnök, aki látszólag csak törte a hazai nyelvet, tulajdonképpen egy fővárosi szélhámos és nagy nyelvismerete mellett leg­jobban mégis csak anyanyelvét beszéli. Megállapították azt is, hogy megfordult igen sok hazai városban, ahol ipartelepek, katonai raktárak és repülőterek vannak. Mindenütt törve, olasz és német szavakkal keverve beszélte a magyar nyelvet és mindenütt hittek neki.
Így sikerült adatokat gyűjtenie az ország ipari felkészültségéről.
A legnagyobb meglepetés azonban az volt, amikor a “mérnök úr” múltja kiderült. Személyében hazai nemzetiségű, nemzetközi viszonylatban is nagy­vonalú kém és szélhámos került hurokra. Kémkedését 1926-ban kezdte egy idegen állam területén, ahol egy másik idegen állam javára végzett ipari kém­kedést. Két éven át dolgozott zavartalanul, míg végre munkájával gyanút keltve – bizonyítékok hiányában – csupán kiutasították az illető ország területéről. Bejárta egész Európát. Hol nagylábon élt, hol nyomorgott. Nemzet­közi artista-összekötetéseire támaszkodva sok szép eredményt ért el. De elő­fordult az is, hogy éppen annak az államnak a kémelhárító osztálya látta őt több napig vendégül, melynek területén “dolgozott”. Szerepelt mint gróf, mint huszárkapitány, mint földbirtokos, mint zsidó csavargó, mint futballista és mint csaposlegény.
Végül elbukott azon, hogy egy asszony nem tudott a szívének parancsolni.
Az alábbi eset jellemző a hírcsalásra.
Egy idegen állam területén élő elvált asszony, akinek a volt ura itthon élt, – előbb szerelmi, majd hírszerzői viszonyba lépett a szóban forgó állam egyik hírszerzőjével. Az asszony engedett annak a csábításnak, hogy volt urához ide átutazzék és őt kémkedésre rávegye.
Az ura vállalkozott a kémkedésre és vele együtt lakó unokafivérét is beszervezte a munkára, aki egy hadianyaggyári tisztviselőnőnek udvarolt. Abban reménykedett, hogy hadiipari anyagot a tisztviselőnő útján könnyen szerezhet. Számítása a munka kezdetén bevált, mert az ellenséges hírszerző osztály egészen jelentéktelen hírekért és adatokért is szépen fizetett. Később a volt férj is kiutazott az idegen államba, hogy megbízójával a személyes kapcsolatokat felvegye, melynek eredménye jókora pénzösszeg, oktatás és újabb feladatok voltak. A munka elvégzésére még néhány segítőtársra volt szükség, akiket meg is talált.
Az ellenséges hírszerző számítása is bevált, mert a hálózat tagjai annyira hozzászoktak a pénzhez, hogy feladat nélkül is igyekeztek titkos adatokhoz jutni, csakhogy pénzt kapjanak.
Zavartalanul dolgoztak addig, míg a forrás, mely a híreket szolgáltatta, kimerült. Lassankint semmi új anyagot sem tudtak beszerezni és újabb össze­köttetések hiányában használható katonai adatokhoz . sem juthattak többé. Megbízójuk viszont egyre nehezebb feladatokat adott és türelmetlenül sür­gette azok megoldását. Közel volt a pillanat, melyben az eleinte kiapadhatatlan­nak látszó pénzforrás bedugult volna.
Ekkor fogamzott meg a két unokafivér agyában egy pompás hírcsalási ötlet. Összeállítottak egy lángolóan hazafias lelkesítő előadást, melyet bemu­tattak az illetékes minisztériumban azzal, hogy a nyomor késztette őket az előadás megszerkesztésére s most az a tervük, hogy az országot bejárva, nagyobb ipartelepeken, valamint közbiztonsági és katonai alakulatok tagjainak, egészen csekély belépődíj ellenében az előadást megtartsák. Céljuk ezzel, hogy a nemzetnevelés amúgy is nehéz kérdését a megoldáshoz közelebb vigyék. Kötelességüknek érzik azonban az előadás bemutatását, annak igazolására, hogy az előadás semmi aggályosat nem tartalmaz és nevelésre csakugyan alkalmas. A továbbiakhoz csupán erkölcsi támogatást kérnek.
Az előadást engedélyezték, az erkölcsi támogatás pedig abból állott, hogy írásban kértek fel az előadás támogatására mindenkit.
A “szegény, nyomorgó, munkanélküli” kémek pedig ipartelepről ipar­telepre, helyőrségről helyőrségre járva megkezdték a munka első részét.
Az eljárás mindenütt ugyanaz volt. Szerényen, búsan beállítottak a vezetőkhöz. Bemutatták az előadás szövegét, jóváhagyást és engedélyt kértek arra, hogy egészen csekély, 10-20 filléres belépti díj mellett az előadást meg­tarthassák. Az engedélyt majdnem mindenütt meg is kapták.
Ezután továbbmentek egy lépéssel. Elmondták, hogy a termet, ahol az előadást megtartják, mégis csak szeretnék néhány nemzetiszínű papírzászlócs­kával és színes papírfüzérrel az ünnepi hangulathoz méltóbbá tenni. Mivel azonban semmi pénzük sincs, kérnek e célra 2-3 pengő előleget, melyre a várható jövedelem bőségesen szolgáltat fedezetet. E szerény kérésüket is teljesítették a legtöbb helyen.
Minden további simán zajlott le. A kém valóban feldíszítette a termet, megtartotta az előadást, visszafizette a kapott előleget, megköszönte a támo­gatást és továbbutazott. Minden a legnagyobb rendben volt. Csak éppen . . .
Csak éppen minden hivatalos pénztár a legcsekélyebb összeget is okmány­váltás ellenében fizeti ki, vagy vételezi be. Így embereinknek is távozáskor zsebében volt a kért és visszafizetett előlegről szóló nyugta és ellennyugta, természetesen szabályszerű bélyegzőkkel és aláírásokkal.
Ha ez a csel nem sikerült, még mindig ki lehetett csikarni a parancsnok­ságtól egy elismerő levelet.
Zsákmányukkal a kémek hazatértek és társaik segítségével hozzáláttak a tulajdonképpeni munkához.
A fej- és körbélyegzőt egyszerűen ollóval kivágták és egy üres fehér papírlapra ragasztották. A körbélyegző mellé odahamisították az illető veze­tőnek vagy parancsnoknak az aláírását. A két bélyegző közötti üres helyre írógéppel szöveget gépeltek, olyat, amilyenre éppen szükségük volt. Min­dig olyat, amilyennek beszerzésére megbízóik utasítást adtak. Főképpen hadianyag-szállításokról. A kémszervezet számára nem volt többé megold­hatatlan feladat. A legtitkosabb, képzelt adatokat is okmányszerűen bizonyí­tották.
Természetesen nem eredeti okmányokkal, mert ezekhez nem juthattak hozzá; ezeket ellopni nehéz és veszélyes munka lett volna. A fénymásolatok sok pénzbe kerültek, mert az előadókat meg kell fizetni – mondották – és az idegen állam hírközpontja bőven és boldogan fizetett. Hiszen a fénymáso­lat nem hazudik.
Tényleg nem hazudik, csak éppen nem látszik meg rajta, hogy a bélyegzők ügyesen rá vannak ragasztva az “eredeti” okmányra . . .
És ilyen “eredeti” okmányokról készült fénymásolatokat használtak fel ellenünk Genfben.
1933-ban Romániában a Seletzki-botrány vert fel nagy port. Ez a Seletzki Hugó a cseh Skoda-művek ügynöke volt Romániában. 1930-ban újságcikkek és egyéb titokzatos propaganda által sikerült azzal megrémítenie a vezető román köröket, hogy a Szovjetunió vissza akarja hódítani Besszarábiát. Ennek hatása alatt a román hadsereg részéről Popescu tábornok nagy meg­rendeléseket eszközölt a Skoda-műveknél. A módszer jellemző Seletzki üzlet­szerzési módjára nézve. A botrány egyébként úgy pattant ki, hogy a román hatóságok rájöttek a cseh cég megrendelések utáni adócsalására, amely hozzá­vetőlegesen 65.000,000 lei volt. A vizsgálat és eljárás során Seletzki fiókjában igen sok titkos katonai adatot találtak, amelyek nyilvánvalóan bizonyították Seletzky kémkedését is. A román hatóságok le is pecsételték Seletzki fiókját, Seletzki azonban a pecséteket feltörte és kivette a fontos katonai vonatkozású iratokat. A románok Seletzkit hadbíróság elé állították, azonban kitűnt, hogy Seletzki magas kormányemberekkel is szoros összeköttetésben állott, akik féltek, hogy ez az összeköttetés napfényre kerül, s így Seletzkit futni engedték. Popescu tábornok azonban főbelőtte magát.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése