2017. július 13., csütörtök

Át kell írni a történelmet









Richard Haack Kémek könyve c . regényének részlete


Át kell írni a történelmet


Amit sokan régóta gyanítanak, az bizony hamarosan sorra kerülhet. Amint a titkosszolgálatok egyes ügyeiről -sajnos, általában csak nagy késéssel - lehull a lepel, kiderül, hogy „minden másképpen volt". Alább összevetjük az utóbbi húsz év történetét. Bizonyos szempontból egészen másképpen ismertük a dolgokat, eddig.
Nemcsak azok a titkosszolgálatok léteznek, amelyekről javarészt ez a könyv szól!
Ez bizony alapvető igazság. Vannak titkos szervezetek, és vannak félkatonai, összeesküvés-jellegű szervezetek is, amelyek szintén tevékenykednek, olykor nagyon is aktívan. Aztán ha még ez sem elég, folytassuk a sort: vannak bizonyos politikai-katonai körök által inspirált, létrehozott és mozgatott, pénzelt és irányított csoportok, amelyek elveiket tekintve teljességgel beleférnek a létező politikai eszmerendszerekbe és struktúrákba, mégis, tevékenységük valahol törvényellenes. Legalábbis illegális a működésük, céljaik hol nemesek, hol homályosak.
Amit ezek a szervezetek tettek, az néha nagyon szép volt, máskor csak árnyakkal hadakoztak - olykor pedig bohózatra emlékeztetett.
Az egyik ilyen szervezetet Gladio-nak hívták. Az olasz szó kardot jelent és sokak szerint az utóbbi negyven év legnagyobb titkos nyugat-európai hadművelete volt. A szervezet létezéséről csak nagyon kevesek tudtak, és azt, amit művelt, sokan egyszerűen a terrorcselekmények közé sorolnák.
Természetesen a szervezetnek megvolt a maga ideológiája. Arra a nagyon is elképzelhető esetre akarta felkészíteni a nyugat-európai polgárokat, hogy a Szovjetunió és csatlósai elfoglalják ezt a világrészt. Ez ma már talán kissé nevetségesen hangzik, de akkoriban, onnan nézve, ez egyáltalán nem volt lehetetlen. Gondoljunk csak bele, 1939 előtt mindaz lehetetlennek látszott, ami aztán megtörtént: csaknem egész Európa két sötét diktatúra uralma alá került. 1945 után már óvatosabbak voltak az emberek, a nukleáris fenyegetettség árnyékában pedig már sokan kezdtek töprengeni, mit lehetne tenni a veszély ellen.
Az az orosz hatalom, amely évszázadok óta tulajdonképpen folyamatos expanzióban volt, akárhogyan is hívták az éppen aktuális „főnököt": ilyen vagy olyan cárnak, forradalmi főbiztosnak, komisszárnak vagy generalisszimussznak, vagy pártfőtitkárnak - állandóan csak növelte területét. 1944-45-öt követően a Szovjetunióé lett egy sor kelet-európai ország, és miért is hihette volna bárki, hogy ennek a folyamatnak vége szakad?
Nos, a Gladio szervezői úgy látták, meg kell akadályozni ezt az előretörést.
Harcuk egyik fontos eleme volt, hogy leleplezzék a lakosság előtt azt, milyen is a kommunizmus. Méghozzá akkoriban, amikor Nyugat-Európa két legerősebb politikai pártja a francia és az olasz kommunista párt volt, és amikor ugyan sokan látták már, miről van szó, de a már-már hagyományosnak mondható értelmiségi baloldaliságot még össze lehetett - sőt, össze is illett! - keverni a kommunista mozgalom iránti rokonszenvvel. Ez nagy veszélyeket rejtett magában. Később azonban a Gladio emberei elvakultságukban fura tettekre ragadtatták magukat.
Amikor a baloldal nem kellőképpen mutatta ki foga fehérét, ők maguk cselekedtek helyette és nevében. És itt már bizony kémszolgálati módszereket, esetenként ilyen személyeket is alkalmaztak néha ferde teóriáik „bemutatására". E bemutatók pedig véresek voltak.
A tömegek rokonszenvének elnyeréséért akkoriban (gondolunk itt a hatvanas, hetvenes évekre, és kicsit későbbi időszakra is) hatalmas harc folyt, amely alól a titkosszolgálatok sem húzhatták ki magukat. Mert bár CIA-nál nem működött olyan osztály, amely egész társadalmak megnyerését volt hivatva elrendezni, - a szovjetek egész állami propagandája erre épült, és ekkor a nyugatnak is lépnie kellett. A Gladio híveit - akik mindig titokban, a háttérben maradtak - aggasztotta, hogy a szovjet propaganda a nagykövetségeken és egyéb „kulturális" intézményeken, no meg főképpen a nyugati kommunista pártokon keresztül mennyire befolyásolhatta az egyszerűbb tömegeket.
Nem véletlenül említettük a hatvanas éveket. Ma már világos, hogy például a vietnami háborút nem Vietnam vagy a kommunisták nyerték meg, és nem az amerikaiak vesztették el. Valami egészen más történt. Olyasmi, amihez semmi köze sem volt a hadszíntereken történő és persze, forgandó hadiszerencsének. A Kelet tudta, hogy a csatatéren nem nyerhet, hát egyszerűen áttette a hadszínteret Nyugatra. Amerikába és Nyugat-Európába, sőt, ott is az... elmékbe. Ezer és ezer megbízottjuk dolgozott azon, hogy egyrészt hamis színben mutassa a világnak a Vietnamban történteket, elcsitítsa azokat a hangokat és elsüllyessze azokat a bizonyítékokat, amelyek az északvietnamiak totális beavatkozásáról, Dél-Vietnam lerohanásáról és a kommunisták borzalmas kegyetlenkedéseiről szóltak, ugyanakkor mérhetetlenül felnagyítsa az antikommunista oldal ilyen vagy hasonló kilengéseit. De ez nem minden.
A csata ott dőlt el, amikor sikerült fellázítaniuk az amerikai átlagpolgárt. Amikor ez az átlagpolgár hajlandó volt az utcára is kimenni tüntetni, mert nem értette, miért kell fiainak pár ezer kilométerrel távolabb meghalni egy ismeretlen ország dzsungeljeiben... Az átlagpolgár nem érezhette - sajnos, még a közeli Nyugat-Európán sem érezte sokszor -, hogy a veszély valóságos és közeli.
Az ügyes, bujkáló, de sok pénzzel és a sajtóban is meglehetős befolyással rendelkező baloldal kommunista sugallatra aztán megdolgozta az amerikai és nyugat-európai közvéleményt. A nagy pénzekért rendezett „béketüntetések", a behívó parancs elől menekülő fiatalok felmagasztalása, az amerikaiak kegyetlenségei, a „szegény, ártatlan észak-vietnami lakosság" szenvedései túl meggyőzőek voltak ahhoz, hogy aztán felemeljék szavukat a háború ellen a befolyásos és köztiszteletben álló emberek is. A kémszolgálatok mindezt világosan látták és figyelmeztettek rá időben, majd sokáig ismételték ezt szüntelenül. Ez majd kiderül akkor, ha végre feloldják a titoktartási tilalmakat a CIA, az MI, a francia, belga, olasz, spanyol, stb. szolgálatok aktáit. A hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején - sajnos, ma ezt kell mondanunk - a vietnami háború ellen küzdő Jane Fonda és neves társai véleményünk szerint valójában hazaárulást követtek el. Meggyengítették a Nyugatot és később sok sok amerikai és európai halálát okozták. Azokét, akiket a győzelem miatt felbátorodott kommunisták aztán más helyi háborúkban öltek meg. Hiszen a vietnami győzelem bemutatta nekik, hogy a Nyugattól nem kell félni, hogy a Nyugatot konfliktus esetén saját, belső megtévesztett lakossága révén lehet sarokba szorítani, és ha nem is legyőzni, de legalább semlegesíteni... Angola, Etiópia, Grenada, Nicaragua, stb. mind a Jane Fondáknak volt köszönhető. A Gladio vezetői a nyugati világ kevésbé ismert, de hatalommal rendelkező politikusai, rendőrfőnökök, képviselők, pénzemberek és kémszervezeti főnökök voltak. Ma már múlt időben beszélhetünk róluk, és azt is megállapíthatjuk, hogy a „Kard" sokszor kétélű volt, azokat is megsebesítette, akiket védenie kellett volna. Negyven éven át szervezték, negyven éven át voltak ügynökei, és voltak hibái is természetesen.
Sok egyéb mellett a Gladio azzal is foglalkozott, hogy embereket képzett ki arra: ha majd jönnek a szovjetek, a hátukban ejtőernyővel ledobja őket és azok ott diverzáns, felforgató cselekedeteket követnek el, partizánmozgalmakat szerveznek. Ezt mind gyakoroltatták is.
1984-ben például amerikai tengerészgyalogosok egy csoportját rávették egy ilyen gyakorlatra. Éjszaka ledobták őket Belgium egy számukra egy ismeretlen területén, ahol heteken át „partizánként" kellett rejtőzködniük. Két hétig sikerrel meg is tették, aztán tűzharcba bonyolódtak és megöltek egy vidéki bírót az ottani rendőrkapitányság épületében. Később kiderült: egyikük sem tudott franciául, és ezért eltévesztették a célt. A Gladio ostobasága miatt veszett oda egy ember élete. A később bevallott cél az volt: ráébreszteni az álmos, jólétben tespedő belga társadalmat, hogy a világforradalom ott áll az ajtaja előtt, hogy a vörös hordák bármikor felbukkanhatnak, legyenek résen! Az már csak hab a tortán, hogy később az egyik itt használt géppisztolyt a belga titkosszolgálat embere elrejtette egy brüsszeli bérházban, amit balos, illegális lakásfoglalók kis kommunista sejtje foglalt el.
Ilyen okok vezettek oda, hogy a kilencvenes évek elején a belgák erőteljesen megkurtították titkosszolgálatukat. A külföldi tevékenységet végző osztályt például egyenesen feloszlatták.
De ha valaki azt hiszi, a Gladio minden hadművelete ilyen nevetséges módon zajlott le, nagyon téved. Ma még fel sem deríthető, mennyi terrorakcióba, emberrablásba, stb. keveredtek a szervezet emberei és eszméi, nem is szólva pénzükről. A pénzről, amit kicsaltak állami költségvetésből és olyan magánbankároktól, akik valóban féltek a vörös világuralmi törekvésektől. Pedig a kiindulópont egészen normális és érthető volt: amikor 1945-ben vége lett a háborúnak, mindenki hitetlenül nézett körül. Lehetséges, hogy felkészületlenül érte őket két egymást követő diktatúra? Semmit sem tettek idejében, hogy megakadályozzák Hitler előrenyomulását, és semmit sem tehettek, hogy Sztálin útjába álljanak. De most végre szervezkedni kezdtek. Különösen kemény lecke volt nekik az, ami 1948-ban néhány, addig függetlennek hitt keleteurópai országban történt. Prágában, Budapesten és másutt végleg (?) lehanyatlott a szabadság zászlaja - mint fogalmazták -, és ez éppen elégséges figyelmeztetésnek bizonyult.
A Gladio hát az ötvenes évek elejétől többféle tevékenységet folytatott. Egyrészt embereket készített fel arra, mit tegyenek majd, ha elözönlik őket az oroszok. Titkos hadianyagraktárakat rendeztek be jól elrejtett helyeken, szinte az egész kontinensen. Ha tehát a Vörös Hadsereg lerohanta volna Nyugat-Európát, és visszavonulásra késztette volna az ottani hadseregeket, mindenütt hátramaradt volna jól felkészült emberek csoportja. Ezek tudták volna, mit kell tenniük. E célból titokban gyakorlatokat is szerveztek nekik. Adott esetben e csoportok valóságos partizánháborút indíthattak. Lett volna rádiókapcsolatuk a nyugati, még szabad irányítóközpontokkal is, de ha azok is elesnek, semmi baj - ezek a csoportok annyi készletet halmoztak fel, hogy akár évekig tevékenykedhettek volna.
Ugyanakkor a Gladio vezetői megbízták embereiket, minden országban figyeljék a baloldal ármánykodását és időben dolgozzanak ki terveket annak semlegesítésére.
Mindez összesen 1949-től 1990-ig tartott! Soha nem adták fel, és alighanem igazuk volt. Állítólag nem tudtak róla a NATO vezérkarában - van-e, ki ezt elhiszi? -, mert úgymond azt az egyes államok maguk szervezték. Tény, hogy kezdetben a demokratikusan megválasztott államfőktől indult ki a kezdeményezés, maguk is részesei voltak, de az sem lehet véletlen, hogy az egész koncepciót egy titkos gyűlésen (1949. január 27-én) Sir Stewart Menzies, a brit MI6-os kémszolgálat vezetője vetette fel.
A nagy titoktartás két eredményt hozott. Az egyik pozitív volt: gyakorlatilag 1990-ig szinte senki sem tudott a Gladioról, legalábbis nem annyit, amennyivel igazán leleplezhették volna a szervezetet. A másik eredmény igazán negatív: a szervezet e titoklepel alatt lassan elszakadt minden ellenőrzéstől is. Amint Nyugaton alkalmazták, hadirendbe állították a nukleáris védelmi eszközöket, már nem vették annyira komolyan azt a lehetőséget, hogy az oroszok elözönlik Európát. Ezért a szervezet sem kapott annyi támogatást. Mindezzel együtt lassan elszakadt az őt ellenőrző kormányoktól, megtartotta titkos struktúráit, embereit, pénzügyi hatalmát és befolyását a titkosszolgálatokra. Azok főnökei mindenütt tudtak róla és segítették is, ha lehetett. Persze, ez az együttműködés általában mindkét félnek gyümölcsöző volt.
Nem tudni, mikor vált a Gladio végül is afféle illegális terrorszervezetté. Amilyen tulajdonképpen sohasem volt egészen, de lassanként átvette azok mentalitását és eszköztárát. Még megtartotta a nagy nyugati szövetségesekhez tartozás látszatát, például kiépített hálózatának teljes névsorát Londonban és Bostonban, biztos helyen őriztette. De mind kevesebb kapcsolata volt a NATO- és kormányszervekkel.
Így aztán nem csoda, ha a jobboldali szélsőségesek is megtalálták hozzá az utat és kecsegtető ajánlataik szívélyes fogadtatásra leltek.
Ismét csak egy 1984-es példa a Gladio aktivitására: ügynökük (az Amerikában született Wood Gardiner) rábeszélte a belga békemozgalom természetesen erősen balos aktivistáit, hogy lopjanak
rakétákat egy ottani katonai bázisról. Elintézte azt is, hogy a tolvajok a lopás után lebukjanak és a világ láthassa feketén-fehéren: íme, ilyenek az oroszok bérencei, a „békeaktivisták"!
Persze, annak fényében, amit fentebb írtunk a keleti tömb aktivistáinak cselekedeteiről, a vietnami háború hiteltelenné tételében Nyugaton, ezek mind gyermekded akcióknak tűnnek. De a Gladio nem állt meg itt.
Nemcsak Belgium volt egyik fő területe, ahol folyamatosan gyakorlatokat rendeztek brit segítséggel (mindezeket később leleplezte egy parlamenti vizsgálóbizottság), és nemcsak ott rendeztek véres lövöldözéseket a szupermarketekben, áruházakban. Gyakorlótérnek használták Svájcot is. Effrem Cattalan, a svájci P26 nevű kémszervezet egykori vezetője nyilatkozott is az ügyről, és nem titkolta a részleteket. Maga is részt vett a Gladio tagjainak hegyvidéki gyakorlataiban. De az is megesett, hogy a kontinensről a brit hadsereg beavatott tisztjei segítségével Gladio-tagokat dobtak le Kent grófság (Nagy-Britannia) területén, szintén gyakorlatra. A gyakorlat témája az volt: „Mi lenne, ha Kentet elfoglalnák az oroszok?" (Mindez a nyolcvanas évek végén történt!)
1976 és 1979 között a Gladio azt tervezte és próbálta el, hogy veszély esetén a svájci kormányt Írországba menekíti. Persze csak akkor, ha az oroszok már átlépték az Alpokat... Egészen 1988-ig folytak ilyen gyakorlatok Svájc területén, annak ellenére, hogy ezeket a kormány betiltotta. Végül odáig fejlődtek a dolgok, hogy a svájci kormány esetleges háború alatti viselkedéséről és tevékenységéről a Gladio révén a brit titkosszolgálat, az MI többet tudott, mint maguk a svájci kormány tagjai!




A Gladio a terrorakciókban


A nyolcvanas évek elejére az egykor oly nemes céllal létrehozott mozgalom teljesen lecsúszott a lejtőn és néha úgy tűnik, bizonyos jól meghatározható, talán még fasisztának is nevezhető jobboldali körök befolyása alá került. 1980. augusztus 2-án bomba robbant az olaszországi Bologna főpályaudvarán, a detonáció 80 ember halálát okozta! És ez csak egy volt azon terrorcselekmények sorából, ahol együttesen körülbelül 300 ember vesztette életét. Ezek gyakorlatilag szinte kivétel nélkül ártatlan személyek voltak, akik politikával nem foglalkoztak, csak véletlenszerűen tartózkodtak éppen a helyszínen. Mivel akkoriban ideális terepnek számított Itália, hát a legtöbb merényletre ott került sor. A Gladio támogatta ezeket, hiszen le kellett járatni a baloldali mozgalmakat. Amelyek - tegyük hozzá - valóban foglalkoztak terrorista merényletekkel is, és amely szervezeteket a Szovjetunió és terrorista szövetségesei nagyban támogattak. A Gladio emberei úgy vélték, ha a maguk részéről is növelik ezen esetek számát, akkor a világ előbb figyel fel a balról jövő veszélyre. És így talán sikerül majd időben szövetkezni ellene. Robbantak hát a bombák az olasz vonatokon, alagutakban és állomásokon. A sajtó a szélsőbalt vádolta velük, és olyan benyomást keltettek, mintha ez az ország máris a baloldali hatalomátvétel küszöbén állna, ami után természetesen káosz és nyomor vár majd rá. Az embereknek a Gladio szerint rá kellett ébredniük, hogy a legközelebbi választásokon csak a kereszténydemokratákra szavazhatnak. Mellesleg ma már tudjuk, hogy az utóbbi évtizedek minden fontosabb olasz politikusa, beleértve államelnököket is (Andreotti, Cossiga, stb.) a Gladio létezéséről, sőt, bizonyos értelemben maguk is tagjai voltak a szervezetnek!
Később kiderült, hogy a Gladio eredeti tervei szerint csak Itália földjén - a kommunisták uralomra jutása és az oroszok bejövetele esetén - 250 csapat maradt volna hátra, mindegyik 9 emberből állt volna fegyverekkel, robbanóanyagokkal, rádióadókkal. Csak olyan személyeket választottak ki az ötvenes években, akik már előzőleg bizonyították, hogy az antikommunizmus oldalán állnak. Akik például a harmincas években Franco oldalán harcoltak a spanyol polgárháborúban, vagy másutt. Szóba került természetesen az is, hogy az utánpótlást légi úton kapták volna, főleg amerikai repülőgépekről.
Ám békeidők voltak, és mint egyik ügynökük bevallotta, az volt a feladat, hogy békés polgárokat támadjanak meg. Ne csak politikusokat, hanem éppen olyan egyszerű polgárokat, akik megijedve a merényletektől, maguk kérik majd a hatóságoktól biztonságuk növelését. Ezzel előtérbe kerülhettek volna a jobbos erők, a „közbiztonság megerősítésének" ürügyével erősödött volna a kormányok ellenőrzése a társadalom felett. Előfordult az is, hogy az olaszországi Gladio-szervezet, még Licio Gelli vezetése alatt, de később is, merényleteket szervezett katonai és rendőri hatóságok ellen. Mindezzel a fentebb leírt zűrzavart akarták fokozni - ami sok esetben sikerült is.
Az egyik legnagyobb vád ellenük az volt, tetteiket úgy követték el, hogy a gyanú a szélsőbalos terroristákra, mindenekelőtt a Vörös Brigádokra essen. Állítják sokan, persze igazi adatok nélkül, hogy Aldo Moro volt olasz elnök elrablásában és meggyilkolásában is részük volt.
Mások úgy vélik, a Gladio, ha nem is okozta a politikus halálát, adott pillanatban megmenthette volna őt.
Kevesen sejtették régebben - ma már elmondhatjuk -, hogy a Vörös Brigádokat át-átszőtték a nyugati kémszolgálatok. Kis túlzással ez azt jelentette, hogy szinte minden tervükről előre tudtak, és ha a rémes események mégis bekövetkeztek, csak azért történhetett így, mert azokat a kémszolgálatok nem akadályozták meg...!
A dilemma a II. világháború óta ismert. Az úgynevezett Enigma-rejtvény megfejtése után (a háború elején a szövetségesek rájöttek, hogyan rejtjelezik rádióadásaikat, diplomáciai és hadi távirataikat a németek, és ettől kezdve végig előre tudták, mit terveznek Berlinben) folyamatosan gondot jelentett ez a tudás.
Churchill például napokkal előbb tudta, hogy a német légierő le fogja bombázni Coventry városát, mégsem tett semmit a város kiürítésére, sokszáz emberélet megmentésére - mert akkor elárulta volna a németeknek, hogy ismerik a rejtjelrendszert! Így megfontolandó, hogy poszthumusz nem ítélhető-e el Churchill az emberiség elleni bűntettért?
Nos, ugyanez a helyzet a Vörös Brigádokba történt beszivárgás esetén is. Mondjuk ki kereken: bizonyos nyugati hatalmaknak nagyon is jól jött, hogy a szélsőbal terroristákat, sőt, azok egész nemzedékeit nevelte ki saját soraiból és hogy azok esküdt ellenségei voltak a „nyugati imperializmusnak". (Szótáruk szovjet és régi orosz, valamint német anarchisták és kommunisták ideológiájából táplálkozott.) Bármikor elő lehetett rántani őket, mint annak bizonyítékát, hogy milyen fenyegetettségben él a Nyugat, és mi vár ránk egy esetleges kommunista győzelem esetén.
Amikor pedig Morot megölték, a Vörös Brigádok összes jelentősebb vezetője már börtönben ült. Az egyik CIA-ügynök (Oswald Le Winter ezredes), aki a maga részéről a CIA egyik összekötője volt a Gladio felé (!), egyszer bevallotta: a Vörös Brigádok tervezőcsoportja kizárólag titkosügynökökből állt! Úgy beszivárogtak hát a szervezetbe, hogy "szinte a vezetőkön és egy „kemény magon" kívül másnak alig jutott hely, csak titkosügynököknek.
Mindenesetre gyanús volt néhány ember. Az olasz titkosszolgálat tagjai a közelben tartózkodtak, amikor Morot elrabolták és kíséretét (testőreit) lemészárolták. A helyszínen talált lövedékhüvelyek olyan fegyverek használatára vallottak, amelyeket kizárólag az olasz titkosszolgálat rendszeresített!
Sokáig sorolhatnánk a Gladio ügyeit, de nem ez a lényeges. Csak jelezni akartuk, hogy a titkosszolgálatok beépültek mindenféle szervezetbe, amely bármilyen kis hatást is gyakorolhatott a dolgok menetére.





A CIA új álarcban?

Mielőtt rátérnénk arra, mennyire megváltozott világunk az utóbbi 4-5 évben (1989 után), azért érdemes visszatekinteni arra is, ami e változások előtt vagy alatt történt -csak éppen akkoriban nem tudtunk róla.
Mi volna, ha kiderül(ne), hogy Olof Palme svéd miniszterelnököt a CIA ösztönzésére ölték meg? Mert hiszen volt egy olyan verzió, hogy számos békekezdeményezése „jutalmául" Palmét az ENSZ főtitkárává választják hamarosan. Ez semmiképpen sem tetszett volna az amerikaiaknak, mivelhogy Palmét erősen baloldalinak tartották. Persze, ne tévesszen meg senkit ez a sommás vélemény: Palme messze volt a kommunista elvektől, és ezt Washingtonban is tudták. Érdekes módon mégis vannak nyomok, és a belső körökben információk is arról, hogy egy amerikai férfi bérgyilkost akart bérelni 1985 táján, aki lelőtte volna Palmét. A legegyszerűbbnek az látszott - a svéd miniszterelnök életmódja miatt -, ha az utcán követnek el ellene merényletet. Palme gyakran sétált szinte védelem nélkül a stockholmi utcákon. Ami mellesleg végzetes hibának bizonyult, hiszen 1986 februárjában éppen a nyílt utcán lőtte le egy magányos gyilkos, akit azóta sem fogtak el!
Tény, hogy sok évvel később egy német nevű ex-jugoszláv profi bérgyilkos azt vallotta: egy Charles Morgan nevű amerikai a CIA nevében akarta őt rávenni a gyilkosságra. Nos, a szakmabeliek már ebben a percben elmosolyodnak. Először is: a pasas neve minden lehetett, csak Charles Morgan nem. Másodszor pedig: ha a CIA a megbízója, és az akarja a gyilkosságot, biztosan nem közli ezt a leendő tettessel! Ha valóban a CIA-re hivatkozott az illető, a profik számára nyilvánvaló, hogy nem a CIA megbízásából cselekedett. Hanem kiéből..? Ezen eltöprenghetünk. Több gyanús szál van. Az egyik valóban a miniszterelnök baloldalisága, de ez elhanyagolható. Viszont, ha éppen a baloldal akarta őt meggyilkoltatni, hogy saját mártírt kreáljon belőle? Ez már jobban hangzik. Szóba kerülhet a Gladio is, bár az Svédország területén nem fejtett ki nagyobb aktivitást. Aztán ott van az indiai fegyvervásárlások ügye is. Palme ellenezte ezeket, ebből kifolyólag sokan százmillió dollárokat vesztettek az ügyön. Különösen az indiai elnöki család (a Gandhi-klán), amely ott hagyományosan minden fegyverüzletből kemény milliókkal részesedett. Ők is állhattak a bérgyilkos mögött. Aztán ott volt az iraki és iráni fegyverszállítás (a svédek titokban mindkét félnek szállítottak), amit sokan vehettek rossznéven. Végső soron a CIA a kurd nyomot tartotta legvalószínűbbnek, és alighanem a svéd hatóságok is. Az amerikai kémszervezet értesüléseit megerősíteni látszott egy nem sokkal később Kelet-Európában megjelent, dokumentumkötetnek álcázott könyv is, amely részletesen ismertette a merénylet hátterét és egyéb történéseit. Azt csak olyan személy írhatta, aki sokat tudott az úgynevezett kurd-vonalról.
Az új álarcot egyesek már magukra öltötték maguktól, mielőtt a szervezet erre megbízást adott volna. Például nem ritkán előfordul - persze inkább Nyugaton, mint Keleten -, hogy valaki megválik a kémszervezettől és magánemberré lesz. Ezek egy része íróként folytatja karrierjét. Akad, aki csak kémregényeket ír (John Le Carré), vagy pedig a volt munkaadója titkait adja ki. A kémfilmekkel ellentétben ezeket sem szokták manapság már eltenni láb alól. Ha valóban véres titkokat akar kiadni, „gondoskodnak róla", még mielőtt könyve megjelenhetne. Ezért igazán ritkán olvashatunk ilyen műveket. A másik változat, amikor ártalmatlan dolgokat ír, nemegyszer „kelleti megrendelésre", és ezért hagyják békén.
Ilyen volt Philip Agee esete is. Könyve sokfelé a világban megjelent, a titkosügynök jelenleg csaknem 60 éves és Németországban él. Már 1968-ban elhagyta a CIA-t, és a könyve csak 1975-ben jelent meg. Nem kellett hát attól félnie a Cégnek, hogy aktuális információkat közöl vagy aktuális gondokat okozhat „leleplezéseivel". A könyvet („Inside the Company", „CIA Diary", azaz A Cégen belül, CIA Napló) sokfelé kiadták, ám annak információs értéke más kémszervezetek számára csaknem a nullával volt egyenlő. Agee nem igazán fontos ügyekben vett részt.
Csak 1992-ben derült ki az igazság. Kubából megszökött egy kém, Florintino Aspillaga Lombard, a kubai kémszervezet őrnagya. Nyugatra menekült, és elmondta, hogy Agee a könyvet Castro személyes megrendelésére írta, és ezért később a kubai államtól egymillió dollárt kapott - természetesen a kiadói honoráriumon kívül. Gondoskodtak persze arról is, hogy a mű először ne Kubában jelenjen meg, hanem valahol másutt, Nyugaton. A lényeg az volt, hogy lejárassák a Latin-Amerikában élénken tevékenykedő (és ezért Castroéknak folyton útban lévő) amerikai titkosszolgálatot. Mellesleg Agee könyvének végén olyan benyomást akar gyakorolni olvasóira, mintha ő még 1973-ig figyelemmel kísérhette volna az eseményeket belülről, ami egyáltalán nem volt igaz.
Gyakran előfordul, hogy egyik oldal átcsábítja a másik ügynökét, bár az esetek többségében erre csak kényszeríteni tudja. Az sem túl ritka, hogy az ellenfél ügynökeit olyan helyzetbe hozzák, hogy az ne tehessen mást, mint kövesse az „új munkaadók" utasításait.
Ilyesmi előfordul a CIA ügynökeivel is - de ez a múlté. A szervezetnek meg kell újulnia, és az új korszak új módszereket kíván. Hol van már az az idő - a „fénykor" -, amikor még nagyon egyszerűen tudta kézben tartani például az USA... Kommunista Pártját!




Amerikai kommunisták


Már a fogalompár is illogikusnak tetszik. Amikor a második világháború alatt az amerikaiak szövetségese volt a Szovjetunió, az Egyesült Államokban tetőfokára hágott a szimpátia a kommunizmus iránt. Ami azt jelentette, hogy körülbelül 100 ezer (!) tag jelentkezett a különben jelentéktelen pártba. A háborút követő években, különösen a szovjet politika, az amerikai hadititkok ellopása, stb. után erősen változott a tömeghangulat, és a rokonszenv. Ma már tudnivaló, hogy a Rosenberg-házaspár igenis ellopta az atomtitkot - pedig Keleten ezt mindig tagadták. A hasonló események miatt az ötvenes évek elejére az amerikai párt tagjainak létszáma 15 ezerre csökkent. Talán nem véletlenül mondogatták akkoriban, hogy a tizenötezer tagból ötezer az FBI ügynöke, ötezer orosz ügynök, és csak a maradék ötezer az igazi kommunista. Egy több, mint kétszázmilliós országban ez nem tényező. Ezért tűnt erősen túlzónak, amikor az ötvenes évek első felében az antikommunista McCarthy szenátor és az ő Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága olyannyira „rászállt" erre a törpe pártra. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az azóta Keletről kiszivárgot adatok fényében McCarthy tevékenysége ma már indokoltnak mondható - hiszen a szovjet ügynökök beszivárgása igen nagymértékű volt, és számos balos érzelmű vezetőt vagy példamutató értelmiségit tudtak a maguk oldalára állítani.
Az amerikaiak szeme előtt folyton ott lebegett a francia és az olasz példa. Vagyis az, hogy a balos embereket minden nehézség nélkül megfertőzi a szovjet propaganda, és ezeket az embereket a szimpátiájuk révén a szovjet ügynökök remekül kihasználják úgy katonai, ipari és egyéb kémkedésre, mint a hírhedtté vált „békemozgalmakban" is.
Az sem véletlen, hogy az amerikai kémszervezetek annyira igyekeztek beférkőzni ebbe a pártba. Rettenetesen gyanús volt ugyanis, hogy más politikai formációkkal ellentétben ez és csak ez a párt nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni tagjainak névsorát. Tehát egy titkos, összeesküvő szervezet benyomását keltette, és számos szempontból, mint kiderült, az is volt. Állítólag a legtöbb tag maga kérte ezt. Ha nem is volt köztük ötezer moszkvai ügynök, azért éppen elég sokan lehettek, hiszen ez ideális búvóhely volt számukra, ahonnan szükség esetén mindig
segítséget kaphattak.
Ami az egyéb segítséget illeti - számos más külföldi (nyugati vagy harmadik világbeli) kommunista párthoz hasonlóan ez is csaknem kizárólag Moszkva e célra szánt dollármillióiból élt. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az efféle kiadásokhoz szovjet nyomásra évente több százezer dollárral a kelet-európai csatlósállamok is hozzájárultak. E keleti támogatás nélkül az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártja sem létezhetett volna.
Az amerikai belföldi nyomozószervezet, az FBI, ha nem is ötezer, de többszáz ügynököt léptetett be a pártba -éppen azért, hogy ott belül fedezzék fel, nyomozzák ki az odatelepített szovjet ügynököket. Érdekes párttaggyűlések lehettek, ahol a jelenlévők folyton egymást kémlelték, és mindenki félt mindenkitől. Mert hiszen a szovjet ügynökök is sejtették, hogy vannak ott FBI-emberek.
A legfurcsább helyzetben talán azok az igazi kommunisták voltak, akik meg azt nem tudhatták, kik az ilyen vagy olyan ügynökök, és mit tegyenek, ha felfedezik őket soraikban? A párt jelentéktelenségére jellemző, hogy bár szinte minden elnökválasztáson indított jelöltet, az sohasem ért el semmilyen helyezést. Utoljára 1984-ben, Reagan elnök újraválasztását megakadályozandó indították el Gus Hallt, a párt vezetőjét, és Angela Davist. Ezek ketten együtt a több, mint százmillió lehetséges szavazatból mindössze 36.386 szavazatot szereztek. Mint sokan ironikusan megjegyezték: csak 54 millióval kevesebbet, mint Ronald Reagan...
De térjünk vissza a CIA-hez. És napjainkhoz. A múlt már nem számít túlságosan, a lényeg most az, hogy az új helyzetben a világ egyik legnagyobb kémszervezete mihez kezdjen? Több út áll nyitva előttük. Ezek közül az első csupán elméletileg létezik. Vagyis az, hogy a CIA felszámolja önmagát, megszűnjön létezni. Ezt természetesen senki sem akarja az Egyesült Államokban. A politikusok abban a hitben élnek, hogy a titkosszolgálat olyan, mint kézen az ujjak, nélkülük nem létezhetnének.
A másik út: létszám és a működési terület csökkentése.
A harmadik: minden marad változatlanul.
A negyedik: függetlenül az anyagiaktól, a kémszervezetnek új feladatokat kell találnia, hogy mindenki megfigyelésére tovább működhessen. És a jelek szerint a negyedik változat érvényesül, csak még nem mindig tudni, milyen pénzügyi és politikai feltételrendszerben.




Pénzt szerezni!


Ellenséget mindig lehet találni - általában nem is kell túlságosan keresni -, de az anyagiakkal már nehezebb a helyzet. Különösen a demokratikus országokban. Mert a diktatúrákban ez sohasem számított, szinte szóba sem került. Amennyire szükség volt, annyit kaptak a kémek. Bizonyos szakmai szempontból tehát sokkal irigylésre méltóbb helyzetben voltak a keletiek, mint a nyugatiak.
Amikor a washingtoni Rayburn Building termében leül egymással szemben az amerikai képviselőház húsz tagja, és velük szemben egyetlen ember: a CIA főnöke - ennek az egy embernek kell megvédenie a másik húsz ellen azt a fantasztikus, általában 30 milliárd körül lévő összeget (dollárban értendő...), amit egy évben a szervezet működésére kap az amerikai költségvetéstől. Nehéz órák ezek, és itt a CIA emberének minden tudását és rábeszélőképességét latba kell vetnie, hogy ezt a pénzt a szervezet számára megszerezze. A küzdelem órákig szokott tartani, váltakozó eredménnyel.
Túlzás persze azt mondani, hogy a berlini fal összeomlásával egyidőben összeomlott az egész addigi kémrendszer is, hogy nincs már ellenfél, nincs „játszópajtás", és minden értelmét vesztette. Annak idején voltak ilyen hangok. („Sok régi ügynöknek könnybe lábadt a szeme... Mit fog ezután csinálni, ki lesz az ellenfele?") Amennyire azt mi tudjuk, elég, ha a CIA vezetője évente egyszer elsorolja azokat a nehézségeket, amik a világ dzsungelében várnak az emberiségre. Tehát elég említeni a bizonytalan orosz helyzetet, a csaknem gazdátlan vagy rosszul őrzött atomrakétákat, az észak-koreai atomkészülődést, az arab terroristákat, Iránt, Líbiát, Szíriát, Jordániát, Libanont, Vietnamot, no és Kínát. Elég, ha felhozza és a mérleg serpenyőjébe helyezi a kábítószerkereskedelmet, amit számos újabb adat szerint a kubai kormány is teljes erővel támogat.
Egyes, főleg francia források szerint az amerikaiak manapság már néhány szövetségest is a félellenség körébe sorolnak. Köztük valószínűleg éppen a franciákat, akik CIA-értékelés szerint, állítólag ipari kémkedést folytatnak Amerikában. Nos, feltehetően csak a szokásos párizsi túlérzékenységről van szó - ugyanis Amerikában rengeteg állam folytat ipari kémkedést, hiszen ott van a technológiai fejlődés egyik központja. A másik Japán, de ott idegeneknek kémkedni sok ok miatt igen nehéz. A franciák Amerikáról szólva váltig állítják: nem kémkednek ott többet, mint mások, és nem is vetnek rájuk nagyobb ügyet, mint másokra. Ettől függetlenül ők meg vannak győződve az ellenkezőjéről. Szerintük az FBI, a CIA, a Pentagon és minden egyéb intézmény kifejezetten „pikkel" rájuk.
Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a CIA már semmiben sem emlékeztet a hatvanas évek kémfilmjeiben látottakra. Sem emberanyaga, sem technikai eszközei, sem céljai nem olyanok már. Jelenleg - ezt felelősséggel állíthatjuk - a CIA „ügynökeiből" ki lehetne állítani nem egy tudományos intézmény személyzetének „második szereposztását". Egy kisebb egyetem összes karát és minden professzori, asszisztensi állását betölthetnék a „fiúk és lányok Langleyből".
Az új időkben a CIA két irányban tevékenykedik. Az egyik új jelszó a „nyíltság", amit tulajdonképpen 1991. vége, 1992 eleje óta hangoztattak az akkori főnökök vezetői és középvezetői szinten. Ennek értelmében ki kell dolgozni az új szabályzókat, amelyek alapján a szervezet működni fog. A „nyíltság" egyrészt a CIA és a tömegek jelenlegi kapcsolatait kell jellemezze, másrészt sok tízezer régebbi ügyet kell felmenteni a titkosság alól, és közölni vagy legalábbis bármikor közölhetővé tenni.
A betekintésre az USA érvényes törvényei alapján bárki jogosult ('Freedom of Information Act').
A másik, ennél természetesen sokkal fontosabb új működési szempont az új célok keresése. Ez nem könnyű dolog annak ellenére, hogy ellenségben sohasem lesz hiány. Ki kell őket válogatni, súlyozni fontosságuk szerint. Nem foglalkozhat egy akkora szervezet, mint a CIA, úgymond „bárkivel". Rangsorolni kell a politikai ügyeket, ezzel együtt az ellenfeleket is.
A szervezetnek, miként a világon minden kémszervezetnek, folyamatosan bizonyítani kell, hogy szükség van rá. Ismerünk olyan európai, keleti és nyugati hasonló intézményeket, amelyek rendszeresen fabrikáltak eseteket, maguk hoztak létre állítólag létező ellenséges kémhálózatokat és utána „hősiesen likvidálták" azokat -csakhogy újra és újra pénzt kapjanak az állami költségvetésből. Az adózók, vagyis mindnyájunk közös pénzéből. A CIA létezését sem tartja mindenki olyan magától értetődőnek. Az utóbbi években, pontosabban 1991-től kezdve, az amerikai képviselőházban és a szenátusban is fel-felhangzik: Ha nincs már Szovjetunió, nem lehetne a CIA-t megszüntetni?
Az tény, hogy amíg a nagy keleti ország egész létezése már önmagában is nagy fenyegetést jelentett az. akkori szabad világnak, a CIA teljes potenciáljának 60 százalékát a Szovjetunió ellen vetette be, arra tartotta készenlétben, arra készítette fel eszközeit. Egyszóval az volt a CÉL. Most azonban, hogy a fő cél eltűnt - érvelnek a CIA vezetői és számosan rajtuk kívül is -, egyrészt megmaradt Oroszország, amely 1991 óta többször is bebizonyította, hogy továbbra is erőteljesen kémkedik Amerikában (lásd 1994 elején az Ames-ügyet!). Másrészt megmaradt a 40 százaléknyi régi, kipróbált ellenség, és plusz mindehhez hozzájönnek az újak. Akik ma, holnap és holnapután fognak szerveződni, vagy már léteznek is, csak még nem hallani róluk. De már tervezik akcióikat. És nem kis erőkről lehet szó. Ott vannak a fundamentalista arabok és irániak - például akik 1993 februárjában az emlékezetes nagy robbantást végezték Amerikában, vagy azok, akik 1994 februárjában a hebroni (Izrael) tömeges arabgyilkosság után már New Yorkban szerveztek merényletet az ottani zsidók ellen. Az ellenség keze tehát hosszú és mindez indokolja is a CIA létezését. Az említett esetekben abszurdnak tetszik az a feltételezés (ami valóban elhangzott bizonyos berkekben), hogy a fenti merényleteket maga a CIA szervezte, éppen szükségességét bizonyítandó az amerikai kongresszusnak!
Ne tévesszen meg senkit az sem, hogy a CIA nagyon aktív részvételével folyik a kelet-európai kémszervezetek felvilágosítása és a velük való barátkozás azelőtt soha nem remélt szintre emelkedett. Manapság az USA-ban a CIA és az FBI épületében KGB-küldöttségeket fogadnak, vezetnek körbe és mutatnak meg nekik szinte mindent. Vagy hogy az előző részben említett szófiai kongresszuson az amerikaiak felajánlották, hogy megtanítják diktatúrából született-érkezett egykori ellenfeleiknek, hogyan kell egy kémszervezetnek működnie a demokratikus, nyitott társadalomban. Vagyis ott, ahol a bíróságok valóban függetlenek, ahol figyelembe kell venni az emberi jogokat, és így tovább.
Amikor egy új kormány, mondjuk Amerikában, de nemcsak ott, az új helyzetre való tekintettel csökkenti a katonai kiadásokat, sokak számára kézenfekvőnek tetszik, hogy ugyanakkor csökkenteni kell(ene) a kémszervezetekre kiadott összegeket is. Hiszen, ha csökkent a fenyegetés, akkor nyilvánvalóan nem is kell annyit kémkedni, akkor kisebb az ellenfél felől érkező fenyegetés, az ügynökök és ügyek száma. Mások viszont teljesen felborítva ezt a logikát, ennek ellenkezőjét követelik. Vagyis legyen több pénz a kémeknek! Amennyivel csökken a katonai költségvetés, csaknem annyival növekedjen a kémeké, hiszen ezután több munkájuk lesz!
Hogy csakugyan több lesz-e, afelől persze megoszlanak a vélemények. Erre majd később kitérünk. Mindenesetre igaznak látszik az a vélekedés, hogy a harcmezők áttevődnek máshová, és egy dolog látszik biztosnak: a munka nem lesz kevesebb.
Időről-időre persze felmerül a kérdés: vajon valóban mennyi pénzre is van szüksége a kémszervezetnek?
De ettől persze a vezetők mindig és mindenütt arra törekednek, hogy vagy kapjanak többet, vagy legalább ne kapjanak kevesebbet, mint az előző évben. Az új célok és feladatok kitalálása is ezt szolgálja.
A csökkentések - legalábbis a CIA esetében - azért elkerülhetetlenek. Egy példa: régebben a CIA száz főt tartott itt-ott azért, hogy folyamatosan figyeljék és jelentsék a szovjet hadsereg eszközeit, azok hollétét, újak hadrendbe állítását, stb. 1992 óta erre a célra bőven elégségesnek tartanak... kilenc embert is. Kilencvenegy főnek kellett tehát más munkát találni, vagy elbocsátani őket. Minden gyanúnk arrafelé mutat, hogy megtartották őket továbbra is.
Ami a hatékonyságot illeti, hát erről is lehetne beszélni. A maga idejében nem ok nélkül vetették a kémszervezet szemére, hogy nem jó előrejelzéseket adott, vagy nem idejekorán adta azokat. Olykor még az is előfordulhatott, hogy a CIA „bevette" az ellenség hamis üzeneteit, és azokat igazként tálalta az amerikai kormány vezetői elé. Ez ami tulajdonképpen főbenjáró bűnnek számíthat.
CIA tévedések: (minta egy nagyobb választékból)
1. Túl későn kezdte előre látni és hivatalosan jósolni a szovjet gazdaság totális összeomlását. Emiatt Amerika minden tekintetben túl későn reagált és végig az események után kullogott. Ez a késés gyakorlatilag máig tart.
2. A szervezetnek tudnia kellett volna arról is - jóval korábban -, hogy Irak hamar magához tér az Irán ellen vívott nyolcéves háborúból és új ellenség után néz. A CIA nem jelentette azt sem, hogy Irak elkészítette a Kuvait megszállására vonatkozó részletes katonai terveket.
3. Az Öböl-háború folyamán a CIA - az amerikai hadvezetésből később kiszivárgott panaszok szerint - egyáltalán nem állott a helyzet magaslatán. Használhatatlan adatsorokkal, jelentéktelen dolgokkal traktálta a hadvezetést, amit ez már menetközben is felrótt neki, csak erről a közvéleményt nem értesítette.
4. A volt Jugoszlávia széteséséről tett jóslatok sem váltak be, az utána bekövetkező helyzetet pedig a CIA alapjaiban másképpen értékelte (bár elismerendő, hogy egyik osztálya éppen a polgárháborút prognosztizálta).
Azok a vezető beosztású hivatalnokok a CIA-nél, akiknek szembe kell nézniük költségvetésük folyamatos nyirbálásával, gyakran mondogatják: a felelős vezetőknek (mármint az állam vezetőinek) el kell most dönteniük, hogy a jövőben miről nem akarnak tudni!
Értsd: ha kevesebb lesz a pénz, a CIA ezen objektív ok miatt nem fog tudni híreket szerezni, jelentéseket és jóslatokat készíteni a világ bizonyos pontjain bekövetkező eseményekről. Ezek bizony sokszor alapvetően fontosakká is válhatnak később -, de akkor már késő lesz információszerzési szempontból.
A belső átcsoportosítás nem igazi megoldás. Azok az ügynökök, akik eddig mondjuk, ankarai diplomáciai körökben puhatolóztak éveken keresztül, vagy London magasabb köreiben forgolódva próbálták kitapogatni, mit terveznek egyes országok politikusai - nem vethetők be Szomáliában aknamezőket kutatni, vagy Szarajevó környékén a szerb hadállásokat kipuhatolni. A szakosodás jó és rossz oldalai egy kémszervezetnél is megmutatkoznak.
Node azért vannak sikerek is. Az utóbbi években is akadt belőlük éppen elég ahhoz, hogy a szervezeteknek legyen mire hivatkoznia a pénzosztó szervek előtt.



CIA-sikerek:


  1. A szervezet meghiúsította azt a próbálkozást, aminek során egy iraki terrorista csoport felrobbantotta volna a dzsakartai (Indonézia) amerikai nagykövetséget.
    2. Bagdadi ügynökei révén a szervezet 30 olyan külföldre induló terrorista csoportot fogott el, amelyek tagjai amerikai célpontok ellen viseltek volna háborút, követtek volna el merényleteket.
3. A CIA bebizonyította ügynökei és egyéb felderítési módszerei révén, hogy a Kadhafi által a líbiai Rabtában, gyakorlatilag a lakott területektől távoli sivatagban felépített „gyógyszergyár" a valóságban vegyifegyvereket gyárt.. Amikor pedig a diktátor azt állította, hogy a gyárat ellenséges ügynökök robbantották fel, a szervezet bebizonyította, hogy áltűzvészről volt szó csupán, amit maguk a líbiaiak okoztak. (A gyár megsemmisítésének ötletét az amerikaiak európai dokumentumregényben is megtalálták később, de az ötletet nem használták fel. Eddig még nem.)
4. A szervezet emberei kapták el Szaddam Husszein ügynökeit, amikor azok az ENSZ-megfigyelők szeme elől igyekeztek eltávolítani a diktátor atomfegyver-programjának egyes bizonyítékait.
A sikerek tehát feltehetően ellensúlyozzák a kudarcokat. Legalábbis a CIA vezetősége ezt a benyomást igyekszik kelteni nemcsak az amerikai kormánytényezők körében, de a kívülállók között is. Annál is inkább sikerülhet ez, mert a sikerek gyakran látványosak, míg a kudarcokról alig esik szó.
Tény, hogy a Szovjetunió megszűnésével nem sokkal lett könnyebb a helyzete a CIA-nek. Míg régebben ugyanis számos, főleg a Szovjetunióval határos, úgymond szövetséges országban otthon érezhették magukat az ügynökök - nem hallgatták le telefonjaikat, nem követték őket, egyáltalán, barátként kezelte őket minden olyan hatóság, amely csak tudott jelenlétükről és tevékenységükről (elektronikus lehallgatás, ügynökök képzése és átdobása, szovjetek megfigyelése, esetleg beszervezése, stb.) -, addig az új helyzetben azon országokban már jogosan kérdezhetik tőlük: Önök még mindig itt vannak? Mit akarnak nálunk? Hiszen nincs már a nagy közös ellenség!
Volt persze olyan is, hogy a CIA emberei különleges módon bántak el az ellenséges ügynökökkel. Itt most nem a drasztikus megoldásokra célzunk, azokból is rengeteg volt természetesen.
Egy különleges eset:
Az Irakkal történő szembenállás idején történt, hogy Szaddam Husszein egy erős terrorista csapatot indított útnak. A csapat célja az lett volna, hogy a célországban -tehát Nyugat-Európában - felvegye a kapcsolatot a diktátor szimpatizánsaival és előkészítsenek egy merényletet az ottani amerikai célpont ellen. A csoportot a CIA. kezdettől megfigyelés alatt tartotta. A magukat turistának álcázott férfiak menetrendszerű repülőgépen indultak útnak. Ám az első állomás, ahol a gép leszállt, már kellő értesítést kapott, és a helyiek hajlandóak voltak engedelmeskedni a CIA utasításainak. Így aztán, amikor a gép földet ért, ezeket az utasokat az ottani hatóságok félreállították. Mielőtt a poggyászukat is kirakták volna a gépből, előre elkészített kiutasító végzést olvastak fel nekik, és azonnal feltették őket egy máshová induló gépre.
A második számú ország repülőterén ismét csak a CIA emberei voltak a háttérben, az előtérben pedig az ottani hatóság. Ugyanazzal az indokkal, hogy terroristák itt nem szállhatnak le, máris feltették őket egy harmadik országba induló gépre... És ez így ment napokon keresztül!
Amikor már negyvennyolc órája úton voltak, és világos lett számukra, hogy ki áll az akciók hátterében, a hatodik repülőtéren maguk kérték: beszélhessenek a CIA megbízottjaival. Nekik aztán elmondtak mindent, amit tudtak az akcióról.. Töredelmes vallomásuk csökkentette később a bírósági ítélet mértékét.
De nemcsak ilyen „vidám" és szinte kockázatmentes akciókban vettek részt az ügynökök és a vezetők. Rámutatnak, hogy a kémszervezetekre kiadott költségvetési pénzeknek csak körülbelül egyhatoda jut a CIA-nek, a többi főleg a Pentagon katonai kémszervezetet élteti.
A bürokrácia, egy ekkora, többezer fős intézmény is ellenséggé válhat, mindenképpen akadályozza a munkát. Tudjuk, hogy a szervezetben nem egy jelentés 7 (hét) szinten megy át, egyre feljebb, míg eljut(hat) a Fehér Házba, az igazi döntéshozók kezébe. De nagyon sok elakad útközben, mert valamelyik szinten valaki úgy véli, a tartalma elfogadhatatlan, nem eléggé bizonyított, vagy ártana a CÉG tekintélyének.



KÜLÖNLEGES MÓDSZEREK?


A kémek technikájáról lesz még szó, most beszéljünk inkább a módszerekről. Van köztük, ami ősi, és van, ami teljesen új, korunkhoz illő. A lehallgatás elődje a sima hallgatózás volt, lényegét tekintve, ez a dolog egyáltalán nem változott, mára csak a távolság nőtt meg a lehallgató füle és a lehallgatott szája között. Ez a távolság gyakorlatilag a Föld bármelyik pontjától számítva a bolygó bármelyik más pontja lehet. Érdekes módon másképpen is meg lehet tudni, mit tesznek valahol másutt az emberek, nem kell hozzá sem lehallgatni, sem odamenni a helyszínre. Sőt, paradox módon így talán több információt lehet szerezni, ráadásul veszélytelenül! Az egyik ilyen módszer a nyílt információk gyűjtése. Mindenről ír a sajtó, szinte még a diktatórikus, egyeduralmi országokban is. A szaksajtó anyagainak összevetésével messziről is felderíthető, mi történik bizonyos kutatási ágakban, hogyan állnak egyes iparágak, mi a helyzet a . I hadseregben és a többi erőszakszervezetnél, az államapparátusban, a közlekedésben, stb., stb. A módszer csaknem egyidős a sajtó meglétével. Tökéletességre a huszadik század közepén kezdték fejleszteni. Már a szövetségesek is sokat megtudtak a német háborús sajtóból, utána pedig mindkét oldalon nagymértékben felhasználták a módszert. A későbbiekben erre példákat is adunk majd.
Nem túlzás azt állítani, hogy a napi-heti-sajtó, a folyóiratok, a szaklapok figyelmes és kiterjedt tanulmányozásaival egy arra hivatott szervezet a számára szükséges információk minimum 50 százalékát megszerzi anélkül, hogy egyetlen ügynököt is küldene az ellenséges, vagy más okból figyelemreméltónak tartott országba! A másik ötven százalék pedig kilopható, ottani emberek lefizetésével, vagy más módon is megszerezhető.
Vannak, akik ebből azt a mindenképpen hamis következtetést vonják le, hogy akkor minek az a sok kémszervezet? Szüntessük meg őket, és fizessünk elő a világ mindegyik lapjára, hallgassunk minden rádióadást, nézzünk minden televíziós műsort!
Ez egyrészt lehetetlen, másrészt ez sem végezhető előre megállapított szigorú szabályokkal. Előbb legalább két éven át figyelni kell egy közepes ország sajtóját ahhoz, hogy megállapíthassuk, a harmadik évtől kezdve mit hagyjunk el, mi egyéb terméket szerezzünk be, és mi az, amire okvetlenül nagyon kell figyelni. Az igazi eredmények csak ezután jelentkezhetnek. Vagyis ezt is nagyon szervezetten és fegyelmezetten kell(ene) tenni.
Nem árulunk el újságot, ha kimondjuk: a CIA információinak igen tekintélyes százalékát szerzi be ilymódon a keleti országok sajtóiból. A Keletnek még könnyebb dolga volt régen, ugyanis a nyugati sajtó sokkal nyíltabb, az volt mindig is. Sokkal többről írt, kiteregetett minden titkot a sajtószabadság és a polgárok jogos információs igényének kielégítéséért, a keletiek valósággal dúskálhattak az információkban.
Ez a munka persze nem végezhető el úgy, hogy néhány tucat fordító éjt nappallá téve fordítgatja a cikkeket, aztán jönnek az elemzők és átnézik azokat. A tévérádió-műsorok felvételeinél még kevésbé alkalmazható a módszer. A következtetés: a sok idegen nyelvet ismerő embernek magának kell mindezt elolvasnia, megnéznie és meghallgatnia, és azon melegében írni róla a jelentéseket, így nincs akkora időveszteség, azonfelül biztosítva van az is, hogy mindig ugyanazok foglalkoznak egy adott országgal, nyelvterülettel. Folyamatosan figyelemmel kísérhetik az eseményeket. És így hamar felfedezik az összefüggéseket. Innen már csak egy lépés, hogy a meglévő és alakuló folyamatokból kiszűrjék azokat az irányokat, amerre ezek a dolgok a közeli jövőben haladni fognak. Ez, és csak ez érdekli a döntéshozókat, hogy idejében felkészülhessenek a még be sem következett, de biztosan elkövetkező eseményekre!
Bizonyos fajta csökkentés azért felfedezhető Keleten és Nyugaton is. Legalábbis ami a létszámokat és a költségvetési összegeket illeti. De máris jönnek ellenkező észrevételeink:
- A költségvetések csökkenése csak Nyugaton figyelhető meg igazán. Sok keleti ország, különösen pedig a FÁK országai és ezen belül is Oroszország kémköltségvetése nem publikus. Ha pedig szóba kerülnek ilyen összegek Kijevben, Moszkvában, Minszkben vagy bárhol másutt a volt Szovjetunióban, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek valódiak-e, és ha esetleg igen, akkor meddig érvényesek ezek az adatok?
- „Elfogynak" ugyan emberek itt-ott, de aztán nemegyszer felbukkannak másutt. Azok a nem túl fiatal tisztek - többszáz főről lehet szó -, akiket Moszkvában az új kormányzat úgymond „leszerelt" és elbocsátott a KGB-től, felbukkannak Kazahsztán, Türkménia, Belorusz, stb. államok kémszolgálatainál. Itt eleve ők az alapítók és a vezetők - ismét! Ráadásul sokszor olyan emberekről van szó, akik „igazi oroszok" és semmilyen származási, családi vagy egyéb szállal nem kötődnek „új hazájukhoz". Ez jó jel a nyugatiaknak: ezek az emberek megvásárolhatók lesznek, ha úgy hozza a szükség. Hiszen a jelek szerint most is megvették őket...
Sajnos, ugyanez egyben rossz jel is, hiszen ugyanígy megvásárolhatják őket az irániak, líbiaiak, észak-koreaiak vagy mások is -, ha ugyan eddig már meg nem tették azt!?
Aztán észrevehetők bizonyos önkorlátozások is. Ezekről reméljük, hogy nemcsak retorikát jelentenek, hanem valós szándékokat bizonyítanak. Például mostanában hallani, hogy a titkosszolgálatok - úgymond - felhagynak a régebben gyakori módszerrel: megdönteni az ellenséges kormányokat. Ez különösen a harmadik világ országaiban volt szinte mindennapos (Latin-Amerika, Fekete-Afrika). A hadműveletek bizonyos mértékű korlátozása kétségkívül békésebbé teszi világunkat, de sajnos, van ennek egy árnyoldala is. Ugyanis azokat a sötét erőket, amelyek minden alkalmat megragadnak a Nyugat gyengítésére, csak még-inkább felbátorítja. Ezért nem nehéz megjósolni: a közeljövőben még az eddigieknél is vadabb, könyörtelenebb és több áldozatot követelő politikai merényleteket fognak elkövetni a civilizált országokban.

Érdemes most már néhány szót vesztegetni a CIA felosztására és működésének szabályaira, kereteire is. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése