A TELJES IGAZSÁG ’56-RÓL

– NÉPÜNK IGENIS A ZSIDÓ BOLSEVIZMUS ELLEN LÁZADT FEL!!!

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SZKP XX. Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során.

De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint.

Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60. 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.

Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló, a népünket erkölcsétől eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok – ahogyan Irving megjegyzi – a „sztyeppék kulturálatlan termékei” voltak. Közel egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. Ahová betörtek, kő kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával „tisztították” csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták őket, vagy egyszerűen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat.

Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot vívott. Először is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának, „burzsuj”-nak, osztályidegennek, a „népi demokrácia” ellenségének tekintett, akiket be kell börtönözni, sőt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.

Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár. Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

Rákosi fő támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter Gábor (Eisenberger Benjamin) korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze „Magyar Mártyrok” című könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb ’munkához’: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.”

A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett a bolsevizmus, hogy a Lenin által a „nép ópiumá”-nak nevezett vallást kiirtsa. A nőket a megerőszakolásuktól testével védő báró Apor Vilmos győri püspök meggyilkolását követően főleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat, mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsők között végezték ki). A kötelező hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülőket. A kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy száműzték, és helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 „fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak” bélyegzett sajtótermék tömeges megsemmisítését rendelték el.

Mindezzel szembesülve azonnal feltűnhet valami, amiről még az önmagukat nemzeti elkötelezettségűnek tekintő történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidóarculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendők, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.

Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneve Rosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fűszeres. Előbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az első világháború után az oroszok elfogják, Szibériába száműzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik először Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.

Leninre – akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint „a legfőbb feladat megölni minden burzsujt!” – úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután főnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelőre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő Ernő. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervező. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a „főideológus”- ról, Révai Józsefről (Kahána Mózes , a propagandaminiszterről.

Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.

1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.

A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói

A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Először is azt, hogy 1956 „mindenkié”. Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért.

A forradalom és szabadságharc szereplői azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt „mindenkié”, mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülő személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.

Az első csoportba a forradalom hősei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel harcoltak a Rákosi-Gerô-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkről XII. Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Ők fogtak fegyvert legelőször, és csak utánuk az egyetemisták.

A „reformkommunisták” (Pongrátz Gergely bácsi személy szerint egy beszélgetésünk alkalmával feltette nekem a kérdést: Ha vannak reformkommunisták akkor vannak reformfasiszták is? – NIF szerk.) szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.

A forradalmi hősök között elsők között említendő továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a „kőgeneralisszimus”-t, azt kiáltva: „A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!” Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: „Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot.”

A második csoportba a forradalom menetét késleltetők, mindenekelőtt a „Petőfi Kör” irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy „ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére”. A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelők határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idő lejárta előtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelősség elsősorban a liberális médiumokat terheli.

A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsősorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsőített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtől, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv – Titó-i – típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a győri felkelők vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Ráadásul az engedményekről nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerződésből való kilépését és az ENSz-hez való fordulását. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.

Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelemből sem tanult, például abból, hogy Rákosi (Rosenfeld) utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az ő körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.

A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása

Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leveréséről jelenleg rendelkezésünkre álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerő Ernő az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi (Rosenfeld) pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”

Tény, hogy az 1956-ot követő, az 1963-as kádári „amnesztia” kihirdetéséig lezajlott akasztások, a sortüzek áldozatai számának pontos megállapítása még várat magára. (Kéri Edit „Kik lőttek 1956-ban a Kossuth téren?” című könyve mindenesetre perdöntő tényadatokkal szolgál.) Az eddig feltárt tények azt mutatják, hogy az 1956 utáni megtorlás az 1849 utáni megtorlást összehasonlíthatatlanul felülmúlta. Amíg Kádár János 1956. november 11-i és december 26-i rádióbeszédében ünnepélyesen megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása”, az október 23-án elkezdődött tömegmegmozdulásokban való részvétele miatt, addig az 1957. december 10-i MSZMP-határozat szerint az „osztályidegen, deklasszált, huligán elemek” – valójában a forradalom hősei – „semmiféle kíméletet nem érdemelnek”. Kádár ismét hazudott, hiszen börtön vagy sortűz várta az elfogott felkelőket.

Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:

„Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán vérbírósága, szörnyű megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért.

A Beszkártnál voltam kalauz, Budán a szépilonai kocsiszínben. Október 26-án a Széna téri srácokkal együtt csatlakoztam Szabó bácsi csapatához. Fő tevékenységem abból állt, hogy a már megalakult kis csapattal bejelentésekre, illetve parancskérésre volt ÁVH-soktól fegyvereket, lőszert és robbanóanyagot gyűjtöttünk be, de olykor őket is. Egy alkalommal megbízást kaptunk, hogy Pasaréti úti villájából hozzák be Marosán Györgyöt, aki a jelentés szerint szervezkedik a forradalom ellen. Mi nyolcan teherkocsira szálltunk és kimentünk a lakására.
Hogyan került sor a letartóztatására?
Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Ő pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyűlési képviselő volt abban az időben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és előállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük őket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem őket le a fogdáshoz, aki átvette tőlem őket, és ezzel az ügy a részemről befejeződött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettőjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét.
Aztán hova sodorta az élet?
Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nők, és onnan jártunk dolgozni egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendőrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába.
Mivel vádolták?
A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével.
Mit akartak kiszedni?
A Széna téren részt vevő katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekről, és a begyűjtéseimből mit tudok nekik elmondani?
Hogyan folytak le a kihallgatások?
Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különböző kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször.
Mikor kezdődött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott?
Erre majd azután válaszolok, ha előbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitűzték az első fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak első fokon. Halálra ítéltek.
Hogyan fogadta a halálos ítéletet?
Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerűen nem tudtam felfogni.
Mi történt a másodfokú tárgyaláson?
Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott őszültem meg reggelre.
Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg?
A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyűségekre tanúkról is gondoskodtak.
Végül hány évet töltött le a 15-ből?
Ítélet után Kalocsára a női börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belső elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét. Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSZ-amnesztiával került sor. Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdőmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légző felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstől, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelőgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók.
Milyen nyugdíjat kapnak a férjével?
A felét sem annak, amit a volt kínmesterek, Buci Gyuriról nem is szólva.”

Kádár megtorlói között viszont már sokkal kevesebb zsidó szerepelt, mint 1945 és 1956 között, ugyanis nem akart a pártvezetés még egy felkelést a zsidó vezetés miatt. Tekintettel arra, hogy azonosításuk és tetteik feltárása még folyamatban van, ezért csak a teljesség igénye nélkül tudjuk őket kiemelni.

Apró Antal szobafestő, majd a párt Központi Vezetőségének tagja, miniszterelnök-helyettes, az Országgyűlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetőségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenő segítségével.
Balázsi Béla ÁVH-ezredes, egyik megszervezője volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos.
Barna Péter ÁVH-ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelője, Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követően egyetemi tanár lett.
Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelő, a Szabad Nép szerkesztője fegyverrel harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetőség székházát.
Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet, így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelős! Ezért a minisztertanács elnökhelyettese lett.
Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásőrség megszervezője. Pufajkás. Felelős valamennyi kínzásért és kivégzésért.
Csendes Károly igazságügyi minisztériumi főosztályvezető, a legfőbb ügyész helyettese
1956 után szintén felelős a megtorlásokért.
Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a Munkásőrség megszervezéséből.
Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intéző
Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérőrnagy, később azonban kegyvesztett lett.
Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH-ezredes 1956-ban még irányította a büntetés-végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tűzparancs kiadására, amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták.
Gyurkó Lajos pék, vezérőrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelőre is tüzet nyitott.
Hazai Jenő géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat.
Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fővárosunkban a Nyugati téri sortűz parancs kiadója volt.
Ilku Pál tanító, művelődési miniszter felelős a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélő bíróságok döntéseiért.
Marosán György péksegéd, államminiszter felelős a salgótarjáni sortűzért, amelynek 131 halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt.
Pap János vegyésztechnikus, belügyminiszter felelős többek között Brusznyai Árpád bölcsész kivégzéséért.
Pető (Richtmann) László a Munkásőrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában.
Rajnai Sándor kötőszövő, ÁVH-alezredes, diplomata készítette az első megtorlási listát, amelynek alapján megkezdődött a forradalom vezetőinek letartóztatása. Ő tartóztatta le a romániai őrizetben lévő Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Őt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével.
Sós (Sternberg) György rendőr vezérőrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában, és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendőrhatósági intézkedést. 105-öt őrizetbe is vettek.
Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt 131 forradalmár sortűz okozta halálért felelős.
Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásőr a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt művészeti titkára volt, 1991-től köztudomásúan a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.

A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt

Az 1963-as amnesztia kihirdetését követően a bebörtönzéseket és a kivégzéseket a magyarság millióinak teljes tudatleépítése váltotta fel, 1956 következetesen ellenforradalomnak nevezése, cionista vezényletre. Történelmünk addigi legsötétebb korszaka következett, és az általa okozott lélekirtás, szellemrombolás ezerszer veszedelmesebbnek bizonyult a gazdasági nyomornál: sokaknak már nem a körmét tépték le, hanem munkájuk eredményét rabolták el.

Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítő Kádár-világ feslettségét:

A szocializmus hét csodája:
1. Mindenkinek volt biztos munkahelye.
2. Bár mindenkinek volt munkája, mégsem tett senki semmit.
3. Bár semmittevéssel telt az idő, mégis minden terv 100 % felett teljesült.
4. Bár a gazdaság terv szerint fejlődött, mégis minden fontos dolog hiánycikk volt.
5. Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek megvolt mindene.
6. Bár elvileg megvolt minden, mégis mindenki lopott.
7. Bár minden mozgathatót loptak, mégsem volt soha leltárhiány.

Forrás: https://1magyarember.wordpress.com

Nemzeti InternetFigyelő (NIF)

PUBLICISZTIKA

KI KÜLDTE AUSCHWITZBE

A 460.000 ZSIDÓT MAGYARORSZÁGRÓL?

2014/01/28 NIFADMIN

Éveken át úgy tudtam én is, mint más, hogy a magyarok, a románokkal ellentétben, Auschwitzbe küldték, a halálba, polgártársaikat, a zsidókat. Magyarországról 1944-ben százezer számra küldtek zsidókat a haláltáborba vasúton, ahonnan nagyon kevesen tértek azután haza. Az eset jól ismert és sokat hangoztatott. Én magam is többször írtam a témáról, az 1990 előtti hivatalos történelemtudomány nyomvonalát követve, miszerint amíg a romániai zsidók nagy része megmenekült, addig a magyarországiak egy durva megsemmisítésnek voltak alávetve.

Maga Winston Churchill is beszélt erről a magyar történelmi eseményről, mint az emberiség legvisszataszítóbb gyilkosságáról. Ez volt az 1991-ben megjelentetett Transilvania Invincibile Argumentum című könyvem egyik fejezetének a címe is, amely viszont jóval 1990 előtt íródott. Ezt a fejezet címet újra használtam a 2004-ben megjelent Protocoalele Kogaionului című könyvemben, de itt már azért, hogy megkövessem régebbi állításaimat ebben a témában. Most megteszem újra, kijelentve, hogy az 1944-es magyarországi zsidók tragédiájáért nem a magyarok a hibásak sem a magyar hatóság! Még nem is a németek, mondhatnám!… Hanem a zsidók!

Viszont hét évvel a Protokolljaim kiadása után azt tapasztalom, hogy hipotéziseim nem jutottak el egyetlen magyarhoz sem. Ez természetesen az én hibám elsősorban, mert nem tudtam soha jól eladni az írásaimat. Most újra jelentkezem, több okból is, amelyek közül az egyik, hogy a csíkszeredai fiatal székely hokisok még büszkébbek legyenek arra, hogy magyarok és nem, Isten őrizz!, románok…

1990 után, mint ismert, a románok is azon kapták magukat, hogy holokauszttal vádolják őket is! A vádlók kétes foglalkozású zsidó szerzők voltak. Egyik napról a másikra a romániai holokauszt szakértői lettek. Magam elég informáltnak tartottam ahhoz, hogy válaszoljak a vádakra. Így kerültem, akarva, nem akarva, bele ebbe a hórába, amit ha belekerültem, akkor végig kell járni, vagyis tovább kellett informálódjak ebben a témában. Eljutottam oda, hogy megtudjam, mennyire megalapozatlanok a jól ismert magyar vádak! Ismétlem: megalapozatlanok! Kitaláltak vagy legjobb (legrosszabb!) esetben is eltúlzottak.

Pontosítom, hogy a magyarországi zsidók sorsáról, akiket Auschwitzbe küldtek, nem egy kormányülésen, se nem a budapesti parlamentben döntöttek. Még nem is egy náci gyűlésen. A döntés a legmagasabb szintű zsidó kezdeményezésre született: a Zsidó Ügynökség Megmentő Bizottságában!

Állításom alátámasztására Roger Garaudy, Az izraeli cionizmus pere című munkájának adatait használtam (a romániai kiadás címe: Procesul sionismului israelian). Ennek a munkának az adatait még senki nem vonta kétségbe. Roger Garaudy, jól ismert baloldali egyéniség, demokratikus beállítottsággal, mentes mindenféle párt besorolástól, többször kapott kritikát egyesektől az utóbbi írásainak, úgymond, antiszemita jellege miatt, de senki sem tudta felróni neki azt, hogy valótlan vagy elferdített adatokat tett közzé. Roger Garaudytól olyan adatokat vettem át a témával kapcsolatban, amelyek mindenike zsidó szerzőktől vagy intézményektől származik. Idézek továbbá a Protocoalele Kogaionului című írás 77-79 oldaláról.

Roger Garaudytól megtudjuk, hogy a Palesztinába jutáshoz nem volt elegendő a zsidó származás. Jó minőségű zsidó kellett legyen, magasabb minőségű anyagból gyúrva. A zsidók Palesztinába való belépésének feltétele az volt, hogy a majdani Izrael államnak ne legyenek a terhére (47-ik oldal). Még 1935-ben egy jelentős cionista vezető, Ytzhak Gruenbaum felhívta a figyelmet arra, hogy meg kell legyen a felhatalmazásuk arra, hogy a bevándorlókat kiválogassák és ne fogadjanak be mindenkit (ugyanazon oldal). Úgy tűnik, hogy a Hitler által elfoglalt Európában azon zsidók részaránya, akik méltatlanok a Szentföldre való belépésre elérte a 90%-ot! Az Európából a nácik által elűzött zsidók problémája, akiket a cionisták nem siettek befogadni Izraelbe elsősorban a cionista doktrínából ered. A problémát nem a segítőkészség oldaláról, hanem az ország szükségleteinek szemszögéből kezelték (ugyanaz az oldal). Más cionista doktrínák szövegei sokkal kifejezettebbek, embertelen cinizmustól és pragmatizmustól átitatva.

Íme, mi olvasható az 1943-ban a Zsidó Ügynökség Megmentő Bizottságának Memorandumában: Vajon mindenkit kell segítsünk, akinek szüksége van anélkül, hogy figyelembe vennők az egyének jellemzőit? Nem kellene az egésznek egy nemzeti-cionista jelleget adnunk és megpróbáljuk megmenteni azokat, akik hasznára lehetnek Izrael földjének és a judaizmusnak? Tudom, hogy embertelennek tűnik a probléma ilyenszerű felvetése, de világossá kell tennünk, hogy ha meg tudunk menteni 10.000 embert az 50.000-ből, akik hozzájárulnak az ország megerősödéséhez és a nemzet újjászületéséhez vagy az 1.000.000 zsidó, aki teher lesz az országnak, akkor vissza kell fognunk magunkat és meg kell mentenünk azt a 10.000-et, a kívül maradt millió elkeseredett kérése és szitkozódása ellenére is (47-48-ik oldal).

Tehát a 10.000 hasznos zsidó és az egy millió alkalmatlan közül a cionistákat csak a hasznos érdekelte. A többi egy millió (vagy hat) zsidóval történhetett bármi, akár meg is halhattak, nem jelentett veszteséget a cionistáknak. Ez a lehetőség nem zavarta egyik cionista vezetőt sem! Sőt, úgy tűnik, hogy éppen az ők érdekeiket szolgálta!

A fenti szöveg ugyanakkor emlékeztet arra, hogy mi is történt az Auschwitzbe érkezett zsidókkal: két táborra osztották őket a jellemzőik alapján, éppen a hasznosság elve szerint. Aki a német haditermeléshez hozza tudott járulni (az ország megszilárdításához) az életben maradt. A többiek, akik valóságos teher voltak a nácik számára is, mint emberi hulladékok gyorsabban befejezték földi pályafutásukat.

Még megjegyezhetjük, hogy a fenti szöveget egy intézmény adta ki, nem pedig egy szívtelen, kótyagos egyén, és mégis tele van az emberiséggel szembeni határtalan megvetéssel, ami nem állt meg a kinyilatkoztatások szintjén, hanem nagyon is konkrét és reális következményei lettek meghatározva százezrek életét vagy esetleg milliókét, ha a mediatizált holokausztot és a zsidó szenvedést sirató propagandisták adatait vesszük alapul. Ilyen mérvű cinizmussal és megvetéssel csak irodalmi szövegekben vagyunk megszokva, ahol a magatartás és helyzetek ilyen eltúlzásának művészi szerepe van és a következmények is csak ezen a szinten maradnak. Ebben az esetben ennek a szövegnek kimondottan gyilkos, emberirtó szerepe van.

Hol van innen a híres zsidó szolidaritás? Miért nem működött? Az emberi szolidaritásról nem is merek beszélni!

Egyébként ezek a cionista szövegek a kétféle minőségű zsidókról, egy gyakorlati életfilozófiáról árulkodnak és egy idáig a történelemben nem létező pragmatizmusról, amely lélegzet nélkül hagy minden normális embert, zsidót vagy keresztényt: Egy egyszerű filantropikus mentése a németországi zsidóknak csak kellemetlenségeket okozott volna a cionistáknak, főleg hogy a mentés esélyei annál kisebbek, minél nagyobb a katasztrófa. A németországi zsidók érdekében tudunk cselekedni, ha ezek Palesztinába hozzák a vagyonukat. A jelenlegi menekülteknek nincs meg ez az előnyük, mert üres kézzel akarnak jönni. Ezek tehát nem tudnak semmit adni a Yichouvnak (ez volt Izrael neve, mielőtt 1948-ban elismerték volna független államként), és nem várhatunk másra, mint amit eddig is megállapítottunk a németországi zsidók nagy részéről: teljes eltávolodást, sőt ellenséges magatartást Izrael földjével szemben, a tisztelet hiányát minden iránt, ami zsidó, egy embertömeg, amelynek semmi köze a cionizmushoz és amelyikből teljesen kihalt a nemzeti érzés (48.oldal).

Robert Garaudy kommentárja: ezen szövegek idézése világosan mutatja a különbséget a judaizmus, mint vallás, amit tisztelek és a nacionalista, leigázó politikai cionizmus között, amit elítélek. Mi több, ezek a szövegek világossá teszik azoknak az csalását és álnokságát, akik ma siratják azokat az áldozatokat, akiket nem akartak megmenteni. (49.oldal).

Megjegyzendő mondat: azoknak a csalását, akik siratják azokat az áldozatokat, amelyeket nem akartak megmenteni!

Tehát zsidók, akik nem akartak zsidókat megmenteni! Miért? Mert szegény zsidók voltak, üres kézzel…

Egyre világosabb, hogy a II. világháború idején a zsidó elit egy mesterséges szelekciót hajtott végre, azon zsidók között, akik a jövendő Izraelt kellett benépesítsék, akik a háborút kellett átvészeljék. Azok a zsidók, akik izraelitának voltak programálva, azok minőségi zsidók kellett legyenek: cionista eszmékkel, akik elutasították a többségi nemzetbe való beolvadást, amit egyre több zsidó hallgatólagosan már elfogadott. A másik oldalon a szegény zsidók, akik a cionisták szerint egy embertömeg, akinek semmi köze nem volt a cionizmushoz, nemzeti érzelmek hiányával, és amely nem mutatott tiszteletet semmi iránt, ami zsidó vagy héber. Ezért őket a megmentésből ki kellett zárni! Vajon nem ez a tömeg volt összesen hat millió?…A híres hat millió?

Jegyzet: A fentiekből egy káprázatos, de egyáltalán nem abszurd, hipotézis állítható fel, ami a cionista doktrína szövegeiből levezethető: a holokauszt, mint büntetés azoknak, akik nem viseltettek tisztelettel mindaz iránt, ami zsidó vagy héber!

Egyelőre csak jeleztem ezzel a hipotézissel, hogy később ellenőrizhessem, más megfelelő dokumentumokkal. Lehet, hogy megteszik mások ezt az ellenőrzést. Más hozzáértőbbek, tanultabbak…

Milyen helyzetben voltak a magyarországi zsidók ebből a cionista szemszögből nézve? Ők arról voltak ismertek, hogy hajlandóak voltak az asszimilációra vagy már asszimilálódtak. A dualizmus idején hagyományosan ők magyarnak vallották magukat, különösképpen népszámlálások idején vagy más lojalitási teszteken. Megkockáztatom azt állítani, hogy kevés olyan zsidó volt , aki ott hagyta volna a komfortját, amiben itt élt, azért, hogy Palesztinába menjen és ott mindent kezdjen elölről. A zsidók is emberek! Hős és vértanú nép nem létezett soha… Csupán a cionista doktrína követte ezt: kiválassza az eljövendő Izraelnek azokat a zsidókat, akikből egy hős és vértanú nép legyen…

Megállapíthatjuk, hogy a magyarországi zsidók nem élvezték a cionista vezetők szimpátiáját. Abba a csoportba sorolták, akik nem méltóak, hogy a Szentföldre lépjenek?

Idézek tovább a Protocoalele Kogaionului című könyvből, 77-79. oldal. Tehát nagyon sokszor a németországi, de általában a nácik által elfoglalt országokban a zsidók nem voltak mások, csak emberanyag, amelyikből az Izraelt alapító cionisták kiválasztották (egyébként is kiválasztott nép), hogy melyik zsidó élhet meg, kivándorolva Palesztinába és melyik gyengébb minőségű, hasznavehetetlen és nem kívánatos, az marad a nácik rendelkezésére. Ezt mondja a nagy cionista Ben Gurion is, az új Izrael állam első elnöke: azt a kisebbséget, amelyet meg lehetett menteni, ki kellett választani a palesztinai cionista projektnek megfelelően (44.oldal).

Tehát a cionisták gondja az volt, hogy megmentsék a hős és vértanú kisebbséget és a hat milliós többséget hagyták a kivégző táborok gondjára. Nota bene: hogy a náci lágerek sorsára hagyott zsidók alkották a többséget, mint következtetést alátámasztja, expressis verbis (kimondottan) Roger Garaudy kommentárja is, amelyet Rudolf Kastnerrel kapcsolatban tesz, akit az 50-es években a nácikkal való kollaborálásért ítéltek el. A perben Rudolf Kastnert azzal vádolták, hogy egyetértésben a cionista vezetőkkel (akik közül a legtöbben a per idején miszterek voltak) Eichmannal üzletelt 1684 hasznos zsidó (a kiemelés Roger Garaudytól) kiszabadításáról és Palesztinába emigrálásáról, mint az eljövendő Izrael építéséhez szükséges emberekről, annak fejében, hogy meggyőzi a 460.000 magyarországi zsidót, hogy csak egy egyszerű áttelepítésről van sző, semmiképpen sem az Auschwitzi haláltáborokba való szállításról. Halevi bíró rámutatott arra, hogy ezek a gyilkosságok mind a Zsidó Ügynökség és a Nemzetközi Zsidó Kongresszus jóváhagyásával történtek (44.oldal).

Kegyetlen mondat: ezek a gyilkosságok a Zsidó Ügynökség és a Nemzetközi Zsidó Kongresszus jóváhagyásával történtek. Ezek a gyilkosságok… vagyis a magyarországi zsidók szinte teljes kiirtása a Zsidó Ügynökség és a Nemzetközi Zsidó Kongresszus jóváhagyásával vagy pontosabban hozzájárulásával történt.

Néhány tisztázó kérdés: Az Izrael építésénél hasznos 1684 zsidó, feltehetően mind szuper-tehetségek volt, mindenik közülük egy potenciális Nobel-díj várományosa. Megtudták ők valaha is, hogy milyen feltételek mellett szabadultak Németországból és kerültek Palesztinába? Közzétették valaha is ezt a listát az 1684 névvel?

Ha a 460.000 zsidó Auschwitzi haláltáborba küldése a Zsidó Ügynökség és a Nemzetközi Zsidó Kongresszus jóváhagyásával történt, akkor miért vádolják még ma is a magyarokat, a magyar államot és a magyarságot úgy általában a 460.000 magyar zsidó Németországba deportálásával és meggyilkolásával 1944 tavaszán?

Rögzítsük még egyszer milyen gyilkosságról is van szó: a holokauszt folyamán, a magyarországi zsidók deportálása Winston Churchill szerint az emberiség legvisszataszítóbb gyilkossága volt. Éveken át ez a gyilkosság a magyar hatóságok számlájára van írva, akik a zsidók kitelepítését olyan túlbuzgósággal végezték, amellyel még a németeket is elámították. Roger Garaudy azzal a aprósággal szolgál, amellyel megsemmisíti a magyar hatóságok érdemét: maguk a zsidók is siettek berakodni a vagonokba, hiszen a saját cionistáiktól biztosítást kaptak arra, hogy csak egy egyszerű áthelyezésről van szó. Hogy milyen könnyen elhitték a zsidók, hogy csak egy egyszerű áthelyezésről van szó, a cionista vezetők szemében még inkább egy plusz ok lett, hogy mind a 460.000 zsidó gyenge minőségű, haszontalan, aki megérdemli a sorsát, hogy vágásra küldjék, mint az állatokat, egyszóval méltatlanok voltak, hogy a Szentföldre lépjenek.

Évekkel előbb, különböző alkalmakkor kommentáltam ezt az emberiség történetében a legvisszataszítóbb gyilkosságot, különbséget téve a magyarok ázsiai, hun állatias viselkedése és a románok emberiessége és tűrőképessége között. Úgy hiszem, vissza kell vonjam akkori megállapításaimat és véleményemet. Mea culpa! Sajnálom, hogy a tévedésem nem volt teljes! Szerettem volna, hogy visszavonom a vádjaimat és kész! Sajnálatos módon nem azért kell visszavonjam vádjaimat, mert nem igazak, nem egyeznek a tényekkel, nincs értelmük, hanem azért mert másoknak kell azokat címezzem! Vádjaimat fenntartom, csak másnak kell címeznem, amelyre Roger Garaudy kényszerít: a cionizmus!

A cionizmus a hibás a 460.000 magyarországi zsidó sorsáért, akiket a nácik a cionisták jóváhagyásával az Auschwitzi kemencékbe szállítottak! Ismétlem: nácik a cionista vezetők jóváhagyásával… Sőt a cionisták közreműködésével! Mert ezek azok a vádak, amelyeket Roger Garaudy megfogalmaz: a cionista zsidók a felelősek az emberiség legvisszataszítóbb gyilkosságáért! Ismétlem: a minősítés Winston Churchilltől származik. Egy gyilkosság, amelynek 460.000 teljesen ártatlan zsidó esett áldozatul. Vagy másképpen mondva: az emberiség legvisszataszítóbb gyilkossága, kizárólag egy zsidó üzlet, amelynek gyilkos szerzői cionista zsidók, az áldozatok pedig haszontalan zsidók. A visszataszítóságát még inkább növeli az a tény, hogy a háború után a zsidók ezzel a gyilkossággal a magyarokat vádolták meg. Teljesen visszataszító. Nec plus ultra.

Post scriptum 2011: örülök, hogy a magyarországi és a bárhol élő magyarok tudomására hozhatom, hogy nem az ő vállukat nyomja ez a népirtás. Ideje, hogy a magyarok megtudják ezt az igazságot és ennek megfelelően reagáljanak. Még fontosabb az, hogy a zsidók maguk megtudják az igazságot és reagáljanak ennek az igazságnak megfelelően! Mert ez az igazság lényege.

És egy utolsó kérdés: Az átszállítás szervezője Eichmann, nem volt véletlenül zsidó, úgy ahogy nagyon sok zsidó mondja?…

ION COJA

2011. december 22.

Eredeti : Cine i-a trimis la Auschwitz pe cei 460.000 de evrei din Ungaria?

NIF megjegyzés: A szövetséges hatalmak 1944-ben pontosan tudták, hogy emberek százezreit szállítják marhavagonokban Auschwitzba, ennek ellenére egyetlen bomba nem hullott a haláltábornak még a környékére sem, de ugyanúgy nem bombázták azokat a vasútvonalakat sem, amelyeken a deportálások zajlottak. Vajon miért? Talán csak nem azért, mert egy előre kitervelt aljas megegyezés áldozatainak szánták ezeket a szerencsétlen embereket, mert egy előre megtervelt forgatókönyv szerint kellett beáldozniuk őket a későbbi Izrael állam megalakításáért? Talán csak nem azért, mert meg volt a kvóta arra, hogy a Palesztinában létrehozandó zsidó államnak mennyi lehet a befogadó kapacitása?

Nemzeti InternetFigyelő

EMZÉS, PUBLICISZTIKA, VALÓSÁG

ORBÁN A CIONIZMUS SZORÍTÁSÁBAN – HOGYAN TOVÁBB MAGYAR KORMÁNY?

2011/02/14 NIFADMIN

Közelmúltban jelent meg hírként az MTI jóvoltából, de a Magyar Nemzet Online-on, hogy Orbán szerint javult a zsidóságot övező közhangulat Magyarországon. Nagyszerű hír, talán örvendezhetnénk is rajta, ha nem lenne ez a kijelentés annyira védekező hangulatú, a valós állapotokat figyelembe véve hamis, megtévesztő, mivel Magyarországon sohasem volt zsidó ellenes hangulat, s pláne nem közhangulat. Még Szálasi hatalomra kerülésének idején sem beszélhetünk általánosan zsidóellenes hangulatról, pláne közhangulatról. Mennyire érdekes, hogy erre a kijelentésre éppen azután került sor, mikor az Orbán Viktor vezette Magyar Kormány vette át januárban az EU soros elnökségét.

Amikor Cohn-Bendit és bandája nekitámadt Orbánnak, talán az ember hajlamos is lett volna rá, hogy azonnal megsajnálja a magyar miniszterelnököt. Az tény, hogy a Magyar Elnökségen és a miniszterelnökön keresztül a magyarságot, mint nemzetet is támadták, illetve igyekeztek Európában betöltött szerepünket, a nemkívánatosság aspektusából érzékeltetni. Vagyis éreztetni azt, hogy Magyarország az EU soros elnöke csak azért lehet, mert ez a rendszer. Sokan ezt a csörtét csupán színjátéknak tekintették és meg vannak győződve arról, hogy a háttérben minden a tökéletes megegyezések forgatókönyvének megfelelően zajlik. Nekem azonban az a gyanúm – sőt, ez több mint gyanú –, hogy nem így van, hiszen Magyarország stratégiai, geopolitikai helyzete folytán roppant fontos szerepet tölt be az európai kontinensen. Ez a terület pedig, kell annak a bizonyos háttérhatalomnak, amely állítólag nem létezik, viszont egyre többször nyilvánul meg, ma már egyértelműen.

Orbán Viktor lehet, hogy meglepődött egy kissé, sőt arckifejezését látva nekem úgy tűnt, hogy inkább nagyon. Becsületére legyen mondva, azonban helytállt, bár láttunk és hallottunk már részéről ennél azért keményebb kiállást is. Például a közelmúltban a Jobbikkal és a Gárdával szemben. Gyakorlatilag az európai liberálisoktól ő ugyanazt kapta, amit korábban pártelnökként, majd jelen pillanatban miniszterelnökként folytat a nemzeti radikális erőkkel szemben. Ezért egyáltalán nem sajnálom. Jó lecke ez neki, éreznie kell, hogy akik mellé odadörgölőzik nem mások, mint báránybőrbe bújtatott farkasok.

Nézzük, mi történt az elmúlt napokban az EP-ben lezajlott Orbán-Cohn csörte után.

Alig pár nappal később, január 25-én miniszterelnökünk „találkozott” az Európai Zsidó Kongresszus elnökével, Moshe Kantorral. A Magyar Nemzet Online a következő címmel számol be az eseményről:

Orbán: Javult a zsidóságot övező közhangulat

Idézet a hírből:

„Kantor több más európai zsidó vezetővel – köztük Feldmájer Péterrel, a Mazsihisz elnökével és Zoltai Gusztávval, a szervezet ügyvezető igazgatójával – közösen találkozott az EU soros elnökségét ellátó Magyarország miniszterelnökével – tájékoztatott Havasi Bertalan, a kormányfő sajtóstábjának vezetője, aki maga is jelen volt az eszmecserén.
A magyar kormány fellép az emberi méltóságot, illetve a zsidóságot sértő jelenségekkel szemben – jelentette ki a megbeszélésen a miniszterelnök. Orbán kifejtette a zsidó vezetők előtt, hogy a magyar EU-elnökség meghatározó eleme az emberi méltóság tiszteletben tartása, az Európában élő közösségeknek kijáró tisztelet feltétlen megadása.

A zsidó vezetők megállapították, hogy a gazdasági válság következtében tavaly erősödött mind a hagyományos, mind az Izrael-ellenesség formáját öltő antiszemitizmus. A találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy e tendencia megállítása az európai politikai feladata is. Orbán Viktor elmondta, hogy Magyarországon ugyanakkor az előző időszakhoz képest javult mind az általános értelemben vett politikai közhangulat, mind a zsidóságot övező közhangulat – közölte Havasi Bertalan.”

Szeretném felhívni a tisztelt Olvasók figyelmét a fenti idézetben vastagon kiemelt részekre. Ezek szerint a Mazsihisz vezetői is – mint európai zsidó vezetők – megállapították, hogy erősödött Magyarországon a hagyományos és az Izrael-ellenesség formáját öltő antiszemitizmus. Magyarán, amennyiben bírálni mered Izrael államot, kiváltképp annak palesztinok ellen elkövetett gaztetteit, máris antiszemita vagy! Ne feledjük el azt sem, hogy a Magyar Parlament pártjai a Jobbik kivételével megszavazták Izrael európai uniós társult tagságát.

Orbán Viktor tulajdonképpen ezektől kapott egy hatalmas „maflást” nyílt színen az EP-ben, de ennek ellenére továbbra sem tért észhez, és a békés együttműködés és párbeszéd reményében együtt parolázik azokkal, akik nyíltan mind neki, mind hazájának támadtak. (Természetesen innentől kezdve minden józan észt és észérvet mellőzve antiszemitának és fasisztának lesz bélyegezve e sorok írója is, bizonyos csoportok részéről.)

Az igazsághoz tegyük hozzá, hogy a magyar miniszterelnök roppant erőtlenül, gyengén, de próbálkozott a cionisták hangjának élét kivenni, a zsidóságot övező javuló közhangulatot érintő kijelentésével. Azonban ez bizony kevés, mert ezzel a hazánkat ért súlyos és alaptalan támadások nem érnek véget. Ugyanakkor a kormányszóvivő az MTI jelentése szerint január 25-én bejelentette: “a jövőben több résztvevővel, szélesebb témakörben, gyakrabban és rugalmasabban egyeztet a kabinet a zsidó közösségekkel”.

Vajon egészen pontosan a magyarországi viszonyok között mit ért a kabinet a zsidó közösségek fogalmi tárgyköre alatt? Hiszen az elmúlt húsz év távlatából szemlélve az eseményeket, egy átlagmagyar kizárólagosan csak a Mazsihiszre gondolhat, annál is inkább, mert ez volt az a szervezet, s ma is az, mely leginkább érezteti vezető szerepét a hazai zsidóság körében, és talán nem is nagyon tévedek, ha azt mondom, hogy állami közpénzeink odaítélt mennyiségében is messze magasan vezet.

Ugyanezen a napon, tehát 2011. január 25-én jelent meg a Bruxinfo-n a következő címmel egy „szösszenet”: A magyarországi antiszemitizmus erősödését bírálja az EZSK (megj.:Európai Zsidó Kongresszus) elnöke.

Idézet a hírből:

„„Magyarországon messze nem kielégítő a helyzet” – hangsúlyozta az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, aki úgy vélekedett, hogy a budapesti kormány általában túlzottan elnéző magatartást tanúsít az ultrajobboldalinak nevezett Jobbik párttal szemben.”

Vajon milyen lenne a kielégítő helyzet? Talán olyan környezetre gondolhat az EZSK elnöke, melyben mindenki elfogadja egy zsidó ember származásából fakadó és csak ezért őt előnyökkel felruházni akaró társadalmi szemlélet szándékát? Vagy talán olyanra, ahol mindenféle méltatlankodás nélkül eltűri egy nemzet, hogy tulajdonát, földjét felvásárolják, vagy különféle rafinált jogi eszközökkel megszerezzék, a bankokon keresztül kiforgassák országának lakóit ingatlanjaikból, javaikból?

Emlékezzünk csak Simon Peresz izraeli államelnök 2007. október 10-ei kijelentésére:

“Manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Nézzék meg, mekkora birodalmat épített ki magának rendőrség és katonaság nélkül Bill Gates, s azt is láthatják, hogy micsoda ereje van. A kormányok ezzel szemben nem képesek realizálni az erejüket, van költségvetésük, de nincs pénzük. A kormányok tehát képtelenek az eredményes működésre, de a cégeket nem kötik gúzsba a korlátozások.” “Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek példa nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot” – fidesz.hu)

Mindezt, mi pedig pusztán azért tűrjük el szó nélkül, mert volt egy holokauszt, amely a

zsidóságot vágóhídra hajtotta, melynek számadataival azonban súlyos problémák vannak? Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a jellegű mentalitás kifejezetten a cionisták eszköztárának tulajdona.

Izrael állam létrejöttével a cionizmus hatása is értelemszerűen és folyamatosan erősödött Európában, hiszen az öreg kontinensen szétszórtan élő zsidóság egy olyan, már államisággal rendelkező ideológiai, vallási és kulturális támaszt tudhatott maga mögött, amelyre eddig még példa nem volt történelmében.

Ezek után ugye joggal vetődik fel a kérdés, hogy a jelenlegi politikai helyzetben kit is tarthatunk cionistának. Nos, a fogalmi meghatározásra akár az internet segítségével is gyorsan rákereshet az Olvasó. Ezzel az ideológiai-mozgalmi jelenséggel kapcsolatosan fontos hangsúlyozni, hogy jelenléte a nyugati féltekére ma már olyan erőteljesen nehezedő teher mind politikai, mind gazdasági területen, mely egyre nagyobb és mélyülő ellenérzést generál, sajnos általában a zsidóság ellen. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról az igazságról, hogy nem minden zsidó cionista és nem minden cionista zsidó.

Ismét egy idézet az előbbi cikkből:

„Kantor ugyanakkor elismerte, hogy Magyarországon általánosságban nem rosszabb a helyzet, mint máshol.” Sőt menjünk tovább: „Emlékeztetett egy Tel Aviv-i egyetem tanulmányára, amely a zsidóellenes támadásokat vizsgálta. Számukat tekintve az ilyen esetek közül a legtöbbet Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban regisztrálták.”

No, kérem szépen, akkor hogy is van ez? A „fejlett nyugat” ebben a kérdéskörben rosszabbul áll, mint mi? Bizony kérem, rosszabbul, hiszen a cionizmus erősödésének folyamata ott sokkal korábban megindult, mint például hazánkban (aminek térhódítása igazából 1990. után kezdett felgyorsulni), melynek eredménye az erre adott reakció, melyet a cionisták „zsidóellenességnek vagy antiszemitizmusnak” szoktak aposztrofálni. Csakhogy ez Nyugat-Európában a tettlegességig fajult már nem egyszer, hazánkban azonban ilyenre nem volt példa. Az emberben az a csúnya gyanú ébred, mintha Magyarországon hiányolnák valakik azokat a zsidóellenes támadásokat, amelyeket Európa nyugati részén, azon belül is leginkább Franciaországban megtapasztalhattak az ott élők. Magyarán keresni a konfliktust úgy, hogy ezzel bizonyíthassuk mind az Európai Uniónak, mind a zsidó szervezeteknek, hogy a mindenkori magyar kormányok helyükön kezelik még a zsidóságot kritikával szemlélő nemzeti gondolkodású véleményformálókat is. Mindenesetre erre utal a Magyar Gárda betiltása – melynek egyik legfőbb szorgalmazója éppen a Mazsihisz volt –, a gárdisták sorozatos rendőri zaklatása, még akkor is, ha azok a formai követelményeknek eleget tesznek, illetve a mindenki által csak holokauszt törvénynek nevezett rettenet, amely számos más, nagy traumát átélt nemzet tragédiáit, vagy tragédiáját lényegében kisebb fajsúlyúnak tekinti, mint a zsidósággal történteket.

Visszatérve miniszterelnökünkhöz meg kell állapítanunk, hogy két tűz közé került, amelyből győztesként, vagy legalábbis a legkisebb veszteséggel kikerülni rendkívül nehéz, talán lehetetlen is. Egy hihetetlen türelem- és idegjáték vette most kezdetét, melynek nem tudni mi lesz a vége majd akkor, amikor Magyarország soros elnökségének értékelésére kerül a sor, annak lejártakor. Úgy tűnik, Orbán Viktor mindent megtesz majd azért, hogy az „illetékesek” kedvében járjon. Hogy ez hazánknak milyen előnyöket, vagy netán hátrányokat okoz majd, azt egyelőre csak sejteni lehet, hiszen a kétharmados többséggel megszavazott izraeli társult tagság is jól jelzi az irányvonalat. Magyarország és a magyar nemzet holokausztjáról – mely napjainkban is zajlik – ugyanakkor nyilvános fórumokon egy szót sem szabad ejteni. Kötelező a hallgatás Trianonról, mely maga az eredendő bűn, nem csupán a magyarsággal, de Európával szemben is. A magyarság XX. századi holokausztja akkor kezdődött, s ez a mai napig tart, sőt talán annak végjátékát éli a magyar nemzet megsemmisítésének lehetőségével.

Milyen érdekes, hogy Orbán Viktor miniszterelnök után most legutóbb Hende Csaba honvédelmi miniszter valamiért hirtelen kireppent Izraelbe, majd kijelentette:

“Elfogadhatatlan számunkra, hogy Európában bármely közösséget, bármely európai polgárt emberi méltóságában sértsenek meg. A magyar kormány határozottan fellép és a jövőben is fel fog lépni minden antiszemita izgatás, megnyilvánulás ellen, ebben az ügyben nem ismerünk alkut, a zsidó közösség számíthat ránk.”

Vajon hányszor fog még ennyire megalázkodni az Orbán-kormány ebben a kormányzati ciklusban pontosan azok előtt, akik a legnagyobb csapást mérik hazánkra annak igaztalan és hamis megvádolásával, minduntalan az antiszemitizmus, rasszizmus és fasizmus bélyegének ráragasztásával? Az elmúlt évek tendenciáját figyelve logikusan csak arra a következtetésre juthatunk, hogy egy olyan folyamat megélői vagyunk mi magyarok saját hazánkban, melyet egy megírt forgatókönyvnek megfelelően kell valamennyi hatalmon lévő kormánynak, kötelező feladatként végrehajtania.

Az, hogy mennyire folytatólagos az a

megalázkodó és kiszolgáló politika, melyet az előző Bajnai-kormány is folytatott, és a jelenlegi Orbán-kormány folytat, nagyon jól érzékelhető a Mandiner.hu-n 2010. január

az EU-ban című anyagából és a későbbi, már a kétharmados parlament által

megszavaztatott izraeli társult tagság kapcsán. A

hír abból az apropóból jelent meg, hogy hazánkban tárgyalt a zsidó állam külügyminisztere Avigdor Liberman.

Nézzünk egy részletet a hírből:

„A külügyminiszter szerint Izraelnek mindenképpen az Európai Unió teljes jogú tagjává kell válnia, az időhatárokat illetően azonban türelmes. Tisztában van azzal, hogy a jelenlegi integrációnak először belső strukturális problémáit kell megoldania.”

Jól tetten érhető az egy évvel ezelőtt megjelent eseményről szóló hír kapcsán maga a tényleges tendencia, vagyis egy abszolút nonszensz eset, hogy lényegében az európai kontinens földrajzi határait is át kell szabni politikai okokból, pontosabban a zsidó állam elvárásai miatt. Mert valójában ez ezt jelenti. A magyar parlament már megszavazta Izrael társult tagságát, és ne legyenek kétségeink, az EU-t vezető érdekcsoportok mindent megtesznek majd azért, hogy valamennyi tagállam hozzájárulását ehhez elérjék, legyen annak bármi is az ára.

Talán ettől a témától eltérőnek tűnhet, azonban mégis szervesen kapcsolódik ehhez a kettős állampolgárság megadásának kérdése a határon túli magyarok részére. Természetesen ez egy rendkívüli eredmény, mely igazán csak akkor lesz teljes, amikor az állampolgársággal valamennyi állampolgári jog is érvényesíthető lesz, tehát a szavazati jog intézménye is. Azonban itt ki kell hangsúlyoznunk egy nagyon fontos problémakört. A Magyarországra való település kérdését. Ugyanis az elszakított területeinken élő nemzettársaink nagyon kis hányada szándékozik áttelepülni az anyaországba, hiszen számukra az otthont, az a föld jelenti, ahol mindennapjaikat élik, ahol felmenőik nyugszanak sírjaikban, ahova a templom közössége szólítja őket.

Teljesen más a helyzet az Izraelben élő magyarországi zsidósággal, illetve azok leszármazottaival. Eddig is nyílt titok volt, hogy évek óta izraeli állampolgárok szinte villanásszerűen megkapták a magyar állampolgárságot, amennyiben kérték, ugyanakkor egy Erdélyben született magyarnak olyan követelményrendszert állítottak fel, mely teljesen lehetetlenné tette a magyar állampolgárság mielőbbi megszerzését, de legalábbis hosszú évekre elnyújtotta azt. Ez a fajta izraeli állampolgárokkal eljáró pozitív diszkrimináció természetesen – miért, miért nem? – sosem kapott nyilvánosságot.

Most azonban a magyar állampolgárság megszerzésének könnyítése miatt – legalábbis a Népszabadság állítása szerint – egyre nagyobb az érdeklődés Izraelben is Magyarország iránt, tudják az iránt az ország iránt, ahol a zsidó vezetők szerint az elmúlt évben erősödött a zsidó és Izrael ellenesség és az antiszemitizmus, ahol „messze nem kielégítő a helyzet”- Kantor szerint. Ennek ellenére a Népszabadság a következőket írta 2011. január 6-án:

Rengeteg izraelit érdekel a kettős állampolgárság

Idézet a cikkből:

„Josef Weiss, Magyarország jeruzsálemi tiszteletbeli konzulja is úgy látja: nagyon sok magyar gyökerű – főleg erdélyi, vajdasági vagy kárpátaljai felmenőkkel rendelkező – izraelit érdekel a könnyített honosítás. Úgy gondolják, hogy miután maguk vagy felmenőik egykor magyar állampolgárok voltak, s magyar állampolgárként élték át a holokausztot, a könnyített honosítás megilleti őket. Számos családban a fiatalok buzdítják az idősebbeket – tette hozzá.”

Itt ismételten vissza kell utalnunk mind az európai, mind a magyarországi zsidó vezetők évek óta hangoztatott, Magyarországot zsidóellenes színben feltüntetett kijelentéseire. Említést kell tennünk azokról a híranyagokról, publicisztikákról, melyek hazánkat mind Európa, mind a világ közvéleménye előtt antiszemita, rasszista államként mutatják be. Ne legyünk annyira naivak, hogy meg se fordul a fejünkben, hogy ennek a jelenségnek az irányítói és kigondolói nem a magyarországi társadalom bizonyos szegmenséből kerülnek ki. Céljuk csak egy lehet, ami a magyarországi cionizmus abszolút kiteljesedését jelenti mind politikai, mind gazdasági területen.

A mindenkori Magyar Kormányzat feladata lenne az, hogy ezt a jelenséget megakadályozza, a megfelelő határozott politikai és médialépéseket megtegye, amennyiben komolyan a magyarság képviseletét vállalta fel. A leghatározottabban vissza kell utasítania minden olyan külföldön megjelenő információt, mely hamis, hazug képet fest hazánkról, kifejezetten negatív fényben tüntetve fel Magyarországot a Nyugat-európai és tengeren túli médiában. Sajnálatos módon ezt a feladatot kormányzati szinten egyelőre senki nem látja el, helyettük külföldön élő magyarok, volt ötvenhatosok, menekültek, a magyarországi kommunizmus üldözöttei azok, akik sokszor hajlott koruk ellenére vívnak szinte kilátástalan szélmalomharcot a hazánkról alkotott hazugságok terjesztői ellen. Csakhogy ez nem az ő kötelességük lenne.

Azonban bármit is állítanak rosszindulatúan és céltudatosan a külföldi médiumok Magyarországról, határozottan ki kell jelentenünk, hogy hazánkban nincs antiszemitizmus, nincs rasszizmus, nincs fasizmus. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, az visszavonhatatlanul hazudik, ilyen jellegű kijelentésének csak és kizárólag egyetlen célja, Magyarország lejáratása a világ nagy színpadán, illetve megbélyegzése egy olyan eszme rémképével, mellyel sosem azonosult a magyarság. Mégis a világban azt az érzést igyekeznek kelteni egyesek, mintha a magyar nemzet és bizonyos szélsőséges eszmeiségek párhuzamot képeznének. Teszik ezt elsősorban olyanok, akik képtelenek beletörődni a politikai befolyásuk jelentős megcsorbulásába, hiszen évtizedeken keresztül megszokták, hogy a pártállam kitartottjai voltak, annak kiváltságait élvezték. Rendkívül sajnálatos, hogy ebben a folyamatban olyan személyek is aktív közreműködést vállalnak, akik szervesen kötődnek a magyarországi zsidósághoz. Ezt akkor is ki kell mondanunk, ha a világtendencia a cionizmus nyomására az ilyen jellegű kijelentéseket azonnal az antiszemitizmus vádjával illeti. Ez azonban természetesen nem antiszemitizmus, viszont annál inkább egyfajta politikai zsarolás – ami elvárás lett az utóbbi évtizedekben – a világ zsidóságának, de leginkább Izrael állam vezetőinek részéről.

Nos, ennek a jelenségnek lett az áldozata Orbán Viktor annak ellenére, hogy az elmúlt nyolc esztendőben ellenzéki vezetőként, de most már miniszterelnökként is mindent megtett azért, hogy ezt elkerülje. Ő is tisztában van azzal, hogy egy olyan harapófogóba került, melyből épen kiszabadulni szinte lehetetlen. A miniszterelnök egyik legnagyobb hibája éppen az imént boncolgatott kérdéskörből fakad. Orbán ugyanis képtelen kiegyezni a nemzeti radikálisokkal, pontosabban fogalmazva, nem akar kiegyezni a nemzeti radikálisokkal. Még titkos egyeztetésekről sem lehet szó, hiszen ez a mai Magyarországon a titkosszolgálati jelenlét miatt kivitelezhetetlen. Marad tehát nála és pártjánál a langyos nemzeti máz, mellyel szavazóinak jelentős hányadát tudta és tudja a mai napig megtéveszteni, ugyanakkor azoknak tesz gesztusokat, akik mindent elkövetnek azért, hogy világszinten lejárasság Magyarország miniszterelnökét, kormányát és rajta keresztül lényegében magát a magyar nemzetet.

Bella Árpád

Nemzeti InternetFigyelő

Megemlékezés és istentisztelet Horthy Miklós budapesti bevonulásának centenáriumán internetfigyelo.wordpress.com/2019/11/04/meg…

Íme a teljes igazság

1956-ról

Írta: Ifj. Tompó László

Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betűáradatáról óhatatlanul e költői sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már úgyszólván minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi előzményeit, lefolyását s főként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabu fedi. Íme tehát dokumentumfeltáró megemlékezésként a teljes igazság ötvenhatról: népünk igenis a zsidó bolsevizmus ellen lázadt fel.

Előzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, ’56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében („Felkelés”) leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra.

Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni.

A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott ’19-ben, miként ’56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.

Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár.
Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.)

De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a ’népügyészségen’ eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták ’pótnyomozás’- ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni.”

Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy
az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk – legalábbis 1945 és 1956 között – mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.

A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói

A „reformkommunisták” szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: „Ruszkik haza!”, „Többpártrendszert, szabad választásokat!”, „Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!”, „Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!”. Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az „emberarcú szocializmusért” szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a „tanács” kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.

A megtorlás módszerei, a megtorlók hovatartozása

Ha az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk leveréséről jelenleg rendelkezésünkre
álló forrásokat tanulmányozzuk, szembetűnő, hogy a régi, többnyire zsidó származású tisztek és bírók mennyire kevesellték az akasztásokat. Marosán György („Buci Gyuri”) és Gerő Ernő az „ellenforradalmárok” kemény megbüntetését követelték Kádártól. Rákosi (Rosenfeld) pedig egyenesen odáig elment, hogy megpróbáljon visszatérni a hatalomba. Miután azonban Budapesten csütörtököt mondott ebbeli kísérlete, felkereste Hruscsovot, aki csak annyit mondott neki: „Nézze Rákosi, Magyarországnak már volt tatár kánja, török szultánja, Habsburg császára, de zsidó királya még nem!”

Döbbenetes példa a megtorlásra Hornyák Tibor dokumentumkötetének (Ellenszélben 2. kötet. Bp. 1997.) egyik vallomása:

„Beszélgetést folytatok Bucsai Imréné Marton Erzsébettel, akit Kádár-Marosán vérbírósága, szörnyű megkínoztatás után, halálra ítélt 1956-os cselekményeiért.

Hogyan került sor a letartóztatására?

Úgy, hogy becsengettünk a lakásba, a felesége nyitott ajtót. Ő pedig a nappaliban állt és beszélgetett Nagy Dániel szomszédjával, aki szintén országgyűlési képviselő volt abban az időben. Közöltem vele, hogy letartóztatom és előállítjuk a Maros utcai parancsnokságra. Szó nélkül, szinte meghunyászkodva követtek bennünket mind a ketten. Bevittük őket a Maros utcába a volt ÁVH-s laktanyába. Én magam egyedül kísértem őket le a fogdáshoz, aki átvette tőlem őket, és ezzel az ügy a részemről befejeződött. Másnap azonban megtudtam, hogy reggel mind a kettőjüket a legkisebb bántalmazás nélkül hazaengedték. Bezzeg forradalmunk leverése után megint a régi Buci Gyuri volt! Írt egy könyvet és abban nem így írta meg a letartóztatása történetét.

Aztán hova sodorta az élet?

Brüsszelbe, ott kaptunk egy hat szobás lakást négyen nők, és onnan jártunk dolgozni egy termoszgyárba. Aztán 1957 márciusában, Kádár felhívására, aki kijelentette, hogy nyugodtan menjen haza, aki nem gyilkolt, a tésztát bevettem és hazajöttem. Másnap jelentkeztem a rendőrkapitányságon, ahonnan azzal küldtek el, hogy menjek és tegyem a dolgom. Ezt sokáig nem tehettem, mert 1957. augusztus 12-én értem jöttek egy nagy, lefüggönyözött autóval, és házkutatást tartottak, majd elvittek a hírhedt Gyorskocsi utcába.

Mivel vádolták?

A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével.

Mit akartak kiszedni?

A Széna téren részt vevő katonatisztek nevét, rangját, hol találhatók, milyen kapcsolatban voltam velük, és hogy a Széna téren harcolókról, az ütközetekről, és a begyűjtéseimből mit tudok nekik elmondani?

Hogyan folytak le a kihallgatások?

Borzalmasak voltak! Volt ott két kihallgató tiszt, akik állandóan kínoztak, ütöttek, rúgtak, ahol értek, a hajamat tépték, olyannyira sikeresen, hogy a kihallgatások befejezése után nyomorék lettem, tönkreverték a vesémet-májamat, a nemi szervemet pedig szülésre örökre alkalmatlanná tették. Az egyik vallató egy gumibotot dugott a hüvelyembe és azt jobbra-balra forgatta, húzta, nyomta stb. A másik állandóan ordítva tette fel a különböző kérdéseit. „Ezt Marosánért!” – kiáltotta többször.

Mikor kezdődött a tárgyalása és milyen ítéletet kapott?

Erre majd azután válaszolok, ha előbb elmondom, hogy a gumibotos vallatás után mit tettek még velem. Elvittek a Mosonyi utcai rabkórházba. Ott egy raborvossal egészségügyinek mondott kaparást hajtottak végre rajtam, miközben le voltam szíjazva, lábaim felpolcolva s a két kínzómester kaparás közben folytatta a vallatást. Nemsokára kitűzték az első fokú tárgyalást, de azt azért kellett elhalasztani, mert agyon voltam verve és hordágyon mégsem akartak a bíróság elé fektetni. 1958. április 15-én, 17-én és 23- án tárgyaltak első fokon. Halálra ítéltek.

Hogyan fogadta a halálos ítéletet?

Ahogy a bírónak nevezett bérgyilkos kimondta, hogy halálra vagyok ítélve, egyszerűen nem tudtam felfogni.

Mi történt a másodfokú tárgyaláson?

Halálos ítéletemet 15 évi börtönre változtatták. A két tárgyalás között egy éjszakára visszavittek a Gyorskocsiba és ott őszültem meg reggelre.

Az ítéletben milyen cselekményeket fogalmaztak meg?

A többi között gyilkosságot, rablást, betöréses lopást. Ezekre a koholt szörnyűségekre tanúkról is gondoskodtak.

Végül hány évet töltött le a 15-ből?

Ítélet után Kalocsára a női börtönbe szállítottak. Olyan helyiségekben voltunk, ahol 16 ember számára csak egy vízcsap és egy vályú volt. Varrodában dolgoztunk, és megkezdték a politikai átnevelést. Sajnos, voltak közöttünk is olyanok, akik holmi kedvezményekért eladták magukat a belső elhárításnak (néhány cigaretta stb.), és vállalták a besúgó szerepét. Szabadulásomra az 1963-as úgynevezett ENSZ-amnesztiával került sor. Éppen most jöttem ki a kórházból huszonnegyedszer. A tüdőmön úgy elhatalmasodott a betegség, hogy csak minimális a légző felület. Tönkrementek a beleim, a veséim, a májam, az epém. Hallássérült lettem a sok veréstől, az egyensúlyozás szerve is sérült, ezért imbolygok sokat. A huszonnégy kórházi zárójelentésem egy agyhártya- és agyvelőgyulladást is kimutatott, és azt is, hogy a koponyámban baloldalt idegbénulások találhatók.

Milyen nyugdíjat kapnak a férjével?

A felét sem annak, amit a volt kínmesterek, Buci Gyuriról nem is szólva.”

Apró Antal szobafestő, majd a párt Központi Vezetőségének tagja, miniszterelnök-helyettes, az Országgyűlés elnöke az 1956. október 24-ére virradó éjszakán tartott központi vezetőségi pártülésen létrehozott Katonai Bizottság elnökeként katonai diktatúrával akarta leverni a forradalmat, Czinege Lajos és Hazai Jenő segítségével.
Balázsi Béla ÁVH-ezredes, egyik megszervezője volt a Nagy Imre-pernek. Kádárral is szembefordult. Zöldségárus lett, majd öngyilkos.
Barna Péter ÁVH-ügyész alezredes a Kossuth Tüzértiszti Iskola felügyelője, Budapesten a Gyorskocsi utcában 1959. szeptember 15-ig teljesített szolgálatot, és támogatta a véres megtorlás pereinek lebonyolítását. Ezt követően egyetemi tanár lett.
Betlen (Bettelheim) Oszkár villanyszerelő, a Szabad Nép szerkesztője fegyverrel harcolt a forradalmárok ellen, védve a Központi Vezetőség székházát.
Biszku Béla lakatos segéd, belügyminiszter felügyelte az összes fegyveres testületet, így minden letartóztatás, kínzás elrendeléséért felelős! Ezért a minisztertanács
elnökhelyettese lett.
Czinege Lajos kovácssegéd, honvédelmi miniszter 1956. október 23-án a párt katonai bizottságának lett a tagja. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportjának helyettesével, Hídvégi Ferenccel, Uszta Gyulával és Apró Antallal katonai puccsal akarta megkaparintani a hatalmat. 1957 januárjától a Munkásőrség megszervezője. Pufajkás. Felelős valamennyi kínzásért és kivégzésért.
Csendes Károly igazságügyi minisztériumi főosztályvezető, a legfőbb ügyész helyettese
1956 után szintén felelős a megtorlásokért.
Csillag (Stern) Géza gépészmérnök, vállalati igazgató kivette részét a megtorlásból és a Munkásőrség megszervezéséből.
Dapsi Károly borbély, kerületi párttitkár, gyárigazgató a Néphadsereg MSzMP Intéző
Bizottságának elnökeként tevékenyen részt vett a forradalom leverésében. Jutalmul vezérőrnagy, később azonban kegyvesztett lett.
Garasin Rudolf nyomdász, Cseka-tiszt, ÁVH-ezredes 1956-ban még irányította a büntetés-
végrehajtás fegyveres testületét, így tudta nélkül aligha kerülhetett sor tűzparancs kiadására,
amikor a Parlament környéki épületeket ostromolták.
Gyurkó Lajos pék, vezérőrnagy Tiszakécskén sortüzet nyitott a tömegre. A kecskeméti cigánynegyedben megbúvó 60-80 felkelőre is tüzet nyitott.
Hazai Jenő géplakatos, pártmunkás is katonai puccsal akarta átvenni a hatalmat.
Horn Gyula a budapesti Kerepesi úti laktanyában, a Budapesti Rendőrfőkapitányság „Hunyadi János” karhatalmi zászlóaljának tagja, vagyis pufajkás lett. Fővárosunkban a Nyugati téri sortűz parancs kiadója volt.
Ilku Pál tanító, művelődési miniszter felelős a törvényszékek halálos ítéleteiért, a rögtönítélő bíróságok döntéseiért.
Marosán György péksegéd, államminiszter felelős a salgótarjáni sortűzért, amelynek 131
halálos áldozata és kétszer annyi sebesültje volt.
Pap János vegyésztechnikus, belügyminiszter felelős többek között Brusznyai Árpád
bölcsész kivégzéséért.
Pető (Richtmann) László a Munkásőrség tagjaként vett részt a forradalmárok megkínzásában.
Rajnai Sándor kötőszövő, ÁVH-alezredes, diplomata készítette az első megtorlási
listát, amelynek alapján megkezdődött a forradalom vezetőinek letartóztatása. Ő tartóztatta
le a romániai őrizetben lévő Nagy Imrét és szállíttatta Budapestre. Őt bízták meg végül a Nagy Imre-per felügyeletével.
Sós (Sternberg) György rendőr vezérőrnagy részt vett a forradalmárok letartóztatásában,
és nyilvántartásba vett 8000 Nyugatról hazatért budapesti lakost, és ügynököket telepített közéjük. Csak 1961-ben 111 ember ellen foganatosított rendőrhatósági intézkedést. 105-öt őrizetbe is vettek.
Sucin József vasesztergályos, ezredes, politikai tiszt131 forradalmár sortűz okozta halálért felelős.
Zoltai Gusztáv (Zucker Gerzson) munkásőr a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot tizedesként, majd 1968-tól 1976-ig Komlós János ávós tiszt művészeti titkára volt, 1991-től köztudomásúan a Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) igazgatója.

A Kádár-világ igazi következménye a teljes tudatleépítés volt

Az alábbi névtelen korabeli röpirat akasztófahumoránál aligha jellemezhetnénk találóbban az 1956 megálmodott Magyarországot keresztre feszítő Kádár-világ feslettségét:

Forrás: http://hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=69671&honnan=Nemzeti_Hirhalo
Beküldte Kunavar

bújt az üldözött

2019. december 5., csütörtök