Összeesküvések a halálra 2.

Összeesküvések a halálra 2.

A gyilkosokat néven kell nevezni

Perc emberek voltak , vannak , lesznek .

Ugye a csokimáz ha lekerül a báványról csak Mengele néz vissza ránk !!!!

De mi valahogy mégis túléltük megkopasztva , kirabolva , meggyötörve , a rákos ráhatást kikerülve , de az agyvérzéses beavatkozást már csak úgy élhetjük túl , ha a berendezést el lopva lekoppintva mi is likvidáljuk őket !!!

Biorobotként gyilkolnak bennünket , és ő nem is tudja , hogy gyilkosságra kapot parancsot !!!

De nagy az Isten állatkertje ez a sok vakoló páholyi kiképző központ , nem tudni melyik páholyból fújják el a gyetyádat !!!!

Elmebeteg volt Péter Gábor vagy szociopata bűnöző? Az Eisenberger család nyomában

Amikor Péter Gábor egyik főcsatlósát, Bálint István idegorvost letartóztatták, a lakásán megtalálták “Eisenberger Benő” kórtörténetét. Az ÁVH megsemmisítette az iratot, ami azért furcsa, mert „Eisenberger Benő” Péter Gábort takarta, aki csak később vette fel mozgalmi, magyarosan csengő nevét. Péter Gábor bátyja, Sámuel a visszaemlékezések és iratok szerint bolond volt, az ÁVH vezére egy ismert pszichoanalitikussal raboltatta haza. Péter nővére, Katalin pedig végül Lipótra került, s annak férjét, a szerencsétlen asztalosmestert, aki az egész Péter családot támogatta korábban, kihallgatás közben verték agyon. Őrült volt-e Péter Gábor? Bemutatjuk az Eisenberger családot.

Major Ákos történetét ott hagytam abba, hogy elvállalta Péter Gábor (és Farkas Mihályék) védelmét. De most felmerül egy igazán érdekes kérdés: elmebeteg volt-e Péter Gábor? Mert, hogy velejéig elvetemült, saját bűneivel szembenézni képtelen ember volt, az vitathatatlan.

De mennyire volt korlátolt szellemileg? És most nem iskolázatlanságára gondolok, mert a visszaemlékezések szerint egyáltalán nem volt annyira buta, amennyire sokan gondolnák, vélnék. Állítólag tűpontos memóriája volt.

Müller Rolf idén megjelent, nagy publicitást kapott művében történészként nem foglalt állást Péter őrültségének kérdésében, és ebben nincs is semmi kivetnivaló. Ehhez több megbízható irat és erre alkalmas szakemberek (pszichológusok stb.) kellenének. Én még annyira sem tudnék dönteni, de azért érdemes kicsit körüljárni a kérdést. Természetesen nem azzal a céllal, hogy a felelősségét csökkentsük, de nem érdektelen utánajárni, milyen elmeállapotú ember volt, milyen démonok álltak mögötte, éltek benne.

BÁLINT ISTVÁN, PÉTER GÁBOR “BÁBMESTERE”

Kezdjük egy Péterhez képest ismeretlenebb figura, Bálint István, az ÁVH rettegett orvosának bemutatásával. Bálintot joggal tartjuk Péter rossz szellemének, utóbbi a börtönben írt feljegyzésében ezt írta róla:

„Kádárra Donát olyan befolyással volt [az eredetiben áthúzva] birt és legalább annyira tudott rá hatni, mint rám Dr. Bálint István idegorvos az ÁVH-n”.

Zinner Tibor jogtörténész, aki a nyolcvanas években az idős Bálinttal és Péter Gáborral is interjút készített, azt mondta, hogy a két férfi órákat töltött Péter úszómedencéje mellett sétálgatva, ahol az ÁVH vezetője meghallgatta az idegorvosból lett ÁVH-s tanácsait. Ehhez képest érdekes igazán az, hogy amikor Péter után (vagyis velük együtt) Bálintot is letartóztatták, a következő jegyzőkönyv készült el:

„Bálint beleegyezik abba, hogy a házkutatás során talált tárgyak közül megsemmitsítenek: 5 db Bibliát, […] 8 dosszié háborús bűnösökkel foglalkozó anyag […] 7 boritékban háborús bünösökkel foglalkozó anyag […]

1 drb. kortörténet /Eisenberger Benőé/” (Jegyzőkönyv, 1953. december 7.).”

Egy darab kortörténet – Eisenberger Benőé, Benjáminé, azaz Péter Gáboré.

Felmerül a kérdés, hogy miért is kellett megsemmisíteni? Hiszen a készülő per főszereplőjéről beszélünk. Mi lehetett benne?

Ezek a feltevések még izgalmasabbak, ha megemlítjük, hogy Péter Gábor bátyját bolondnak tartották, nővérét pedig elmegyógyintézetbe vitték – jóllehet, utóbbit politikai okokból is. (Ahogyan Péter egyik főembere, Janikovszky Béla szintén Lipótra záratta első feleségét – bővebben cikkemben és a Hamvas Intézet folyóiratába írt tanulmányomban).

Kecskemét, 1945.
Péter Gábor és Rákosi Mátyás az MKP fõtitkára érkezik a Magyar Kommunista Párt (MKP) választási gyûlésére. /
MTI Fotó/MAFIRT

A “FÉLNÓTÁS” EISENBERGER SÁMUEL HAZAHOZATALA

Most hadd térjek át Péter Gábor fivérére, Eisenberger Sámuelre. A fiatalembert is megpróbálták beleszőni Péterék ügyébe, de később elengedték, mert nem tudták igazán felhasználni.

Érdekessé amiatt vált, mert Péter korábban kivitette, majd hazahozatta Amerikából, így kézen fekvő volt, hogy amerikai kémnek nevezzék.

„Arra, hogy Péter Gábor kém, az egyik bizonyíték, hogy hazahozatta Amerikából a bátyját, a >titkos ügynök< Sámuelt, amint azt Vég Béla említette – írta Pünkösti Árpád. – A félnótás Eisenberger Sámuelt betegsége miatt csempésztette haza a PB Rajkkal és Kádárral, mert kellemetlen lett volna, ha az USA-ban kiderül, kinek a testvére. Itthon aztán Sámuel egy szabónál dolgozott a Lövölde tér környékén, s az utcán nem egyszer meztelenre vetkőzött. Testvére után letartóztatták őt is. Mivel voltak tiszta pillanatai, Farkas Mihály úgy vallathatta, mint bárki mást. Sámuel elmondta: Amerikában valami intézetben volt és ott tanították valamire. Ez a kémiskola! Dühöngései pedig azt bizonyítják, hogy rafinált kém”.

PÉTER GÁBOR SZÉKÁCS ISTVÁN PSZICHOANALITIKUSSAL HOZATTA HAZA

Az ÁVH nyomozása szerint személyesen Székács István pszichoanalitikus (1999-es méltatása itt) hozta haza Amerikából Eisenberger Sámuelt, az orvost is 1953-ban vették őrizetbe, természetesen őt is kémkedéssel vádolták. Péter Gábor bátyját január közepén hallgatták ki, az alábbiakban a vizsgálati dossziéjából fogok idézni. (Jegyzőkönyv, 1953. január 13.). Természetesen óvatosan kell kezelni ezt a vallomást, de több részlete (a letartóztatás, az internálás) valószínűleg igaz. A vallomás kezdete „9.50”, a vége: „23 óra”. „Eisenberger Sámuel, születtem 1903-ban, Ujfehértón. Hárman vagyunk testvérek, Péter Gábor /Eisenberger Benő/ öcsém és Eisenberger Kató növérem. […] 1930 végén elmentem dolgozni, mint szabó segéd Klaoben Gézához [Klauber Géza szabó szerepel egy 1912-es címjegyzékben – MG], ott dolgoztam 1 évig. […] 1932-ben dolgoztam Szeszárki nevezetü szabómesternél 10 hónapig. Onnan elmentem Kiss nevezetü szabómesterhez dolgozni, Dohány-ut 2, ahol 6 évig dolgoztam és onnan vándoroltam ki Amerikába.”

„Mikor ment ki Amerikába?” – kérdezte Eisenberger Sámuel vallatója. „1935. április 15-én mentem ki Amerikába.” [Ebből látjuk, hogy az évszámok nem igazán stimmelnek]. „Kinek a segitségével?” „Péter Gábor és Grajner segitségével. Ők szerezték be az összes szükséges dokumentumokat Amerikába való kivándorlásomat. Grajnert azelőtt én nem ismertem, nekem az őcsém Péter Gábor mutatta be 1935 januárjába. […] öcsém Péter Gábor azt mondta, hogy Grajner hazajött Amerikából látogatóba és kint neki kivándorló irodája van, ezért tudja hamar megszerezni az utleveleket. Krajneren keresztül mentem ki 1935 IV. 15-én.” [Jellemző az ÁVH-ra, hogy kétszer G-vel, egyszer K-val írták Grajner nevét.]

AHOGY PÉTER GÁBORT, ŐT IS NŐVÉRÜK FÉRJE TARTOTTA EL

„Kikhez ment?” „Megérkezésemkor növérem és sógorom Lusztig Gyula és Lusztig Gyuláné vártak az állomáson. […] Sógoromnak önálló faesztergályos üzeme volt. […]”. [Sokáig ők is tartották el, ahogy a későbbi Péter Gábort is ők támogatták]. „Hányszor volt letartóztatva?” „Letartóztatva egyszer voltam 1948 október közepén. […]

Branckparkban este 17 h-kor. Azzal vádoltak, hogy egy nőt molesztáltam, bekisértek a legközelebbi őrségre, ott kihallgattak. […] Megmondtam, hogy Magyarországon van egy öcsém, akit Péter Gábornak hivnak.

[Aki ugye 1945-től már a Politikai Rendőrség (majd ÁVÓ, ÁVH) vezetője volt, így igazán érdekesen csengett kint is a neve – MG]. Kihallgatás után elvittek egy másik őrszobára, ahol 2 óra hosszát voltam. […] Onnan elvittek egy nagy kőépületbe, ahol 2 napig tartottak. […] míg ott voltam egy rendőr volt állandóan velem egyszobában, utána elvittek Belevanba. […] Onnan átvittek az internáló táborba, ami Belevánhoz tartozik. Ott voltam 5 hétig, onnan jöttem Magyarországra. Növérem a beleváni börtönbe kétszer volt, az internáló táborban 3-4-szer.

Növérem először vetette fel nekem, amikor a beleváni börtönbe voltam, hogy elmegy az irodába és megbeszéli, vagyis elintézi. Utolsó vasárnap növérem Lusztig Gyuláné este 5 órakor közölte velem, hogy az ügy el van intézve és hétfőn, vagy reggel, vagy este fogok elindulni repülőgépen.

Ott fogok találkozni velük és egy fiatalemberrel. Engem kihivtak az irodából és közölték velem, hogy ott van egy autó és az magát kiviszi a repülőtérre velem egy odautazó fiatalemberrel. Kivitt a repülőtérre, ahol átadott a fiatalembernek, nevét nem tudom. [Ha minden igaz: Székács István] Először láttam utolsó vasárnap a növéremnél. Ott beszéltem vele és közölte, hogy meg fogja szervezni az utleveleket. Másodszor láttam őt a repülőtéren, amikor hazahozott. Növérem annyit közölt még velem, ha pénzre van szükségem, akkor kérjek mindig a fiatalembertől. […] Lizabet repülőtérről indultunk el 4-5 óra között. Milyen utvonalon jöttünk nem emlékszem, azt tudom, hogy háromszor szálltunk le. Az utolsó Prágában volt.

Székács István / Fotó: Psychoanalysis.hu

Prágába felültünk a vonatra és este 6 órakor érkeztünk Váczra, ahol várt az öcsém Péter Gábor és két fiatalember autóval, onnan feljöttünk Budapestre öcsémhez.

[A fiatalembert] Emlékezetem szerint a Brit-szállódánál tettük le én az éjjel az öcsémnél száltam meg. Másnap elvittek Rózsadombra, Török-utca 4-be, ahol 2 hétig laktam, utána elmentem lakni a Wesselényi-utca 88 sz. azóta itt lakom. Lusztigné [azaz a nővére] közölte velem, hogy nekem haza kell menni Magyarországra. Ők is nemsokára haza fognak jönni. 1 ½ évre rá tényleg hazajöttek.”

A SZELLEMILEG KORLÁTOLT TESTVÉRT VÉGÜL KIHAGYTÁK AZ ÜGYBŐL

Eisenbergerrel nem tudtak és nem is akartak mit kezdeni, már novemberben szabadon engedték. A határozatot Liszka László hadnagy írta meg (1953. szeptember 1.): „Eisenberger Sámuel. […] hontalan. […] őrizetbevételéig Orenstein Lajos szabómesternél, mint szabósegéd dolgozott. […] azért vettük őrizetbe, mert alaposan gyanusitható volt azzal, hogy mint az USA. beszervezett ügynöke, feladattal tért vissza Magyarországra. A vizsgálat során beismerte, hogy a New Yorki rendőrség közbotrány okozásért őrizetbe vette, azonban tagadja, hogy beszervezte. Vallotta, hogy a rendőrség Lusztig Gyuláné közbenjárására szabadonengedte és Dr. Székács István Magyarországra hozta. Hazajövetele után Péter Gábor támogatta anyagilag őrizetbevételéig.

Arra vonatkozóan, hogy Eisenberger Sámuel az USA. hirszerző szervek beszervezett ügynöke lett volna, bizonyiték nem áll rendelkezésünkre, ennek ellenkezőjét bizonyitja azonban közvetve az orvosi szakvélemény, /: mely szerint Eisenberger szellemileg korlátolt:/ és Dr. Bálint István, Dr. Székács István Bánkuti Antal őrizetesek vallomása, valamint Levanovszki Sándorné tanuvallomása, mely szerint Eisenberger Sámuel nem beszámitható.”

Utóbbi – Levandovszki Sándorné – Eisenberger házvezetőnője és „vigyázója” volt, a férfivel együtt tartóztatták le. Érdekes, hogy Sámuel esetében szóba sem került az elmegyógyintézet, nem úgy a nővérénél, az említett Lusztig Gyulánénél, azaz Eisenberger Katalinnál („Kató”), akit a Lipótra vitték. Férje pedig meghalt a kihallgatás közben. Megérte beházasodni a Péter-családba.

Major Ákos, a köpönyegforgatás mestere: Horthyék hadbírójából lett Rákosiék ökle

Major Tamásról azt írtam korábbi cikkem címében: Lucifer, vörösben. Mit lehet akkor elmondani testvéréről, Major Ákosról, aki előbb a keleti fronton dolgozott hadbíróként, később a nyilasok alatt is ügyészként vallatott, hogy 1945 januárjában már éppen őket és más, jórészt ártatlan embereket ítéljen el? Major kommunista öccse kapcsolatait felhasználva éppen időben állt át, részt vett amúgy náciellenes atyai jó barátja meghurcolásában, hogy aztán 1956 után már “ügyvédként” segítse a diktatúrát. Göncz Árpádot is ő “védte”, azaz mindent megtett, hogy mindenki súlyos ítéletet kapjon.

Kevesen tudják, hogy Major Tamás színész, színházigazgató ’56 után az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt, és 1957 nyarán a megtorlásról szónokolt. Major osztályharcos megtorlást követelt, kiállva az akasztások mellett. Róla ebben a cikkben írtam, bátyját most mutatnám be. Major Ákos pályafutása talán még érdekesebb öccsénél, a kisnemesi családba született testvérek élete sokáig más irányba tartott, aztán párhuzamosan haladt. Az 1908-ban született jogász 1927-ben lépett katonai szolgálatba, 1933-tól hadbíróként, illetve katonai ügyészként dolgozott, majd 1942 májusától 1943 májusáig a keleti fronton szolgált.

Ebben a minőségében Ilovszkoje falu mellett személyesen vizsgálta meg a kormányzó-helyettes Horthy István lezuhant repülőgépét.

Életének erről az igen fontos mozzanatáról keveset tud(ott) a nagyközönség, az Arcanum.hu (nyilván nem teljes) folyóirat-adatbázisa szerint összesen két cikkben foglalkoztak ezzel (!) 1945 és napjaink között. Ez ahhoz képest megdöbbentő, hogy a kormányzó fiának repülőgép-balesete még mindig számos vitára ad okot, sokan a nácik kezét sejtik a háttérben.

„A repülődandár tábori bírája voltam akkor – beszélt erről az akkor már ügyvédként dolgozó Major Ákos 1974-ben a Magyarországnak. – 1942. augusztus 20-án Ilovszkojéban voltunk, amikor értesítést kaptam, hogy a közeli erdőben lezuhant egy repülőgép. A dandár parancsnoka egy orvossal, egy mérnökkel és velem azonnal a helyszínre rohant.

Félig a földbe fúródva találtuk meg a gépet, a földből kiálló rész elégett, megszenesedett a benne talált holttestmaradvány is, feje és végtagjai hiányoztak.

Megdöbbenve állapítottuk meg, hogy Horthy István zuhant le, csaknem a szemünk előtt. Aznap (egyébként éppen névnapján) kellett volna a kormányzóhelyettesnek bevonulnia új szolgálati helyére, a 2. hadsereg parancsnokságára. Búcsúzásnak szánta az augusztus huszadikai repülést, még egyszer felszállt a >Héjá<-val, a második világháború időszakának legsilányabb építésű, olasz szabadalmú gépével.

Vizsgálják a roncsot / Fotó forrása: IHO.hu

Bár a kormányzó népszerű, angolbarát és náciellenes fiának halálának okát azóta is sokan vitatják, Major egyértelműen a baleset mellett érvelt.

A hadbírót 1943 júliusában hívták vissza Budapestre, a Honvédtörvényszékhez került, ahol egy évig dolgozott – politikai elítéltekkel és statáriális ítéletekre váró katonaszökevényekkel volt tele az épület börtöne. Major később részt vett egy nyilas összeesküvés leleplezésében, amiért – állítása szerint – a németek bevonulásuk után letartóztatták.

Később többször elmondhatta (eredet)történetét, a Tükör 1971-ben hosszú cikksorozatot közölt vele, a jogászról csak azt írták: „ma közismert ügyvéd Budapesten”.

A CSODÁLATOS MEGMENEKÜLÉS NÁLA IS FELBUKKANT

Nem meglepő, hogy az ő visszaemlékezésében is előbukkan a szerencse – amely az agitpropos Vitray Tamást saját visszaemlékezése szerint annyiszor kisegítette. A Magyarországban megjelent cikkben (az is egyedül az ő elmondásán alapul) ez jelent meg: „Gyorsan peregtek akkor az események, nem volt sok idő a gondolkodásra. Major Ákos hadbírószázados a >Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség< székházában kereste az összeesküvőket – s nem tudta, hogy a honvédség legmagasabb parancsnokságába is beférkőztek a nyilasok, s jó előre értesítették a készülő akcióról >testvéreiket<.

Huszonnégy órával később pedig ugyanazok a nyilas tisztek jelentek meg Major Ákos hivatalában – fekete SS-uniformisban. Fordult a kocka, a hadbírót 1944. október 16-án letartóztatták, átadták a Gestapónak. Szerencséje volt, visszakerült a menekülő magyar alakulatokhoz, egy régi bajtársának >Nyílt parancsával< a gyűrű bezárulása előtt néhány órával visszaért Budapestre.”

Tehát – a szerinte végig a nyilasok ellen tevékenykedő, saját elmondása szerint a Gestapo előtt is ismert „náciellenes” hadbírót elfogták a németek, de valahogy elengedték. Szép történet, de az általam olvasott történészi munkák másra utalnak. Mind egyetértenek abban, hogy Major Ákos a nyilasok alatt is ügyészként dolgozott (amíg öccse, Major Tamás illegális kommunistaként bujkált). Valódi szerepére jó példa a világhírű közgazdász, Bárdos-Féltoronyi Miklós édesapjának, Bárdos-Féltoronyi Zoltán gyárigazgatónak esete, amire fia így emlékezett:

„(1944 nyarán, az SS panaszára), megjelent a rendőrség és (apámat) bekísérték: a Fő utcába vagy az Andrássy útra. Nem tudom. Vallatója nem más, mint Major Ákos (a híres színész, Major Tamás fivére). Nem kapott enni, de különben nem bántották. Horthy közbenjárására, pár nap múlva kiengedték.

Ugyanez a Major Ákos foglalkozott vele az Andrássy út 60-ban 1945-ben, amikor háborús bűnösséget próbáltak hál istennek hiába rábizonyítani”

– ennyit röviden a metamorfózisról.

Major Ákos 1944 végén köpönyeget váltott. Még időben. A Magyarországban természetesen sokkal szebben írtak erről az átalakulásról: „Dr. Major Ákos azonban – testvére, a közismert színész: Tamás révén – lassan utat talált a baloldali mozgalmakhoz, bár nem vitt jelentős szerepet. Mindez azonban elegendő volt ahhoz, hogy amikor 1945 januárjában jelentkezett a Tisza Kálmán téri kommunista pártközpontban, Vas Zoltántól megbízást kapott a Budapesti Népbíróság megszervezésére.”

Lassan utat talált, bár nem vitt jelentős szerepet – már a kifejezésekből nyilvánvaló, hogy szinte biztosan nem vitt semmilyen szerepet sem, egyszerűen átállt, amikor a nácikkal (akkor még párhuzamosan) a szovjetek is megszállták már az országot. Átállt?

A színpad közepére perdült – öccséhez hasonlóan ő is szerette a reflektorfényt. Az MTI fotótárából letölthetők azok a fényképek, amelyek azokon az első, nyilvános akasztásokon készültek, ahol Major – minden elvet és szabályt felrúgva – személyesen is részt vett.

Major Ákos (j), a Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) elnöke áll az Oktogonon, a 401-es számú zsidó munkaszázad különösen kegyetlen hóhérai, Rotyis Péter és Szívós Sándor nyilvános kivégzésénél / Fotó: MTI

„1945 januárjában már felállt a Budapesti Népbíróság, élén a politikai szélkakas Major Ákos hajdani hadbíróval. (Major nevéhez fűződik az Oktogonon végrehajtott nyilvános akasztás, amelynek során — a hatalommegosztás és a bírói függetlenség elvét semmibe véve – Rotyis Péter és Szívós Sándor [két hírhedt keretlegény – MG] kivégzésében [1945. február 3.] személyesen és tevőlegesen is részt vett.)” – írta Balogh Margit: Hadifoglyok, internáltak, kitelepítettek. Mindszenty József bíboros-érsek és az emberi jogok védelme című tanulmányában.

RÁKOSI MÁTYÁS SZEMÉLYESEN DORGÁLTA MEG

Major Ákosnak a hírhedt nyilasok elítélésénél könnyű dolga volt, de a Bárdossy László-perre már kevéssé lehetett büszke. Bárdossy kétségtelenül bűnös volt, de – és ebben ismét minden munka megegyezik – Major egyszerűen kevés volt a feladathoz. „Máig nincs rá magyarázat, hogy a háborús bűnösök perét miért is nem az eredeti menetrend szerint Szálasival kezdték, akinek uralma az első perctől kezdve törvénytelen volt. – írta erről Varga László „Forradalmi törvényesség” című tanulmányában. – A Bárdossy-perre a vád nem készült fel, s a népbíróság előtt Bárdossy László bűnössége nem nyert bizonyítást. A perdöntő bizonyítékokat az oroszok lefoglalták, s nem bocsátották sem az ügyészség, sem a bíróság rendelkezésére. Ezek hiányában a koronatanúk – bárczyházy Bárczy István, Bölöni József stb. – szinte megszégyenültek. […]

A vádlott – akit mellesleg halálra ítéltek s kivégeztek – mind műveltségében, mind nyelvtudásában, helyenként jogi ismereteivel messze felülmúlta bíráit.”

Ezt mások is így látták. Zinner Tibor jogtörténész, aki a téma legkiválóbb szakértője, korábban így fogalmazott: „Major Ákos tárgyalásvezetése nem volt megfelelő számukra – ahogy a pesti száj mondta:

>Major jól védekezett Bárdossyval szemben<” .

A „[…] háborús bűnösök közül Bárdossy szerepe és felelőssége osztotta meg leginkább a magyar közvéleményt – írta Sükösd Mihály: Bárdossy: mártír vagy háborús bűnös című tanulmányában. – […] a per gyors és kapkodó előkészítése során az illetékesek alábecsülték a vádlott intellektuális és szónoki képességeit, valamint Trianon állandó emlegetését a tárgyalóteremben. Akadtak fontos és zavaró mellékkörülmények is.

A bíróság elnöke, Major Ákos nem rendelkezett a Bárdossyéhez mérhető jogi ismeretekkel. Továbbá feszélyezte a szerep, hogy rövid hónapokkal előbb még Horthy hadseregének hadbíró századosa volt, most pedig sokak szemében >kommunista báb<. Az egyébként értelmes Major Ákost olyannyira zavarták a körülmények, hogy a tárgyalás harmadik napján elveszítette a fejét.

Amikor Bárdossy valamilyen összefüggésben sértőn említette meg Bajcsy-Zsilinszky Endre nevét, az elnök a vádlottba fojtotta a szót, megbilincseltette, és kivezettette a teremből. Ezért a csúfságért a magyar népbíróság független elnökét mind a budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol ezredese, mind Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes megdorgálta.”

Bárdossy László volt miniszterelnök (j) vallomást tesz a Népbíróság dr. Major Ákos (b4) vezette tanácsa elõtt /Fotó: MTI

Bár Bárdossy elítélésének jogosságát és bűnösségét néhányan még máig is vitatják, ezt a pert a történészek nagy része nem tekinti koncepciós pernek. Annál inkább annak tűnik a következő eset.

ATYAI JÓ BARÁTJA ELÍTÉLÉSÉBEN IS RÉSZT VETT

Major Ákos igazán dicstelen szerepét Babos József hadbíró ezredes ügyében játszotta, aki „atyai jó barátja” volt. Babos Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kiss János barátja volt, aki részt vett az ellenállási mozgalomban.

Ismert volt náci-ellenességéről, de ennél is fontosabb, hogy ő volt az, aki „a magyar történelemben egyedülálló módon szabott ki az újvidéki vérengzés miatt egy hadra kelt sereg tisztjeire súlyos börtönbüntetéseket”. Ehhez azért kellett bátorság – ennek ellenére letartóztatták – Jány Gusztáv ügyében kívánták felhasználni. A továbbiakban ismét Varga László „Forradalmi törvényesség” című tanulmányából idézek.

„[…] április 3-án valóban jelentkezett Major Ákos volt hadbíró százados tanúságtételre. A Budapesti Népbíróság elnöke tanúvallomásában nem, csak évtizedekkel később megjelent memoárjában jelezte, hogy Babosban eredetileg atyai jó barátját tisztelte, aki őt egykor a hadbírói pályára terelte.

A népügyész kollégának, egészen pontosan Molnár Sándor népügyészségi elnöknek viszont ezt vallotta: >nevezett… közvetve elősegítette, hogy ezek – mármint a hazaáruló Szálasi-kormányzat – végül is hatalomra juthattak, mert a vezérkari főnök bíróságának döntő szerepe volt abban, hogy Magyarország a háborúba mind fokozottabb mértékben belesodródott, s minthogy Babos ezredes ennek a bíróságnak a megalapítója és vezetője volt, ennél fogva vezetőállásban kifejtett tevékenységével ezt a szerencsétlen eredményt a maga részéről elősegítette<.”

Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg egykori parancsnoka a népbíróság elõtt /Fotó: MTI

Íme a tanítvány, a kommunistákhoz átállt Major vallomása. Arra, hogy mennyire reménytelenül, szánalmas kísérletekkel próbálták Babost megfogni, a következő eset a legjellemzőbb példa: „Babos József meghurcoltatásában a jelek szerint sem Rákosi, de még Péter Gábor sem kívánt részt vállalni. Április 17-én, most már Debrecenben, előkerült azonban egy újabb feljelentés, ekkor Babost már őrizetbe vették. >Hosszú időn keresztül nem tudtam, hogy miért tartóztattak le, míglen az ügyész úr röviden kihallgatott, és közölte velem, hogy ellenem egy ismeretlen nevű nő tett feljelentést amiatt, hogy Ukrajnában, egy fogolytáborban sok halálos ítéletet hoztam, továbbá az ottani foglyokat szadisztikus módon kínoztattam, megverettem és általában bántalmaztattam.< 

Ez még nem hangzott ijesztően, hiszen Babos sohasem járt Ukrajnában.”

„Ez egy komoly névtelen feljelentés volt… géppel írva” – talán nem csak nekem ugrik be A tanú egyik kulcsjelenete. Nevetni nincs okunk, látjuk, hogy Babost úgy vádolták az ukrajnai szadizmussal, hogy valójában sohasem járt ott, ellentétben a keleti fronton dolgozó Majorral.

BABOS EMIGRÁLT, FELESÉGE BELEHALTA  MEGPRÓBÁLTATÁSOKBA

„Babos ügyében csak 1946 januárjában született meg a vádirat. A fogház főorvosa néhány nappal később megvizsgálta Babost, lehet-e a tárgyalás kitűzéséig kényszermunkára rendelni. Babos ekkorra már 39 kilogrammot fogyott. […] A tanácsvezető bíró december 20-ára tűzte ki a tárgyalást. Közben azonban Rajk László belügyminiszter Babos >súlyos betegségére való tekintettel internálását négy hónapra felfüggesztette<, s így mégis szabadlábra helyezték. Ez volt az oka annak, hogy 1947. október 4-én a >szökésben lévő< s valóban nem idézhető Babos József hadbíró ezredes korábbi vallomása került be Jány Gusztáv tárgyalási jegyzőkönyvébe.

A Budapesti Népbíróság 1948. december 13-án – távollétében – 15 évet szabott ki rá, az állambiztonság még a hatvanas évek elején is kereste Kecskeméten élő családjánál. Gosztonyi Péter szerint Dél-Amerikába menekült. Babos József felesége már 1946-ban belehalt a megpróbáltatásokba, anyósa >eszét vesztette<, legkisebb gyermeke ekkor ötéves volt.”

ZSIDÓKAT MENTETT, NYILASKÉNT VÉGEZTÉK KI

Lezárásként ismét Varga László írásából idéznék egy következő részletet, hogy láthassuk, kik ellen (is) vetették be a Népbíróságot. „Babost még akár >szerencsésnek< is nevezhetjük Barát(h) István András főhadnagyhoz képest. Ô is aktívan részt vett az ellenállásban, de miután a Kálló esperes-féle mentési, ellenállási akciókban tette ezt, nem számított túlzott érdemnek. [Ományi Kálló Ferenc római katolikus pap, tábori lelkész számtalan magyar zsidót megmentett. 1944 októberében végezték ki a nyilasok – MG].

Hiába rendelkezett hivatalos orosz igazolással arról, hogy a szovjet hadsereggel harcolt a németek ellen, hiába prezentálta a Vöröskereszt, a megmentett zsidók – nem a tárgyalásra datált – köszönő leveleit, hiába helyezte 1948. május 26-án a NOT a Budapesti Népbíróság Tutsek-tanácsának 1947. december 11-én meghozott – jogilag megdöbbentően megalapozatlan – halálos ítéletét hatályon kívül, novemberben részben pusztán névazonosság alapján a népbíróság újra elítélte, most életfogytiglani kényszermunkára.

Ezt a NOT (s a teljesség kedvéért tegyük hozzá: a Pálosi-tanács) halálbüntetésre súlyosbította. A kegyelmi kérvényt maga Bibó István fogalmazta. A Budapesti Népbíróság 1949. május 20-án hirdette ki a NOT ítéletét, valamint azt is, hogy a köztársasági elnök „>hozzájárult ahhoz, hogy az elítélttel szemben a törvény és az igazságszolgáltatás rendes lefolyása akadálytalanul bekövetkezhessék<. Azt már nem tette hozzá, de tény, a Pálosi-tanács Baráthot kegyelemre terjesztette fel. Az ítéletet másnap reggel 7 óra 7 perckor Bogár László állami ítéletvégrehajtó végrehajtotta.”

Barát (itt: Baráth) tragédiájáról 1994-ben Kenedi János írt a Kritikában, leközölve Bibó István 1949-es kegyelmi kérvényét. „Fölakasztottak egy embert, mert a nevét összecserélték egy másikéval. Az emberről, aki 1944-ben nyilas pártigazolvánnyal részt vett az antifasiszta ellenállásban, Örkény írhatott volna abszurd drámát – utólag. Ám az abszurd ítélettel egyidejűleg Bibó írt – műfaját tekintve – kegyelmi kérvényt az igazságügy-miniszternek, Ries Istvánnak” – írta Kenedi. Ha már Ries: a minisztert később az ÁVH-n verték agyon, egyik kihallgatója az a Bauer Miklós volt. Major Ákosból később az ötvenhatosok ügyvédje lett, ő lett azon jogászok egyike, aki védőként a vérbíróságokat segítette…

Folytatom.

Szálasi Ferenc Péter Gábornak: Kérem, én esztéta vagyok! – A Major testvérek felemelkedése

Mindenre felkészültek a Major testvérek 1944 októberére. Az illegális kommunista Major Tamást öccse, a szélsőjobboldalhoz sorolt KABSZ katonája, Major Gábor bújtatta; volt, hogy a papíron antibolsevista testvérnél bátyja elvtársa, Kádár János is megszállt. A legelképesztőbb, hogy a KABSZ Horthy-ellenes puccsát végül a harmadik fivér, a hadbíró Ákos buktatta le. A szovjet megszállás alatt mindhárom Major megtalálta a számítását. Igaz, Gábor csak egy darabig.

„Hetek óta egyre fokozódó izgalommal várta a főváros népe, Szálasi Ferencet és tíz társát, akiket, mint a háború főbűnöseit kikérte az amerikai megszálló [ők megszálltak, nem felszabadítottak! – MG] hatóságoktól a magyar kormány, Budapestre hozzák – írta a Magyar Nemzetben 1945. október 4-én Kelemen István. –

Szálasi sötétszürke felöltőt visel, fekete >Eden< puhakalapot és – csak nem akar ez célzás lenni a múltra!! – zöld sálat. Imrédyn éppen olyan sötétzöld háromnegyedes vadászkabát van, mint annakidején, amikor csodaszarvasra vadászott…”

– fogalmazott gúnyosan az újságíró. Szálasiékat Péter Gábor vezérőrnagy vette át az amerikaiktól – Major Ákos népbíró kíséretében.

„NE TESSÉK VELEM POLITIZÁLNI”

Zinner Tibor jogtörténész már a nyolcvanas években találkozott Majorral, az akkor már nyugdíjas jogász épp emlékiratán dolgozott, amit végül Zinner szerkesztett kiadható könyvvé, és előszót is írt hozzá. Major visszaemlékezésében a következő anekdotával idézte fel élete egyik csúcsjelenetét. A két beszélgetőpartner Péter Gábor és Szálasi Ferenc, Major csak fülelt:

„>Mondja, Szálasi, látta a repülőgépről Budapest romjait, a felrobbantott hidakat, a várat, a maga művét? Mit válaszol erre?< Szálasi vállat vont, és annyit felelt: >Ne tessék velem politizálni, én esztéta vagyok.< Péter Gábor megcsóválta a fejét és megjegyezte: >Akkor hát belátja, hogy nem politikus. Miért nem ehhez tartotta magát az elmúlt tíz év alatt?<”

Szálasi Ferenc egykori miniszterelnök, a nyilasok vezetője nézi a főváros romjait népbírósági büntetőpere előtt a Halászbástyáról

MAJOR TESTVÉREK: A KABSZ-TÓL A SZÉLSŐBALOLDALIG

Major Ákos emlékirata – bár nyilvánvalóan fenntartásokkal kell kezelni – kifejezetten érdekes forrásanyag, és sokat elárul a hadbíróból lett népbíró, majd ügyvéd jelleméről, vagyis jellemtelenségéről.

Megismerhetjük a három Major testvért, a leghíresebbé vált kommunista Tamást, a köpönyegforgató Ákost, és a bátyja szerint szélsőjobboldali Gábort. Történetük jellemző mozgalmas, őrült huszadik századunkra.

Amikor Major Ákost népbíróként csupán negyvenegy évesen (!) nyugdíjazták, az iratra ezt írták: „Dr. Major Ákos […] 41 éves, két kiskorú gyermeke van. […] Jó képességű, erősen képezi magát. Sokat fogalkozik marxista irodalommal.

Volt hadbíró. Sasrendes. Kiszolgál bennünket. […]”.

Kiszolgál bennünket. Major Tamás dicstelen szerepéről a megtorlásban korábbi cikkemben írtam, most nézzük meg a harmadik testvért, a „lovastüzér zászlós” Gábort. „Hazaérkezésem után megtudtam anyánktól, hogy Tamás illegalitásba ment, kivonta magát a behívási parancs alól – emlékezett rá Major Ákos a könyvében. –

Gábor öcsém neje és feleségem a gyerekekkel biztonságosabb vidéki szállásra utazott, én pedig Újpestről Gábor budai lakásába költöztem, ami objektíve és emberileg is összehozta a három különböző politikai véleményű Major fivért.”

Ez tényleg így volt. Mintha Majorék biztosra mentek volna.

Major Ákos kalapban / Fotó: MTI

AZ ANTIBOLSEVISTA GÁBOR BÚJTATTA KÁDÁR JÁNOST

„Gábor öcsénk a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség halálfejes jelvényét hordta, hadosztálya Urivnál pusztult el – írta róla Major Ákos. –

Ennek ellenére az illegalitásban élő, kommunista Tamás minden akadály nélkül nála tölthetett egy-egy éjszakát, sőt Gábor azt is megengedte, hogy elvigye hozzá bujkáló elvtársait. […] Egy este pedig a Margit körútról jövet három idegent találtam Tamással együtt Gábornál, akik közül az egyik a párt akkori titkára, két évtized múltán a minisztertanács elnöke volt.

Így jött össze Gábor lakásán a szélső bal, a szélső jobb és a centrista három Major fiú a legtestvéribb egyetértésben. […]”. A vendégek egyike ezek szerint Kádár János volt, aki a Magyar Kommunista Párt titkára volt akkor (1945 januárjában Gerő Ernő vette át tőle ezt a tisztséget), 1961 és 1966 között meg már a minisztertanács elnöke.

Kádár János, a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottságának titkára szegedi munkások között 1945-ben / Fotó: MTI

Szürreális társaság – Kádár és a három teljesen különböző politikai oldalon lévő Major testvér.

Külön pikantériát ad az ügynek, hogy Major Ákos később a kommunisták között azzal (is) fogadtatta el magát (természetesen már öccse személye, illetve mindenre felhasználható jelleme is elég volt ehhez), hogy segítette leleplezni a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ) összeesküvését. Igen, annak a társaságnak, amelynek harmadik testvérük, Major Gábor a tagja volt…

A KABSZ akciója csupán néhány nappal sokkal előzte meg Szálasiék puccsát, a Horthyhoz hű katonatiszti gárda 1944. október 6-ról 7-re virradóra a szövetség hatalomátvételi kísérletét még meghiúsította.

MAJOR TAMÁS MASZKBAN, KI BUKTATOTT LE KIT?

Major Ákos máshol így emlékezett erre az időszakra: „Először hazatértem Gábor öcsém lakásába, onnan mentem a randevúra. Nem kellett várnom. Tamás szembejött, megállított, egy papírról valami cím után érdeklődött.

Maszkot viselt, ezzel a bajusza nagyobb volt az illegalitásban növesztettnél, széles keretű pápaszem és kalap volt rajta, ami elfedte kezdődő kopaszságát.

Pár másodpercnyi figyelés után nagy gesztusokkal mutogattam, hogy merre kell a kért cím felé menni, majd elindultunk egymás mellett, mintha elkísérném az idegent.

Kijelentette, hogy a párt azt kívánja, folytassam tovább a nyomozást, zavarjam meg a nyilas terveket.”

Az, hogy ebben mi volt a harmadik testvér, a KABSZ halálfejes jelvényét hordó Gábornak a szerepe, nem tudjuk. Lehet, hogy segített a bátyjának elgáncsolni a mozgalmat, lehet, hogy csak akaratlanul tette.

A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ) plakátja / Fotó: MTI

AMIKOR A HALÁLFEJES JELVÉNY ÉS A SASREND SZALAG “ELTŰNIK”

A legfontosabb, hogy Majorék mindenre felkészültek, következzen bármilyen forgatókönyv. A fivérek nem sokat vártak az átvedléssel, miután a KABSZ terve megbukott, Gábor visszaváltozott bányásszá.

„Gábor öcsém letette kabátjáról a halálfejes jelvényt, s helyébe az ősi bányászemblémát tűzte ki, a keresztbe fektetett kalapácsokat. Péntek volt, október 13-a” – írta az egyszerű mozdulatról Major Ákos. Két nappal később, a nyilas puccs alatt ő is átvedlett: „A kormányzó nyilatkozatát másnap, vasárnap délelőtt a Margit körúton hallgattam végig, s hallatára levettem a zubbonyomról a Sasrend szalagját.”

Ilyen egyszerűen történt. 1944 decemberében megkezdődött Budapest ostroma, Major Tamás azonnal a magasba emelkedett a kommunisták között, de mindkét fivérének jó sora lett.

Major Tamás megkapta a Nemzeti Színházat, ahol szépen végrehajtotta a saját kis megtorlását és listázását (még mielőtt felrobbantották volna az épületet), Ákos már 1945 januárjától (!) nyilasokat és nyilasnak bélyegzett embereket ítélt el, de Gábornak is jó sora lett. Az egykori halálfejes jelvénnyel masírozó katonából az Anyag- és Árhivatal osztályvezetője (!) lett, majd – saját kutatásom szerint – bányahatósági tanácsos. Ákos a bíróságon, Tamás a színházban, Gábor a bányában lelte meg a helyét a kialakuló diktatúrában.

A BEILLESZKEDÉSTŐL AZ EMIGRÁCIÓIG: MAJOR GÁBOR TÖRTÉNETE

Talán itt az ideje bemutatni a legismeretlenebb fivért.

Zinner Tibor személyes közlése szerint az 1912-ben született mérnök később Kanadába emigrált, és ott is halt meg. Major Tamás egyáltalán nem beszélt róla, de Major Ákos sem sokat.

Zinner nekem azt mondta, hogy Major Ákos sosem mondott semmit sem bővebben öccse KABSZ-os szerepéről, illetve arról sem, hogyan érintette ez. Talán nem véletlen, hogy hármójuk közül egyedül Gábor használta még a negyvenes évek végén is a teljes családi nevét. Az 1940-es Honvédségi Közlönymár a tüzérség „karpaszományos címzetes tűzmesterei” között említette, és egy másik lapból megtudjuk, hogy mérnökként a szászvári bányában dolgozott. A Tolnamegyei Újság 1941 tavaszán ebben a minőségben hivatkozott rá a Szászváron történt sújtólégrobbanás kapcsán, és a Gyógyszerészi Közlönyszerint ugyanebben az évben jegyezte el későbbi feleségét. „[S.] Hedvig nem okleveles gyógyszerész, a nemrégiben elhunyt kiváló gyógyszerész, a lapunk hasábjairól jól ismert nevű [S.] Jenő szászvári kartársunk leánya és Dr. Maróthy Major Gábor bányamérnök (Budapest) jegyesek.”

Látjuk, hogy a KABSZ-os katonának tökéletesen sikerült átmentenie magát. A Budapesti Telefonkönyv 1946-ban már mint „Major-Maróthy Gábor dr. okl. bányamérnök, bányahatósági tanácsos”-ként hivatkozott rá, és ebben a minőségében idézte meg a következő cikk is 1947-ben:

„A Tárcaközi Szénbizottság utasítja a Magyar Államvasutakat, hogy szénszállítmányok jogosulatlan igénybevételétől tartózkodjék. Dr. Major Maróthy Gábor s. k. bányahatósági tanácsos”.

Utasít – hol volt már a halálfejes jelvény? Major-Maróthy Gábor egy évvel később (1948-ban) megkapta a Magyar Munka Érdemérmet, hiszen a „népi demokrácia útján a szocializmus télé haladó országunk megbecsüli, erkölcsi és anyagi jutalomban részesíti azokat a dolgozókat, akik munkájukkal az élen járnak, akik példát mutatnak eredményeikkel mindenkinek. A Magyar Munka Érdemrend és Érdemérem első kitüntetettjei valamennyien kemény munkával érdemelték ki a megbecsülést. Külön örömmel tölt el bennünket az, hogy közülük igen nagy számban vannak műszaki értelmiségiek, bizonyítva, hogy a 5 éves terv megvalósítása, a mezőgazdaság, az ipar, a közlekedés fejlesztése terén kartársaink közül számosán kimagasló eredményt értek el”.

Bányászok tüntetnek Salgóbányán, ahol a “széncsata” mozgalom keretében bányászgyűlést tartott a Magyar Kommunista Párt / Fotó: MTI

BEKERÜLT Ő IS A SZABOTÁZSPEREKBE – EZÉRT EMIGRÁLHATOTT

Aztán később valami történhetett. Azt Zinner Tibor sem tudta megmondani, hogy a bányamérnök mikor emigrált Kanadába, de alapos oka lehetett a menekülésre.

Éppen ekkoriban (negyvenes évek vége, ötvenes évek eleje) kezdődtek azok a koncepciós bányászperek, amelyekben számtalan embert elítéltek.

„Az 1950. és 1954. közötti időszak több olyan pert hozott magával, melyekben bányamérnökök, műszaki vezetők, geológus szakemberek kerültek a vádlottak padjára. Az 1950-ben meginduló ún. bányászperek – függetlenül a vizsgálati anyagokban felmerült események időpontjától, amelyek a II. világháborúig, de néhány esetben akár még a Tanácsköztársaság idejére is visszanyúlhattak – alapjául szolgáló vádak elsősorban a termelés, a bányaipar huzamosabb ideig tartó stagnálására, illetve visszaesésére vezethetőek vissza – írta a téma szakértője, Cserényi-Zsitnyányi Ildikó Kibányászott “lignitbűnök” című tanulmányában. –

Megindult a >felelősök<, vagy inkább bűnbakok felkutatása, akiket – korabeli gyakorlatnak megfelelően – a >politikailag megbízhatatlan< szakemberekben, jelen esetben a II. világháború előtti szénbányászatban és az azt követő újjáépítésben kulcsszerepet játszó bányamérnökökben, geológusokban vélték felfedezni”.

Ez a leírás tökéletesen ráillett a legfiatalabb Major testvérre is, aki egyébként szerepel abban a dossziéban, amely a legjelentősebb ügyet tárgyalja. További sorsáról egyelőre nem tudunk többet – az mindenesetre biztos, hogy ekkoriban a három testvér útja különvált. Major Tamás és Ákos egyre feljebb emelkedett, míg Gábor „kihullott” a történelemből. Major Ákos kései törtenetével folytatom.

Fotók: MTI

Egyszerre lett Péter Gábor és Göncz Árpád ügyvédje, de jó pénzért bejelentkezett vérbírónak is

MEZŐ GÁBOR

Major Ákos talán öccsénél, Major Tamásnál is jellemtelenebb, aljasabb gazember volt. Utóbbi mindig kommunista maradt, részt vett a tisztogatásban, a B-listázás egyik élharcosa volt, de mégis következetesen egy úton haladt. Ákos bátyja hadbíróból népbíró lett, majd miután nyugdíjazták, és egy bírótársa öngyilkos lett, egy másik pedig álmában kapott infarktust, ő vígan továbbdolgozott. ’56 után Péter Gábor és Farkas Mihály ügyvédje lett, de vérbírónak is bejelentkezett Domokosnál, feltéve, ha megkapja azt a díjazást, amit az ÁVH-sok és a forradalmárok védelmével keresett. Utóbbiak családjától a visszaemlékezések szerint mindent kisajtolt, és a diktatúra embereként természetesen nem sokat tett értük.

„A Nemzeti Színház igazgatója, MAJOR TAMÁS kijelentette: […] Az 1956-os nyár egyik legfőbb tanulsága hogy nekünk, kommunistáknak a párt ügyeit csak a párton belül szabad vitatni, s nem szabad azokat az utcára vinni. Vannak értelmiségiek akik komolyan hibáztak és most úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna.

Az ellenforradalom akciói következtében a >virágozzék minden virág<-ból az lett, hogy nőjön minden gyom. Ezt a helyzetet fel fogjuk számolni.”

– írta a Népszabadság 1957. június 11-én a középső Major testvérre hivatkozva. A forradalmárokkal való leszámolás tetőfokán járunk, amelyből Tamás bátyja, Major Ákos is kivette a részét.

Major Tamás 1966-ban / Fotó: Fortepan.hu

ítéletekkel meg lehet ezeket a dolgokat úszni. A szüleimet állandóan azzal szA hadbíróból lett népbíró ekkoriban már ügyvédként dolgozott, de a megtorlás kulcsfigurája, Domokos József (a Legfelsőbb Bíróság elnöke) visszaemlékezése szerint (amire Zinner Tibor hívta fel a figyelmemet) Major ’56 után bejelentkezett vérbírónak is.

Domokos szerint Major gyakorlatilag azt a pénzt szerette volna megkapni, amit ügyvédként keresett, akkor simán beállt volna halálos ítéleteket osztani. Erre végül nem került sor, hiszen volt elég jelentkező, így Major Ákos ügyvéd maradt.

Sokat elárul ez a felajánlkozás antihősünk már eddig is nyilvánvaló jellemtelenségéről, mint ahogyan az is, hogy egyszerre elvállalta forradalmárok és az ÁVH-s vezetők védelmét is. Előbbieket aligha teljes erőbedobással, a rossz nyelvek szerint róla mintázták A tanú ügyvédjét, aki halálbüntetést kért szerencsétlen Pelikánra.

Lugossy István filmrendező, akit a forradalom és szabadságharc leverése után elsős gimnazistaként (!) kapott három évet röplapozásért és hasonló „felháborító” bűncselekményekért, így emlékezett Major Ákosra: „Például az öcsém ügyvédje a Major Ákos volt, akiről tudnivaló, hogy a második világháború idején, a keleti fronton mint hadbíró tevékenykedett. El lehet képzelni, hogy miket művelhetett. Majd 1945 után népbíró lett, ahol eszméletlen mennyiségű halálos ítéletet hozott.

Ő élvezte azt, hogy halálos ítéletet hozhatott. Egy szadista volt, egy teljesen aberrált, diktatórikus alak, aki például a szüleimet jól megpumpolta, és azzal hitegette, hogy egészen enyhe ítéletekkel meg lehet ezeket a dolgokat úszni. A szüleimet állandóan azzal szA hadbíróból lett népbíró ekkoriban már ügyvédként dolgozott, de a megtorlás kulcsfigurája, Domokos József (a Legfelsőbb Bíróság elnöke) visszaemlékezése szerint (amire Zinner Tibor hívta fel a figyelmemet) Major ’56 után bejelentkezett vérbírónak is.

órakoztatta, hogy szabad idejében mindig eljárt akasztásokra, és hogy ő ezt mennyire élvezte, hogy a hóhér milyen ügyesen dolgozott.órakoztatta, hogy szabad idejében mindig eljárt akasztásokra, és hogy ő ezt mennyire élvezte, hogy a hóhér milyen ügyesen dolgozott.

Mint később megtudtam, ez nem a Major Ákos magánpassziója volt, hanem a kommunista apparátusban ez egy program volt annak idején, hogy X, Y, Z elvtársak szabad idejükben eljárnak akasztásokra. Egy nagyon jó szórakozás.”

GÖNCZ ÁRPÁDOT IS MAJOR ÁKOS “VÉDTE”

A legérdekesebb, hogy Göncz Árpád visszaemlékezése szerint őt is Major védte (!), bár Zinner Tibor ezt nem tudta megerősíteni, én nem gondolnám, hogy ezt bárki csak úgy kitalálná. Sok értelme nem lenne:

„Nagyon számítottam az ügyvédemre, de Major Ákos rögtön az első ügyvédi beszélőn támadni kezdett. Elmondott mindennek, egyfolytában hajtogatta, hogy a történelem szemétdombjára kerülünk. Az első negyedórában teljesen paff voltam, mondtam, ezt talán bízzuk a történelemre. Ezt mondta Szálasi is, felelte Major. Mire életem legnagyobb hülyeségét kérdeztem tőle: Ön védte Szálasit is? Elvörösödött, és azt mondta, én ítéltem halálra, kérem. ”

A történelem szemétdombjára kerülnek… Innen már tényleg nem nehéz odaképzelnünk A tanú “jogászának” alakját. „Pelikán: Mit mondott még az ügyvéd? / Pelikán lánya: Azt mondta, hogy majd ne tessék csodálkozni, ha ő a tárgyaláson igen súlyos büntetést kér. / Pelikán József: Kicsoda? A védőügyvéd? / Pelikán lánya: Igen, mert ha apuka kulák volna, azokból most sok van, de mert apuka párttag, ő meg párton kívüli, hát szóval szocialista jog, meg minden.” 

Gondolom senki sem lepődik meg azon, ha leírom, hogy Péter Gábort Major lelkesebben védte, a nyilvánvalóan enyhe ítéletet is túlzónak tartotta.

Major Ákos még népbíróként (szemüvegben a bal szélen) Bárdossy László korábbi miniszterelnök perén / Fotó: Fortepan.hu

„A JÁTSZMÁNAK VÉGE” – FARKAS MIHÁLY A SZÍNPADON

Ugorjunk vissza 1953 elejére, a diktatúra ekkor selejtezte le „Péter Gábort és bandáját” (szépen az ÁVH-ra és Farkas Mihályra tolva a vezetők, középvezetők – Rákosi, Gerő, Rajk, Nagy Imre, Kádár stb. – bűneit is). Az ÁVH vezetőjének letartóztatása eléggé színpadiasra sikerült, Péter Gábor már idősen mesélte el Zinner Tibor jogtörténésznek a következő történetet.

1953. január harmadikán Rákosi villájában volt a felső vezetés több tagja, amikor odahívták Pétert is, aki éppen „munkából” jött, így reflexszerűen megállt az ajtóban jelenteni Rákosinak. Állítólag ekkor libbent elő a függöny mögül Farkas Mihály, és azt mondta: „A játszmának vége.” Csak a dobpergés hiányzott.

Farkas Mihály, Rákosi Mátyás és Hegyi Gyula sportolók között. Farkas mögött két olimpiai bajnok, Gerevich Aladár kardvívó és Németh Imre kalapácsvető / Fotó: Fortepan.hu

MAJOR ÁKOS LETT PÉTER GÁBORÉK ÜGYVÉDJE

Farkas ekkor még eljátszhatta a szerepét, de nem sokkal később megfosztották vezető tisztségeitől, és a háttérbe szorították. Őt végül csak 1957-ben állították bíróság elé úgymond a tiszta lap, az újrakezdés jegyében. Ekkor jött el Major Ákos ideje, aki elvállalta a rettegett figurák védelmét.

„Amikor letartóztatták Farkas Mihályt és fiát, Vladimirt, Major Ákos lett az ügyvédjük. Amikor ezt a börtönben ülő Péter megtudta, akkor arra gondolt, hogy neki is jó lesz az Ákos

– mondta nekem erről Zinner Tibor. – A két Farkas az egyik cellában ült, velük szemben Péter Gábor és Décsi [Gyula – ÁVH-s, igazságügy-miniszter – MG]. Végül mind a négyüket Major védte”. Bár Péter még a forradalom előtt életfogytiglanit kapott, ezt 1957-ben (Major munkájának is köszönhetően) pár évre mérsékelték, és végül már 1959-ban kiszabadult.

Átadják az ÁVH csapatzászlóját (1949), szónokol a zászlóanya Farkas Mihályné (született Käthe Rüdiger) mellette balra Farkas Mihály, mögötte szemüveggel Zöld Sándor, félig takarva Donáth Ferenc. Jobbra a virágcsokor mögött Péter Gábor / Fotó: Fortepan.hu

Major Ákos és Péter Gábor az ötvenes években bizonyára felelevenítették a „régi szép időket”, amikor még együtt vallattak Szálasi Ferencet. A repülőtéri átadásról előző cikkemben már írtam, most következzen egy márik Major-emléktöredék a kihallgatásról: „A következő napok egyikén Péter Gábor felhívott: – Te Ákos, gyere át hozzám, most hallgatjuk ki először Szálasit. – Jó, átmegyek. Én régi horthysta ezredesi egyenruhámban voltam. [De a Sasrendet ekkor már levette – MG]. A Hűség Házának a dísztermében – nagyon szépen dekorált terem volt – beszélgettünk, amikor jött két őr és jelentett. Köztük volt Szálasi, bigerli csizmában, zöld ingben, összebilincselt kézzel. Péter Gábor azt mondta az őröknek, hogy vegyék le a bilincset. Mondom, hogy én ezredesi egyenruhában voltam.

Levették Szálasiról a bilincset, megtörölte a két csuklóját, aztán hirtelen a nadrágvarrásra csapta a kezét, vigyázzban elém állt, s azt mondta, hogy: >Ezredes úrnak tisztelettel jelentkezem.< Felejthetetlen élmény volt. Én voltam a legjobban megdöbbenve: íme a nemzetvezető”

– emlékezett Major egy szintén Zinner Tibornak adott 1983-as interjúban.

Szálasi Ferenc egykori miniszterelnök, a nyilasok vezetõje nézi a fõváros romjait népbírósági büntetõpere elõtt a Halászbástyáról. MAFIRT felvétel /Fotó: MTI

NEGYVENHAT KARÁCSONYÁN MÁR EGYÜTT ÜNNEPELT A MAJOR CSALÁD

Ahogy Major Tamásnak (akiről a korabeli sajtó megírta, hogy többször bement feljelentéseket tenni), úgy bátyjának, Major Ákosnak is szabad bejárása volt az Andrássy (akkor Sztálin) hatvanba: „A Magyar Államrendőrség politikai rendészeti osztályának régi fej- és körpecsétjével díszített igazolványt kaptam Péter Gáborékhoz való állandó belépéshez – írta ugyanerről az időszakról emlékiratában. – Így alakult ki a személyi állomány.

Budáról Gábor öcsém is csatlakozott: bányamérnöki diplomája mellett jogi doktorátusa is volt”.

Szép kis kiegészítés ez is. További kutatást igényel, hogy pontosan miben vett részt Tamás és Ákos öccse, a volt szélsőjobbos Gábor 1945-től a „személyi állományban”. Ő is bejárt az Andrássyba? Talán egykori KABSZ-os társai elítélésében segédkezett? Ami biztos, hogy a legalább következetesen kommunista Major Tamás mellett Ákos és Gábor is tökéletesen átmentette magát, tudjuk, hogy a legidősebb testvér egészen magasra emelkedett pálfordulása jutalmaként.

„Így lettem a NOT [Népbíróságok Országos Tanácsa – MG] elnöke, s e megbízással együtt Tildy a Budapesti Ítélőtáblán tanácselnökké is kinevezett, későbbi kúriai tanácselnöki besorolással. Szolgálaton kívüli vezérőrnagy lettem, hamarosan megkaptam a Szabadságrend ezüst fokozatát és a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét.”

Íme, Major Ákos harminc ezüstje, ami különösen szépen csillogott ’46 Szentestéjén.

„1946 karácsonyán újpesti lakásomon összejött az egész Major család. Anyánk, a három testvér […] Valóban örülhettünk, Tamás a Nemzeti Színház igazgatója, országos hírű művész volt már, Gábor az Anyag- és Árhivatal osztályvezetője, én: hadbíróból népbíró.”

Szintén Major emlékiratából tudhatunk arról a pecsétgyűrűről, amely a Major testvérek politikai hovatartozásáról is sokat elárul.

„Azt tudtam, hogy mind anyai, mind apai ágon hétszilvafás magyar nemesek voltunk, de az ősi múlt nem érdekelt minket

– írta Major. – Anyánk ugyanakkor egy-egy kőbe vésett címeres arany pecsétgyűrűt adott mindhármunknak: Tamás soha, én 1945-ig, Gábor halálig viselte.” [Kanadában].

NE VÁRJON TŐLE IGAZSÁGOT SCHLACHTA MARGIT

Major Ákos személyiségéről sokat elárul egy-egy történet, amelyet saját igazolására szőtt bele visszaemlékezésébe. Ilyen az alábbi is: „Következő látogatóm Schlachta [sic! – Slachta] Margit, a Szociális Nővérek főnöknője, a Keresztény Női Tábor képviselője volt.

Ő kifejezetten arra alapította meggyőzésemre irányuló szónoklatát, hogy a feszületet az asztalomon látja, mire én meglehetősen maliciózusan arra utaltam, hogy a feszület közismerten a történelem legnagyobb justizmordjának a jelképe; annak nevében nem várhat több igazságot, mint amilyet ő kapott.”

A diktatúra nagy emberének dölyfös szövege köszön vissza. Megtehette, hogy gúnyolódik a számtalan magyar zsidót megmentő, nem sokkal ezután emigrációra kényszerített szerzetesnővel.

Cinikus megjegyzését olvasva nem meglepő, hogy Major Mindszentyről is visszataszító dolgokat írt. Bizonyíték nélkül rágalmazta a hercegprímást, oldalakon keresztül taglalva állítólagos gyávaságát.

„Kiszolgál bennünket” – írták Major Ákosról a belső iratban, de a szolgálat ideje egyszer csak lejárt, a kommunista maffiának népbíróként az már nem volt szüksége a jogászra. Major élete legsötétebb napjaként emlékezett nyugdíjazására (képzeljük el, milyen nyugdíj-összeggel jutalmazhatták mint vezérőrnagyot), elképzelhetjük annak az embernek a meglepetését, aki mindent elárult a diktatúra kedvéért, megszabadult a Sasrendjétől, a múltjától, ennek ellenére mégis ejtették. „Újra célpont lettem, megszaporodtak a névtelen telefonálások. Muráti Lili a spanyol rádió magyar adásában azt kérdezte: >Érdemes volt Major Ákos?< Hivatali környezetem bűzlött a kárörömtől, s nekem úgy kellett viselkednem, mintha semmi sem történt volna.”

Major Ákos a NOT elnöke.
MTI Fotó

NAGY ZABÁLÁS HELYETT ÖSSZEOMLÁS

Közismert, hogy Sztálin 1953-as halála után elkezdődtek a rehabilitálások, a Rajk-per felülvizsgálata, Majort és népbíró társait szépen a háttérbe tolták. Érdekes, hogyan élték ezt meg, Major könyvében ír egy bírói magánvacsoráról, amely szintén filmre kívánkozik. Major Ákosék Jankó Péternél – első fokon ő ítélte el Rajkot – iszogattak, eszegettek, amikor hirtelen minden szilánkokra tört.

„A kissé kapatos dr. Pálosit [Pálosi Béla tanácsvezető bíró – ő ítélte halálra Jány Gusztávot – MG] ez felingerelte, s ezt kérdezte dr. Jankótól: >Mond Péter, nem vagy-e ezzel az új gyerekkel még meggondolatlanabb, mint a Rajk-ügyben voltál?< […]

Kivörösödött fejjel felugrott a székéből, az íróasztalfiókból – legnagyobb meglepetésünkre – előkapta a Rajk-ítélet egyik példányát (nekünk köztörvényi ügyeket is tilos volt hazavinni), s az asztalra dobva öklével verte a papírt. Valami tudatalatti tört fel belőle, mintha a papíron akarta volna szétverni aggályait.

Kiabált: >Miért lettem volna meggondolatlan, minden tény pontosan bebizonyosodott, a vádlottak mindent elismertek, mindent pontosan megindokoltam, senki sem tehetett volna másképp!< Sorban a szemünket kereste a tekintetével. A többiek a poharukba néztek, dr. Nagy Károly rosszallóan csóválta a fejét. […]

Én nemcsak annak helyességében bízom teljesen, amit csináltam, hanem Rákosi elvtársban is. Benne. Ha mindkettőben tévedtem, viselem a felelősséget, és büszke leszek arra, ha együtt akasztanak fel Rákosi Mátyás elvtárssal.<

Dermedten hallgattunk.” […] A fotelbe roskadt, és arcára borította kezét.”

Dr. Jankó Péter bíró (j) felolvassa a kegyelmi kérvény elutasításáról szóló végzést a Budapesti Népbíróság által halálra ítélt Rajniss Ferencnek / Fotó: MTI

Sorsa elől nem futhatott el. Rajkékat 1955 nyarán rehabilitálták, nem sokkal később Jankó a halálba menekült: „1955 szeptemberében dr. Jankó Péter öngyilkos lett – írta Major. – A részleteket volt közös titkárunktól, az azóta elhunyt dr. Tóth Bélától tudtam meg. Dr. Jankót berendelték a pártközpontba. A kocsiban titkára várta meg. Szó nélkül hazahajtatott. Arra utasította dr. Tóthot, hogy két óra múlva jelentkezzen nála. Amikor ez megtörtént, senki sem nyitott ajtót, de a lakásból dőlt a gázszag. A feltört lakás konyhai gáztűzhelyére borulva találták meg, a nyitott csapok fölött. […]

Dr. Pálosi 55 éves korában halt meg. […] Hiába nyugtatgattam, hogy különvéleménnyel élt, legyintett. >Én nem mosom a kezeimet. Szalmabábuk voltunk. Dr. Jankó Péter a tűzre került, mi pedig a hulladékhelyre.< Egy héttel később, álmában vitte el az infarktus.”

Látjuk, hogy voltak, akik nehezen küzdtek meg a lelkiismeretükkel. Major Ákos nem tartozott közéjük

„Kérek valami jó rovarirtót… Svábok ellen” (Ludas Matyi) – Nagy Imre szerepe a magyar németség kitelepítésében

„Nem védekezni kell a reakció ellen – mondotta –, hanem támadásba kell átmenni és a legkíméletlenebb eszközöktől sem szabad visszariadni” – harsogta Nagy Imre 1945-ben, hogy belügyminiszterként levezényelje a magyarországi németek méltatlanul elfeledett kitelepítését. Miközben a Ludas Matyi a svábirtással viccelődött, a többi lap az „SS-bűnözők” és volkbundisták bűneit sorolta, Nagy Imréék végrehajtották azt a történelmi bűnt, amiről évtizedekig csak hazudni lehetett, és még mindig alig beszélünk. Nagy Imre, az internáló – valóban ilyen hősökre van szükségünk?

„Az országúton egy ember sodródik mellém. Lajosmizséről menekült; nagyon bánja, »bedőltem a propagandának«, mondja. Megnyugtatom, hogy nemsokára hazatérhet. Zavartan motyogja: »Van két hold zsidóföldem, mit tetszik gondolni, megtarthatom? …« A menekültek motyójában mindig akad ilyen két hold zsidóföld vagy valami hasonló.” – Márai Sándor Napló (1945).

„A mosonmagyaróvári gazdák felháborodással értesültek arról, hogy dr. Sikabonyi népgondozó rendeletére vissza kellett adni haladéktalanul a Volksbundistáktól elkobzott állatokat.” (Szabad Föld (1945. 09. 16.).

„Nem ér váratlanul ennek a kérdésnek a feltevése, hiszen a sváb kitelepítés az ország elsőrangú gazdasági és politikai kérdése, ezért már Nagy Imre elvtársam is a legnagyobb figyelmet fordította a svábok kitelepítésének megszervezésére.” (Rajk László beszéde, 1946)

„A szatócshoz benyit egy atyafi. 
– Kérek valami jó rovarirtót. 
– Minek? 
– Svábok ellen. 
– Hogyan? Ilyenkor tavasszal már svábok vannak magánál? 
– Visszaszivárogtak.” (Ludas Matyi, 1948).

KI FEHÉRÍT KI KIT? UNALMAS SAKKJÁTSZMÁK SORA

Erre fogékony újságíró-kollégáimmal sokat beszélgettünk arról a meglehetősen visszataszító gyakorlatról, amelyet a legegyszerűbben történelmi „kifehérítésnek” nevezhetünk.

A jobboldali, szélsőjobboldali írástudók és történészek erre kapható része logikusan a szélsőjobboldali, netán fasiszta, a baloldali, szélsőbaloldali, liberális tábor hamisításokra hajlandó csoportja a szélsőbaloldali, kommunista személyiségeket igyekszik rehabilitálni – több, kevesebb sikerrel. A fehérterror egyik kulcsszereplőjét, a több száz ember meggyilkolásában részes Héjjas Ivánt éppen mostanában igyekeznek „újragondolni”, mintha a valóban legendás nyugat-magyarországi felkeléssel, és a Sopron és környéke megtartásában játszott szerepével meg nem történtté tehette volna bűneit…

Ez nincs így. Az ötvenhatos szerepe miatt sokat magasztalt (és jócskán túlértékelt, hamisan bemutatott) Nagy Imre valójában (minden különbözőségük ellenére) hasonló történelmi figura. Csak ő már rehabilitálva lett – a hosszú évtizedek szisztematikus agymosása segítségével.

LEHET-E PADLÁSSÖPRŐBŐL, KITELEPÍTŐBŐL NEMZETI HŐS?

Épp a minap jelentetett meg a Mandineren Sebes Gábor egy remek cikket, amely Nagy Imre „másik” arcát is bemutatja részletesen, tényekkel. A Moszkvában kiképzett kommunistát, a padlássöprőt, és az elvtársat, aki belügyminiszterként elkezdte levezényelni a magyarországi németség kitelepítését. Szigorúan a kollektív bűnösség és a földreform nevében. Én most ezt idézem fel a korabeli kommunista propaganda-sajtó segítségével. Elsőként egy másik olyan „mártírt” idézek, aki a kommunista belső leszámolásokban a vesztes oldalra került. Rajk Lászlóról van szó, akiről mostanában a következő mondatok jelentek meg az Indexen, a fiával, Rajk Lászlóval készült interjúban: „A mai napig nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős volt-e vagy egy antihős– mondta az apjáról, az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlóról.” [Idézte a portál újságírója ifjabb Rajk korábbi kijelentését]. Mire ő: „Ez egy kérdőjel, ami még tisztázásra vár, de hajlok arra, hogy antihős.”

Együtt a díszes társaság: Hősök tere, 1946. május 1-i ünnepség. A tribünön elől középen Rákosi Mátyás, tőle balra Szakasits Árpád, jobbra Veres Péter, Rajk László, Ratkó Anna, Nagy Imre, Kovács István. / Fotó: Fortepan.hu

Nincs itt semmiféle kérdőjel. Már önmagában a kérdés felvetése is szerencsmosdatás. Maradjunk annyiban, hogy még az antihős is eléggé szelíd kifejezés. Rajk a kiépülő diktatúrában 1946-ban vette át a belügyminiszterséget Nagy Imrétől, az összes galádságból kivette a részét, amíg őt magát is fel nem falta a rezsim. A következő 1946-os cikkben még hatalma csúcsán, szép szavakkal emlékezett meg elődjéről (Magyarországon egymást ekkor még nem kezdték el ledarálni).

„Rajk László elvtárs nyilatkozata a sváb kitelepítésről a tisztogatásról a rendőrség átszervezéséről és a stabilizáció ellenségeinek megsemmisítéséről. Rajk elvtárs négy hónappal ezelőtt vette át a belügyminisztérium vezetését, ahol azóta csak fokozódott a munka, A belügyi tárca ugyanis döntő szerepet játszik az ország legfontosabb mai problémáinak, a közigazgatás demokratizálásának, a rendőrség megerősítésének, a gazdasági és politikai reakció elleni harc fokozásának, a svábok kitelepítésének megoldásában.”Csupa nemes feladat. Rajk olyan hosszú nyilatkozatot tett, amely az oldal nagy részét betöltötte.

A Szabad Nép munkatársa (nem vállalta névvel) a hatalom türelmetlenségét és neheztelését is közvetítette első kérdésével:

„Arról értesültünk, hogy a svábok kitelepítése körülbelül egy hónap óta szünetel. Mi ennek az okat? – hangzott első kérdésünk.”

Mire Rajk: „Nem ér váratlanul ennek a kérdésnek a feltevése, hiszen a sváb kitelepítés az ország elsőrangú gazdasági és politikai kérdése, ezért már Nagy Imre elvtársam is a legnagyobb figyelmet fordította a svábok kitelepítésének megszervezésére. Tovább haladva az általa lerakott alapokon, sikerült is a kitelepítés lebonyolítását úgy megszervezni, hogy június végéig a kitelepített svábok száma már elérte a 130—135 ezret […]”.

Békásmegyer, karhatalom biztosítja a svábok kitelepítését. A felvétel 1946. januárjában készült / Fotó: Fortepan.hu

Rövid összefoglalásként: az Ideiglenes Nemzeti Kormány azután kezdte meg a magyarországi németség tömeges kitelepítését, miután megkapta rá a nyugatiak és a szovjetek engedélyét. A kitelepítés előkészítésében és végrehajtásában meghatározó szerepet játszott a kommunista vezetés alatt álló belügyminisztérium. Felállították a Népgondozó Hivatal, amelynek vezetője idősb Antall József volt, ez a szerv a belügy alá tartozott.

A minisztertanács 1945. december 22-i ülésén a belügyminiszter Nagy Imre terjesztette elő a kitelepítési alaprendelet tervezetét, amely a hazai németség kollektív bűnösségén alapult. A jelenlévő 16 miniszterből kilencen igennel, ketten nemmel szavaztak, öten tartózkodtak. Nagy Imre 1946. január 15-én adta ki a kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet.

Balogh Sándor történész publikálta először, hogy 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségi magyart fosztott meg a kormány állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba. Ezt irányították Nagy Imréék.

A LEGKÍMÉLETLENEBB ESZKÖZÖK – NAGY IMRE BELÉPŐJE

Második cikkünk Nagy Imre belépőjét idézi fel. Forrás: Magyar Nemzet.

„Támadásba kell menni a reakció ellen

– mondta Nagy Imre földművelési miniszter […] kijelentette, hogy nincs megelégedve a földbirtokreform ütemével, különösen a Dunántúlon, ahol a reakció végső kétségbeesésében mindent elkövet, hogy a végrehajtás munkáját akadályozza. Erélyes szavakkal hívta fel a vidéki szervezetek vezetőinek figyelmét a tennivalókra.

Nem védekezni kell a reakció ellen – mondotta –, hanem támadásba kell átmenni és a legkíméletlenebb eszközöktől sem szabad visszariadni ott, ahol nem lehet másképp elérni a földreform gyors befejezései.

Ha szükséges, még internálhatják is azokat, akik a reakció malmára hajtják a vizet.<”. (1945. 07. 06.).

Nagy Imre az unokájával a legsötétebb diktatúra idején / Fotó: Fortepan.hu

A legkíméletlenebb eszközöktől sem szabad visszariadni… Nagy Imréék a szétosztott földek, házak jelentős részét az elüldözött sváboktól akarták megszerezni. Minden eszközzel erősíteni kellett az ellenségképet (ma is visszaköszön ez sajnos…), bemutatok három jellemző cikket, ilyen és ehhez hasonló írásokkal dolgozták meg a magyar társadalmat:

„428 bújkáló SS legény és Volksbundista került horogra Budaörsön.”

– írta a Szabad Föld (1945. 09. 16.), amely két rövid hírt közölt egymás alatt. „Nagy razziát tartott a rendőrség Budaörsön a svábok között. Valóságos tűzharcot vívtak a bujkáló SS-katonákkal és Volksbundistákkal. Az átkutatott házakban rengeteg összelopkodott fehérneműt, új bakancsot, cipőtalpat, ezüsttálat és mindenféle értékes holmit találtak.” Majd: „Ausztriába csempészik állataikat a határmenti svábok. A mosonmegyei svábok az ottani gazdasági szervek jelentése szerint állatállományuk 80 százalékát átcsempészik Ausztriába, inkább odaajándékozzák az osztrák sógornak, semhogy a magyar kezébe jusson. A mosonmagyaróvári gazdák felháborodással értesültek arról, hogy dr. Sikabonyi népgondozó rendeletére vissza kellett adni haladéktalanul a Volksbundistáktól elkobzott állatokat.”

Ők nem tarthatták meg a maguk pár holdas „zsidóföldjét”. Egy hónappal későbbi (Szabad Nép, 1945. 10. 26.) a következő cikk, amelynek már címéből és alcíméből is világosan látjuk az egész írást:

„Sváb-szabotázs Taksonyban. […] Üveggel keverik össze gabonát, hogy elvonják a magyar dolgozók elől”.

De érdemes megnézni az alábbi Ludas Matyi részletet is, Major Ákos (Major Tamás testvére) mint “svábirtó”.

A következő gúnyvers pedig egyszerre merénylet a humanizmus, az irodalom és a humor ellen:

SS-katonák, volksbundisták, csempészek, ügyeskedők, szabotálók. A Moszkvából hazatért Nagy Imre intézkedett: „Az új belügyminiszter programja: A feudális reakció felszámolása, az állami fegyelem megszilárdítása, a belső rend és közbiztonság megjavítása, a svábok kitelepítése, a hadifoglyok és deportáltak hazahozatala”. (Szabad Nép, 1945. 11. 24.). A cikk hosszan idézte Nagy elvtársat, aki a következőket is megígérte:

„A közrend és nyugalom érdekében erélyes intézkedésekkel a volksbundisták és svábok kitelepítésének kérdését is meg fogom oldani. A sikeres munka feltétele, hogy azok a szervek és közegek, amelyekre a feladatok végrehajtása vár, hivatásuk magaslatán álljanak.”

„Decemberben megkezdődik a svábok kitelepítése” – harsogta a Szabad Föld(1945. 12. 02.). „Sok szó esett már eddig a svábok kitelepítéséről.

A háború után világossá vált, hogy a nemzet ellen annyit vétkező sváboknak nincs többé helyük Magyarországon, a magyar kormány azonban a nagyhatalmak nélkül a svábok kitelepítéséről mindezideig nem intézkedhetett.

A svábok kitelepítésének ügye a napokban fordulóponthoz érkezett. A Berlinben székelő Szövetséges Ellenőrző Tanács határozatot hozott, mély szerint Magyarországról kitelepítik a németeket. A magyar hatóságok most már csak a nagyhatalmak erre vonatkozó végrehajtási utasításait várják. A svábok kitelepítése meggyorsítja nemzeti életünk tisztulását.”

Indulás előtt, 1946 / Fotó: Fortepan.hu

A magyarországi németek kitelepítése ellen sajnálatosan kevesen emelték fel a szavukat, közéjük tartozott Ordass Lajos evangélikus püspök, akit 1948-ban koholt perben ítéltek börtönre, miután az egyházi iskolák államosítását sem nézte tétlenül.

A németek kitelepítése 1948 második felére zárultak le, az utolsó vonatok 1948 szeptemberében hagyták el az országot.

A magyarországi németek mintegy felét már nem telepítették ki, jogaikat 1949-50-ben visszakapták, ám elkobzott birtokaikat többnyire nem. Sorsukról ma sem beszélünk eleget. Annál többet Nagy Imréről.

Fotók: Fortepan.hu

Vitray Tamás különös kalandjai: elvégezte a hírszerző iskolát, majd a Néphadsereg politikai tisztje lett

Rákosi Mátyásék hatalomra kerülve kitalálták, hogy ideje kinevelniük a saját, tökéletes nyelvtudású hírszerzőiket. 1951-ben megalapították az Idegen Nyelvek Főiskoláját, ahová Vitray Tamás, még Neufeld Tamásként is felvételt nyert. Vitray végzősként elment a Honvédelmi Minisztériumhoz politikai tisztnek, az agitprop osztály hadnagya lett. Később leszerelt, majd megfordult a hírszerzés egyik fedőszervénél, a Chemolimpexnél, és a Magyar Kínai Népköztársaság nagykövetségén. Aztán jött a rádió, majd a tévé. Története szerint végig szerencsés volt, és még az ÁVH-nak is nemet mondott. Megpróbálunk rájönni, valójában mi történhetett.

Volt egyszer egy Idegen Nyelvek Főiskolája nevű intézmény, amelyet Rákosiék azért alapítottak meg 1951-ben, hogy kineveljék a jövő hírszerzőit. A főiskolában csupán 1955-ig tanítottak, akkor megszüntették. Még mindig nagyon keveset tudunk róla, ezért minden egyes kis információmorzsa fontos lehet. Rövid ideig tartó működése ellenére több nevessé vált hallgatója volt, közéjük tartozott Regős Sándor is, aki előbb tévésként és tudósítóként vált ismertté, majd a rendszerváltás során múlhatatlan érdemeket szerzett az ellenzék táborában. Az állambiztonság ekkoriban már megfigyelte, hiszen a lakiteleki mozgalomhoz csatlakozott. Regőssel a kétezres években Zelei Miklós író, újságíró készített hosszú életút-interjút, amelyben a főiskoláról így beszélt:

„Rákosi Mátyás találta ki 1951 nyarán, hogy szükség van idegen nyelveket tudó káderekre. De akkoriban, akik idegen nyelvet tudtak, azok többnyire deklasszált elemek voltak, pláne, a nyugati nyelveket tudók. S ezért ezeket kellett helyettesíteni, helyükbe tenni nyelveket értő és tudó embereket. […]

Sok nyelvet tudó emberre volt szükség, akiket aztán más területen is igyekeztek volna felhasználni, kvázi hírszerzési és egyéb feladatokkal is meg lehessen majd bízni ezeket. Ennek a módszernek egy hátránya volt, hogy erről bennünket elfelejtettek értesíteni.”

Az Idegen Nyelvek Főiskolája hallgatói tanulmányozzák a nyugati, de baráti sajtót / Fotó: MTI

Tény, hogy az itt végzett, válogatott tanulók magas, tolmács szinten megtanulták a különböző idegen nyelveket, így kitűnően el tudtak helyezkedni a külkereskedelemben, a diplomáciában, a sajtó területén vagy valamelyik erőszakszervezetnél. A Szabad Ifjúság korabeli propaganda-riportjának segítségével bepillanthatunk az iskola mindennapjaiba. Már a felütés erős:

„Az Idegen Nyelvek Főiskolája egyik tantermében orosz szavak ütik meg fülünket: – Kto zsil i rabotál v Ljenyingráde? – Ki élt, dolgozott Leningrádban?, Vera Andrejevna elvtársnő, a főiskola egyik tanára kérdez.

Feszülten figyelik a hallgatók és egyszerre 15 felemelkedő kéz is jelzi: a Rákosi Mátyás tanulmányi csoport jól készült, jól tanul.

Ezt bizonyítják a tanári asztalonfekvő dolgozatok is – csupa ötös”.

Letöltés (PDF, Ismeretlen)

Regős Sándor így emlékezett az iskolára: „Úgyhogy ott – ahogy akkoriban mondták – igen reakciós társaság gyűlt össze. Éppen az ellenkező hatást érték el.

Ahelyett, hogy mi lettünk volna az élharcosai a hírszerzőknek és az új feltörekvő, nyelveket tudó káderei a rendszernek, pontosan a másik oldalon voltunk. Jellemző, hogy százkilencvenen, kétszázan végeztünk az évfolyamon a négy karon, és ’56 után százhúszan disszidáltak közülünk.

A nyelv megvolt, a kötődés a rendszerhez már kevésbé.

Velünk hál’ Istennek nem közölték, hogy hírszerzőket is akarnak nevelni, de nem is tudták ezt végrehajtani”

– az interjúnak ez a része különösen cseng, Regőst hallgatótársa, Vitray története is megcáfolja, aki szerint az ÁVH hírszerzése válogatott a frissen végzettek közül.

A Rákosi-diktatúra frissen alapított káderképzőjében biztosan nem a „másik oldal” gyűlt össze, hiszen pont a „reakciósok” helyett akarták kinevelni a saját hírszerző-seregüket. Ez még akkor is igaz, ha nyilván akadtak, akadhattak olyanok, akik nem vállaltak a hírszerzést, és/vagy nem váltak a diktatúra szekértolóivá.

Megnyitotta kapuit az Idegen Nyelvek Főiskolája / Forrás: Szabad Nép, 1951, Arcanum.hu

Azon is érdemes eltűnődni, amit Regős az 56-os forradalomról mondott, hogy a szabadságharc leverése után százhúszan disszidáltak közülük. Ez önmagában persze jól hangzik, de azért nem árt betekintenünk a színfalak mögé.

A kommunista diktatúra tökéletesen kihasználta az ötvenhatos emigrációs hullámot, és számtalan ügynököt, hírszerzőt, ÁVH-s küldött szét a világban.

[Gondoljunk csak arra a Szabó Miklósra, akit kisgazdaként szerveztek be, majd dobtak Nyugatra, hogy beépített ügynökként bomlassza a magyar emigrációt. Őt 1957-ben rendelték vissza, hogy megírja „leleplező”, lejárató könyveit].

A főiskola „disszidensei” között biztosan akadtak olyanok is, akik valóban Nyugaton akartak új életet kezdeni, de számos főiskolást – idegen nyelven remekül beszélő emberekről beszélünk – tudatosan küldhettek ki ejtőernyősként.

Szabó Miklós sajtótájékoztatót tart / Fotó: MTI

SZATHMÁRI: FŐISKOLA, MOSZKVA, NÉPSZAVA

Mielőtt továbblépünk Vitray történetére, bemutatnék egy harmadik ismertté vált hallgatót. Szathmári Gábor A lentről jött ember című memoárjáról 2015-ben írt elismerő recenziót a Népszavában Bernáth László, az Esti Hírlap néhai párttitkára, majd utolsó főszerkesztője.

Ebből is kiderül, hogy az Idegen Nyelvek Főiskoláját elvégző Szathmári az ötvenes évek közepén előbb az Esti Budapesthez, majd az 1956 telétől megjelenő Esti Hírlaphoz került. Mentora, Polgár Dénes vitte oda, akiről ma már tudjuk, hogy évtizedekig szolgálta a hírszerzést.

Bernáth ezt írta Szathmáriről: „Aztán elcsábították Moszkvába, ahol a nagykövetség sajtóattaséja lett. [Pontosan tudjuk, kik csábították el, és milyen szinten kellett beütve lennie egy ilyen álláshoz.] Öt év után hazajött és visszatért az Esti Hírlaphoz belpolitikai rovatvezetőnek. Aztán elcsábították lapunkhoz, a Népszavához, ahol főszerkesztő-helyettes volt.” (1975-től egészen 1990-ig).

Sok idő eltelt, nem tudom, hogy Szathmári a reakciós társasághoz tartozott-e. 2014-ben mindenesetre kitüntették a Szabad Sajtó-díjjal.

VITRAY TAMÁS, AZAZ KISNEUFELD TÖRTÉNETE

Itt az idő, hogy rátérjünk Vitray Tamásra, aki szintén a főiskola hallgatója volt. Vitray Kiképzés címmel írta meg memoárját, amely gyerek- és fiatalkoráról szól, és amelyben végig Kisneufeldnek nevezi magát. A tévés Neufeld Tamás néven született, és valahol szimbolikus, hogy az állambiztonsági jelentésekhez hasonlóan E/3. személyben ír magáról, ugyanúgy, ahogyan a különböző ügynökök.

Ezzel persze véletlenül sem neveznénk ügynöknek, mert így akaratlanul is csökkentenénk a szerepét a diktatúrában. Vitray már fiatal korában, friss diplomásként a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztje volt.

Könyvét azzal pillanattal zárja, amikor belép a tévé kapuján, és a portás kérdésére bemondja a nevét: Vitray Tamás. De most kezdjük az elején.

Hajdú János és Vitray Tamás nevetgél / Fotó: MTI

AKI NEMET MONDOTT AZ ÁVH-NAK

A zsidóüldözések alatt a családja nagy részét elveszítő fiatal Neufeld természetesen remek eredményekkel végezte el a hírszerző-főiskolát. Aztán olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, amely regénybe kívánkozik (talán nem csak én gyanakszom arra, hogy fikció). Tudjuk, hogy a Párt erőszakszervezetei és az állambiztonság különböző fedőszervei csemegéztek a frissen végzett főiskolások közül. Ez máshol is így volt.

Balázs Péter miniszterelnök-jelölttel kapcsolatos egyik cikkemben bemutattam, hogyan történt ez a hírszerzés másik kedvenc helyén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 

Sajnos, az iratok ismeretének hiányában egyelőre az nem világos, milyen erősorrend alapján döntöttek, ki választhatott először. Vitray története mindenesetre roppant hatásos. Már az is sokatmondó, ahogyan bemutatja az ÁVH szakembereit. Udvarias elvtársakat látunk magunk előtt, akik egyáltalán nem élnek vissza a hatalmukkal. Vitray – mint éltanuló – elsőként léphetett a „vizsgálóbizottság” elé.

„Két szürke szemű úr ült egy asztal mögött. […] barátságos modorban beszéltek. Elmondták, hogy milyen fontos munkakörbe keresnek embert. […] Kisneufeld törte a fejét, mit mondjon, hogyan szabaduljon. […]”.

Szerencsére kéznél volt a megoldás: Vitray a barátságos mini-bizottság előtt arra hivatkozott, hogy az ostrom alatt idegösszeomlása volt, ezért képtelen lenne ellátni ilyen fontos feladatot. Ennél persze szabatosabban fogalmazott a memoárja szerint: „nincs biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.”

Elmés válasza az ÁVH szakembereire is hatással volt:

„A két szürke szemű hallgatott. Komolyan, de nem barátságtalanul.”

[Nem barátságtalanul – szürreális megjegyzés ez is.] „Felálltak, kezet nyújtottak.”

Így ment ez akkoriban az ÁVH-nál, pontosan így. A fiatal Vitrayt ezután a visszaemlékezése szerint kikérdezték a folyosón várakozó társai, és ő elmesélte, hogy nemet mondott.

PÁRHUZAMOS LEGENDA EGY TITKOS MUNKATÁRSTÓL

Amikor ehhez a részhez értem, rögtön eszembe jutott, hogy ezt a történetet én már olvastam valahol. Mégpedig (közvetve) a saját cikkemben. Amikor Balázs Péter (Bajnai Gordon ex-külügyminisztere) titkos életét próbáltam felkutatni, hamar kiderítettem, hogy a külügynél csupa titkos munkatárs (BM) vette körül (maga Balázs a katonai szolgálatnak dolgozott). Ilyen volt kollégája, Mikosdi György, aki a rendszerváltás előtt káderként és hálózati emberként szolgálta a diktatúrát, míg 1992-ben (!) már brüsszeli magyar kereskedelmi tanácsoskéntdolgozhatott. Vitrayhoz hasonlóan ő is írt egy memoárt (szerencsémre, szerencsénkre, nagyon fontos mankók ezek).

Holland kereskedõk tárgyalnak az ARTEX Külkereskedelmi Vállalattal, 1960 / Fotó: MTI

„Mintegy 500-an végeztünk a 750-es induló létszámból – írta a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről Mikosdi. – Már csak néhány nap volt hátra az első államvizsgáig, amíg végre megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg a Néphadsereg (jelenleg ismét Falk Miksa) utca valamelyik lakóházának egyik emeletén. Egy lakásnak tűnő helység előszobájában már többen várakoztak. Egyszer csak engem hívtak egy udvarra néző szobába, ahol egy hosszúkás asztal mögött ülő több tagú bizottsággal kellett szembenéznem. Valaki az asztal túlsó oldaláról üdvözölt és közölte, hogy az >elvtársat< egyszerre több szerv kívánja felvenni.

Hamarosan bemutatta a résztvevőket, közöttük volt a katonai hírszerzés, az ÁVH hírszerzésének és elhárításának képviselője, a Külkereskedelmi Minisztérium és a számomra megkönnyebbüléssel fogadott Külügyminisztérium személyzetise.

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de amikor megköszöntem a nagy megtiszteltetést, akkor kijelentettem, hogy amikor az ember pályát választ, akkor nagyon fontos, hogy az ember érezzen hivatást a felajánlott pálya iránt és mivel én csak civil pályák irányában érzek hivatástudatot ezért időspórolás miatt csak a KKM és a KÜM képviselőitől kérek tájékoztatást. [Vö.: „nincs biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.” – Vitray].

Szerencsére nem kapták fel a vizet [vö.: „Komolyan, de nem barátságtalanul.” – Vitray], de megjegyezték, hogy nyugodjak meg az ÁVH-nál, vagy a hírszerzésnél is megmaradhatok az egyetemi diplomámból adódó civil foglalkozásnál. Ezt akkor nem értettem, csak jóval későbbi pályám során jöttem rá, hogy mire is gondolhattak. Végül is megnyugodtam, sikerült a külügybe kerülnöm.”

Mikosdiról nyugodt szívvel leírhatom, hogy hazudott: ugyanis a hírszerzés titkos munkatársa lett Szárai fedőnéven. A legérdekesebb, hogy 1954-ben végezte el az egyetemet (tehát nagyjából akkor, amikor Vitray), így a párhuzam még erősebb. A hírszerzésnek állítólagosan “nemet mondó” Mikosdi is bizalmi helyen folytatta: a KÜM III. Politikai Főosztályán kezdett, amiből később ENSZ Főosztály lett. Ott lett referens. 

VITRAY TAMÁS CSAK SZÜKSÉGBŐL LETT POLITIKAI TISZT

De most térjünk vissza Vitray Tamáshoz, azaz Kisneufeldhez. Állítása szerint az ÁVH visszautasítása után behívatta a rektor, Hermann József.

Ekkor tudta meg, hogy ismét elképesztő dolog történt. Miután elmondta a többieknek, hogy nemet mondott az ÁVH-nak, ők is hasonlóképp cselekedtek. Vitray szerint az esetet bemondta a Szabad Európa Rádió, ezért az ÁVH-nál éktelen haragra gerjedtek.

A rektor közölte vele, hogy választhat: vagy elfogadja az állást „vagy a következmények őt terhelik”. Herman szerint huszonnégy órája volt.

Komolyan, de nem barátságtalanul, Péter Gábor hallgatja ki Szentiványi Domokost / Fotó: MTI

ÉPPEN KÉZNÉL VOLT A HM POLITIKAI TISZTJE

A fiatal főiskolás szomorúan ment haza, és nem tudta, mit tegyen. De ezúttal is szerencséje volt!

Történt, hogy éppen egy HM-es tisztet, „Tarlós századost” tanította angolra (nahát), akinek elmesélte az esetet. [Az ötvenes években ez is így történt, mindenki szabadon beszélt az ÁVH-ról, és kinek másnak, mint egy HM-es tisztnek].

Mivel Kisneufeld tulajdonképpen már korábban is hírszerző feldolgozó-munkát végzett (a Tarlósnak feladatként kiadott angol nyelvű cikkeket ő fordította le a tiszt helyett), ezért nem meglepő, hogy a százados a segítségére sietett. Akiről Vitray egyébként kedvesen megjegyezte, hogy

„cinkosok lettek, majdnem barátok”.

A „majdnem barát” Tarlós természetesen segített, minden hihetetlenül gyorsan történt.

„Megkérdezi a parancsnokát, nem kell-e a Honvédelmi Minisztériumra egy ilyen klasszisú fordító. […] Együtt jöttek vissza a parancsnokkal. […] [Aki] Rákosi Mátyás unokaöccse és félig orosz volt. […] Jól állt neki az egyenruha. […]”.

Jól festett hát az uniformisban a derék alezredes, és fel is vetette Vitrayt a HM-hez, egészen pontosan – hova máshová? – a Politikai Főcsoportfőnökséghez. Rögtön hadnagy lett – ez ám a menekülés. Az ÁVH hiába tajtékzott, a lázadás és a Szabad Európa Rádió állítólagos tudósítása (nyomát sem láttam az ügynek, persze ettől megtörténhetett) ellenére Vitray puhára esett. Baráth Magdolna tanulmánya szerint egyébként az említett alezredes Rákosi Endre(született: 1920 vagy 1921) lehetett. „A II. világháború idején a Vörös Hadseregben harcolt, 1945-ben hazatért és a magyar honvédség tisztje lett. 1956-ban a Szovjetunióba távozott, azóta is ott él” – az írás a kétezres évek végén jelent meg.

Budakeszi, 1950. július. Esküt tesznek a politikai tisztek / Fotó: MTI

Tehát foglaljuk össze a két történetet: Mikosdi memoárja szerint a marxos hallgatók közül egy olyan csapat válogatott, amibe a katonai hírszerzés és az ÁVH (hírszerzés és elhárítás) is beletartozott. Vitray erről egy szót sem ejtett, nála csak ÁVH-sok vannak.

Mindketten bátran nemet mondtak, egyikükből állítása szerint nem lett hálózati ember (de az lett), másikukat hatalmas szerencsével éppen a rivális szerv, a katonai szolgálat mentette meg. Mi a legvalószínűbb verzió? Kisneufeld a már akkor is rosszul csengő ÁVH helyett a katonai szolgálatot választotta, illetve még inkább az választotta ki őt, hogy egyből tisztet faragjanak a tehetséges fiúból.

NÓGRÁDI SÁNDOR FŐCSOPORTFŐNÖK SZERVEZETE

Nem árt röviden bemutatni a HM 1949-ben létrehozott Politikai Főcsoportfőnökségét. „A Főcsoportfőnökséget akkor három nagyobb egységre lehetett felosztani. Nógrádi Sándor altábornagy, főcsoportfőnök közvetlen alárendeltségébe tartozott az oda áttelepült Pártszervezési Osztály, az Anyagi Osztály, valamint a Központi Iroda és Expedíciós Osztály. Az I. főcsoportfőnök-helyettes, Ilku Pál ezredes az Operatív Osztály, az Oktatási Osztály, az Ellenőrző Osztály és a Káder Osztály, a II. főcsoportfőnök-helyettes, dr. Jánosi Ferenc ezredes pedig az Agitációs és Propaganda Osztály, a Kulturális Osztály és a Sajtó Osztály közvetlen elöljárója lett”  –olvasható egy a nyolcvanas években megjelent, rendszerhű, katonai tanulmányban. [Jánosi egyébként Nagy Imre veje volt, 1951-ben leszerelt, civil pályára helyezték.] Ide került hát a fiatal Vitray.

Visszaemlékezésében csak röviden tér ki erre az időszakra, de azért tudálékosan elmagyarázza a nyilvánvalót, hogy a propaganda-szövegek szétszórása, az ellenség összezavarása a világ összes háborújában az egyik első számú feladat volt. Vitray az általa csak „ötosztály”-nak becézett osztályon dolgozott, ahol propaganda szövegeket kellett írnia. [Rövid megjegyzés: Lendvai Pálnak, azaz Paul Lendvainak ugyanez volt a feladata az ÁVH-nál, ő is mesés körülmények között került oda.] A diktatúra ekkor még bőszen a harmadik világháborúra készült, ott vetették volna be az agitproposokat is. Vitray visszaemlékezése szerint nem igazán kedvelte a dolgot, mert nem szeretett egyenruhás lenni, inkább külkereskedőnek készült (tehát nagyjából impexes akart lenni). Ki ne értené meg?

Bár ez végül nem sikerült, a hírszerzős egyik fedőszervénél, a Chemoimpexnélazért rövid ideig megfordult. De ki verte le a tiszti kalapját és ki rúgta fenékbe ’56-ban azzal, hogy (idézem) “tűnés haza, te komcsi vitéz?”

Ezzel (is) folytatom.

Fotók: MTI, ill: Fortepan.hu

„A gyilkosokat néven nevezNI!” – Nagy Gáspár verse, avagy egy újabb szög Kádár koporsójába

„egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” – így zárul Nagy Gáspár legendássá vált verse. Az 1984-ben megjelent, Nagy Imréről és a kádári megtorlásról szóló költeményből hatalmas botrány lett, maga Kádár János is olvasta. A folyóirat példányait bezúzatták, a főszerkesztőt nyugdíjazták, a költőt eltávolították az Írószövetségtől, és az ex katpolos Kardos György vezette Magvető is felmondta a vele kötött szerződést. Nagy Gáspár költeményét ezután illegálisan terjesztették, így tett az a szekszárdi tanár is, amit Nagy Gáspár egyik beszervezett költőtársa, „Havasi Zoltán” jelentett. Az állambiztonság figyelni kezdte a tanárt, ahogy végig követték Nagy Gáspárt is, aki csak „holt lelkeknek” nevezte a III/III. embereit, tisztjeit, ügynökeit.

1985 tavaszán egy szekszárdi tanár egy betiltott vers illegálisan sokszorosított példányait adta oda az arra érdemesnek vélt szülőknek. Az esetet „Havasi Zoltán”, azaz az előző cikkemben is említett Szokolay Zoltán jelentette a III/III.-nak. A jelentésbe ezt írták: „[N.] Béla, a szekszárdi 1. sz. általános iskola /Garay tér/ napközis nevelőtanára 1985 március elején

a gyermekükért érkező szülők némelyikének Nagy Gáspárnak a tatabányai Uj Forrásban megjelent és nagy visszhangot kiváltott >Örök nyár, elmúltam 9 éves< cimü versének egy gépi úton sokszorositott, indigós példányát mutatta meg azzal a kérdéssel, vajon ismerik-e a verset, illetve az abból keletkezett botrányt.

Mint mondotta, a vers sokszorositott példányát a katolikus teológiai főiskolán kapta tanulótársaitól.”

A vers terjesztése főbenjáró bűnnek számított akkoriban (amikor a versek még hegyeket, ill. elvtársakat mozgattak). Nagy Gáspár rövidke művével a Kádár-diktatúra legnagyobb hazugságára, a (művész)társadalommal közös „titkára” emlékeztetett:

Nagy Imréék kivégzésére, 1956 tragédiájára.

Jól tudjuk, hogy a felpuhult rezsimben már sok mindenről lehetett beszélni, írni, de volt néhány tabutéma, amit érinteni sem lehetett. Ilyen volt 56 vagy éppen a szovjet megszállás.

Ehhez képest Nagy Gáspár 1983-ban, illetve 1984-ben, amikor a vers megjelent, nem követ, hanem sziklát dobott a posványos vízbe.

A Nagy László-emlékház avatásán Iszkázon (1984). Nagy Gáspár mellett Fodor András, a hátsó sorban Czine Mihály, Sebő Ferenc énekel / Forrás: Nagygaspar.hu

Az Öröknyár később a rendszerváltás verse lett.

„Öröknyár: elmúltam 9 éves
a sír NIncs sehol 
a sír a gyilkosok 
a test se I T T NIncs sehol 
a test se O T T 
a csont a gyilkosok NIncs sehol 
a csont 
(p. s.) 
egyszer majd el kell temetNI 
és nekünk nem szabad feledNI 
a gyilkosokat néven nevezNI!”

A verset igazán úgy tudjuk jól értelmezni (egy ragyogó elemzés itt olvasható), úgy éri el teljes hatását, ha eredeti formájában látjuk. Így:

Az emigráció legális formában is olvashatta, Katolikus Magyarok Vasárnapja / Forrás: Arcanum.hu

Nem kellett irodalomtörténészi diploma ahhoz, hogy értelmezzék.

Már az is kisebb csoda, hogy valahogy átment az Új Forrás kapuőrein (ez tényleg így lehetett, Sárándi József szerkesztő a rendszerváltás után is vállalta, hogy nem tudatosan engedték át a verset), de megjelenése után állítólag maga Kádár János is olvasta. Sajnos nem készült felvétel az arcáról, pedig biztosan elég érdekes képet vágott.

A hallgatás, cinkos kiegyezés korszakában különösen érzékenyen érinthette a megtorlást kegyetlenül levezénylő, de ekkor már saját démonaival küzdő diktátort. A büntetés sem maradt el, a folyóiratot bezúzatták, a főszerkesztőt nyugdíjazták, Sárándit elzavarták, Nagy Gáspárt előbb lemondatták az Írószövetségnél, majd a Magvető Kiadó is felbontotta az addig tehetségesnek ítélt, több kötettel jelentkező költővel kötött szerződést.

Hogyan is lehetett volna másképp?

A Magvetőt az a Kardos György vezette, aki civil pályára helyezése előtt a Katonapolitikai Osztály magasrangú tisztje volt. Számtalan koncepciós perben, ártatlan ember halálában volt felelős, nem is szólva arról a héjanászról, amit az általa beszervezett ügynökkel, Mátay Florence-szel, Ignotus Pál későbbi feleségével folytatott.

(Kardosról tanulmányom az Arc és Álarcban jelent meg. Itt olvasható). Nagy Gáspár később így emlékezett erre abban az interjúban, amelyet lapigazgatónknak, Stefka Istvánnak adott (forrás: Magyar Nemzet): „A botrány híre eljutott a Magvetőhöz is, Kardos György elvtárs erre bekérette a kéziratomat a pozitív lektori jelentésekkel, és bezárta egy páncélszekrénybe. Pedig úgy tűnt, hogy decemberre könyv lesz. Majd csak 1987-ben jelenhetett meg a kötetem a Magvetőnél, de az Öröknyár: elmúltam 9 éves versem abban sem szerepelhetett.”

Mátay Florence és Kardos György /Képek forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum

Nagy Gáspár ellen a diktatúra ekkor már csak a „finomabb” eszközeit használta. Nem verték vagy kínozták meg, nem zárták börtönbe, még csak teljes elhallgattatásról sem volt szó.

Helyette elszigetelték, lejáratták, kiszorították. És persze megfigyelték.

HOLT LELKEK TÁRSASÁGA

Ő maga – találóan – holt lelkeknek nevezte azokat az állambiztonságiakat (legyenek ügynökök vagy tisztek), akiket ráállítottak. „Akik a birtokomban lévő (hivatalosan is a tulajdonomba került III/III-as iratokban) a volt szocialista diktatúra nem jogállami képviselőjeként szerepelnek (állambiztonsági legfőbb emberek, megyei állambiztonsági kapitányok, rendőrtisztek, operatív tisztek, értékelő tisztek, valamint titkos megbízottak (tmb.), titkos munkatársak és a beszervezett és jelentést is adó talán szánandó? – ügynökök) névvel (gépírással, sokszor kézaláírással is!) – számomra holt lelkek. Még akkor is, ha élnek” – írta róluk.

Kemény szavak. „Havasit” (Szokolayt) is megbízták Nagy Gáspár megfigyelésével, az állítása szerint a saját lányával megzsarolt költő eleget is tett a feladatnak. A következő jelentés (1985. február 21.) a Fiatal Írók József Attila Körének taggyűlése után készült el. A fiatal írókat, költőket összefogó társaságnak Csengey Dénes volt az egyik vezéralakja, Szokolay is a tagja volt, és egyik legfontosabb megbízatása az „izgága” kör nyomon követése volt:

„[…] A taggyülésen egy darabig jelen volt Nagy Gáspár is, később hivatalos elfoglaltsággal elszólitották. […] Szünetben többeknek, igy pl. Magyar Józsefnek, Hegyes Zoltánnak, Szokolay Zoltánnak [ahogyan szokás volt, „Havasi” önmagára is harmadik személyként utalt) sikerült vele pár szót váltani. Problémáiról csak röviden tett emlitést, véleménye szerint az Új Forrásban közölt vers csak az utolsó csepp volt, csak ürügy azok számára, akik évek óta, tulajdonképpen megválasztása óta szerették volna őt, mint titkárt félreállitani”.

Részlet „Havasi” jelentéséből / Forrás: ÁBTL

Az igazán érdekes az, amit „Havasi” – a tartótiszt jelentése szerint – szóban mondott el: „Nagy Gáspárral együtt indultak a költői pályán, kapcsolatuk akkor baráti volt. Elmondta, hogy Nagy Gáspár Nagy Imrével kapcsolatos versének megirásában jelentős szerepe volt annak, hogy Nagy Gáspár Zala megyei szülőfalujában a Nagy Imre-kultusz sokáig élt. Nagy Gáspárnak számolnia kellett azzal, hogy egy kis példányszámú folyóiratban megjelenő ilyen vers széles körben olvasott lesz és elmarasztalását vonhatja maga után”.

Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke egy népviseletbe öltözött fiatal nõvel táncol, 1954 / Fotó: MTI

Ha már említésre került Nagy Gáspár szülőfaluja, akkor erre is érdemes kitérni. A költő Bérbaltaváron született, nem sokkal a halála előtt így beszélt erről a Stefka Istvánnak adott interjúban: „Nekem már kicsi gyermekként meghatározó élményt jelentett 1956. A Vas megyei Bérbaltaváron, a szülőfalumban hétévesen, ha visszafogottan is, de átéltem a forradalom eseményeit. Második osztályos tanulóként az iskolával kivonultunk az utcára, tüntettünk, és azokat a jelszavakat skandáltuk, amelyeket a felnőttek hoztak Zalaegerszegről, Szombathelyről.” Nagy Imréről pedig a következőt mondta: „Aztán 1958. június 18-án a Vas Népe című lapban rövid hírként megjelent, hogy Nagy Imrét és társait kivégezték.

Apámnak, aki kemény ember volt, könny csordult ki a szeméből. Megsiratta azt az embert, aki a parasztoknak könnyebbséget hozott. Nagyanyám csak ennyit szólt: majd megveri ezeket is az Isten.”

Most már látjuk a személyes indíttatást is. Nagy Gáspár bemutatása után most térjünk a bátor tanárhoz, aki a szamizdatot osztogatta. N. Bélát „Havasi” jelentése után azonnal priorálták (leellenőrizték) az állambiztonságnál, majd megbízták „Havasi” titkos megbízottat a megfigyelésével: „Feladat: – Ismerje meg [N.] Béla baráti körét, terveit.”

A következő jelentés (1985. április 16.) szerint teljesítette a feladatot:

„Előző eligazitásának megfelelően felkereste [N.] Béla általános iskolai tanárt aki megigérte, hogy egy stencielezett példányt amennyiben még van a lakásán biztosit a részére abból a nacionalista hangvételü levélből, amelyet a kongresszusnak terveztek megküldeni.”

Itt már egy teljesen másik levélről van szó. „Havasi” munkadossziéjában később nem kerül szóba sem a levél, sem a tanár, így nem tudjuk, mi lett a sorsa. Az állambiztonság figyelmét mindenesetre felkeltette.

Nagy Gáspár történetével folytatom.

Budakeszi, 2017. Oláh Katalin szobrászmûvész, Orbán Viktor miniszterelnök, Orosz István grafikus és Szakolczay Lajos irodalomtörténész leleplezi Nagy Gáspár költõ szobrát /Fotó: MTI

Fotók: MTI, Nagygaspar.hu

Hazaárulás után nemzetárulás: Fegyőrék hátba szúrták a kárpátaljai magyarokat is

Ki szeretne törni az ismeretlenség homályából a Momentum Mozgalom elnökségi tagja, Buzinkay György. Ennek érdekében a vállnélküli párt politikusa egyre sértőbbeket ír, hátha akkor végre fölfigyelnek rá. Legutóbb a jobboldali újságírókat fenyegette meg leszámolással, most pedig kárpátaljai magyar testvéreink elárulására buzdított. Azt követeli, hogy a magyar kormány azonnal kezdje el támogatni az ukrán bábkormányt – annak ellenére, hogy az lábbal tiporja az őshonos magyarok jogait, fenyegeti megmaradását. Mi ez, ha nem nemzetárulás?

Szép hazánkban régi hagyományai vannak a címeres haza- és nemzetárulásnak. Elég, ha csak Hegedűs István, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János vagy Gyurcsány Ferenc nevét fölidézzük… Közös nevezőjük, hogy a magyarok ellenében mindig idegen birodalmi érdekeket szolgáltak ki, s elárulták a magyarságot. Úgy tűnik, ebbe az illusztris társaságba szeretné magát beszuszakolni Buzinkay György, ezért durrant egyre nagyobbakat a nullás lisztbe. Minapi irománya, amely Orosz befolyás helyett erős Ukrajnát!címmel jelent meg, elszánt kísérlet erre. Ám leginkább szánalmas. Terjengős körmondatokkal indít:

Aki kicsit is jártas a magyar történelemben, aki kicsit is jártas a jelenkori magyar politikai helyzetben, annak azt hiszem nem kell különösebben ecsetelnem, hogy annak az Oroszországnak, amelyik körülbelül kétszáz éve permanens veszélyt jelent a régiónkra, két magyar forradalmat fojtott vérbe katonai erővel (1849-ben és 1956-ban), és 45 évig tartotta megszállva Magyarországot, annak az Oroszországnak a távol tartása a mindenkori magyar nemzeti politika legfontosabb sarokkövei közt kell szerepeljen.

Ha a szerző esetleg maga is jártas lenne a történelemben, tudhatná, hogy 1849-ben a haladó Nyugat, a Habsburgok hívták ránk az oroszokat, különben győzött volna szabadságharcunk. A 45 évnyi kommunista megszállás szintén a Nyugat áldásával történt, miután Churchill és Sztálin papírfecniken lerendezte Közép- és Kelet-Európa sorsát. A Nyugat hagyott minket sorsunkra ’45-ben, majd ’56-ban is, örökké emlékezni fogunk rá. (Buzinkayt leszámítva.) A szerző így folytatja: 

A Fidesznek nincs külpolitikája – nekik az is csupán egy belpolitikai eszköz. Ha pedig a saját érdekük szembemegy a nemzeti érdekkel, akkor semelyik fideszes vezető számára nem kérdés, hogy a fideszes érdek mindig meg kell előzze a nemzeti érdeket. Erre a legékesebb bizonyíték a kárpátaljai magyarok helyzete, illetve az ukrán nyelvtörvény körüli mizéria. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kárpátaljai magyarokra kizárólag mint Fidesz-szavazók számít a kormány, emiatt választási csalást is elkövettek tavaly április 8-án, de az anyaföldjükön való megmaradást semmilyen módon nem segíti elő.

Ukrán nyelvtörvény körüli „mizéria”, mi? Ez nem mizéria, édes öregem, hanem egy brutális támadás az őshonos nemzeti kisebbségek ellen, s így nyílt hadüzenet magyar testvéreink ellen – tehát minden magyar ellen! A nyelvtörvény a Nyugat által puccsal hatalomra juttatott ukrán bábkormány kísérlete a kárpátaljai magyarok elüldözésére, beolvasztására. Minden épeszű magyar ember számára magától értetődő, hogy a jogszabály elleni határozott föllépés nemcsak alaptörvényben rögzített feladata a magyar kormánynak, hanem hazafias kötelezettség is. Csak a Buzinkayhoz hasonló, szívtelen, agyatlan, a nemzeti összetartozás érzését fölfogni képtelen alakok gondolják, hogy az egységes magyar nemzetben való gondolkodás, a külhoni magyarokért való bátor kiállás vagy például a kettős állampolgárság megadása (ez a Fidesz politikája) csupán a szavazatszerzést szolgálja. Annyi eszük sincs, hogy ha netán az életben egyszer ők is kiállnának a külhoni magyarságért, akkor tán rájuk is érkezne egy-két szavazat onnan.

Amúgy az említett „választási csalásról” annyit: a Gyurcsányék által emlegetett több ezer helyett mindösszesen 60 (azaz hatvan) kárpátaljai magyar jelentkezett be Szabolcs megyei településekre, és természetesen ők sem azért, hogy a Fideszt hatalomra juttassák. De a tények nem nagyon szokták megzavarni a magyarfóbiások gondolkodását…

Magyarországnak nem csak az kell legyen a célja Ukrajnával, hogy biztosítsa az ott élő magyar kisebbségek jogait, hanem ennél is fontosabb feladata, hogy Ukrajnát Magyarországgal közös szövetségi rendszerben tudja, azaz minden erejével azt kéne támogatnunk, hogy Ukrajna NATO-, illetve EU-tag lehessen.

Tipikusan egybites, a Nyugat farpofájából kilógó szöveg. Egyrészt: semmi sem lehet fontosabb számunkra az ottani magyarok jogainál. Másrészt: sem a NATO-t, sem az EU-t nem zavarja az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jogi, lelki és fizikai elnyomása, pedig Románia és Szlovákia tagja mindkét szervezetnek. Magasról tesznek arra, hogy a felvidéki magyarok állampolgárságát elveszik; hogy az erdélyi magyaroktól elkobozzák ingatlanjaikat, megszüntetik tanintézményeiket és még a székely és magyar zászlók kitűzését is büntetik.

Tehát a nyugati szerveződésektől várni a kárpátaljai magyarok helyzetének javulását, gyógyíthatatlan holdkórosságra utal. A Nyugatot már csak a transzklotyók érdeklik – a nemzeti kisebbségek nem.

Mikor egy elvileg jobboldali, keresztény uniós pártcsalád frakcióvezetője arról hadovál, hogy a nacionalizmus az valami „szélsőséges” dolog, akkor tudható, hogy semmilyen segítségre nem számíthatunk tőlük. Jellemző, hogy az EU-n és NATO-n kívüli Szerbia az egyetlen, amely legalább valamiféle kulturális autonómiát adott a vajdasági magyaroknak. Már a Balkánról is több jóra számíthatunk, mint Bécs, Berlin vagy Párizs irányából.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség fölgyújtott ungvári irodája tavaly februárban. (Fotó: MTI/Nemes János)

Sőt, azzal, hogy még a lengyelek és a románok meg tudtak egyezni ukrán kollégáikkal a saját kisebbségük védelme érdekében, addig a magyar kormány szándékosan keresztbe tesz a megegyezésnek, így blokkolva Ukrajna NATO-csatlakozását.

Szándékosan keresztbe tesz, mi? Végre van egy kormányunk, amely védi a magyarok érdekeit. Mivel a kisebbségeket sújtó nyelvtörvényt nem változtatták meg, nincs ok arra, hogy támogassuk egy ilyen egy ilyen szedett-vedett bábállam NATO-csatlakozását. Aki szerint sutba kéne dobnunk az egyetlen valamirevaló ütőkártyánkat Ukrajna észhez térítésére, az nem magyar fejjel gondolkozik, nem magyar szívvel érez. 

Putyinnak sokkal inkább kedvére van a sok kis gyenge nemzetállam a régiónkban. A sok kis saját szemétdombján uralkodó kakas között ugyanis kedvére portyázhat az orosz medve. Orbán Viktor pedig olyan kakasnak tűnik, aki önként is besétál az orosz medve szájába – közben pedig hangosan kukorékol, hogy ő mennyire okos és erős.

Ezek szerint Buzinkayhoz az sem jutott el a történelemórákon, hogy ezt a „sok kis gyenge nemzetállamot” nem Oroszország, hanem éppenséggel a fényességes Nyugat hozta létre a trianoni, majd a párizsi diktátummal, nehogy erősebb államalakulat maradjon Közép-Európában, amely konkurenciát jelenthet nekik. Ennyit tehát a történelmi ismeretekről.

Végül azt írja Buzinkay:

És adnék még egy kéretlen tanácsot a fideszes (kül)politikai agytrösztöknek: az Ukrajnával való viszonyunk rendezése jelentősen elősegítené a hőn áhított Trump-Orbán találkozó létrejöttét is. Ugyanis a „Nyugathoz” – amihez mi magyarok Szent István óta tartozni szeretnénk – való tartozás most azon múlik, hogy Ukrajnát vagy Oroszországot választjuk. A magyarok pedig egy erős velünk tartó Ukrajnát szeretnének, és egy távoli, a magyar politikát nem kézivezérlő Oroszországot.

Hát persze, Szent István is imádta a Nyugatot, például 1030-ban, amikor bucira verte a ránk törő német seregeket… Összefoglalva: mindenért Putyin és az oroszok a hibásak, akik velejükig romlottak és gonoszak, bezzeg a Nyugat csodálatos, mindenben mindig nekik van igazuk, az ő kedvükre kell tenni állandóan. 

A Buzinkay-féle csicskahad nem érti, soha nem értette: keresni a békét, a jó kapcsolatot, gazdaságilag kölcsönösen előnyös üzleteket kötni a környező birodalmakkal egészen mást jelent, mint önként lemondani érdekeinkről, jogainkról, tálcán fölkínálni javainkat. A Buzinkay-félék ez utóbbit csinálták és csinálnák most is. Náluk nincs középút a lakájkodásban. Ők mindig teljes egészében akarják átadni Magyarországot az éppen legerősebbnek gondolt hatalomnak. Számukra nem létezik magyar út, „harmadik út”.  

Macron neje együtt örül a sok kis momentumos csicskával, nagy valószínűséggel a budapesti olimpia megfúrásának (Fotó: Facebook)

A Nyugat most Ukrajnát akarja bekebelezni, kizsigerelni, termőföldjeit, ásványkincseit lenyúlni. Ám Oroszország (amelynek történelmileg pont ugyanúgy része „Ukrajna”, mint Magyarországnak Erdély vagy a Felvidék) ezt nem hagyja. És volt képe – micsoda demokratikus aljasság! – népszavazás útján magához csatolni a zömében oroszok lakta Krímet. (Érdekes, Koszovónál nem kellett népszavazás a kiszakításhoz, azt a „demokratikus” nyugati vezetők eldöntötték és kész.)

• Ezért kell hát össze-vissza hazudozni az oroszokról, engesztelhetetlenül gyűlölni őket. E hálátlan feladatot a Momentumhoz hasonló helyi ügynöklerakatok nyakába varrták, akik szív, gerinc és értelem híján büszkén teljesítik a küldetést. Miként büszkén fúrták meg a magyar olimpiai álmot is, hogy Párizs győzhessen. Hazaárulás vagy nemzetárulás – mikor mire van szükség. 

Emlékezetes, ugyanaz a Buzinkay György, aki most a kárpátaljai magyarok jogait lábbal tipró Ukrajna megsegítését követeli a magyar kormánytól, januárban egy másik írásában a jobboldali újságírók elleni leszámolásra buzdított. Akkor azt írta: „A propagandagép propagandistáit is el kell számoltatni. Bíróság elé kell állítani azokat, akik részt vettek a magyar demokrácia felszámolásában és a magyar függetlenség oroszoknak való kiárusításában.”