Az új világrend alapjai a XXI. században

Garaczi Imre

Az új világrend alapjai a XXI. században

on: október 21, 2016In: Tanulmányok

A konzervativizmus és liberalizmus szerepváltásai a geostratégiai küzdelmekben

Napjainkban a konzervativizmusról és a liberalizmusról folyatott eszmecserék a politikai gondolkodásban, a társadalomelméletekben és a különféle gazdaságfilozófiákban szinte már parttalanná váltak. A két irányzat modern története az elmúlt két évszázad nyugati eszmetörténetének egyik fő gerincét alkotja. A két fogalom közötti viszony értelmezése a humán- és társadalomtudományokban megkerülhetetlen, hiszen ellentéteik, illetve kölcsönhatásaik miatt szigorúan alapozzák meg a világnézeti tájékozódás lehetőségeit. Mannheim Károly a konzervativizmus fogalmát a tradicionalizmussal párhuzamba állítva értelmezi. (1) Politikatörténeti és szociológiaelméleti szempontból a konzervativizmus létrejöttének négy alapfeltételét fogalmazza meg:

„1. A történeti társadalom-együttesnek kifejezetten dinamikussá (folyamatszerűvé) kellett válnia. Az össztörténésen belül végbemenő partikuláris történéseknek tendenciájukban mindinkább minden területen a társadalmi test egységes növekedési problematikájára kell orientálódniuk. Az összfolyamat középponti problematikájára való orientálódás eleinte akaratlanul történik; később azonban tudatossá válik, milyen jelentőségű minden egyes elem az egész létrejövésére nézve. Ennek megfelelően mindinkább csökken azoknak a különálló, saját körükben élő társadalmi egységeknek a száma, amelyek korábban uralkodóak voltak. Minden egyes, mégoly mindennapi cselekvés is hozzájárul valamivel (ha mégoly minimális mértékben is) ezen egységgé való dinamika elősegítéséhez vagy akadályozásához. Ezért válik lassan lehetségessé az is, hogy minden egyes lelki magatartást egyre inkább erre az összfunkcionalitásukra tekintettel jellemezzük.

2. A modern konzervativizmus létrejöttének további feltétele az, hogy ez a dinamika egyre inkább egy társadalmi differenciálódás útján menjen végbe, azaz hogy többé-kevésbé egyöntetűen reagáló, horizontálisan összefogható rétegek keletkezzenek, amelyek közül néhány a haladást elősegítő tendenciákat teszi magáévá, ismét mások a meglévőhöz való ragaszkodást vagy éppen az attól való visszalépést támogatják (növekvő tudatossággal).
3. Az eszmék világa (s azok az alapközelítések is, amelyek hordozzák) megoszlik, és az így létrejövő áramlatok minden kimutatható keveredés és szintézis ellenére is (az egyes esetekben pontosabban elemezendő módon) mindenkor párhuzamosan haladnak e társadalmi tagolódással.
4. Az előre mozgató és az állandósághoz ragaszkodó elemeknek ezek a megoszlásai egyre erőteljesebben a politikai (és később a tisztán gazdasági) szféra körül kristályosodnak ki, úgyhogy a politikai szféra autonómmá és a társadalmi rétegeződések első számú felhalmozódási magvává válik.” (2)

Mannheim a modern konzervativizmus legfontosabb alaktani jellemzőjeként a világhoz való dinamikus viszonyt jelöli meg, és a közvetlen eszmetörténeti előzménynek a tradicionalizmust tartja. Megközelítése elsősorban tudásszociológiai alapokra épül. Véleménye szerint a konzervativizmus már viszonylag lezárt, történetileg kialakult totalitás, és az értelmezés hangsúlyait a fogalom kialakulásának feltételeire kell helyezni. Elemzését lélektani alapokra vezeti vissza, és összeveti a régi rendi konzervativizmus eszméit a romantika, a hegelianizmus és a hallerianizmus elméleteivel. A fogalmat egyfajta stílusegységként reprodukálja, és az eszme belső centrumát a tradicionalizmussal azonosítja. Mindehhez a konkrét szemléletmód alaktani lehetőségeit hívja segítségül. (3)

Mannheim a konzervativizmus eszmetörténetének szerkezetét vázolja fel, és ezt veti össze a progresszív reformizmusgondolkodásmódjával. Míg az előbbi centrumában az egyedi esetek vizsgálata áll, addig az utóbbi magára a rendszerre koncentrál. Ugyanakkor fontosnak tartja azt is, hogy a konzervatív attitűd úgy is megjelenjen, mint a világ átélése, amelyben leírható a társadalmi funkcionalizálódás. Ez a módszer megragadható például a tulajdon és a tulajdonos kapcsolatában, hiszen ennek modern formája egészen másképpen érzékelhető, mint a régi korokban. A modern viszony egyfajta különös, élő és kölcsönös attitűdöt feltételez, míg a régi nexus az előjogokra és az elidegeníthetetlenségre épült. (4) A hegeli felfogás szerint a tulajdon fogalma egy akarat belehelyezését jelenti egy dologba. (5)

Ezután Mannheim felvázolja a liberális és a konzervatív szabadságfogalom különbségeit. Ebben kiemeli az emberi jogok gyakorlásának lehetőségét, amely a forradalmi liberalizmus alapján csak úgy működhet, hogy a szabadságot csak a többi polgár szabadsága és egyenlősége korlátozhatja. Ennek alapja pedig az, hogy az egyén legyen független mindenféle korábbi állami vagy céhes kötöttségtől. „Ily módon e szabadságfogalmat csak úgy érthetjük meg, ha látjuk, hogy az egyenlőség eszméje egészíti azt ki, kizárólag minden ember politikai egyenlőségének előfeltételéből érthető meg helyesen. Helyesen értve, ez a forradalmi gondolkodás számára nem empirikus ténymegállapítás volt, hanem csak posztulátum. Nem is az élet összes területén követelte az emberek egyenlőségét, csak a gazdasági és politikai harcban.” (6)

A forradalmi liberális és konzervatív szabadságfogalom szembeállítása során Mannheim megjegyzi, hogy ez utóbbit minőségi szabadságfogalomként foghatjuk fel. Ennek alapja az, hogy a forradalmi-egalitárius szabadságfogalom ellenzői nem a szabadságot magát, hanem a mögötte álló egyenlőségi elvet támadják. (7) Nyilvánvaló az, hogy a valóságban az emberek elvi egyenlőségét közelíthetjük, de a tényleges és aktuális egyenlőség csak az adott társadalom vagy közösség tagjainak kölcsönös viszonyaiban jeleníthető meg. Ennek lényege a szabadságelv belsővé tétele, s ennek kellene alárendelni a külső viszonyokat. Ezt – Mannheim szerint – a bensőségesség és a rend összefüggésében érzékelhetjük. Ennek előfeltétele egy előzetes harmónia megléte. Mindebben fontos szerepe van a nép és a népszellem fogalmának, ami valójában egyfajta totalitás, és amelyben az egyének szabadsága nem fajulhat önkénnyé. Ebben fontos megragadni a szabadság elvének mozgását. (8)

Mannheim a konzervatív és a progresszív liberális gondolkodásmód párhuzamos összevetésén keresztül jut el a konzervatív gondolkodás elméleti középpontjáig. Ennek alapja az a feltételezés, hogy a konzervatív gondolkodásmód ellentétben áll a klasszikus természetjogi elvekkel. A természeti jog elve gyökereiben az antik sztoikus filozófiájában lelhető fel, s innen hagyományozódott a kereszténységbe, majd a reneszánsz idején – megtisztulva a vallási-dogmatikai kötöttségektől – profán természetjogként vált ideológiai elemmé a modern gondolkodásban. (9)

Amíg Mannheim Károly a konzervatív gondolkodásmód gyökereit a tradicionalizmus eszmetörténeti hátteréből és morfológiai megjelenéseiből vezeti le, addig Roger Scruton az etikai attitűd alapján közelíti meg. A konzervativizmus jelentése című könyvében (10) felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapi közgondolkodásban e fogalmat általában a megőrzésre irányuló vágyként azonosítják, azaz a polgár a mindennapi életében úgy érzékeli, hogy egy állandó társadalmi rendhez tartozik, és ennek viszonyai átszövik életét, és legfőképpen a maradandóság stabilitása biztosítja az állandóságot. „A megőrzés vágya összehangolható a változás minden fajtájával, feltéve, hogy a változás egyben folyamatosságot is jelent. Nemrég elég meggyőzően érveltek amellett, hogy a politikai élet átalakulása „hiperaktívvá” vált. Az ember néhány tételesen megfogalmazott nézetének túlzott provokálása a közéletben azon felfogás túlburjánzásához vezetett, hogy mindent meg kell változtatni, és azon reformok, illetve politikai stratégiák elszaporodásához, melyeket az intézményen belül és kívül állók egyaránt meglovagolnak, veszélyeztetve így az intézmény létét is. Ez egy olyan betegség, amire minden konzervatív oda fog figyelni, és legtöbbször ennek természetét próbálja majd meghatározni. A világ nagyon „dogmatikus” lett, és a társadalom minden szegletében olyan embereket ösztönöznek a társadalmi jó elérését célzó előre gyártott receptek közüli választásra, akik nem óhajtanak, és nem is képesek arra, hogy ezen töprengjenek.” (11)

Scruton a modern konzervatív attitűd megértését az erkölcsi, a társadalmi és a politikai intézmények működésén keresztül írja le. Kiindulópontként a tekintély és a hűség elveinek működését vizsgálja. Megkülönbözteti az állam és a társadalom kötelékeit és funkcióit, és felhívja a figyelmet arra, hogy a civil szerveződések fontossága elengedhetetlen a kormányzati intézmények elfogadható működéséhez. A tekintély fogalmát – sokféle jelentése mellett – legfőképpen elismert és legitim hatalomként jellemzi, amely eredményessége és érvényessége alapján mulandó lehet, tehát ha a megalapozottság kérdésessé válik, akkor akár le is váltható. A legitimáció forrásait Scruton a társadalmi szerződés elvéig vezeti vissza, és hangsúlyozza a Hobbes-i gondolatot, amely szerint az ember nem lehet felelős olyan dologért, amely nem saját cselekedetéből fakad. Mindehhez hozzáteszi a legitim és illegitim igények közötti tudatos választás fontosságát. (12)

Scruton a tekintély egyik forrását a magánszférában, illetve a családban is szemügyre veszi. Kiemeli, hogy a család nemcsak az állam, hanem a civil társadalom alapja is, és nem szerződéses viszony a forrása, hanem szükséglet hozza létre. A család analógiája alkalmazható a politikai tekintély működésének megértéséhez is. Mindkettőben jelen van a hatalom, amely gyakorlása teszi lehetővé a fenntarthatóságot. Nyilvánvaló az, hogy a családban a tekintély parancsoló erejét kiegészíti a szeretet köteléke is. Ebben alapozódik meg a kötelességérzet, a tisztelet és a megbecsülés. „Azt látom tehát, hogy a gyermekek szülők iránti viselkedése nem érthető meg egy transzcendens, az egyéni választás szféráján kívüli, objektívan létező kötelék feltételezése nélkül. Ez pedig egy olyan képesség, amelyet a polgárok a családi tűzhelytől a helyre, a népre és az országra is kiterjesztenek. A társadalmi kötelék – a konzervatív szerint – ugyanúgy „transzcendens” kötelék, az állampolgár pedig elkerülhetetlenül elismeri legitimitását, más szavakkal, a fennálló rendet hatalommal bírónak látja. Ettől azonban elijesztik az igazságtalan cselekedetek, az önkéntes hatalom, vagy a közrend általános „barátságtalansága”, amihez hasonlót a deprivált vagy elhanyagolt gyermek is tapasztal.” (13)

Scruton rámutat arra is, hogy a tekintély fogalma a társadalmi viszonyok olyan habitusa, amelyben alapvető szerepe van a hűségnek, ami elsajátítható. Mindez fontos szerepet tölt be az államhoz való viszonyban is, hiszen ez az intézmény kell, hogy jelentse a társadalomban a legfontosabb hatalmat, de „A konzervatív azonban arra vágyik, hogy ezt a hatalmat ne mezítelenül lássa a politika fórumán, hanem alkotmányba öltöztetve, mindig megfelelő jogrendszeren keresztül működve, és hogy működése sose barbárnak vagy elnyomónak, hanem mindig ellenőrzöttnek és szükségszerűnek, a hűséget inspiráló civilizált vitalitás kifejeződésének tűnjön. Ezért az alkotmány és az azt fenntartó intézmények mindig is a konzervatív gondolkodásmód középpontjában fognak állni. A konzervatív az ismert és kipróbált intézményekben hisz, és ezeket mindazon tekintélyekkel kívánja felruházni, amely szükséges az elfogadott és objektív közélet megalkotásához. Hagyomány és szokás iránti tisztelete is innen ered, és nem egy olyan célból – mint például a szabadságé –, amelynek elérésében ezek eszköznek minősülnek.” (14)

Scruton a konzervativizmus attitűdjének megjelenését nemcsak az állami intézményesség kereteiben tartja fontosnak értelmezni, hanem a nemzeti keret elengedhetetlen alkotórészeként is. Ehhez fűzi hozzá azt, hogy a konzervatív szemlélet mindig egy konkrét országhoz, egy konkrét történelemhez és egy konkrét életformához tartozik, és ebben az értelmezési mezőben kiemelkedő jelentősége van a kulturális hagyományoknak, amelyek kijelölik az egyéni és közösségi cselekedetek vonatkozási pontjait, lehetővé teszik az adott világ jelentésekkel való felruházását, illetve az egyén választásainak megalapozását. Mindebben középponti szerepe van stabil erkölcsi értékfogalmaknak. Mindez azért is fontos Scruton okfejtésében, mert szerinte a politika a társadalmi tudat felszínével foglalkozik. Ennek figyelembe vételével így veti össze a konzervatív és liberális nézetek viszonyait a hűség fogalmával, amely a patriotizmus elvének megalapozója: „A liberális nézeteket valló ember számára a társadalom iránti hűség eszköz: „Tarts ki emellett a viszony mellett, és meglátod a végén békén hagynak.” A konzervatív azonban nem tudja a hűséget egy másik célhoz elvezető eszköznek tekinteni, mivel a kérdéses cél nincs meghatározva, és nem utal vissza konkrét értékre – így a szokásra, az intézményekre, a hűségre. Ebből következik, hogy bár a patriotizmus sokféle különböző formát ölthet, mindig olyan szimbolikus cselekedeteken keresztül próbál megjelenni, amelyek nem tekinthetőek eszköznek.”(15)

Scruton a hűség és a patriotizmus aktualitására példaként hozza fel az angolok viszonyát a koronához és a királyi családhoz. Kiemeli, hogy itt nem a királyi család tagjainak egyéni tulajdonságai a döntőek, hanem a nemzeti összetartozás szimbolikus tisztelete a szokásokon alapuló lojalitás érzésében. Természetesen ebben a viszonyban vannak transzcendentális elemek is, de mindenféleképpen az uralkodó ház – igaz fenségesen –, de a szuverenitást jeleníti meg.

A konzervativizmus attitűdjével és eszmetörténetével foglalkozó kutatók között igen fontos megemlíteni Edmund Burke nevét, akire mindannyian hivatkoznak, mert a Töprengések a francia forradalomról című munkájában (16) megalapozza a modern konzervativizmus legfőbb fogalmait. Noha legfőképpen Burke-öt tartják a legfontosabb angol konzervatív elméletírónak, de valójában Richard Hooker, az Erzsébet-kor gondolkodója nyitja meg a sort, hiszen műveiben a tradicionalizmus elvét a folyamatosság és a stabilitás összefüggésében vázolja fel, és – igaz kifejtetlen módon –, de már feltűnnek Burke elméletének alapjai is. Burke említett művének kiindulópontja a nemzedékeket összeszövő tradicionalizmus, amelyben a jelen értelmezését a múlt tanulságaira építi: „Ám egyike a legelső és legfőbb elveknek, amelyek alapján az állam és a törvények megszenteltetnek, hogy ideiglenes birtokosaik és haszonélvezőik ne tegyenek úgy, megfeledkezvén arról, hogy mit kaptak őseiktől és mivel tartoznak utódaiknak, mintha ők lennének a teljhatalmú urak; ne képzeljék, hogy joguk van hitbizományt kikanyarítani maguknak, vagy tékozolni az örökséget, kényük-kedvük szerint roncsolva társadalmunk eredeti szövetét; azt kockáztatván, hogy emberi lakóhely helyett pusztaságot hagynak az utánuk következőkre, utódaiknak éppoly kevéssé tanítva meg az ő találmányaik iránti tiszteletet, amennyire ők maguk tisztelték őseik intézményeit. Ez az elvtelen könnyedség, mellyel az államot oly gyakran, oly nagy mértékben, s oly sok tekintetben alakítják át, amennyi a tünékeny szeszély és divat, megtörné az állam folytonosságának láncát. Egyetlen nemzedék sem állna kapcsolatba a többivel. Az emberek jönnének, s elmúlnának, mint a nyári legyek.” (17)

Ugyancsak fontos szerepet kap Burke politikai elvrendszerében az organicizmus elve, amely a társadalmat olyan rendszernek tekinti, ahol egységes és szervesen megalkotott rend uralkodik, és a közösséget nem statisztikai individuumok, hanem társas lények alkotják. Rámutat arra is, hogy a társadalom intézményeinek és polgárainak kapcsolatai alapozzák meg az identitás különböző szintjeit. „Emberekkel volt dolguk, s rákényszerültek, hogy tanulmányozzák az emberi természetet. Polgárokkal volt dolguk, s tanulmányozniuk kellett azoknak a szokásoknak a hatásait, melyek a polgári életviszonyokkal járnak. Tudatában voltak annak, hogy e második természet hatása az elsőre új kombinációt hozott létre; s hogy ebből az emberek között számos különbség származott születésük, neveltetésük, foglalkozásuk, életszakaszaik, városi illetve falusi mivoltuk, a tulajdon megszerzésének számos módozata, s maga a tulajdon jellege szerint, melyek együtt olyanná tették őket, mintha sokféle állatfajhoz tartoznának.” (18)

Ugyancsak sokat elemzett fogalom a konzervativizmus történetének irodalmában Burke harmadik alapelve, a politikai szkepticizmus. Ennek lényege az, hogy a közösséget alkotó egyének élete és viszonyai nem elvont absztrakciókban és spekulációkban értelmezhetők elsősorban, hanem a társadalom által vallott értékek tapasztalataiban. (19) Mindezek próbái az erkölcsi indítékok, amelyek orientációs lehetőséget nyújthatnak a kormányzó politikusoknak. „Az állam felépítésének, illetve megújításának vagy megreformálásának tudományát, akárcsak bármely más kísérleti tudományt, nem szabad a’ priori módon tanítani. Nem is rövid tapasztalat az, amely erre a gyakorlati tudományra oktatna; ugyanis az erkölcsi indítékok tényleges hatásai nem mindig közvetlenek; hanem ami előszörre káros, az távolabbi kihatásaiban még lehet nagyszerű is; sőt nagyszerűsége éppen azon hátrányos következményekből származhat, amelyeket kezdetben kiváltott. Ennek a fordítottja is megesik; s igen tetszetős elgondolások, igen biztató kezdetek után, gyakran érnek szégyenletes és sajnálatos véget. Az államokban gyakran keletkeznek homályos, szinte lappangó erők, olyanok, amelyeknek jelentősége első pillantásra csekélynek tűnik, ám amelyektől az állam virágzása vagy romlása a legnagyobb mértékben függhet. Mivel tehát maga kormányzás tudománya ennyire gyakorlati jellegű, ilyen gyakorlati célokat szolgáló, s tapasztalatokat igénylő dolog – nagyobb tapasztalatot, mint amekkorát egyetlen személy, legyen bármilyen eszes és figyelmes is, egy egész élet folyamán gyűjteni képes –, mindenkinek végtelen óvatossággal szabad csak arra vállalkoznia, hogy lebontson egy olyan épületet, amely hosszú időn át tűrhetően szolgálta a társadalom közös céljait, vagy hogy újjáépítse anélkül, hogy szeme előtt bizonyítottan hasznos példák és minták lebegnének” (20)

Burke munkássága nem alkot szisztematikus rendszert, általában aktuális és egyedi politikai eseményekre reagált, mint az 1789-es francia forradalom kortársa. Írásai nem mentesek az indulatoktól és a hangulati elemektől sem, ugyanakkor ironikus szemléletmódja nagyban meghatározza kritikai attitűdjét. A francia forradalom eseménytörténetével kapcsolatban gyakorta jegyzi meg azt, hogy a politikusok hibáinak és tévedéseinek oka az intellektuális tökéletlenségük. Fontosnak tartja a szenvedélyek és indulatok korlátozását, s ennek gyógyszere a bölcsesség (21), hiszen minden társadalom a saját hagyományainak és szokásainak összessége, és a társadalmi tapasztalatok nem általánosíthatók olyan módon, hogy bármely társadalomra érvényes, általános tanulságokat idealizálhatnánk. Burke egyszerre empirikus és szkeptikus a politikai tudás értelmezésében. Az empíria az időtálló, a kipróbált és az igazolható társadalmi gyakorlatra utal, a szkepticizmus pedig arra int, hogy a társadalmat érintő politikai döntések mindig egy adott korban és egy adott helyzetre érvényesek, de a korábbi állapotokban helyesnek bizonyult döntések újabb szituációkban nem tekinthetők biztos receptnek.

Burke politikai ismeretelmélete kapcsolódik a politikai és társadalmi cselekvésekben meghatározó erkölcsi rend kérdéséhez. (22) Ennek kapcsán vetődik fel, a minden korban szükségszerűen visszatérő klasszikus kérdés, a morál és a politika kapcsolata. Burke szemléletében a morál egyetemes érvényű elvekből áll, s benne kötelező az ígéretek megtartása és az igazmondás. A politika pedig társadalmi szükségletet elégít ki, és legfontosabb dimenziója a közérdek. Malíciózusan jegyzi meg a francia forradalom vezetőinek tevékenységeire utalva, hogy a szabadság erkölcsi célkitűzése bölcsesség és erény nélkül… minden rosszak lehető legrosszabbika.

Mindebben megjelenik Burke elhatárolása a morál és a politika kapcsolatát illetően, ugyanis az előbbi egyetemes és szilárd elveken és a lelkiismeret késztetésein alapul, míg az utóbbi aktualizált, véletlenszerű és partikuláris. Ugyanakkor arra is utal, hogy a politikai rend teremthetné meg az emberek igényét az erkölcsösségre. Természetesen utópisztikusnak tűnhet ez a megállapítás, de abból a szempontból érthető, hogy Burke rendkívül nagy súlyt helyez a politikai működés tekintetében az egyéni felelősségre. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy Burke szerint a politikai rend isteni eredetű és morális követelményeket feltételez. Ugyanakkor egyes írásaiban elhatárolja az isteni eredetű morális elveket a konkrét történeti események megfontolásaitól. Ebben a vonatkozásban egyetérthetünk Quinton megállapításával, amely szerint „… Burke a politikát illetően utilitarista; az erkölcs területén pedig a klasszikus természetjog híve.” (23)

Burke szemlélete a későbbikben feltűnik Scruton elemzéseiben is a demokrácia kérdésével kapcsolatban, ugyanis Burke az alkotmány elveinek megfogalmazásakor a teljeskörű választójogot nem gondolta okvetlenül szükségesnek, azaz csak azok rendelkezhetnének választójoggal, akik iskolai végzettséggel, vagy munkahelyi pozícióval rendelkeznek. A konzervatív politikai gondolkodásban ugyanis gyakorta feltűnik az a választójogi elv, hogy azok éreznek nagyobb felelősséget a közügyekért, akik hatalommal, pozícióval, illetve vagyonnal rendelkeznek. Scruton a választójog tartalmát illetően rámutat arra a konzervatív gyakorlatra, hogy az adott választáskor tekintettel kell lenni a társadalom korábbi és későbbi generációira is. Ezzel azt érzékelteti, hogy a demokratikus típusú választás (a mindenkire kiterjedő) „… privilegizálja az élőket és a közvetlen érdekeiket a még meg nem születettekkel és a már megholtakkal szemben.” (24)

Mindez azon az elven alapul, hogy a törvény is tartalmazza a végrendelkező akaratát abban az esetben is, ha már a későbbiekben ez valójában senkinek sem érdeke. Ennek az elvnek Scruton egy mélyebb okát is megfogalmazza: „De van egy sokkal mélyebb ok, amiért a halottakat és kívánságaikat figyelembe kell vennünk. Az idők kezdetétől fogva a halottak tisztelete volt az intézményépítés alapja. Iskolák, egyetemek, kórházak, árvaházak, klubbok, könyvtárak, templomok és intézmények kezdték életüket már nem élő emberek által adományozott vagy hátrahagyott tulajdontól függő magán alapítványként. E tulajdonok jelenlegi tulajdonosai, erkölcsi értelemben, csak ideiglenes megbízottak. A halott tisztelete megtiltja az örökségük önkényes kezelését, és a megbízottakat arra kényszeríti, hogy az alapítók vagy adományozók által jóváhagyott célokat kövessék. A halottak tisztelete révén a megbízottak a saját utódaik érdekeit is védelmezik. A halott tisztelete a hagyományozó attitűd alapja, amelytől a jövendő nemzedékek öröksége függ. Ha eltávolítják a halottakat a gondolkodásból, akkor eltávolítják a még meg nem születetteket. És ez a mértéktelen demokrácia igazi veszélye.” (25)

Scruton iménti megállapítása elsősorban morális talapzatokat próbál megvetni a politikában, és figyelmen kívül hagyja a modern piacgazdaság kikényszerítő erejét, amely – ha nem fűz anyagi érdeket a hagyományokhoz vagy a múlthoz – azt teljes mértékben a feledés homályába süllyesztheti. Mindez azt jelenti, hogy Burke és Scruton egyaránt ragaszkodnak a nemzethez, mint a szuverén hatalom autoritásának legmagasabb formájához. Ez a probléma már átvezet a demokratikus parlamentarizmus organikus egyensúlyának kérdéséhez, ugyanis a parlamentáris intézmények hatalmi viszonyai a választási versengések egyensúlyhelyzeteiben működhetnek eredményesen. A probléma mindig a már fennálló és az új érdekek erőviszonyain alapul. Ebben a vonatkozásban Scruton óva int attól a demokratikus parttalanságtól, amelyben a politikusi hivatás szinte a kereskedelmi ügynökök tevékenységéhez lesz hasonlatos, akik versenyt futnak a pozíciókért, a piaci érdekekért és a hivatalok megszerzéséért. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Scruton azt is, hogy abszolút káros az egalitarializmus csapdájába esni, hiszen a tömegtársadalomban ez az értékek egyértelmű devalválódásához vezethet.

A konzervativizmus kritikusai gyakran felhozzák azt a vádat, hogy ez az elv csökkenti a társadalomban a kritikai oppozíció lehetőségét. Scruton ezzel azt szegezi szembe, hogy a kritikai hajlamot mintegy természeti törvényként tartalmazzák az emberek közötti viszonyok, ugyanis a kölcsönös érintkezések, viták kikényszeríthetik az igazságot, hiszen az igazságérzet természetes tartalma az emberi attitűdöknek. (26) Ugyanakkor a természetes és társadalmi igazságok között számtalan ellentét merülhet fel. Ennek oka a társadalom összetettsége és bonyolultsága. A természetes igazság az emberek közötti viszonyok gyakorlati alkalmazása, amelynek gyökere a családi kapcsolatok igazságaiból fakad. A társadalmi igazság viszont a politikai érdekek, illetve manipulációk miatt bő teret engedhet az egyenlőtlenségek elfogadtatására. A jogi szabályozásban mindenesetre arra kell törekedni, hogy a kettő egyensúlya érvényesüljön.

A konzervativizmus elvrendszerének vizsgálata megkerülhetetlenül feltételezi a tulajdon fogalmának gazdaságelméleti feltérképezését. Mindennek fontosságára Scruton azzal hívja fel a figyelmet, hogy a modern korban egyre jobban jellemzővé vált a gazdasági mechanizmusok erőteljes befolyása a politika működésére. A kérdés értelmezésének természetes kiindulópontja az, hogy az ember a tulajdonához kapcsolódva képes akaratát a társadalomban érvényesíteni. A gyakorolható jogok sokféle vonatkozása fakad a tulajdonból, például a magántulajdon természetes keretet nyújt az önmegvalósításhoz. Mindez a birtoklás szociológiai és pszichológiai érzésén alapul. A modern társadalomban fontos a birtoklás és a fogyasztás joggyakorlatát összevetni. „A fogyasztás tevékenysége nem feltételez tulajdonjogot, és még a „természeti állapotban” is megtörténik, ahová a filozófusok az ősembert elhelyezik. A civilizált állapotban azonban a fogyasztás is joggyakorlás, és a fogyasztott dolog birtoklását feltételezi. Mindenesetre a fogyasztás a tulajdonjognak csak egy része, és semmi esetre sem az a része, amely a társadalmi lényeget megjeleníti. A tulajdon tartós jellege a lényeges, tehát ami a tulajdonjog folyamatos vagy majdnem folyamatos felfogása. A birtoklás teljes megtapasztalásához folyamatosan birtokolt tárgyakra van szükség. Ez magyarázza a föld tartós helyét a tulajdon pszichológiájában. Nem az elfogyasztott (és a kizárólag vendégszeretet során megtisztelő) dolog az igazi ajándék, hanem az, amellyel az előrelátható fogyasztáson túl rendelkeznek. Ez a használat jogának megtestesülése. Ez lehet kizárólagos vagy korlátozott, folyamatos vagy csak félig az, abszolút vagy érvényteleníthető: ebben az esetben többféle megkülönböztetés létezik, amelyeken a gazdaságelméletben át kell siklani.” (27)

A tulajdon fogalmának modern kori értelmezéséhez fontos feleleveníteni a római kor felfogását, hiszen a magántulajdon konzervatív felfogása erre vezethető vissza. Eszerint a tulajdon nemcsak az ember külső tartozéka, hanem egyben a szükségletek megvalósításának forrása is. A tulajdon birtoklása emelte az embert – a római szemlélet szerint – a természeti világ fölé. Sokan a tulajdon kialakulását tekintik annak az aktusnak, amelyben az ember civilizációs lénnyé vált. „A római jogban, különösen az eredeti táblákon és a köztársaság törvényeiben, a familia szó gyökere és lényegi jelentése tulajdon – valódi tulajdon; elsősorban földbirtok, valamint a patria potestas, a háztartásra vonatkozó törvények szerint minden örökölhető tulajdon. A tulajdon sohasem idegeníthető el a család leszármazottaitól, hacsak nem a szenátus határozata alapján, valamilyen súlyos és elévülhetetlen bűn miatt. A köztársaság időtartama alatt a tulajdonhoz való egyéni jog nem annyira elítélendő volt, inkább egyszerűen ismeretlen, s így elképzelhetetlen is. A tulajdon családi ellenőrzése a császárok uralkodásával kezdődő birodalomban kezdte elveszíteni jelentőségét a családi öröklésre vonatkozó individuális jogok megsokasodásával.” (28)

A kapitalizmus kialakulása korában a tulajdon két fajtája közötti küzdelem vált jellemzővé: a föld és a pénz versengése. Az előbbit kemény, az utóbbit puha tulajdonnak nevezték. Már Burke is megjegyezte más konzervatív szerzőkkel együtt, hogy a rend fenntartásához, illetve a társadalom stabilitásához nagymértékben járul hozzá a tulajdon érdekeltségének érzése az emberekben. A gyáripari kapitalizmus kialakulásával átalakult a tulajdonhoz való viszony eszméje és érzése, hiszen megjelentek az értékpapírok, amelyek jelentősen átalakították az egyénnek a tulajdonhoz való viszonyát. (29) Szorosan kapcsolódik a tulajdon fogalmához az elosztás és a piac kérdésköre. Természetesen e fogalmak értelmezése mást és mást jelent politikai, illetve gazdasági szempontból. Az elosztás mindig is a társadalmi igazságosságról szóló viták fontos területe volt.

A kérdés másik oldala az adózás, amely a jövedelmeken keresztül szintén szorosan kapcsolódik a tulajdonhoz. Nyilvánvaló az, hogy amikor az állam adót vet ki, akkor a társadalom közös háztartását finanszírozza, és a természetes igazság alapján a polgárok egyéni lehetőségeik mértékében adóznak. De rögtön hozzá kell tennünk azt is, hogy az adóztatás nemcsak az államrezon fenntartását szolgálja, hanem elősegítheti a felhalmozott vagyonok újraelosztását is. Az adózás elvének gyökerei a társadalmi és a természeti igazságra vezethetők vissza, hiszen például a progresszív adózás – hosszabb távon – elősegítheti a tulajdon- és jövedelmi viszonyok különbségeinek kiegyenlítését. Itt a különbségeken van a hangsúly, hiszen a gazdagság és a szegénység közötti feszültség számtalan társadalmi és politikai probléma hordozója lehet. A társadalomszociológiai vizsgálatok szerint a tőlünk a társadalmi térben távol elhelyezkedő emberek gazdagsága nem okoz gondot, viszont annál inkább azoké, akik közel állnak hozzánk, és igaztalannak tartjuk gazdagodásukat. Scruton szerint „Az adóztatás optimális pontja az lenne, ahol a pénzkereséstől elkedvetlenítő tényezők szélsőértéke és a kisajátításból származó haszon szélsőértéke kiegyenlítik egymást. Akárhol is van ez a pont (kiszámolása igen bonyodalmas lenne), minden bizonnyal alacsonyabb, mint az az érvényben lévő maximum, amit az egyes kormányzatok állapítottak meg.” (30)

Természetesen a hangsúly az adózás aktuális mértékén van, amelynek legfőbb jellemzője a polgárok tűrőképessége. Keynes egyik alapelve az, hogy bármely gazdasági növekedés alapfeltétele az újabb és újabb igények felkeltése a társadalom tagjai számára. Ugyanakkor, ha az adózás mértékét a polgárok súlyosnak tartják, ez igényeiket, kezdeményezőkészségüket és vállalkozói hajlamukat visszafoghatja, s így az innováció hiánya negatívan hat a gazdaságra. Nyilvánvaló az, hogy a kapitalizmus gazdaságtörténetének egyik legfontosabb jellemzője a növekedés és hanyatlás periodicitása. A stabilitás abban az esetben van jelen, ha ez a természetes mozgás viszonylag szűk és kiszámítható határokon belüli; s ha szélsőségessé válik, akkor beszélhetünk válságról. Ugyanakkor a válság is szükségszerű, hiszen felhívja a figyelmet a gazdaság folyamatainak általános egyensúlyvesztésére, és lehetőség nyílik a válság leküzdésével egy új növekedési pálya elindítására.

A konzervativizmus eszmetörténetének fontos értelmezési horizontja a modern társadalmakban a tulajdon fogalma mellett a munkaérték különféle megjelenésének elemzése. Scruton konzervatív szemlélete az elidegenedett munka vizsgálatában a modern tudat formáinak változásait teszi mérlegre. Ebben a liberális ideálokat kritizálja. A legfőbb problémát abban látja, hogy a liberalizmus a politikát és az erkölcsöt egy meghatározatlan szabadságfogalom eszméje alá rendeli. Így az egyén elszigetelődik fokozatosan a történelemtől és a kultúrától, és autonómiáját önmaga nem választott tulajdonságaiban keresi. „Amikor a liberális az általa ajánlott szabadságeszmét egyértelművé próbálja tenni, mindig egy konkrét életforma szokásait és előítéleteit kénytelen megerősíteni – mégpedig a felszabadított urbánus értelmiségi életformáját. (…) Az ilyen filozófia az ént alkotó vágyakon túl az én semmiféle eszméjét nem kínálja: ezért a vágy szabad kielégítésén kívül nincs elképzelése az önkiteljesedésre vonatkozóan. A választás gondolatát próbálja ráhúzni minden olyan intézményre, amelyet az emberek legitimációval ruháztak fel anélkül, hogy felismernék, hogy az emberek legitimáció érzete pontosan saját magunk – akiket ezen intézmények formálnak ki, táplálnak és erősítenek – tiszteletéből ered.” (31)

Ezen a ponton Scruton liberalizmus-ellenessége már szinte indulati alapokra helyeződik, hiszen nem lehet elvitatni a liberális szemlélettől sem a legitimációval felruházott intézmények tiszteletét. Másrészt pedig a liberális szemlélet nem azonosítható – leegyszerűsítő módon – a rendetlenséggel. Ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, hogy léteznek konzervatív liberálisok is, akik számára a konzervatív alapelvek mellett számtalan liberális eszme is elfogadható. Ez a diskurzus már a konzervativizmus politikai erkölcséről is szól. A nem szélsőséges konzervatív ugyanis pluralista, azaz elismeri az értékek sokféleségének létét, de ugyanakkor nem enged az értékmechanizmusok parttalan megnyilvánulásának. Minden modern társadalom létének szakítópróbája az, hogy miként képes meghúzni a határokat a parttalanná válás küszöbén. John Kekes szerint a konzervativizmus a politikai erkölcsnek háromszintű felfogása iránt kötelezi el magát. Az első a civilizált élet igazolódott és egyetemes feltételeinek védelme. Ehhez kapcsolódik a második, amely a társadalom tagjainak erkölcsi identitását meghatározó hagyományos korlátokat védi, míg a harmadik az egyéni, konkrét életfelfogás határait értelmezi. Kekes szemlélete e három szint alapján kísérel meg életfelfogás-követelményeket meghatározni.

A középpontba a konvenció fogalmát állítja. A fogalom tartalma tulajdonképpen a modern értelemben vett emberi méltóság alapelveinek védelme (például az élet védelme, erőszak ellenesség stb.) Kekes azt vallja, hogy a jó társadalomban elengedhetetlenek a megkövetelt konvenciók. Ezt a szemléletet azonban a modern, liberális társadalmakban elég nehéz képviselni, hiszen az erkölcshöz való viszony plurálissá vált, azaz már nem léteznek a modernitás előtti társadalmak intézményei, a biztos tájékozódási lehetőséget nyújtó erkölcsi középpontok. Az erkölcsi törvény jelenkorunkban már nem hatékony a magán és közösségi cselekedetekben. Az erkölcsi normák ugyan a hagyományok alapján jelen vannak, de hatékonyságuk jóval gyengébb, mint a jog érvényesítése. Kekes követeli a jó élet minimum feltételeihez a szilárd konvenciók meglétét, csak éppen azok az intézmények és feltételek tűntek el fokozatosan a modern társadalmakból, amelyek e konvenciókat ellenőrizni tudnák. Kekes fontos jelentőséget tulajdonít az erkölcsi hiba elkövetése folytán bekövetkező undornak, amelyet reális társadalmi erőként feltételez. (32)

A 20. században a konzervativizmus eszmetörténetének meghatározó személyisége Leo Strauss (1899-1973). Filozófiája szorosan kötődik a modernség válságjelenségeihez. Szerinte a nyugati civilizáció alapvető konfliktusa a racionalizmus és a hitkapcsolatának problematikája. Műveiben összeveti a jó életre vonatkozó bibliai eredetű elveket a modern filozófia álláspontjaival. Lánczi András szerint „Ez a föloldhatatlan konfliktus táplálja a nyugati civilizáció fejlődését. Bármilyen merész lépésekre szánta is el magát a ráció a hosszú évszázadok alatt, amikor a racionális válaszok nem voltak kielégítőek, mindig a kinyilatkoztatáshoz fordultak az emberek. Athén a racionális, filozófiai gondolkodás szimbóluma, Jeruzsálem pedig a hité, a kinyilatkoztatásé, a Bibliáé. Egyik oldal sem tudott soha teljes sikert aratni a másik fölött, mert ha ez bármikor bekövetkezne, az a nyugati civilizáció végét jelentené. Ez a konfliktus áll Strauss politikai filozófiájának a hátterében.” (33)

Strauss kiindulópontja a modern kor válságjelenségeinek vizsgálata, amelyben a nyugati ember egyre inkább elveszíti hitét a racionalizmus mindenhatóságában. Ez nemcsak politikai, hanem morális és kulturális válságot is jelent. Mindehhez szorosan kapcsolódik az is, hogy túlzottan hamar szakítottunk a premodern értékekkel, illetve jellemző a modern tudomány önhittsége, ami gyakran szövődik össze ideológiákkal. Strauss fontos megállapítása az is, hogy a modern kor politikai filozófiája egyre kevésbé értékközpontú, s ennek oka a morális tartalmaktól való távolságtartás. Veszélyben látja az európai kultúra értékeit, illetve egyre felületesebbnek tartja a modern nevelés hatékonyságát. „Felfogása szerint a modern politikai gondolkodás az antik politikai filozófiai hagyománnyal való radikális szakítás folyamán keletkezett. A hagyományos és a modern politikai gondolkodás szembeállítása a modernség válságára vonatkozó filozófiai álláspont alátámasztásául szolgál. A modernség válsága a nyugati racionalizmus válsága, a nyugati kultúra céljának az elhomályosulása. A racionalizmus válságának legnyilvánvalóbb jele a modern tudományeszmény megingása – olyan gondolat ez, amely a 19. század második fele óta gyakran elhangzott. Strauss nem volt eredeti gondolkodó abban az értelemben, hogy fölfedezett volna bármi „újat”. Viszont sajátos nézőpontja, valamint a régi szövegek elmélyült tanulmányozása és egyéni interpretálása megkülönböztetett helyet biztosított számára a túlnyomóan pozitivista amerikai politikatudományon belül. A modern tudomány válságát Strauss a politikai gondolkodás területén próbálta meg értelmezni. Miben különbözik a modern politikatudomány a klasszikustól? Strauss válasza: abban, hogy a modern, pozitivista politikatudomány lemondott az értékek vizsgálatáról és a politika morális aspektusának elemzéséről. Hogyan jutott idáig a politikatudomány? A válaszért vissza kell mennünk a modernség kezdetéhez, Machiavelli, Hobbes, Locke és a többi klasszikus modern politikai gondolkodó tanításához. Velük kezdődött az a folyamat, amely a politikai gondolkodás megváltoztatásához vezetett és az értékmentes politikatudomány jelszavában csúcsosodott ki.” (34)

Strauss képviselte azt az illúziót, hogy a modern politika erkölcstelenségével szembeállította az antik városállamok közéletében tapasztalható erkölcsiséget. Az európai civilizáció létrejöttében hangsúlyozza a Biblia és az antik görögök szellemiségét. Szerinte a modernitás világa akkor csúszott félre, amikor az egyre önhittebb racionalizmus nevében fokozatosan elutasították a vallást és a panteizmust, és ezzel párhuzamosan került előtérbe az ateizmus. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a jó élet alapjai azonosak az igazságossággal, a szeretettel és a jóindulattal, de a modernitás gondolkodói ezeket az értékeket eltávolították a vallástól, s ezt a problémát a 19. században Nietzsche képviselte a leghatékonyabban: „… döntő esemény következett be úgy az 1870-es és 1880-as évek tájékán: felbukkant Nietzsche. A nietzschei kritikát egyetlen tételre vezethetjük vissza: a modern ember meg akarja őrizni a bibliai moralitást, miközben elhagyja a bibliai hitet.” (35)

Strauss a modernség válságát a historizmus kritikáján keresztül is jellemzi. A történelem vizsgálata és tanulságainak számbavétele igazából a 18. századtól válik fontossá (a történetfilozófia kifejezés például Voltaire találmánya), és legfőképpen a német intellektuális gondolkodásban vált a társadalomtudományok részévé. Ennek szellemében bármely esemény, eszme stb. változásának megértése a történeti hermeneutika alapján művelendő. Strauss megfordítja a történeti megismerés irányát, és nem a jelenből következtet a letűnt korok összefüggéseire, hanem a múlt jelenségeiből építkezik a jelen felé. (36) Ezt még kiegészíti azzal a módszerrel is, hogy a történelmi elemzés tárgyaként szolgáló korszakot az akkor élt emberek gondolkodásának rekonstrukciója alapján vizsgálja, tehát az egykori önértelmezéseket veszi alapul.

Strauss historizmus-kritikája arra irányul, hogy megkísérelje a modern politikai filozófiát rehabilitálni. Ebben jelentős teret biztosít a modernitást legfőképpen jellemző progresszivitás-elv bírálatának. Ebből fakad korunk egyik irreális illúziója, a végtelen fejlődés eszméjébe helyezett csodavárás, ami a hedonista életszemlélet parttalan terjedésével párhuzamos. Itt már jelen van Straussnál – igaz implicit módon – a modern tömegtársadalom fogyasztói világának kritikája. Mindezzel rámutat arra, hogy a historizmus a 20. századra a nihilizmusba torkollott. Ez a végpont egy sajátos útvonal záróakkordja. „A történeti iskola a francia forradalommal szembeni reakcióként született meg. A historizmus több fejlődési szakaszon ment keresztül, s azzal lépett föl, hogy a helyi és időleges tényezők fontosabbak, mint az egyetemes normák. Azáltal, hogy a historista iskola jelentéktelennek nyilvánította az egyetemes normákat, egyben ki is húzta a talajt minden olyan törekvés alól, amely túl akar emelkedni a konkréton, az aktuális körülményeken. Ugyanakkor a historizmus nagy erőfeszítéseket tett, hogy pótolja az elveszett normákat. Fejlődésének második szakaszában a historizmus a pozitivizmus egyik válfajaként jelent meg. Deklarálták, hogy a pozitív tudomány egyszer és mindenkorra a teológia és a metafizika helyére lép: empirikus megismerés révén valódi ismeretekre tehetünk szert. A historista iskola hiába keresett konkrét normákat, ez nem sikerült neki, viszont az egyetemes normákat mind fölszámolták.” (37)

Strauss történeti és politikai filozófiája, s azon belül konzervatív eszmerendszere jelentős hatást gyakorolt a múlt század hetvenes éveitől az Egyesült Államokban, ahol 1933-tól haláláig három egyetemen is tanított. Tanítványainak és követőinek (straussziánusok) két csoportja alakult ki. (38) Az elsőt chicagói iskolának nevezték, és főleg liberális-baloldali értelmiségből verbuválódott (Irving Kristol, Paul Wolfowitz, Donald Rumsfeld, Abram Shulsky). Tevékenységük fő célja egy magasan kvalifikált, intellektuális elit létrehozása. A másik csoportot keleti straussziánusoknak nevezték, s ők a liberális és globális demokrácia úttörőinek tekinthetők.

Strauss elmélete rendkívül fontos szerepet töltött be az elmúlt negyven esztendőben az Egyesült Államok politikai és gazdasági adminisztrációiban, hiszen főleg a Reagan korszaktól az amerikai stratégiák meghatározó elve a neokonzervativizmus. (39) A straussziánus politikusok rendszeresen tartottak évente informális találkozókat, ahol főleg Amerika világpolitikai szerepe volt a téma. Itt alakították ki a legfelsőbb bíróság bírái, a Fehér Ház és a Pentagon munkatársai azt az ideológiát, amely – szerintük – meghatározza az Egyesült Államok különleges szerepét a 21. században. E politikusok számára a legfontosabb elméleti kötőanyag az volt, hogy a liberális demokráciák nem képesek polgáraik számára követendővé tenni az intellektuális és erkölcsi normákat. „Az ebből levont gyakorlati konzekvencia végzetes: a társadalmi eliteknek jobban áll, sőt, kötelességünk az igazság manipulálása. Szabadságukban áll, hogy „kegyes hazugságok”-hoz és az igazság szelektív használatához folyamodjanak, amint azt Platón javasolja. A Strauss által élete végéig vallott politikai filozófiának elsősorban ezek az elemei idézik a fejére manapság Amerikában azt a vádat, hogy a nácikon tanulmányozta a tömegmanipuláció módszereit. A Wolfowitzhoz hasonló straussziánusokról és az iraki háború többi mozgatójáról pedig azt gyanították, hogy csupán a politikai tanulságot vonták le Strauss munkásságából a saját céljaik érdekében. A Szaddám Huszein ellen viselt háború részben kitalált okai a németországi emigránsok filozófiai örökségéből fakadnak. Így jön létre az összesküvés-elmélet, amely szerint Strauss a bábjátékos, s az általa mozgatott szálakon függnek a Bush-kormányzat tagjai.” (40)

Sokan vizsgálták azt, hogy Strauss, mint politikai filozófus, miként érte el azt a sikert, hogy ily nagy népszerűségre tett szert az amerikai gazdasági és politikai élet befolyásos vezetőinek körében. Az elemzők egyetértenek abban, hogy Strauss egyetemi szemináriumai váltak rendkívül közkedveltté, ahol legfőképpen az antik szerzőkről tartott előadásokat, és a jelenkorral viszonylag keveset foglakozott. Hallgatóit elbűvölték Szókratész és Platón történetei az örök igazságokról, és megtanulták tisztelni a nagy filozófusokat. A klasszikus történeti példák rámutattak arra, hogy hová jut az a modern társadalom, ahol középpont nélkülivé és engedékennyé válik az erkölcs, ahol parttalanná lesz a szexuális forradalom, és háttérbe szorul az intellektualitás szemlélete. Mindebben belátható volt az is, hogy a vallás szekularizációja gyengíti az államberendezkedés tartósságát.

Strauss az Egyesült Államok létrejöttének történetében az egyik fő problémának azt tartotta, hogy az európai vallásüldözések elől elmenekült alapítók elválasztották az államtól az egyházat, s ennek következtében romlott meg fokozatosan a közmorál. Ugyancsak a neokonzervatív ideológia elméletéből fakadt az, hogy Amerikában a fontos politikai küzdelmeket kulturális értékekbe burkolva vívják meg. Az egyik ilyen vita arról szólt, hogy a magánélet politikai jellegű-e vagy sem? A neokonzervatívok szerint az államnak nem kell beavatkoznia a gazdaságba, viszont a polgárok magánéletével törődnie kell. (41)

A politikai elemzők szerint a neokonzervatívok hatalmának két forradalma zajlott le az utóbbi harminc esztendőben: az első Reagan elnökségének két ciklusát jelentette, míg a második az ifjabb Bush megválasztásával kezdődött. Közös jellemzőjük, hogy a Fehér Ház politikája fontos szerepet juttatott a keresztény vallásoknak az amerikai patriotizmus újraépítésében. A második iraki háború óta a konzervatív eszmerendszer középpontjába az amerikai külpolitika került. W. Bush első megválasztásakor a neokonzervatív szemléletű gazdaság és politika legfőbb képviselői támogatólag sorakoztak fel, és – hűségesen kitartva – szerepet vállaltak az újraválasztásban is. Eredményességük egyik szellemi inspirációja az volt, hogy az evangéliumi keresztény elvek hangoztatásával képesek voltak a különféle vallási közösségekhez tartozók szavazatait begyűjteni. „A közeledésben nagy szerepet játszik, hogy a neokonzervatívok elkötelezett Izrael-pártisága találkozott az ún. fundamentalista keresztények vallásilag legitimált politikai felfogásával, a keresztény cionizmussal. Ennek alapja a már említett amerikai mítosz: a pioneer-ek üldözött csoportja felépíti saját szabad államát, s ezt a hagyományt visszhangozza Izrael alapító mítosza is. Amerikában e tradíció, az ebből kinövő patriotizmus és vallási attitűd megtestesítői az evangéliumi neoprotestáns, projudaista kisegyházak, amelyek elkötelezettek a Biblia szó szerinti értelmezésében. A keresztény cionistáknak nevezett, politikailag igen aktív evangéliumi-neoprotestáns réteg filozófiájában az eredeti amerikai pioneer-mítosz összeolvadt Izrael állam mítoszával.” (42)

Az elmúlt negyven esztendőben a neokonzervatív elit az amerikai élet szinte minden területén vezető szerepet vívott ki. Rendkívül fontosnak tartották a befolyás kiépítését a kutatóintézeteken és az egyetemeken. Innen táplálkoznak a különféle tervezőhálózatok, amelyekhez folyóiratok és könyvkiadók kapcsolódnak nagy számban. Nagy hangsúlyt helyeztek a politikai marketingre és a lobby tevékenységre. A fő céljuk a közélet tematizálása, azaz nagyban meghatározták a nyilvános diskurzusok témáit, és így a médiákon keresztül képesek voltak befolyásolni a választásokat. Mindehhez a támogatási feltételeket a széles körben megszervezett alapítványok biztosították. (43) Mindennek következtében a neokonzervatív irányzat az Egyesült Államokban jelenleg is meghatározó szerepet tölt be, s ezt annak köszönheti, hogy tudatosan kiépített szellemi bázisai alapján a társadalmi és a politikai élet szinte minden területén jelen vannak a képviselői.

Az amerikai konzervatív eszmerendszer gyakorlati működésének tapasztalatai között fontos szerep jut az értékkonzervativizmus elveinek. Ennek közgazdasági alapjai tekintettel vannak arra is, hogy a társadalomban reális szükségletek mutatkoznak olyan javak iránt is, amelyeket a piaci mechanizmusok nem kínálnak fel, illetve a mindennapi életnek megtalálhatók olyan területei is, ahol nem a fogyasztói szemléletmódok és kényszerek uralkodnak. A konzervatív állam koncepciója tekintettel van a társadalom azon csoportjaira és rétegeire is, amelyek nem tudtak bekapcsolódni a versenybe, avagy kihullottak abból. Ennek a magatartásmódnak az alapja az etikai elvekből fakadó szolidaritás. Mindennek politikai célja pedig az, hogy egy nagy létszámú társadalomban az aszociális tömegeket a kormányzat kezelni legyen képes.

Ugyanakkor a konzervatív állam nem vállalja fel a szociális juttatások és szolgáltatások klasszikusan jóléti elvét, hiszen ha a polgárok egyre nagyobb tömege tekinti természetesnek az ingyenes és kedvezményes szolgáltatásokat, akkor csökken a társadalom tagjainak elvárható öngondoskodási képessége. Ez a folyamat pedig könnyen vezethet konfliktusokhoz, válságokhoz. Itt a legfőbb feladat a jóléti programok optimális mértékeinek megtalálása. „Amit tehát a modern értékkonzervativizmus valójában célul tűzhet ki, azt a legtalálóbban a „szociális piacgazdaság” (sajnálatos módon mára kissé elkoptatott) fogalmával ragadhatjuk meg. Némi sarkítással és egyszerűsítéssel úgy fogalmazhatunk, ez a liberálisok (és a neokonzervatívok) „éjjeliőrállamánál” tágabbra, a szociáldemokraták (szocialisták) „jóléti államánál” viszont egyértelműen szűkebbre vonja meg az állami szerepvállalás határait.” (44)

Mindez felveti a konzervativizmus viszonyát a modernizáció kérdéséhez, azaz mennyire lehetséges konzervatív alapokon modernizációs folyamatokat elindítani? Nyilvánvaló az – sokak tévhitével szemben –, hogy a konzervatív gondolkodói attitűd egyáltalán nem ellentétes a változtatás igényével. Sőt, progresszív folyamatokban igen pozitív szerepet tölthetnek be a nemzeti sajátosságok. Mindez, egy értékkonzervatív programot hirdető állam keretei között, egyesíthető a szociális piacgazdaság értékeivel. (45)

A bemutatott folyamat végiggondolása figyelmeztető lehet az Európai Unió jelenlegi törekvéseivel kapcsolatban is, hiszen erősen fönnáll annak a veszélye, hogy a hirdetett jövőképpel szemben Brüsszel inkább egy bürokratikus hegemóniát képvisel, amelynek eredői nem Európában vannak, és nem Európát képviselik. Mindebben igen fontos szerepe kell, hogy legyen a lokális értékekre épített, nemzeti értékeken alapuló, erős régiókból álló államoknak, hiszen könnyen kivehető a mai világpolitikai tendenciákból az, hogy a következő évtizedekben Európa sorsának próbaköve az amerikai, a közel-keleti és ázsiai hegemón törekvések megfelelő kezelése lesz.

Jegyzetek

1. Mannheim Károly: A konzervativizmus. Cserépfalvi, Budapest, 1994., Fordította: Kiss Endre (A továbbiakban Mannheim)
2. In: Mannheim 66. o.
3. „E konzervatív átélésmód és gondolkodás egyik lényeges jellemvonása szemükben a közvetlenül meglévőben, gyakorlatias konkrétban való megkapaszkodás. Ennek következménye a konkrét újszerű mintegy emfatikus átélése, amelynek visszfénye a „konkrét” modern terminusában mint forradalomellenes jegy mindenkor kimutatható. Konkrétanátélni, konkrétan gondolkodni ettől kezdve különös magatartásmódot jelent, kizárólagos hatni akarást abban a meghatározott közvetlen világban, amelyikbe bele vagyunk állítva – mindannak radikális elutasítását, ami „lehetséges” és „spekulatív”. In: Mannheim 69. o.
4. „Szorosan össze volt tehát kapcsolódva a tulajdonos különös személyes jogával, és ebben az értelemben elidegeníthetetlen volt. Mert ha a tulajdonos el is idegenítette birtokát, a vadászati jogról például nem mondhatott le. A régi birtokos vadászati jogának fennmaradása az elidegenített birtokon maradandó jelképe volt annak, hogy az új birtokos nem a birtok „igazi” tulajdonosa. De ez fordítva is igaz volt. Ha az ősi birtok nem ruházhatott fel egy homo novust az igazi birtok tisztességével, a régi tisztesség emberre sem volt képes, amennyiben egy puszta proprietariustól ismét megvásárolt egy birtokot, mintegy csak a maga személyes tisztségéből a birtokot az igaz tulajdon jellegével felruházni. Nem állt fenn tehát működő kölcsönösség egy meghatározott tulajdon és egy meghatározott birtokos között, és minden birtokot e személyes viszonylatban éltek meg.” In: Mannheim 71. o.
5. idézi Mannheim 72.o.
6. In: Mannheim 72. o.
7. „Ez annyit jelent, hogy az emberek adottságaiknak megfelelően, legbensőbb létükben egyenlőtlenek, és a szabadság nem más, mint hogy minden és mindenki saját belső elvei szerint bontakoztatja ki önmagában a maga sajátos növekedéstörvényét.” In: Mannheim 73. o.
8. „Savigny és Ranke megoldása azonban mindenesetre még azzal jellemezhető inkább, hogy ama minőségi szabadság az egyéntől és a rendektől a nemzethez, illetve az államhoz felfelé mozog, és csak az utóbbi az, ami a maga saját növekedési tényezőjének megfelelően tökéletesen szabad. Ezzel szemben az individuum béklyóba van verve, csak ezen átfogóbb egységeken belül és csak az ő felfogásuk szerint élhet értékesen.” In: Mannheim 74-75. o.
9. „Ha valahol, itt látható, miként hordozhat egy látszólag azonos tanítás eltérő jelentéseket a történelem során, és mily módon tesz szert különböző szociológiai helyzetek funkciójaként egyre új arculatokra. Eredetileg egy társadalmi vezető réteg ideológiájaként ez az elmélet már a Római Birodalomban olyan élmény- és gondolatvilágról tesz tanúbizonyságot, ami tökéletesen ellentétes volt az akkori népi vallásossággal. Akkori tendenciája a kozmopolita gondolkodásra, amelynek konstrukciós pontjai egyrészt egy szélsőséges individualizmus, másrészt egy szélsőséges univerzalizmus, áttör a tanítás újkori alakján keresztül is, és annak a szűkebb életkörök gondolkodásával szembeni ellentétét is fémjelzi. Ez a tan eredetileg abban az időben jött létre, amikor a polisz világnézete bomlásnak indult.” In: Mannheim 85. o.
10. Roger Scruton: A konzervativizmus jelentése. Novissima Kiadó, Budapest, 2002. Fordította: Szabó Péter (A továbbiakban: Scruton)
11. In: Scruton 32-33. o.
12. „A gondolatmenet a következő: az emberek, mint szabad, autonóm egyének, az Igazság törvénye alá rendelődnek. Ez Kant már említett elvont terminológiájával fogalmazva nagyjából azt jelenti, hogy célként, nem pedig eszközként kell kezelni őket. Ha az embereket eszközként kezeljük, akkor nem tartjuk szabadságukat tiszteletben, és ezzel saját tiszteletünkhöz való jogunkat is feláldozzuk. Egy szerződés teljesítése nem tisztesség dolga, hanem az igazságos viszonyok legtisztább esete. Ígéretet teszünk és ígéretet kapunk a következmények teljes ismeretében és tudomásul vételével. Ilyen helyzetben ígéretet tenni, és az ígéret teljesítését megkövetelni a viszonosság mindenféle szándéka nélkül egyet jelent a másik fél eszközként kezelésével, a bizalmával való visszaéléssel, a vele való igazságtalan bánásmóddal. Azt látjuk az igazságtalan bánásmód esetén, hogy az egyik ember a másik felett olyan jogot gyakorolt, amire nem volt feljogosítva, mert bár a másik személy garantált számára bizonyos jogot, de ezt azzal a feltétellel tette, hogy viszonzásul ő is hasonló jogot kap majd. Így most már különbséget tudunk tenni legitim és illegitim igények között.” In: Scruton 42. o.
13. In: Scruton 45-46. o.
14. In: Scruton 46. o.
15. In: Scruton 52-53. o.
16. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Atlantisz Kiadó, Budapest, 1990. Fordította: Kontler László (A továbbiakban: Burke)
17. In: Burke 188. o.
18. In: Burke 287. o.
19. E tapasztalatokat a társadalom működése során kikristályosított gyakorlatok adják, amelyek szociológiai értelemben vett értékmezőkön alakulnak. Ezek általában szokásokban és intézményekben testesülnek meg. Burke utal arra, hogy a sokféle érdekkel rendelkező emberekből álló társadalom jóval bonyolultabb entitás annál, mintsem hogy ezt puszta elméleti kategóriákba foglalhatnánk. A társadalom tudását az alkotó egyének közös ismeretei jelentik, s ezekből fakadnak e tudások objektív és személytelen formái, amelyeket értékeknek nevezünk.
20. In: Burke 149. o.
21. „A kormányzat az emberi bölcsesség találmánya, melynek célja, hogy emberi szükségleteket elégítsen ki. Az embereknek joguk van arra, hogy a bölcsesség kielégítse ezeket a szükségleteket. E szükségletek közé számít az a polgári együttélésből fakadó igény, hogy szenvedélyeik megfelelő korlátok közé zárassanak. A társadalom megköveteli, hogy ne csupán az egyének indulatai vettessenek alá, hanem azt is, hogy tömegesen és testületileg csakúgy, mint egyénileg, az emberek szándékai gyakorta meghiúsuljanak, akaratuk ellenőrzés alá essék, szenvedélyeik kordában tartassanak.” In: Burke 147-148. o.
22. „Ez a politikai ismeretelmélet, mely szerint a tradíción alapuló kollektív bölcsesség magasabb rendű azoknál a tanoknál, melyekhez pusztán elméleti következtetések segítségével érkezett el néhány individuális gondolkodó, alapot teremt Burke számára az absztrakt elméletek elvetésére a politikában. Az egyes emberek korlátozott szellemi képességeikre támaszkodva nem tudhatnak sem kellőképpen megérteni, sem megfelelően kezelni egy olyan bonyolult képződményt, melyet az idő és az emberek sokaságának munkája formált. Burke szkepticizmusa és organicizmusa az absztrakt emberi jogok fogalmának bírálatában találkozik. Mivel az emberi természet társadalmilag meghatározott, s ily módon lényegileg sokféle, emberi jogokról mint olyanról nem beszélhetünk, csupán a konkrét társadalmi és történelmi helyzetben élő jogairól. (…) Burke nem tagadja egy egyetemes erkölcsi rend létezését. Egy olyan őszinte és gyakorló keresztény számára, mint ő, ez nem is vonható kétségbe. Amit mégis tagad, az az egyetemes morális igazság közvetlen politikai alkalmazhatósága. Azt, hogy a politikában mi a helyes, nem kizárólag az határozza meg, hogy mi az, ami morális értelemben helyes. Ez az elképzelés némiképp Hooker ama nézetét visszhangozza, mely szerint az isteni törvény általános és semleges, s az embereknek a rájuk ruházott szellemi képességeket felhasználva, a világban osztályrészükül jutó különféle konkrét körülményeknek megfelelő módon kell azt alkalmazniuk.” In: Anthony Quinton: A tökéletlenség politikája. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995. 78-79. o. Fordította: Beck András (A továbbiakban: Quinton)
23. In: Quinton 84.o.
24. In: Scruton 73.o.
25. In: Scruton 74.o.
26. „Az igazságérzet – ami a hozzánk hasonlóakkal való kölcsönös érintkezésből ered, illetve annak kifejeződése – csak azért merül fel, mert képesek vagyunk arra, hogy meglássuk az egyéni cselekedetek igazságosságát, és vonzódunk ahhoz az akarathoz, melyből azok származnak. Ha a későbbiekben e gondolatot kibővítve a társadalmi és politikai valóság igazságosságáról vagy igazságtalanságáról beszélek, akkor nem a természetükre, hanem az okukra utalok. Nem igazságtalanság az, hogy az egyik ember szebbnek vagy intelligensebbnek születik, mint a másik. A konzervatív szerint valójában olyan bizonytalan az „igazságos helyzet” jelentése, hogy nem tarthatjuk igazságtalannak azt, hogy az egyik ember gazdagabbnak születik, mint a másik, vagy hogy az állampolgárok ennyi és ennyi hányada a nemzeti vagyon ennyi és ennyi hányadát birtokolja. Ezek a dolgok léteznek, és csak akkor igazságtalanok, ha igazságtalanság eredményeképpen jelennek meg. Ha kritizálni kell őket, akkor azt más szempont alapján kell tenni, ez a szempont pedig, hacsak nem emberi tevékenységre utal, inkább esztétikai, mintsem erkölcsi lesz.” In: Scruton 111-112.o.
27. In: Scruton 127-128.o.
28. Robert Nisbet: Konzervativizmus: Álom és valóság. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996. 73-74.o. Fordította: Beck András (A továbbiakban: Nisbet)
29. „A tulajdon modern kori konzervatív filozófiájának másik aspektusát a kapitalizmus, valamint az iparosodás, a kereskedelem és a technika visszatérő konzervatív bírálata adja. Mint azt fentebb már hangsúlyoztam, a konzervativizmus csaknem ugyanúgy válasz a XVIII. század végi ipari forradalomra, mint ugyanezen század végének demokratikus forradalmára. Mielőtt Burke megírta volna a Töprengéseket, Nyugat-Európában már jelentős tábora volt a tradicionalizmusnak, mely a gyárakra és a bányákra is kiterjesztette a modernizmus elleni vádjait, gyakran „angol szisztémaként” utalva rájuk. Ezzel alig találkozunk Burke-nél. Olyannyira hasonlított szeretett barátjára, Adam Smith-re, hogy a „kereskedelem törvényeit” épp olyan „öröknek” tartotta, mint az ember bármely más természettörvényét.” In: Nisbet 82.o.
30. In Scruton 136.o.
31. In: Scruton 149.o.
32. „Döntő fontosságú az erkölcsi undor jelentőségének megértéséhez, hogy azt ésszerű reakcióvá nem pusztán egy megkövetelt konvenció kihágása teszi, hanem azok az esetek, amikor a civilizált életet éri fenyegetés. Az ilyen normaszegések nem az emberi jellemhibák motiválta közönséges rossz cselekedetek. Mély erkölcsi fölháborodásra indítják az embert, mivel a megkövetelt konvenciókat durva, kirívó, égbekiáltó és megvető módon söprik félre. Az ilyen cselekedetek az erkölcs megvetéséről árulkodnak. (…) Az erkölcsi undor tehát a társadalom erkölcsi alapjait aláásó cselekedetekre adott ellenreakció. Az aláásás azt jelenti, hogy a megkövetelt konvenciókat súlyos mértékben megszegik, nem is egyszerűen áthágják őket, hanem látványosan átgázolnak rajtuk. Ez pedig a civilizált élet lehetőségét fenyegeti. Az erkölcsi undor a szentségtörés szekuláris megfelelője. Tulajdonképpen úgy is fogalmazhatunk, hogy az erkölcsi undor kiváltó oka nem más, mint egy emberi személy megszentségtelenítése. Reakció arra, hogy az elképzelhetetlen megtörténik, hogy úgy bánnak valakivel, ahogy semmilyen körülmények között sem lenne szabad. A jó társadalom tagjait egyesíti az, hogy ez ellen föllázadnak. Amikor pedig ilyen cselekedet elkövetésével találkoznak, fölsejlik az az ijesztő lehetőség, hogy minden korlát megszűnik. Ennek bekövetkezte, mint lehetőség, a végső tárgya annak a félelemnek, amely az erkölcsi undor egyik lényegi alkotóeleme.” John Kekes: A konzervativizmus ésszerűsége. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001. 179-180.o. Fordította: Balázs Zoltán
33. Lánczi András: A XX. század politikai filozófiája. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997. 137.o.
34. Lánczi András: Modernség és válság. Leo Strauss politikai filozófiája. Pallas Stúdió – Attraktor Kft. Budapest, é.n. 218.o. (A továbbiakban Lánczi)
35. Leo Strauss: Progress or Return? In: The Rebirth of Classical Political Rationalism. The University of Chicago Press, 1989. 239.o.
36. „Strauss kiindulópontja – mint láttuk – egy hermeneutikai kérdés volt, nevezetesen az, hogy miként lehetséges régi szerzők műveit elemezni, igazi tanításukat megtalálni. Strauss sokat merített a középkori zsidó filozófusok, elsősorban Maimonidész filozófiájából és útmutatásaiból. Azt is láttuk, hogy Strauss lényegében Spinoza nyomdokán haladt, amikor elfogadta azt az alapelvet, hogy „egy művet önmagából” (Spinoza esetében a Bibliából) kell megérteni.” In: Lánczi 38.o.
37. In: Lánczi 46.o.
38. Lásd Lánczi181.o.
39. „1981-ben a neokonzervatívok is támogatták Ronald Reagan megválasztását, majd újraválasztása idején is felsorakoztak mellette. Elsősorban nekik volt köszönhető, hogy a Reagan-éra bevezette a monetáris gazdaságpolitikát adócsökkentéssel (1981) és a kormányzatnak a gazdasági életből való kivonulásával (Reaganomics). A két ciklus alatt végigvitt konfrontatív második hidegháború is a neocon eszmeiség szerint alakult. Reagan nyilatkozataira, kulturális nézeteire jellemzőek voltak a konzervatív vonások (az amerikai életforma diadalának hirdetése, optimista patriotizmus, a középosztály megnyerése, a családi élet védelme, a bürokrácia leépítésére tett ígéretek, vallásos retorika.).” Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus áttekintő elemzése. In: A hagyomány elmélete. Tanulmányok a konzervativizmus tárgyköréből. Szerkesztette: Békés Márton, Majoros István, ELTE-BTK, Művelődéstörténeti Tanszék, Budapest, 2005. 65.o. (A továbbiakban: Békés)
40. Gerhard Spörl: A Leo-konzervativok. In: Valóság, 2003/11. 113.o. (A továbbiakban: Spörl)
41. „A nagy csatákat Amerikában azóta is a magzatelhajtás és a halálbüntetés, a homoszexualitás és a házasságot megelőző nemi élet kapcsán vívják, vagyis egy olyan keresztény lelkületű ország erkölcsi értékei kapcsán, ahol a szabadosság gyanús felfogásnak számít. Ezért döntő jelentőségű, hogy mely bírákat választják be a legfelsőbb bíróságba, mert hiszen végső soron ők döntenek az országban érvényesülő szabadosság mértékéről, mivel a legfontosabb esetek előbb-utóbb a legfelsőbb bíróságon kötnek ki. E testület kilenc bírája közül az ókonzervatív Clarence Thomas straussziánusnak számít.” In: Spörl 115.o.
42. In: Békés 69.o.
43. A legismertebb és legnépszerűbb agytröszt az 1943-ban alakult, Washington D.C.-ben működő American Enterprise Institut for Public Policy Research (Amerikai Vállalkozók Intézete a Politikai Kutatásokért, AEI). Az intézet alapértékeiül a személyes vállalkozást, a minimálállamot, Amerika kulturális és politikai életképességének fokozását, valamint az erős nemzeti védelmi politikát és a nemzetközi aktivitást jelöli meg. Az AEI kutatásait a neoliberális gazdaság és kereskedelem, a szociális jólét, az állami adók és kiadások, a nemzetközi kapcsolatok, a kül- és védelmi-, ill. biztonságpolitika és az amerikai közpolitika, a politológia témáira összpontosítja. Az AEI befolyásos lapja, a The American Enterprise, az intézmény könyvkiadással és publikációk közlésével is foglalkozik. Összeköttetései a kormányzattal igen szorosak, leginkább a hivatalos adminisztráció, az üzleti élet, a közgazdaságtudomány művelői felé bír komoly befolyással: 50 állandó tudóst, számos országosan ismert közgazdászt, politológust és külpolitikai szakértőt foglalkoztat, több mint száz egyetemi és kutatóközponti munkatársa van, munkáját magánszemélyek, nagyvállalkozók, alapítványok és társaságok, cégek finanszírozzák. Tagjai közül érdemes kiemelnünk olyan jelentős neocon személyiségeket, mint Irving Kristol, Gerald R. Ford, Jeanne Kirkpatrick, Michael Leeden, Joshua Muravchik, Michael Novak.” In: Békés 71-72.o.
44. Egedy Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón. Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001. 73.o. (A továbbiakban: Egedy)
45. „Az értékkonzervatív alternatíva ugyanis a fejlődés leginkább „egyediesített”, s ezért a leghatékonyabb útjának a megtalálását teszi lehetővé, sőt ettől remélhetjük a legtöbb védelmet a nemzeti identitás és kultúra védelmében is. Ehhez pedig nélkülözhetetlen a konzervatív társadalomszemlélet minél alaposabb tanulmányozása.” In: Egedy 76.o.