2019. március 7., csütörtök

Pillantásaink mélysége Először mutatta ki a szellemrészecskék nyomát a CERN különleges neutrínódetektora Először mutatott ki részecskenyomokat a világ legnagyobb folyékony argon neutrínó detektora. Az európai részecskefizikai kutatóközpontban (CERN) épített hatalmas szerkezet az egyik prototípusa egy sokkal nagyobb detektornak, amely majd az Egyesült Államokban valósul meg. A CERN-ben dolgozó tudósok nemzetközi csoportja a Deep Underground Neutrino Experiment (DUNE) kísérlet révén akar több információt szerezni a „szellemrészecskének” is nevezett neutrínókról. Ezek talán a legrejtélyesebb részecskék: mindenütt jelen vannak, de csak keveset tudnak róluk. A szóban forgó kísérlet eredményeitől pedig azt várják a kutatók, hogy választ kapnak a fizika egyik nagy kérdésére. Az SN 1987A jelű szupernóva, az elsőként regisztrált extragalaktikus neutrínóforrás (Forrás: Dr. C. Burrows, ESA/STScI,NASA/Hubble Heritage)  Az első mérföldkőhöz már elérkezett a projekt: a két detektorprototípus egyike először mutatott ki részecskenyomokat. A kocka alakú prototípus akkora, mint egy háromemeletes ház. A detektor, amely majd az amerikai Fermilabban épül meg, hússzor nagyobb lesz. A CERN két év alatt építette meg a szóban forgó prototípust, majd további nyolc hétbe telt, mire az óriási kockát feltöltötték 800 tonna folyékony argonnal, amelyet mínusz 184 Celsius-fokon kell tartani. A neutrínók argon-atommagokkal ütköznek benne, ennek során töltött részecskék jönnek létre. Ezek a részecskék ionizációs nyomokat hagynak hátra, amelyeket a legmodernebb mérési technikával figyelnek meg, majd ez alapján vonnak le következtetéseket a neutrínók tulajdonságairól. A másik prototípus, és egy tervezett második detektor más technológián alapul majd. “Az egész DUNE-kísérlet számára nagy siker az első részecskenyomokat látni” – mondta a Stefan Soldner-Rembold, aki a Manchesteri Egyetem munkatársaként vezeti a kísérletet. A DUNE projekt nemcsak a neutrínókra, hanem azok antirészecskéire is összpontosít, ami által az anyag és az antianyag közötti különbségekről akarnak többet megtudni. Ezek a jelenleg ismeretlen különbségek az anyag és az antianyag viselkedésében rávilágíthatnak arra, hogy miért van a világegyetemben szinte csak anyag, mikor az ősrobbanásban egyforma mennyiségben keletkezhettek. Az antianyag hiánya rejtély a fizikusok számára. A CERN nagy hadronütköztetőjében (LHC) működő kísérletek közül több is foglalkozik ezzel. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Itt a bizonyíték a párhuzamos univerzumok létezésére? Az űr kietlen sötétségében könnyű azt hinnünk, hogy egyedül vagyunk a világegyetemben. De egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a végtelen számú párhuzamos univerzum egyikében élünk, amelyekben végtelen verzióban létezünk mi is. Ezt hívják multiverzum-elméletnek. Egy új kutatás rejtélyes "hidegpontot” talált a világűrben, ami bizonyíthatja, hogy a miénk csupán egy a valóságok véget nem érő láncolatában. A tudósok éveken keresztül értetlenül álltak a körülbelül 1,8 milliárd fényév széles hidegpont jelenségével szemben. Az univerzum háttérsugárzásának mérése azt mutatta, hogy ez a terület körülbelül 0,00015 fokkal hidegebb a környezeténél. A hidegpont akkor jött létre, amikor 13 milliárd évvel ezelőtt kialakult a világegyetem. Elsőként a NASA WMAP műholdja érzékelte 2004-ben, amit az ESA Planck missziója is megerősített 2013-ban. A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás (CMB) Plank műhold által készített térképe. A vörös a valamivel melegebb régiókat jelenti, a kék a valamivel hidegebbeket. A hidegpontot a kiemelt részletben látni, ez bizonyíthatja a multiverzum-elméletet. Korábban a kutatók azt feltételezték, a pont azért hidegebb, mert 10 ezer galaxissal kevesebbet tartalmaz, mint az űr más területei. De egy új tanulmány szerint efféle "nagy üresség” nem létezhet, tehát a hidegpont jelenségét nem magyarázhatja a "hiányzó” anyag. "Talán a legizgalmasabb elmélet, hogy a hidegpontot a mi univerzumunk és egy másik, 'buborékuniverzum' ütközése okozza. Ha a további, részletesebb elemzések is megerősítik ezt, akkor a hidegpont lehet az első bizonyíték a multiverzumra" – magyarázza Tom Shanks professzor, a Durham Egyetem csillagásza. Ha ez igaz, az azt jelentheti, hogy a kozmoszunk végtelen számú párhuzamos univerzumot tartalmaz, végtelen számú valósággal. Ezek a végtelen számú univerzumok egymás mellett sorakoznak olyan magasabb dimenziókban, amelyeket nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni. "Mindegyik univerzumnak megvan a maga realitása" – írta Dr. Stuar Clarke asztrológus szakértő a Guardianben. "Biztos létezik egy olyan is, amelyben Donald Trump csupán cicás videókat oszt meg a Twitteren." Multiverzum: a bizonyíték - A kozmikus háttérsugárzás anomáliái lehetnek az első bizonyítékok más univerzumok létezésére. 1) Más univerzumok "húzó hatást” gyakoroltak a miénkre, amikor kialakult – nyomot hagyva a CMB-n.  2) A komikus háttérsugárzásnak egyenletesen kell eloszlania, de az ég déli részén erősebb  3) A nagy "hidegpontra” egyelőre nem tud magyarázatot a konvencionális fizika A kozmikus háttérsugárzás, ahogy a Planck és a WMAP látta A párhuzamos valóság-elméletek Amikor a fizikusok "univerzumról” beszélnek, valójában úgy értik, "érzékelhető univerzum”. A teljes univerzumnak az a része, amit képesek vagyunk látni. Épp ezért elméletileg nyugodtan beszélhetünk több érzékelhető univerzum esetleges létezéséről. A multiverzum-elmélet valójában három különálló irányzatot ölel fel, amelyek csupán matematikai modellek szintjén léteznek, de egyiket sem sikerült még a tudománynak a gyakorlatban igazolni. 1. Buborékuniverzumok vagy bébi fekete lyuk univerzumok Eszerint a többi érzékelhető univerzum olyan távolságban helyezkedik el tőlünk, hogy nem láthatjuk őket, vagy pedig fekete lyukak belsejében vannak, ahol megint csak nem láthatóak. 2. Membránok és extra dimenziók A húrelmélet támogatói szerint a világunk csupán egy háromdimenziós felület egy nagyobb szuperuniverzumon belül, amelynek kilenc dimenziója van. Kicsit hasonlóan, mint ahogy egy újság kétdimenziós oldalai elhelyezkednek a mi háromdimenziós világunkban. Ebben az esetben bőven van hely más, a miénkhez hasonló háromdimenziós felületeknek. 3. A kvantummechanikai sokvilágos modell Eszerint minden egyes esemény minden lehetséges kimenetele megtörténik. Tehát például egy lánykérés esetén az igen és a nem kimondása is megtörténik egymással párhuzamosan, és ez így megy a végtelenségig. Természetesen, ha így is van, nem érzékeljük, hisz mi csak a történések egyik szálát éljük meg. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! A szemünk előtt tárulnak fel egy rejtett világ titkai Kvantum-fluktuációkat – a semmiből előtűnő, majd elenyésző részecskepárokat – tettek láthatóvá az izraeli Bar-Ilan Egyetem kutatói, ezzel megalapozva a kvantumtechnológia további fejlődését. A kvantumtechnológia ma a fizikai és mérnöki tudományok egyik rohamosan fejlődő ága, amely a kvantummechanika rejtélyes tulajdonságait olyan gyakorlati alkalmazások szolgálatába állítja, mint a kvantumszámítógépek, a különféle érzékelők, az információfeldolgozás, a kommunikáció vagy az orvoslás. A kvantumtulajdonságok kihasználása olyan technológiák eljövetelét ígéri, amilyenekről álmodni sem tudtunk korábban. Nemcsak a számítógépek teljesítménye növekszik majd a sokszorosára, de az orvosi kezelések is kisebb beavatkozással és kevesebb kockázattal járnak majd, és akár a teleportálás is átkerülhet a tudományos fantasztikumból a valóság birodalmába. Kvantum-fázisátmenetek A kvantumtechnológia fejlődésének egyik központi eleme a kvantum-fázisátmenetnek nevezett jelenség. Klasszikus fázisátmenetekkel lépten-nyomon találkozunk mindennapi életünk során, a reggeli teánkhoz felforralt víztől kezdve az üdítőnkben megolvadó jégkockáig. A szilárd, folyékony és gáz halmazállapotok közti fázisátmenetek esetében a változás egyes vonatkozásait közvetlenül, puszta szemmel is meg tudjuk figyelni. Látjuk, ahogy az egyik fázis buborékjai megjelennek a másikban – például a gőzbuborékok a forrásba jövő vízben, vagy a vízcseppek az olvadó jégkásában. E klasszikus, mindannyiunk számára ismerős fázisátmeneteknek közös jellemzője az, hogy hajtóerejük a hőmérséklet változása. A jég nulla fokon olvadni kezd, a víz pedig száz fokon gőzzé válik. Izgalmas lenne, ha a teánkhoz nem vízforralóval, hanem egy mágnes segítségével forralhatnánk a vizet, de a mi makroszkopikus világunkban ez nem lehetséges – a kvantumvilágban viszont igen. A tudományos közvélemény élénk érdeklődést tanúsít az utóbbi időben a fázisátmenetek számunkra nem megszokott formái, a kvantum-fázisátmenetek iránt, amelyek az abszolút nulla fok, vagyis -273°C környékén játszódnak le. Ezeket a fázisátmeneteket nem a hőmérséklet, hanem valamilyen másik fizikai tulajdonság – például mechanikai nyomás vagy mágneses térerősség – változása vezérli. A klasszikus fázisátmenetekhez hasonlóan a kvantumátmenetek is úgy jelennek meg, mint az egyik fázis buborékai a másikban, csak ezeknek a buborékoknak van egy tudományos neve is: kvantumfluktuáció. S míg a klasszikus esetben a buborékok a hőmérséklet változása hatására jelennek meg, a kvantumos esetben a kvantumfizika egyik alapvető törvényének, a határozatlansági elvnek köszönhetik létüket. A Werner Heisenberg német fizikus által megfogalmazott elv szerint – az intuíciónkkal ellentétes módon – valójában a tökéletes vákuum sem üres, hanem bármely kicsiny térfogatában időlegesen megváltozhat az ott tartalmazott energia mennyisége. Ezek az energiamennyiség-fluktuációk még abszolút nulla fokon is jelentkeznek, és úgy képzelhetők el, mint az egyik fázis másikba zárt buboréka. Először sikerült látni a kvantumfluktuációkat Azonban ezekről a kvantumfluktuációkról mindmáig lehetetlen volt bármilyen képet készíteni. Nagyon alacsony hőmérsékleten jelentkeznek, és gyakran olyan fizikai fázisokat érintenek, amelyek egy szokványos mikroszkóppal nem láthatók. Bár számos mérés szolgáltatott közvetett bizonyítékot a létezésükre, igazából még senki sem látta őket. Most a Bar-Ilan Egyetem (Izrael) fizika tanszékének és Nanotechnológiai Intézetének együttműködésével a Beena Kalisky és Aviad Frydman professzorok által vezetett nemzetközi kutatócsoport végre valódi felvételeket készített a kvantumfluktuációkról. A Nature Physics folyóiratban leírt kísérletük során nemcsak vizualizálniuk sikerült a kvantumfluktuációkat, de új információkat szereztek a méretükről, időtartamukról és eloszlásukról is. A kutatók egy sajátos mikroszkópot alkalmaztak, amely nagyon alacsony hőmérsékleten is képes működni, így a segítségével vizsgálhatók a kvantum-fázisátmenetet mutató anyagok. A pásztázó SQUID-nek (Superconducting Quantum Interference Device – szupravezető kvantum-interferenciás eszköz) nevezett mikroszkóp egészen apró mágneses jeleket is érzékel, és a helyüket a mikrométernél (a milliméter ezredrészénél) kisebb felbontással feltérképezi. A mikroszkóp kvantumhatások révén alakítja a mágneses jeleket feszültséggé, s ez ideális eszközzé teszi a komplex kvantumjelenségek nanoléptékben történő tanulmányozásához. A SQUID mikroszkóp A kísérleteket Anna Kremen doktorandusz hallgató végezte, aki az érzékeny mágneses mérések segítségével követte nyomon az anyagban végbemenő kvantum-fázisátmeneteket. Az abszolút nullát megközelítő, extrém alacsony hőmérsékleten a vizsgált mintát olyan állapotba hozták, ahol a kvantumos viselkedésre számítani lehet, s eközben a SQUID mikroszkóppal képeket készítettek róla. Az elmélet jóslatainak megfelelően a kvantumbuborékok véletlenszerű helyeken bukkantak fel: sporadikus módon megjelentek, majd eltűntek a minta különböző pontjain. Szokva vagyunk hozzá, hogy a forrásban lévő vizet megfigyeljük e viselkedése közben, de az anyag kvantumállapotában még senki sem látott hasonló buborékokat. Ezek a kísérletek a kvantumos események részletes vizsgálata felé nyitnak kaput. A felvételekből olyan fizikai mennyiségekre lehet következtetni, mint a kvantumbuborékok mérete, dinamikája, eloszlása, és más jelenségekkel fellépő kölcsönhatásai. A kvantumfluktuációk leképezésének most megszerzett képessége alapvető eszközzé válhat a kvantumtechnológia jövőbeni fejlődésében. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Felfedezték az első naprendszerbéli kisbolygót, amely csillagközi látogató is lehet 2017. október 19-én az amerikai Pan-STARRS (Panoramic Survey Telescope And Rapid Response System) égboltfelmérő program során felfedezték az első olyan kis égitestet, amely a csillagközi térből érkezett a Naprendszerbe, azonban a pályája olyan, hogy vissza is tér a csillagközi térbe, és ott folytatja útját. Ez volt az 1I/’Oumuamua. A közelmúltban Fathi Namouni (Cote Azur Obszervatórium) és Helena Morais (Universidade Estaduai Paulista) égi mechanikai módszerekkel kimutatták, hogy az (514107) 2015 BZ509 jelzésű kisbolygó lehet, hogy a csillagközi térből érkezett, bolygórendszerünk befogta, és azóta is itt kering a Nap körül. A 2015 BZ509 a Large Binocular Telescope Observatory (LBTO) két felvételsorozatán, ahogy elmozdul a csillagok hátteréhez képest. A sárga kör jelöli ki az aszteroida helyét (LBTO, Christian Veillet). A 2015-ös felfedezése után hamar kiderült, hogy egy különleges pályán keringő égitestről van szó. Az ellipszis pályája fél-nagytengelye 5,14 CsE, napközelben 3,18 CsE-re, naptávolban pedig 7,09 CsE-re van központi csillagunktól. A pálya excentricitása közelítőleg 0,380, a napkörüli keringési ideje 11,64 év. Ami a pálya szokatlanságát, különlegességét adja, hogy a pályasíkja 163 fokos szöget zár be a földpálya síkjával, ami 90 foknál nagyobb érték esetén retrográd pályát jelent, vagyis az aszteroida 17 fokos hajlású pályán “szembe megy” a nagybolygókkal. A pályája és keringési ideje alapján a Jupiterrel közel azonos távolságban és közel azonos átlagos szögsebességgel kering, de a Jupiterrel is és a hozzá tartozó trójai kisbolygókkal is lényegében szembe, retrográd pályán. A 2015 BZ509 mozgásának részleteit, és a pályája hosszú időszakra vonatkozó stabilitását először Paul Wiegert, Martin Connors (University of Western Ontario, Kanada) és Christian Veillet (Large Binocular Telescope Observatory) vizsgálták égi mechanikai módszerekkel. Eredményeik szerint akár milliárd évekre visszamenőleg is stabil lehet a mostani, szokatlan pálya. Az égitest eredetileg a Halley-üstökös családra jellemző, távolabbi pályáról kerülhetett ide, a Jupiter és Szaturnusz pályámódosító hatásai nyomán. A 2015 BZ509 retrográd pályán kering, de a Jupiter közepes keringési szögsebességével közel azonos sebességgel. A fehér pontok a Jupiter trójai kisbolygóinak L4 és L5 Lagrange-pontokhoz tartozó sokaságát, felhőit jelölik (University of Western Ontario, Daily Mail). A lehetőség, hogy a Naprendszerben több olyan kis égitest is lehet, amely a csillagközi térből érkezett, arra inspirálta a kutatókat, hogy megvizsgálják, lehet-e a 2015 BZ509 pályájára kerülni egy csillagközi térből érkezett égitestnek. Arra a következtetésre jutottak, hogy ez is lehetséges, a 2015 BZ509 mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt is érkezhetett a Naprendszerbe az intersztelláris térből, és azóta stabilan keringhet a Nap körül 1:1 rezonáns, retrográd pályán a Jupiterhez képest. A Nap és a Naprendszer kialakulása idején csillagunk egy sűrű csillagkeletkezési területen volt, ahol lehetőség volt szomszédos, vagy a Nap közelébe került csillagok körül kialakult kisbolygók befogására, így akár a 2015 BZ509 is származhat más csillag környezetéből. E sorok írója megjegyzi, hogy az 1I/’Oumuamua esete felvetette a csillagközi térből a Naprendszerbe érkezett kis égitestek űrszondákkal történő meglátogatásának szükségességét, és lám, most a 2015 BZ509 magától kínálja ezt a lehetőséget. Itt ráadásul van elég idő az űrprogramok megtervezésére, kivitelezésére és megismétlésére is. Egy űrszondás helyszíni vizsgálat az anyagösszetétel meghatározásán keresztül megerősítheti, hogy valóban nem a Naprendszerben alakult ki a kisbolygó. Így az elméleti felvetésen kívül erős empirikus érvek támasztanák alá a kisbolygó Naprendszeren kívüli eredetét. A 2015 BZ509 csillagközi eredetéről szóló tudományos közlemény a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society szakfolyóiratban jelent meg. A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Források: Namouni, F., Morais, M.H.M., 2018: MNNRAS 477, L117_L121 Wiegert, P., Connors, M., Veillet, Ch., 2017: Nature 543, 687-689 csillagaszat.hu Gyémántok egy ma már nem létező bolygóból Svájci, francia és német kutatók egy tíz évvel ezelőtt a Földre hullott meteoritban olyan gyémántszemcséket azonosítottak, amelyek minden bizonnyal egy ma már nem létező, nagy méretű naprendszerbeli bolygókezdemény belsejében alakultak ki. A 2008 októberében a Földet Szudánban, a Núbiai-sivatagban elérő, 37 km-es magasságban szétrobbant 2008 TC3 kisbolygó maradványai az Almahata Sitta ureilit meteoritek. A kisbolygó kristályszerkezete egy nagyobb szülőégitest köpenyében keletkezhetett, ami a Naprendszer kialakulásának első 10 millió éve során becsapódások miatt szétdarabolódott. A vizsgált meteoritmintákban a szén részben grafit, részben gyémánt formájában található. Az ureilitekben található gyémánt háromféleképp keletkezhet: (1) a grafit egy nagy energiájú becsapódás miatt rövid ideig nagyon megnövekedő nyomás hatására gyémánttá alakulhat; (2) a szoláris köd szénben gazdag gázainak kondenzációja során; (3) tartósan magas nyomás alatti kristálynövekedéssel. Az Almahata Sitta mintában grafitrétegek által elválasztott kisebb gyémántszemcséket találtak a kutatók, amelyek azonos irányultsága, valamint a szemcsékben húzódó vas-szulfid zárványok nagyobb, eredetileg 0,1 mm-t is elérő méretű gyémántszemcsék későbbi grafitizálódására utalnak. Ez kizárja az első két keletkezési lehetőséget. Gyémántszemcsék és bennük lévő zárványok az Almahata Sitta meteorokból nyert minta elektronmikroszkópos képén. A szemcsék kristályszerkezetének irányultsága közös, és egyes zárványok is folytatódnak az őket elválasztó grafitrétegeken túl. Ez arra utal, hogy a korábban nagyobb gémántkristályok utóbb darabolódtak fel, feltehetőleg egy becsapódás miatti grafitizálódás során. Forrás: Nature Communications (2018), DOI: 10.1038/s41467-018-03808-6. „Kimutattuk, hogy a nagy gyémántkristályok nem alakulhattak ki becsapódás során, csak egy bolygó belsejében lassan növekedve.” – mondja el Philippe Gillet, az eredményeket bemutató tanulmány társszerzője, a Lausanne-i École Polytechnique Fédérale bolygókutató munkatársa. A kutatócsoport számításai szerint a kristályok legalább 200 ezer bar (20 GPa) nyomás alatt keletkeztek, a szülőégitestjük tehát legalább egy Merkúr, de akár Mars méretű bolygókezdemény lehetett. Ez a szülőégitest mára minden bizonnyal vagy feldarabolódva megsemmisült, vagy beépült a Naprendszer valamelyik nagybolygójába. A csillagászok régóta gyanítják, hogy a Naprendszer születésekor a mainál sokkal több bolygóméretű égitest keringett a rendszerben. Ezen hipotetikus égitestek egyike, egy Theia névre keresztelt bolygókezdemény repíthette ki a világűrbe a Földdel való súrló ütközése során azt az anyagot, amiből később összeállt a Hold. „Azt állítjuk, hogy a bolygóknak ezen első generációjából származó maradványokat tartunk a kezünkben. Ezek a bolygók ma már nem léteznek.” – tette hozzá Gillet. Az eredményeket bemutató szakcikk: Farhang Nabiei et al., „A large planetary body inferred from diamond inclusions in a ureilite meteorite”, Nature Communications, 2018. április 17. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! phys.org csillagaszat.hu Emberek és állatok hibridjei: napjaink katasztrófája Ma már kevesen lepődnek meg a genetikailag módosított termékeken (GMO). A módosított emberek és állatok viszont még csak most kezdenek az általunk ismert világ részévé válni, és örökre megváltoztatni azt a felismerhetetlenségig. Mire képesek a tudományos laboratórium kimérái, és valóban komoly fenyegetést jelentenek? Miért hatolnak bele a tudósok az élőlények genetikai kódjába és módosítják azt? Dmitrij Iszonkin zoológus megosztotta elképzeléseit az Oroszország Hangjával: “Több válasz is lehet. Először is, kutatási érdekekből, hogy megérthessük, milyen módon formálódnak az embriók és a sejtek, és lehetséges-e két különböző genetikai kód egyesítése kilökődés nélkül. Másodszor az orvosi szempont is igen fontos.” A tudósok keresik a jelenleg gyógyíthatatlan betegségek felszámolásának lehetőségeit azáltal, hogy egy másik szervezet idegen DNS-ét használják fel. Harmadszor pedig, ez nyereséges vállalkozás lehet a jövőben, mivel közismert, hogy manapság az állatok szervezetében donor szerveket tenyésztenek, amelyek igen drágák. Azonban a GMO-termékek esetében is, a módosított élőlények veszélyt jelenthetnek. A genetikai kísérleteket hosszadalmas vizsgálatoknak kell alávetni, hogy megértsük, végeredményül hogyan fog viselkedni az élő szervezet. Amíg pedig a jelenlegi kísérletek többségénél, amelyeket rövid ideig élő laboratóriumi egereken végeznek, akiknek a szervezetében történő változásokat néhány generáción keresztül tudják nyomon követni, addig az a nagyobb testű állatok és emberek esetében már igen bonyolult. A törvény szerint pedig minden hibrid kimérát két héten belül meg kell semmisíteni, de akkor hogyan lehet megérteni, miként hatnak a vegyes gének a következő generációkra? E szerint a kormány tudatosan tiltja az emberek és állatok további hibridizációs vizsgálatát. De valószínűleg ez csak papíron történik így. És a valóságban? Csak feltételezni lehet, hogyan cselekednek a zárt laboratóriumok, viszont annyi bizonyos, hogy ha létrehoznak egy hibrid egyedet, úgy aligha semmisítik meg azt ilyen fiatal korában: a legérdekesebb fejezet serdülőkorban kezdődik, amikor a szervezet minőségi jellemzői más szintre lépnek és megfigyelhető, hogyan viselkedik a gén felnőtt korban, és a felnőtt hibrid másikkal történő keresztezésénél. Hogy vajon mik lesznek ezek a teremtmények, nem lehet tudni. Ahogy azt se, meddig tartanak ki a tiltások az élőlények genetikai módosítására vonatkozóan. Hiszen ha legalizálnák a kísérleteket, azonnal felismerhetetlenné változna a világ, és meglehet, hogy reggelente sertés-, kecske- vagy szamár-emberek társaságában utaznánk a munkahelyünkre. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! hungarian.ruvr.ru Először sikerült teleportálni a víz alatt Kínai tudósoknak először sikerült továbbítani egy foton állapotát a tengervízben, bebizonyítva, hogy a kvantumkommunikáció – vagy közismertebb néven kvantumteleportálás – víz alatt is lehetséges. A kísérlet során egy 3,3 méter hosszú tartályt tengervízzel töltöttek meg a szakemberek, ebben a közegben valósult meg az információátadás a két foton között. A kutatók úgy vélik, ugyanez nyílt vízben is lehetséges, és a részecskék állapotát akár közel 900 méteres távolságra is teleportálni lehet. Természetesen fontos megjegyezni, hogy a teleportáció jelen esetben nem azt jelenti, hogy az egyik helyen valami a szó szoros értelmében eltűnik, a másikon pedig megjelenik – mint a tudományos fantasztikus filmekben –, sokkal inkább az információ közvetítéséről van szó. Az egyik legrejtélyesebb jelenség “Az emberek már jó ideje beszélnek a víz alatti kvantumkommunikáció lehetőségéről, de nem ismerek olyat, aki elvégzett volna hasonló kísérletet” – nyilatkozta Thomas Jennewein, a Waterlooi Egyetem kutatója a New Scientist magazinnak. Az egész folyamat az úgynevezett kvantum-összefonódáson alapul, amely a modern fizika egyik legkülönösebb jelensége.  A kvantumvilágban két összecsatolódott részecske kényszerhelyzetben van: ha a pár egyik tagját méréssel valamely egyértelmű kvantumállapotba hozzuk, akkor a pár másik tagja, a másik részecske kénytelen az előzőével ellentétes állapotot elfoglalni. Vagyis: ha az egyik az óramutató járásával megegyezően pörög, akkor a másik azonnal az ellenkező irányba kényszerül forogni. Ha az egyik forgásirányát megváltoztatjuk, akkor a másik is azonnal változtat a forgásán, hogy egy pillanatra se legyenek azonos állapotban. Akkor is így viselkednek, így reagálnak egymásra, ha egyébként nagy – akár többgalaxisnyi – távolságra vannak egymástól. Összecsatolt párt hoztak már létre fény és fény (foton és foton), atom és atom, sőt atom és fény között. Ráadásképp e mechanizmussal már sikerült információt teleportálni nagy távolságokon keresztül. Az év elején például kínai kutatók egy több mint 500 kilométer távolságra keringő szatellitnek teleportáltak információt a Földről. Kvantumvilág a víz alatt Bár az előbb említett eredmény is jelentős, a víz alatti kvantumteleportálás lehetőségét még nem vizsgálták. Éppen ezért a sanghaji Jiaotong Egyetem munkatársai vizet vettek a Sárga-tengerből, és azt egy több mint 3 méter hosszú tartályba töltötték. Ezt követően szubatomikus szinten összefonódott fotonpárokat hoztak létre úgy, hogy fénynyalábot bocsátottak keresztül egy kristályon. A páros egyik tagjának manipulálására a partnerrészecske azonnal reagál. Példának okáért, ha az egyik foton polarizációs állapotát megmérjük, a másik rögtön ennek a polarizációs állapotnak az ellenkezőjét fogja felvenni. A részecskéket végül a tartály két ellenkező oldalára pozicionálták. A kutatócsoport sikeresen bemutatta, hogy a többméteres távolság ellenére a kvantumkommunikáció sós vízben is lehetséges, azaz az összefonódás még ebben a közegben sem szakad meg.  A szakemberek az esetek 98 százalékában sikeresen teleportálták az egyik foton állapotát a másiknak. Az eredmény a The Optical Society című tudományos szakfolyóiratban publikálták. Mi a helyzet az óceánnal? Egyelőre kérdéses, hogy a kísérlet reprodukálható-e, ha nagyobb távolságokról és nem egy zárt tartályról, hanem a tenger mélyéről van szó. Ennek kiderítéséhez további kutatások szükségesek. A kutatócsoport számításai szerint a kvantumkommunikáció a nyílt vízben egészen 885 méteres távolságig is lehetséges, más csoportok viszont úgy vélik, a víz alatti teleportálás mindössze 120 méteres tartományban kivitelezhető. „Mivel az óceánvíz elnyeli a fényt, a távolság kiterjesztése nehézségekbe ütközik” – mondta Jeffrey Uhlmann fizikus, a Missouri Egyetem kutatója. Ez mind szépen hangzik, de… A kvantum-összefonódás kommunikációs szempontból rendkívül ígéretes terület, mert a késés nélküli információtovábbítás nagyon kecsegtető. Az óriási távolság miatt a Curiosity Mars-járóval való kommunikáció például átlagosan 20 percet késik – ez érvényes minden egyes üzenetre, így nehézkes az irányítás. A gyorsaság mellett Jennewein szerint a kvantumkommunikáció azért is fontos, mert általa feltörhetetlen üzeneteket lehet továbbítani a másik fél számára. A víz alatti kvantumkommunikáció elsősorban a tengeralattjárók információcseréjét tenné biztonságosabbá és hatékonyabbá. A fentiek tehát nagyon szépen hangzanak, kérdés, hogy az elgondolás szintjén túllépve megvalósíthatóak-e a gyakorlatban is. Lehet-e a fénynél gyorsabban üzenetet küldeni? A tudomány jelenlegi állása szerint nem, mert ez sértené a kauzalitást, vagyis az ok-okozati összefüggést. A kauzalitás az egyik legalapvetőbb fizikai törvény, amely legegyszerűbb formájában ennyit állít: az ok megelőzi az okozatot, és nem fordítva. A fénynél nagyobb sebességek viszont felboríthatják ezt az alapvető egyensúlyt, egy eseménynek az előtt lehetne hatása, mielőtt bekövetkezett. Ez nemcsak a klasszikus fizika jelenlegi állása, de a józan ész szerint is lehetetlen. A kvantum-összefonódás nem jelenti azt, hogy az összefonódott részecskepár két tagját egymástól eltávolítva az egyikkel “kapcsolható” a másik. A két részecske közötti kommunikáció is a kvantummechanikán alapszik, így (legalábbis jelen ismereteink alapján) nem lehet velük „klasszikus” üzeneteket küldözgetni. Ha a két összefonódott részecske képes is valamiféle kozmikus távolságokat leküzdő kommunikációra, azt mi sehogy, vagy csak nagyon korlátozottan hasznosíthatnánk. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Emelkedik a Föld frekvenciája - A Schumann rezonanciák függvényében A Schumann rezonanciát a Föld természetes frekvenciájának vagy a Föld pulzusának is nevezik, értékét az az idő adja, ami alatt az elektromágneses sugárzás a gömb alakú kéreg belső felületén egy teljes fordulatot tesz meg.  Bolygónkon ez az érték mindenütt 7,8 Hz volt, viszont mostanában emelkedik.  A bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt, azaz a Föld felszíne és az ionoszféra által határolt gömbréteg elektromágneses saját frekvenciáit leírójáról Schumann-rezonanciának nevezzük. A jelenségkör természetes eszközként szolgál globális változások, időjárási folyamatok, zivartevékenységek vizsgálatára. Ezoterikus körökben a Föld pulzusaként emlegetjük és hallhatunk olyan információkat, ami szerint ez az érték, ami több ezer éven keresztül 7,8 Hz (másodpercenként közel nyolc ütés) volt, emelkedni kezdett. 1980 óta az érték lassan emelkedik és jelenleg már több mint 12 másodpercenként. Ez kevesebb, mint 16 órának felel meg naponta, a korábbi 24 helyett, és tovább csökken. Ezért tűnik úgy, hogy olyan gyorsan telik az idő. A kevesebb óraszám és a rezgések nagyobb száma miatt a szervezetünk túl érzékennyé válik, allergia, fejfájás, influenza sújt bennünket. Az emberi szervezet rezonanciája Schumann azt állította, hogy minden élő szervezetnek szüksége van erre a mágneses térre a sejtek optimális működéséhez. Különösen az emberi szervezet reagál nagyon érzékenyen arra, ha megszakad a kapcsolat ezzel a mágneses térrel. E kapcsolat megszakadása leginkább technikai hatásoknak, a légszennyezettségnek, a gépek által keltett elektroszmognak köszönhető.  Az autók vagy a vasbeton épületek szintén akadályozzák a szabad áramlást. Idegrendszerünk elektromos ingerek révén működik, ezáltal képes egész szervezetünket irányítani. Minden egyes sejtünk egy elektromos egységként képzelhető el, amely energiát ad le és vesz fel. Az emberi biológiai frekvencia, az agy által kibocsátott hullámok rezgésszintje, azonos spektrumban mozog a Föld frekvenciájával. Ez az energia tehát szükséges a biológiai funkciók működéséhez, a szervi és sejtszintű fiziológiás folyamatokhoz, befolyásolja a DNS aktivitást, az idegrendszeri, neurológiai és mentális folyamatokat, és tulajdonképpen minden egyes sejtünk működését. A NASA megfigyelései is igazolták azt a tényt, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső egyensúlya felborul. Időjárás változás, frontátvonulás Mindannyian tapasztaljuk, hogy a szervezetünk működése, közérzetünk és hangulatunk függ az időjárástól, a frontátvonulástól. Ezekért a változásokért elsősorban a légköri elektromosság a felelős. Vihar előtt az elektromos tér gyorsan változik, és ennek olyan élettani és mentális hatásai vannak, mint például a fejfájás, nyugtalanság, izgatottság. Az elektromágneses tér változásai különösen erősen hatnak az agyra és az idegrendszerre. A növények és állatok viselkedése is gyakran megváltozik a vihar előtt. Ez is azt mutatja, hogy szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban vagyunk az elektromos légkörrel, s természetes energiamezőnk létfontosságú, mentális, fizikai, vagy érzelmi működésünk szempontjából. Egyre többen panaszkodnak gyakori fáradtságra, kimerültségre, alacsony energiaszintre, idegességre, stresszes állapotokra, az egyensúly hiányára. A modern életstílus tele van stresszel és negatív környezeti hatásokkal melyek tartósan gyengítik a természetes emberi energiamezőt. Ehhez hozzájárul a gyenge tápanyagbevitel, valamint a minimális mennyiségű élő, nyers étel fogyasztása, ami energiamezőnket erősíthetné. Gyógyítás és az agyhullámok Az emberi agy elektromos áramainak EEG-vel történő mérései megállapították, hogy agyunk 1-20 Hz közötti elektromágneses hullámokat termel. Az orvostudomány ezt a spektrumot négy főbb tartományra osztja. A delta-hullámok (1-3 Hz) az álom nélküli mélyalvásban és a komatózus állapotokban jellemzőek. A théta-hullámok (4-7 Hz) azokra az alvási fázisokra jellemzőek, amikor álmodunk. Az alfa-hullámok (8-12 Hz) a nyugalmas ébrenléti állapotokban lépnek fel (pl. meditáció során, röviddel az elalvás előtt, illetve közvetlenül az ébredés után). A béta-hullámok (13-20 Hz) a normális ébrenléti állapotra jellemzőek. A Schumann-frekvencia (7,8 Hz) az agy alfa és théta-állapotának határán helyezkedik el. Ez az agyfrekvencia jellemző a legtöbb emlősállatra is. Dr. Robert Beck atomfizikus a világ különböző tájain mérte a természetgyógyászok, hittel gyógyítók, médiumok agyhullámainak frekvenciáját. Megállapította, hogy a gyógyítás pillanatában a gyógyító módszertől függetlenül minden természetgyógyásznál az agyhullámok azonosak, éspedig alfa-szintűek. Arra a következtetésre jutott, hogy a gyógyítók agyhullámai a gyógyítás pillanatában szinkronba kerülnek a Schumann-hullámokkal, mind a rezgések, mind pedig a fázisok terén. Ez annyit jelent, hogy az agyhullámok ugyanazon a frekvencián és ugyanazokban az időpillanatokban lüktetnek, mint a Föld Schumann-hullámai. Dr. John Zimmerman, a renói Bio-elektromágneses Intézet (Nevada) alapítója és elnöke mélyrehatóan tanulmányozta a mezők egyesítését, valamint a gyógyítók tapasztalatait. Megállapította, hogy a gyógyítók voltaképpen rácsatlakoznak a Föld energetikai mezejére. Rájött, hogy ha a gyógyító ilyen kapcsolatot teremt a Schumann-hullámokkal, akkor agyának jobb és bal féltekéje egyensúlyi állapotba, alfa-szintre kerül. Amikor a gyógyító energetikai kapcsolatba lép a beteggel, annak agyhullámai is alfa-szintre jutnak, szinkronizálódnak a gyógyítóéval. A páciens tehát a gyógyító közvetítésével „rácsatlakozik” a Schumann-hullámokra, és lehetősége nyílik arra, hogy ebből az óriási energiaforrásból energiát nyerjen. A gyógyítók tehát tevékenységük során tulajdonképpen képesek energiát nyerni a Föld mágneses mezejéből. Ez a folyamat a mezők egyesítése. És vajon erre mi is képesek lennénk, ha időt szánnánk a meditációra és tudatosságunk fejlesztésére? Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! eljunktudatosan.hu Science Alert, New Scientist origo.hu Először mutattak ki extragalaktikus exobolygókat Két csillagász, Xinyu Dai és Eduardo Guerras (Homer L. Dodge Department of Physics and Astronomy, Oklahoma University College of Arts and Sciences) a NASA Chandra röntgentávcsövével exobolygók jelenlétét mutatta ki egy nagyon távoli galaxisban. A felfedezéshez a gravitációslencse-hatás jelenségét használták ki. Albert Einstein 1915-ben felállított általános relativitáselmélete értelmében a testek tömegüknél fogva meggörbítik maguk körül a téridő szerkezetét. Ezt a görbületet érzékeljük gravitációként. Einstein gravitációelméletének egy érdekes következménye, hogy a gravitáció – a téridő görbülete révén – képes eltéríteni a fénysugarakat is. Ezt a jelenséget először egy 1919-es teljes napfogyatkozás alkalmával tudták kimutatni. A fogyatkozás idején a Nap korongja melletti háttércsillag képe Einstein számításaival pontosan megegyező mértékben eltolódva látszott. Ez a megfigyelés is hozzájárult az általános relativitáselmélet széleskörű elfogadottá válásához. Bizonyos geometriai feltételek teljesülése esetében egy háttérobjektum – ez a lencsézett égitest – fényét egy előtérobjektum – a lencséző égitest – a gravitációs hatása révén képes felerősíteni, felnagyítani illetve megtöbbszörözni. Ez a gravitációslencse-hatás. Az RX J1131-1231 kvazár négy gravitációsan lencsézett képe a középső lencséző elliptikus galaxis körül. Forrás: University of Oklahoma A kutatást vezetője, Dai professzor elmondta: „Ez az első alkalom, hogy bárki exobolygókat tudott kimutatni a saját galaxisunkon túl. A megfigyeléseink legegyszerűbben kicsi, bolygó méretű égitestek gravitációs mikrolencse-hatásával magyarázhatóak.” A kutatók a lencsézett háttérobjektum – egy kvazár – fényében észlelt gyors időbeli változásokat analizálva jutottak erre az eredményre. Becslésük szerint az előtérgalaxisban több ezer milliárd bolygó lehet. Gravitációslencse-hatásuk alapján gyakorta fedezünk fel exobolygókat a saját galaxisunkban. Ugyanakkor még a távoli galaxisok kisebb égitestjeinek gravitációs hatása is képes megfigyelhető jellegzetes jelentős erősítést okozni egy háttérobjektum fényében. A megfigyeléshez egy nagyon kompakt háttérégitestre volt szükség, mivel az előtérgalaxisban lévő bolygóméretű égitestek mikrolencse-hatása kis méretű lencsézett objektumra gyakorol csak jelentős hatást. Jelen esetben a háttérégitest a tőlünk 9 milliárd fényév távolságra lévő RXJ 1131–1231 jelű kvazár, de még a lencséző galaxis is majdnem 4 milliárd fényévre található tőlünk. A kvazár belsejében egy szupernagy tömegű fekete lyukra anyag hullik az őt körülvevő akkréciós korongból, ez biztosítja a rendkívüli fényességét. A korong belső, a fekete lyuk eseményhorizontjához legközelebbi forró régiója az elektromágneses színkép röntgen tartományában ragyogva fénylik. Az ebből a viszonylag kis térrészből érkező sugárzásnak a megfigyeléséhez a kutatóknak a Chandra űrobszervatórium röntgentávcsövére volt szükségük. Bár az elmúlt két évtizedben a Tejútrendszerben tömegével felfedezett exobolygók alapján joggal gondolhattuk, hogy a helyzet más csillagvárosokban is hasonló, ám Dai és Guerras úttörő tanulmányát megelőzően nem volt erre vonatkozó konkrét bizonyítékunk. „Nagyszerű példa ez arra, milyen hatékony eszköz lehet a kezünkben az extragalaktikus gravitációs mikrolencse-hatás vizsgálata. A galaxis [és a kimutatott bolygók] 3,8 milliárd fényév távol vannak tőlünk. Ezeknek a bolygóknak a közvetlen megfigyelésére a legkisebb esélyünk sincs, még egy sci-fi forgatókönyvbe illő hatalmas képzeletbeli távcsővel sem.” – magyarázza Guerras – „Mégis képesek vagyunk tanulmányozni őket, kimutatni jelenlétüket, és becslést adni a tömegükre. Klassz tudomány ez.” Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Forrás: Science Daily Az eredményeket bemutató tanulmány: Xinyu Dai, Eduardo Guerras: „Probing Planets in Extragalactic Galaxies Using Quasar Microlensing”,  The Astrophysical Journal, 2018; 853 (2): L27 csillagaszat.hu Egy orvosi vélemény a halálközeli élményekről A “Teremtő gondolat” c. filmben Pim van Lommel holland kardiológus összegzi huszonhat évnyi tapasztalatait. Hogyan jutnak a felszínre belső világunk képei és hangjai? Társulnak-e hozzájuk gondolatok? Minden csupán a neuronok tűzijátéka? A tudat tényleg az agyban létezik? Az ember valóban csak egy biológiai gépezet, amely egy napon mesterségesen is létrehozható, ha végre megértjük a gondolatok komplexitását? A mechanikai alapú elképzelést, mely szerint az agy az ember gondolati és létezési irányító központja, ma már egyre több tudós és kutató megkérdőjelezi. A halállal kapcsolatos kutatások arra engednek következtetni, hogy a tudat képes a testen kívüli létezésre. Ezek a kutatások világszerte olyan személyeknek tesznek fel kérdéseket, akik átlépték az élet és a halál küszöbét. Sokan közülük kivételes tapasztalatokról számoltak be. Kortól, nemtől, vallástól és iskolai végzettségtől függetlenül mindannyian a halál különböző szakaszairól beszéltek. Az elmesélt tapasztalatok között minden esetben ott szerepelt a testen kívüli érzés élménye, mindannyian arról beszéltek, hogy a saját testük felett lebegtek, az érintettek a fentről lefelé tekintésről és a könnyű lebegésről számoltak be, valamint arról, hogy szinte kényszerítette őket valami, vagy valami, hogy térjenek vissza a testükbe. Hihetetlen, hogy ezekről az élményekről olyan emberek számoltak be, akiknek abban az állapotban nem volt agyműködésük, hiszen a klinikai halál állapotában voltak. Az egyik legfontosabb tanulmányt ebben a kérdéskörben a holland kardiológus, Dr. Pim van Lommel jelentette meg. Tudományos alapossággal vizsgálta a halál közeli élmény jelenségét, melyről világszerte számtalan beszámoló jelent meg. Dr. Lommel szándéka feltárni, mi rejlik az élmények mögött: „A legfontosabb kérdés számomra az, hogyan képesek az agyi működés nélküli emberek tapasztalatokat, élményeket szerezni. Jó néhány visszamenőleges elemzést végeztem és arra a következtetésre jutottam, hogy minden esetben a közös vonás az agyi oxigénhiány, emellett a megkérdezettek halálfélelemről és hallucinációkról számoltak be. A korábbi beszámolók és azok elemzése nem volt igazán tudományosan megalapozott, így 1988-ban 10 holland kórházban 44 szívrohamot kapott beteg bevonásával készítettünk felmérést a halál közeli élmény lefolyásáról és tartalmáról.” A kardiológus számára a tanulmányok világossá tették, hogy a tudat a testen kívül is képes létezni. Ennek eredményeként újra kell értelmeznünk, mit is jelent az emberi létezés fogalma. „Orvostanhallgatóként azt tanultam, hogy a tudat az agyban létezik, agyi funkciók eredménye. Ma már be kell látnunk, hogy ez csupán egy sosem bizonyított hipotézis. A szívrohamot kapott betegek másodperceken belül elvesztik az eszméletüket, tehát tudat nélküli állapotba kerülnek, a test reflexei is megszűnnek, amelyeket az agykéreg irányít. Megállapíthatjuk, hogy fontos életjelként értelmezhető reflexek szűnnek meg működni. Megszűnik a légzés is, ami az agytörzs leállását mutatja, ha EEG-vel megvizsgáljuk az agy elektromos működését, a görbe 15 másodpercen belül kiegyenesedik. A szívrohamot kapott betegek több mint 20, olykor 60 másodperc alatt nyerik vissza a tudatukat. Ami igazán megdöbbentő, hogy a betegeknek úgy vannak tapasztalataik, emlékeik, érzéseik, hogy az agyuk nem működik, tehát az eddig megtanultakat újra kell gondolnunk. Véleményem szerint a tudat nem az agyban lokalizálódik és az agynak nem fenntartó, hanem egyfajta befogadó funkciója van, amely mondjuk így, megtapasztalja a tudatot.” Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Hatalmas ősi és érintetlen lávabarlangot detektáltak a Holdon A japán Kaguya/SELENE (“Holdhercegnő”) holdszonda fedélzeti radarja a Hold felszíne alatt hatalmas lávacsatornát fedezett fel, amit a NASA GRAIL holdszonda-párosának gravitációs érései is megerősítettek. A holdi barlangok a jövő űrhajósai számára lakóhelyet és biztos menedéket jelenthetnek, ahol elbújhatnak a kozmikus sugárzás, illetve meteorok elől. Váratlan felfedezést tett még 2009-ben a Hold körül keringő japán Kaguya holdszonda, ugyanis égi kísérőnk felénk forduló oldalán a Marius Hills területen a szonda felvételein néhányszor tíz méteres sötét lyuk látszott. A Hold más vidékein is felfedeztek még ilyen sötét lyukakat. Az egyik ilyen jellegzetes holdi lyukat, a Marius Hills Hole-t (MHH) a felfedezést tevő japán kutatócsoportnak a vezetőjéről, Junichi Haruyamáról Haruyama-üregnek  nevezték el. Az ilyen lyukak lávacsatornák feletti felszíni réteg-beszakadásai és lejáratok lehetnek a csatornák belsejébe – egyébként a Földön sok ilyen van, de a például a Marson is találtak már ilyet. Az alábbi képen a nevezetes MHH holdfelszíni lyuk látható, ahol besüthet a Nap az üregbe. A Kaguya (SELENE) japán holdszonda felvétele a Marius Hills vidékén talált egyik sötét lyukról (kép: Purdue Egyetem, NASA/GSFC/ASU). A Hold Marius Hills vidéke a Viharok Óceánja (Oceanus Procellarum) területén található és a mintegy 3,5 milliárd évvel ezelőtt végbement vulkáni tevékenység nyomait őrzi, elsősorban a nagy számú holdi dómok jelenlétével. Ennek megfelelően nem véletlen, hogy a felszín alatti lávafolyásokból maradt lávacsatornák is lehetnek ezen vidéken. A Marius Hills terület elhelyezkedése a Hold felénk forduló oldalán (kép: Lunar Networks). Tetsuya Kaku, a Tokai Egyetem doktorandusz hallgatója és Junichi Haruyama professzor (JAXA) egy nemzetközi csoporttal elemezték a Kaguya fedélzeti radarjának méréseit. Az adatokban egy adott irányban lefelé nézve kettős radarjel is látszik, ami a felszínről és a felszín alatti üreg aljzatáról való visszaverődésre utal, illetve egy közbülső kisebb intenzitású jel az üreg tetejére utal. Mivel a Kaguya radarját nem a Hold felszíne alatt mélyen húzódó barlangok kutatására, hanem csak a holdfelszín felső rétegeinek elemzésére, ezért a NASA GRAIL (Gravity Recovery and Interior Laboratory) holdszonda-párosának pontos gravitációs mérései segítettek a Marius Hills lávacsatornái és barlangjai keresésében. Az ezek utaló jel a környezetnél kisebb gravitációjú helyek létezése. A radarmérések természetéből adódóan a radar és gravitációs mérések kétféle barlangot is megengednek a vizsgált területen: vagy egy viszonylag kisebb, de így is több tíz méteres belmagasságú üreg van vastagabb felszín alatt, vagy egy akár 100 m-t is meghaladó csarnok vékonyabb felszín által borítva. A barlang a felszín alatt mintegy néhányszor 10 méter és 200 méter között húzódik, szélessége száz méterig terjed és 50 km hosszúságban terül el a Marius Hills lyuktól (MHH) holdrajzi nyugati irányban. Ez arra utal, hogy a Holdon a földinél sokkal nagyobb lávacsatornák kialakulhattak. A mindenképp hatalmas holdi barlang vagy láva csatorna méretére adódó két lehetőséget mutatja az alábbi kép. A Marius Hills hatalmas lávabarlangjának két lehetséges konfigurációja (kép: Kaku, T. és mások, GRL, 2017). Mindez azért érdekes, mert az űrhajósok kellő biztonságú és hosszúságú tartózkodása mindmáig megoldásra váró probléma. David Blair (Purdue Egyetem) kutatója szerint a Hold felszíne alatt akár egy földi nagyváros belvárosa is elférhetne, ahol telepesek élhetnének a távoli jövőben. Az alábbi kép ezt az elképzelést mutatja. Hatalmas felszín alatti barlangban kialakított emberi lakóhely a Holdon, ami védelmet nyújt a kozmikus sugárzás és meteoritok ellen (kép: David Blair, Purdue Egyetem). Ehhez azonban az emberes holdutazásokat is előtérbe kell helyezni a közeli jövőben. Például amerikai Nemzeti Űrkutatási Tanács (National Space Council) ülése kapcsán Mike Pence alelnök bejelentette, hogy Trump elnök az amerikai űrkutatás figyelmét a Holdra kívánja fókuszálni, amihez a NASA számára alapvető feladat lesz az emberes holdutazások felújítása. A hatalmas holdi barlang felfedezésével kapcsolatos tudományos cikk a Geophysical Research Letters folyóiratban jelenik meg. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Források: Potenciális lakóhely az emberek számára a Holdon (Purdue Egyetem, 2017.10.18.) Érintetlen lávacsatornák detektálása a SELENE (Kaguya) radar megfigyelési adataiból (ISAS, 2017.10.19.) Kaku, T. és mások cikk kivonata a Geophys. Research Letter folyóiratban csillagaszat.hu kutatokozpont.hu Először látjuk, honnan jönnek a gravitációs hullámok Bár a korszakalkotó felfedezésről beszámoló tudományos publikációk ma, október 16-án váltak nyilvánossá, maga az esemény idén augusztus 17-én, világidőben 12:41:04-kor történt. A gravitációs hullámokat az amerikai LIGO két detektora (Hanford, Washington és Livingston, Louisiana) és az európai Virgo (Pisa, Olaszország) mintegy 100 másodpercen át észlelték. Később a dátum alapján a GW170817 jelölést kapta az esemény. A Virgo augusztus eleji belépése a LIGO két detektora mellé óriási jelentőségű volt a mostani felfedezés szempontjából is, hiszen így vált lehetővé, hogy a gravitációs hullámok forrását az égbolton a korábbiaknál sokkal pontosabban lokalizálhassák. Az eddig bejelentett első három gravitációshullám-esemény a LIGO eredménye volt, a nemrég napvilágot látott negyedik felfedezés (GW170814) már a Virgo részvételével történt. A közös bennük az volt, hogy kb. 8 és 35 naptömeg közötti fekete lyukak összeolvadásainak hatását, a téridő rendkívül finom, másodpercnél is sokkal rövidebb ideig tartó “fodrozódását” sikerült megmérni. A mostani, ötödik esemény viszont, amely csupán három nappal követte az előzőt, más volt. Hírportálunk olvasói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy szakmai pletykák nyomán már augusztus végén képet kaphattak a neutroncsillag-összeolvadás észlelésének, a közös gravitációshullám-mérések és az elektromágneses hullámsávokban való detektálásnak a jelentőségéről. Miért kellett akkor még hónapokig várni a hivatalos bejelentéssel? A tudományos eredmények közlésének alapvető feltétele kell(ene) legyen a gondos ellenőrzés, a lektorált folyóiratokban való publikálás. Természetesen még ez sem jelent száz százalékos biztosítékot a tévedés ellen, de az elmúlt években számos olyan szenzációs, először sajtótájékoztatókon megszellőztetett “felfedezésről” hallhattunk, amelyek nem állták ki az idők próbáját: igen hamar kiderült róluk, hogy hibás feltételezéseken vagy számításokon alapulnak. Másrészt viszont a csillagászok is emberek, és mivel a GW170817 és utófénylése megfigyelésében világszerte sok ezer kutató, mintegy 70 (!) különböző földi és űrcsillagászati obszervatórium vett részt, a felfedezés pedig valóban szenzációs, nyilvánvaló, hogy nehéz volt titkot tartani… Az eddig elvégzett mérések alapján kirajzolódó kép nagy vonalakban a következő. A neutroncsillag-összeolvadásnak a gravitációs hullámok detektálása alapján meghatározott idejét követően kevesebb mint 2 másodperccel a Fermi gamma-űrtávcső egy rövid gamma-kitörést észlelt (GRB170817A). A gravitációs hullámok okozta jelek elemzése alapján kiszámították, hogy az összeolvadó objektumok kb. 1,4 és 2,3 naptömeg, illetve 0,9 és 1,4 naptömeg közöttiek lehettek. Azt is sikerült megállapítani, hogy az esemény az égen egy 31 négyzetfoknyi kiterjedésű területről érkezett, méghozzá mintegy 130 millió fényév távolságból. Intenzív megfigyelési kampány vette kezdetét, amelynek keretében kevesebb mint 11 óra elteltével sikerült először detektálni a jelenséghez kapcsolódó fényes optikai felvillanást (SSS17a/AT 2017gfo). Ezt órákon belül számos független méréssel is megerősítették. Kiderült, hogy a jel az NGC 4993 elliptikus galaxisból érkezik, az Északi Vízikígyó (Hydra) csillagkép irányából, ugyanarról az égterületről. A galaxis távolsága pedig éppen megegyezik azzal, amit a beérkező gravitációs hullámok alapján számítottak ki. Így kevés kétség maradt afelől, hogy ugyanannak az eseménynek a jeleit sikerült felfedezni. A GW170817 lokalizálása az égbolton a gravitációs hullámok, valamint a gamma- és optikai mérések alapján. A világoszölddel jelölt, összesen 190 négyzetfoknyi régió a LIGO két detektorának méréseiből volt meghatározható. A sötétzöld, 31 négyzetfokos terület a LIGO és Virgo együttes eredménye. A sötétkék régió a Fermi által detektált gamma-kitörés lehetséges pozícióját és bizonytalanságát mutatja. Jobbra fent az optikai utófénylés 10,9 órával az esemény után, az NGC 4993 galaxis képétől északkeletre külön megjelölve. Alatta ugyanannak a galaxisnak a képe, de még 20,5 nappal az esemény előtt. (LIGO Scientific Collaboration, Virgo Collaboration & Partner Astronomy Groups, ApJL, 2017) Ibolyántúli tartományban a jelenség mintegy két napon belül elhalványodott. A látható és infravörös tartományban végzett mérések tanúsága szerint az elkövetkező 10 napban az utófénylés színe a vörös felé tolódott el. Az első időszakban a röntgen- és rádiótartományban végzett mérések nyomán nem sikerült detektálni a forrást, csak felső korlátokat adni a fényességére. Röntgenben először 9, rádióban 16 nappal később jelent meg a halvány pont az égen, a kitörés helyén. A röntgen- és rádiósugárzás más fizikai folyamatok eredménye, mint a gamma-kitörés, illetve az optikai, ultraibolya és infravörös utófény. Hogy pontosan milyen módon keletkeznek, arra vonatkozóan több alternatív modell is létezik, ezek ellenőrzése érdekében tovább folytatódnak a megfigyelések. Az elektromágneses tartományokban végzett mérések mindenesetre igazolják, hogy neutroncsillagok összeolvadásáról lehetett szó. Ezek a legkisebb, legnagyobb sűrűségű csillagok, amelyeket ismerünk. Akkor keletkeznek, amikor nagy tömegű csillagok szupernóva-robbanással fejezik be életüket. Fantáziarajz a két neutroncsillag összeolvadásáról. A keskeny nyalábok a gamma-kitörést jelképezik. (National Science Foundation / LIGO / Sonoma State University / A. Simonnet) Tekintettel arra, hogy az első közösen észlelt gravitációshullám-esemény és elektromágneses tranziens jelenség alig több mint két héttel követte a Virgo detektorának bekapcsolódását a mérésekbe, ráadásul a berendezés érzékenysége a közeljövőben még javul is, nem a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy még sok ilyen csillagászati eseményt sikerül megfigyelnünk az elkövetkező időszakban. Ezzel pedig hamarosan többet tudhatunk meg magukról a neutroncsillagokról, és ellenőrizhetjük a feltételezést, hogy a rövid gamma-kitöréseket két neutroncsillag egybeolvasása okozza. A LIGO és Virgo konzorciumok széles nemzetközi összefogásban működnek, bennük magyarországi intézmények – az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Szegedi Tudományegyetem és az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpontja – kutatói fontos szerepet játszanak. E sorok írója az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének munkatársaként, egy nagy európai együttműködés keretében vesz rész a GW170817 rádió-utófénylésének detektálására irányuló erőfeszítésekben a legfinomabb felbontás és a legjobb pozíciós pontosság elérésére képes Európai VLBI Hálózattal és a brit e-MERLIN rádiótávcső-hálózattal. A neutroncsillag-összeolvadás következtében létrejött gravitációshullám-esemény felfedezéséről szóló szakcikk a Physical Review Letters c. folyóiratban jelent meg, a kapcsolódó, a gamma-tartománytól a rádióig terjedő “hagyományos” csillagászati megfigyeléseket összegző tanulmány az Astrophysical Journal Letters c. folyóiratban látott napvilágot. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Forrás: Abbott et al., GW170817: Observation of Gravitational Waves from a Binary Neutron Star Inspiral, PRL, 119, 161101 Abbott et al., Multi-messenger Observations of a Binary Neutron Star Merger, ApJL, 484, L12 csillagaszat.h Tíz éve nem volt ekkora napkitörés X9.3-as erősségű napkitörést figyeltek meg magyar idő szerint szerda délután. Elsőként 11 óra 10 perckor egy X2.2-es erősségű kitörést, majd ezt követően 14:02-kor egy sokkal erősebb, X9.3-as napkitörést figyelt meg a NOAA űridőjárással foglalkozó részlege. Ilyen heves eseményt utoljára 2006-ban észleltek, akkor X9.0-ás erősségű volt a jelenség. A space.com beszámolója szerint nagy területen okozott - akár egy óráig is tartó - kiesést a rádiókapcsolatokban, főként Afrika és Közel-Kelet felett. A következő órákban derül ki, hogy a kitörést koronakidobódás is követte-e. Ebben az esetben ugyanis bolygónkat pár napon belül eléri a napszél, mely heves geomágneses vihart, így délebbi területeken északi fényt is okozhat, ugyanakkor nagy veszélyt jelenthet a műholdak elektronikájára. (További részletek hamarosan!) Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! idokep.hu 4,4 kilométeres aszteroida megy el a Föld mellett Pénteken biztonságos távolságban suhan el egy közel 5 kilométeres kisbolygó a Föld mellett. A NASA közleménye szerint a Florence névre keresztelt, nagyméretű Föld-közeli aszteroida szeptember elsején, magyar idő szerint 17:30-kor, mintegy 7 millió kilométer távolságra suhan el bolygónk, egészen pontosan a malajziai Kuala Lumpur felett. Ez a távolság a Hold távolságának közel 18-szorosa. A Florence a legtermetesebb Föld-közeli aszteroidák egyike, mérete eléri a 4,4 kilométert. Paul Chodas, a Föld-közeli objektumok tanulmányozását végző NASA-központ szakembere szerint a Florence a legnagyobb aszteroida a közelünkben, mióta az ilyen égitestek észlelésére és nyomon követésére létrehozott NASA-program megszületett. Animáció: NASA Az aszteroidát az ausztráliai Siding Spring Obszervatóriumban fedezték fel 1981 márciusában. Florence Nightingale, a modern nővérképzés alapítója után nevezték el. Az idei találkozás lesz 1890 óta a legközelebbi vele egészen 2500-ig. Augusztus vége felé és szeptember elején fényessége 9-es magnitúdót ér el, vagyis kisebb teleszkópokkal is kivehető lesz, amint áthalad a Déli Hal, a Bak, a Vízöntő és a Delfin csillagképen. A földközelség idején (17:30-kor) keleti irányban (93 fok), nem sokkal a horizont felett (8 fok) lesz látható. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! idokep.hu Eltűnt egy csillag – talán fekete lyuk maradt a helyén? Csillagászok megfigyelték, ahogy egy nagytömegű, haldokló csillag fekete lyukként született újjá. A Large Binocular Telescope (LBT), valamint a Hubble- és a Spitzer- űrteleszkópok együttes erejével próbálták megkeresni a korábban ott levő csillagot, de csak hűlt helyét találták. A csillag, amely 25-ször nagyobb tömegű volt Napunknál, szupernóvaként kellett volna, hogy felrobbanjon, ehelyett azonban a nyolc évvel később, a látható tartományban készült képekről teljesen eltűnt. Látható és közeli infravörös tartományban készült fotókon jól látható, hogy a nagytömegű N6946-BH1 jelű csillag a 2007-ben készült képen még ott van, a 2015-ben készült képen viszont már nem található. Nagyon kis mértékű infravörös jel mutatható ki a valamikori csillag helyén, amely nagy valószínűséggel a fekete lyukba hulló anyagtól származik. Amennyiben a tudósok eredményei helyesek, ezzel megmagyarázható, hogy miért látunk olyan ritkán nagytömegű csillagokat szupernóvaként felrobbanni. Úgy néz ki, az ilyen csillagok közel 30 százaléka csöndesen fekete lyukká zuhan össze, nem szükséges szupernóvaként felrobbanniuk. “A mai nézetek szerint fekete lyukak szupernóva-robbanás után keletkeznek” – magyarázza Christopher Kochanek (Ohio State University) – “ellenben, ha lehetséges az, hogy egy csillagnak nem sikerül szupernóvaként felrobbannia, de mégis fekete lyuk lesz belőle, akkor az magyarázatot ad arra, hogy miért nem látjuk a legnagyobb tömegű csillagokat szupernóvaként felrobbanni.” A Kochanek professzor által vezetett csoport a 22 millió fényévre lévő NGC 6946 galaxist vizsgálták, mivel ebben a galaxisban meglehetősen gyakran történnek szupernóva-robbanások (a legutóbbi felfedezés pl. május 14-én történt: az SN 2017eaw jelen cikk írásakor közel a maximális fényességénél tart). A galaxis egyik csillaga, amely az N6946-BH1 katalógusszámot kapta 2009-ben elkezdett fényesedni, de ez hamar véget ért, 2015-re pedig kimutathatatlanná vált. Miután az LBT fel nem fedezett szupernóvákat kereső felmérőprogramjában feltűnt a csillag, a csillagászok a Hubble- és a Spitzer-űrteleszkópok segítségével készítettek felvételeket, hogy ha nagyon halványan is, de kimutassák a jelenlétét. A Spitzert arra is felhasználták, hogy esetleges infravörös sugárzást mutassanak ki, amely azt jelzi, hogy a csillag ugyan ott van, csak porfelhő veszi körül és ezért nem látjuk. Azonban minden próbálkozás a csillag kimutatására sikertelennek bizonyult. A kutatók alaposan végigvettek minden lehetséges magyarázatot, hogy miért tűnt el a csillag, végül arra a következtetésre jutottak, hogy fekete lyukká vált. Egyenlőre nehéz lenne megmondani biztosan, hogy milyen gyakran játszódik le hasonló folyamat, de Scott Adams, aki nemrég szerezte meg PhD fokozatát az Ohio State egyetemen, előzetes becslést végzett erre: “Az N6946-BH1 az egyetlen fel nem robbant szupernóva, amelyet találtunk a felmérés első hét évében. Ebben az időszakban 6 közönséges szupernóva-robbanást figyeltek meg a program által monitorozott galaxisokban. Mindez azt sugallja, hogy a nagytömegű csillagok közel 10-30 százaléka végzi úgy életét, hogy nem robban fel szupernóvaként.”- nyilatkozta Scott Adams – “Ez csak egy töredéke annak, amivel megmagyarázható az, amiért az LBT-vel a felmérőprogram elindult. Arra keresünk magyarázatot, hogy miért látunk kevesebb szupernóva-robbanást, mint amennyit látnunk kellene, ha minden nagytömegű csillag élete ilyen módon érne véget.” Művészi elképzelés: egy nagyon nagy tömegű csillag életének végső szakaszai abban az esetben, ha nem szupernóvaként robban fel, hanem gravitáció hatására válik fekete lyukká. Balról jobbra: a nagytömegű csillag vörös szuperóriássá fejlődik, a csillag külső héja ledobódik majd kitágul, és hideg, vörös tranziens forrássá válik a frissen keletkezett fekete lyuk körül. Egy kevés anyag visszahullhat a fekete lyukra, amely a képen áramlatként és korongként van ábrázolva, ez évekkel később esetleges optikai vagy infravörös sugárzásként kimutatható lesz. A kutatócsoport egy másik tagja, Krzysztof Stanek, az Ohio State University professzora szerint a felfedezés igazi érdekessége, hogy fontos következtetéseket vonhatunk le azoknak a nagyon nagy tömegű fekete lyukak létrejöttének megmagyarázására, amelyeket a LIGO (Laser Interferometer Gravitational-Wave Observatory) gravitációs hullámokon keresztül mutatott ki. Szerinte a most észlelt jelenség logikusabb magyarázatot ad a több tíz naptömegű fekete lyukak létezésére, mint a szupernóva-robbanásokon átesett, így tömegük nagy részét ledobó csillagok halála. A kutatócsoport az eredményeit a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society által kiadott szakfolyóiratban publikálta. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Forrás: STScI-2017-19 csillagaszat.hu Milyen távolról lehet veszélyes egy szupernóva a Földre? Amerikai kutatók pontosították a mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a Naprendszer közelében történt szupernóva-esemény idejét és távolságát. Kiderült, hogy egy hasonló csillagrobbanás meglepően messziről is képes lehet tömeges kipusztulást okozni a Földön. Az amerikai Kansas Egyetemen Adrian Melott, a fizika és csillagászat professzora által vezetett kutatócsoport megvizsgálta, hogy milyen hatásai lehetnek a Naprendszer közelében felrobbant szupernóvának a Földön. A kutatásokat a vas 60-as számú izotópjának (60Fe, vagy egyszerűen vas-60) a földi geológiai mintákban talált feldúsulására alapozták, amelynek jellemzőit laboratóriumi mérésekkel és számítógépes modellezéssel vizsgálták. Melott és kutatócsoportjának még 2006-ban közzétett kutatási eredménye szerint a vas-60 földi feldúsulása egy mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a Naprendszer közelében fellángolt közeli szupernóvától származik. A szupernóva távolságát akkor mintegy 300 fényévre becsülték, ami kozmikus mértékkel mérve azt jelenti, hogy egy közeli esemény volt, azaz itt volt a “szomszédban”. Az esemény idejét 2,6-2,7 millió évvel ezelőttre tették, azaz az idő meghatározásának bizonytalansága mintegy százezer év volt. Több korábbi kutatási eredmény, például egy 2003-as szerint, a földi életre egy szupernóva akkor jelent veszélyt, ha mintegy 25-30 fényévre (kb. 10 parszekre) van tőlünk. Ilyen, viszonylag közeli távolságból ugyanis olyan erős kozmikus sugárzás és elektromágneses, főleg röntgen és gamma sugárzás éri a bolygó légkörét, illetve felszínét, aminek következtében az élővilág jelentős része elpusztul, vagyis tömeges kihalási esemény következik be. Mint ismeretes, a szupernóva-robbanás után kialakuló és a csillagközi térben táguló szupernóva-maradvány hosszú időn keresztül forrása az erős részecske, röntgen és gamma sugárzásnak. Szupernóva-maradványra egy szép példa a Rák-köd, ami Charles Messier (1730-1817) katalógusának 1-es számú objektuma. A Rák-köd mintegy 6500 ± 1000 fényévre van tőlünk, tehát kellően messze ahhoz, hogy az onnan származó kozmikus és elektromágneses sugárzás már teljesen ártalmatlan legyen bolygónkra. A Rák-köd kompozit képét a VLA (Very Large Array), NASA Spitzer infravörös űrobszervatóriuma, a Hubble-űrteleszkóp (HST), az ESA XMM-Newton röntgencsillagászati mesterséges holdja, valamint a NASA Chandra röntgencsillagászati obszervatórium felvételei alapján készítették (NASA, ESA, NRAO/AUI/NSF, G. Dubner, University of Buenos Aires). A Kansasi Egyetem kutatói legújabb tanulmányukban azt vizsgálták újra, hogy milyen hatásai lehetnek egy földközeli szupernóvának és a mintegy 2,6 millió évvel a közelben felrobbant szupernóva pontosan milyen távolságban lehetett a Naptól. Arra a következtetésre jutottak, hogy a korábban becsült mintegy 300 fényév helyett inkább jelentősen közelebb, mintegy 150 fényévre történhetett ez a szupernóva-robbanás. A szupernóvától, illetve a szupernóva-maradványtól annak mágneses erővonalai mentén és a lökéshullám-frontokban felgyorsított nagy energiájú kozmikus részecskék a földi légkörben 25-60 kilométer magasságban másodlagos részecskéket, főleg müonokat keltenek, amelyek lejutnak a bolygó felszínére. A müonok hatása egy évben több CT vizsgálat során kapott sugárdózisnak felel meg, ami káros az élőlényekre. Ezért sem alkalmazzák az orvosi gyakorlatban sokszor a CT-t, csak ha elkerülhetetlenül szükséges. A Földhöz közeli szupernóva-robbanás következtében a légkörbe érkező kozmikus sugarak erős másodlagos részecskezápora a bolygó legalsó légköri rétegét, a troposzférát is elérheti, sőt lejuthat a felszínre is (kép: Simon Swordy, University of Chicago, NASA). Melott felhívta a figyelmet arra, hogy a felszíni erős sugárzás az élőlényekben rákos megbetegedéseket, illetve mutációkat hozhat létre. A sugárzási szint a szupernóva hatása előtti eredeti szintre mintegy tízezer év múlva állt helyre. A 2,6 millió évvel ezelőtti szupernóva a földtörténeti korai pleisztocén kor legalsó geológiai rétegeiben hagyott nyomot, hiszen a pleisztocén mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött és 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. A mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt, a közeli szupernóva-robbanás idején akkor már élt előember pedig a nappali égen ragyogó szupernóvát láthatott. A mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt, 150 fényévre történt szupernóvának nem volt olyan erős hatása, amely katasztrofális mértékű lett volna a földi élővilágra, de voltak légköri hatásai és felszíni sugárbiológiai következményei. A légkör elszíneződött, kékes fényben ragyogott, illetve a légköri ionizáció miatt gyakori erős villámlás volt, ami a felszínen tüzeket okozott. Az éjszaka alvó élőlények nehezen viselték el a fénylő környezetet, ami szokatlan és biológiailag káros következményekkel járt (pl. melatonin termelés hiánya és más zavarok). A fényes és a megszokotthoz képest más színű égbolt egyes állatoknál idegrendszeri, illetve viselkedési zavarokat okozhatott. A Kansasi Egyetem kutatói szerint a nagy földi katasztrófát okozó szupernóva veszély-zónájának rádiusza a korábbi 25-30 fényév helyett inkább 40-50 fényév lehet, azaz már nagyobb távolságból komoly veszélyt jelenthet egy közeli szupernóva a Földre. A vizsgált 2,6 millió évvel ezelőtti, tőlünk 150 fényévre felrobbant szupernóva tehát nem okozott tömeges kipusztulást a földi élővilágban. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! Forrás: A legújabb kutatás szerint egy szupernóva már messzebbről is tömeges kipusztulást idézhet elő a Földön (Kansasi Egyetem, 2017.05.11.) A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00033 projekt támogatta. csillagaszat.hu Égből érkező pusztítót ábrázolnak Göbekli Tepe ősi szimbólumai Egy mini jégkorszakot kiváltó, pusztító üstökösbecsapódás okozott katasztrófát 13 ezer évvel ezelőtt – erről árulkodik egy Törökországban felfedezett ősi kővéset. A rejtélyes szimbólumokat mostanában sikerült megfejteniük a tudósoknak. A Kr. e. 11 000-ben készített szimbólumok a „Keselyűkő” néven ismert oszlopra vannak vésve, és azt ábrázolják, hogy egy széttöredezett üstökös darabjai eltalálják a Földet. A képek között van egy fej nélküli ember is, ez arra utal, hogy a katasztrófában emberek is életüket vesztették – olvasható a New Scientist cikkében. Az oszlopra a törökországi Göbekli Tepe régészeti lelőhely területén találtak rá a szakemberek. Sokáig kérdéses volt az itt elhelyezkedő létesítmény pontos funkciója, ám egyre több bizonyíték utal arra, hogy valószínűleg részben ősi obszervatóriumként funkcionálhatott. Számítógépes szoftver segítette a tudósokat Az oszlopon szereplő ábrákat számítógépes szoftver segítségével sikerült megfejteni. A program az állatképeket  – amelyek valójában asztronómiai szimbólumok – hozzárendelte a megfelelő csillagképekhez, emellett meghatározta az esemény pontos időpontját is, amely Kr. e. 10 950-re tehető. Az ősi becsapódás tényét egy grönlandi jégmag is alátámasztja. A kataklizma a Földön egy kisebb jégkorszakot váltott ki, ami nagyjából ezer évig tartott. A lehűlést valószínűleg egy széttöredező óriásüstökös becsapódó darabjai idézték elő – áll a felfedezést ismertető tanulmányban. Mély nyomot hagyott az emberekben Úgy tűnik, Göbekli Tepe részben az éjszakai eget kutató csillagvizsgálóként működött” – mondta a kutatás vezetője, Martin Sweatman, az Edinburgh-i Egyetem munkatársa. „Az ásatási helyszínen talált egyik oszlop ennek (az üstökös által okozott) katasztrófának állít emléket – valószínűleg ez volt a legrosszabb nap a történelemben a jégkorszak vége óta” – tette hozzá a szakember. Sweatman szerint a katasztrófa mély nyomot hagyhatott az emberekben, mivel a vésetek sokáig fontos szerepet töltöttek be az itt élők mindennapjaiban. A felfedezés azt a teóriát is alátámasztani látszik, hogy bizonyos időszakokban nagyobb volt az üstökösbecsapódások valószínűsége, mivel bolygónk pályája keresztezte az űrben száguldó üstökösdarabok pályáját. A kutatás eredményeit a Mediterranean Archaeology and Archaeometry című régészeti szakfolyóiratban közölték. Közzétette: www.fenyorveny.hu  Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről! via: New Scientist, origo.hu

















Először mutatta ki a szellemrészecskék nyomát a CERN különleges neutrínódetektora





Először mutatott ki részecskenyomokat a világ legnagyobb folyékony argon neutrínó detektora. Az európai részecskefizikai kutatóközpontban (CERN) épített hatalmas szerkezet az egyik prototípusa egy sokkal nagyobb detektornak, amely majd az Egyesült Államokban valósul meg.


A CERN-ben dolgozó tudósok nemzetközi csoportja a Deep Underground Neutrino Experiment (DUNE) kísérlet révén akar több információt szerezni a „szellemrészecskének” is nevezett neutrínókról. Ezek talán a legrejtélyesebb részecskék: mindenütt jelen vannak, de csak keveset tudnak róluk. A szóban forgó kísérlet eredményeitől pedig azt várják a kutatók, hogy választ kapnak a fizika egyik nagy kérdésére.


Az SN 1987A jelű szupernóva, az elsőként regisztrált extragalaktikus neutrínóforrás (Forrás: Dr. C. Burrows, ESA/STScI,NASA/Hubble Heritage) 


Az első mérföldkőhöz már elérkezett a projekt: a két detektorprototípus egyike először mutatott ki részecskenyomokat. A kocka alakú prototípus akkora, mint egy háromemeletes ház. A detektor, amely majd az amerikai Fermilabban épül meg, hússzor nagyobb lesz. A CERN két év alatt építette meg a szóban forgó prototípust, majd további nyolc hétbe telt, mire az óriási kockát feltöltötték 800 tonna folyékony argonnal, amelyet mínusz 184 Celsius-fokon kell tartani.




A neutrínók argon-atommagokkal ütköznek benne, ennek során töltött részecskék jönnek létre. Ezek a részecskék ionizációs nyomokat hagynak hátra, amelyeket a legmodernebb mérési technikával figyelnek meg, majd ez alapján vonnak le következtetéseket a neutrínók tulajdonságairól. A másik prototípus, és egy tervezett második detektor más technológián alapul majd.




Az egész DUNE-kísérlet számára nagy siker az első részecskenyomokat látni” – mondta a Stefan Soldner-Rembold, aki a Manchesteri Egyetem munkatársaként vezeti a kísérletet.


DUNE projekt nemcsak a neutrínókra, hanem azok antirészecskéire is összpontosít, ami által az anyag és az antianyag közötti különbségekről akarnak többet megtudni. Ezek a jelenleg ismeretlen különbségek az anyag és az antianyag viselkedésében rávilágíthatnak arra, hogy miért van a világegyetemben szinte csak anyag, mikor az ősrobbanásban egyforma mennyiségben keletkezhettek. Az antianyag hiánya rejtély a fizikusok számára. A CERN nagy hadronütköztetőjében (LHC) működő kísérletek közül több is foglalkozik ezzel.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!





Itt a bizonyíték a párhuzamos univerzumok létezésére?



Az űr kietlen sötétségében könnyű azt hinnünk, hogy egyedül vagyunk a világegyetemben. De egy pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy a végtelen számú párhuzamos univerzum egyikében élünk, amelyekben végtelen verzióban létezünk mi is.


Ezt hívják multiverzum-elméletnek. Egy új kutatás rejtélyes "hidegpontot” talált a világűrben, ami bizonyíthatja, hogy a miénk csupán egy a valóságok véget nem érő láncolatában.


A tudósok éveken keresztül értetlenül álltak a körülbelül 1,8 milliárd fényév széles hidegpont jelenségével szemben. Az univerzum háttérsugárzásának mérése azt mutatta, hogy ez a terület körülbelül 0,00015 fokkal hidegebb a környezeténél. A hidegpont akkor jött létre, amikor 13 milliárd évvel ezelőtt kialakult a világegyetem. Elsőként a NASA WMAP műholdja érzékelte 2004-ben, amit az ESA Planck missziója is megerősített 2013-ban.




A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás (CMB) Plank műhold által készített térképe. A vörös a valamivel melegebb régiókat jelenti, a kék a valamivel hidegebbeket. A hidegpontot a kiemelt részletben látni, ez bizonyíthatja a multiverzum-elméletet.


Korábban a kutatók azt feltételezték, a pont azért hidegebb, mert 10 ezer galaxissal kevesebbet tartalmaz, mint az űr más területei. De egy új tanulmány szerint efféle "nagy üresség” nem létezhet, tehát a hidegpont jelenségét nem magyarázhatja a "hiányzó” anyag.


"Talán a legizgalmasabb elmélet, hogy a hidegpontot a mi univerzumunk és egy másik, 'buborékuniverzum' ütközése okozza. Ha a további, részletesebb elemzések is megerősítik ezt, akkor a hidegpont lehet az első bizonyíték a multiverzumra" – magyarázza Tom Shanks professzor, a Durham Egyetem csillagásza.


Ha ez igaz, az azt jelentheti, hogy a kozmoszunk végtelen számú párhuzamos univerzumot tartalmaz, végtelen számú valósággal. Ezek a végtelen számú univerzumok egymás mellett sorakoznak olyan magasabb dimenziókban, amelyeket nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni.


"Mindegyik univerzumnak megvan a maga realitása" – írta Dr. Stuar Clarke asztrológus szakértő a Guardianben. "Biztos létezik egy olyan is, amelyben Donald Trump csupán cicás videókat oszt meg a Twitteren."




Multiverzum: a bizonyíték - A kozmikus háttérsugárzás anomáliái lehetnek az első bizonyítékok más univerzumok létezésére.


1) Más univerzumok "húzó hatást” gyakoroltak a miénkre, amikor kialakult – nyomot hagyva a CMB-n. 
2) A komikus háttérsugárzásnak egyenletesen kell eloszlania, de az ég déli részén erősebb 
3) A nagy "hidegpontra” egyelőre nem tud magyarázatot a konvencionális fizika


A kozmikus háttérsugárzás, ahogy a Planck és a WMAP látta


A párhuzamos valóság-elméletek



Amikor a fizikusok "univerzumról” beszélnek, valójában úgy értik, "érzékelhető univerzum”. A teljes univerzumnak az a része, amit képesek vagyunk látni. Épp ezért elméletileg nyugodtan beszélhetünk több érzékelhető univerzum esetleges létezéséről.


A multiverzum-elmélet valójában három különálló irányzatot ölel fel, amelyek csupán matematikai modellek szintjén léteznek, de egyiket sem sikerült még a tudománynak a gyakorlatban igazolni.


1. Buborékuniverzumok vagy bébi fekete lyuk univerzumok


Eszerint a többi érzékelhető univerzum olyan távolságban helyezkedik el tőlünk, hogy nem láthatjuk őket, vagy pedig fekete lyukak belsejében vannak, ahol megint csak nem láthatóak.


2. Membránok és extra dimenziók


A húrelmélet támogatói szerint a világunk csupán egy háromdimenziós felület egy nagyobb szuperuniverzumon belül, amelynek kilenc dimenziója van. Kicsit hasonlóan, mint ahogy egy újság kétdimenziós oldalai elhelyezkednek a mi háromdimenziós világunkban. Ebben az esetben bőven van hely más, a miénkhez hasonló háromdimenziós felületeknek.


3. A kvantummechanikai sokvilágos modell


Eszerint minden egyes esemény minden lehetséges kimenetele megtörténik. Tehát például egy lánykérés esetén az igen és a nem kimondása is megtörténik egymással párhuzamosan, és ez így megy a végtelenségig. Természetesen, ha így is van, nem érzékeljük, hisz mi csak a történések egyik szálát éljük meg.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!






A szemünk előtt tárulnak fel egy rejtett világ titkai



Kvantum-fluktuációkat – a semmiből előtűnő, majd elenyésző részecskepárokat – tettek láthatóvá az izraeli Bar-Ilan Egyetem kutatói, ezzel megalapozva a kvantumtechnológia további fejlődését.


A kvantumtechnológia ma a fizikai és mérnöki tudományok egyik rohamosan fejlődő ága, amely a kvantummechanika rejtélyes tulajdonságait olyan gyakorlati alkalmazások szolgálatába állítja, mint a kvantumszámítógépek, a különféle érzékelők, az információfeldolgozás, a kommunikáció vagy az orvoslás.


A kvantumtulajdonságok kihasználása olyan technológiák eljövetelét ígéri, amilyenekről álmodni sem tudtunk korábban.


Nemcsak a számítógépek teljesítménye növekszik majd a sokszorosára, de az orvosi kezelések is kisebb beavatkozással és kevesebb kockázattal járnak majd, és akár a teleportálás is átkerülhet a tudományos fantasztikumból a valóság birodalmába.


Kvantum-fázisátmenetek



A kvantumtechnológia fejlődésének egyik központi eleme a kvantum-fázisátmenetnek nevezett jelenség. Klasszikus fázisátmenetekkel lépten-nyomon találkozunk mindennapi életünk során, a reggeli teánkhoz felforralt víztől kezdve az üdítőnkben megolvadó jégkockáig. A szilárd, folyékony és gáz halmazállapotok közti fázisátmenetek esetében a változás egyes vonatkozásait közvetlenül, puszta szemmel is meg tudjuk figyelni. Látjuk, ahogy az egyik fázis buborékjai megjelennek a másikban – például a gőzbuborékok a forrásba jövő vízben, vagy a vízcseppek az olvadó jégkásában. E klasszikus, mindannyiunk számára ismerős fázisátmeneteknek közös jellemzője az, hogy hajtóerejük a hőmérséklet változása. A jég nulla fokon olvadni kezd, a víz pedig száz fokon gőzzé válik. Izgalmas lenne, ha a teánkhoz nem vízforralóval, hanem egy mágnes segítségével forralhatnánk a vizet, de a mi makroszkopikus világunkban ez nem lehetséges –
a kvantumvilágban viszont igen.


A tudományos közvélemény élénk érdeklődést tanúsít az utóbbi időben a fázisátmenetek számunkra nem megszokott formái, a kvantum-fázisátmenetek iránt, amelyek az abszolút nulla fok, vagyis -273°C környékén játszódnak le. Ezeket a fázisátmeneteket nem a hőmérséklet, hanem valamilyen másik fizikai tulajdonság – például mechanikai nyomás vagy mágneses térerősség – változása vezérli.


A klasszikus fázisátmenetekhez hasonlóan a kvantumátmenetek is úgy jelennek meg, mint az egyik fázis buborékai a másikban, csak ezeknek a buborékoknak van egy tudományos neve is: kvantumfluktuáció.




S míg a klasszikus esetben a buborékok a hőmérséklet változása hatására jelennek meg, a kvantumos esetben a kvantumfizika egyik alapvető törvényének, a határozatlansági elvnek köszönhetik létüket.


A Werner Heisenberg német fizikus által megfogalmazott elv szerint – az intuíciónkkal ellentétes módon –
valójában a tökéletes vákuum sem üres, hanem bármely kicsiny térfogatában időlegesen megváltozhat az ott tartalmazott energia mennyisége.
Ezek az energiamennyiség-fluktuációk még abszolút nulla fokon is jelentkeznek, és úgy képzelhetők el, mint az egyik fázis másikba zárt buboréka.


Először sikerült látni a kvantumfluktuációkat



Azonban ezekről a kvantumfluktuációkról mindmáig lehetetlen volt bármilyen képet készíteni. Nagyon alacsony hőmérsékleten jelentkeznek, és gyakran olyan fizikai fázisokat érintenek, amelyek egy szokványos mikroszkóppal nem láthatók. Bár számos mérés szolgáltatott közvetett bizonyítékot a létezésükre, igazából még senki sem látta őket. Most a Bar-Ilan Egyetem (Izrael) fizika tanszékének és Nanotechnológiai Intézetének együttműködésével a Beena Kalisky és Aviad Frydman professzorok által vezetett nemzetközi kutatócsoport végre valódi felvételeket készített a kvantumfluktuációkról.




A Nature Physics folyóiratban leírt kísérletük során nemcsak vizualizálniuk sikerült a kvantumfluktuációkat, de új információkat szereztek a méretükről, időtartamukról és eloszlásukról is.


A kutatók egy sajátos mikroszkópot alkalmaztak, amely nagyon alacsony hőmérsékleten is képes működni, így a segítségével vizsgálhatók a kvantum-fázisátmenetet mutató anyagok.
A pásztázó SQUID-nek (Superconducting Quantum Interference Device – szupravezető kvantum-interferenciás eszköz) nevezett mikroszkóp egészen apró mágneses jeleket is érzékel, és a helyüket a mikrométernél (a milliméter ezredrészénél) kisebb felbontással feltérképezi.
A mikroszkóp kvantumhatások révén alakítja a mágneses jeleket feszültséggé, s ez ideális eszközzé teszi a komplex kvantumjelenségek nanoléptékben történő tanulmányozásához.


A SQUID mikroszkóp


A kísérleteket Anna Kremen doktorandusz hallgató végezte, aki az érzékeny mágneses mérések segítségével követte nyomon az anyagban végbemenő kvantum-fázisátmeneteket. Az abszolút nullát megközelítő, extrém alacsony hőmérsékleten a vizsgált mintát olyan állapotba hozták, ahol a kvantumos viselkedésre számítani lehet, s eközben a SQUID mikroszkóppal képeket készítettek róla.


Az elmélet jóslatainak megfelelően a kvantumbuborékok véletlenszerű helyeken bukkantak fel: sporadikus módon megjelentek, majd eltűntek a minta különböző pontjain.


Szokva vagyunk hozzá, hogy a forrásban lévő vizet megfigyeljük e viselkedése közben, de az anyag kvantumállapotában még senki sem látott hasonló buborékokat.


Ezek a kísérletek a kvantumos események részletes vizsgálata felé nyitnak kaput.
A felvételekből olyan fizikai mennyiségekre lehet következtetni, mint a kvantumbuborékok mérete, dinamikája, eloszlása, és más jelenségekkel fellépő kölcsönhatásai.
A kvantumfluktuációk leképezésének most megszerzett képessége alapvető eszközzé válhat a kvantumtechnológia jövőbeni fejlődésében.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!


Felfedezték az első naprendszerbéli kisbolygót, amely csillagközi látogató is lehet





2017. október 19-én az amerikai Pan-STARRS (Panoramic Survey Telescope And Rapid Response System) égboltfelmérő program során felfedezték az első olyan kis égitestet, amely a csillagközi térből érkezett a Naprendszerbe, azonban a pályája olyan, hogy vissza is tér a csillagközi térbe, és ott folytatja útját. Ez volt az 1I/’Oumuamua.


A közelmúltban Fathi Namouni (Cote Azur Obszervatórium) és Helena Morais (Universidade Estaduai Paulista) égi mechanikai módszerekkel kimutatták, hogy az (514107) 2015 BZ509 jelzésű kisbolygó lehet, hogy a csillagközi térből érkezett, bolygórendszerünk befogta, és azóta is itt kering a Nap körül.


A 2015 BZ509 a Large Binocular Telescope Observatory (LBTO) két felvételsorozatán, ahogy elmozdul a csillagok hátteréhez képest. A sárga kör jelöli ki az aszteroida helyét (LBTO, Christian Veillet).


A 2015-ös felfedezése után hamar kiderült, hogy egy különleges pályán keringő égitestről van szó. Az ellipszis pályája fél-nagytengelye 5,14 CsE, napközelben 3,18 CsE-re, naptávolban pedig 7,09 CsE-re van központi csillagunktól. A pálya excentricitása közelítőleg 0,380, a napkörüli keringési ideje 11,64 év. Ami a pálya szokatlanságát, különlegességét adja, hogy a pályasíkja 163 fokos szöget zár be a földpálya síkjával, ami 90 foknál nagyobb érték esetén retrográd pályát jelent, vagyis az aszteroida 17 fokos hajlású pályán “szembe megy” a nagybolygókkal. A pályája és keringési ideje alapján a Jupiterrel közel azonos távolságban és közel azonos átlagos szögsebességgel kering, de a Jupiterrel is és a hozzá tartozó trójai kisbolygókkal is lényegében szembe, retrográd pályán.


A 2015 BZ509 mozgásának részleteit, és a pályája hosszú időszakra vonatkozó stabilitását először Paul Wiegert, Martin Connors (University of Western Ontario, Kanada) és Christian Veillet (Large Binocular Telescope Observatory) vizsgálták égi mechanikai módszerekkel. Eredményeik szerint akár milliárd évekre visszamenőleg is stabil lehet a mostani, szokatlan pálya. Az égitest eredetileg a Halley-üstökös családra jellemző, távolabbi pályáról kerülhetett ide, a Jupiter és Szaturnusz pályámódosító hatásai nyomán.


A 2015 BZ509 retrográd pályán kering, de a Jupiter közepes keringési szögsebességével közel azonos sebességgel. A fehér pontok a Jupiter trójai kisbolygóinak L4 és L5 Lagrange-pontokhoz tartozó sokaságát, felhőit jelölik (University of Western Ontario, Daily Mail).


A lehetőség, hogy a Naprendszerben több olyan kis égitest is lehet, amely a csillagközi térből érkezett, arra inspirálta a kutatókat, hogy megvizsgálják, lehet-e a 2015 BZ509 pályájára kerülni egy csillagközi térből érkezett égitestnek. Arra a következtetésre jutottak, hogy ez is lehetséges, a 2015 BZ509 mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt is érkezhetett a Naprendszerbe az intersztelláris térből, és azóta stabilan keringhet a Nap körül 1:1 rezonáns, retrográd pályán a Jupiterhez képest.


A Nap és a Naprendszer kialakulása idején csillagunk egy sűrű csillagkeletkezési területen volt, ahol lehetőség volt szomszédos, vagy a Nap közelébe került csillagok körül kialakult kisbolygók befogására, így akár a 2015 BZ509 is származhat más csillag környezetéből.


E sorok írója megjegyzi, hogy az 1I/’Oumuamua esete felvetette a csillagközi térből a Naprendszerbe érkezett kis égitestek űrszondákkal történő meglátogatásának szükségességét, és lám, most a 2015 BZ509 magától kínálja ezt a lehetőséget. Itt ráadásul van elég idő az űrprogramok megtervezésére, kivitelezésére és megismétlésére is. Egy űrszondás helyszíni vizsgálat az anyagösszetétel meghatározásán keresztül megerősítheti, hogy valóban nem a Naprendszerben alakult ki a kisbolygó. Így az elméleti felvetésen kívül erős empirikus érvek támasztanák alá a kisbolygó Naprendszeren kívüli eredetét.


A 2015 BZ509 csillagközi eredetéről szóló tudományos közlemény a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society szakfolyóiratban jelent meg. A hír megjelenését a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt támogatta.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!




Források:








Gyémántok egy ma már nem létező bolygóból



Svájci, francia és német kutatók egy tíz évvel ezelőtt a Földre hullott meteoritban olyan gyémántszemcséket azonosítottak, amelyek minden bizonnyal egy ma már nem létező, nagy méretű naprendszerbeli bolygókezdemény belsejében alakultak ki. A 2008 októberében a Földet Szudánban, a Núbiai-sivatagban elérő, 37 km-es magasságban szétrobbant 2008 TC3 kisbolygó maradványai az Almahata Sitta ureilit meteoritek. A kisbolygó kristályszerkezete egy nagyobb szülőégitest köpenyében keletkezhetett, ami a Naprendszer kialakulásának első 10 millió éve során becsapódások miatt szétdarabolódott. A vizsgált meteoritmintákban a szén részben grafit, részben gyémánt formájában található.




Az ureilitekben található gyémánt háromféleképp keletkezhet: (1) a grafit egy nagy energiájú becsapódás miatt rövid ideig nagyon megnövekedő nyomás hatására gyémánttá alakulhat; (2) a szoláris köd szénben gazdag gázainak kondenzációja során; (3) tartósan magas nyomás alatti kristálynövekedéssel. Az Almahata Sitta mintában grafitrétegek által elválasztott kisebb gyémántszemcséket találtak a kutatók, amelyek azonos irányultsága, valamint a szemcsékben húzódó vas-szulfid zárványok nagyobb, eredetileg 0,1 mm-t is elérő méretű gyémántszemcsék későbbi grafitizálódására utalnak. Ez kizárja az első két keletkezési lehetőséget.




Gyémántszemcsék és bennük lévő zárványok az Almahata Sitta meteorokból nyert minta elektronmikroszkópos képén. A szemcsék kristályszerkezetének irányultsága közös, és egyes zárványok is folytatódnak az őket elválasztó grafitrétegeken túl. Ez arra utal, hogy a korábban nagyobb gémántkristályok utóbb darabolódtak fel, feltehetőleg egy becsapódás miatti grafitizálódás során. Forrás: Nature Communications (2018), DOI: 10.1038/s41467-018-03808-6.


Kimutattuk, hogy a nagy gyémántkristályok nem alakulhattak ki becsapódás során, csak egy bolygó belsejében lassan növekedve.” – mondja el Philippe Gillet, az eredményeket bemutató tanulmány társszerzője, a Lausanne-i École Polytechnique Fédérale bolygókutató munkatársa. A kutatócsoport számításai szerint a kristályok legalább 200 ezer bar (20 GPa) nyomás alatt keletkeztek, a szülőégitestjük tehát legalább egy Merkúr, de akár Mars méretű bolygókezdemény lehetett. Ez a szülőégitest mára minden bizonnyal vagy feldarabolódva megsemmisült, vagy beépült a Naprendszer valamelyik nagybolygójába. A csillagászok régóta gyanítják, hogy a Naprendszer születésekor a mainál sokkal több bolygóméretű égitest keringett a rendszerben. Ezen hipotetikus égitestek egyike, egy Theia névre keresztelt bolygókezdemény repíthette ki a világűrbe a Földdel való súrló ütközése során azt az anyagot, amiből később összeállt a Hold.
Azt állítjuk, hogy a bolygóknak ezen első generációjából származó maradványokat tartunk a kezünkben. Ezek a bolygók ma már nem léteznek.” – tette hozzá Gillet.
Az eredményeket bemutató szakcikk: Farhang Nabiei et al., „A large planetary body inferred from diamond inclusions in a ureilite meteorite, Nature Communications, 2018. április 17.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!








phys.org



Emberek és állatok hibridjei: napjaink katasztrófája



Ma már kevesen lepődnek meg a genetikailag módosított termékeken (GMO). A módosított emberek és állatok viszont még csak most kezdenek az általunk ismert világ részévé válni, és örökre megváltoztatni azt a felismerhetetlenségig.
Mire képesek a tudományos laboratórium kimérái, és valóban komoly fenyegetést jelentenek?


Miért hatolnak bele a tudósok az élőlények genetikai kódjába és módosítják azt? Dmitrij Iszonkin zoológus megosztotta elképzeléseit az Oroszország Hangjával:
Több válasz is lehet. Először is, kutatási érdekekből, hogy megérthessük, milyen módon formálódnak az embriók és a sejtek, és lehetséges-e két különböző genetikai kód egyesítése kilökődés nélkül. Másodszor az orvosi szempont is igen fontos.”


A tudósok keresik a jelenleg gyógyíthatatlan betegségek felszámolásának lehetőségeit azáltal, hogy egy másik szervezet idegen DNS-ét használják fel. Harmadszor pedig, ez nyereséges vállalkozás lehet a jövőben, mivel közismert, hogy manapság az állatok szervezetében donor szerveket tenyésztenek, amelyek igen drágák.


Azonban a GMO-termékek esetében is, a módosított élőlények veszélyt jelenthetnek. A genetikai kísérleteket hosszadalmas vizsgálatoknak kell alávetni, hogy megértsük, végeredményül hogyan fog viselkedni az élő szervezet.


Amíg pedig a jelenlegi kísérletek többségénél, amelyeket rövid ideig élő laboratóriumi egereken végeznek, akiknek a szervezetében történő változásokat néhány generáción keresztül tudják nyomon követni, addig az a nagyobb testű állatok és emberek esetében már igen bonyolult.


A törvény szerint pedig minden hibrid kimérát két héten belül meg kell semmisíteni, de akkor hogyan lehet megérteni, miként hatnak a vegyes gének a következő generációkra? E szerint a kormány tudatosan tiltja az emberek és állatok további hibridizációs vizsgálatát. De valószínűleg ez csak papíron történik így. És a valóságban?


Csak feltételezni lehet, hogyan cselekednek a zárt laboratóriumok, viszont annyi bizonyos, hogy ha létrehoznak egy hibrid egyedet, úgy aligha semmisítik meg azt ilyen fiatal korában: a legérdekesebb fejezet serdülőkorban kezdődik, amikor a szervezet minőségi jellemzői más szintre lépnek és megfigyelhető, hogyan viselkedik a gén felnőtt korban, és a felnőtt hibrid másikkal történő keresztezésénél.


Hogy vajon mik lesznek ezek a teremtmények, nem lehet tudni. Ahogy azt se, meddig tartanak ki a tiltások az élőlények genetikai módosítására vonatkozóan.
Hiszen ha legalizálnák a kísérleteket, azonnal felismerhetetlenné változna a világ, és meglehet, hogy reggelente sertés-, kecske- vagy szamár-emberek társaságában utaznánk a munkahelyünkre.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!






hungarian.ruvr.ru



Először sikerült teleportálni a víz alatt



Kínai tudósoknak először sikerült továbbítani egy foton állapotát a tengervízben, bebizonyítva, hogy a kvantumkommunikáció – vagy közismertebb néven kvantumteleportálás – víz alatt is lehetséges.


A kísérlet során egy 3,3 méter hosszú tartályt tengervízzel töltöttek meg a szakemberek, ebben a közegben valósult meg az információátadás a két foton között. A kutatók úgy vélik, ugyanez nyílt vízben is lehetséges, és a részecskék állapotát akár közel 900 méteres távolságra is teleportálni lehet.


Természetesen fontos megjegyezni, hogy a teleportáció jelen esetben nem azt jelenti, hogy az egyik helyen valami a szó szoros értelmében eltűnik, a másikon pedig megjelenik – mint a tudományos fantasztikus filmekben –, sokkal inkább az információ közvetítéséről van szó.


Az egyik legrejtélyesebb jelenség



Az emberek már jó ideje beszélnek a víz alatti kvantumkommunikáció lehetőségéről, de nem ismerek olyat, aki elvégzett volna hasonló kísérletet” – nyilatkozta Thomas Jennewein, a Waterlooi Egyetem kutatója a New Scientist magazinnak.


Az egész folyamat az úgynevezett kvantum-összefonódáson alapul, amely a modern fizika egyik legkülönösebb jelensége. 


A kvantumvilágban két összecsatolódott részecske kényszerhelyzetben van: ha a pár egyik tagját méréssel valamely egyértelmű kvantumállapotba hozzuk, akkor a pár másik tagja, a másik részecske kénytelen az előzőével ellentétes állapotot elfoglalni. Vagyis: ha az egyik az óramutató járásával megegyezően pörög, akkor a másik azonnal az ellenkező irányba kényszerül forogni.


Ha az egyik forgásirányát megváltoztatjuk, akkor a másik is azonnal változtat a forgásán, hogy egy pillanatra se legyenek azonos állapotban. Akkor is így viselkednek, így reagálnak egymásra, ha egyébként nagy – akár többgalaxisnyi – távolságra vannak egymástól.


Összecsatolt párt hoztak már létre fény és fény (foton és foton), atom és atom, sőt atom és fény között. Ráadásképp e mechanizmussal már sikerült információt teleportálni nagy távolságokon keresztül. Az év elején például kínai kutatók egy több mint 500 kilométer távolságra keringő szatellitnek teleportáltak információt a Földről.


Kvantumvilág a víz alatt



Bár az előbb említett eredmény is jelentős, a víz alatti kvantumteleportálás lehetőségét még nem vizsgálták. Éppen ezért a sanghaji Jiaotong Egyetem munkatársai vizet vettek a Sárga-tengerből, és azt egy több mint 3 méter hosszú tartályba töltötték.


Ezt követően szubatomikus szinten összefonódott fotonpárokat hoztak létre úgy, hogy fénynyalábot bocsátottak keresztül egy kristályon. A páros egyik tagjának manipulálására a partnerrészecske azonnal reagál. Példának okáért, ha az egyik foton polarizációs állapotát megmérjük, a másik rögtön ennek a polarizációs állapotnak az ellenkezőjét fogja felvenni.


A részecskéket végül a tartály két ellenkező oldalára pozicionálták.


A kutatócsoport sikeresen bemutatta, hogy a többméteres távolság ellenére a kvantumkommunikáció sós vízben is lehetséges, azaz az összefonódás még ebben a közegben sem szakad meg. 


A szakemberek az esetek 98 százalékában sikeresen teleportálták az egyik foton állapotát a másiknak. Az eredmény a The Optical Society című tudományos szakfolyóiratban publikálták.




Mi a helyzet az óceánnal?



Egyelőre kérdéses, hogy a kísérlet reprodukálható-e, ha nagyobb távolságokról és nem egy zárt tartályról, hanem a tenger mélyéről van szó. Ennek kiderítéséhez további kutatások szükségesek.


A kutatócsoport számításai szerint a kvantumkommunikáció a nyílt vízben egészen 885 méteres távolságig is lehetséges, más csoportok viszont úgy vélik, a víz alatti teleportálás mindössze 120 méteres tartományban kivitelezhető.


Mivel az óceánvíz elnyeli a fényt, a távolság kiterjesztése nehézségekbe ütközik” – mondta Jeffrey Uhlmann fizikus, a Missouri Egyetem kutatója.


Ez mind szépen hangzik, de…



A kvantum-összefonódás kommunikációs szempontból rendkívül ígéretes terület, mert a késés nélküli információtovábbítás nagyon kecsegtető. Az óriási távolság miatt a Curiosity Mars-járóval való kommunikáció például átlagosan 20 percet késik – ez érvényes minden egyes üzenetre, így nehézkes az irányítás.


A gyorsaság mellett Jennewein szerint a kvantumkommunikáció azért is fontos, mert általa feltörhetetlen üzeneteket lehet továbbítani a másik fél számára. A víz alatti kvantumkommunikáció elsősorban a tengeralattjárók információcseréjét tenné biztonságosabbá és hatékonyabbá.


A fentiek tehát nagyon szépen hangzanak, kérdés, hogy az elgondolás szintjén túllépve megvalósíthatóak-e a gyakorlatban is. Lehet-e a fénynél gyorsabban üzenetet küldeni?


A tudomány jelenlegi állása szerint nem, mert ez sértené a kauzalitást, vagyis az ok-okozati összefüggést.


A kauzalitás az egyik legalapvetőbb fizikai törvény, amely legegyszerűbb formájában ennyit állít: az ok megelőzi az okozatot, és nem fordítva. A fénynél nagyobb sebességek viszont felboríthatják ezt az alapvető egyensúlyt, egy eseménynek az előtt lehetne hatása, mielőtt bekövetkezett. Ez nemcsak a klasszikus fizika jelenlegi állása, de a józan ész szerint is lehetetlen.


A kvantum-összefonódás nem jelenti azt, hogy az összefonódott részecskepár két tagját egymástól eltávolítva az egyikkel “kapcsolható” a másik. A két részecske közötti kommunikáció is a kvantummechanikán alapszik, így (legalábbis jelen ismereteink alapján) nem lehet velük „klasszikus” üzeneteket küldözgetni.


Ha a két összefonódott részecske képes is valamiféle kozmikus távolságokat leküzdő kommunikációra, azt mi sehogy, vagy csak nagyon korlátozottan hasznosíthatnánk.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!






Emelkedik a Föld frekvenciája - A Schumann rezonanciák függvényében



A Schumann rezonanciát a Föld természetes frekvenciájának vagy a Föld pulzusának is nevezik, értékét az az idő adja, ami alatt az elektromágneses sugárzás a gömb alakú kéreg belső felületén egy teljes fordulatot tesz meg.  Bolygónkon ez az érték mindenütt 7,8 Hz volt, viszont mostanában emelkedik. 
A bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt, azaz a Föld felszíne és az ionoszféra által határolt gömbréteg elektromágneses saját frekvenciáit leírójáról Schumann-rezonanciának nevezzük. A jelenségkör természetes eszközként szolgál globális változások, időjárási folyamatok, zivartevékenységek vizsgálatára.


Ezoterikus körökben a Föld pulzusaként emlegetjük és hallhatunk olyan információkat, ami szerint ez az érték, ami több ezer éven keresztül 7,8 Hz (másodpercenként közel nyolc ütés) volt, emelkedni kezdett. 1980 óta az érték lassan emelkedik és jelenleg már több mint 12 másodpercenként. Ez kevesebb, mint 16 órának felel meg naponta, a korábbi 24 helyett, és tovább csökken. Ezért tűnik úgy, hogy olyan gyorsan telik az idő. A kevesebb óraszám és a rezgések nagyobb száma miatt a szervezetünk túl érzékennyé válik, allergia, fejfájás, influenza sújt bennünket.




Az emberi szervezet rezonanciája



Schumann azt állította, hogy minden élő szervezetnek szüksége van erre a mágneses térre a sejtek optimális működéséhez. Különösen az emberi szervezet reagál nagyon érzékenyen arra, ha megszakad a kapcsolat ezzel a mágneses térrel. E kapcsolat megszakadása leginkább technikai hatásoknak, a légszennyezettségnek, a gépek által keltett elektroszmognak köszönhető.  Az autók vagy a vasbeton épületek szintén akadályozzák a szabad áramlást.


Idegrendszerünk elektromos ingerek révén működik, ezáltal képes egész szervezetünket irányítani. Minden egyes sejtünk egy elektromos egységként képzelhető el, amely energiát ad le és vesz fel. Az emberi biológiai frekvencia, az agy által kibocsátott hullámok rezgésszintje, azonos spektrumban mozog a Föld frekvenciájával.


Ez az energia tehát szükséges a biológiai funkciók működéséhez, a szervi és sejtszintű fiziológiás folyamatokhoz, befolyásolja a DNS aktivitást, az idegrendszeri, neurológiai és mentális folyamatokat, és tulajdonképpen minden egyes sejtünk működését. A NASA megfigyelései is igazolták azt a tényt, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső egyensúlya felborul.




Időjárás változás, frontátvonulás



Mindannyian tapasztaljuk, hogy a szervezetünk működése, közérzetünk és hangulatunk függ az időjárástól, a frontátvonulástól. Ezekért a változásokért elsősorban a légköri elektromosság a felelős. Vihar előtt az elektromos tér gyorsan változik, és ennek olyan élettani és mentális hatásai vannak, mint például a fejfájás, nyugtalanság, izgatottság. Az elektromágneses tér változásai különösen erősen hatnak az agyra és az idegrendszerre. A növények és állatok viselkedése is gyakran megváltozik a vihar előtt. Ez is azt mutatja, hogy szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban és kölcsönhatásban vagyunk az elektromos légkörrel, s természetes energiamezőnk létfontosságú, mentális, fizikai, vagy érzelmi működésünk szempontjából.




Egyre többen panaszkodnak gyakori fáradtságra, kimerültségre, alacsony energiaszintre, idegességre, stresszes állapotokra, az egyensúly hiányára. A modern életstílus tele van stresszel és negatív környezeti hatásokkal melyek tartósan gyengítik a természetes emberi energiamezőt. Ehhez hozzájárul a gyenge tápanyagbevitel, valamint a minimális mennyiségű élő, nyers étel fogyasztása, ami energiamezőnket erősíthetné.



Gyógyítás és az agyhullámok



Az emberi agy elektromos áramainak EEG-vel történő mérései megállapították, hogy agyunk 1-20 Hz közötti elektromágneses hullámokat termel. Az orvostudomány ezt a spektrumot négy főbb tartományra osztja.


A delta-hullámok (1-3 Hz) az álom nélküli mélyalvásban és a komatózus állapotokban jellemzőek.
A théta-hullámok (4-7 Hz) azokra az alvási fázisokra jellemzőek, amikor álmodunk.
Az alfa-hullámok (8-12 Hz) a nyugalmas ébrenléti állapotokban lépnek fel (pl. meditáció során, röviddel az elalvás előtt, illetve közvetlenül az ébredés után).
A béta-hullámok (13-20 Hz) a normális ébrenléti állapotra jellemzőek.
A Schumann-frekvencia (7,8 Hz) az agy alfa és théta-állapotának határán helyezkedik el. Ez az agyfrekvencia jellemző a legtöbb emlősállatra is.
Dr. Robert Beck atomfizikus a világ különböző tájain mérte a természetgyógyászok, hittel gyógyítók, médiumok agyhullámainak frekvenciáját. Megállapította, hogy a gyógyítás pillanatában a gyógyító módszertől függetlenül minden természetgyógyásznál az agyhullámok azonosak, éspedig alfa-szintűek.


Arra a következtetésre jutott, hogy a gyógyítók agyhullámai a gyógyítás pillanatában szinkronba kerülnek a Schumann-hullámokkal, mind a rezgések, mind pedig a fázisok terén. Ez annyit jelent, hogy az agyhullámok ugyanazon a frekvencián és ugyanazokban az időpillanatokban lüktetnek, mint a Föld Schumann-hullámai.


Dr. John Zimmerman, a renói Bio-elektromágneses Intézet (Nevada) alapítója és elnöke mélyrehatóan tanulmányozta a mezők egyesítését, valamint a gyógyítók tapasztalatait. Megállapította, hogy a gyógyítók voltaképpen rácsatlakoznak a Föld energetikai mezejére. Rájött, hogy ha a gyógyító ilyen kapcsolatot teremt a Schumann-hullámokkal, akkor agyának jobb és bal féltekéje egyensúlyi állapotba, alfa-szintre kerül. Amikor a gyógyító energetikai kapcsolatba lép a beteggel, annak agyhullámai is alfa-szintre jutnak, szinkronizálódnak a gyógyítóéval. A páciens tehát a gyógyító közvetítésével „rácsatlakozik” a Schumann-hullámokra, és lehetősége nyílik arra, hogy ebből az óriási energiaforrásból energiát nyerjen.


A gyógyítók tehát tevékenységük során tulajdonképpen képesek energiát nyerni a Föld mágneses mezejéből. Ez a folyamat a mezők egyesítése. És vajon erre mi is képesek lennénk, ha időt szánnánk a meditációra és tudatosságunk fejlesztésére?
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!












eljunktudatosan.hu








Science Alert, New Scientist
origo.hu



Először mutattak ki extragalaktikus exobolygókat



Két csillagász, Xinyu Dai és Eduardo Guerras (Homer L. Dodge Department of Physics and Astronomy, Oklahoma University College of Arts and Sciences) a NASA Chandra röntgentávcsövével exobolygók jelenlétét mutatta ki egy nagyon távoli galaxisban. A felfedezéshez a gravitációslencse-hatás jelenségét használták ki.




Albert Einstein 1915-ben felállított általános relativitáselmélete értelmében a testek tömegüknél fogva meggörbítik maguk körül a téridő szerkezetét. Ezt a görbületet érzékeljük gravitációként. Einstein gravitációelméletének egy érdekes következménye, hogy a gravitáció – a téridő görbülete révén – képes eltéríteni a fénysugarakat is. Ezt a jelenséget először egy 1919-es teljes napfogyatkozás alkalmával tudták kimutatni. A fogyatkozás idején a Nap korongja melletti háttércsillag képe Einstein számításaival pontosan megegyező mértékben eltolódva látszott. Ez a megfigyelés is hozzájárult az általános relativitáselmélet széleskörű elfogadottá válásához. Bizonyos geometriai feltételek teljesülése esetében egy háttérobjektum – ez a lencsézett égitest – fényét egy előtérobjektum – a lencséző égitest – a gravitációs hatása révén képes felerősíteni, felnagyítani illetve megtöbbszörözni. Ez a gravitációslencse-hatás.




Az RX J1131-1231 kvazár négy gravitációsan lencsézett képe a középső lencséző elliptikus galaxis körül. Forrás: University of Oklahoma


A kutatást vezetője, Dai professzor elmondta: „Ez az első alkalom, hogy bárki exobolygókat tudott kimutatni a saját galaxisunkon túl. A megfigyeléseink legegyszerűbben kicsi, bolygó méretű égitestek gravitációs mikrolencse-hatásával magyarázhatóak.” A kutatók a lencsézett háttérobjektum – egy kvazár – fényében észlelt gyors időbeli változásokat analizálva jutottak erre az eredményre. Becslésük szerint az előtérgalaxisban több ezer milliárd bolygó lehet.


Gravitációslencse-hatásuk alapján gyakorta fedezünk fel exobolygókat a saját galaxisunkban. Ugyanakkor még a távoli galaxisok kisebb égitestjeinek gravitációs hatása is képes megfigyelhető jellegzetes jelentős erősítést okozni egy háttérobjektum fényében. A megfigyeléshez egy nagyon kompakt háttérégitestre volt szükség, mivel az előtérgalaxisban lévő bolygóméretű égitestek mikrolencse-hatása kis méretű lencsézett objektumra gyakorol csak jelentős hatást. Jelen esetben a háttérégitest a tőlünk 9 milliárd fényév távolságra lévő RXJ 1131–1231 jelű kvazár, de még a lencséző galaxis is majdnem 4 milliárd fényévre található tőlünk. A kvazár belsejében egy szupernagy tömegű fekete lyukra anyag hullik az őt körülvevő akkréciós korongból, ez biztosítja a rendkívüli fényességét. A korong belső, a fekete lyuk eseményhorizontjához legközelebbi forró régiója az elektromágneses színkép röntgen tartományában ragyogva fénylik. Az ebből a viszonylag kis térrészből érkező sugárzásnak a megfigyeléséhez a kutatóknak a Chandra űrobszervatórium röntgentávcsövére volt szükségük.


Bár az elmúlt két évtizedben a Tejútrendszerben tömegével felfedezett exobolygók alapján joggal gondolhattuk, hogy a helyzet más csillagvárosokban is hasonló, ám Dai és Guerras úttörő tanulmányát megelőzően nem volt erre vonatkozó konkrét bizonyítékunk.


Nagyszerű példa ez arra, milyen hatékony eszköz lehet a kezünkben az extragalaktikus gravitációs mikrolencse-hatás vizsgálata. A galaxis [és a kimutatott bolygók] 3,8 milliárd fényév távol vannak tőlünk. Ezeknek a bolygóknak a közvetlen megfigyelésére a legkisebb esélyünk sincs, még egy sci-fi forgatókönyvbe illő hatalmas képzeletbeli távcsővel sem.” – magyarázza Guerras – „Mégis képesek vagyunk tanulmányozni őket, kimutatni jelenlétüket, és becslést adni a tömegükre. Klassz tudomány ez.”
Közzétette: www.fenyorveny.hu 


Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!








Forrás: Science Daily
Az eredményeket bemutató tanulmány:
The Astrophysical Journal, 2018; 853 (2): L27



Egy orvosi vélemény a halálközeli élményekről



A “Teremtő gondolat” c. filmben Pim van Lommel holland kardiológus összegzi huszonhat évnyi tapasztalatait.


Hogyan jutnak a felszínre belső világunk képei és hangjai? Társulnak-e hozzájuk gondolatok? Minden csupán a neuronok tűzijátéka? A tudat tényleg az agyban létezik?
Az ember valóban csak egy biológiai gépezet, amely egy napon mesterségesen is létrehozható, ha végre megértjük a gondolatok komplexitását?


A mechanikai alapú elképzelést, mely szerint az agy az ember gondolati és létezési irányító központja, ma már egyre több tudós és kutató megkérdőjelezi.




A halállal kapcsolatos kutatások arra engednek következtetni, hogy


a tudat képes a testen kívüli létezésre.


Ezek a kutatások világszerte olyan személyeknek tesznek fel kérdéseket, akik átlépték az élet és a halál küszöbét. Sokan közülük kivételes tapasztalatokról számoltak be. Kortól, nemtől, vallástól és iskolai végzettségtől függetlenül mindannyian a halál különböző szakaszairól beszéltek.


Az elmesélt tapasztalatok között minden esetben ott szerepelt a testen kívüli érzés élménye, mindannyian arról beszéltek, hogy a saját testük felett lebegtek, az érintettek a fentről lefelé tekintésről és a könnyű lebegésről számoltak be, valamint arról, hogy szinte kényszerítette őket valami, vagy valami, hogy térjenek vissza a testükbe. Hihetetlen, hogy ezekről az élményekről olyan emberek számoltak be,


akiknek abban az állapotban nem volt agyműködésük, hiszen a klinikai halál állapotában voltak.


Az egyik legfontosabb tanulmányt ebben a kérdéskörben a holland kardiológus, Dr. Pim van Lommel jelentette meg. Tudományos alapossággal vizsgálta a halál közeli élmény jelenségét, melyről világszerte számtalan beszámoló jelent meg. Dr. Lommel szándéka feltárni, mi rejlik az élmények mögött:


A legfontosabb kérdés számomra az, hogyan képesek az agyi működés nélküli emberek tapasztalatokat, élményeket szerezni. Jó néhány visszamenőleges elemzést végeztem és arra a következtetésre jutottam, hogy minden esetben a közös vonás az agyi oxigénhiány, emellett a megkérdezettek halálfélelemről és hallucinációkról számoltak be. A korábbi beszámolók és azok elemzése nem volt igazán tudományosan megalapozott, így 1988-ban 10 holland kórházban 44 szívrohamot kapott beteg bevonásával készítettünk felmérést a halál közeli élmény lefolyásáról és tartalmáról.”


A kardiológus számára a tanulmányok világossá tették, hogy a tudat a testen kívül is képes létezni. Ennek eredményeként újra kell értelmeznünk, mit is jelent az emberi létezés fogalma.


Orvostanhallgatóként azt tanultam, hogy a tudat az agyban létezik, agyi funkciók eredménye. Ma már be kell látnunk, hogy ez csupán


egy sosem bizonyított hipotézis.




A szívrohamot kapott betegek másodperceken belül elvesztik az eszméletüket, tehát tudat nélküli állapotba kerülnek, a test reflexei is megszűnnek, amelyeket az agykéreg irányít.


Megállapíthatjuk, hogy fontos életjelként értelmezhető reflexek szűnnek meg működni. Megszűnik a légzés is, ami az agytörzs leállását mutatja, ha EEG-vel megvizsgáljuk az agy elektromos működését, a görbe 15 másodpercen belül kiegyenesedik.


A szívrohamot kapott betegek több mint 20, olykor 60 másodperc alatt nyerik vissza a tudatukat. Ami igazán megdöbbentő, hogy a betegeknek úgy vannak tapasztalataik, emlékeik, érzéseik, hogy az agyuk nem működik, tehát az eddig megtanultakat újra kell gondolnunk.


Véleményem szerint a tudat nem az agyban lokalizálódik és az agynak nem fenntartó, hanem egyfajta befogadó funkciója van, amely mondjuk így, megtapasztalja a tudatot.”
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!






Hatalmas ősi és érintetlen lávabarlangot detektáltak a Holdon





A japán Kaguya/SELENE (“Holdhercegnő”) holdszonda fedélzeti radarja a Hold felszíne alatt hatalmas lávacsatornát fedezett fel, amit a NASA GRAIL holdszonda-párosának gravitációs érései is megerősítettek. A holdi barlangok a jövő űrhajósai számára lakóhelyet és biztos menedéket jelenthetnek, ahol elbújhatnak a kozmikus sugárzás, illetve meteorok elől.
Váratlan felfedezést tett még 2009-ben a Hold körül keringő japán Kaguya holdszonda, ugyanis égi kísérőnk felénk forduló oldalán a Marius Hills területen a szonda felvételein néhányszor tíz méteres sötét lyuk látszott. A Hold más vidékein is felfedeztek még ilyen sötét lyukakat. Az egyik ilyen jellegzetes holdi lyukat, a Marius Hills Hole-t (MHH) a felfedezést tevő japán kutatócsoportnak a vezetőjéről, Junichi Haruyamáról Haruyama-üregnek  nevezték el. Az ilyen lyukak lávacsatornák feletti felszíni réteg-beszakadásai és lejáratok lehetnek a csatornák belsejébe – egyébként a Földön sok ilyen van, de a például a Marson is találtak már ilyet.


Az alábbi képen a nevezetes MHH holdfelszíni lyuk látható, ahol besüthet a Nap az üregbe.
A Kaguya (SELENE) japán holdszonda felvétele a Marius Hills vidékén talált egyik sötét lyukról (kép: Purdue Egyetem, NASA/GSFC/ASU).


A Hold Marius Hills vidéke a Viharok Óceánja (Oceanus Procellarum) területén található és a mintegy 3,5 milliárd évvel ezelőtt végbement vulkáni tevékenység nyomait őrzi, elsősorban a nagy számú holdi dómok jelenlétével. Ennek megfelelően nem véletlen, hogy a felszín alatti lávafolyásokból maradt lávacsatornák is lehetnek ezen vidéken.


A Marius Hills terület elhelyezkedése a Hold felénk forduló oldalán (kép: Lunar Networks).


Tetsuya Kaku, a Tokai Egyetem doktorandusz hallgatója és Junichi Haruyama professzor (JAXA) egy nemzetközi csoporttal elemezték a Kaguya fedélzeti radarjának méréseit. Az adatokban egy adott irányban lefelé nézve kettős radarjel is látszik, ami a felszínről és a felszín alatti üreg aljzatáról való visszaverődésre utal, illetve egy közbülső kisebb intenzitású jel az üreg tetejére utal.


Mivel a Kaguya radarját nem a Hold felszíne alatt mélyen húzódó barlangok kutatására, hanem csak a holdfelszín felső rétegeinek elemzésére, ezért a NASA GRAIL (Gravity Recovery and Interior Laboratory) holdszonda-párosának pontos gravitációs mérései segítettek a Marius Hills lávacsatornái és barlangjai keresésében. Az ezek utaló jel a környezetnél kisebb gravitációjú helyek létezése.


A radarmérések természetéből adódóan a radar és gravitációs mérések kétféle barlangot is megengednek a vizsgált területen: vagy egy viszonylag kisebb, de így is több tíz méteres belmagasságú üreg van vastagabb felszín alatt, vagy egy akár 100 m-t is meghaladó csarnok vékonyabb felszín által borítva. A barlang a felszín alatt mintegy néhányszor 10 méter és 200 méter között húzódik, szélessége száz méterig terjed és 50 km hosszúságban terül el a Marius Hills lyuktól (MHH) holdrajzi nyugati irányban. Ez arra utal, hogy a Holdon a földinél sokkal nagyobb lávacsatornák kialakulhattak.


A mindenképp hatalmas holdi barlang vagy láva csatorna méretére adódó két lehetőséget mutatja az alábbi kép.
A Marius Hills hatalmas lávabarlangjának két lehetséges konfigurációja (kép: Kaku, T. és mások, GRL, 2017).


Mindez azért érdekes, mert az űrhajósok kellő biztonságú és hosszúságú tartózkodása mindmáig megoldásra váró probléma. David Blair (Purdue Egyetem) kutatója szerint a Hold felszíne alatt akár egy földi nagyváros belvárosa is elférhetne, ahol telepesek élhetnének a távoli jövőben. Az alábbi kép ezt az elképzelést mutatja.


Hatalmas felszín alatti barlangban kialakított emberi lakóhely a Holdon, ami védelmet nyújt a kozmikus sugárzás és meteoritok ellen (kép: David Blair, Purdue Egyetem).


Ehhez azonban az emberes holdutazásokat is előtérbe kell helyezni a közeli jövőben. Például amerikai Nemzeti Űrkutatási Tanács (National Space Council) ülése kapcsán Mike Pence alelnök bejelentette, hogy Trump elnök az amerikai űrkutatás figyelmét a Holdra kívánja fókuszálni, amihez a NASA számára alapvető feladat lesz az emberes holdutazások felújítása.
A hatalmas holdi barlang felfedezésével kapcsolatos tudományos cikk a Geophysical Research Letters folyóiratban jelenik meg.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!




Források:








kutatokozpont.hu



Először látjuk, honnan jönnek a gravitációs hullámok



Bár a korszakalkotó felfedezésről beszámoló tudományos publikációk ma, október 16-án váltak nyilvánossá, maga az esemény idén augusztus 17-én, világidőben 12:41:04-kor történt. A gravitációs hullámokat az amerikai LIGO két detektora (Hanford, Washington és Livingston, Louisiana) és az európai Virgo (Pisa, Olaszország) mintegy 100 másodpercen át észlelték. Később a dátum alapján a GW170817 jelölést kapta az esemény. A Virgo augusztus eleji belépése a LIGO két detektora mellé óriási jelentőségű volt a mostani felfedezés szempontjából is, hiszen így vált lehetővé, hogy a gravitációs hullámok forrását az égbolton a korábbiaknál sokkal pontosabban lokalizálhassák. Az eddig bejelentett első három gravitációshullám-esemény a LIGO eredménye volt, a nemrég napvilágot látott negyedik felfedezés (GW170814) már a Virgo részvételével történt. A közös bennük az volt, hogy kb. 8 és 35 naptömeg közötti fekete lyukak összeolvadásainak hatását, a téridő rendkívül finom, másodpercnél is sokkal rövidebb ideig tartó “fodrozódását” sikerült megmérni. A mostani, ötödik esemény viszont, amely csupán három nappal követte az előzőt, más volt.




Hírportálunk olvasói abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy szakmai pletykák nyomán már augusztus végén képet kaphattak a neutroncsillag-összeolvadás észlelésének, a közös gravitációshullám-mérések és az elektromágneses hullámsávokban való detektálásnak a jelentőségéről. Miért kellett akkor még hónapokig várni a hivatalos bejelentéssel? A tudományos eredmények közlésének alapvető feltétele kell(ene) legyen a gondos ellenőrzés, a lektorált folyóiratokban való publikálás. Természetesen még ez sem jelent száz százalékos biztosítékot a tévedés ellen, de az elmúlt években számos olyan szenzációs, először sajtótájékoztatókon megszellőztetett “felfedezésről” hallhattunk, amelyek nem állták ki az idők próbáját: igen hamar kiderült róluk, hogy hibás feltételezéseken vagy számításokon alapulnak. Másrészt viszont a csillagászok is emberek, és mivel a GW170817 és utófénylése megfigyelésében világszerte sok ezer kutató, mintegy 70 (!) különböző földi és űrcsillagászati obszervatórium vett részt, a felfedezés pedig valóban szenzációs, nyilvánvaló, hogy nehéz volt titkot tartani…


Az eddig elvégzett mérések alapján kirajzolódó kép nagy vonalakban a következő. A neutroncsillag-összeolvadásnak a gravitációs hullámok detektálása alapján meghatározott idejét követően kevesebb mint 2 másodperccel a Fermi gamma-űrtávcső egy rövid gamma-kitörést észlelt (GRB170817A). A gravitációs hullámok okozta jelek elemzése alapján kiszámították, hogy az összeolvadó objektumok kb. 1,4 és 2,3 naptömeg, illetve 0,9 és 1,4 naptömeg közöttiek lehettek. Azt is sikerült megállapítani, hogy az esemény az égen egy 31 négyzetfoknyi kiterjedésű területről érkezett, méghozzá mintegy 130 millió fényév távolságból. Intenzív megfigyelési kampány vette kezdetét, amelynek keretében kevesebb mint 11 óra elteltével sikerült először detektálni a jelenséghez kapcsolódó fényes optikai felvillanást (SSS17a/AT 2017gfo). Ezt órákon belül számos független méréssel is megerősítették. Kiderült, hogy a jel az NGC 4993 elliptikus galaxisból érkezik, az Északi Vízikígyó (Hydra) csillagkép irányából, ugyanarról az égterületről. A galaxis távolsága pedig éppen megegyezik azzal, amit a beérkező gravitációs hullámok alapján számítottak ki. Így kevés kétség maradt afelől, hogy ugyanannak az eseménynek a jeleit sikerült felfedezni.




A GW170817 lokalizálása az égbolton a gravitációs hullámok, valamint a gamma- és optikai mérések alapján. A világoszölddel jelölt, összesen 190 négyzetfoknyi régió a LIGO két detektorának méréseiből volt meghatározható. A sötétzöld, 31 négyzetfokos terület a LIGO és Virgo együttes eredménye. A sötétkék régió a Fermi által detektált gamma-kitörés lehetséges pozícióját és bizonytalanságát mutatja. Jobbra fent az optikai utófénylés 10,9 órával az esemény után, az NGC 4993 galaxis képétől északkeletre külön megjelölve. Alatta ugyanannak a galaxisnak a képe, de még 20,5 nappal az esemény előtt. (LIGO Scientific Collaboration, Virgo Collaboration & Partner Astronomy Groups, ApJL, 2017)




Ibolyántúli tartományban a jelenség mintegy két napon belül elhalványodott. A látható és infravörös tartományban végzett mérések tanúsága szerint az elkövetkező 10 napban az utófénylés színe a vörös felé tolódott el. Az első időszakban a röntgen- és rádiótartományban végzett mérések nyomán nem sikerült detektálni a forrást, csak felső korlátokat adni a fényességére. Röntgenben először 9, rádióban 16 nappal később jelent meg a halvány pont az égen, a kitörés helyén. A röntgen- és rádiósugárzás más fizikai folyamatok eredménye, mint a gamma-kitörés, illetve az optikai, ultraibolya és infravörös utófény. Hogy pontosan milyen módon keletkeznek, arra vonatkozóan több alternatív modell is létezik, ezek ellenőrzése érdekében tovább folytatódnak a megfigyelések. Az elektromágneses tartományokban végzett mérések mindenesetre igazolják, hogy neutroncsillagok összeolvadásáról lehetett szó. Ezek a legkisebb, legnagyobb sűrűségű csillagok, amelyeket ismerünk. Akkor keletkeznek, amikor nagy tömegű csillagok szupernóva-robbanással fejezik be életüket.




Fantáziarajz a két neutroncsillag összeolvadásáról. A keskeny nyalábok a gamma-kitörést jelképezik. (National Science Foundation / LIGO / Sonoma State University / A. Simonnet)


Tekintettel arra, hogy az első közösen észlelt gravitációshullám-esemény és elektromágneses tranziens jelenség alig több mint két héttel követte a Virgo detektorának bekapcsolódását a mérésekbe, ráadásul a berendezés érzékenysége a közeljövőben még javul is, nem a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy még sok ilyen csillagászati eseményt sikerül megfigyelnünk az elkövetkező időszakban. Ezzel pedig hamarosan többet tudhatunk meg magukról a neutroncsillagokról, és ellenőrizhetjük a feltételezést, hogy a rövid gamma-kitöréseket két neutroncsillag egybeolvasása okozza.


A LIGO és Virgo konzorciumok széles nemzetközi összefogásban működnek, bennük magyarországi intézmények – az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Szegedi Tudományegyetem és az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpontja – kutatói fontos szerepet játszanak. E sorok írója az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének munkatársaként, egy nagy európai együttműködés keretében vesz rész a GW170817 rádió-utófénylésének detektálására irányuló erőfeszítésekben a legfinomabb felbontás és a legjobb pozíciós pontosság elérésére képes Európai VLBI Hálózattal és a brit e-MERLIN rádiótávcső-hálózattal.


A neutroncsillag-összeolvadás következtében létrejött gravitációshullám-esemény felfedezéséről szóló szakcikk a Physical Review Letters c. folyóiratban jelent meg, a kapcsolódó, a gamma-tartománytól a rádióig terjedő “hagyományos” csillagászati megfigyeléseket összegző tanulmány az Astrophysical Journal Letters c. folyóiratban látott napvilágot.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!









Tíz éve nem volt ekkora napkitörés



X9.3-as erősségű napkitörést figyeltek meg magyar idő szerint szerda délután.
Elsőként 11 óra 10 perckor egy X2.2-es erősségű kitörést, majd ezt követően 14:02-kor egy sokkal erősebb, X9.3-as napkitörést figyelt meg a NOAA űridőjárással foglalkozó részlege.


Ilyen heves eseményt utoljára 2006-ban észleltek, akkor X9.0-ás erősségű volt a jelenség. A space.com beszámolója szerint nagy területen okozott - akár egy óráig is tartó - kiesést a rádiókapcsolatokban, főként Afrika és Közel-Kelet felett.


A következő órákban derül ki, hogy a kitörést koronakidobódás is követte-e. Ebben az esetben ugyanis bolygónkat pár napon belül eléri a napszél, mely heves geomágneses vihart, így délebbi területeken északi fényt is okozhat, ugyanakkor nagy veszélyt jelenthet a műholdak elektronikájára.
(További részletek hamarosan!)
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!
idokep.hu



4,4 kilométeres aszteroida megy el a Föld mellett



Pénteken biztonságos távolságban suhan el egy közel 5 kilométeres kisbolygó a Föld mellett.
A NASA közleménye szerint a Florence névre keresztelt, nagyméretű Föld-közeli aszteroida szeptember elsején, magyar idő szerint 17:30-kor, mintegy 7 millió kilométer távolságra suhan el bolygónk, egészen pontosan a malajziai Kuala Lumpur felett. Ez a távolság a Hold távolságának közel 18-szorosa.


A Florence a legtermetesebb Föld-közeli aszteroidák egyike, mérete eléri a 4,4 kilométert.
Paul Chodas, a Föld-közeli objektumok tanulmányozását végző NASA-központ szakembere szerint a Florence a legnagyobb aszteroida a közelünkben, mióta az ilyen égitestek észlelésére és nyomon követésére létrehozott NASA-program megszületett.


Animáció: NASA


Az aszteroidát az ausztráliai Siding Spring Obszervatóriumban fedezték fel 1981 márciusában. Florence Nightingale, a modern nővérképzés alapítója után nevezték el. Az idei találkozás lesz 1890 óta a legközelebbi vele egészen 2500-ig.
Augusztus vége felé és szeptember elején fényessége 9-es magnitúdót ér el, vagyis kisebb teleszkópokkal is kivehető lesz, amint áthalad a Déli Hal, a Bak, a Vízöntő és a Delfin csillagképen. A földközelség idején (17:30-kor) keleti irányban (93 fok), nem sokkal a horizont felett (8 fok) lesz látható.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!


idokep.hu



Eltűnt egy csillag – talán fekete lyuk maradt a helyén?



Csillagászok megfigyelték, ahogy egy nagytömegű, haldokló csillag fekete lyukként született újjá. A Large Binocular Telescope (LBT), valamint a Hubble- és a Spitzer- űrteleszkópok együttes erejével próbálták megkeresni a korábban ott levő csillagot, de csak hűlt helyét találták. A csillag, amely 25-ször nagyobb tömegű volt Napunknál, szupernóvaként kellett volna, hogy felrobbanjon, ehelyett azonban a nyolc évvel később, a látható tartományban készült képekről teljesen eltűnt.




Látható és közeli infravörös tartományban készült fotókon jól látható, hogy a nagytömegű N6946-BH1 jelű csillag a 2007-ben készült képen még ott van, a 2015-ben készült képen viszont már nem található. Nagyon kis mértékű infravörös jel mutatható ki a valamikori csillag helyén, amely nagy valószínűséggel a fekete lyukba hulló anyagtól származik.


Amennyiben a tudósok eredményei helyesek, ezzel megmagyarázható, hogy miért látunk olyan ritkán nagytömegű csillagokat szupernóvaként felrobbanni. Úgy néz ki, az ilyen csillagok közel 30 százaléka csöndesen fekete lyukká zuhan össze, nem szükséges szupernóvaként felrobbanniuk.


A mai nézetek szerint fekete lyukak szupernóva-robbanás után keletkeznek” – magyarázza Christopher Kochanek (Ohio State University) – “ellenben, ha lehetséges az, hogy egy csillagnak nem sikerül szupernóvaként felrobbannia, de mégis fekete lyuk lesz belőle, akkor az magyarázatot ad arra, hogy miért nem látjuk a legnagyobb tömegű csillagokat szupernóvaként felrobbanni.”


A Kochanek professzor által vezetett csoport a 22 millió fényévre lévő NGC 6946 galaxist vizsgálták, mivel ebben a galaxisban meglehetősen gyakran történnek szupernóva-robbanások (a legutóbbi felfedezés pl. május 14-én történt: az SN 2017eaw jelen cikk írásakor közel a maximális fényességénél tart). A galaxis egyik csillaga, amely az N6946-BH1 katalógusszámot kapta 2009-ben elkezdett fényesedni, de ez hamar véget ért, 2015-re pedig kimutathatatlanná vált.


Miután az LBT fel nem fedezett szupernóvákat kereső felmérőprogramjában feltűnt a csillag, a csillagászok a Hubble- és a Spitzer-űrteleszkópok segítségével készítettek felvételeket, hogy ha nagyon halványan is, de kimutassák a jelenlétét. A Spitzert arra is felhasználták, hogy esetleges infravörös sugárzást mutassanak ki, amely azt jelzi, hogy a csillag ugyan ott van, csak porfelhő veszi körül és ezért nem látjuk. Azonban minden próbálkozás a csillag kimutatására sikertelennek bizonyult. A kutatók alaposan végigvettek minden lehetséges magyarázatot, hogy miért tűnt el a csillag, végül arra a következtetésre jutottak, hogy fekete lyukká vált.


Egyenlőre nehéz lenne megmondani biztosan, hogy milyen gyakran játszódik le hasonló folyamat, de Scott Adams, aki nemrég szerezte meg PhD fokozatát az Ohio State egyetemen, előzetes becslést végzett erre: “Az N6946-BH1 az egyetlen fel nem robbant szupernóva, amelyet találtunk a felmérés első hét évében. Ebben az időszakban 6 közönséges szupernóva-robbanást figyeltek meg a program által monitorozott galaxisokban. Mindez azt sugallja, hogy a nagytömegű csillagok közel 10-30 százaléka végzi úgy életét, hogy nem robban fel szupernóvaként.”- nyilatkozta Scott Adams – “Ez csak egy töredéke annak, amivel megmagyarázható az, amiért az LBT-vel a felmérőprogram elindult. Arra keresünk magyarázatot, hogy miért látunk kevesebb szupernóva-robbanást, mint amennyit látnunk kellene, ha minden nagytömegű csillag élete ilyen módon érne véget.”


Művészi elképzelés: egy nagyon nagy tömegű csillag életének végső szakaszai abban az esetben, ha nem szupernóvaként robban fel, hanem gravitáció hatására válik fekete lyukká. Balról jobbra: a nagytömegű csillag vörös szuperóriássá fejlődik, a csillag külső héja ledobódik majd kitágul, és hideg, vörös tranziens forrássá válik a frissen keletkezett fekete lyuk körül. Egy kevés anyag visszahullhat a fekete lyukra, amely a képen áramlatként és korongként van ábrázolva, ez évekkel később esetleges optikai vagy infravörös sugárzásként kimutatható lesz.


A kutatócsoport egy másik tagja, Krzysztof Stanek, az Ohio State University professzora szerint a felfedezés igazi érdekessége, hogy fontos következtetéseket vonhatunk le azoknak a nagyon nagy tömegű fekete lyukak létrejöttének megmagyarázására, amelyeket a LIGO (Laser Interferometer Gravitational-Wave Observatory) gravitációs hullámokon keresztül mutatott ki. Szerinte a most észlelt jelenség logikusabb magyarázatot ad a több tíz naptömegű fekete lyukak létezésére, mint a szupernóva-robbanásokon átesett, így tömegük nagy részét ledobó csillagok halála.
A kutatócsoport az eredményeit a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society által kiadott szakfolyóiratban publikálta.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!






Forrás: STScI-2017-19



Milyen távolról lehet veszélyes egy szupernóva a Földre?



Amerikai kutatók pontosították a mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a Naprendszer közelében történt szupernóva-esemény idejét és távolságát. Kiderült, hogy egy hasonló csillagrobbanás meglepően messziről is képes lehet tömeges kipusztulást okozni a Földön.


Az amerikai Kansas Egyetemen Adrian Melott, a fizika és csillagászat professzora által vezetett kutatócsoport megvizsgálta, hogy milyen hatásai lehetnek a Naprendszer közelében felrobbant szupernóvának a Földön. A kutatásokat a vas 60-as számú izotópjának (60Fe, vagy egyszerűen vas-60) a földi geológiai mintákban talált feldúsulására alapozták, amelynek jellemzőit laboratóriumi mérésekkel és számítógépes modellezéssel vizsgálták.




Melott és kutatócsoportjának még 2006-ban közzétett kutatási eredménye szerint a vas-60 földi feldúsulása egy mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt a Naprendszer közelében fellángolt közeli szupernóvától származik. A szupernóva távolságát akkor mintegy 300 fényévre becsülték, ami kozmikus mértékkel mérve azt jelenti, hogy egy közeli esemény volt, azaz itt volt a “szomszédban”. Az esemény idejét 2,6-2,7 millió évvel ezelőttre tették, azaz az idő meghatározásának bizonytalansága mintegy százezer év volt.


Több korábbi kutatási eredmény, például egy 2003-as szerint, a földi életre egy szupernóva akkor jelent veszélyt, ha mintegy 25-30 fényévre (kb. 10 parszekre) van tőlünk. Ilyen, viszonylag közeli távolságból ugyanis olyan erős kozmikus sugárzás és elektromágneses, főleg röntgen és gamma sugárzás éri a bolygó légkörét, illetve felszínét, aminek következtében az élővilág jelentős része elpusztul, vagyis tömeges kihalási esemény következik be.


Mint ismeretes, a szupernóva-robbanás után kialakuló és a csillagközi térben táguló szupernóva-maradvány hosszú időn keresztül forrása az erős részecske, röntgen és gamma sugárzásnak. Szupernóva-maradványra egy szép példa a Rák-köd, ami Charles Messier (1730-1817) katalógusának 1-es számú objektuma. A Rák-köd mintegy 6500 ± 1000 fényévre van tőlünk, tehát kellően messze ahhoz, hogy az onnan származó kozmikus és elektromágneses sugárzás már teljesen ártalmatlan legyen bolygónkra.


A Rák-köd kompozit képét a VLA (Very Large Array), NASA Spitzer infravörös űrobszervatóriuma, a Hubble-űrteleszkóp (HST), az ESA XMM-Newton röntgencsillagászati mesterséges holdja, valamint a NASA Chandra röntgencsillagászati obszervatórium felvételei alapján készítették (NASA, ESA, NRAO/AUI/NSF, G. Dubner, University of Buenos Aires).


A Kansasi Egyetem kutatói legújabb tanulmányukban azt vizsgálták újra, hogy milyen hatásai lehetnek egy földközeli szupernóvának és a mintegy 2,6 millió évvel a közelben felrobbant szupernóva pontosan milyen távolságban lehetett a Naptól. Arra a következtetésre jutottak, hogy a korábban becsült mintegy 300 fényév helyett inkább jelentősen közelebb, mintegy 150 fényévre történhetett ez a szupernóva-robbanás.


A szupernóvától, illetve a szupernóva-maradványtól annak mágneses erővonalai mentén és a lökéshullám-frontokban felgyorsított nagy energiájú kozmikus részecskék a földi légkörben 25-60 kilométer magasságban másodlagos részecskéket, főleg müonokat keltenek, amelyek lejutnak a bolygó felszínére. A müonok hatása egy évben több CT vizsgálat során kapott sugárdózisnak felel meg, ami káros az élőlényekre. Ezért sem alkalmazzák az orvosi gyakorlatban sokszor a CT-t, csak ha elkerülhetetlenül szükséges.






A Földhöz közeli szupernóva-robbanás következtében a légkörbe érkező kozmikus sugarak erős másodlagos részecskezápora a bolygó legalsó légköri rétegét, a troposzférát is elérheti, sőt lejuthat a felszínre is (kép: Simon Swordy, University of Chicago, NASA).


Melott felhívta a figyelmet arra, hogy a felszíni erős sugárzás az élőlényekben rákos megbetegedéseket, illetve mutációkat hozhat létre. A sugárzási szint a szupernóva hatása előtti eredeti szintre mintegy tízezer év múlva állt helyre.


A 2,6 millió évvel ezelőtti szupernóva a földtörténeti korai pleisztocén kor legalsó geológiai rétegeiben hagyott nyomot, hiszen a pleisztocén mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött és 12 ezer évvel ezelőtt ért véget. A mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt, a közeli szupernóva-robbanás idején akkor már élt előember pedig a nappali égen ragyogó szupernóvát láthatott.


A mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt, 150 fényévre történt szupernóvának nem volt olyan erős hatása, amely katasztrofális mértékű lett volna a földi élővilágra, de voltak légköri hatásai és felszíni sugárbiológiai következményei. A légkör elszíneződött, kékes fényben ragyogott, illetve a légköri ionizáció miatt gyakori erős villámlás volt, ami a felszínen tüzeket okozott. Az éjszaka alvó élőlények nehezen viselték el a fénylő környezetet, ami szokatlan és biológiailag káros következményekkel járt (pl. melatonin termelés hiánya és más zavarok). A fényes és a megszokotthoz képest más színű égbolt egyes állatoknál idegrendszeri, illetve viselkedési zavarokat okozhatott.


A Kansasi Egyetem kutatói szerint a nagy földi katasztrófát okozó szupernóva veszély-zónájának rádiusza a korábbi 25-30 fényév helyett inkább 40-50 fényév lehet, azaz már nagyobb távolságból komoly veszélyt jelenthet egy közeli szupernóva a Földre. A vizsgált 2,6 millió évvel ezelőtti, tőlünk 150 fényévre felrobbant szupernóva tehát nem okozott tömeges kipusztulást a földi élővilágban.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!





Forrás:



Égből érkező pusztítót ábrázolnak Göbekli Tepe ősi szimbólumai



Egy mini jégkorszakot kiváltó, pusztító üstökösbecsapódás okozott katasztrófát 13 ezer évvel ezelőtt – erről árulkodik egy Törökországban felfedezett ősi kővéset. A rejtélyes szimbólumokat mostanában sikerült megfejteniük a tudósoknak.




A Kr. e. 11 000-ben készített szimbólumok a „Keselyűkő” néven ismert oszlopra vannak vésve, és azt ábrázolják, hogy egy széttöredezett üstökös darabjai eltalálják a Földet. A képek között van egy fej nélküli ember is, ez arra utal, hogy a katasztrófában emberek is életüket vesztették – olvasható a New Scientist cikkében.


Az oszlopra a törökországi Göbekli Tepe régészeti lelőhely területén találtak rá a szakemberek. Sokáig kérdéses volt az itt elhelyezkedő létesítmény pontos funkciója, ám egyre több bizonyíték utal arra, hogy valószínűleg részben ősi obszervatóriumként funkcionálhatott.




Számítógépes szoftver segítette a tudósokat



Az oszlopon szereplő ábrákat számítógépes szoftver segítségével sikerült megfejteni. A program az állatképeket  – amelyek valójában asztronómiai szimbólumok – hozzárendelte a megfelelő csillagképekhez, emellett meghatározta az esemény pontos időpontját is, amely Kr. e. 10 950-re tehető. Az ősi becsapódás tényét egy grönlandi jégmag is alátámasztja.


A kataklizma a Földön egy kisebb jégkorszakot váltott ki, ami nagyjából ezer évig tartott.
A lehűlést valószínűleg egy széttöredező óriásüstökös becsapódó darabjai idézték elő – áll a felfedezést ismertető tanulmányban.


Mély nyomot hagyott az emberekben



Úgy tűnik, Göbekli Tepe részben az éjszakai eget kutató csillagvizsgálóként működött” – mondta a kutatás vezetője, Martin Sweatman, az Edinburgh-i Egyetem munkatársa.


Az ásatási helyszínen talált egyik oszlop ennek (az üstökös által okozott) katasztrófának állít emléket – valószínűleg ez volt a legrosszabb nap a történelemben a jégkorszak vége óta” – tette hozzá a szakember.


Sweatman szerint a katasztrófa mély nyomot hagyhatott az emberekben, mivel a vésetek sokáig fontos szerepet töltöttek be az itt élők mindennapjaiban. A felfedezés azt a teóriát is alátámasztani látszik, hogy bizonyos időszakokban nagyobb volt az üstökösbecsapódások valószínűsége, mivel bolygónk pályája keresztezte az űrben száguldó üstökösdarabok pályáját.


A kutatás eredményeit a Mediterranean Archaeology and Archaeometry című régészeti szakfolyóiratban közölték.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!








via: New Scientist, origo.hu





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése