2019. március 6., szerda

Egy Nemzet margójára irva…







És megismertétek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (János 8,32)



Egy Nemzet margójára irva…



Mennyire felelősek a zsidók Trianonért‏….??????

global-land-grab_1


1868-ban parlamentünk minden
józanságot félredobva megszavazta
az Eötvös-féle zsidó emancipációs
törvényt, mely a nemzetiségek után
immár a Galíciából és mindenünnen
tömegesen bevándorló
hitsorsosoknak is korlátlan
lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt
számuk a semmiből 800 ezerre
emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak minden
kulcspozíciót az iparban, a
kereskedelemben, a bankok élén, a
sajtóban, a színházakban, az
oktatásban és a kulturális életben. Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper
végleg megpecsételte sorsunkat; az
izraelita gyilkosok felmentése
egy�=9rtelművé tette, hogy nálunk az
történik, amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük az orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk
világgá.
Mottó:
1, „Ha az ember az igazságnak csak
egy kis részletét is megismeri, és ha
ennek az igazságnak a fel nem
ismerése az övéinek ártalmára lehet,
akkor nincs joga azt ki nem kiáltani –
történjék bármi azzal, aki
kimondja.” (Henri Pozzi)
2, „A békeszerződések nem koporsók,
amelyekből a legyőzötteknek
sohasem szabad kilépniük.” (Benito
Mussolini)
3, „Mindenki hazája szent. Belőlük
egynek elpusztítása is felér az emberi
faj megcsonkításával. Egy nép
legyilkolására irányuló szándék Isten
elleni hadüzenet, támadás az élet
rendje és a történelmi gondviselés
ellen. Lelkiismeretünk szerint
bűntény. Bűneink azonban – hála
legyen Istennek – mégsem
hiábavalóak: elkövetőjükre terhet,
romlást, b=3�ntetést hoznak.” (R. P.
Gratry atya – Notre Dame, Párizs)
4, „Egy nemzet sincs megalázva
azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt
– késsel a torkán – egy végzetes
békeszerződést. Becstelenné válik
azonban, ha nem tiltakozik, ha
tönkretételéhez maga is
hozzájárulását adja. Nem a vesztés a
bukás, hanem a
lemondás…” (Théophile Delcassé –
francia külügyminiszter)
5, „Trianon tehát történelmi tévedés,
földrajzi szörnyszülött, gazdasági
lehetetlenség, igazságtalan
békeszerződés önmagában és
tragikus következményeiben.” (Yves
de Daruvár)
A trianoni katasztrófát a bolsevizmus
évtizedeiben említeni is tilos volt, de
„szalonképes” politikai körökben ma
is kerülendő t�=9mának számít. Ennek
ellenére az utóbbi pár évben számos
jó szellemű, elmélyült,
figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és
monográfia született itthon is, sőt az
emigrációban készült korábbi művek
jelentős része is hozzáférhető a
komolyan érdeklődők számára.
Persze a hallgatag, álmos többség
alig tud erről; szó sincs tehát arról,
hogy a bennük foglalt gondolatok
népünk egészét áthatják, ill.
agymosott, elsivatagosodott tudatát
hasznosan megtermékenyítik. Igen
kevesen vagyunk, akiket e súlyos
nemzeti tragédia állandóan
foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától,
viszonyulásától függetlenül, a belőle
fakadó gondokat és terheket az egész
magyarság a zsigereiben hordozza, s
amíg képtelen eredményesen
megbirkózni velük, addig reménye
sem lehet a megújulásra és
fölemelkedésre.
Felelős hazafiak, becsületes
értelmiségiek sokasága kongatja a
v�=9szharangot, hiszen az eltelt közel
három emberöltőnyi idő alatt népünk
a végpusztulás küszöbére jutott, több
ezer esztendős történelmének
mélypontjára, olyan feneketlen kútba,
ahonnan csak roppant energiák
mozgósításával sikerülhet a
feltámadás. A pesszimistábbak
szerint azonban a nemzethalál
mindenképpen elkerülhetetlen, s
rajtunk már az Isten sem segíthet; itt
már az égi csoda vagy egy
fantasztikus csodasorozat is
elégtelen. Egyre fogyatkozik azok
száma, akik derűsen néznek a jövőbe,
akik még hisznek valamilyen
gyökeres fordulatban, s közülük is
kevesen vannak, akik nem kívülről, a
tőlünk nagyrészt független külső
körülmények pozitív változásaitól
várják mindezt. Viszont elenyésző
kisebbségbe szorulnak azok, akik a
kellő ismeretek birtokában nemcsak
passzívan szemlélődnek, esetleg
tudásukat másoknak is átadják,
hanem akik aktív küzdelemre, kitartó
helytá llásra buzdítják a nemzetet,
vagy legalább szűkebb pátriájuk
atyafiságát.
Mert az most már tökéletesen
bizonyos, hogy a trianoni pestist, az
életünket mérges pókként átszövő és
sakkban tartó trianoni rémálmot
csupán egy hatékony egységfrontba
tömörülve, egymással és elszakított
testvéreinkkel megingathatatlan
szolidaritást vállalva, kizárólag a
saját erőnkben bízva, minden
áldozatra és harcra készen
győzhetjük le. Azaz sürgősen
cselekednünk kell, mert ebben az
önző és aljas világban a legszebb
gyászbeszéd, a legalaposabb
bizonyíték, a legkiválóbb
nyomtatvány, a legforróbb
hazaszeretet, a legősibb jog s a
legtökéletesebb igazság is
hatástalan, és alig több az üres
semminél. Haladéktalanul más útra
kell lépnünk, azonnal tennünk kell
valamit túlélésünk, megmaradásunk
érdekében, mert ezt a munkát senki
más, semmilyen álságos
nagyhatalom vagy világbíró hivatal
helyettünk el nem végezheti.
Trianoni számokban, tényekben,
magyarázatokban, publikációkban
immár nincs hiány, ami feltárható és
kibányászható, szinte
maradéktalanul rendelkezésünkre áll,
amit pedig titok és homály fed, az
valószínűleg örökre rejtve marad
előttünk. Ismereteinket legföljebb
pontosítani, árnyalni lehet a további
kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez
a kíváncsi történészek dolga; a
politikusoknak s a nemzetvédőknek
egész más a kötelessége. Jómagam
az utóbbiak közé tartozom, ezért
dolgozatom elsődleges célja: a
meggyújtott fáklya továbbadása, a
gyakorlati iránymutatás.
Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti”
lenni, sem átláthatatlan
adathalmazokat görgetni, sem
bárkiket unalomig ismételni, csupán
a legszükségesebbek tudatos
felhasználásával és fölemlítésével
szeretnék valami újat mondani, =3�m
kerülve a plakátszövegek
frázispuffogtatását. Bizonyítani
akarom következtetéseim
helyességét, elképzeléseim
megvalósíthatóságát, anélkül, hogy
kizárólagosságra törekednék. Azért
fogtam tollat, mert az igazságot nem
lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor
nem titkolt célom az sem, hogy
hatékony fegyvert nyújtsak mindenre
elszánt bajvívó bajtársaimnak,
valamint fölrázzam közönyös, fásult,
lélekben fáradt honfitársainkat, hogy
közülük is egyre többen álljanak a mi
oldalunkra. Már nincs hova
hátrálnunk, a további lemondás és
beletörődés maga az oktalan halál, a
temetők államközi békéje, a
tömegsírok borzalmas status quoja;
míg a bátor önvédelem, a kemény
szembeszállás ellenségeinkkel, a
hősies végvári harc visszahozhat
valamit abból, amit elődeink vérrel-
verejtékkel megőrzött örökségéből
könnyelműen elté kozoltunk.
I. A sátáni békemű történelmi
előzményei, bűnei és a felelősök
Az újabb őstörténeti (régészeti,
antropológiai, genetikai, település- és
gazdaságtörténeti, nyelvészeti,
mitológiai-vallási, kulturális-
művészettörténeti stb.) kutatások
egyértelműen igazolják, hogy a szkíta
(szittya)-turáni fajtájú (nem pedig
finnugor!) magyarság a világ egyik
legrégibb származású ősnépe, mely
számos beolvadt vagy kihalt, esetleg
töredékeiben megmaradt rokonával,
azonos tőről fakadó testvérével
szemben (pl. szumirok, káldeusok,
óegyiptomiak, szabirok, etruszkok,
párthusok, mayák, inkák, kelták,
hunok, avarok, besenyők stb.) a ma
élő nemzetek sorában egyedül őrzi a
legtökéletesebben bolygónk
ő snyelvét, őskultúráját és
őshagyományait.
A mi szebb napokat látott, hatalmas
és dicső nemzetünk többet adott a
világnak, mint bármely pöffeszkedő
ellensége, mint a Föld bármelyik
egyeduralomra törő törpe vagy óriás
etnikuma. A ház- és templomépítést,
a kereket, a kocsit, a vitorlás
dereglyét, az emelőcsigát, az
öntözőrendszert, az
agyagművességet, a kézműipart, az
ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat
és nyilat, a sütést, a főzést, a
sörkészítést, az élelmiszer
tartósítását mi találtuk föl; mi
vezettük be az állattartást, a
földművelést, a törvényeket, az írást s
szükségből, a lovas-nomád kultúrát
(zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú,
szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta,
kumisz…); magas szinten műveltük a
matematikát, a csillagászatot, a
gyógyítást, a szobrászatot,
festészetet, zenét és a k�=6ltészetet is;
miénk a Föld legelső egyistenhite!
(Hol van ettől a zsidók
bálványimádása, személyre szabott,
bosszúálló törzsi Jehovája, s a
Mózes-arcúra formált Ószövetség
összelopkodott passzusai és gyarló
hamisításai?!) A mi vérünkből eredt
Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra,
Árpád, Boldogasszony Anyánk és
Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus.
Hol az az önjelölt vagy „választott”
nép, mely hozzájuk fogható
nagyságokat képes, csak egyet is,
fölmutatni? Isten egyszülött Fia
cáfolhatatlanul a magyari népből
származik; létezik-e ennél méltóbb
elismerése egy nemzet
kiválóságának? – s mi mégsem
tekintjük magunkat kiválasztott
fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk
előtt minden ember és minden
népcsoport egyenlő. (Vagy tán
vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)
Egyes vélemények szerint a Kárpát-
koszorú egy ölelésre tárt karhoz
hasonlít; m ások úgy tartják, hogy egy
anyaméhet formáz (melyhez a Balkán
hegyei jelentik a csatlakozó
petevezetéket), azaz a születő élet
szimbolikus helye; vannak, akik
szerint pont olyan, mint egy emberi
agy, tehát a világ szellemi-lelki
központját hivatott képviselni.
Elvitathatatlan, hogy ez a terület –
mely egyszerre gyönyörű természeti
képződmény és titokzatos, misztikus
vidék – a Teremtő különös
szeretetével övezett eredendő
őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk,
ahol mindig otthon voltunk, s
ahonnan kisebb-nagyobb számban
időről időre kirajzottunk a Közel-
Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe
vagy a többi kontinensre, s ahova
ismételten vissza-visszatértünk, mint
simogatásra vágyó gyermek az
anyaölbe.
E páratlanul gazdag, fenséges és
harmonikus ország évezredeken át
táplálta és védte népünket, minden
szükségeset bőséggel ontott hűséges
fiainak. Nem véletlen, hogy annyi
más n�=9pcsorda próbált betörni ide, s
elfoglalni, elorozni tőlünk jogos
tulajdonunkat. Nekünk nem kellett
hazát szerezni, másoktól országot
rabolni, hiszen előttünk nem élt itt
senki; sem morvák, sem szlávok, sem
latinok, sem semmilyen egyéb náció.
Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni
minket, ezért kellett olykor távolról
hazatérő véreinknek szétcsapni
köztük, nehogy a hívatlan vendég
parancsoljon a házigazdának. Ez a
honvisszafoglalás több lépcsőben
történt, utoljára Árpád fejedelem
törzsei vették birtokukba a kies
Kárpát-Duna-medencét. Trianonig
annak egészét vagy egyes részeit
tartósan nem is tudta elhódítani
senki. Európában és másutt sincs
ilyen változatos táj, ehhez fogható
geográfiai, vízrajzi, gazdasági
egység, valamint hadászati
védelemre alkalmas terület; itt
minden növény megterem, minden
állat megél, minden nyersanyag és
energiaforrás rendelkezésre áll, lakói
teljes öne llátásra képesek.
Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-
medence, mások is örömmel
megszereznének, s egy ilyen büszke,
alkotó nemzetet (bár semmi rosszat
nem csinált nekik!) sokan irigyelnek,
gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl
nem morzsolják, vagy romlásba nem
döntik. Szent Istvántól máig egész
történelmünk az idegenek
aknamunkájáról, ördögi bűntetteiről,
meg-megújuló támadásairól
tanúskodik, melyek ellen – életterünk
és népünk megtartása végett –
folytonos önvédelmi harcokat kellett
vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000
év keserves, véres küzdelmeiben
minden hősiesség, hit és hazaszeretet
dacára egyre fogyatkoztunk,
gyengültünk, zsugorodtunk.
Szent László s az Árpád-házi
királyok, majd Károly Róbert, Nagy
Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül
álltuk a sarat, utána azonban
vereségeink sokasodtak, s ritka
fellángolásaink ellenére sohasem
sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi
szintre. Féregként rágta testünket az
idegen métely, kígyóként nőttek
keblünkön a más fajtájú ragadozó
népek. Nem érezve a később
végzetessé váló veszélyeket, minden
hozzánk menekülőt, hontalan
csavargót oktalanul befogadtunk,
megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi
s vallási egységünket. Mint az ígéret
földjére, úgy özönlött ide rác (szerb),
tót (szlovák), oláh (román), horvát,
sváb (német), zsidó és cigány. E
kései „honfoglalók” békésen,
háborítatlanul, a mi terhünkre
szaporodtak és tollasodtak,
élethalálharcainkban is gyakran a
húsunkba tépő ellenségeinket
támogatták; miközben mi magunkért,
értük s még a „keresztény” Európáért
is verekedtünk. Azokért a sanda
mészárosokért, akik mindvégig
barbár pogánynak bélyegeztek,
kiközösítettek és száműztek a
„kultúrnépek” sorából, akiktől
mákszemnyi jót sem kaptunk, ám
annál több megvetést, árulást,
fosztogatást kellett elszenvednünk.
Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot,
Nagymajtényt, Világost valahogy
mégis kihevertük; tatárok, törökök,
németek s a kisebb vérebek halálos
harapásaiból mindig magunkhoz
tértünk, de tekintélyünk, szerepünk,
mozgásterünk és etnikai arányunk
folyamatosan csökkent. 1910 körül
az eredetileg színmagyar Kárpát-
medencében már csak 52 %-os
minimális többséggel rendelkeztünk.
Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt
példátlanul barátságos és
nagyvonalú nemzetiségi
politikánknak „köszönhető”, másrészt
a kártékony Habsburg-dinasztia
hosszú, te rvszerű fellazításának és
rombolásának eredménye.
Trianonhoz vezető kényszerpályánkat
vizsgálva, a múlt század végének 3
fontos eseményét semmiképpen sem
kerülhetjük meg. Az 1848-49-es
szabadságharcunk durva eltiprását
követő féktelen zsarnokság és
magyarüldözés után, 1867-ben
létrejött a hóhér és áldozata közti
Kiegyezés, megalakult az Osztrák-
Magyar Monarchia. Ez számunkra is
bizonyos látszatszabadságot
biztosított, s lehetővé tette a meredek
gazdasági felívelést, ill. a
polgárosodást; valójában inkább
ürügyet szolgáltatott későbbi
kivéreztetésünkhöz. 1868-ban
parlamentünk minden józanságot
félredobva megszavazta az Eötvös-
féle zsidó emancipációs törvényt,
mely a nemzetiségek után immár a
Galíciából és mindenünnen
tömegesen bevándorló
hitsorsosoknak is korlátlan
lehetőségeket nyújtott.
Pár év alatt számuk a semmiből 800
ezerre emelkedett, s rövidesen
megkaparintottak minden
kulcspozíciót az iparban, a
kereskedelemben, a bankok élén, a
sajtóban, a színházakban, az
oktatásban és a kulturális életben. Az
1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper
végleg megpecsételte sorsunkat; az
izraelita gyilkosok felmentése
egyértelművé tette, hogy nálunk az
történik, amit ők akarnak, mi pedig
némán tűrhetjük az orcátlan
kisemmizést, vagy mehetünk világgá.
Ezek a minden eddigi ellenségünknél
mohóbb és kíméletlenebb döglegyek
módszeresen fogtak belső
leépítésünkhöz, szemtelen
tönkretételünkhöz és
fölzabálásunkhoz.
Cion bölcsei már a századfordulón
kiadták a jelszót: meg kell
szereznünk a magyarok hazáját! E
kettős, Habsburg-„kazár” szorításban
népünk cél nélkül vergődött,
bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, ősi hagyományaitól,
szokásaitól fokozatosan megfosztva,
„finnugorrá” lefokozva tengette sivár
életét. De lelketlen főuraink s az
élvezeteket hajszoló dzsentrik sem
sokat törődtek nemzetünk
nyomorúságával, sőt inkább a még
megszerezhető koncon marakodtak.
Nagy látnokunk, Istóczy Győző és
világos fejű társai, vagy Prohászka
Ottokár, Bangha Béla és mások hiába
figyelmeztettek az idegen
térfoglalásra, hiába jósolták meg a
közelgő földrengést, nem igazán
hallgatott rájuk senki.
Már jóval a háború és Trianon előtt a
nyugati hatalmak ill. a Habsburgok
több ízben fölbíztatták, föllázították
ellenünk az amúgy is egyre
öntudatosabb és pimaszabb
nemzetiségeket, valamint a
határainkon kívül élő testvérnépeiket.
Ezek irredenta vezetői eleinte
titokban, később egyre nyíltabban
készültek országunk részbeni vagy< br> teljes megszállására; látszólag
„jogaikért”, „egyenlőségükért” léptek
föl, közben alattomos, hazug,
agresszív propagandával gyűlöletet
keltettek a magyarság ellen;
elmaradottságuk fő okát a magyar
elnyomásban megjelölve. Holott
Európa egyetlen országában sem
élveztek akkora szabadságot, olyan
garantált esélyegyenlőséget a
kisebbségek, mint nálunk. A mi
hazánkban nemhogy nem üldöztek
senkit származásáért, hanem
valóságos paradicsomi állapotok
uralkodtak más régiókhoz képest (pl.
Franciaország, Spanyolország, Brit
Birodalom, Oroszország stb.), azaz
szinte minden ésszerű kívánságot
gálánsan teljesítettek törvényhozó és
végrehajtó szerveink, gyakran az
államalkotó magyarság rovására.
Pedig óvatosabban kellett volna
bánnunk az engedményekkel, mert
ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a
szélsőséges pánszláv, pángerm� �n,
nagyromán és zsidó területhódító
törekvések. Magyarország történelme
során mindig csak ősi határait,
lakóinak szabadságát, életét védte;
legföljebb az ellenség kiverése vagy
támadásának megelőzése végett
léptünk idegen földre (ill. olykor
szövetséges kötelességeink
teljesítése okán), de sohasem
területrablás szándékával. A
küszöbön álló világháborúhoz tehát
semmilyen érdekünk nem fűződött, s
a kontinens kormányfői közül egyedül
Tisza István volt az, aki határozottan
tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit
később emiatt orvul meggyilkoltak!).
A háború főként az Antant érdeke volt,
mely politikai-gazdasági elsőbbségét
a feltörekvő Központi Hat almak
(elsősorban a Monarchia)
szétrobbantásával és eltaposásával
próbálta megőrizni.
Ténylegesen azonban az akkor még
láthatatlan, ám igencsak számottevő
szabadkőműves-zsidó világmaffia
provokálta ki, hiszen a harcokból s a
sikeres befejezést követő
osztozkodásból ő húzhatta a
legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó
ádáz küzdelmekben egyik fél sem
győzött; az I. világháború kimenetelét
az USA belépése döntötte el, nem
annyira katonai erejével, mint a
liberális Wilson elnök 14 pontjával.
Ennek lényege, hogy elismeri a népek
önrendelkezési jogát, s a
békeszerződéseket,
határmódosításokat nem győztesek
és legyőzöttek kötik meg, hanem
egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás
eseteknél pedig népszavazást
alkalmaznak, azaz az önkénnyel
szemben mindenütt az igazságot és
méltányosságot juttatják érvényre.
Valójában ez a nagyszerű,
demokr atikus elvrendszer csupán
mézesmadzag, fondorlatos csalétek
volt, mert a Párizs környéki
békeparancsokban pont az
ellenkezője valósult meg, hideg,
kegyetlen, logikátlan, embertelen
módon; az abszurd színjáték
csúcsaként maga Wilson is
megtagadta (szemétre hajította!)
korábbi magasztos elveit.
Elmaradtak tehát a mindent eldöntő,
legvéresebb végső ütközetek. A
fegyverszüneti egyezmények alapján
(senki sem kapitulált!) a hadseregek
békésen visszatértek országaikba.
Meg kell említenünk, hogy a
magyarok remekül állták a próbát, s
mindenütt határainkon kívül, idegen
területeken harcoltak, a Kárpát-
medence földjét egyetlen ellenséges
csizma sem tiporta. Hazatérésüket
az általános kimerültség, a fájó
veszteségek ellenére sem vereségként
élték meg. Több mint hiba, szörnyű
bűn volt azonban leszerelni és
föloszlatni őket.
Azok a zsidók, akik a
leghangosabban ordibáltak a háború
mellett, most hirtelen mind pacifisták
lettek, elszánt békepártiak, még a
katonák puszta látványa is irritálta
őket. (Micsoda pálfordulás a
„damaszkuszi úton”!) A magyar
honvédség ekkoriban nemcsak
Közép-Európában a legnagyobb
létszámú, legütőképesebb fegyveres
erő, hanem szükség esetén képes volt
elrettenteni vagy visszaverni bármely
nagyhatalmat is, amennyiben
kalandor akciókat kezdeményez
ellenünk; a Kisantant csapatait pedig
fél kézzel megsemmisítette volna.
Egy hazánkat oroszlánként
védelmező nemzeti hadsereggel
szemben a „győztesek” semmilyen
megalázó, sértő békét nem
kényszeríthettek volna ránk, és egy
zsebkendőnyi földet sem rabolhattak
volna tőlünk. Ahogy a Kemál Atatürk
vezette hősies török honvédek is
meghiusították országuk
szétszabdalását, s az utolsó szálig
kiverték a betolakodókat Anatóliából.
Mi pedig ahelyett, hogy emberi és
anyagi erőink javát mozgósítva
fölálltunk volna a határokon,
berendezkedve egy sziklaszilárd
körkörös védelemre, fölültünk az első
kaftános szirénhangoknak s
katonáinkat szépen hazaküldtük. Így
aztán az oláh, cseh és rác martalócok
úgy jöttek be, mint kés a vajba, s
minden ellenállás nélkül könnyedén
elfoglalták és kifosztották az egész
országot, még Budapestet is.
Trianon tulajdonképpen a létező
demarkációs vonalakat szentesítette
új országhatárokként, a magyar
tárgyaló felet meg sem hallgatva.
(Stromfeld Aurél vörös felkelői és a
nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek
el néhány biztató győzelmet északon
és nyugaton, rajtunk ez már nem
segített.) Mielőtt mások felelősségét
firtatnánk, maradjunk még a saját
portánkon. Megbocsáthatatlan
bűnöket követett el a hazai zsidóság
abban is, hogy 1919-ben
kirobbantotta a szovjet mintájú
patkányforradalmat; mely nemcsak
mérhetetlen károkat okozott, hanem
további undort és példastatuálási
szigort váltott ki a magyarságot
amúgy sem kedvelő trianoni
hentesekben. (Károlyi Mihály, Linder
Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és
egyéb cégéres gazemberek felelőtlen,
mocskos tevékenységükkel nem
csekély mértékben járultak hozzá
megcsonkításunkhoz; valójában egy
külső hittestvéri megbízatást
teljesítettek, ezzel is ürügyet
szolgáltatva bosszúszomjas
sírásóinknak.)
Párizs környékén, Versaillesban,
Neuillyben és St. Germainben
kizárólag a „győztesek” ítélkeztek.
Lelkiismeretüket, becsületüket (ha
volt!) félredobva, az emberi és isteni
törvényeken átgázolva megalkották
Európa történelmének legnagyobb
hazugságát és szégyenét, a tucatnyi
háborúnál kártékonyabb, a jövőt is
kínosan beárnyékoló sátáni
békeművet. Ezzel igen komoly
szenvedéseket, veszteségeket okoztak
Németországnak, Ausztriának,
Bulgáriának és Törökországnak, de
nagyságrendekkel súlyosabb
problémákat hazánknak.
Magyarországot irgalmatlanul
felnégyelték; nem büntették, hanem
kivégezték, és pokolba taszították!
Azt a lovagias kultúrnemzetet
mészárolták le és rabolták ki
mindenéből – gonosz cselszövéssel
és erőszakkal – , amelynek Nyugat-
Európa a múltban életét és
műveltségét köszönhette, s melyet
szemtől-szemben most sem
győzhettek volna le.
A látható és megnevezhető külföldi
bűnösök mindössze a jéghegy
csúcsát képezik, mellyel védtelen
népünk hajója Trianonban
(Titanicként) ütközött. A főbb
gyilkosok, az igazi méregkeverők, a
gúnyhatárok térképrajzolói, a
gyötrelmes feltételek és jóvátételek
kidolgozói, a tárgyalóasztaloknál
ülők színpadi súgói mindvégig a
háttérben maradtak, s a piszkos
munkák elvégzését, az áldozat
kibelezését és föltrancsírozását
előretolt bábjaikra bízták. Ha név
szerint nem is tudjuk tetemre hívni a
főkolomposokat, azért ismerjük őket.
Leszögezhetjük tehát, hogy 1920.
június 4-én, 2 éves vajúdás után, az
alvilág fortyogó bugyraiból napfényre
okádott trianoni szörnyszülöttért a
különféle titkos, jól álcázott pénzügyi
és politikai szervezetek, a
szabadkőműves páholyok (pl. Grand
Orient) és a világhatalomra törő
militáns zsidóság a legfőbb
felelősök! Sújtsa ezért őket örökös
átok s a magyarok Istenének rettentő
villámai! Azért persze a többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok.
Ezerszer bűnös Franciaország
(Clemenceau, Tardieu, Poincaré,
Berthelot), Anglia (Lloyd George,
Seton-Watson), Amerika (Wilson),
Oroszország (Sazonov), valamint
Csehország (Masaryk, Benes),
Románia (Bratianu, Titulescu) és
Szerbia (Pasics).
A lista korántsem teljes…Sovány
vigaszként, az igazság kedvéért azért
említsünk meg néhány olyan
személyt is, akik határozottan
ellenezték ezt a gyalázatot, sőt
később lehetőségeiket kihasználva
egyesek tettek is ellene: az olasz
Nitti, a francia Pozzi, az angol lord
Rothermere, az amerikai Bandholtz,
az orosz Lenin (!), a magyar Apponyi,
majd később Mussolini, Hitler és
Horthy. Egyes vélemények szerint
elsősorban szomszédaink a vétkesek,
mivel céljaik eléréséért a
nagyhatalmakat galádul
megtévesztették. Nem érthetünk
velük egyet. Igaz, hogy az
utódállamok voltak Trianon
elsődleges haszonélvezői, s
képviselőik, vezetőik a „tudatlan”
döntéshozó kat lepénzelték,
ringyókkal boldogították, ill. a
térképeket, az etnikai arányokat, az
összes adatot és egész történetüket
meghamisították, s minden
iratukban, propagandakiadványukban
hitványul hazudtak, hogy mohó,
feneketlen önzésüket kielégíthessék;
azonban, ha a „nagyok” nem lettek
volna eleve rosszhiszeműek, ha
érdekelte volna őket a tényleges
igazság, akkor meghallgatják a
másik felet is, elfogulatlan
bizottságokkal kivizsgáltatják a valós
helyzetet, csak a hiteles forrásokat
fogadják el, s a kétséges esetekben
mindenütt kiírják a nemzetközileg
ellenőrzött népszavazást (melyek
eredményei előtt a magyar küldöttség
föltétel nélkül meghajolt volna!).
Sajnos sehol nem így történt (Sopron
kivételével!), ezért haragunk,
megvetésünk alól ők sem nyerhetnek
feloldozást.
A trianoni szerződés a
világtörténelem legrosszabb,
legkegyetlenebb, legördögibb békéje,
mel y a fő vesztes Magyarország
számára örökre kiheverhetetlen és
elfogadhatatlan. 325411 km²-es
területünkből elkoboztak 232448
km²-t (71,5%), s mindössze 92963
km²-t (28,5%) hagytak meg;
20886487 fős népességünkből
elragadtak 13271370 főt (63,6%), s
nekünk csupán 7615117 fő (36,4%)
maradt; azaz elvesztettük hazánk
3/4-ét, lakosságunk 2/3-át s magyar
testvéreink 1/3-át (közel 3,5 millió
főt). Ilyen mértékű csonkítást
egyetlen „vesztes” sem szenvedett
(pl. Németország területének és
népességének egyaránt 10%-át,
Bulgária földjének 8%-át vették el).
A Csonkaország körvonalait úgy
szabták meg, hogy sehol se legyen
természetes, védhető határa. Nem
törődtek az etnikai és nyelvi
határokkal se, hanem belevágtak a
nemzet élő húsába, és színmagyar
tömböket faragtak le rólunk,
tősgyökeres magyar vidékeket
raboltak el, állítólagos stratégiai és
v asúthálózati szempontok matt, no
meg persze dús alföldi
termőföldjeinkből is harapni akartak
valamicskét. Így az a rémregénybe
illő helyzet állt elő, hogy országunk
körös-körül önmagával határos, azaz
a határ menti szűk sávban él mintegy
1,5-2 millió honfitársunk, nagyrészt
olyan ősi városainkban, mint
Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad,
Arad, Temesvár, Szabadka stb. A
„békeapostolok” felszámoltak egy
soknemzetiségű birodalmat (az
Osztrák-Magyar Monarchiát), s
létrehoztak helyette 3
soknemzetiségű országot
(Csehszlovákia, Románia,
Jugoszlávia).
Magyarországot teljes leszerelésre
utasították: tilos volt sorozni,
mozgósítani, nem lehettek kiképzett
tartalékosaink, tankjaink,
repülőgépeink, nehézágyúink, csupán
35 ezres, könnyű fegyverzettel ellátott
zsoldosseregünk; minden külső
erőszakkal szemben védtelenné
váltunk; bár a „győztesek” is
kötelezt� �k magukat a leszerelésre,
ezt azonban sohasem hajtották
végre, sőt szomszédaink tovább
fegyverkeztek, s ellenünk katonai
szövetséget kötöttek; így együttes
haderejük rövidesen a miénk 10-15-
szörösére fejlődött. Ez a kirívó
aránytalanság szinte vonzza az
erőszakosságot, a hatalmi
túlkapásokat, s komoly csábítást
jelent a magyarság elleni
támadásokra, esetleg a maradék
anyaország szervezett
bekebelezésére (jócskán léteznek már
efféle térképek!).
Nagy-Magyarország fölosztása sem
etnikai alapon (Trianon után a
nemzetiségi viszonyok sokkal
kaotikusabbak lettek!), sem
történelmi jogon (ilyen alapon a
Kárpát-medencére egyedül a
magyarságnak van sok ezer éves ősi
joga!) nem indokolható, a földrajzi,
gazdasági és kulturáli s érvek pedig
még határozottabban ellene szólnak.
A Párizs környéki béke 20 német és
bolgár közül „mindössze” 1-et
szakított el, viszont 20 magyarból 7-
et ítélt idegen rabságra; ugyanakkor
közös országba utalta az egymást
nem éppen szívelő cseheket,
morvákat és tótokat (szlovákokat),
ill. rácokat (szerbeket), macedónokat,
albánokat, horvátokat és vendeket
(szlovéneket). Ezek
figyelembevételével egészen
bizonyos, ha a lakosságra bízzák a
hovatartozás eldöntését, akkor
Magyarország a területének 70-80 %
-át megőrizhette volna. (Ma már
persze az erőszakos be- és
kitelepítések, beolvasztások,
genocídiumok következtében ez az
eredmény jóval szerényebb lenne!) A
békeparancs papíron kötelezte ugyan
az utódállamokat a
kisebbségvédelmi záradékba foglalt
jogegyenlőség biztosítására,
valójában szabad kezet nyújtott a
magyarok durva elnyomásához =3�s
sanyargatásához, anyagi
tönkretételéhez, hiszen a sérelmek
elleni panaszokat soha nem
orvosolták.
Az új határok megbontották a
Kárpátokkal övezett zárt terület
tökéletes földrajzi és vízrajzi
egységét, és öt felé tépték.
Ugyanakkor szétrombolták ideális
gazdasági harmóniáját is, hiszen egy
önellátásra képes gazdag országból
több életképtelen, szegénységre
kárhoztatott országot kreáltak,
melyek magukban nem bírnak
boldogulni; sőt ahelyett, hogy az
utódok elmaradottabb iparát és
mezőgazdaságát felemelték volna a
fejlettebb magyar gazdaság
színvonalához, éppen fordítva, a
virágzó termelést, a korszerűbb
technológiát hagyták elkorcsosulni,
vagy alacsonyabb szintre süllyedni.
Továbbá Csonka-Magyarországot
megfosztották legfontosabb
nyersanyagaitól (só-, érc- és
nemesfémbányák), energiaforrásaitól
(szén, kőolaj, földgáz, v=3�zenergia),
erdeitől, hegyi legelőitől,
gyógyfürdőitől, állatállományának
zömétől és tengeri kijáratától is. A
legérzékenyebb csapás talán
kulturális téren érte a Kárpát-
medencét, mivel 13 millió polgárt
deportáltak egy tündöklő magas
kultúrából egy csökevényes,
alacsonyabb szintre; másképpen
fogalmazva: a Balkán európaivá
tétele helyett Európa tekintélyes
részét balkanizálták, tehát az egész
európai kultúra is pótolhatatlan
veszteséget szenvedett.
Az akkori magyarok önszántukból
soha nem fogadták el ezt az
igazságtalan, megalázó, istentelen
békediktátumot; csupán az új
háborúval, ismételt megszállással és
teljes felosztásukkal való fenyegetés
hatására, országos harangzúgás és
könnyhullatás közepette írták alá a
minden szempontból tarthatatlan
feltételeket; abban bizakodtak, hogy
az első adandó a lkalommal revansot
vesznek eltipróikon, és az utolsó
véráztatta rögig visszaszerzik
területeinket, lakóival együtt. (Nem,
nem, soha! Mindent vissza! Hiszek
Magyarország feltámadásában! Stb.)
Bizonyos határmódosításokra
(néprajzi és gazdasági okokból, ill. a
világbéke veszélyeztetése esetén) a
népszövetségi Alapokmány 19.
paragrafusa, ill. a Millerand-féle
kísérőlevél is ígéretet tett, persze
ezeket maga az Antant se vette
komolyan.
A trianoni szerződés a „győztesek”
táborában sem okozott osztatlan
örömet; az USA képviselőháza
tiltakozásul megtagadta a
ratifikációját, a velünk rokonszenvező
Olaszország képviselői még a
béketárgyalást is otthagyták, de
Anglia és Franciaország
törvényhozásában is éles viták
kereszttüzébe került. Azaz mindenütt
látták a negatívumait, sehol se
tekintették feltétlenül véglegesnek, s
nem zárták ki a revízi ó lehetőségét;
nem kevesen azt is észrevették, hogy
ezzel a „békével” már születése
pillanatában elvetették egy újabb
förtelmes háború magvait,
ugyanakkor azzal, hogy a
magyarokat kiiktatták az európai
politika fősodrából, megteremtették a
fél kontinens akadálytalan
bolsevizálásának feltételeit. Persze
ezek a „szánom-bánom, de mit
tehetnék ellene” című kései kesergők
csöppet sem változtattak a gúzsba
kötött magyarság rémült aléltságán,
ezért az ilyen olcsó vigasztalásoknak
nem is tulajdoníthatunk nagyobb
jelentőséget, mint a becstelenségek,
égbekiáltó bűncselekmények után
megszólaló rossz lelkiismeret
jajszavának.
II. Nyomasztó terhek a
Csonkaországban és az
utódállamokban
Az elmúlt századokban Közép-
Európa vezető hatalma, legnagyobb
politikai-gazdasági-kuturális
kisugárzású állama kétségkívül
Magyar ország volt. Igaz ugyan, hogy
a 150 éves török megszállás 3 részre
szakította, s ezzel erejét alaposan
meggyengítette, egységét
szétroncsolta, de hitét, életkedvét,
öntudatát, faji büszkeségét sikerült
megőriznie és tovább örökítenie. A
török kiverése után az ország
nagyobb része a még önzőbb,
ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-
dinasztia megszállása alá került;
önállóságának, függetlenségének,
szabadságának jelentős hányadát
elvesztette, s alárendelődött a
birodalmi érdekeknek.
Azonban a Habsburgok növekvő
európai befolyása, meghatározó
szerepe ellenére is Magyarország és
Erdély, azaz a Kárpát-medence
maradt a hatalmas nemzetiségi
konglomerátum szíve, éléstára és
kinc seskamrája, még akkor is, ha az
agyközpontot Bécsbe, ill. a hozzánk
képest törpeállamnak számító
Ausztriába helyezték. Szlovák állam
nem létezett (csak a Felvidék!),
Románia (pontosabban Moldva és
Havasalföld), ill. Szerbia
koldusszegény, gyengécske,
elmaradott, despotikus balkáni
szigetecskék voltak. A rebellis
magyarok féken tartására kezdődött
meg az osztrákok szisztematikus
telepítési politikája a 16-17.
században, melynek keretében
Erdélybe mócokat, oláhokat,
szászokat, a Délvidék s az Alföld
meggyérült népességű területeire
rácokat, svábokat, tótokat
költöztettek be.
Magyarországon lényegesen
kedvezőbb körülmények közé
kerültek, mint nyomorúságos
szülőföldjükön, s ezért rendszerint
nem a magyarság, hanem az
osztrákok iránt éreztek hálát (minket
inkább irigyeltek vagy gyűlöltek!),
akik ezt gyakran ki is használták
ellenünk, pl. a Rák�=3czi-
szabadságharcban vagy 1848-49-
ben. Engedékeny, humánus
nemzetiségi politikánkból (amit
Trianon fényében nyugodtan
nevezhetünk öngyilkosnak is!)
egyenesen következett, hogy
többségük a minimális asszimilációt
is elkerülte, megőrizte identitását
(önazonosságát), elleste és felszívta
a magyarok magasabb kultúráját,
majd szeparatista mozgalmakat
kezdett indítani; az elszakadási
törekvések már a századfordulón és a
20. század elején kezelhetetlen
vadsággal jelentkeztek, majd a
háború utáni kedvező széljárást
kihasználva, az ismert aljas módon
érvényesültek.
Nehéz eldönteni, vajon egy országot
megszerezni, megőrizni vagy
(elvesztése után) visszafoglalni
lehet-e könnyebben. Ami minket illet,
hazánkat eredetileg a magyarok
Istene adta nekünk, így hont
foglalnunk nem kellett soha; hosszú
ezredéveken át megőrizni igazi véres-
verejtékes férfimunka volt;
könnyelmű, vétkes eltékozlása ut án
részben vagy egészben
visszaszerezni, azonban igen
bonyolult, szinte megoldhatatlan
feladatnak tetszik. Ami a rablókat és
megszállókat, azaz ellenséges
szomszédainkat illeti,
„honfoglalásuk” egyet jelentett a mi
területeink megszerzésével, ami nem
okozott számukra különösebb
nehézséget vagy áldozatot; eddigi
megtartásuk, további jogtalan
bitorlásuk viszont már keményebb
dió, melybe nekik is beletörhet a
bugylibicskájuk.
Már Kossuth és elődei, de azóta is
számos vezetőnk, gondolkodó
elménk fölismerte, hogy a Kárpát-
Duna-medence népeinek,
országainak valamilyen föderatív
vagy regionális formában együtt
kellene működniük, hiszen többé-
kevésbé (ha nem is egyforma
mértékben) egymásra vannak utalva.
A kölcsönös károkozás, gyűlölködés,
ellenségeskedés, egymás népeinek
gyengítése és irtása nem vezethet
sehova, csak az együttes
pusztuláshoz.
Ez ma is íg y van, ám a Trianon utáni
viharfelhős égbolt eleve meggátolja a
jószomszédi viszonyok kialakítását,
miként tolvaj és meglopott, hóhér és
áldozat közt képtelenség bármiféle
megbocsátás vagy megbékélés
mindaddig, amíg az eredeti
jogállapot (leszámítva a
helyrehozhatatlan károkat,
veszteségeket) valamilyen
elfogadható formában helyre nem
billen; ez irányban az első
gesztusokat, jobbító lépéseket
föltétlenül a bűnösöknek kellene
megtenniük. Sajnos erre nem sok
reményünk lehet, hiszen érdekeink
szöges ellentétben állnak. Az ő céljuk
az, hogy az ölükbe hullott területeket
továbbra is megtartsák, az ősidőktől
ott élő magyarságot pedig
mihamarabb fölszámolják,
beolvasszák vagy szétszórják. A
mienk ellenben az, hogy elveszett
földjeink minél nagyobb hányadát
visszaszerezzük, illetve addig is
biztosítsuk idegen fennhatóság alá
rendelt honfitársaink túl=3�lését,
egyenrangúságát, jogait és
szabadságát, nyelvének,
szokásainak, hagyományainak,
vallásának, kultúrájának
megmaradását és fejlődését. A
megkerülhetetlen alapállapot
fölvázolása után vizsgáljuk meg
párhuzamosan, hogy a trianoni sokk
– 1920-tól máig – miként hatott az
egész térség magyarságára, ill. az
utódállamok többségi nemzeteire.
Mert bárhogy is temetjük,
bármennyire szeretnénk feledni itt is,
ott is, Trianon él, munkál a mélyben s
mindennapjainkban, és mielőbbi
jóvátételre, megoldásra vár. Trianon
ölt a múltban, és most is gyilkol;
fertőz, mint egy vírus, burjánzik, mint
egy rákos daganat!
Trianon nekünk: történelmünk
legnagyobb nemzeti sorstragédiája;
kiheverhetetlen, katarzis nélküli,
folyamatosan jelen idejű fájdalom;
egy olyan kábulat, tartós részegség,
lúgkőmarás, lélekmérgezés, mely
fölemészt, szé troncsol bennünket.
Mindenkire hat, akár tudatosan éli
meg, akár homokba dugja a fejét.
Ebben a drámában nekünk az áldozat
szerepe jutott. A külső nagyhatalmi
kényszer olyan gyógyíthatatlan
sebeket ütött rajtunk, melyekre nem
hoz feledést az idő; még akkor sem,
ha a mai generációknak sem emléke,
sem ismerete nincs a 80 éve
történtekről, jóllehet ebben nemcsak
a több évtizedes kommunista
diktatúra vétkes, hanem a tanárok, az
értelmiség s egy kicsit valamennyien.
A trianoni fogyatkozások félelmetes
számadatai az itthoniaknak gyakran
csak rideg statisztikákat jelentenek,
míg az elcsatolt magyaroknak véres
valóságot, amit másodrendű
polgárként, súlyos terhektől gyötörve
és kiszolgáltatva kell viselniük.
A bányák, gyárak, vasutak, erdők
elvesztését nyugodta n vehetjük
itthoni életszínvonalunk állandó
romlása egyik fő okának; ám az
anyagi károknál sokkal fontosabb az
élet emberi minőségének szinte
kimutathatatlan posványosodása,
éppen magyar testvéreinktől való
elszakítottságunk következtében,
vagy nemzeti kultúremlékeink
megsemmisítése, elzárása, ill.
természeti kincseink
megközelíthetetlensége miatt. A
hazai magyar politikának mindig
kettős felelőssége van: egyrészt
önmagunkkal, másrészt Trianon
„túszaival” szemben; mert
viszonylagos védelmet ők is csak
tőlünk várhatnak. Sajnos a
könnyelmű felelőtlenség, úri (elvtársi)
lekezelés, patópálos nemtörődömség
s a fölfoghatatlan gyávaság most is,
a múltban is jellemezte közéletünket,
elsősorban a befogadottak
(betelepítettek) növekvő
térhódításával, hitvány önteltségével
szemben. Ha észleltük is a veszélyt,
nem tettünk semm it ellene, holott
egyszerű törvényi szabályozással,
szigorúbb határőrizettel is részben
vagy teljesen elkerülhető lett volna
Trianon. Ma pedig kemény,
határozott fellépéssel, a nemzetközi
fórumok állandó bombázásával, a
sérelmek következetes felemlítésével,
a diplomáciai lehetőségek
kihasználásával megkereshetnénk
legalább a veszett fejsze nyelét.
Bizony a mulasztások, az oktalan
közömbösség, a lemondás nemzete
is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért
megillet bennünket – a más
vonatkozásokban jogtalanul és
igaztalanul ránk akasztott – „bűnös
nemzet” címke. Ha mi sem akarjuk, a
világ még kevésbé fogja
hatástalanítani helyettünk az
időzített trianoni aknát.
1920 után a magyarság határokon
belüli és kívüli része egyaránt a
fennmaradásáért küzdött. Meg kellett
találni a kapcsolattartás új formáit,
fel kellett oldani az európai
elszigeteltséget és a Kisantant
halálos szorítását, be kellett fogadni
a több százezer nincstelen magyar
menekültet, meg kellett indítani a
Csonkaország gazdasági és kulturális
vérkeringését, meg kellett kísérelni a
nemzeti egység tudatának ébren
tartását stb. A két világháború közti
magyar külpolitikát egyetemesen
áthatotta a revízió gondolata, a 30-
as években már hivatalos
kormányprogramként is fölvetették,
amit az olaszok és a németek is
pártfogoltak, sőt elvben a „győztes”
hatalmak sem utasították el.
A Párizs környéki béke
„területrendezéseinek” egyenes
következménye volt a II. világháború,
amit a közhiedelemmel ellentétben
mégsem a revansra vágyó
tengelyhatalmak kezdeményeztek,
hanem a gazdaságilag és katonailag
roppant magas szintre jutott
Németország megsemmisítését
szorgalmazó Anglia és
Franciaország, ill. a felhergelt
Szovjetunió provoká ltak ki –
leginkább azonban a háttérből
operáló, minden kulcspozíciót a
kezében tartó zsidó világelit
számláját terheli –, azzal, hogy
Hitleréket olyan csapdába csalták,
hogy egyszerűen nem tehettek mást.
Sem a németek, sem mi nem
akartunk háborúba keveredni, csupán
békés úton visszaszerezni az
elcsatolt területeinket. Ha pedig ez a
részünkről nem sikerül, legfeljebb
abban voltunk érdekeltek, hogy a
Kárpát-medencét megszálljuk, de
semmiképpen sem abban, hogy
katonáink százezrei távoli
harctereken essenek el. Az
irányunkban továbbra is ellenséges
angol-francia-amerikai-orosz
magatartás miatt nem maradt más
lehetőségünk, mint a japán-német-
olasz-magyar szövetség, ez viszont
az ismert röppályára lökött
bennünket. A két bécsi döntéssel
(1938-ban és ’40-ben) átmenetileg
visszanyertük a Felvidék déli részét
és Észak-Erdélyt, ill. visszafoglaltuk
Kárpátalját C3�s 1941-ben Bácskát
(ezzel ténylegesen is beléptünk a
háborúba; emiatt Teleki Pál úgy
érezte, nem élhet tovább!).
Területünk közel duplájára nőtt, s
rabságban élő testvéreink többsége is
– örömmámorban úszva – visszatért
az anyaországhoz. E gyors és
látványos sikerekért később súlyos
árat fizettünk. Ez a háború sokkal
borzalmasabb volt, mint az első, s
ezúttal nem fegyverszünet, hanem
feltétel nélküli kapituláció lett a vége.
A veszteseket – köztük minket is –
megszállták, embertelenül
megbüntették, s a múlt hibáiból mit
sem okulva, az 1947. február 10-i
párizsi szerződésben helyreállították
a trianoni határokat (tőlünk még 3
falut elkoboztak, Kárpátalját
Csehszlovákia „átengedte” a
szovjeteknek, ill. kiiktatták az
eredetileg is csak papíron létező
kisebbségvédelmi paragrafusokat).
Előzőleg Teher� �nban, Jaltában és
Potsdamban a győztesek, az igazi
háborús bűnösök (Sztalin, Churchill
és Roosevelt, majd Truman)
fölosztották Európát a
judeoimperializmus s a
cionbolsevizmus közt; hazánkat s a
földrész közép-keleti részét odalökték
a vörös medve karmába. Újra
kifosztottak, leigáztak bennünket
(előbb a németek, majd az oroszok és
csatlósaik), szomszédaink pedig oly
kaján elégedettséggel vették vissza
ősi földünket, mintha örökösen az
övék lett volna.
45 évig tombolt a talmudista-
kommunista terror: pribékjei előbb
nyílt szadizmussal, majd némileg
lecsillapodva, de mindvégig igen
tudatosan és szervezetten irtották
népünket; törvényen, jogon,
igazságon, szabadságon, nemzeti
érdekeinken átgázolva, tulajdonunkat
elkobozva, k ultúránkat,
hagyományainkat, vallásunkat,
szellemünket szétroncsolva egy
pokolnál is rosszabb
rabszolgavilágot teremtettek. (Ezen
még a század legtündöklőbb
forradalmának és
szabadságharcának fellángolása is
csak pár napig tudott változtatni
1956-ban.) Ebben a fojtogató
légkörben nemzeti öntudatról,
önbecsülésről, hazaszeretetről,
fajvédelemről, határrevízióról szó
sem lehetett; önmagunkért se
tehettünk semmit, nemhogy kettős
elnyomásban kornyadozó magyar
testvéreinkért.
Mindent a szocializmus építésének, a
„béketábor” hidegháborús harcainak,
a kapitalizmus túlszárnyalásának, a
„baráti” országok szoros
összefogásának, azaz egy idióta,
vérgőzös álomnak rendeltek alá,
melyhez képest huszadrangú kérdés
volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a
magyarság. 1948. december 10-én
az ENSZ Egyetemes Emberjogi
Nyilatkozata ugyan kinyilvánított a,
hogy minden népnek joga van az
önrendelkezésre, majd az 1975-ös
Helsinki Záróokmány mindezt
megerősítette, sőt a békés
határmódosítások lehetőségét is
fölvetette, de ez csak annyit ért, mint
négernek a napozás. 1989 után végre
mindenütt enyhült a zsarnokság,
majd megbukott a totális diktatúra,
ám ami fölváltotta, az sem lett
sokkal szívderítőbb; csupán egy ál-
rendszerváltás, egy vadkapitalizmus,
egy álszent demokrácia, egy
liberálkozmopolita metamorfózis, egy
olcsó köpönyegfordítás tehetetlen
szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk;
ugyanazok rendelkeznek most is
fölöttünk, akik milliomos elvtársakból
százmilliós „polgárokká” (értsd:
bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma
nincs akasztófa, csak egzisztenciális
függés, nincs politikai börtön, csak
hajléktalan menhely; egy élősdi
kaszton belül nem létezik bűn, a
tömegek számára pedig nincs
igazság, a ke veseknek ma mindent
szabad, a sokaságnak meg semmit
sem lehet. Távozott a ruszki,
besomfordált a jenki, kimentek a
tankok, ránk törtek a bankok; most
„Európába igyekszünk”, de a
semmibe jutunk.
Ennyi viszontagság után észre se
vesszük már, pedig minden
szerencsétlenségünk, valahány
megoldatlan gondunk, egész
balsorsunk mögött fekete rémként ott
tornyosul Trianon. De fölemlítése ma
sem tanácsos, bizonyos körökben a
puszta ráutalás is borzongást kelt,
nemhogy az ellene kívánatos
cselekvés. Szomszédaink hiába
mutatják ki a foguk fehérét 80 éve,
hiába szorongatják a torkunkat
lankadatlan szorgalommal, azért mi
tovább játsszuk a jóhiszemű ostobát,
s rendre elpuskázzuk minden
történelmi lehetőségünket a
magyarság egyesítésére és
megmentésére. Ahelyett, hogy a
létező összes alkalmat
megragadnánk, s határozott,
következetes lépéseket tennénk a
rendezés felé, minden
kezdemény ezést továbbra is
átengedünk a rablóknak, valamiféle
egyoldalú „jószomszédság” hamis
illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron
kiharcolnánk a magyar népcsoportok
(kisebbségek) teljes egyenjogúságát,
egyéni és kollektív önrendelkezését,
területükkel együttes
visszacsatolását, olyan tragikomikus
alapszerződéseket kötünk
ellenségeinkkel, melyeknél gyávább,
farkcsóválóbb önkéntes lemondást
még nem látott a világ. Őrült
öngyilkosok döfik magukba így a tőrt!
(Mostanában kaptam egy szomorú
levelet a Duna túlpartjáról, melyben
révkomáromi barátom – egyebek
között – az alábbiakat írja: „Úgy
érezzük, hogy Magyarország már
végleg lemondott rólunk. Itt most mi
csak utóvédharcokat tudunk folytatni,
amikben lassan felmorzsolódunk.”)
Alaptételként megállapítható, hogy
valamennyi utódállamban, – így
Rom�= 1niában, Csehszlovákiában
(majd Szlovákiában),
Jugoszláviában (majd Szerbiában,
Horvátországban, Szlovéniában),
Ausztriában s a Szovjetunióban
(majd Ukrajnában) – bármilyen
rendszer volt is hatalmon a
szélsőjobbtól a szélsőbalig (tehát
fasizmus vagy kommunizmus,
királyság vagy köztársaság, diktatúra
vagy demokrácia), a
magyarellenességben egyformán
megegyeztek, legföljebb a népirtás és
a hátrányos megkülönböztetés
mértékében jelentkeztek bizonyos
árnyalati különbségek,
hangsúlyeltolódások, az elérendő
céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a
külső nyomásgyakorlás alakulásának
függvényében. Az is mindegyik
országra fönnáll, hogy óriási
ellentmondás van az írott
alkotmányok, deklarált törvények,
rendeletek s a tényleges gyakorlat, a
valóság között; sőt a kisebb-nagyobb
atrocitások, magyarüldözések
nemegyszer a hivatalos
korm�A1nyprogram és pártprogramok
szerves részét képezik, de legalábbis
nyílt vagy burkolt támogatottsággal
bírnak.
Konkrétabban kimondva, a magyar
nemzetrészek helyzetét mindenütt a
kulturális elnyomás, az oktatási és
egyházi intézmények, a sajtó
fölszámolása vagy korlátozása, a
múzeumok és kiállítások fontosabb
anyagainak elrejtése vagy magyar
jellegének meghamisítása, a
műemlékek és temetők rendszeres
rongálása, az anyanyelv száműzése
vagy használatának megnehezítése,
rendőri és közigazgatási terror,
jogbizonytalanság és jogi
diszkrimináció, soviniszta szellemű
törvényhozás és végrehajtás,
aránytalan közteher, vagyonelkobzás
és szándékos anyagi tönkretétel, a
kollektív népcsoporté rdekek
érvényesítésének merev elvetése, a
nemzeti és történelmi tudatukból való
kiforgatás (pl. a hármas halom és
kettős kereszt tótok általi ellopása,
Mátyás „román” királlyá minősítése,
Ausztriában a Habsburg-ellenes
1848-as forradalom jogtalan
lázadássá szégyenítése és
ünneplésének tiltása stb.), az
anyanemzettel való kapcsolattartás
akadályozása, az ígéretek és
szerződések semmibevétele stb.
jellemzi. A bizonytalanságból és
igazságtalanságból fölhorgadó, a
képtelenségek és abszurditások
tömkelegéből fakadó trianoni átok
(sokk, szindróma, pszichózis)
egyaránt káros hatással van a
vesztes magyarságra, de a
„jutalmazott” utódokra is.
A mi népünkön (hovatartozástól
függetlenül) 80 év alatt úrrá lett a
közöny, a beletörődés, a
megalázottság, a kiszolgáltatottság,
a megvertség , a lemondás, a
magárahagyottság, a kishitűség s az
önfeladás érzése. A megszállókon
pedig elhatalmasodott a rettegés (a
revíziótól, ill. a magyar
feltámadástól), a féktelen gyűlölet
(azok iránt, akiknek ártottak!) és
agresszivitás, a szemérmetlen
hazudozás, a történelemhamisítás
(pl. dákóromán teória, nagymorva
tévképzetek; ugyanakkor a
magyarság barbár pogányként,
gyilkos zsiványként, förtelmes
hódítóként való lefestése), az irigység
(állandó kisebbségi komplexus a
magyar kultúrfölény és valódi ősiség,
kiválóság láttán) kényszere. Szinte
„össznépi feladatként” élik meg
homogén nemzetállamuk
létrehozását, ill. a magyarság
fölmorzsolását; a legcsekélyebb
humanizmust félredobva, görcsösen
törekszenek elrabolt országrészeink
megtartására (szerintük ezzel
érvényesül a „tört�A9nelmi igazság”!),
sőt alkalmasint további
terjeszkedésre is. Minden
szomszédunk az egész világon
élénkíti a bennünket rágalmazó és
lejárató propagandáját (az kiabál,
akinek a háza ég!), ugyanakkor
katonai és titkosszolgálati téren
(fokozott magyarellenes kémkedés és
diverzió!) szorosan összefog ellenünk,
mintegy föltámasztva a korábbi
Kisantantot. Könnyedén tehetik,
hiszen Magyarországnak 1945 óta
semmilyen válaszlépése nincs.
Részünkről ez aligha
„nagyvonalúság” vagy egyszerű
figyelmetlenség, sokkal inkább
tervszerű nemzetveszejtés. (Nem
meglepő, hiszen 55 éve nincs magyar
nemzeti kormányunk!)
Néhány éve egy hosszabb
tanulmányomban („Árva templom
beomló ég alatt” – lásd az azonos
című könyvemben!) már eléggé
részletesen megvizsgáltam az
erdélyi, felvidéki, délvidéki,
kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi
vagy lajtabá nsági) és az emigrációba
szétszóródott magyarság állapotát,
szenvedéseit, létszámának alakulását
és megmaradási esélyeit. Most
csupán a legdurvább sérelmeket
említeném meg, ebben sem törekedve
teljességre, mert a gyászos lista vég
nélkül folytatható. Előzőleg azonban
vessünk egy pillantást
hozzávetőleges (kutatásaim szerinti)
számarányunkra az egyes
országokban. Romániában ma a
magyarság 11% (Erdélyben 28%), a
szétválás előtti Csehszlovákiában 6%
(Szlovákiában, azaz a Felvidéken
18%), Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján
18%), a fölrobbanás előtti
Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban
22%, Horvátországban 1%,
Szlovéniában 0,2%), Ausztriában az
emigrációval együtt 0,7% (a
Várvidéken 3%).
A tendenciózus hamisítások
(csökkentések, lekerekítések) miatt
pontos ismereteink nincsenek;
csupán az biztos, hogy abszolút
számunk általában fogy (legjobb
esetben stagnál), míg relatív
(összlakossághoz viszonyított)
arányunk mindenütt meredeken
zuhan. Ez világosan rámutat a
többségi nemzetek nagyobb
szaporulatára, de utal az erőszakos
beolvasztási politikára, a magyarság
elvándorlására s az esetenkénti
brutális megtizedelésére, valamint az
eredeti etnikai összetételek ki- és
betelepítésekkel történő
megbontására is. A statisztikákból az
is következik, hogy a Kárpát-medence
újraegyesítéséért folytatott csatánkat
elsősorban demográfiai téren
nyerhetjük meg, vagy veszíthetjük el.
Erdély vonatkozásában már a
karizmatikus püspök, Márton Áron
hangoztatta, hogy pusztán azzal, ha
túlszaporodjuk az oláhokat,
visszavívhatjuk szülőföldünket (lásd
a koszovói albánokat!). Ez mindenütt
érvényes, míg fogyás esetén
valamennyi területen megindul a
magyarság csángósodása (bizony
már az anyaországban is!).
Trianon �B3ta az utódállamok vezetése
gyakorlatilag mindent elkövetett a
magyarok elűzésére, bekebelezésére,
likvidálására, életminőségének
tönkretételére – olykor békés,
„törvényes” úton, máskor erőszakkal,
nem ritkán lemészárlásukkal próbált
célt érni. Isteni szerencse, hogy „a
magyar falat” eddig még
lenyelhetetlennek és
emészthetetlennek bizonyult, azaz
fönnakadt az elvetemült kannibálok
torkán. Romániában Antonescu
csapatai és a vasgárdisták, 1945
után pedig Maniu hordái s a
bolsevisták gyilkoltak és
kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl.
ezrek kivégzése, tízezrek elhurcolása
a Duna-deltába, majd 1956 után
tömeges bebörtönzések). A 60-as
években fölszámolták a Székelyföl d
autonómiáját, majd megszüntették a
kolozsvári Bolyai Egyetemet.
Ceausescu különösen vérszomjas
„magyarzabáló” volt, elég csak
hírhedt falurombolási,
városrendezési, telepítési és ortodox
templomépítési terveire gondolni. A
„Kárpátok Géniusza” kivégzése után
színre lépő posztkommunista Iliescu-
Funár páros rögtön az 1990-es
marosvásárhelyi pogrommal indított,
majd a Vatra Romaneasca-szerű
szélsőséges szervezetek bevonásával
megakadályozták a magyar egyetem
visszaállítását, az elkobzott egyházi
vagyonok visszaadását, elfogadtak
egy szégyenletes iskolatörvényt, s
mereven elutasítottak bármiféle
autonómiatörekvést. A legújabb
kormány sem különb, még egy
egyszerű pápalátogatást sem
engedélyezett a magyar hívek
körében. Az „Apokalipszis könyvének”
irtóztató fejezete az elszigetelt
moldvai csángók (hivatalosan
„katolikus románok”!)
megpróbáltatása; őket érte a
leggonoszabb elrománosítási hullám,
anyanyelvű iskoláik, magyar papjaik
és képzett vezetőik még ma
sincsenek, önazonosságukat így
képtelenek megőrizni.
Csehszlovákiában a (ma is érvényes!)
Benes-dekrétumok minden magyart
háborús bűnösnek nyilvánítottak, s
törvényen kívül helyeztek; ezért
összes vagyonukat elkobozták,
intézményeiket, iskoláikat
fölszámolták, százezreket
Magyarországra („lakosságcsere”!)
és a Szudéta-vidékre deportáltak, ill.
eltótosítottak („reszlovakizáltak”). A
„hontalanság évei” után áttértek a
pusztítás „finomabb” formáira: pl. tót
kolóniák betelepítése színmagyar
vidékekre, adminisztratív eszközökkel
a nyelvhasználat ellehetetlenítése, a
bősi erőmű felépítésével a Csallóköz
tönkret� �tele. Az 1992-es kettéválás
után a Meciar-féle újfasiszta
„demokráciában” folytatódott az
iskolák szétverése, emlékezetes ügy
volt a Fradi-szurkolók kommandós
megtámadása, s a közigazgatási
rendszer ravasz területi
átszervezésével mindenütt sikerült a
magyarságot kisebbségbe szorítani;
de nem meglepő az autonómia
megtagadása, a magyar egyetem
elszabotálása, végül a diszkrimináló
nyelvtörvény megszavazása sem. A
Jugoszláviához került Bácskában és
Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác
partizánjai 40-50 ezer ártatlan
magyart kínoztak meg és végeztek ki
balkáni kéjmámorban; majd enyhébb
módszerekkel folytatták honfitársaink
fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát”
követő nacionálkommunista
Milosevics megszüntette a vajdasági
(és koszovói) autonómiát; 1991-től
kezdve pedig a horvátok, a
bosnyákok s az albánok elleni véres
háborúkkal (melyekben a magyarok
különösen sokat szenvedtek!)
próbálta meg elodázni a trianoni
kényszerállam széthullását, hiába. A
Seselj-Arkan-féle fegyveres
szabadcsapatok s az elszakadt új
államokból menekülő rácok most a
Vajdaság ellen fordultak, s immár a
végső exodus küszöbére juttatták a
szerencsétlen magyarságot. A
Szovjetunióhoz került Kárpátalján
szinte a teljes férfilakosságot (kb. 40
ezer főt) „málenkij robotra” hurcolták,
s a haláltáborokból (Gulágról) csak a
töredékük tért vissza. (Sztálinnak „a
magyar kérdés csak vagonkérdés”
volt.) Később is mérhetetlenül sokat
szenvedtek; 1989-ig semmilyen
kulturális és politikai szervezetük
nem lehetett, a minimális
nemzetiségi jogokat is megtagadták
tőlük. Ma az ukrán maffia
szorításában vergődnek;
népszavazással is megerősített
(ruténekkel közös) autonómiájukat
máig sem kapták meg. V�= 1llalkozás,
munkalehetőség alig akad számukra,
fizetést gyakran hónapokig nem
látnak, s szörnyű helyzetüket még az
1998-as árvíz is tetézte.
Nem hunyhatunk szemet a fölött,
hogy a trianoni kór nemcsak a
leamputált részeket, a határokon
kívülre rekesztett magyar milliókat
kezdte ki, hanem ugyanúgy
megtámadta az anyaországot is;
azaz a „cechet” közösen fizetjük.
Lassan, sunyin araszolva juttattak
bennünket odáig, hogy súlyunkat,
szerepünket tekintve Budapesten
éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint
Pozsonyban vagy Kolozsvárt.
Mindenütt sápad, gyengül,
visszahúzódik a magyar gondolat, és
halódik, bukdácsol az azt hordozó
nemzet; kivesznek, elsorvadnak a
legfőbb szellemi műhelyek,
elapadnak, megzavarosodnak a
legtisztább erkölcsi, eszmei és
művészeti ősforrásaink. Mindent
elönt a fertőző és bomlasztó, zagyva
euroatlanti moslék. A bűnözők, az
országvesztők megint az ártatlanság
képében tetszele gnek, s farizeus
szólamokkal sommásan ítélkeznek a
vétlen többség felett, leginkább
azokat elmarasztalva, akik nem
hajlandók megbocsátani a
gonoszságot, nem képesek felejteni
üldöztetésüket, akik nem tudnak úgy
tenni, mintha semmi se történt volna.
Ám amíg az ostoba, szerencsétlen
rabszolgákban, s az agymosástól
megmenekült, öntudata foszlányait
még őrző maroknyi magyarságban
legföljebb tehetetlen, vak düh vagy
ökölbe szorított, ütni kész harag
ágaskodik, addig Istentől
elrugaszkodott megrontóiban hegynyi
gyűlölet halmozódik, és irgalmatlan
önigazoló bosszúvágy munkál. A
jólétben tobzódó árulók, a törpe
senkik, a cinikus „demokraták”, a
szociálliberális csatornatöltelékek
röhögve és ordítva üzente k hadat az
egész társadalomnak, az évszázados
tradícióknak, az értelmes emberi
életnek. A saját szabadságuk és
karrierjük nevében káoszba fojtják a
rendet, föláldozzák a magyarságot
megtartó értékeket, áthágják a morált
és a törvényeket. Piedesztálra emelik
az erőszakot, a homoszexualitást, a
diszkózenét, a drogfogyasztást, a
prostitúciót, a romboló szektákat, a
sztárkultuszt és más devianciákat.
Leborulva imádják a pénzt, a
„másságot”, a gátlástalan törtetést, a
gennyes hazugságot, a média
„véleményformálóit”, és
legszívesebben mindenkit
megölnének, aki nem tart velük, aki
megtagadja talmi elveiket, rothadó
nihiljüket, kloákaszagú
választottjaikat s egész elmebajos,
dicstelen világukat.
Valahol létezik (léteznie kell!) egy
titkos forgatókönyv, mely a
történelmi Magyarország zsidó kézre
játszását, zsidó elbirtokl� �sát vázolja
föl. A világuralomra törő önjelölt
kiválóságok, a kontinenseket,
nemzeteket behálózó bankok és
multinacionális cégek fajtiszta
vezérei, az átlagot semmiben fölül
nem múló megpróbáltatásaikból
holocaust-legendát, szánalmas
gázkamra-mítoszt és pompás üzletet
gyártó „túlélők” immár nyugodt
bázist, védhető világközpontot,
kizárólagos rendelkezésű,
„elvitathatatlan” jogosultságú új
hazát akarnak maguknak szerezni, a
magyarság rovására. A Közel-
Keleten, a háború után,
meglepetésszerűen végrehajtott
államalapítás nem váltotta be
elképzeléseiket, és a harcias, szintén
szemita (sémi) arab tengerben nincs
tovább maradásuk, ez ma már akárki
számára nyilvánvaló. Ezért vált oly
kitüntetetté érdeklődésük a békés
természetű, vendégszerető (hogy ne
mondjam: h�= Clye!), a gyengéket és
legázoltakat mindig pártoló
magyarság országa iránt. Mert itt – a
minimális ellenállás, az egészséges
önvédelem hiányában –
hasonlíthatatlanul könnyebb,
akadálytalanabb a betelepülés és a
térfoglalás, mert itt néhány év alatt
elérhetik azt, amit Izraelben hosszú
évtizedek alatt sem sikerült.
Ennek érdekében a magyarországi
politikában és gazdaságban máris az
ő strómanjaik, szálláscsinálóik
irányítanak mindent; ügyesen
fölvásárolták valamennyi
stratégiailag fontos ágazatunkat,
zsebre tették bankjainkat, gyárainkat,
kereskedelmi vállalatainkat,
bányáinkat, energiatermelésünket,
földjeink többségét, övék a
parlament, a bíróságok, a
tömegtájékoztatás, a meghatározó
kultúrintézmények, egyetemek,
főiskolák és alapítványok zöme, őket
szolgálja csaknem minden. Eközben
a magyarság sebesen morzs olódik,
szegényedik, züllik és fogyatkozik;
öntudata, nemzethűsége,
szolidarítása, fajvédelmi ereje egyre
csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok
tömeges bevándorlása, beözönlése
előtt. A képzetlen, lumpenizált,
legyengített bennszülött
emberhalmaz jó lesz kiszolgáló
személyzetnek, földtúró jobbágynak,
éhbérért robotoló aljamunkásnak.
Aztán ha a Csonkaország már
teljesen a markukban lesz, sor kerül a
trianoni revízióra is. Addig azonban
beszélni sem ildomos róla, hiszen a
szintén kevésre becsült, de velünk
szemben általuk is föltüzelt,
vehemens tót, oláh, ukrán, rác
farkasok végezzék csak el a piszkos
magyarirtást, abban a tévhitben, hogy
önmaguknak dolgoznak, s a saját
trianoni javadalmaik jövőjét
építgetik. Ám éppen ez lesz a
vesztük, mert a zsidóság e különösen
barbár népirtásra hivatkozva – egy
nürnbergihez hasonló nagyszabású
komédiában E2�� szépen elperli majd a
mi ősi területeinket a méltatlan
orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz is
„határmódosítás” az „igazság és
emberiesség” nevében, csakhogy a
visszatelekkönyvezett Kárpát-
medencét azontúl már Nagy-
Izraelnek hívják.
Ez „Cion bölcseinek” legújabb
jegyzőkönyve, mely félelmetes
pontossággal működik, s jelentős
részében már meg is valósult. Talán
így, ilyen formában nincs leírva sehol,
de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni
bárki a hitelességét? Mert azzal, ha
agyrémnek, szélsőséges
elképzelésnek, fasiszta irománynak,
antiszemita koholmánynak bélyegzik,
még nem bizonyítják az ellenkezőjét.
Viszont cselekedeteik, magyarfaló
módszereik, egész világkampányuk
mind-mind a titkos forgatókönyv
szükségszerű létét igazolják,
méghozzá napnál fényesebben.
Régóta készültem már – elsőként! �93
szólni erről, most végre megtettem.
Nem baj, ha megköveznek érte, nem
számít, ha nem hisz nekem senki
(Cassandrának se hittek!); fontos,
hogy egyre többen ismerjék, és
országszerte (világszerte!)
beszéljenek róla. Ebben látom
ugyanis a folyamatok egyetlen
hatásos ellenszerét. Vagyis, ha nem
képesek „csőbe húzni”, csöndes
álcázással vagy harsány blöfföléssel
csapdába csalni bennünket; azaz, ha
tudják, hogy mi is tudjuk…Mert ők
időről időre „megszondázzák” a
közvéleményt, föl akarják deríteni,
mit és mennyit tűr még a magyar.
(Sajnos mérhetetlenül sokat!) Hiszen
a gyakori holocaust-ünnepségek,
kibuc-szervezések, a „kárpótlási”
követelődzések, a címergyalázások,
bőgatyázások, n em zeti nagyjaink
besározása, Himnuszunk és
hagyományaink gúnyolása, a
folytonos antiszemitázások, a
honalapító Árpád törzseinek részbeni
„elzsidósítása” (kazárosítása!), a
Hermann Nitsch-féle marhavéres,
disznószaros „kiállítások”, az Efraim
Kishon-szerű gnómok
„jópofáskodása” stb. egyszer rájuk is
veszélyessé válhatnak. Legutóbb
középületeken ilyen falfirkák jelentek
meg: „Takarodj magyar, ez már
Izrael!” (Magyar Fórum, 1999.
szeptember 2.). Vajon meddig
folytatják így, vajon mikor tapasztjuk
be mosdatlan szájukat?! Hol az a
határ, amikor fölsikolt egész népünk,
hogy ne tovább élősdi sáskák,
pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!
III. Vérző sebeink gyógyításának
kötelessége és lehetőségei
Semmilyen szerződés, egyetlen
katonai megszállás sem tarthat
örökké, s nem akadályozhatja meg
egy nép föltámadás át. Amit nem az
igazságnak megfelelően rendeztek el,
nem lehet végleges. Magyarország
sohasem ismerheti el azt a
csonkítást, melynek áldozatává vált,
és semmilyen pártnak, kormánynak
vagy államfőnek sincs joga
lemondani bármiről nemzetünk
nevében. Európa kommunizmus utáni
újjászületése, a létbiztonság
megszilárdítása, a félig-meddig
felszabadult rab nemzetek fölemelése
is összeférhetetlen Magyarország
földarabolásával. Ne tekintsük tehát
lehetetlennek, eleve esélytelennek a
jogos magyar követelések
teljesítését. Bár a föntiek éppen azt
tanúsítják, hogy eddigi
könnyelműségünkkel, felelőtlen
passzivitásunkkal még a meghagyott
Csonkaországot is elveszíthetjük, s
valóban csekély reményünk lehet egy
jelentős revízióra, két sarkalatos tétel
mégis mellettünk szól.
Az egyik, hogy a kisebbségi sorsnak
egyetlen hatásos gyógyírja van: meg
kell szüntetni, azaz érvC3�nyesíteni kell
a nemzeti önrendelkezést. A másik
pedig az, hogy a magyar nemzet egy
és oszthatatlan, tehát részekre
szabdalva is összetartozik. Hajdan
Európa első katonanemzete volt
magyar, harcolt is eleget a hazájáért
mindenféle ordas zsiványokkal. A
végvári vitézeknél vagy a
huszároknál jobban senkire sem illett,
hogy „vérbeli magyart megölne a
béke”. Bezzeg ma az első ágyúszóra
szétfutna a fél ország. Se katonánk,
se fegyverünk, se bátorságunk
nincsen, és félelmetes túlerő állt föl
velünk szemben. Katonai
összecsapást így nem
kezdeményezhetünk, előbb minden
más utat végig kell járnunk,
valamennyi békés lehetőséget ki kell
próbálnunk. A fegyveres megoldás
csak végszükség esetén jöhet szóba,
ha már minden mással kudarcot
vallottunk; vagy ha a helyzet odáig
fajul, hogy magyar testvéreinket nyílt
fizikai megsemmisítés fenyegeti
bármelyik oldalról, akkor nem
hagyhatjuk � �ket magukra, nem
hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk
el gyáván. Akkor legyünk újra inkább
„vad-magyarok”, mint szelíden
sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A
régi latin mondás is úgy tartja
(„Dulce et decorum est pro Patria
mori.”), édes és dicső a hazáért
meghalni. Mindenesetre sokkal
felemelőbb érzés, mint lassú, de
biztos halálunkig ellenségeink talpát
nyalogatni, és alamizsnáért
kuncsorogni. Ám mielőtt még
körülhordoznánk a véres kardot,
vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk,
s amennyiben az országnagyobbítás
mellett döntünk, úgy annak fokozatait
is.
Egyesek szerint ne is kísérletezzünk
semmivel addig, míg a
Csonkaországon belül megfelelően
meg nem erősödünk; a Trianon-
problémát csak ezután szabad
nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez
egy tetszetős, de meggondolatlan
fölvetés. 1920 után valóban bevált ez
a módszer, s a leigázott magyar
lakosság több ségével együtt
bizonyos területeinket is
visszakaptuk, ill. visszaszereztük.
Most azonban nem várhatunk karba
tett kézzel évekig, mert semennyi
időnk sincs; hisz határokon inneni és
túli magyarságunk állapota egyre
válságosabb, s pár évtizeden belül
végleg fölszámolhatják egész
nemzetünket ilyen mostoha
körülmények között. A helyes válasz
erre a kérdésre csak az lehet, hogy
párhuzamosan kell küzdenünk a
belső rendszerváltásért és
fölemelkedésért, ill. a külhoni
magyarság érdekeinek hatékony
védelméért.
Mindjárt szögezzük le, hogy 1945-től
máig valamennyi kormányunkat
(köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall,
Horn, Orbán stb.) a képmutatás, a
gyáva beletörődés, a konfliktusok
megkerülése vagy elkendőzése, az
ellenség „barátinak” nyilvánítása, a
legkirívóbb esetekben néha óvatos
ejnyebejnyézés jellemezte a
szomszédos � �llamokkal szemben; a
gyakori kisebbségi sérelmek szinte
mindig orvoslás (pláne megtorlás!)
nélkül maradtak, s legtöbbször az
illető ország belügyének számítottak;
azaz puszta legyilkolásunkon kívül
bármit megtehettek velünk, úri kedvük
szerint. Ezen a hazaáruló
magatartáson, az efféle elégtelen
viselkedésen sürgősen változtatnunk
kell! Vegyük észre már, nem azzal
ártunk honfitársainknak, ha a
leghatározottabban föllépünk
mellettük, hanem ha sorsukra
hagyjuk őket! Azt sem feledhetjük egy
pillanatra sem, hogy nem
grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel
párbajozunk, hanem aljas
gazemberekkel, sunyi mészárosokkal
törünk kopját; eredményeket csak úgy
csikarhatunk ki tőlük, ha
alkalmazko





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése