A két kisemmizésre ítélt hatalom

A két kisemmizésre ítélt hatalom

A birodalom visszavág: tengeri telepítésű

orosz rakétavédelemi ernyő?

Meg kell valljuk, hogy a – persze szigorúan csak Irán és Észak-Korea ellen irányuló – amerikai rakétavédelmi rendszerekkel kapcsolatos események hálás témát szolgáltatnak, hiszen immáron évek óta rendszeres híranyaggal látják el a védelmi szektor eseményeivel foglalkozó sajtót.

A még a hidegháború alatt megköttetett ABM egyezményből történő amerikai kitáncolással megkezdődő folyamat keretén belül sok minden történt már – az “európai hadszíntéren” kirobbanó diplomáciai háború főbb állomásai nagy vonalakban: a csehek és a lengyelek megpuhítása, menetközben Washington és Moszkva között a hidegháborús korszakot idéző mélységekig süllyedő diplomáciai adok-kapok, Moszkva részéről moratórium a CFE egyezményre, emiatt sírás-rívás, majdenyhülési puhatolózás a NATO részéről, az Obama adminisztráció által az európai telepítésű rakétavédelmi rendszer tervének befagyasztása. Jelenleg pedig ott tartunk, hogy a cirka 2 évvel ezelőttbefagyasztott telepítési tervek szép lassan kiolvadtak: az első körös helyettesítő, az Európa partjai mentén is lubickoló tengeri telepítésű változat mellett ismét napirendi ponton a szárazföldi, immáron mobil telepítésű rendszer is. A macival szembemenő pecsenyesütögetők ezúttal keleti szomszédunk és Bulgária.

De maradjunk csak kicsit a tengeri telepítésű rakétavédelmi megoldásnál. Az AEGIS BMD és SM-3 párosra építő megoldás a beígérteknek megfelelően idén tavasszal megjelent az Európa köröli vizeken – sőt bemutatkozás gyanánt az amerikaiak a nyár elején meghúzogatták az orosz medve bajszát afekete-tengeri turnéjukkal.

Friss fejlemény, hogy az oroszok tettek egy bejelentést, mely szerint elképzelhető, hogy ők is tengeri telepítésű rakétavédelmi rendszerrel állnának elő. Mindezt a külügy tálalta egy, az “Euro-atlanti rakétavédelmi rendszer: Oroszország és Ukrajna álláspontja” nevet viselő videokonferencián:

“Terveink között szerepel tengeri telepítésű rakétavédelmi rendszer kiépítése.” – nyilatkozta Vlagyimir Kozin, az orosz külügyminisztérium sajtóosztályának igazgatóhelyettese szeptember 22-én. “Elemzéseink szerint egy ilyen rendszer meglehetősen hatékony és egyensúlyban a nemzetközi tengeri szabályozásokkal.”

Véletlen egybeesés, vagy sem, de az orosz védelmi szektorból – a szokott módon névtelen – forrásból 21-én bedobták a 3 inaktív Kirov cirkáló már korábban is többször, kvázi hivatalosan is tálalt felújításának tervét. A forrás elmondása szerint a felújításuk után 2030-40 környékéig hadrendben állhatnának ezen behemótok, melyek ha megvalósul a felújítási program akkor többek közt új nagy hatótávolságú légvédelmi rendszerrel is büszkélkedhetnek majd – mely immáron az Sz-400 navalizált változata lesz. Annak a jelenleg vadul rendszeresítés alatt álló Sz-400-nak, mely ugyan kisebb mértékben, mint az erre tervezett, még fejlesztés alatt álló Sz-500, de rendelkezik ballisztikus rakéták leküzdésének képességével is. Ez minden bizonnyal a Kirovok jelenlegi Sz-300F/Sz-300FM rendszeréhez hasonlóan 96 darabot jelentene az Sz-400 által használt rakétaváltozatokból.

A Nagy Péter mellé várhatóan elsőként csatlakozó Admiral Nahimov döngicsélő Kamovokkal. Az Sz-300 -> Sz-400 átállás mellett P-700 -> P-800 cserét is emlegetnek. Összességében a Kirvok mellett a Halálcsillag továbbra is kispályás marad... :)

Orosz légvédelemi hírek – Sz-500, Sz-400, Vityaz, Morfej, Pancir

Oroszország hatalmas légterének védelmébe föld-levegő rakéta vonalon számos rendszer kapcsolódik be – ezek egy része ma már elavult, hadrendben tartásuk már csak rövid ideig megoldható. Az oroszok ezen helyzet javítására, alapvetően a teljes légvédelmi rendszer megújítása érdekében számos projektet futtatnak, kezdve a már hadrendbe állítási szakaszban álló, nagy hatótávolságú Sz-400-tól a rakétavédelmi képességet biztosító, még fejlesztés alatt álló Sz-500-on át a kis és közepes lefedettséget biztosító Morfej és Vityaz rendszerekig.

Mindezen programokért felelős Almaz-Antej súlyos rendelések teljesítése előtt áll – és ezek realizálását könnyítendő infrastruktúra felállítása végett súlyos kiadások előtt is. A vállalat vezetőségének közlése szerint részvénytranzakciókkal némi extra mennyiségű rubelt kívánnak előteremteni, melyből Nyizsnyij Novgorodban, illetve Kirovban 1-1 gyárüzem létesítését finanszíroznák. A terveik szerint 3,5 milliárd rubelt kívánnak előteremteni, melyet ahhoz a 4,5 milliárdhoz csapnak majd hozzá, melyet Moszkva biztosított ezen célra 2010-ben – némi részvénycsomag ellenében.

Ezen rendszerek egy részével kapcsolatban a közelmúltban az Almaz-Antej korábbi főtervezője, illetve Alexander Zelin dandártábornok, az Orosz Légierő parancsnoka is nyilatkozott. A dandártábornok több területről is értekezett, légvédelmi rakétakomplexum vonalon az Sz-400, a Vityaz, és a Pancir Sz-1 került szóba. Sz-400 vonalon elmondta, miszerint 2011 végéig már 4 ezrednyi áll majd hadrendben. (Májusban állt fel a Moszkva körüli 2. Sz-400 ezred.) Elmondása szerint a gyártónak problémái akadnak a rendszer nagy hatótávolságú rakétájával, ám sínen van a probléma kiköszörülése. Az Sz-500 fejlesztésének alakulásáról hallgató, a Vityazt pedig az Sz-300 képességbeli és rakétamennyiség terén (4 vs. 16 db) felturbózott továbbfejlesztésének nevező Zelin megemlítette azt is, miszerint a következő 6 db Pancir Sz-1 Moszkva körzetébe kerül majd.

A Vityazról az Almaz-Anterj korábbi főtervezője, Igor Ashurbeili is nyilatkozott. Elmondása szerint, ha csak a tesztelésre fordítandó anyagiak nem lehetetlenítik el a dolgot, akkor 2013-14 magasságában a rendszer hadrendbe állításra kész kell legyen. Márpedig ez nagyon is időszerű lenne, hiszen a leváltandó rendszer, az 1985-ben bemutatkozott Sz-300PS élettartamának utolsó éveiben jár.

A modernizált Sz-300PM mellett a közepes távolságú tartományt lefedni hivatott Vityazt kis távolságokon a Morfej lesz hivatott kiegészíteni. A Morfejhez korábban a 9M100-as rakétát és így 10 kilométeres hatótávolságot párosítottak az értesülések, a mostani orosz nyilatkozatok 5 kilométerben adták meg a rendszer hatótávolságát. (Hacsak nem írta el az orosz sajtó kilométerre a tengeri mérföldet – mert abban megadva tényleg cirka 5 mérföld a hatótávja.) Hadrendbe állításának kezdete 2015-től várható.

Vlgezetül, Sz-500 vonalon megemlítendő, miszerint a tervek alapján 2015-től ezen rendszerrel kezdik meg a Moszkvát védő, a 70-es években az ABM egyezménynek megfelelően kiépített rakétavédelmi rendszer felváltását. Ennek kapcsán egy kis emlékezet felfrissítés:

Az 1972. május 26-án, Moszkvában Richard Nixon amerikai elnök és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár által aláírt SALT I egyezmény részeként megszülető Anti-Ballistic Missile Treaty (ABM Treaty, ABM-szerződés, ~ellenrakéta szerződés) 1973. október 3-val lépett hatályba és az Egyesült Államok 2001 decemberi kilépésével vesztette érvényét.

A szerződés értelmében mind az amerikai, mind pedig a szovjet oldal mennyiségileg és minőségileg is korlátozott rakétavédelmi rendszert építhetett csak ki. Az eredeti megállapodás mindösszesen 2-2, kis területre koncentrálódó rakétavédelmi rendszer kiépítését tette lehetővé – egyet a főváros, illetve egyet egy tetszőlegesen kiválasztott ICBM rakétamező védelmére. A betartandó fő játékszabályok értelmében ezen két létesítményrendszer egymástól legalább 1 300 kilométer távolságban kellett legyen, – elejét véve egy esetleges regionális védelmi rendszer kialakításának – hovatovább a rendszer maximálisan 150 kilométeres sugarú körében maximálisan 100 indítóállás volt telepíthető. Mindösszesen 100 elfogó rakétával, továbbá az indítóállások automata, vagy megkönnyített újratöltésének lehetősége nélkül. Limitálták a célpontok észlelését és a rakéták célra vezetését segítő radarok számát és hatósugarát is.

Az ABM-szerződés aláírása után két évre egyébként már módosításra is került: 1974-ben 1-re csökkentették a kiépíthető rendszerek mennyiségét – lévén egyik fél sem építette meg a másodikat. A Szovjetunió Moszkva köré telepítette a – modernizálásokon átesett és ma is aktív – védelmi rendszerét, míg az Egyesült Államok az észak-dakotai Grand Forks Légibázis környékén telepített Minuteman rakétamező védelmére, a törölt Safeguard program részeként.

Az eredeti, A-35 nevezetű orosz rendszert 1995 februárjában váltotta fel az A-135, mely jelenleg is aktív. Ennek utódjának szánják a rakétavédelmi feladatkörre kihegyezett Sz-500 rendszert.

Bővülő Sz-400 mennyiség, 2014-től érkezhet az Sz-500 is

Az orosz védelmi minisztérium szóvivője által a napokban közzétett információk szerint a már felszerelt kettő ezred mellé további 2 rakétaezredre elegendő Sz-400-as légvédelmi rakétakomplexum átadása kezdődött meg.

“Az Sz-400-asok átadási ceremóniája február 16-19. között zajlik Kapusztyin Jar-ban.” – hangzott el a szóvivői nyilatkozatban.

Az Sz-400-as rendszerrel kapcsolatban nem csak a védelmi minisztériumtól érkezett nyilatkozat, hanem a Légierő alá tartozó Légvédelmi Rakétacsapatok parancsnokától is. Szergej Popov vezérőrnagy arra a vezérkarból bedobott keddi információra reflektált, miszerint Sz-400-asok kerülnének a Kuril-szigetekre.

Az Sz-400-as rakétarendszer telepítését 2007 nyarán kezdték meg. A Moszvától mintegy 60 kilométernyire keletre fekvő Elektrosztal körzetében felállított első rakétaezredet 2009 tavaszán követte a második. Most további kettő lesz felállítva - ez elvileg kétszer 8 db indítóállást (szállító-indító jármű) és így 32 rakétaindító csövet jelent. Forrás

Popov elmondása szerint az Sz-400 úgymond overkill lenne, a Japán területek közelsége miatt egyben potenciálisan veszélyes is és a kisebb hatótávolságú Buk (SA-11 Gadfly) tökéletesen elegendő a célra.

“Figyelembe véve a határ közelségét célszerűtlen az Sz-400-as Kuril-szigeteki telepítése.” – áll a vezérőrnagy nyilatkozatában.

Forrás

Mint egy korábbi hírünkben már utaltunk rá, a Kuril-szigetek körüli, az átlagosnál feszültebb diplomáciai viszony tavaly novemberre vezethető vissza, mikor is többek közt Dimitrij Medvegyev orosz elnök – elsőként az orosz vezetők közül – látogatást tett a szóban forgó szigetek közül a második legnagyobbikon, Kunashir-on. Ezt az eseményt japán miniszterelnöke, Naoto Kan február elején, a Északi Területek Napja kapcsán megbocsáthatatlan gorombaságnak minősítette. Evégett persze Moszkvában felment a pumpa, mely oda vezetett, hogy 2 napra rá, február 9-én Medvegyev elnök kiadta az ukázt, miszerint a szigetek biztosítása érdekében modern fegyverzetet kell telepíteni a térségbe.

Bük M1 Lohtaja 09

http://www.youtube.com/watch?v=_cSxjiLzyxE&feature=player_embedded

Finn Buk-M1-esek egy 2009-es gyakorlaton

Az interkontinentális ballisztikus rakéták, illetve AWACS és elektronikai hadviselést folytató gépek semlegesítésére kihegyezett Sz-500-assal kapcsolatban is érkezett nyúlfarknyi információ: az elmondás szerint természetesen még fejlesztés alatt áll, ám a tervek szerint 2014-ben megkezdődik a sorozatgyártása.

Kínai nukleáris stratégia

Talán a többség számára nem hat az újdonság erejével, de a hatalom természetéről, a nemzetközi biztonsági rendszerről bizony a világ nem minden táján gondolkodnak úgy, mint szűkebb környezetünkben (értve ezalatt most az Európa és Észak-Amerika alkotta "fejlett nyugati világot"). Mifelénk az utóbbi időben feltalált spanyolviasznak számít az ún. "tágan értelmezett biztonságfogalom" és hasonlóan magvas társai. Ami persze nem jelenti, hogy a történelem során valamire való katonai-politikai gondolkodóink ne lettek volna egytől-egyig tökéletesen tisztában e koncepciókkal, csupán hogy a téma elmúlt évszázadban elkényelmesedett nyugati szakmunkásai most igyekeznek újra felvenni a ritmust.

Mit is szokás nagy általánosságban Kína feltörekvő hatalmi volta alatt érteni? Hogy hatalom - csúnya szó - vagyis itt valaki meg lesz fenyítve. És feltörekvő, vagyis - lévén mi volnánk a "fejlett világ" - minket akar majd megfenyíteni. A klasszikus hatalmi politika reflexei annak lényege, gondolkodásmódja és eszközeinek megvetése mellett. Mert hát nem célszerűbb lenne először felmérni Kína stratégiai helyzetét, világképét, s csak aztán fenyegetésnek minősíteni, nem pediglen fordítva? Ezúttal szigorúan csakis a stratégiai fegyverkezés témakörére korlátozva figyelmünket.

Ami azt a bizonyos összetett hatalomértelmezést illeti, bizony évezredek óta az - elnézést a kifejezésért - "mainstream" kínai politikai gondolkodás sajátja. Remélhetőleg említeni is fölösleges Szun-ce alkotását, A háború művészetét. Alapvetően katonai stratégiai mű, egyik legfőbb üzenete mégis az, hogy a fegyveres erő a győzelem szükséges, de korántsem elégséges feltétele, s a jó hadvezérnek összetett megközelítésével a csatát azelőtt kell megnyernie, hogy a harcmezőre lépne.

Egy 1997-ben, a US Army War College meghívására Amerikában járt kínai küldöttség tagjaként  Li Csicsün tábornok, a kínai Hadtudományi Akadémia alelnöke a hagyományos kínai stratégia történeti alapjairól tartott előadást. A kínai stratégiai gondolkodás három alapvető jellegzetességét határozta meg, úgy is mint: (1) a fejlődésnek kedvező békés, biztonságos környezet megteremtése, (2) a nemzeti egység elsőbbsége, és (3) a védelmi jelleg hangsúlyossága. Álláspontját olyan példákkal támasztotta alá, mint Cseng-ho admirális felfedezőútjai (ellentétben az európai gyarmatosítással), vagy a több ezer éves kínai hadtörténet külső agresszió ellen vívott, és a népesség egyesítését célzó háborúinak tömkelege. A tábornok előadásából persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni, de a kínai stratégiai szemléletbe mindenképpen nyerhetünk némi betekintést általa.

S ha most egy nagy ugrással - szóvicc, elnézést - a jelenben termünk, eme összetett szemléletmód két jellegzetes példáját mindenképpen meg kell említenünk. Első a '90-es évek elejének Kínájában napvilágot látott - s azóta lényegében változatlan -, Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő "24 írásjel stratégiája" ("24 Character Strategy", aki tudja a pontos magyar fordítást, jelentkezzen!). Egy barokkos körmondat keretében a következő alapelveket fekteti le:

 

"Observe calmly; secure our position; cope with affairs calmly; hide our capacities and bide our time; be good at maintaining a low profile; and never claim leadership."

/Teng Hsziao-ping/

Ez már kevésbé hangzik rózsásan, jobbára mégis ellentmond a "feltörekvő hatalomból szuperhatalom lesz, aztán majd jól világuralomra törnek" típusú felfogásnak. A titokzatosságra pedig történetünk végén még visszatérünk.

A kínai stratégiai gondolkodás természetére jellemző példa ugyanakkor az összetett nemzeti hatalom (a CNP: Comprehensive National Power - szabatos magyar fordítás itt is jöhet!) koncepciója. Lényege, hogy az egyes államok hatalmi képességeit egyetlen mérőszámban fejezzék ki. Meghatározásához a hatalom legkülönfélébb összetevőit veszik figyelembe a katonai képességektől a gazdasági és kulturális erőn át a potenciális szövetségesekig. S bár a dolog gyakorlati értéke minimum kérdéses - lévén az egyes szempontokat minden kutató lényegében saját belátása szerint súlyozza - mégis fontos adalék a kínai stratégiai szemléletmódhoz.

Napjaink biztonsági rendszere tehát a kínai stratégiai gondolkodásban olyan multipoláris világ, melyet összetett hatalmi viszonyok szőnek át. A rohamosan fejlődő Kína pedig e keretek közt igyekszik minden lehetséges eszközzel maximalizálni érdekeit és biztonságát. Eme összetett megközelítésnek csupán egyetlen eleme a nukleáris fegyverkezés, mely azonban tökéletesen illeszkedik az általános koncepcióba. Ahogy Mao 1956-ban oly találóan megfogalmazta:

"We also need the atom bomb. If our nation does not want to be intimidated, we have to have this thing."

/Mao Ce-tung/

A kínai nukleáris stratégia alapja máig ez a fajta nukleáris elrettentés. Kínának azért van szüksége egy minimális atomütőerőre, nehogy valamely hegemón hatalom nukleáris zsarolásának áldozatául essen. Ennek megfelelően Kína arzenálja az Atomsorompó-egyezmény által elismert atomhatalmak közül máig a legkisebb, valamelyest Izrael mögött is elmarad, s Indiát sem sokkal előzi meg.

Ország	Robbanófejek (hadrendben/összesen)
Atomsorompó-egyezmény szerinti atomhatalmak
USA	4074/5535
Oroszország	5830/16000
Egyesült Királyság	200
Franciaország	<350
Kína	<160
Ismert atomhatalmak
India	100-140
Pakisztán	60-200
Észak-Korea	0-10
Nem hivatalos atomhatalmak
Izrael	100-200
Forrás: Wikipedia (akik viszont elsősorban a The Bulletin of the Atomic Scientist alant említett elemzéséből dolgoztak)

A minimális elrettentés alapvetését egészíti ki - a világ atomhatalmai közt egyedülálló módon - hogy Kína deklaráltan semmilyen körülmények köztöt sem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvert. Ezt legutóbb egy a kínai külügyminisztérium fegyverzetkorlátozási politikáját taglaló dokumentumban erősítették meg, kiegészítve azzal a tétellel, hogy Kína nem atomhatalom államokkal szemben a nukleáris nyomásgyakorlás eszközét sem alkalmazza.

Kína földrajzi és hatalmi pozíciója egyaránt számos szereplővel szemben megköveteli az elrettentés képességét. Peking a hivatalos álláspont szerint egyértelműen elismeri az USA és Oroszország túlnyomó nukleáris fölényét, velük szemben a már említett nukleáris zsarolás kiküszöbölése érdekében tartja szükségesnek minimális atomütőerő fenntartását. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak azonban regionális szerepének. E tekintetben a két legfőbb tényező Japán és India. A kínai álláspont szerint Japán rendelkezik mindazon képességekkel, melyek révén rövid úton atomhatalommá válhatna, kihívást intézve ezáltal Kína pozíciói ellen. Indiával kapcsolatban pedig - nem megfeledkezve területi és egyéb nézeteltéréseikről - a stratégiai fölény fenntartásának fontosságát szokás leszögezni.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy a kínai nukleáris arzenálban a minimális interkontinentális képességek mellett a fő hangsúly a regionális, közép- és rövid hatótávolságú eszközökön van. Kínai vezetők többször kifejtették, hogy ezek bevetése tekintetében egy nukleáris középhatalom - mint amilyen Kína is - számára a francia stratégiai modell tökéletesen megfelel. Ez az érték elleni (countervalue) csapás elvén alapul, gyakorlatilag az erősebb ellenfél lakosságának atomfegyverek általi túszul ejtését jelenti. Ebben persze Kína esetében a kisméretű arzenál mellett bizonyos technikai okok is közrejátszanak.

Ami a fejlesztéspolitikát illeti, a kínai fegyveres erők egészére jellemző, a high-tech szempontok elsőbbsége. Az egész haderőfejlesztési koncepción belül azonban még ehhez képest is központi szerep jut a stratégiai erőknek. Az ok prózai. Mint az bizonyára nem kerülte el figyelmünket, Kína nagyon nagy, a kínaiak pedig baromi sokan vannak, Valami hasonló áll a fegyveres erőkre is. Hiába folynak irgalmatlan összegek a hadseregbe, túlnyomó részét szinte "felszívja" s belátható időn belül ugyanaz a szűkösen felszerelt és kiképzett tömeghadsereg marad. A stratégiai erők fejlesztése révén ezzel szemben kisebb befektetéssel, rövidebb idő alatt is lehetséges a védelmi képességek hathatós növelése. A helyzet iróniája, hogy a realitások még így is csupán a minimális ütőerő koncepciójának modern körülményekhez való igazítását teszik lehetővé.

Mielőtt azonban szemügyre vennénk az ezen elvek alapján felépülő kínai nukleáris képességeket, érdemes pár szót ejtenünk Peking nonproliferációs politikájáról is. Kína a kezdetektől a legnagyobb fejlődő országnak, a fejlődő világ (egyik) vezéralakjának tekinti magát. E gondolatkör szerves részét képezi a gyakran ismételt kritikai észrevétel, miszerint a fennálló nemzetközi nonproliferációs intézményrendszer a szuperhatalmak érdekeit szolgálva szorítja háttérbe a fejlődő világ országait. Ennek ellenére Kína tagja az összes nagyobb egyezménynek, az Atomsorompó- és Atomcsend-, a Vegyi- és Biológiai fegyver tilalmi egyezményeknek. Más a helyzet a főbb nemzetközi exportellenőrzési rezsimekkel, melyeknek Kína többnyire nem tagja, ugyanakkor nagy részükkel az utóbbi két évtizedben együttműködési egyezményt kötött és/vagy exportellenőrzési politikáját önként igazítja azok előírásaihoz.

Emellett a kínai diplomácia egyik legkedvesebb időtöltése az atomfegyverek teljes betiltásának és megsemmisítésének, a világűr teljes fegyvermentességének követelése, ezzel kapcsolatos kezdeményezések felkarolása. Ez persze rendszerint a többi nagyhatalom elutasításába ütközik, így jórészt megmarad a propaganda szintjén.

 

Eszközök

Témánk szempontjából teljesen fölösleges a kezdetektől átrágni magunkat a kínai atom-, rakéta-, tengeralattjáró meg mindenféle más programok történetén. E helyütt elegendő lesz csupán számba venni a kínai stratégiai erők jelenlegi helyzetét, fejlesztésének főbb irányait. Nem mintha ez különösebben könnyű feladat volna, tekintve az egész kínai haderőt övező - mellesleg némileg érthető - titkolózást.

A nyugati elemzők legalább 80%-a ezért az amerikai Védelmi Minisztérium által évente kiadott jelentés adatait veszi alapul. Ezzel kapcsolatban azonban - mint arról később bővebben is szó esik majd -  komoly fenntartásokkal kell lennünk. A most következő áttekintés ezért elsősorban két dokumentum, a The Bulletin of the Atomic Scientist, valamint a Federation of American Scientists és a Natural Resources Defence Councilközös - nagyrészt még így is a DoD jelentésen alapuló, ám valamivel megbízhatóbb - elemzéseire épül, egy-két indiai és dél-koreai forrással megspékelve.

Ami Kína nukleáris robbanószerkezeteit illeti, a különböző források a legvadabb becslésekkel állnak elő alig 100-tól az NTI által megemlített 400-ig. A legtöbb komolyan is vehető elemző olyan 150-200-as számnál megállapodnak. Ez jórészt megfelel a célbajuttató rendszerek száma által indokoltnak, az igen magas becslések jelentős többletét pedig rendszerint a taktikai atomfegyverekkel kapcsolatos információk - szokásosnál is nagyobb - hiányával, a PLA egyes nukleáris csapás által sújtott környezetben való harcra felkészítő gyakorlataival és némi pesszimizmussal szokás magyarázni. Mindazonáltal Kína saját bevallása szerint az Atomsorompó-egyezmény értelmében vett atomhatalmak sorában - Nagy-Britannia mintegy 200 robbanófejét követve - az utolsó helyen áll. A 150 körüli hadrendben álló és mintegy feleannyi hadrendből kivont, raktárban tárolt robbanófejek száma pillanatnyilag nagyjából reálisnak is tűnik. Új rendszerek hadrendben állítása várhatóan az elkövetkező években is folyamatosan zajlik majd, ezzel párhuzamos azonban az elavult eszközök leszerelése. A kínai nukleáris arzenál növelése így alapvetően csak abban az esetben várható, ha Peking stratégiai környezete átértékelésére kényszerülne.

Kína bár messze nem a szektor éllovasa, rendelkezik a nukleáris fegyverkezés főbb technológiáival - atombomba, hidrogénbomba, stb - s a teljes nukleáris triász is rendelkezésére áll. Ez utóbbi megintcsak hangzatosabb, mint amit valójában takar. A hagyományos célbajuttatásra hivatott pár tíz bombát a valóságban mintegy 120 H-6-os (a.k.a. Tu-16) és 80 JH-7-es képes hordozni. Emellett elvileg a nemrég vásárolt Szu-30-asok is alkalmasak taktikai robbanófejek célbajuttatására, mint ahogy azonban arról sorozatunk egy korábbi cikkében is szó esett, pusztán a nagy számok alapján nem szabad túlbecsülnünk a kínai légierő képességeit.

 

Rakétaerők

A legkülönfélébb atomhatalmak stratégiai erőinek központi elemét rendszerint a rakétaerők képezik. Nincs ez másképp Kína esetében sem. Ezek 1966 óta a Kínai Népi Felszabadítási Hadsereg Második Tüzérségi Hadosztályának kötelékébe tartoznak, melynek fő feladata a stratégiai elrettentő képesség biztosításával kapcsolatos teendők ellátása, de a kiképzés, az oktatás, vagy a nukleáris balesetek elhárítása terén is fontos szerepet játszik.

Fegyverzetének megújulása a '80-as évek végén indult, az elavult, folyékony üzemanyagú, földi - értsd: siló - telepítésű, meglehetősen pontatlan rakéták leváltása azonban máig nem fejeződött be. Legöregebb képviselőjük a majd' negyven éves, egyfokozatú, mintegy 3000 km hatótávolságú DF-3A (DF = Dong-Feng = "keleti szél"), melynek még meglévő kevesebb mint 20 darabját legkésőbb 2010-ig leszerelik. Hasonló sors vár kb tizenvalahány 5500 km-es hatótávú, kétlépcsős DF-4-esre is. Valamelyest más a helyzet azonban a kínai haderő első - és mostanáig egyetlen - interkontinentális ballisztikus rakétájával, a DF-5-össel. 13000 km-es hatótávolságával és akár több megatonnás robbanófejével ez szolgál az Egyesült Államok és Oroszország sakkban tartására. Bár a DF-5-ös büszkén viseli a folyékony üzemanyagú, elavult rakéták minden gyengeségét - pontatlanság, lassú feltöltés, stb - kisebb testvéreivel ellentétben leszerelése még nem eldöntött. Bizonyos fejlesztések eredményeként meglehet, hogy az időközben hadrendbe álló új interkontinentális rakéták mellett három robbanófejjel, egyéb kiegészítőkkel és megnövelt hatótávval az egyelőre fejlesztés alatt álló DF-5A lesz ugyanis az amerikai rakétavédelmi törekvésekre adott kínai válasz. De az is lehet, hogy végleg kivonják a forgalomból.

Az új generáció már szilárd üzemanyagú, mobil indítóállású rakétákból áll, melyek első képviselője a '80-as évek végétől hadrendbe álló DF-21-es volt. Mintegy 2000 km-es hatótávolságával a DF-3A leváltására született, máig közel 70 darabja van rendszerben, ebből 50 körüli számban nukleáris robbanófejjel, regionális célpontok ellen, de emellett hagyományos fegyverzettel hajó- és egy speciális kivitelben műholdelhárító változata is létezik.

Az utóbbi két év legnagyobb fejleménye a DF-31 és DF-31A rakéták bevezetése volt. Előbbi 7000 km körüli hatótávolságával a DF-4-esek leváltását szolgálja, utóbbi pedig az új kínai interkontinentális rakéta. Azonban a DF-31A bár mobil, megbízhatóbb és hatékonyabb is annál, 11200 km-es hatótávolságával és teherbírásával is valamelyest elmarad a DF-5-ös mögött. Mind a DF-31-ből, mind a DF-31A-ból kevesebb mint 10 állt eddig hadrendbe, ennél nagyságrendekkel több azonban egyelőre nem is várható.

Említést érdemel még a nukleáris robbanófej hordozására is alkalmas DH-10 (DH = Dong-Hai = "keleti tenger") cirkálórakéta is. Hatótávolsága 2000 km körül van, fejlesztése befejeződött, a jövőben - nem túl pontos becslések szerint - 50-250 áll majd hadrendbe belőle.

E felsorolás első olvasatra talán impozánsan hathat, más atomhatalmak képességeivel összevetve azonban a "minimális elrettentés" mégiscsak tetten érhető. Mindennél jobban illusztrálja ugyanakkor a kínai haderő - és különösen a stratégiai erők - kettős természetét  stratégiai rakétahordozó atomtengeralattjáróinak helyzete.

 

Tengeralattjárók

Az első atommeghajtású, nukleáris rakétával felszerelhető kínai tengeralattjáró az 1981-ben megjelent Xia (Type 092) volt. Ebből máig egy van rendszerben - egy másikat a beszámolók szerint 1985-ben balesetben vesztettek el. Fegyverzete 12 darab, a DF-21-esen alapuló, 2150-2500 km hatótávolságú JL-1-es (JL = Ju-Lang = "nagy hullám") rakétából áll, melynek apróbb szépséghibája, hogy máig nem készült el. Az újabb tengeralattjárók érkezésével a Xia nagy valószínűséggel nyugdíjba vonul, esetleg a kiképzés szogálatába áll majd.

A rettegés közkedvelt tárgyai ellenben a Xia utódai, az elmúlt egy-két évben vízre bocsátott Jin-osztályú (Type-094) tengeralattjárók. Ezekből mindezidáig 2-3 darab állhatott hadrendbe, fegyverzetét pedig az immár több mint 7000 km-es hatótávú - egyébiránt elődjéhez hasonlóan el nem készült - JL-2-es 12 példánya alkotja. Az első ránézésre megint csak tekintélyesnek tűnő fejlesztések gyakorlati értékére azonban sötét fellegek vetülnek.

Bármily meglepő ugyanis, de a Xia majd' harminc éves pályafutása során egyszer sem ment stratégiai elrettentő őrjáratra (értsd: nem hagyta el Kína parti vizeit). Nincs ez másképp az új Jin egységekkel, sőt mi több, az egész kínai tengeralattjáróflotta az elmúlt 25 év során mindösszesen 49 alkalommal hajtott végre nyílt tengeri őrjáratot. Összehasonlításképpen a brit és a francia haditengerészet egyaránt 4-4 - egyenként 16 nukleáris rakétát hordozó - tengeralattjáróval rendelkezik (4 Vanguard, illetve 3 Le Triomphant és 1 Le Redoutable), melyek közül 1-1 állandóan őrjáraton van.

Biztosan sokan emlékeznek a 2006-os incidensre is, mikor egy Song-osztályú kínai tengeralattjáró tévedt a gyakorlatozó Kitty Hawk kötelékébe. Akkoriban a fél világ jajveszékelt hónapokig, hogy a hét tenger uralma hullik Kína ölébe, azt azonban egytől-egyig elfelejtették hozzátenni, hogy abban az évben kínai tengeralattjáró - a szóban forgó esetet beleértve - csupán két alkalommal vett részt a parti vizeken kívül őrjáraton. Márpedig az ilyenfajta műveletek hiánya hosszabb távon a képzett, gyakorlott legénység hiányában is meg fog mutatkozni.

 

Világűr

Végezetül meg kell említenünk a kínai katonai fenyegetés másik közkedvelt jelképét, az űrbéli fegyverkezést. Tény, hogy Kína meglehetősen ambíciózus űrprogrammalrendelkezik. Igaz ez mind tudományos, mind kereskedelmi tevékenységére. Léteznek különféle programok űrsétára, a Hold, a Mars vizsgálatára, de Hajnan szigetén épül Kína negyedik űrrakéták indítására szolgáló központja is. Ez utóbbi meglehetősen praktikus megfontolásokból, az egyenlítőhöz közelebb elhelyezkedő kilövőállás ugyanis változatlan eszközök mellett plusz 300 kg hasznos terhet (mintegy 6 millió dollár megtakarítást) eredményez, javítva Kína stratégiai és üzleti pozícióit is. A különböző műholdak űrbe juttatása egyébként is virágzó üzlet, az érdeklődők kedvéért álljon itt a Hosszú Menetelés 2 űrrakéta használati utasítása.

Ami azonban igazán felkavarta a világűr ügyes-bajos dolgainak állóvizét, az a 2007 januárjában végrehajtott kísérlet, melynek során egy a már említett DF-21-es alapjain kifejlesztett rakétával semmisítettek meg egy használaton kívüli meteorológiai műholdat. Az eredmény ezúttal is sírás-rívás, a világvége jövendölése voltak. Holott évek - talán évtizedek - óta tudni lehetett, hogy Kína képes ilyesmire, maga a művelet pedig semmilyen hatályban lévő nemzetközi normát sem sértett (habár Kínát elvileg bárki perelhette volna, ha műholdjában a keletkező törmelék kárt okoz). Egy Geoffry Forden nevű úriember az esetet fizikai-matematikai módszerekkel rekonstruálta, politikai szempontból azonban az eset minden valószínűség szerint csupán egy jól irányzott blöffvolt. E témával azonban már a következtetések tájaira evezünk.

 

A jövő

Mint az már fentebb is említésre került, aktuális stratégiai megközelítése értelmében Kína egy multipoláris nemzetközi rendszer keretei közt törekszik érdekeinek érvényesülését elősegíteni. Ilyen körülmények között Peking - gyarapodó hatalma, s még annál is jobban gyarapodó szükségletei fényében - rendszerint különösen nehezményezni szokta a hegemón törekvéseket, nem is beszélve a cselekvési terének szűkítésére irányuló lépésekről. Márpedig - különösen a stratégiai fegyverkezés témakörében - e téren rendre az Amerikai Egyesült Államokkal keresztezik egymás útjait. Kiváló példa a fent említett műholdelhárító kísérlet. Azt már tudjuk, hogy Kínának régóta szívügye - propagandaszinten mindenképpen - a fegyvermentes világűr. Ezzel szemben Amerika álláspontja a legutóbbi időkig egy washingtoni tisztviselő szavaival élve lényegileg az alábbiakban volt megragadható:

"With regard to space dominance, we have it, we like it, and we're going to keep it."

Vagyis a tárgyalás teljes elutasítása. Márpedig ha a kínai műholdelhárító akciónak egyetlen említésre méltó következménye volt, hát az, hogy mihelyst kissé elült a jajveszékelés, a kínai előretörés feltartóztatásának önzetlen céljától vezérelve Bush elnök mégiscsak egy a világűr demilitarizálásáról rendelkező megállapodással kapcsolatos egyeztetésre hívta fel a világ országait.

És mindez még csak kedélyes délutáni matiné volt ahhoz képest, ami az amerikai rakétavédelmi rendszer kapcsán következik. A kínai megközelítés a hatékony - és békés - nemzetközi együttműködés biztosítása kapcsán különös figyelmet szentel a nemzetközi stratégiai egyensúly szerepének. Márpedig az amerikai rakétavédelmi törekvésekben eleve ennek otromba felborítását - a kínai elrettentőerő potenciális lenullázását - látják, azt pedig tán ecsetelni sem kell, miképp vélekednek arról, hogy alkalomadtán Tajvan is amerikai rakétavédelmi ernyő alá kerüljön.

Az amerikai hozzáállás ezúttal is a fent leírtakhoz hasonlatos. Miközben (relatíve) több figyelmet fordítanak Oroszország meggyőzésére, Kína hasonló természetű aggályaival az utóbbi időkik nem is igazán foglalkoztak érdemben:

"It's not for us to convince them of that proposition ... I have said in the past that we believe that our system is designed with respect to rogue states. That is the concern. It is not aimed at China or Russia or any other country, other than the rogue states."

/Slocombe DoD miniszterhelyettes/

Persze a szóban forgó rakétavédelmi program még mindig nem működőképes, s belátható időn belül nem is lesz az. Szükség esetén még egy Kína-kaliberű atomhatalom is viszonylag könnyedén kijátszhatja. Kína rendelkezik a több robbanófejes rakéták rendszerbe állításához szükséges technológiai alapokkal, ennek megvalósításával azonban anyagi és technikai okokból - pl. kisebb robbanófejeket kell kifejleszteni, melyek kisebb hatóerőt eredményeznek, így a rakéták célzásán is fejleszteni kell, stb, stb - nem igazán sietnek.

Még Kína számára is könnyen megoldható ezzel szemben a rendszer túlterhelése csalikkal és több rakétával. Ez utóbbiakból az elfogórakétákhoz képest mintegy tizedakkora ráfordítással biztosítható a szükséges mennyiség. (Csak az érdekesség kedvéért, az MDA pár éve még két elhárítási taktikával dolgozott. Az egyik szerint egyszerre két elfogót indítanak miden bejövő rakéta ellen, a másik szerint egyet késedelem nélkül az észleléskor, egyet pedig valamivel később, pontosított adatok alapján.)

Ha tehát nem sikerül a rakétavédelmi rendszer kérdését politikai úton rendezni, megeshet, hogy a közeljövőben a minimális helyett egy közepes - mondjuk 5-800 robbanófejjel gazdálkodó - elrettentésre építő Kínával ismerkedhetünk meg. Ez így most talán nem is hangzik olyan vészesen, ám ekkor jön segítségünkre egy kedves, nyugállományú indiai tábornok okfejtése:

Mert az addig rendben van hogy Amerika a legrosszabb esetben is durván az eredeti helyzetben találja magát - nevezetesen egy kicsiny kínai ütőerő potenciális fenyegetésében. Igen ám, de a megváltozott helyzetben Japánnak és Indiának már egy megkétszereződött kínai arzenállal kell szembenézniük. S minthogy India fel kényszerülne venni a kesztyűt - gondoljunk csak a már említett területi vitákra, vagy bármely a levegőben lógó regionális hatalmi ellentétre -, ezzel már Pakisztánnak is kezdenie kellene valamit (hacsak ideális esetben fel nem számolják és hintik be sóval addig azt az egész országnak nevezett viccet). Akárhogy is, ezek után mit tenne ön az adott szituációban Irán, Indonézia helyében?

S ezzel lassan el is érünk a végkövetkeztetésig. Kína összetett stratégiájában a nukleáris erők csupán egyetlen - igaz hangsúlyos - szeletet jelentenek. Stratégiai helyzete és érdekei alapján pillanatnyilag egy alapvetően regionális irányultságú, minimális globális képességekkel rendelkező atomütőerő fenntartása tökéletesen megfelel szükségleteinek. Ez a világ atomhatalmaihoz viszonyítva közel sem kirívó, nagyarányú fejlesztését pedig - hacsak Kína biztonsági környezetének átalakulása meg nem követeli - a közeljövőben sem érdekei, sem erőforrásai nem teszik indokolttá.

Végül a kínai stratégiai erők jövőbeni szerepe kapcsán talán leggyakrabban felmerülő aggály, hogy a stratégiaalkotók visszavonhatják az első csapástól való tartózkodásra tett vállalásukat. Bár ez természetesen nem lehetetlen, fenyegetésértéke minimum kérdéses egy olyan világban ahol egyetlen más atomhatalom sem tett soha ilyen irányú nyilatkozatot. Különösen vicces egy másik széles körben elterjedt váddal együtt alkalmazva, miszerint Kína a stabil második csapás képességének kiépítésére készül. Ha egy pillanatra belegondolunk ugyanis, ez utóbbi nélkül az első csapásról való lemondás egyben az elrettentés képességéről való lemondás is.

Mindezek fényében némileg talán túlértékeltnek tűnhet a feltörekvő kínai katonai hatalom jelentette fenyegetés. Ez persze nem jelenti, hogy a kínai haderő fejlődését ne kellene némi szkeptikus figyelemmel kísérnünk, vagy hogy ne jelentene alkalomadtán kihívást mások érdekeivel szemben. A higgadt elemzés azonban sokkal gyümölcsözőbb lehet a pánikszerű kapkodásnál:

"The signs of a Chinese threat are all there: An increasing defense budget that may equal half of ours in 20 years, new long-range mobile nuclear missiles that will be harder for us to destroy, an increase in the number of nuclear warheads that can hit the United States to perhaps as much as two percent of the warheads we can hit them with, new cruise missiles similar to the hundreds of cruise missile we have deployed in the region for decades, warships that may be able to disturb the unhindered operations of our carrier battle groups and surface action groups, a handful of nuclear-powered attack submarines that our 30 nuclear-powered attack submarines in the Pacific will have to sink too, more fighters and bombers that will be harder for the hundreds of advanced fighters we have deployed in the region for decades to shoot down."

/Hans Kristensen, az amerikai hozzáállásról (ironikusan!)/

Ráadás

Kína stratégiai erőiről - s tán valamivel kevésbé, de egész haderejéről is - meglehetősen nehéz megbízható adatokra lelni. A kis hazánkban hozzáférhető források túlnyomó része ráadásul az amerikai Védelmi Minisztérium sokat emlegetett éves jelentésén alapul. Ezek közül aztán nem egyszerű kibányászni azokat a szakértőket, akik nem csak átveszik, de lehetőségeikhez mérten ellenőrzik is annak adatait.

Merthogy a szóban forgó jelentés finoman szólva is hagy maga után kívánnivalókat. És még csak nem is arról van szó, hogy egy propagandakiadvánnyal van dolgunk. Nem, ez nemes egyszerűséggel megbízhatatlan. Reagan idején kétévente jelent meg a szovjet haderőt bemutató vaskos, színes és szagos összefoglaló, mely valóban a Pentagon és a CIA közös presztízskiadványa, a védelmi kiadásokat népszerűsítő reklámanyag volt. Minden propagandajellege mellett azonban haszonnal forgathatta az érdeklődő. Ezzel szemben a kínai fegyeres erők helyzetét taglaló éves jelentés csupán egy a Kongresszus kérésére kelletlenül összedobott kötelező gyakorlat, melynek állításai mögött az egyszerű földi halandó szinte képtelen elválasztan a valós hírszerzési információkat az alaptalan kitalációktól.

Jutalmul olvasóinknak, akik végigküzdötték a kínai haderő ügyes-bajos dolgait áttekintő sorozatunkat, végezetül álljon hát itt két érdekesebb példa a DoD jelentés kínai űrprogrammal kapcsolatos botlásaiból:

Nos, az egyik ilyen klasszikus a műholdak megsemmisítésére szolgáló parazita-műholdak esete. Ezek elviekben kicsiny (akár 1-2 kilós) műholdak, melyek a célpontra akaszkodnak s ha eljön az idő, megsemmisítik azt. Nem egy hülye gondolat, valahol biztos utána is számoltak. A probléma az, hogy a 2003-as jelentésben tényként szerepelnek az ennek kifejlesztésére irányuló kínai törekvések. 2004-ben ezt megtoldották egy diszkrét "This claim is being evaluated" címkével, két ráérős amerikai kutató azonban még abban az évben vette a fáradságot, és utánanézett a dolognak. Kiderült, hogy a Minisztérium az adatot nyílt forrásból - egy hong-kongi bulvárlapból - vette, s a hír felbukkanásai egytől-egyik visszavezethetőek egy hazafias kínai blogger 1999-es bejegyzésére, melyben azzal dicsekedett, hogy szóban forgó zseniális ötletét elküldte a Kínai Védelmi Minisztériumnak (bár választ soha nem kapott). A dolog fajsúlyát minden bizonnyal Dwayne A. Day ragadja meg a legjobban azzal, hogy a Pentagon is gyakran kap ilyen hasznos ötleteket, rendszerint zsírkrétával írva.

A Pentagon jelentésében évről-évre szinte minden alapot nélkülöző véletlenszerűséggel, bárminemű indoklásnak még a látszatát is kínosan kerülve tűnnek fel és el a legkülönfélébb fenyegetések. Az egyik legelgondolkodtatóbb példa mégis a kinetikus energia (magyarul: ütközés) elvén működő kínai műholdelhárító rendszer története. A 2003-as jelentés 2005 és '10 közé ígérték ennek megvalósulását, 2004-től kezdve azonban egy árva szó sem esett róla. Ami azért is furcsa, mert ezzel lőtte le Kína 2007 januárjában azt a bizonyos kiérdemesült meteorológiai műholdat. A hálás olvasótábor pedig azóta találgatja, hogy csak a CIA fogta óvatosabbra a dolgot, avagy tényleg ennyire elbaltáztak valami.

Papírsárkány - avagy miért nem lesz Kína katonai szuperhatalom

Ma már elcsépelt közhelynek számít, hogy Kína születőben lévő szuperhatalom, az Egyesült Államok ellenpólusa, és úgy általában a jövő. Azonban a Kína jelentette kihívás természetét és jelentőségét gyakran szeretik eltúlozni, különböző, racionális (USA fegyverlobby) és irracionális (antikommunista hevület) motivációktól vezérelve. Ezért a KatPol szerkesztősége a közeledő Pekingi Olimpia kapcsán elérkezettnek látja az időt, hogy egy hat részből álló cikksorozatot indítson a felemelkedő ázsiai csillagról, természetesen főleg a téma katonai aspektusait vizsgálva. A várható cikkek tehát:

1. Bevezetés, általános áttekintés - "Sárkányok márpedig vannak"
2. Szárazföldi erők - "A sárkány foga és karma"
3. Légierő - "A szárnyaló sárkány"
4. Haditengerészet / Geostratégia - "7 tenger sárkánya"
5. Stratégiai erők - "A nukleáris sárkány"
6. Egyenruhák, összefoglalás. - "Sárkánybőr + Summa Draconis"

A dinamikus sárkány - Kína gazdasági fellendülése

A kínai "gazdasági csoda", mint jelenség gondolom sokaknak már ismerősen hangzik, de ha valakinek mégsem, akkor egy nagyon rövid áttekintés róla: 1978-ban Teng Hsziao Ping átfogó gazdasági reformokat vezett be, lényegében a politikai ideológia továbbra is maradt a szocializmus kínai verziója, a Kínai Kommunista Párt (CPC) továbbra is politikai monopóliumot élvez, de a gazdaságba szépen lassan beemelték a piaci kapitalista elemeket. Fast forward a jövőbe, 1990. és 2005. között az IMF adatai szerint a kínai GDP növekedése évente már átlagosan 9.7% volt, százmilliók emelkedtek ki a nyomorból, és egyre több a kínai milliomos és milliárdos. Jelenleg a világon Kína rendelkezik a 4. legnagyobb gazdasággal (a világ össz. GDP kb. 6%-a) és várhatóan néhány éven belül a 2. helyre lép elő, lehagyva Németországot és Japánt. Ha a vásárlóerő-paritáson (PPP) számoljuk át az adatokat, akkor Kína még jobb helyzetben, közvetlenül a világelső Egyesült Államok mögött van.

Ahol sok a pénz, ott bizony fegyverre is sok jut belőle. A PLA (People's Liberation Army - Népi Felszabadító Hadsereg, a kínai hadsereg hivatalos elnevezése) költségvetése a GDP növekedési üteménél is jobban, évi 11.8 %-kal nőtt 1996. és 2006. között, és ez már az inflációval korrigált adat. 2008-as becslések szerint Kína 59 mrd dollárt költ a hadseregére, ami a világon a 4. legnagyobb katonai kiadás, az USA, Nagy-Britannia és Franciaország mögött, de így is még mindig csak az USA büdzsé tizede. Azonban ezek az adatok Kínánál erősen plasztikázottak, nem tartalmazzák sem az katonai R&D költségeket, sem a veteránok, nyugdíjasok illetményeit, etc, szóval a valós szám ennél bizonyosan nagyobb. Egyébként külön poén, hogy a sikkasztások, korrupció és könyvelési hiányosságok miatt a valós összeget még maguk a kínai vezetők sem ismerik. Ez az ábra a 2003-as PLA költségvetésről jól szemlélteti a különböző becslések közötti eltéréseket. Kína a fegyverpiacon is elég markáns szereplő, 2002. és 2006. között a világ fegyverimportjának 13.7%-a ment Kínába, amihez hasonló számot csak India tudott felmutatni.

Akkor most félni kell, mert háborúra készül a vörös/sárga veszedelem? Nem egészen. A PLA - jó öreg szocialista recept szerint - rosszul felszerelt tömeghadsereg volt, és ettől a hagyatéktól még ma sem tudott teljesen megszabadulni. Kína egy kisebb, modern, ütőképes hadsereget akar felépíteni, ami nem csak az ország védelmére képes, de egy  korlátozott hi-tech összecsapásra egy hasonló ellenféllel, sőt akár tengerentúli műveletekre is.

A sárkány anatómiája - áttekintés a PLA fegyveres erőiről

Teljes kínai haderő tartalékosokkal és paramilitáris egységekkel együtt kb. 7 millió fő, ebből az igazi hadsereg mintegy 2.25 millió, ami nem olyan durva egy 1.3 mrd lakosú országhoz képest. Csak az összehasonlítás kedvéért: a US Army hasonló szinten másfél millió katonával rendelkezik, ráadásul PLA-nál a modernizáció együtt jár a leépítéssel, a '90 évek elején az aktív hadsereg létszáma még meghaladta a 4 millió főt. (A nagyobb ázsai hadseregek, illetve az USA erőinek összehasonlítására ajánlom ezt a PDF-t.) Mellesleg Kínai Kommunista Pártnak (CPC) 63 millió tagja van, és én nem neveznék militaristának egy olyan országot, ahol ennyivel nagyobb szükség van pártmunkásokra, mint katonákra.

A PLA felépítése:

A szárazföldi erők teszik ki a hadsereg 70%-át, 18 hadseregcsoportba szerveződve. Összesen 29 gyalogsági hadosztály, 25 gyalogsági dandár, 9 páncélos hadosztály, 8 páncélos dandár (összesen mintegy 7580 MBT), 2 tüzérségi hadosztály, 17 tüzérségi dandár (17500+ löveg, de nagy részük vontatott üteg) 18 légvédelmi dandár és 10 helikopteres ezred tartozik ide. Fegyverzetük nagyobb részt elavult, szovjet koppintás, de kisebb számban megtalálhatóak a modern harci eszközök is, ezeket főleg az "elit" egységek használják.

A haditengerészet (PLAN) kb. 250.000 főt számlál és három fő flottára van osztva: Északi Tengeri Flotta (Csingtao központtal), Keleti Tengeri Flotta (Ningbo) és a Déli Tengeri Flotta (Zhanjiang). A PLAN összesen több, mint 900 hajóval rendelkezik, de ezeknek túlnyomó többsége partraszálló, illetve járőrhajó. Nukleáris tengeralattjárójuk csupán 6 (8?) van, üzemképes repülőgép-hordozójuk pedig egyáltalán nincs. (A Varjagot valószínűleg csak kiképzési célokra fogják használni a felújítás után.)

Légierő (PLAAF), 250.000 fő, 20 vadászrepülő hadosztály, 3 támadó hadosztály, 3 bombázó hadosztály, 3 szállító hadosztály, 3 ejtőernyős hadosztály és számos specialis feladatokat ellátó (AWACS, felderítés, elektronikai hadviselés) ezred.

Stratégiai erők (Second Artillery Corps), 100.000 fő, 6 rakétabázison. ICBM-ből viszonylag kevéssel rendelkeznek, becslések szerint 20-50 között, a rakétáik többsége kis- és középhatótávolságú.

Ezen kívül Kínának mintegy 1800 katonája vesz részt 13 különböző ENSZ békefenntartó misszióban.

A fenti haderőnemekről természetesen részletesebben is fogunk értekezni a sorozat későbbi cikkeiben. 

Mítoszok és legendák sárkányokról

Kína kül- és biztonságpolitkájának alapelveit még Teng Hsziao Ping fogalmazta meg anno az úgynevezett 24 karakter/szó formájában a '90 évek elején: “Observe calmly; secure our position; cope with affairs calmly; hide our capacities and bide our time; be good at maintaining a low profile; and never claim leadership.”  Habár ez a stratégia azóta némileg fejlődött/finomodott, a lényegi kérdésekben még mindig meghatározza a Kína által követett irányvonalat. Mik is ezek a lényegi kérdések? Energiabiztonság, Tajvan függetlensége avagy visszavétele, Észak-Korea problémája, rakétavédelem és a (korlátozott) nukleráris elrettentő képességek valamint a vitatott hovatartozású területek a Dél-kínai tengeren. Azon államok, melyek aggódva figyelik Kína felemelkedését, tartanak attól, hogy a pekingi vezetés esetleg túl könnyen folyamodna a hadsereg bevetéséhez ezen kérdések rendezésénél, ha úgy hozná a helyzet.

Aggódó országokon elsősorban az Egyesült Államokat kell érteni, de nyugodtan idesorolható még Oroszország, Japán és India is. Az USA-nál különösen ironikusan hat, hogy a Kínával szemben fennálló külkereskedelmi deficitje miatt gyakorlatilag saját maga pénzeli a potenciális vetélytárs felemelkedését. Nos 1. - Lám, lám, a free trade is tud néha büdös lenni, nemdebár? 2. Azért ehhez hozzá kell tenni, hogy ugyanakkor befektetései révén (elsősorban kötvényvásárlással) Kína az, ami viszont az amerikai költségvetési deficitet finanszírozza. Az Egyesült Államok legnagyobb félelme, hogy újra felemelkedik egy egyenlő erejű ellenpólus ami, - habár valószínűleg nosztalgiakönnyeket csal sokak szemébe a Pentagonban - külpolitikailag nem túl előnyös dolog. Ha megnézzük a Kínával kapcsolatos negatív forgatókönyveket, mind a jelenlegi amerikai katonai monpolhelyzet elvesztéséhez kapcsolódnak: egy másik ország is szert tesz blue water navy-re, eredményesen korlátozhatja az amerikai hordozóflották mozgásterét, nukleáris fegyverekkel közvetlenül tudja a kontinenst fenyegetni (Ami megjegyzem már meglévő képesség Kínánál, csak időről-időre azt is illik modernizálni, továbbá ez a kínai kapacitás még mindig jóval kisebb, mint a hasonló orosz). A rakétatechnológia terén két markáns esemény jelzi Kína előretörését, egyrészről önállóan képesek voltak embert küldeni az űrbe, másrészről a tavalyi rakétakísérlet, melynek során sikeresen megsemmisítették az egyik működésképtelen műholdjukat. Ezért hát sokak (főleg republikánusok) véleménye szerint az USA-nak egy konfrontatívabb, elszigetelő politikát kellene folytatni Kínával szemben, hogy megakadályozzák az ország további előretörését, mielőtt még túl késő lenne.

Na most a valóságban Kína azért nem ennyire "májer".  A gazdasági fellendülés a megnövekedett nyersanyagigényt is magával hozta, különösen az energiahordozók terén, ez pedig óriási sebezhetőséget jelent, amit igyekeznek is kiküszöbölni. 2007-ben a kínai olajigény 7.58 millió barrel/nap volt, és ez várhatóan 10-12 millióra fog nőni 2020-ra. Jelenleg Kína az olajigényének 53%-át importálja, de nem képes a külföldi érdekeltségeit katonai erővel megvédeni, sem a kereskedelmi útvonalait biztosítani. Ezek az útvonalak pedig bizony áthaladnak "forró területeken" (Közel-Kelet, Szomália, Malakka-szoros), illetve nem feltétlenül barátságos államok (India, Vietnam) felségvizein.

A PLA modernizációja részben a Tajvan elleni képességek (tárgyalási opció - háború) fejlesztését, másrészről a power projection képességek létrehozását szolgálja. Kínának például alapvetően nem a renegát sziget lerohanásához lenne szüksége repülőgép-hordozókra, hanem hogy jelen legyen az Indiai-óceánon a tankerek védelmére, ha úgy hozná a sors, vagy már önmagában presztízsokokból is. A hosszútávú cél egy teljesen független, hazai hadiipari kapacitás létrehozása, de jelenleg ennek maximum az alapjai vannak meg.

Szintén Tajvan kapcsán szokták megjegyezni, hogy a kínai katonai stratégia bizony tartalmaz preemptív elemeket - hivataloan ugyan csak másodikként mérnének (akár nukleáris) csapást, azonban elválasztják az ún. "első lövést a politika színterén" az "első lövéstől a taktikai színtéren". Azaz ha Kína veszélyben érzi a szuverenitását, akár elsőként is fegyvert ragadhat, hogy ezáltal jobb pozícióból, a taktikai kezdeményezést magánál tartva harcolhasson. Itt árnyalásképpen megjegyezném, hogy a másik 4 klasszikusnak számító atomhatalom is többé-kevésbé hasonlóan viszonyul a nukleáris fegyverek bevetéséhez spec. esetekben.

Másrészről a rövid, intenzív háború mellett az utóbbi évtizedben felkészültek a korlátozott "no-contact" háborúra is. Nekem mindig is tetszett a háború fogalmának kínai értelmezése, ami a katonai szférán kívül egy sokkal tágabb kontextusban fogja fel azt, és így - reményeik szerint - akár erősebb ellenfeleket is térdre kényszeríthetnek. Erre konkrét példa az ún. "Három Hadviselés" koncepciója (Concept of Three Warfare - san zhong zhanfa):

Pszichológiai hadviselés - propaganda és megtévesztés segítségével befolyásolni az ellenség döntéshozatalát, aláásni annak hatákonyságát.

Médiahadviselés - a médián keresztül háborúellenes érzelmeket kiváltani az ellenség lakossága körében, ezzel együtt biztosítani saját népesség és a nemzetközi közvélemény támogatását a kínai célok eléréséhez.

Jogi hadviselés - a nemzetközi szervezeteken keresztül, a nemzetközi jog  felhasználásával érvényt szerezni a kínai igényeknek, és tompítani az esetleges katonai akciók következtében meghozott szankciók és ellenitézkedések hatásainak tompítása.

Vagyis, ha a népi Kína valóban tartogat pár meglepetést a jövőre nézve, semmiképpen sem egy USA No.2-t kell elképzelni, főleg nem 5 éven belül. A cikksorozatunk következő része, ami a szárazföldi hadsereg lehetőségeivel foglalkozik, a jövő csütörtökön jelenik meg, addig is egy kis olvasnivaló: a PLA hivatalos internetes újsága angol nyelven.

Hogyan nem fizette le Izrael a Nagy Vezért - I. Rész

2011.11.22. 09:09 5.g

A zsidók, a rakéták és a kommunisták hosszú-hosszú idők óta a (biztonság)politikai szóbeszéd legnépszerűbb szereplői közé tartoznak. Mégis ritkán állnak össze olyan szemet gyönyörködtetően töketlen jutalomjátékra, mely ma induló kétrészes cikkünk tárgya.

A ’90-es évek elejének egyik kevéssé ismert epizódja volt ugyanis, amikor a gazdasági összeomlás felé magabiztos léptekkel tántorgó Észak-Korea – kivételesen némi üzleti érzékről tanúbizonyságot téve – közel-keleti rakétaszállításainak felfüggesztéséért cserébe megpróbálta lefizettetni magát Izraellel. A közelmúlt történelmét akárcsak felületesen ismerő olvasóink talán már a poszt címe nélkül is sejtették volna, hogy az üzlet végül elbukott. Hogy min, az legyen kétrészes posztunk titka. Előljáróban talán elég annyi, hogy nem épp az izraeli államapparátus példás erkölcsein és bajtársias összetartásán.

Nehéz idők

A ’90-es évek átfogó világpolitikai változásai nem csak a nemzetközi kapcsolatok szakértőit érték letolt gatyával. Míg azonban ők megúszták annyival, hogy a megrázkódtatástól máig kényszeresen mormolják maguk elé a „posztbipoláris” kifejezést, a szocialista tábor összeomlása a Koreai Népköztársaság lába alól lényegében kirúgta a sámlit.

A népi Korea az ötvenes évektől rohamtempóban zajló szövetkezetesítés és gépesítés révén látszólag bámulatos eredményeket ért el a mezőgazdasági termelés modernizálása terén. Az ország gabonatermelése elérte az évi 5-6 millió tonnát, az egymást érő győzelmi jelentések pedig elfedték, hogy az egész ország végletekig elbaltázott gazdaságát csak a Szovjetunió néven ismertté vált nagy vörös vastüdő tartotta életben. A ’90-es évek elején azonban Moszkva – a szocialista erkölcshöz meglehetősen méltatlan módon – bejelentette, ezentúl csak (érdemi) fizetség ellenében hajlandó Phenjannak bármit is szállítani. A döntésért persze nem csak a kapitalista szemlélet Mozkván való eluralkodása, de Phenjan legendás fizetési morálja is okolható. Az olcsó szovjet üzemanyag-, nyersanyag- és alkatrészellátás vége szinte azonnal padlóra küldte a gazdaságot, pedig akárcsak minimálisan épeszű termelési szerkezettel ennek nem kellett volna végzetesnek bizonyulnia.

A többé-kevésbé már a ’80-as évek óta gyengélkedő észak-koreai gazdaságnak azonban szembe kellett néznie azzal, hogy nyersanyag híján képtelen műtrágyát előállítani – az amúgy is agyonműtrágyázott – földekre. Na nem mintha az alkatrészhiány miatt javítóállomásokon veszteglő munkagépek armadája meg tudta volna művelni azokat. Pláne, hogy addigra az ország üzemanyag- és energiaellátása is rég összeomlott már. Mindeközben a szocialista típusú cserekereskedelem megszűntével amúgy sem akadt többé széles e világon olyan barom, aki az észak-koreai ipar által előállított szemétre önként vevő lett volna. Az ország gazdasága zuhanórepülésbe kezdett, a nemzeti jövedelem szinte egyik napról a másikra megfeleződött. E folyamatok, a felelőtlen mezőgazdasági termelés környezetromboló hatásai által felerősített, egymást követő természeti katasztrófákkal súlyosbítva végül elvezettek a ’90-es évek második felének közismert és nagyszámú áldozatot követelő észak-koreai éhínségéhez.

Phenjan a magángazdálkodás felé vezető kínai vagy vietnámi típusú nyitást a szocialista államrend alapjait fenyegető kockázatnak tekintette. Álláspontjuk szerint a tervgazdaság, a központi irányítás és elosztás rendszerének meggyengítése a párt központosított hatalmát ásná alá. Bár e politika kudarcot vallott, félelmeiket a ’90-es évek második felére az élelmiszerhiány szülte elégedetlenség, a felvirágzó csempészet, a megerősödő feketegazdaság és illegális belső piac paradox módon igazolta. Mai történetünk elején, a ’90-es évek első éveiben azonban Phenjan egyik legfőbb gondja még mindig a krónikus valutahiány orvoslása volt. Az egyik legkézenfekvőbb megoldásként pedig az észak-koreai hadiipar büszkeségének számító rakétaprogram gyümölcseinek pénzzé tétele kínálkozott.

Észak-koreai rakéták a Közel-Keleten

A ballisztikus rakéták nemzetközi kereskedelmének fénykora a ‘80-as évek közepétől a ‘90-es évek közepéig tartott, divatba kerülését pedig leginkább az 1980-88-as irak-iráni háborúnak köszönhetjük. Aligha meglepő, hogy az egymást éveken át vígan rakétázó felek népes szomszédsága is lassacskán fantáziát kezdett látni az effajta eszközök birtoklásában. Minthogy azonban e fegyverek a világ más tájainak hétköznapi, porbafingó kis államai számára valójában továbbra is csak mérsékelt használhatósággal bírtak, az Irak és Irán példájával felajzott Közel-Kelet válhatott a ballisztikus rakéták nemzetközi kereskedelmének meghátározó, majdhogynem kizárólagos piacává.

Phenjan fegyverkereskedői ambícióit a kezdetektől hivatalosan is két célkitűzés, a valutabevétel és az önvédelem vezérelte. Észak-Korea 1968-ban néhány, a Szovjetuniótól kapott FROG-7 (avagy Luna-M) révén  kezdte megismerkedését a (rövid hatótávú) ballisztikus rakéták varázslatos világával. A rakétaerők felállítása mögött leginkább az az elgondolás állt, hogy egy esetlegesen kitörő háborúban Észak-Koreának képessé kell válnia ellenfelei nyomasztó légifölényének legalább részbeni elensúlyozására. (Megj.: a '67-es háború tanulságait levonva nem túl meglepő módon a Közel-Kelet arab államai is hasonló megfontolásokból kezdtek először érdeklődni a ballisztikus rakéták iránt.) Némi nehézséget okozott, hogy a '70-es évek vége felé Phenjan kissé összebalhézott Moszkvával, így - a szovjetek közel-keleti arab szövetségeseivel ellentétben - az újabb típusú Scudokra már nem számíthatott. A népi Korea ekkor jobb híján Kínával lépett rövid életű együttműködésre a közepes hatótávú ballisztikus rakéták fejlesztése terén, ám a Dongfeng-61 néven ismertté vált projekt pár éven belül csődöt mondott.

Ekkor jött kapóra, hogy az 1978-as camp-davidi egyezmény aláírása következtében a szovjet fegyverellátástól eleső Egyiptom egy gyümölcsöző haditechnikai együttműködés reményében hajlandónak mutatkozott néhány, még a szovjetektől beszerzett  Scud-Bátadására. Az egyiptomi közvetítéssel megszerzett  rakétákról készített, s később továbbfejlesztett, többé-kevésbé vállalható minőségű észak-koreai másolatok (Hvaszong-5és 6, avagy leánykori nevükön Scud-B és C, később Iránban pedig Shahab-1 és 2) hamarosan szép sikerrel léptek piacra. Becslések szerint 1987 és 2009 között mintegy 1200 ballisztikus rakéta jutott a fejlődő világ országainak birtokába, melynek 40%-a Észak-Koreából származott (a piac fennmaradó  részén pedig a SzU/Oroszország és Kína osztozott szinte maradéktalanul). S minthogy a problémás vevők köztudomásúlag előnyben részesítik a keveset kérdezősködő eladókat, Észak-Korea szerényebb világpolitikai súlyához képest tekintélyes szeletet hasíthatott ki magának a közel-keleti rakétapiac tortájából. Legfontosabb megrendelői hét környékbeli állam, Irán, Egyiptom, Szíria, Líbia, Jemen, az Egyesült Arab Emirátusok és Pakisztán lettek.

A nemzetközi trendekkel összhangban az Észak-Korea által leszállított ballisztikus rakétarendszerek 80%-a 1987 és ‘93 között talált gazdára. Történetünk idején, 1992-’93-ban azonban már körvonalazódni kezdtek a rakétapiac átalakulásának főbb irányai is. Látván azt, ahogy a ‘90-’91-es Öböl-háborúban Szaddam izraeli és szaúdi célpontok helyett leginkább már csak saját magát égette le rakétáival, a hagyományos vevőközönség lelkesedése is kezdett alábbhagyni. A Közel-Kelet gigászi rakétaháború által történő lángba borítása végül – legmélyebb sajnálatunkra – érdeklődés hiányában elmaradt. Csak Jemenben lövöldöztek el pár innen-onnan összeszedet Scudot a polgárháború alkalmából, ettől eltekintve azonban az évek során felhalmozott eszközök továbbra is dicstelenül porosodtak gazdáik raktáraikban. További beszerzésekre így már a legelvetemültebbeknek sem volt többé égető szükségük.

A sors fintora, hogy e hanyatló piacon Észak-Korea arányaiban mégis egyre meghatározóbb szereplővé válhatott. A szűkülő piac keresleti és kínálati oldalán ugyanis egyaránt a zavarosban halászó szereplők maradtak leginkább aktívak, akik üzletfeleik megválogatása terén nem viseltettek túlzott erkölcsi vagy politikai gátlásokkal. A kevés megmaradt vásárló – közülük is legelsősorban Irán – azonban pusztán külföldi eszközök beszerzése helyett egyre inkább saját kapacitásainak kialakítására kezdte helyezni a hangsúlyt.

Észak-koreai és iráni ballisztikus rakéták összehasonlítása
(kéretik észrevenni, hogy a felsorolás vége felé sokasodó kérdőjeles elnevezések az erősödő fantasy-jelleget illusztrálják)

A kereslet a kész ballisztikus rakétarendszerek megvásárlásától a technológiai együttműködés felé kezdett elmozdulni. Márpedig a közös fejlesztések lehetősége a képességeinek korlátait lassacskán elérő észak-koreai hadiipar számára sem jött rosszul. Eme együttműködések egyik legelső és legismertebb eredménye a Pakisztán és Irán bevonásával kialakított, 1000-1300 km hatótávolságú Nodong-1 lett. A később bemutatottShahab-3 alapjául is szolgáló rakéta  első példányait Teheránnak az eredeti tervek szerint ’93 végén kellett volna átvennie. Észak-Korea közel-keleti rakétabizniszének újabb és újabb fejleményeit azonban mindeközben Phenjan üzletbarátainak gyűrűjében már egyre aggodalmasabb tekintettel figyelte Izrael is.

Egy visszautasíthatatlan ajánlat

Eytan Bentsur, az izraeli külügyminisztérium főigazgató-helyettese hivatalos ügyben épp New Yorkban töltötte 1992 szeptemberének utolsó napjait, amikor egy (surprise!) magyar származású amerikai zsidó úriember bemutatott neki egy, az északi vezetéssel szoros kapcsolatot ápoló, dél-koreai üzletembert. Az illető bizalmasan Bentsur tudomására hozta, hogy Phenjannak némi megbeszélnivalója volna a jeruzsálemi vezetéssel. Mivel a hírt az izraeli diplomata kellő gyanakvással fogadta, koreai beszélgetőpartnere annyit még hajlandó volt elárulni, hogy phenjani megbízói befektetőt keresnek egy parlagon heverő aranybányához az ország északnyugati részén, Unszan megyében, és első választásuk megtisztelő módon Izraelre esett.

Bentsur – nem utolsó sorban Phenjan fent ismertetett rakétás kapcsolatai miatt – továbbra is fenntartásokkal kezelte Észak-Korea ajánlatát, mindazonáltal némi fantáziát is látott a dologban. Megszerezte hát Peresz külügyminiszter és Rabin miniszterelnök jóváhagyását, szíves tájékoztatásul átküldte az akta másolatát a Moszadnak, s az október végén kézhez kapott hivatalos észak-koreai meghívót hóna alá csapva az izraeli külügyminisztérium delegációjának élén útnak indult. Pekingen keresztül november 1-én meg is érkeztek Phenjanba, ahol is Kim Ir Szen épp aznap hívta fel alattvalói dolgozó népe figyelmét a napi három helyett két étkezés kivételes egészségügyi előnyeire.

Az észak-koreaiak mindazonáltal igencsak kitettek magukért, az izraelieknek első osztályú körutat szerveztek az országban. Kezdetnek szemügyre vették a már említett aranybányát Unszanban (a vidék mellesleg a koreai háború egy csatájáról is híres), majd sorra látogatták az ország nevezetességeit: egy kihalt nightclubot, egy gigászi pártközpontot és valami zenés-táncos kultúrprogramot (bár nem feltétlenül ebben a sorrendben). A második napon immár hozzáfogtak az érdemi munkához is. Elsőként az észak-koreai delegáció vázolta elképzeléseit: azt szeretnék, ha egy tőkeerős izraeli szereplő nagy összegű befektetést eszközölve újraindítaná a termelést a már említett unszani aranybányában.

Az izraeli fél ezzel szemben morális alapra helyezkedett, és arról próbálta meggyőzni koreai partnereit, hogy a normális nemzetek kebelébe visszatérve hagyjanak fel Izrael ellenfeleinek támogatásával, azok ballisztikus rakétákkal való ellátásával. Az északiak persze kategorikusan tagadták, hogy bármi ilyesmihez közük volna, s jó érzékkel a palesztinok jogait kezdték számon kérni beszélgetőtársaikon. A nap hátralévő része, és a november 3-i találkozó ennek megfelelően már a kölcsönös, rendkívül konstruktív és önfeledt anyázás jegyében telt.

Az utolsó pillanatban azonban, amikor Bentsur és társai már épp menni készültek, az észak-koreaiak jelezték, hogy egy utolsó ajánlatot kívánnak tenni. Hogy meghallgassák őket, még a pekingi gépet is visszatartották, amivel az izraeliek hazaindultak volna. Phenjan a következővel állt elő: bár ők természetesen soha egy darab rakétát sem szállítottak a Közel-Keletre, de a biztonság kedvéért egy komolyabb összeg ellenében azt is tudnák garantálni, hogy ilyesmire a jövőben sem fog sor kerülni. A tranzakció fedőtörténetét az unszani aranybányába való befektetés és némi pénzügyi segély képezhetné. Az izraeliek a kellő felhatalmazás hiányára hivatkozva egyelőre nem adtak végleges választ, mindazonáltal hazafelé mégiscsak jóleső bizakodással dőltek hátra a repülőgép első osztályú üléseiben. Mindeközben csak a külügy törekvéseinek meghiúsítására érkezett Moszad-különítmény bazmegolt csendesen három órája a phenjani reptéren veszteglő gép turistaosztályán.

Belső ellentétek

Az izraeli külügyminisztérium delegációjával párhuzamosan ugyanis a Moszad egy küldöttsége is Phenjanban tartózkodott, csakhogy az ő céljuk épp az együttműködés megtorpedózása lett volna. A két delegációnak egészen a hazafelé vezető út pekingi átszállásáig fogalma sem volt egymásról, az észak-koreaiakba pedig szorult annyi humorérzék, hogy napokig fapofával tárgyaljanak mindegyikkel, anélkül, hogy bármit is elárulnának.

Az izraeli diplomácia és a titkosszolgálat közt ebben az időben a szokásosnál (is) feszültebb volt a viszony. Nem sokkal az oslói megállapodás után az ország nemzetközi elismertsége valamelyest javulófélben volt, a külügyminisztérium előtt világszerte új lehetőségek nyíltak meg. Bővülő mozgásterükre azonban a Moszad rosszallóan tekintett, hisz a diplomácia körén kívül eső, nem hivatalos államközi kapcsolatok bonyolítása hagyományosan az ő feladataik közé tartozott. Éppen ezért a titkosszolgálat emberei a külügy észak-koreai tárgyalásait is presztízskérdésnek tekintették, így amikor Bentsur október végi rutinjelentése a Moszadnál Efraim Halevy igazgatóhelyettes asztalán kötött ki, rögtön megindult a szervezkedés.

Halevy későbbi visszaemlékezéseiben már egyenesen arról írt, hogy ő rögtön felismerte, a külügy egyszerre kínos és nevetséges próbálkozását azonnal meg kell állítaniuk. Éppen ezért a Moszad csapata mindenképpen a diplomaták előtt akart Phenjanba érkezni. Egy nappal korábban indultak és két átszállással Észak-Korea felé vették útjukat, ám a nagy konspirációba hiba csúszott, a delegáció műszaki okokból napokig vesztegelt Oroszországban, s mire Phenjanba értek, a külügyesek tárgyalásai már javában zajlottak. Dolguk végezetlenül hazatérve a Moszad munkatársainak más megoldás után kellett nézniük.

A következő rész tartalmából: hőseink minden igyekezetük ellenére belekeverednek a világpolitika szövevényes hálójába, színre lép az Egyesült Államok, az egyre ígéretesebb alkudozás pedig végül egy meglepő fordulattal - és a rossz nyelvek szerint némi rásegítéssel - a történelem süllyesztőjében köt ki. Megjelenik jövő héten ugyanekkor, ugyanitt.

Hogyan nem fizette le Izrael a Nagy Vezért - II. Rész

2011.12.01. 06:54 5.g

Az előző rész tartalmából: 1992 novemberében, Észak-Korea és Izrael egy balszerencsésen indult üzleti tárgyaláson nem várt érdekközösségre leltek. Phenjan felajánlotta, hogy egy nem is oly szerény pénzösszeg fejében többé nem látja el ballisztikus rakétákkal Jeruzsálem közel-keleti ellenfeleit. Az ötletet elnyerte az izraeli külügyminisztérium tetszését, a Moszad emberei ellenben hozzáfogtak annak elszabotálásához.

Mindeközben Washington és Phenjan közt kifejezetten kiélezett volt a viszony Észak-Korea atomprogramja miatt, a koreaiak ráadásul épp az Atomsorompó-szerződésből való kilépéssel fenyegetőztek. Hőseink kedélyes eszmecseréjéről tudomást szerezve így hát az amerikaiak rögvest megpróbálták kérdőre vonni Izrael washingtoni nagykövetét, ám hiába, az illető úr nem volt beavatva a konspirációba.

Samu bácsi közbelép

1992. december 7-én Arnold Cantor, az amerikai külügyminisztérium politikai ügyekért felelős miniszterhelyettese lényegében rapportra rendelte Eytan Bentsurt és Efraim Halevy-t. Ők maguk nézeteltéréseiket félretéve megpróbáltak egységesen fellépni, s arra hivatkoztak, hogy bár a két állam prioritásai eltérőek – Izrael a rakéták, Amerika az atomfegyver miatt aggódik elsősorban – az izraeliek megállapodása az USA alkupozícióját is javíthatja. Cantor ezzel szemben kifejtette, Washington attól tart, hogy az észak-koreai vezetés csupán kibúvót keres. Álláspontjuk szerint egy Izraellel kötendő, rakétákra vonatkozó megállapodás betartása teljességgel ellenőrizhetetlen volna, ugyanakkor lehetőséget biztosítana arra, hogy Phenjan más nonproliferációs kötelezettségei alól kibújjon. S bár az USA nem mondja, hogy Izrael hagyjon fel a próbálkozással, jobban örülnének, ha inkább a Washingtonnal való együttműködés előnyeiről győzködnék a népi Korea vezetőit.

Hazatérésük után nem sokkal, ’93 januárjában, Bentsur és Halevy egy halvány kísérletet tettek a köztük feszülő ellentétek kisimítására. Bár abban mindketten egyetértettek, hogy az észak-koreai rakétaexport olyan fenyegetést jelent, amivel szemben mindenképpen fel kell lépniük, az amerikai álláspont értelmezését illetően merőben ellentétes véleményen voltak. Bentsur csupán baráti jótanácsként, Halevy ellenben kategorikus tiltásként értelmezte Cantor decemberi szavait. A két szakember ismét összeveszve vált el.

Mindeközben az amerikai-észak-koreai tárgyalások mélypontra jutottak, Phenjan pedig újabb ajánlatokkal kezdte bombázni Jeruzsálemet. ’93-április 2-án Bentsur Pekingbe utazott, hogy a tárgyalások következő körét előkészítse. A kommunista vezetés ekkor már az aranybányát is hajlandó lett volna kihagyni a képletből, némi pénzért és olajért késznek mutatkoztak a közel-keleti rakétaszállítások felfüggesztésére, s ezt szükség esetén akár írásba is adták volna. Sőt mi több, kijelentették, amint sor kerül a megállapodásra, elismerik Izrael államot és hivatalosan is felveszik vele a diplomáciai kapcsolatokat.

Az izraeli külügy most már önként tájékoztatta Washingtont, ahonnan jelezték: Észak-Korea 90 napos ultimátumot szabott az Atomsorompó-egyezményből való kilépésére. Ennek június 12-i lejárta előtt az amerikai diplomácia nem venné jó néven, ha Jeruzsálem megállapodást kötne Phenjannal. Az izraeli külügyminisztérium munkatársaiban ekkor kezdett erősödni a gyanú, hogy a Moszad munkatársai CIA-s kapcsolataikon keresztül az amerikai álláspontot befolyásolva próbálják elgáncsolni törekvéseiket. Gyanakvásukat súlyosbította, hogy az észak-koreai bánya üzemeltetése iránt komoly érdeklődést mutató vállalat, a Merhav, hamarosan bejelentette: bizonyos izraeli hivatalos személyek kérésére a projektet felfüggesztik.

Ezt megtudván Phenjan nem győzött hangot adni csalódottságának. Végül június 12-én bizonytalan időre elnapolták a kilépést, a Washingtonnal folytatott párbeszéd újraindult, így az izraeli külüggyel is újra felvehették a tárgyalások fonalát. Június végén Bentsur kabinetfőnöke előkészítő megbeszélésekre Pekingbe utazott. Az észak-koreaiak négy témával, a rakéták, ismét az aranybánya, egy 1 milliárd dollár összegű kölcsön és a diplomáciai kapcsolatok felvételének kérdéseivel készültek, hozzátéve, hogy az idő szorít, s rájuk időközben komoly arab nyomás nehezedik. Phenjan ezért legalább a bányával kapcsolatban konkrét ajánlatot várt. Az izraeli fél ezzel szemben arra hivatkozva, hogy a befektetés sorsa az érintett magántulajdonban lévő vállalatra tartozik, kitért a válaszadás elől. Helyette ismét csak azt hangsúlyozták, nincs miről beszélni, amíg Észak-Korea ígéretet nem tesz, hogy nem szállít több ballisztikus rakétát a Közel-Keletre. Ezzel sikerült is jól felhúzni a koreaiakat, akik a végsőkig ragaszkodtak hivatalos verziójukhoz, miszerint ők ilyesmit soha, semmi szín alatt nem tettek volna, még a puszta felvetés is sértő. A hátralévő pár napban ennek megfelelően nem is sikerült előrelépést elérni.

Az utolsó próbálkozások

1993 júliusában maga a Nagy Vezér, személyesen Kim Ir Szen ragadott tollat, hogy még egy utolsó, komoly ajánlatot tegyen Izraelnek. Azt javasolta, hogy a tárgyalásokat Párizsban folytassák, ahol az észak-koreai felet nem kisebb emberek, mint Kim Kjong Huj, a vezér lánya (ma is befolyásos politikai szereplő, bátyja egyik legközelebbi munkatársa, valamint egyebek mellett az egyetlen phenjani hamburgeres„darálthúsoszsömle”-étterem tulajdonosa, és férje, Csang Szong Tek, akkoriban a rakétaprogram felelőse (kis kitérő után manapság újra a phenjani politika egyik központi figurája) képviselnék több kompetens rakétamérnök kíséretében. Továbbá ha Izrael aggódik a megállapodás betartatása miatt, nyugodt szívvel küldjön akár 3-400 ellenőrt, vagy amennyit nem szégyell, akik figyelemmel kísérhetik, hogy akárcsak egy ballisztikus rakétákba való csavar is elhagyja-e az országot. A feltételeket természetesen írásba foglalni is hajlandóak lettek volna. (A képen együtt a család: Kim Dzsong Il, Kim Ir Szen és Kim Kjong Huj 1966-ban, forrás:nkleadershipwatch.wordpress.com)

Az ismét fellelkesült izraeli külügyminisztérium mindezek fényében az Egyesült Államok jóváhagyását kérte a megállapodáshoz. Az amerikai külügyminisztérium 1993. augusztus 10-én kelt – a korábbi enyhén pesszimista beletörődéshez képest szokatlanul kemény hangnemben írott – hivatalos válaszában kifejtette, továbbra is tartanak attól, hogy Phenjan az izraeli megállapodásra hivatkozva bújhat ki nonproliferációs kötelezettségei alól. A párizsi tárgyalások álláspontjuk szerint éppen ezért összességében véve negatív következményekkel járnának, így nem állnak Washington érdekében. Ha Izrael az Egyesült Államok áldására vár a párizsi tárgyalások megkezdéséhez, azt Washingtonnak nem áll módjában megadnia. Másnap Izrael pekingi nagykövete hivatalosan is tájékoztatta az észak-koreai képviseletet, hogy a két ország közti kapcsolatokat „előre nem látott nehézségek miatt” határozatlan időre felfüggesztik.

Szkeptikusabb olvasóink számára életszerűtlennek tűnhet, hogy az izraeli vezetés az Egyesült Államok engedélyét kérje külpolitikai döntéseihez. Ők talán némi megnyugvásra lelhetnek a tudatban, hogy valahogy így volt ezzel 1993 augusztusában Eytan Bentsur is, aki az elkövetkező napokban kétségbeesetten próbálta meggyőzni Pereszt az Észak-Koreával való megállapodás szükségességéről. Hiába érvelt azzal, hogy sosem volt – és köztudomásúlag azóta sem lett – gyakorlat, hogy Izrael külpolitikai döntéseit Washington jóváhagyásától tegyék függővé. Hiába hivatkozott arra, hogy ha most nem lépnek, ’93 végéig Irán hozzájut az első Nodong-1 rakétákhoz, és hiába érvelt azzal is, hogy az amerikaiak hirtelen elutasítóvá vált álláspontja mögött feltehetően ellenérdekelt izraeli titkosszolgálati körök állhatnak. Augusztus 16-án Peresz és Rabin egy rövid megbeszélést követően az Észak-Koreával fenntartott kapcsolatok végleges feladásáról döntöttek. A Külügyminisztérium által kiadott hivatalos közlemény indoklása szerint ezzel a lépéssel kívánták elősegíteni, hogy Washington olyan megállapodásra juthasson Phenjannal, mely egyben a közel-keleti rakétaszállításoknak is véget vethet.

A döntés mögött meghúzódó okokról a legkülönfélébb találgatások láttak napvilágot. Az üggyel kapcsolatban megszólaló amerikai tisztviselők többsége úgy értesült, hogy Rabin és Peresz elsősorban Washington elvárásainak próbáltak megfelelni. Számos izraeli kollégájuk azonban a Moszad embereit sejtette a történtek mögött. Arra gyanakodtak, hogy a titkosszolgálat nem csak az amúgy is közismerten Amerika-barát Rabint (és természetesen Pereszt) igyekezett Washington álláspontjának minél messzebb menő figyelembe vételére rábírni, de a biztonság kedvéért a háttérben CIA-s kapcsolatain keresztül az amerikai elutasításról is igyekezett gondoskodni. Ahogy az ilyen ügyekkel már csak lenni szokott, perdöntő bizonyítékkal persze azóta sem állt elő senki, legfeljebb időről-időre napvilágra kerül egy-egy újabb gyanút keltő cikk vagy nyilatkozat. Nem sokkal az események után például egy amerikai diplomata – névtelenül nyilatkozó izraeli társának beszámolója alapján – egy magánbeszélgetésben utólag egyenesen megdöbbentőnek és kifejezetten kínosnak nevezte, hogy az általa képviselendő hivatalos amerikai álláspont az enyhén rosszalló beletörődésből néhány nap alatt szinte 180 fokos fordulatot bemutatva teljes elutasítássá változott.

Boldogan éltek, amíg...

Akárhogy is történt, ezután Izrael egyetlen reménye az maradt, hogy az Egyesült Államoknak sikerül Észak-Koreát olyan megállapodásra bírni, mely a rakétaszállítások kérdését is rendezi. 1994 elején ennek azonban még nem sok jele látszott. Washington és Phenjan között puskaporos hangulat uralkodott, az észak-koreai vezetés immár nyíltan akadályozta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreinek munkáját, s időről-időre egy új koreai háború kirobbantásával is megfenyegette ellenfeleit. Az áttörést Jimmy Carter 1994. júniusi phenjani látogatása hozta meg, aki a Clinton elnöktől a párbeszéd újraélesztésére kapott hatáskörét némileg túllépve egy megállapodás körvonalait is felvázolta észak-koreai tárgyalópartnereivel.

További egyeztetéseket követően ennek eredményeként született meg 1994. október 21-én a nemes egyszerűséggel csak Keretmegállapodás (Agreed Framework néven elhíresült egyezség (mely azonban nem volt nemzetközi szerződés, csupán politikai megállapodás, így életbe lépéséhez az amerikai szenátusnak sem kellett ratifikálnia azt). A megállapodás értelmében Észak-Korea felszámolja épülő és működő atomreaktorait, cserébe két – nonproliferációs szempontból jóval alacsonyabb kockázatot jelentő – könnyűvizes reaktort kap, az elhasznált fűtőelemeket külföldre szállítja, fenntartja tagságát az Atomsorompó-egyezményben és lehetővé teszi a NAÜ ellenőreinek munkáját minden nukleáris létesítményében (így Jongbjonban és Tecsonban is). Phenjan ezen felül 4 milliárd dollár gazdasági támogatásra, és a kieső áramtermelés pótlása érdekében az új reaktorok rendszerbe állásáig évi fél millió tonna kőolajra számíthat. A fentiek megvalósítására Korean Peninsula Energy Development Organization (KEDO) néven nemzetközi összetételű konzorcium alakult. A megállapodás politikai téren az amerikai-észak-koreai kapcsolatok normalizálását, valamint hosszabb távon a Koreai félsziget atomfegyver-mentessé tételét is célul tűzte ki.

Szemfülesebb olvasóinkhoz hasonlóan az izraeli diplomácia is megdöbbenve tapasztalta, hogy a fenti egyezség még nyomokban sem utalt a ballisztikus rakéták kereskedelmének kérdésére. Hidegzuhanyként érte őket William Perry amerikai védelmi miniszter október 22-i nyilatkozata is, melyben egyértelműen amellett foglalt állást, hogy nem jelenti a Keretmegállapodás bukását, ha Észak-Korea továbbra is fegyvereket ad el a harmadik világ államainak. Phenjannak nem is kellett több, hogy az Iránnal korábban – az USA-val szembeni alkupozíció javítása, a Nodong-fejlesztés során felmerült technikai problémák és Teherán fizetési nehézségei okán – befagyasztott kapcsolataikat felélesszék.

Rabint '94 decemberében tett szöuli látogatásának tapasztalatai is megerősítették abban, hogy a történtekért „naiv hivatalnokai” felelősek, hisz Izraelnek eleve esélye sem lett volna megállapodni Észak-Koreával, e kérdésben mindig is az Egyesült Államokra voltak utalva. A külpolitikai malőr mindazonáltal a főszereplőkre nézve nem járt komolyabb következményekkel. Eytan Bentsur 1996 és 2000 között az izraeli külügyminisztérium főigazgatóságáig vitte, visszavonulása óta egyéb elfoglaltságai mellett (no shit!) Kun Béláról írtegy középszar könyvet, valamint 2011 szeptemberében megkapta (képünkön) a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tisztikeresztjét is (utóbbi kettő nem áll ok-okozati összefüggésben). Efraim Halevy 1998 és 2002 között korábbi főnökét követte a Moszad főigazgatói székében, később a helyi Nemzetbiztonsági Tanács feje és Ariel Sharon tanácsadója is volt, nemzetbiztonsági és biztonságpolitikai témákban pedig azóta is befolyásos megmondóember.

Mindeközben a rakétákkal kapcsolatban már minden remény elveszni látszott, ám 1995 januárjában Izrael nem várt helyről lelt támogatásra. Több öböl-menti állam – akik amerikai felkérésre az Észak-Koreának szánt kőolaj szállítóiként vettek részt a történetben – szintén nehezményezni kezdte, hogy a népi Korea ballisztikus rakétákkal látja el Iránt. Hamarosan bejelentették, hogy a kőolajszállítmányokat mindaddig felfüggesztik, amíg Phenjan rakétákat ad el Teheránnak. A sietve közel-keleti körútra küldött magas rangú amerikai diplomaták meglepve tapasztalták, hogy a kuvaiti, szaúdi és ománi vezetés még az izraelieknél is nagyobb pánikban voltak Irán ballisztikus rakétái miatt. Washington azzal érvelt, hogy a tárgyalásokon ők bizony felvetették a kérdést, ám Észak-Korea csupán abba volt hajlandó belemenni, hogy egy meg nem határozott későbbi időpontban erről is tárgyaljanak. A kedélyek ettől persze nem sokat csillapodtak, s az incidenssel lényegében megindult a megállapodás lassú, de biztos szétesése. Hamarosan Phenjan tiltakozni kezdett, amiért dél-koreai gyártású reaktorokat ajánlottak fel neki. Az ifjabb Bush hivatalba lépésével Washington is napról-napra keményebb hangot ütött meg, a „gonosz tengelye” c. műsor keretében hamarosan elkezdték felhánytorgatni az észak-koreai urándúsítási program kérdését is. 2002 novemberében Észak-Korea be nem jelentett nukleáris tevékenységeiről szóló információkra hivatkozva a KEDO végleg leállította az olajszállítást, mire 2002 végén Phenjan elzavarta a NAÜ ellenőreit, majd 2003 elején az Atomsorompó-szerződésből való kilépését is bejelentette. A KEDO 2006-ra teljesen felfüggesztette érdemi munkáját (azonban jó szokás szerint ettől függetlenül azóta is létezik, bár talán már a tagok maguk sem tudják, miért).

Az észak-koreai fegyverbiznisz átalakulása

Észak-Korea valamivel kevésbé tragikusan élte meg az izraeliekkel folytatott tárgyalások kudarcát, hisz a Keretmegállapodás révén némi pénzre és nyersanyagra is szert tehettek, amire akkoriban igencsak szükségük volt. Mindeközben 1994. július 8-án az öreg Kim Ir Szen leadta tagkönyvecskéjét a mennybéli pártbizottságnál, s fia, Kim Dzsong Il számára ezzel megkezdődött a hatalma megszilárdításáért folytatott küzdelem. Öröklése korántsem volt olyan jól előkészítve, mint ahogy arra ő mostanában saját fia esetében törekszik, s bizony még az észak-koreai vezető körökben is akadtak, akik a kommunista dinasztia gondolatát már egy kissé talán túlzónak tartották.

Az elkövetkező években kissé elszaporodtak az „autóbalesetek” és páran a legfelsőbb körökből is beutalót nyertek az ország számos átnevelőtáborának egyikébe. Kim Dzsong Ilnek azonban végső soron kifinomultabb eszközökkel, az ország veterán vezetőinek, apja volt harcostársainak büszkesége (lásd még:„érdemei elismerése mellett más, fontosabb pozícióba...”) és a feltörekvő generáció ambíciói közti érzékeny egyensúly megteremtésével sikerült apránként hozzá lojális fiatalabb vezetőkkel betölteni az ország legfontosabb pozícióit. A pártapparátus háttérbe szorításával és a hadsereg szerepének növelésével végül sikeresen alakította ki saját hatalma stabil bázisát. Ám a hatalmi harcok festői hátterét a ’90-es évek végéig az ország mezőgazdaságának, iparának, meg úgy általában az egészségügytől az oktatásig szinte minden másnak a teljes összeomlása, a pusztító éhínség és a feketegazdaság megerősödése szolgáltatta.

Az állam egyik legfontosabb jövedelemforrása mindeközben – a kábítószerügyletek és más bűncselekmények mellett – továbbra is a fegyverkereskedelem maradt. Csakhogy a ballisztikus rakéták csillaga a ’90-es évek második felére lényegében leáldozott. Ez persze csak kis részben a nemzetközi exportellenőrzés sikere. Sokkal meghatározóbbnak bizonyult, hogy a kevés kitartó kuncsaft nagybevásárlás helyett egyre inkább a technológiai együttműködés iránt kezdett érdeklődni, sőt némelyikük – pl. Irán vagy Pakisztán – pár év múlva egyenesen Phenjan konkurenseként jelent meg a rakétapiacon.
Az ország hadiipara ráadásul a hagyományos fegyverek terén sem bizonyult túlzottan versenyképesnek. Mivel Phenjan továbbra is az ötvenes-hatvanas évek legnagyobb slágereit haditechnikáját kínálja eladásra, mára csak a legelvetemültebb és legkétségbeesettebb vevőkre számíthat. Így napjainkra az észak-koreai fegyverexport meghatározó szeletét hagyományos eszközök – tankok, rpg, rakétatüzérség, nem ballisztikus rakéták, légvédelmi eszközök, valamint nukleáris, biológiai és vegyvédelmi felszerelések – adják. A vevők a Közel-Kelet mellett egyre nagyobb arányban Kelet- és Közép-Afrika kevésbé szerencsés történelmi fejlődésű államai közül kerülnek ki.

A kétségbeejtő gazdasági állapotok, a jövedelemforrások elapadása és az ifjú vezér legitimációs gondjai egyenesen vezettek a katonai célú atomprogram felvirágzásához. A Kim Dzsong Il révén a párt rovására megerősödött haderő számára az atomfegyver kivételesen ígéretes eszköz, hisz általa a külpolitikailag is egyre inkább elszigetelődő kommunista állam relatíve alacsony befektetéssel fényes dicsőségre és rendkívül hatékony zsarolási potenciálra tárgyalási alapra tehet(ne) szert.

A felfutó nukleáris tevékenységek értéke azonban a közvetlen piaci kamatoztatás szempontjából máig jócskán alulmúlja a korábbi évek ballisztikus rakétaszállításait. Bár a nukleáris együttműködésre külföldi igény éppenséggel szintén volna (egy későbbi, de remek példa erre az Izrael által 2007-ben lebombázott titokzatos szír létesítmény esete), Phenjan e téren jóval elmaradottabb partnereitől már sem biztonsági, sem technológiai téren nem várhat sokat. Az észak-koreai nukleáris technológia exportja éppen ezért már jóval kisebb volumenű, s jórészt kevésbé központi jelentőségű, de jó pénzért értékesíthető komponensekre és alapanyagokra korlátozódik. 

A puha testű szuperhatalom

Új szövetségesünk úszik a készpénzben, és mint tudjuk, szinte mindent Kínában gyártanak. A kommunista birodalom nagy bánatára azonban mindent mégsem: például repülőgép-anyahajót. Kína katonailag gyenge, fényévekre van az Egyesült Államoktól. Szun-ce azonban már kétezerötszáz éve rávilágított arra, hogy az igazi teljesítmény csata nélkül nyerni, azt pedig már az Ószövetségből tudhatjuk, hogy a kicsi legyőzheti a nagyot, ha jól céloz.

Július elsején indul próbaútra az első kínai repülőgép-hordozó hajó, a Si Lang, a Kínai Kommunista Párt 90. születésnapja alkalmából. Divat lett Kínát felemelkedő, majd hamarosan az egyetlen szuperhatalomként emlegetni. Ennek kézzelfogható alapja az ország hihetetlen gazdasági növekedése, népessége és a politikai rendszer látszólag megingathatatlan szilárdsága – ami egyébként annyira azért nem érzi magát erősnek, hogy az ellenvéleményeket beengedje. Szuper- vagy akár nagyhatalom, sőt egészen kis hatalom se létezhet viszont hadsereg nélkül. Lássuk, hogyan áll Kína a fizikai erővel.

Az Egyesült Államok globális katonai képességeit jól illusztrálják az elmúlt húsz év beavatkozásai bolygószerte. Az USA a Föld szinte bármely pontján lecsaphat, és ennek kulcsa a 11 repülőgép-anyahajó, illetve az egyéb tengeren és levegőben közlekedtethető eszközök. Ide tartoznak még a stratégiai bombázók, a tengerészgyalogság, a támaszpontok globális rendszere, és az űrbe telepített műholdak. Aduászként, végső elrettentő erőként pedig több ezer nukleáris robbanófej garantálja, hogy az Egyesült Államokat senki ne merje fenyegetni.

A Varjag anyahajó vontatás alatt (Forrás: US Navy)

A nincstelen birodalom

Kína ezek közül szinte semmivel nem rendelkezik. Ami a fent felsorolt fegyvernemeket illeti, a kínai arzenál tulajdonképpen paródiája az amerikainak. Egyetlen repülőgép-anyahajójukat, a most ünnepélyesen kihajózó Si Langot az ukránoktól vásárolták ócskavasként, félkészen, felszerelés és motor nélkül. Bár az egykori Varjagot időközben – nyolc év elteltével – sikerült legalább úszóképessé tenni, még nagyon messze van attól, hogy bevethetővé váljon, és ez valószínűleg még az autógyártás elsajátításánál is hosszabbra fog nyúlni. Hiányoznak például a hajófedélzeti repülőgépek – ezek legjobb esetben is négy-öt év múlva kerülhetnek a Si Langra –, hosszú tesztelés vár a meghajtásra és általában minden komponensre. Folyik ugyanakkor a pilóták képzése, ehhez egyelőre szárazföldi gépeket használnak, a reptéren kialakított, a hajóéhoz hasonló síugrósánccal. Ismert továbbá, hogy Kína a Varjag befejezésével és hadrendbe állításával tulajdonképpen tapasztalatot kíván szerezni egy vagy több később, már önállóan megépítendő hajóhoz. Fontos azonban, hogy a Si Lang/Varjag és vélhetően a saját hajó is sokkal kisebb méretű, mint az amerikai "szuperhordozók".

A kommunista ország nukleáris doktrínája a minimális elrettentésen alapul. Ennek megfelelően 60-90 darab interkontinentális rakétát tartanak rendszerben; ez kevesebb, mint Izrael stratégiai készlete. Ez ahhoz elég, hogy senki ne akarjon kapni belőle – ehhez egyébként Észak-Korea hat darab robbanófeje is elegendő –, azt nem látták szükségesnek, hogy ezrével halmozzák fel az atomfegyvereket, ahogy az amerikaiak és a szovjetek.

Partraszálló erőik hasonlóan csenevészek, alapvetően annyi a cél, hogy alkalmasak legyenek Tajvan megszállására. Az Egyesült Államok fölényét folyamatosan reprezentáló amerikai légierőhöz képest a kínai kis túlzással roncstelep és múzeum. Sokat elmond, hogy az állítólagos szuperhatalom vadászerejének gerincét ma is annak a MiG-21-esnek a helyi koppintása (J-7) adja, amelyet Magyarország már 2000-ben selejtezett. Igaz, kisebb számban már rendszerben állnak modernebb, elsősorban orosz eredetű vadászgépek. Csapásmérőkkel még ennél is csehebbül állnak. Botrányosan kevés a tankergép, ami az országhatártól távoli hadműveleteket kizárja. Hasonlóan gyermeteg a flotta, amely lényegében parti őrség; bár a nyílt tengerre merészkedő haditengerészet (blue-water navy) régi ábránd, ez a láthatatlanul távoli jövő zenéje.

J-7 vadászrepülő, MiG-21-koppintás (Forrás: Wikipedia.org)

Szintén hiányzik a globálisan használható műholdas navigációs rendszer, amely elengedhetetlen a járművek és rakéták irányításához. Kína ugyan bejelentette, hogy egyszer majd lesz ilyenje, de jelenleg csak saját területét és a közeli szomszédságot fedi le a Beidou műholdhálózat.

Parittyával Góliát ellen

A fenti sommás átlagolásokat persze tarkítják olyan meglepetések, mint a lopakodónak nevezett J-20-as vadászgép tesztrepülései, de annyi világos: Kína évtizedekre van attól, hogy az Egyesült Államokhoz mérhető globális uralkodásra alkalmassá váljon. A katonai cuccokat jóval nehezebb megbízható minőségben másolni, mint a vízipisztolyt. Ezen a területen Kína látványosan rászorul a külföldi segítségre, például az ötvenéves szovjet technológiára, amit nemcsak a már említett vadászgépek, hanem az első kínai űrhajó is jelez. A pénzbőség viszont lehetővé teszi, hogy ami egyáltalán eladó, azt megvehessék. Jellemző az oroszok dilemmája, akiknek ugyan jól jönne, ha Kína bevásárolna a Szu-27-es tengerészeti változatából, csakhogy biztosak lehetnek abban, hogy pár év múlva megjelenne a piacon az olcsóbb, sőt akár fejlettebb elektronikával felszerelt másolat.

Maguk a kínaiak is felismerték persze, hogy generációk választják el őket az amerikai anyahajóktól, azok gépeitől, a B-2-es bombázóktól és a többitől. Ígéretesek azonban azok a fejlesztések, amelyek aszimmetrikus megközelítéssel nem arra törekednek, hogy lemásolják a nyugati eszközöket, hanem hogy minél olcsóbban és minél hamarabb képessé váljanak a leküzdésükre.

Ennek jellegzetes példája a Dong Feng 21-es rakéta. Ez a világ első hajó elleni ballisztikus rakétája. A manőverező robotrepülőgépek – cirkálórakéták – ugyan elég pontosak egy kisebb célpont eltalálásához is, ám lassúak, gyakran a hangsebesség alatt közlekednek. Ezért egy amerikai hordozócsoport – az anyahajó repülőgépei és a kíséretéhez tartozó számos egység – viszonylag jó eséllyel leszedné őket még a találat előtt. A ballisztikus rakéták azonban a hangsebesség sokszorosával zuhannak a célra, azok ellen sokkal nehezebb védekezni. A DF-21-es közeljövőben várható rendszeresítése pedig annyit jelent, hogy Kína egy viszonylag egyszerű és olcsó fegyverrel ellensúlyozni tudja a szédületes áron kifejlesztett és megépített amerikai anyahajókat. Míg 1996-ban az USA minden további nélkül repülőgép-hordozót küldhetett a Tajvani-szorosba, és konfliktus esetén képes lett volna a hatékony beavatkozásra, a következő években az Egyesült Államok totális tengeri uralma Kína környékén megszűnik.

DF-21 (Forrás: Wikipedia.org)

Hasonlóan különleges képességre tett szert Kína 2007-ben, amikor sikeresen megsemmisítette az egyik régi műholdját. Ez ugyanis azt jelenti, hogy bárki más szatelitjét is le tudják szedni a saját fejük fölül, és akkor ott igen nehéz lesz precíziós fegyverekkel vagdalkozni.

Mindkét fejlesztés – ahogy a lopakodó vadász is – arra szolgál, hogy Kína meg tudja védeni magát és legszűkebb érdekszféráját az amerikai befolyástól. Jellegzetes példája továbbá az aszimmetrikus hadviselésnek az, ahogy Kína a cyberháborús képességeit fejleszti: egy ütőképes hackerhadosztály éles helyzetben a távolsági bombázókhoz mérhető károkat okozhat az ellenfélnek.

Rövid és középtávon tehát Kína nem lesz globális katonai szuperhatalom. Képességei azonban már a közeli jövőben elérhetik azt a szintet, hogy megtörje az amerikai hegemóniát, és akkor viszont már az Egyesült Államok sem lesz többé a világtengerek kizárólagos ura.

(Kína fegyveres erőiről kimerítő cikksorozat olvasható a Katpol blogon, amely egyebek mellett a cikk forrásaként is szolgált.)