2018. szeptember 26., szerda

A maffia katyvasz







A maffia katyvasz



Nk-Trianonról - Aki aláírta:

Bayer



Készült: 2018. szeptember 19. szerda, 17:55


NK Trianon Bayer Zsolt 0Bayer Zsolt ismert kormánypárti publicista is aláírta a Trianon ellen kezdeményezett nemzeti konzultáció indítványát. Az aláírás begyűjtője Kocsor Ildikó.
Szinte követhetetlenül alakul a vezető kormánypárt köreinek és holdudvarának viszonyulása Trianon ügyéhez. Miközben az országgyűlési bizottságban még tárgysorozatra sem engedik azt a javaslatot, amely 2020. évet, Trianon századik évfordulóját Trianon emlékévvé nyilvánítaná, aközben frakcióvezetője, Kocsis Máté és első számú publicistája Trianon semmisségének nemzetközi bíróság általi kimondatását is támogatja.
Reméljük, hogy ez az utóbbi álláspont kerekedik majd fölül a magyar politikában. Ha nem, akkor a népakaratnak kell majd érvényt szerezni.
Addig is követendő példaként említjük, hogy a Mi Hazánk Mozgalom teljes elnöksége és minden egyes polgármestere is aláírta már az indítványt.
Korábban közzétettük, hogy az országosan ismert közszereplők közül Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető korábbi miniszter első felkérésre aláírta a petíciót, sokszoros világ- és Európa-bajnok úszónk, dr. Hargitay András, továbbá Dr. Papp Lajos szívsebész professzor, Wass Albert két fia, Endre és Miklós, Szemereyné Pataki Klaudia, Kecskemét polgármestere, Dr. Bogár László közgazdász, Budai Ilona Kossuth-díjas népdalénekes, Wittner Mária 1956-os elítélt, Dr. Cey-Bert Róbert Gyula, Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely polgármestere, Dr. Czira Szabolcs, Nagykőrös polgármestere,Simon László, Kocs polgármestere, Szegi Emma, Kaba polgármestere, Pataky Attila, az Edda Művek frontembere Ft. Varga László, a FIDESZ-KDNP volt országgyűlési képviselője, nyugalmazott egyházkerületi főjegyző,ifj. Schirilla György sportoló, Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere, Wass Albert két fia, Mónus József sokszoros világbajnok íjász, Kassai Lajos sokszoros lovasíjász világbajnok, Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke, Dúró Dóra, a Mi Hanzánk Mozgalom elnökhelyettese és Novák Előd, a Mi Hazánk Mozgalom alelnöke alelnöke is aláírta az ívet.
MVSZ Sajtószolgálat
9756/180919
„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály)
A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a
globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)
A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete 
Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldje vissza a nem kívánt közleményt sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, és írja be tárgy-rovatába a meglévő tárgy elé ezt a szót: Leiratkozás. 


Nk-Trianonról - Akik aláírták: A Mi Hazánk Mozgalom elnöke, elnökségi tagjai és polgármesterei





  •
Készült: 2018. szeptember 17. hétfő, 18:53


NK Trianon Torockai & Dúró 0Kovács Zoltán Lázár aláírásgyűjtőnk tájékoztatása szerint a Nemzeti konzultáció Trianonról aláíróívét a Mi Hazánk Mozgalom elnöke, elnökségi tagjai és polgármesterei is aláírták: Toroczkai László, a Mi Hazánk Mozgalom elnöke, Ásotthalom polgármestere, Dúró Dóra elnökhelyettes, országgyűlési képviselő, Novák Előd alelnök, Ferenczi Gábor alelnök, Devecser polgármestere, Dócs Dávid alelnök, Cserháthaláp polgármestere, Kollár Tímea, alelnök, Árgyelán János pártigazgató, továbbá Hier Judit, Kup polgármestere, Szél Csaba, Nagytőke polgármestere, Ferkovics Tibor, Tuzsér polgármestere, Csicsai László, Kereki polgármestere, Vajda Norbert, Végegyháza polgármestere és Nagy Sándor, Recsk polgármestere. 
A Trianonról szóló nemzeti konzultációhoz való csatlakozást köszönjük, és követendő példaként ajánljuk más közéleti embereknek is.
Korábban közzétettük, hogy az országosan ismert közszereplők közül Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető korábbi miniszter első felkérésre aláírta a petíciót, sokszoros világ- és Európa-bajnok úszónk, dr. Hargitay András, továbbá Dr. Papp Lajos szívsebész professzor, Wass Albert két fia, Endre és Miklós, Szemereyné Pataki Klaudia, Kecskemét polgármestere, Dr. Bogár László közgazdász, Budai Ilona Kossuth-díjas népdalénekes, Wittner Mária 1956-os elítélt, Dr. Cey-Bert Róbert Gyula, Szamosvölgyi Péter, Sátoraljaújhely polgármestere, Dr. Czira Szabolcs, Nagykőrös polgármestere, Simon László, Kocs polgármestere, Szegi Emma, Kaba polgármestere, Pataky Attila, az Edda Művek frontembere Ft. Varga László, a FIDESZ-KDNP volt országgyűlési képviselője, nyugalmazott egyházkerületi főjegyző,ifj. Schirilla György sportoló, Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere, Wass Albert két fia, Mónus József sokszoros világbajnok íjász és Kassai Lajos sokszoros lovasíjász világbajnok is aláírta az ívet.
MVSZ Sajtószolgálat
9754/180917
„A Magyarok Világszövetsége jogelődjének tekinti a Kossuth Lajos, Klapka György és Teleki László által 1859-ben Párizsban életre hívott Magyar Nemzeti Igazgatóságot.” (Alapszabály)
A Magyarok Világszövetségének létértelme abból fakad, hogy a magyar nemzet a XX. század két világháborúja következtében szétszakítottságban él, és a kommunista, majd a globalizációs és uniós erőtérben a magyar állam államközi egyezmények alávetettségében működik. (Alapszabály)
A 2004. december 5-i népszavazás a Magyarok Világszövetsége több, mint hét évtizedes történetének legjelentősebb nemzetstratégiai cselekedete.
A Magyarok Világszövetségének elnöke és minden tisztségviselője fizetés és tiszteletdíj nélkül végzi nemzetszolgálatát.
Az MVSZ Sajtószolgálat közleményei olvashatóak a www.mvsz.hu honlapon is. Hírlevelünkről való leiratkozáshoz, küldje vissza a nem kívánt közleményt sajtoszolgalat@mvsz.hu címre, és írja be tárgy-rovatába a meglévő tárgy elé ezt a szót: Leiratkozás.


Pintér, Boross és a legfőbb ügyész védték az olajmaffiózó megyei főkapitányt! (Dr. Szeszák Gyula)



Deviza, Olajmaffia, Orbán-Pintér Bombarobbantások, Kilakoltatás (Molnár F. Árpád és Polgár Zoltán)



Ki a felelős Dr. Horváth István Professzor úr haláláért? - Dr. Egely György, Jakab Istvá



Pintér Sándor - a Csendes Don


Nógrádi Zsolt, az olajszőkítésről őszintén.




Energol-dosszié



Atomtöltetek Magyarországon: „Arra voltunk kényszerítve, hogy hazudjunk”



Az utolsó magyar hóhér MTV, Múlt kor



Nem jól tudjátok az utóésó hóhér a Pintér volt , van lesz , mert a rónáink temetetlen halottakkal van tele szórva !!! Vitte hordta a pénzes táskákat a Gyilkosság BT – je meg intéste a gyilkosságokat.


Pintér, Boross és a legfőbb ügyész védték az olajmaffiózó megyei főkapitányt!

Írta:
 -
2018. február 17.
1



Boross Péter volt országgyűlési képviselő.
Györgyi Kálmán egy fosó gép volt…Őt a Pintér és a Boros a kezében tartotta…vagyis zsarolta…ha nem engedelmeskedel, takarodsz…. Györgyi már legfőbb Ügyészként akkor tudta, hogy Pintér a Maffiát a kezében tartja… A Boros Péter pedig regnáló Belügyminiszterként, épp azon ügyködött miként lehet majd Antal József utódjaként, a II. Rákosi Mátyás…de hál istennek a nép megérezte, hogy ez a velejéig korrupt bűnöző ne legyen miniszterelnök…sokáig…Ez a senki házi, Titok, belügyminiszter, aztán Miniszterelnök tüntette el Orbán ügynöki aktáit, jelentéseit…és ha már ő nem lehetett miniszerelnök, csak néhány hónapig, mert Horn mocskolásával csúnyán elbukott a következő választásokon…hát egyengette az útját a ‘kisorbánnak’…hogy aztán vénségére legyen, aki védelmezze…fedezze, a félrelépéseit…csekélyke eltévelygéseit…törvényszegéseit, csalásait, zsarolásait…köztudott, hogy Stadler, a foci-mágnás zsákszámra hordta a pénzt, ehhez a falánk kis Hörcsöghöz…és még ki tudja hányan…és akkor még sokan nem tudták : Merre visz a végzet…göröngyös úton…sötét éjjeleken…
Készítette: Molnár F Árpád és a MULTIMÉDIA HÍRHÁTTÉR



Interjú Szeszák Gyula olajügyésszel közvetlenül az anticionista tüntetés után (2013.05.04)



PS Mozi: Boros vallomás


Vizoviczki László és Surnyák Mihály háborúja a Váci utcában


A maffiaállam nyugdíjazta - Hatszemközt Szeszák Gyula olajügyésszel (Hírháttér TV)



Kisbandi kitáltalt - Százmilliós olajpénzek Csintalannak és Bokros Lajosnak - PS Mozi


Exkluzív videóinterjú az alvilág Kisbandijával - PS Mozi


Volt rendőri vezető: Gyárfásra utalt a legtöbb gyanús körülmény



Magyar devizahiteles ügy: itt az Európai Bíróság ítélete!



A magyar devizahitel-elszámolási jogszabályoknak biztosítaniuk kell, hogy a hitelszerződésekbe foglalt tisztességtelen feltételek miatt az adós ne szenvedjen hátrányt - döntött ma az Európai Bíróság a Sziber-ügyben. Hogy a 2014-ben elfogadott elszámolási jogszabályok ennek megfelelnek-e, arról nem mondott határozott véleményt a testület, azt a magyar bíróságnak kell megítélnie, vagyis a lényeget tekintve visszadobta a labdát az Európai Bíróság a Fővárosi Törvényszéknek. Készül azonban egy nagyobb horderejűnek tűnő ítélet is Luxembourgban, erről itt írtunk:

2018.05.03 11:20
Megjött a devizahiteles bejelentés: belenyúlnak a szerződésekbe?

Lakáshitelt vennél fel? Használd a Pénzcentrum kalkulátorát a legjobb ajánlatokért!




Előzmények


A Kúria jogegységi határozatának megszületését követően 2014-ben az Országgyűlés törvényben rendezte az egyoldalú kamatemelésre, költségemelésre, díjemelésre, valamint az árfolyamrésre vonatkozó tisztességtelen szerződési feltételek semmisségéből adódó elszámolási kérdéseket.
Úgy tűnik azonban, hogy ezek a szabályok akadályt jelenthetnek azoknak, akik további jogi eljárásokat kívánnak folytatni a kérdéses hitelszerződésekkel kapcsolatban, egyebek mellett az árfolyamkockázat a hitelintézetek által az adósokra történő áthárításának állítólagos tisztességtelensége miatt.


A kérdéses akadályok olyan követelmények formájában jelennek meg, mint
  • a devizahitel-szerződések a bennük foglalt tisztességtelen feltételek miatti esetleges érvénytelenségének megállapítása esetén kérhető jogkövetkezmények körének korlátozása,
  • vagy az ilyen érvénytelenség pénzügyi következményei pontos feltüntetésének kötelezettsége
.

Mivel e követelmények elmulasztása a fogyasztók által a törvényi elszámolás ellenére is felvállalt perek megszüntetéséhez vezethet, ezért az egy ilyen ügyben eljáró Fővárosi Törvényszék azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy a kérdéses követelmények összhangban vannak-e az uniós fogyasztóvédelmi szabályokkal.

Mai ítéletében az Európai Bíróság először is emlékeztet arra, hogy az uniós jog főszabály szerint nem harmonizálja a szerződéses feltételek tisztességtelenségének vizsgálatára irányuló eljárásokat, ezért pedig az ilyen eljárások az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartoznak. Az Európai Bíróság azonban hangsúlyozza, hogy ezen eljárások nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi esetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), továbbá az Európai Unió Alapjogi Chartája által megkövetelt hatékony bírói jogvédelmet kell biztosítaniuk.
Ezzel összefüggésben az Európai Bíróság megállapíotta, hogy
az érvénytelenség pénzügyi következményei pontos feltüntetésének követelménye csupán a magyar polgári eljárásjogban alkalmazandó azon általános szabályt juttatja konkrétan kifejezésre, amely szerint határozott és számszerűsített kereseti kérelmet kell előterjeszteni. E követelmény ezért nem tűnik kedvezőtlenebbnek a nemzeti jogszabályokra alapított hasonló keresetekre vonatkozó szabályoknál, és így nem tekinthető összeegyeztethetetlennek az egyenértékűség elvével.

Lakáshitelt vennél fel? Használd a Pénzcentrum kalkulátorát a legjobb ajánlatokért!



Hasonlóképpen, az érvénytelenség jogkövetkezményeinek meghatározására vonatkozó követelmény tekintetében a Bíróság megállapítja, hogy az uniós jogra alapított igényeit érvényesítő fogyasztóval szembeni eljárási többletkövetelmények előírása önmagában nem jelenti azt, hogy az említett eljárási szabályok vele szemben kedvezőtlenebbek lennének. A helyzetet ugyanis az érintett eljárási rendelkezéseknek a nemzeti hatóságok előtti eljárás egészében elfoglalt helyére, ezen eljárás lefolytatására, valamint e rendelkezések sajátosságaira figyelemmel kell megvizsgálni. Márpedig e szempontokat megvizsgálva - és különösen figyelemmel arra a körülményre, hogy a vitatott jogszabályok elfogadásával az érintett kölcsönszerződések nagy számára tekintettel a magyar jogalkotó rövidebbé és egyszerűbbé kívánta tenni a fogyasztók kezdeményezésére a nemzeti bíróságok előtt lefolytatandó eljárásokat - nem tűnik úgy, hogy a szóban forgó követelmény ne lenne összhangban az egyenértékűség elvével.

Emellett a Bíróság rámutat arra, hogy az a körülmény, hogy valamely különleges eljárásban fennállnak bizonyos eljárási követelmények, amelyeket a fogyasztónak a jogai érvényesítéséhez tiszteletben kell tartania, nem jelenti azt, hogy a fogyasztó ne részesülne hatékony bírói jogvédelemben. Jóllehet igaz, hogy a jelen ügyben érintett eljárási szabályok további erőfeszítést követelnek a fogyasztótól, mindez azonban nem változtat azon, hogy ezen, a bírósági szervezet tehermentesítésére irányuló szabályok a szóban forgó jogviták mennyiségében megnyilvánuló rendkívüli helyzetre adnak választ, és a gondos igazságszolgáltatáshoz fűződő általános érdeket érvényesítenek. Az említett szabályok mint ilyenek elsőbbséget élvezhetnek az egyéni érdekekkel szemben, feltéve hogy nem haladják meg a céljuk megvalósításához szükséges mértéket.

Márpedig a jelen ügyben a bírósági szervezet tehermentesítésével kapcsolatos célra tekintettel nem tűnik úgy, hogy azok a szabályok, amelyek a fogyasztóval szemben előírják, hogy olyan számszerű kérelmet terjesszen elő, amely egyébként legalább részben az érintett pénzügyi intézmény által már az e szabályok alapján elkészített elszámolásból áll, továbbá hogy jelölje meg azt a jogkövetkezményt, amelynek alkalmazását a szóban forgó kölcsönszerződés vagy annak bizonyos feltételei érvénytelensége esetén a nemzeti bíróságtól kéri, olyan összetettek lennének és olyan súlyos követelményeket tartalmaznának, hogy aránytalanul hátrányosan érintenék a fogyasztó hatékony bírói jogvédelemhez való jogát.

A Bíróság ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a vitatott magyar jogszabályoknak biztosítaniuk kell azt, hogy a devizahitel-szerződésekbe foglalt feltételek tisztességtelen jellegének megállapítása lehetővé tegye azon jogi és ténybeli helyzet helyreállítását, amelyben a fogyasztó e feltételek hiányában lett volna.

A nemzeti bíróság feladata annak megvizsgálása, hogy a szóban forgó jogszabályok biztosítják-e ezen követelmény tiszteletben tartását. Amennyiben a nemzeti bíróság arra a következtetésre jut, hogy e jogszabályok ténylegesen biztosítják az említett követelmény tiszteletben tartását, úgy azok az Európai Bíróság álláspontja szerint nem ellentétesek az uniós fogyasztóvédelmi rendelkezésekkel.
 



Amikor a “felszabadító” Vörös Hadsereg leggépuskázta Kápolnapuszta teljes férfi lakosságát



Világháborús megemlékezést tartottak a Gánt község közelében található Kápolnapusztán.
1945. március 16-án a Szovjetunió Vörös Hadseregében 2. ukrán front felderítő zászlóalja kivégezte a település felnőtt férfi lakosságát. Kápolnapuszta a Vértesben, Gánttól északra fekszik. A helybéliek 1944 végétől ki voltak téve a szovjet katonák fosztogatásainak, zaklatásainak, miközben a külvilágtól három hónapig teljesen el voltak zárva. Kápolnapuszta sorsa 1945. március 16-án pecsételődött meg. 
A front már 1944 végén átszelte Fejér megye vonalát, rengeteg szenvedést okozva a lakosságnak. Az 1. magyar huszárhadosztály maradványai pont a Csákvár és Gánt közötti területre húzódtak a szovjet támadások elől, de sokáig nem tudtak ellenállni.



A vörösök hamarosan elfoglalták Székesfehérvárt, és vele együtt az egész megyét. A 2. ukrán front felderítő zászlóalja, miközben a megye északi része felé nyomult, elfoglalta Kápolnapusztát, és a visszaemlékezők szerint szinte minden férfit agyonlőttek. A legfiatalabb áldozat 15, a legidősebb több mint 70 éves volt.
Akik a borzalmakat túlélték, már nem kívánkoztak vissza, így a falu feledésbe is merült, egészen 1979-ig. Ekkor a “Másfélmillió Lépés Magyarországon” felvételei során Rockenbauer Pál és csapata interjút készített Kápolnapuszta egyetlen lakójával, Farkas Lászlóval. Három ház volt már csak itt ez idő tájt: az egyik a székesfehérvári pedagógusok kulcsosháza, a másik egy romos épület, a harmadik pedig az egyetlen lakott ház. Farkas László egymaga gazdálkodott, és havonta járt be Gántra vásárolni, illetve elhozni a postáját.
Az interjú után egy évvel azonban Farkas László meghalt, így mára a poros szekérút Gántról csak egy rétre, illetve egy romos házhoz visz. Az egykor gyógyhatásúként emlegetett Vörösmarty-forrásnak már csak a foglalata van meg, vize zavaros. A magyar katonák által egykoron kiépített árokrendszer maradványai még fellelhetők, akárcsak a falu temetője a kivégzettek sírjaival.Az elhagyott házakat lebontották. Később az elnéptelenedett település egyik házában a Fejér Megyei Tanács Idegenforgalmi Hivatala 1958-ban turistaházat rendezett be, a két helyiségében 18 ágy volt. 1980-ig egyedül 1 személy élt Kápolnán, ma már senki sem. Az utolsó megmaradt ház is lassan a földdel válik egyenlővé. Egyedül a temető lakói és a túlélők őrzik a falu borzalmas emlékeit.
A Vértesi Erdő Zrt. 2013-ban, a 68. évforduló alkalmából állított emléktáblát a településen. A társaság csákvári erdészetének igazgatója, Právetz Antal akkor elmondta, hogy az emléktáblán az édesapja, idősebb Právetz Antal egykori csákberényi erdész és több szemtanú visszaemlékezéséből összeállított történet olvasható, és látható rajta a falu korabeli képe, amelyre a házak mellé felírták az ott élők és az áldozatul esett emberek nevét.
A tragédiára 1993-ig semmi nem emlékeztetett, akkor a temetőben keresztet állítottak. A kereszt előtti emléktáblán a következő felirat olvasható: "Kápolnapuszta lakóinak és áldozatainak emlékére, a múlt örök tanulságaként. Utókor, emlékezz!: háború, kitelepítés, halál."
(MTI - Múlt-kor nyomán, képek: Szellemvárosok blog)




Magyar Haza megosztott egy bejegyzést.
A képen a következők lehetnek: szöveg és túra/szabadtéri

–
JUSTICE FOR HUNGARY!
Emlékeztető!
Magyar Haza megosztott egy bejegyzést.
A képen a következők lehetnek: víz, túra/szabadtéri és szöveg
❤️

Magyar Haza megosztott egy hivatkozást.
HARCUNK.INFO
Hunyadi Jánost Zrínyi „minden vitéz ember példájának” nevezte, Arany azt írta róla: „Idegen nép hőse is lett, / Legjobb hőse a magyarnak”.




















Magyar Haza megosztott egy hivatkozást.


Magyar Haza megosztott egy videót.






















































144 027 megtekintés
Június 8. · 
Lassan egy hónapja várok arra, hogy kiadják a Jobbik viharos tisztújító kongresszusán elhangzott beszédemet, ha már Vona Gábor nyilvánosságra hozta az övét. Vál...


Magyar Haza megosztott egy bejegyzést.
A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember és szöveg

HIRORIGO.NET
<p>Egy önmagát profinak és lelkesnek nevező önkéntes csapat szinte egész nap gyűjtötte a választási információt a zuhogó esőben Londonban vasárnap. Pokorádi Gábor Facebook-posztjában arról ír, közvéle





























































Amiről a világ hallani sem akart: Adolf Hitler békeajánlatai 1933-tól 1939-ig
FacebookTwitterGoogle+E-mail
Németország ellenségei manapság (1940) azt állítják, hogy Hitler Adolf minden idők legnagyobb békebontója...
Aki minden népet rajtaütéssel és elnyomással fenyeget, s csak azért teremtette meg iszonyú háborús gépezetét, hogy köröskörül romlást és pusztulást idézzen elő. Többen szántszándékkal elhallgatnak azonban egy döntő fontosságú tényt, azt t. i., hogy ők maguk voltak azok, akik a német nép vezérét arra kényszerítették, hogy kardját vesse a mérleg serpenyőjébe.
 Ők maguk kényszerítették arra, hogy végül is a fegyverek erejével küzdje ki azt, amit az első pillanattól fogva tárgyalásokkal igyekezett elérni: országa biztonságát.
Nemcsak azáltal kényszerítették erre, hogy 1939. szeptember 5-án megüzenték a háborút, hanem már előzetesen lépésről-lépésre elzárták előle, hét éven át, a velük való békés kiegyezés útját. A német birodalom érdekében kifejtett erőfeszítései kezdetétől fogva vörös fonálként húzódik végig Hitler Adolf egész működésén az állandóan megismételt kísérletek sorozata, amelyek arra irányultak, hogy a többi állam kormányait együttesen Európa megújítására késztessék. Ezek a kísérletek mindenkor azon szenvedtek hajótörést, hogy sehol sem volt meg a készség arra, hogy foglalkozzanak velük, mert mindenütt a világháború óta elterjedt rossz szellem uralkodott. Mert Londonban, Párizsban és a nyugati hatalmak vazallusai előtt csak egy akarat volt irányadó: a versailles-i erőszak állandósítása. Elég egy pillantást vetnünk a legfontosabb eseményekre, hogy ezt a tételt megcáfolhatatlanul igazolva lássuk.
Maradj velünk kapcsolatban!

Bottom of Form
Amikor Hitler Adolf uralomra jutott, Németország éppoly magatehetetlenül vergődött béklyóiban, mint ahogy a győztesek 1918-ban óhajtották. Fegyvereitől teljesen megfosztva mindössze 100.000 főnyi hadsereggel rendelkezett, ennek pedig csupán belső, rendfenntartó szerepet szántak. Állig felfegyverzett szomszédai gyűrűje vette acélpántként körül. A régi nyugati ellenfeleken, Anglián, Belgiumon és Franciaországon kívül keleten és délen mesterséges eszközök árán is újabbakról gondoskodtak; első sorban Lengyelország és Csehszlovákia voltak ezek. A németek negyedrészét erőszakkal elválasztották az anyaországtól s idegen államok kénye-kedvére szolgáltatták ki. A mindenfelől megcsonkított és mindennemű védőeszközeitől megrabolt Birodalom bármikor védtelen prédája lehetett volna zsákmányleső szomszédainak.
Ekkor apellált Hitler Adolf első ízben a környező világ értelmére. 1933. május 17-én, alig néhány hónappal az után, hogy a birodalmi kancellári széket elfoglalta, a német birodalmi gyűlésen beszédet mondott, mely többek között az alábbi mondatokat tartalmazta:
„…Németország minden további nélkül kész lenne arra, hogy egész katonai szervezetét akár teljesen is feloszlassa s a számára megmaradt fegyverek maradványait is megsemmisítse, ha a körülötte fekvő országok éppúgy fenntartás nélkül ugyanezt cselekednék.
…Németország ezenkívül minden további nélkül hajlandó arra, hogy ezután a támadó jellegű fegyverek alkalmazásáról teljesen lemondjon, ha a fegyverkező nemzetek a maguk részéről bizonyos időn belül szintén megsemmisítik ezeket a támadó fegyvereket, s ha alkalmazásukat nemzetközi egyezményben megtiltják.
…Németország mindenkor hajlandó arra, hogy a támadó fegyverekről lemondjon, ha a világ többi államai is ugyanezt teszik. Németország kész arra, hogy minden ünnepélyes megnemtámadási szerződést elfogadjon; mert Németország nem gondol támadásra, csupán a maga biztonságára!”
A felelet elmaradt. A többi állam zavartalanul tovább fáradozott arzenáljai megtöltésén, robbanószer-készletei felhalmozásán, csapatai szaporításán. A Népszövetség, a győztes hatalmak szerve ugyanekkor kijelentette, hogy Németországnak előbb próbaidőt kell kiállnia, mielőtt a többi állam leszereléséről lehetne vele beszélni. Erre Hitler 1933. október 14-én kilépett a Népszövetségből, amely mereven elzárkózott minden megegyezés elől. Mindazonáltal a nemzetközi kapcsolatok megjavítása érdekében röviddel ez után új indítvánnyal lépett a világ közvéleménye elé. Ez a következő hat pontot tartalmazta:
1. „Németország megkapja a teljes egyenjogúságot.
2. Az erősen felfegyverzett államok egymás között kötelezik magukat, hogy fegyverkezésüket tovább nem fokozzák.
3. Németország ehhez az egyességhez hozzájárul és kötelezi magát, hogy szabad elhatározásából ténylegesen csak olyan mértékletes módon használja fel a neki nyújtott egyenjogúsítást, hogy ebben senki se láthassa valamelyik európai hatalom offenzív jellegű fenyegetését.
4. Minden állam elismeri a humánus hadvezetés bizonyos követelményeit, illetőleg kötelezi magát, hogy bizonyos háborús fegyvereket a polgári lakossággal szemben nem alkalmaz.
5. Valamennyi állam vállalkozik a mindenkire egyformán kiterjedő ellenőrzés lebonyolításában való részvételre; ennek az ellenőrzésnek a során lehet megvizsgálni és biztosítani, hogy eleget tesznek-e, illetőleg hogy eleget tegyenek kötelezettségeiknek.
6. Az európai államok megnemtámadási szerződések kötésével kezeskednek a béke feltétlen fenntartásáról. A szerződéseket tíz év letelte után meg kell újítani.”
Ennek kapcsán a német hadsereg létszámának 500.000 főre való felemelését javasolta, mivel ez a szám felel meg annak a haderőnek, „melyre Németországnak országhatárai hosszúságára és szomszédai haderejére való tekintettel szüksége van”, hogy veszélyeztetett területét esetleges támadások ellen megvédhesse. Hitler, a békés megegyezés előharcosa, ez alkalommal tehát oly módon kísérelte meg számot vetni a többiek hiányzó leszerelési szándékával, hogy országa számára korlátozott fegyverkezést kívánt. Az ebből adódó évekig tartó jegyzékváltás végül is Franciaország merev elutasításával hirtelen szakadt félbe. Ennek a határozott „nem”-nek azonfelül még Franciaország, Anglia és Oroszország haderejének hatalmas növelése adott nyomatékot.
Ezzel Németország helyzete még az eddiginél is válságosabb lett. A Birodalmat fenyegető veszély annyira megnőtt, hogy Hitler Adolf kénytelen volt a tettek mezejére lépni. 1935. március 16-án ismét bevezette az általános védkötelezettséget. Ezzel az intézkedésével közvetlen kapcsolatban azonban újólag indítványokkal fordult a világhoz a legmesszebbmenő megegyezések céljából, hogy azok alapján minden jövendő háború lényegében humánusabbá, sőt a rombolóeszközök kikapcsolásával úgyszólván lehetetlenné váljék. 1935. május 21-i beszédében kifejtette, hogy „…a német birodalmi kormány hajlandó minden akcióban tevékenyen részt venni, amely a korlátlan fegyverkezés terén bizonyos gyakorlati megszorításokat eredményezhet. Az egyetlen lehetséges utat abban látja, ha visszatérünk a Vöröskereszt egykori genfi egyezményeinek alapelveihez. Egyelőre csak abban a lehetőségben hisz, hogy lépésről-lépésre kiküszöbölhetjük és eltilthatjuk azokat a harci eszközöket és eljárásokat, melyek már lényegüknél fogva ellentétben állanak a Vöröskereszt már érvényes genfi egyezményével.
Ezzel kapcsolatban azt hiszi, hogy amint valamikor a dum-dum-golyó használatát megtiltották és nagyobbrészt a gyakorlatból is száműzték, ugyanúgy lehetséges bizonyos egyéb fegyverek használatát is megtiltani és ezzel gyakorlati szempontból ki is küszöbölni. Ez mindazokra a harci fegyverekre áll, amelyek elsősorban nem annyira a harcoló katonákra, hanem inkább a háborúban részt nem vevő asszonyokra és gyermekekre árasztanak halált és pusztulást.
A német birodalmi kormány azt a gondolatot, miszerint, a repülőgépeket küszöböljék ki, a bombázást azonban ne tiltsák el, tévesnek és hatástalannak ítéli. Lehetségesnek tartja azonban, hogy bizonyos fegyverek használatát nemzetközi megállapodás alapján a nemzetközi jogba ütközőnek minősítsék, s a nemzeteket, amelyek mégis ilyen, fegyverekhez akarnak folyamodni, az emberiségen, az emberi jogokon, és emberi törvényeken kívül állóknak nyilvánítsák. Ezzel kapcsolatban úgy gondolja, hogy a fokozatos eljárás vezethetne a leginkább célhoz. Tehát: tiltsák meg a gáz-, gyújtó- és robbanóbombáknak a valóságos hadizónán kívül való használatát. Ezt a korlátozást különben egészen a bombavetés teljes nemzetközi eltiltásáig lehetne folytatni. Amíg azonban a bombázás mint olyan megengedett, a bombázó repülőgépek számának minden korlátozása, tekintve, hogy azok gyorsan pótolhatók, csak kétes eredményt ígér.
De ha a bombavetést mint olyant a nemzetközi jogba ütköző barbárságnak bélyegezzük, akkor ezzel a bombavető repülőgépek gyártása mint fölösleges és céltalan dolog hamarosan önmagától véget ér. Ha a genfi Vöröskereszt-egyezmény révén sikerült egykor a védtelen sebesültek vagy foglyok magában véve lehetséges megölését hovatovább megakadályozni, akkor bizonyára éppen annyira lehetséges egy analóg egyezményben a bombáknak a szintén védtelen polgári lakossággal szemben való háborús alkalmazásit is megtiltani, sőt a gyakorlatból végül teljesen ki is szorítani. Németország abban, ha ehhez a problémához ilyen elvek szerint nyúlnak hozzá, a népek nagyobb megnyugtatását és biztonságát látja, mint minden segélynyújtási egyezményben és katonai szövetségben.
A német birodalmi kormány kész arra, hogy minden korlátozáshoz hozzájáruljon, amely az éppen támadásra különösen alkalmas legnehezebb fegyverek kiküszöbölésére vezet. Ezek közé a fegyverek közé először is a legnehezebb kaliberű tüzérség, másodszor pedig az óriástankok tartoznak. Tekintve a francia határ roppant erődítményeit, a leghatékonyabb támadófegyverek nemzetközi kiküszöbölése Franciaországot automatikusan száz százalékos biztonság birtokába juttatná. Németország kijelenti, hogy hajlandó a tüzérségi kaliberek, a csatahajók, cirkálók és torpedórombolók mindennemű korlátozásához hozzájárulni. A birodalmi kormány hasonlóképpen hajlandó a hajótér minden nemzetközi korlátozásához hozzájárulni.
Végül arra is hajlandó a német birodalmi kormány, hogy a tengeralattjárók tonnatartalmának korlátozásába, egyenlő nemzetközi szabályozás esetén pedig teljes kiküszöbölésébe is beleegyezzék. Ezen túlmenően azonban ismételten biztosít mindenkit, hogy általában minden nemzetközi és ugyanabban az időszakban érvénybe lépő fegyverkezési korlátozáshoz vagy bizonyos fegyverek kiküszöböléséhez csatlakozik.”
Hitler fejtegetései most sem találtak a legcsekélyebb visszhangra sem. E helyett az történt, hogy Franciaország Oroszországgal szövetkezett, hogy ezzel a Németországra gyakorolt nyomást keletről a végletekig fokozza. Ezért Hitler Adolfnak, tekintettel a másik oldal nyilvánvaló megsemmisítő törekvéseire, a német birodalom biztonsága érdekében új akcióba kellett fognia. 1936. március 3-án csapatai megszállták a Versailles óta minden védelmétől megfosztott Rajna-vidéket. Ezzel bezárta a nyugati szomszéd betörésére alkalmas óriási kaput. Ezt az elengedhetetlenül szükséges önvédelmi lépést azonban ismét általános kibékülésre és az összes ellentétek elsimítására felhívó nagyszabású ajánlattal kapcsolta össze. 1936. március 31-én a következő béketervet dolgozta ki:
1. „Hogy az európai békét biztosító jövendő megállapodásoknak szent és megmásíthatatlan szerződések jellegét lehessen kölcsönözni, a szóba jövő nemzetek csak teljesen egyenrangú és egyforma tiszteletet élvező tagokként vesznek a tárgyalásokon részt. E szerződések aláírásakor egyetlen kényszerítő körülményként csupán a szilárd megállapodásoknak szemmel látható, mindenkitől elismert célszerűsége jöhet számításba, az európai béke és ennek folyományaként a népek szociális és gazdasági jóléte érdekében.
2. Hogy az európai népek gazdasági életének érdekében a bizonytalanság idejét lehetőség szerint megrövidíthessük, a német birodalmi kormány azt ajánlja, hogy az első időszakot a megnemtámadási szerződések és ezzel a szavatolt európai békebiztosítások aláírásáig 4 hónapra kell korlátozni.
3. A német kormány a belga és francia kormány ilyen értelemben hasonló magatartása esetén kötelezi magát arra, hogy ezen 4 hónap alatt a Rajna-vidékén táborozó csapatokat nem erősíti meg.
4. A német kormány biztosítja a külföldi kormányokat, hogy ebben az időszakban Rajna-vidéki csapatait nem viszi közelebb a belga vagy a francia határhoz.
5. A német kormány e kétoldalú biztosítékok garantálása céljából egy bizottság alakítását ajánlja, amely a két kezes hatalom, Anglia és Olaszország, továbbá egy érdektelen s semleges harmadik hatalom képviselőiből állna.
6. Németország, Belgium és Franciaország jogában áll egy-egy képviselőt küldeni ebbe a bizottságba. Németország, Belgium és Franciaország azzal a joggal rendelkezik, hogy amennyiben úgy hiszik, hogy bizonyos eseményekből kifolyólag az említett négy hónapos időszakon belül a katonai viszonyok megváltozására mutathatnak rá, tapasztalataikat közölhessék a garancia-bizottsággal.
7. Németország, Belgium és Franciaország kijelenti abbeli készségét, hogy ilyen esetben megengedi, hogy ez a bizottság az angol és olasz katonai attasék révén megszerezze a szükséges felvilágosításokat, és hogy erről az érdekelt hatalmaknak jelentést tegyen.
8. Németország, Belgium és Franciaország kötelezi magát, hogy az ebből adódó kifogásokat teljes terjedelmükben figyelembe veszik.
9. A német kormány egyébként hajlandó arra, hogy mindkét nyugati szomszédjával a teljes viszonosság alapján a nyugati német határon mindennemű katonai korlátozáshoz hozzájáruljon.
10. Németország, Belgium és Franciaország, valamint a két kezes hatalom megegyeznek abban, hogy – azonnal, vagy legkésőbben a francia választások lezajlása után – a brit kormány vezetésével egy 25 éves megnemtámadási, illetőleg biztonsági szerződés megkötése tárgyában tanácskozásokba bocsátkoznak, egyfelől Franciaország és Belgium, másfelől Németország között.
11. Németország egyetért azzal, hogy ezt a biztonsági egyezményt ismét Anglia és Olaszország írják alá, mint kezes hatalmak.
12. Amennyiben ezekből a biztonsági szerződésekből különleges katonai segélynyújtási kötelezettségek adódnának, Németország késznek mutatkozik arra, hogy a maga részéről is elvállaljon ilyen kötelezettségeket.
13. A német birodalmi kormány ezennel megismétli ajánlatát, melyet egy, a biztonsági szerződések kiegészítésére és megerősítésére szolgáló légi-egyezmény megkötése tárgyában tett.
14. A német kormány ismételten kijelenti, hogy amennyiben Németalföld kívánja, Hollandiát is hajlandó ebbe a nyugat-európai biztonsági szerződésbe bevonni.
15. Hogy a Németország és Franciaország részéről szabad elhatározásból adandó biztosításnak ezt a művét egy évszázados ellenfél – kibékítő megoldásnak jellegével ruházzák fel, Németország és Franciaország egyaránt kötelezi magát arra, hogy a jövőben külön-külön odahatnak, hogy az ifjúság neveléséből, úgyszintén a nyilvános publikációkból mindent rekesszenek ki, ami lekicsinylés-, becsmérlés- vagy a másik állam belügyeibe való illetéktelen beavatkozásként alkalmas lehetne arra, hogy a két állam viszonyát megmérgezze. Megegyeznek abban, hogy Genfben, a Népszövetség székhelyén közös bizottságot alakítanak, amelynek rendeltetése, hogy a beérkező panaszokat a két kormánynak tudomásulvétel és felülvizsgálat céljából továbbítsa.
16. Annak a szándéknak folyományaként, hogy e megegyezésnek szent és megmásíthatatlan szerződés jellegét adják, Németország és Franciaország kötelezi magát, hogy a kötendő egyezmény ratifikálását mindkét nép megszavaztatásával viszi keresztül.
17. Németország hajlandónak nyilvánítja magát arra, hogy a délkeleti és északkeleti határaival szomszédos államokkal a maga részéről érintkezésbe lépjen és ezeket a felajánlott megnemtámadási szerződések megkötésére közvetlenül meghívja.
18. Németország kijelenti abbeli készségét, hogy azonnal, vagy e szerződések aláírása után visszatér a Népszövetségbe. A német kormány újból kifejezést ad várakozásának, hogy a gyarmati egyenjogúság kérdését és a Népszövetség intézményének versailles-i alapjairól való letérítésének problémáját megszabott időn belül barátságos tárgyalások útján tisztázni fogják.
19. Németország nemzetközi döntőbíróság felállítását javasolja, mely illetékes lenne a szóban levő szerződések megtartásának vagy meg nem tartásának kérdéseiben dönteni, és amelynek döntései mindegyik szerződő félre kötelező erővel bírnának.
Ha az európai béke biztosításának nagy műve megvalósul, a német birodalmi kormány sürgős feladatának fogja tartani, hogy kísérletet tegyen a mértéktelen fegyverkezési verseny gyakorlati intézkedésekkel való megszüntetésére. Ebben nemcsak az egyes népek pénzügyi és gazdasági helyzetének megkönnyítését tartja szem előtt, hanem mindenekelőtt a lelki feszültség feloldását.
A német birodalmi kormány semmit sem vár olyan általános szabályozásra irányuló kísérlettől, mely már eleve kudarcra volna ítélve, és amelyet éppen ezért csak azok javasolhatnának, akiknek a gyakorlati eredményesség nem érdekük. Úgy véli, hogy ezzel szemben a tengeri fegyverkezés terén folyt tárgyalások és ezeknek eredményessége tanulságokkal szolgálhatna és ösztönzőleg hathatna. Ezért a német kormány javaslatot tesz későbbi időben megtartandó értekezletek összehívására, mégpedig olyképpen, hogy minden egyes értekezlet csak egy, de világosan körvonalazott feladat megoldására üljön össze.
Egyelőre abban látja a legfontosabb feladatot, hogy az erkölcsi és emberies gondolkodásnak azt a szellemét, mely annak idején a genfi megegyezésben védelmet biztosított a sebesülteknek, vagy a háborúban részt nem vevőknek, a légiháborúra is terjesszék ki. Amint a védtelen sebesültek vagy foglyok megölését, a dum-dum golyók alkalmazását, vagy pedig az előzetes figyelmeztetés szabálya nélkül vívott búvárhajóharcot nemzetközi megegyezések szabályozzák, illetőleg tiltják, úgy a civilizált emberiségnek azt is el kell érnie, hogy a hadviselés céljának sérelme nélkül az új fegyverek alkalmazásának területén is akadályoztassék meg az esztelen elfajulás lehetősége.
A német kormány ezért az említett értekezletek számára a következő gyakorlati feladatok megoldását hozza javaslatba:
1. A gáz-, méreg- és gyújtóbombák ledobásának megtiltása.
2. Azon nyílt helységek bombázásának megtiltása, melyek a szembenálló frontok középnehéz tüzérségének hatótávolságán belül fekszenek, akárminő bombákkal történnék is ez.
3. A községek messzehordó ágyúval való lövetésének tilalma, 20 kilométeres ütközeti zónán kívül.
4. A legnehezebb típusú tankok készítésének beszüntetése és eltiltása.
5. A legnehezebb tüzérség kiküszöbölése és eltiltása.
Amennyiben ilyen megbeszélésekből és megállapodásokból a fegyverkezés korlátozásának lehetősége remélhető, az ilyen alkalmakkal élni kell. A német kormány már most kijelenti, hogy hajlandó minden ilyen szabályozáshoz, amennyiben nemzetközileg érvényes, hozzájárulni.
A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy ha csupán az első lépést teszik meg a leszereléshez vezető úton, már annak is rendkívüli hordereje lesz a népek egymás közti viszonyát és annak a bizalomnak a visszatérését illetőleg, amely a kereskedelem és jólét fejlődésének előfeltétele. Hogy az előnyös gazdasági kapcsolatok helyreállítására irányuló általános kívánalmaknak eleget tegyen, a német kormány a nyilvánosságra hozott indítványok értelmében a politikai szerződések rendszerének lezárása után azonnal hajlandó a szóba jövő államokkal közgazdasági problémákról eszmecserét folytatni és Európa gazdasági helyzetének javításához és az ettől elválaszthatatlan világgazdasági helyzet fellendítéséhez minden rendelkezésére álló eszközzel általánosságban hozzájárulni.
A német birodalmi kormány azt hiszi, hogy a fent lefektetett béketervvel kivette a maga részét egy új Európának a szuverén államok kölcsönös megbecsülése és bizalma alapján történő felépítéséből.
Az európai kiegyezéshez vezető számos alkalmat, melyhez Németország az utóbbi években annyiszor nyújtott segédkezet, elmulasztották. Az európai megértetésnek ez a kísérlete bárcsak végül is sikerrel járna! A német birodalmi kormány erősen hiszi, hogy a fenti béketerv nyilvánosságra hozatalával szabaddá tette az ehhez a célhoz vezető utat.”
Aki ma ezt a részletes béketervet olvassa, felismerheti belőle, hogy Európa fejlődésének Hitler Adolf kívánsága szerint tulajdonképpen milyen útra kellett volna térnie. Meg volt adva az igazi építőmunka lehetősége, mely az összes népek javára fordulópontot eredményezhetett volna. De a béke érdekében kiáltó szavak most is siket fülekre találtak. Csak Anglia válaszolt egy meglehetősen gúnyos hangú kérdőívvel, amely minden elmélyedést a dolgok igazi lényegébe gondosan elkerült. Mindamellett ugyanaz az Anglia elárulta valóságos szándékait, amikor Franciaország patrónusának szerepét vállalta magára és az angol és francia vezérkarok között, szakasztott úgy, mint a világháború előtt, megindította a rendszeres megbeszélések sorát.
Most már nem lehetett kétség a felől, hogy a nyugati hatalmak a háborúra vezető régi útra léplek és céltudatosan készültek arra, hogy Németországra új csapást mérjenek. Ezzel szemben Hitler Adolf minden gondja és törekvése arra irányult, hogy ugyanezeknek a nyugati hatalmaknak bizonyságot szolgáltasson arról, hogy velük a legjobb egyetértésben szeretne maradni. E célból évek folyamán számos, kezdeményező lépést tett. Hadd soroljunk fel ezek közül legalább néhányat.
Angliával 1935. június 18-án flottamegegyezést kötött, mégpedig olyan értelemben, hogy a német flotta csak az angol flotta 35 százalékát érheti el. Ezzel saját szavai szerint azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a Birodalomnak „nem szándéka, de nincs szüksége sem arra, sem pedig módja”, hogy bármilyen alakban is újból felidézze azt a flottaversengést, melynek a világháború előtt Nagy-Britanniához való viszonyának megzavarásában köztudomásúlag oly végzetes szerepe volt.
Franciaországot minden kínálkozó alkalommal biztosította arról, hogy békében kíván vele élni. Elzász-Lotaringiáról való kifejezett lemondását ismételten köntörfalazás nélkül kijelentette. 1935. március 1-jén, mikor a Saar-vidék népszavazás útján a birodalomba visszatért, a következőképpen nyilatkozott:
„Reméljük, hogy a kiegyenlítő igazságosság ezen aktusa és a józan észnek jogaiba való visszahelyezése által Németország és Franciaország viszonya végérvényesen jobbra fordul. Amennyire a békét akarjuk, éppen annyira kell azt is hinnünk, hogy ez a nagy szomszédnép is kész és hajlandó arra, hogy velünk együtt keresse a békét. Lehetőnek kell lennie, hogy két nagy nép kezet adjon egymásnak, hogy közös munkával szálljanak szembe azokkal a veszélyekkel, amelyek azzal fenyegetnek, hogy Európát maguk alá temetik.”
Sőt a nyugati hatalmak keleti szövetségesével, Lengyelországgal is jobb megértésre törekedett, bár ez az ország 1919-ben jogtalanul több millió németet kebelezett be és őket azóta is kíméletlen elnyomás alatt tartotta. 1934. január 26-án megnemtámadási szerződést kötött vele, melyben a két ország megegyezett, hogy „az egymáshoz való viszonyukat illető kérdésekben, bárminő jellegűek legyenek is azok, közvetlenül fognak megegyezni”.
A különböző oldalakon kovácsolt ellenséges tervekkel tehát mindig elszánt békeakaratát szegezte szembe, hogy Németország biztonságát ezen az úton érje el. Mikor azonban látta, hogy Londonban és Párizsban támadólag fegyverkeznek, neki is új védekezési eszközökhöz kellett folyamodnia és új lépéseket kellett tennie. Az ellenséges tábor, mint láttuk, Franciaország és Oroszország szövetsége következtében hatalmas módon kiterjeszkedett. Ehhez járult még, hogy az utóbbi két hatalom a Birodalom déli oldalán összekötő vonalra is szert tett. A Franciaországgal már szövetséges Csehszlovákia ugyanis Oroszországgal is szerződéses viszonyba lépett és ezzel Kelet és Nyugat összekötő hídjává lett. Már pedig Csehszlovákia a cseh-morva fennsík ura volt, melyet Bismarck, mint ismeretes, Európa fellegvárának nevezett. Ez a fellegvár mélyen ékelődött bele a német területbe. Németország fenyegető helyzete tehát valóban nyomasztó méreteket öltött.
Hitler Adolf zseniális módon fordult szembe a veszéllyel. Ausztriában a Schuschnigg-kormány önkényuralma, mely polgárháborúval fenyegető helyzetet teremtett, alkalmat adott neki, hogy segítő kezét kinyújtsa és a délkeleti testvérnépet, melyet 1919-ben a nyugati hatalmak ítélete arra kényszerített, hogy reménytelenül sorvadozó „szabadállam”-ként tengesse életét, a Birodalomba visszavezesse. Miután így a Franciaország és Oroszország között fennállott összekötő vonal mentén kedvező állást foglalt el, Csehszlovákiában, a legkülönbözőbb nemzetiségekből mesterségesen összetákolt keverékállamban megindította azt a bomlási folyamatot, mely oda vezetett, hogy a Szudéta-vidék felszabadítása és Szlovákia különválása után a csehek maguk kérték a német birodalom védelmét. Ezzel a híd Hitler Adolf kezébe került. Egyidejűleg pedig közvetlen összeköttetés jött létre a már régebben barátul megnyert Olaszországgal.
Hitler Adolf, mialatt hazája biztosítására ezt a nagy stratégiai győzelmet kivívta, nagy buzgalommal folytatta fáradozásait a nyugati hatalmakkal való békés kiegyezés érdekében is. Münchenben, közvetlenül az után, hogy Anglia, Franciaország és Olaszország a szudétanémetek felszabadításába beleegyezett, megegyezést hozott létre N. Chamberlainnel. A megegyezés szó szerinti szövege a következő:
„Ma újabb megbeszélésen vettünk részt és egyetértésre jutottunk annak felismerésében, hogy a német-angol viszony kérdése mindkét ország és Európa számára elsőrangú jelentőségű.
A tegnap aláírt megegyezést és a német-angol flotta-egyezményt úgy tekintjük, mint népeink azon óhajának szimbólumát, hogy sohase kelljen többé egymás ellen háborút viselniük.
Szilárd elhatározásunk, hogy az országainkat érintő többi kérdéseket is egymás kölcsönös megkérdezése útján fogjuk megvitatni, abból a célból, hogy az esetleges véleményeltérésekre vezető okokat kiküszöböljük és ily módon Európa békéjének biztosítását szolgáljuk.
1938. szeptember 30.
Hitler Adolf, Neville Chamberlain.”
Két hónappal később Ribbentrop báró birodalmi külügyminiszter Hitler Adolf utasítására Franciaországgal a következő megegyezést hozta létre:
„Joachim von Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Georges Bonnet francia külügyminiszter
1938. december 6-án Párizsban történt találkozásuk alkalmával kormányaik megbízásából a következőkben egyeztek meg:
1. A német kormány és a francia kormány egyek azon meggyőződésben, hogy Németország és Franciaország békés és jószomszédi viszonya az európai helyzet megszilárdulásának, valamint az egyetemes béke fenntartásának egyik leglényegesebb eleme. Ezért mindkét kormány minden erejével azon lesz, hogy országaik viszonyának ilyeténképpen való alakulása biztosíttassék.
2. Mindkét kormány megállapítja, hogy országaik között területi jellegű kérdések többé nincsenek függőben, és az országaik között fennálló jelenlegi határt egész terjedelmében ünnepélyesen véglegesnek ismerik el.
3. Mindkét kormány szilárd szándéka, hogy az országaikat illető kérdésekben – harmadik hatalmakhoz való viszonyaik fenntartása mellet – egymással érintkezésben maradnak, és ha e kérdések jövőbeli fejlődése esetleg nemzetközi nehézségekhez vezetne, egymással tanácskozásba bocsátkoznak.
A két kormány képviselője ezen nyilatkozatot, mely azonnal hatályba lép, hitelesítésül aláírásával látta el.Kiállíttatott két hiteles példányban, német és francia nyelven, 1938. december 6-án, Párizsban."
Ezek után minden emberi számítás szerint feltételezhető lett volna, hogy megnyílt az út a vezető európai hatalmak közös építőmunkája előtt, és hogy a német Vezér béketörekvéseit végre siker koronázta. Azonban éppen az ellenkezője történt. Alig ért Chamberlain Münchenből haza, azonnal kiadta a jelszót a lehető leghatalmasabb méretű fegyverkezésre és Németország ellen új, nagyarányú bekerítési akciót kezdeményezett. A Birodalom bekerítésének további kiépítésében most Anglia ragadta magához Franciaország vezető szerepét. Célja az volt, hogy a számukra elveszett Csehszlovákia helyét sokszorosan pótolja. Tárgyalásokat kezdett Oroszországgal és Lengyelországgal, Romániával, Görögországgal és Törökországgal pedig kezességi szerződéseket kötött. Mindez már a közeli vihar jele volt.
Hitler Adolf e közben éppen azzal volt elfoglalva, hogy Németország és Lengyelország között a súrlódási pontokat kiküszöbölje. E célból rendkívül előzékeny ajánlatot terjesztett elő. E szerint a tiszta német lakosságú Danzig szabadállam visszatért volna a Birodalomba, és a lengyel folyosón keresztül, mely a német területet 1919. óta tűrhetetlen módon kettéválasztotta, egy keskeny útvonal állította volna helyre az elszakított részek között az összeköttetést. Ellenértékül 25 éves megnemtámadási szerződést és egyéb előnyöket ajánlott fel Lengyelországnak. Varsóban azonban az ajánlatot elutasították, mert abban a tudatban, hogy Lengyelország a Londonban megszervezett arcvonal főpillére, úgy vélték, hogy megengedhetik maguknak a legkisebb engedmény megtagadását isi Sőt még tovább is mentek! Lengyelország csakhamar támadó magatartást vett fel és Németország ellen harcra készülődött.
Ezzel adva volt a feladat: a Németország ellen kovácsolt gyűrűn sürgősen rést kellett ütni. Hitler Adolf végső erőfeszítéssel megtette még a béke érdekében, amit csak tehetett. Augusztus 23-án Ribbentropnak Moszkvában sikerült Oroszországgal meg nem támadási szerződést kötnie. Két nappal később egy utolsó, valóban bámulatosan nagyvonalú ajánlattal maga a Vezér fordult Angliához. Ebben késznek nyilatkozott, hogy „Angliával olyan megegyezést kössön”, „amely… német részről nemcsak garantálná a brit világbirodalom minden körülmények között való fennmaradását, hanem a brit birodalomnak szükség esetén német segítséget is biztosítana, akárhol is lenne erre szükség.” Egyidejűleg arra is hajlandónak nyilatkozott, hogy magáévá tegye e fegyverkezés olyan irányú ésszerű korlátozásának tervét, hogy az az új politikai helyzetnek megfeleljen és gazdaságilag elviselhető legyen. Végül pedig újból biztosította Angliát, hogy „a nyugati problémákban nincsen érdekelve, és hogy nyugaton határkiigazításokra még csak nem is gondol.” A felelet az volt, hogy Anglia még ugyanazon a napon aláírta a Lengyelországgal kötött kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Ezzel a háború elkerülhetetlenné vált. Lengyelország ugyanis csakhamar általános mozgósításra határozta el magát és nemcsak a lengyelországi németekkel szemben, ragadtatta magát tettlegességekre, akik különben már régóta kegyetlen üldöztetésben részesültek, hanem a birodalmi német területeken való rajtaütéseket is rendszeresítette.
Hitler Adolf azonban, még akkor is meg tudta tenni, hogy a béke érdekében szavát még egyszer felemelje, amikor Anglia és Franciaország az önszántából választott háborút már megüzente, és amikor Németország a történelemben páratlanul álló dicsőséges lengyel hadjárattal a keleten fenyegető, veszélyt már legyűrte. Bár Németország egész ereje felszabadult, hogy a nyugati ellenségek ellen fordulhasson, bár Londonban és Párizsban a háborút fékevesztett gyűlöletükben éppen az ő személye ellen irányuló kereszteshadjáratnak minősítették, még mindig oly fölényes önuralom birtokában volt, hogy 1939. október 6-án mondott beszédében Európa megbékéltetésére új tervet tudott a világ közvéleménye elé tárni. A terv szó szerinti szövege a következő:
„Az én megítélésem szerint az a legfontosabb, jelentőségben minden mást messze felülmúló feladat, hogy az európai biztonság szükségességét valló meggyőződésen túlmenőleg hozzuk létre magát a biztonságérzetet is.
1. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy az európai államok külpolitikai céljai teljes világosságban álljanak előttünk. Amennyiben Németországról van szó, a birodalmi kormány kész arra, hogy külpolitikai céljai tekintetében minden részletre kiterjedő teljes világosságot teremtsen. E nyilatkozattal egyidejűleg jónak látja kiemelni, hogy a versailles-i szerződést a maga részéről többé már fenn nem állónak tekinti, illetőleg hogy a német birodalmi kormány és vele együtt az egész német nép semmi okot sem lát arra, hogy a Birodalmat megillető és neki kijáró gyarmatbirtokokra, tehát elsősorban a német gyarmatok visszaadására vonatkozó követeléseken kívül további revíziós igényekkel lépjen fel.
A gyarmatokra irányuló követelés alapjául nemcsak a német gyarmatokra vonatkozó történeti jogigény szolgál, hanem mindenekelőtt a gyarmatbirtokokra mint a föld nyersanyagforrásaira vonatkozó elemi jogigény. E követelés nem ultimátum-jellegű és nem olyan követelés, mely erőszakra támaszkodik, hanem a politikai igazságosság és a józanul megítélt általános gazdasági helyzet követelménye.
2. Az a kívánság, mely a kereskedelmi forgalom fokozása útján a nemzetközi gazdasági élet valóságos felvirágzását kívánja elérni, feltételezi a belső gazdasági életnek, illetőleg a termelésnek az egyes államokon belül való rendbehozatalát is. A termelt javak kicserélésének megkönnyítésére azonban szükség van a piacok újjárendezésére és a fizetési eszközök végleges szabályozására, hogy ily módon lassanként lehetővé váljék a szabad kereskedelem akadályainak kiküszöbölése.
3. Az európai és az Európán kívüli gazdasági élet igazi felvirágzásának legfontosabb feltétele azonban a feltétlenül garantált békének és az egyes népek biztonságérzetének megteremtése. E biztonság nem csupán az európai status quo végleges szankcionálása, hanem mindenekelőtt a fegyverkezések ésszerű és gazdaságilag is elviselhető mértékre való korlátozása által válik lehetővé. Hogy a nélkülözhetetlen biztonságérzet megteremthető legyen, szükség van annak megállapítására, hogy bizonyos modern fegyverek, melyek hatékonyságuknál fogva alkalmasak arra, hogy az egyes népek szívéig hatoljanak és így azokban állandóan a biztonság hiányának érzetét keltsék, alkalmazhatók-e, és ha igen, mily mértékben. A birodalmi gyűlésen mondott korábbi beszédeimben erre nézve már terjesztettem elő javaslatokat, akkoriban azonban – nyilván azért, mert tőlem származtak – elutasítás lett a sorsuk.
Én azonban mégis csak azt hiszem, hogy Európában nemzeti biztonságérzetről csak akkor lehet szó, ha e területen a megengedett és meg nem engedett fegyverek alkalmazásának fogalma világos körülírásokkal minden részletre kiterjedő szabályozást nyer.
Amint egykor a genfi megállapodás legalább a civilizált államoknál elérte a sebesültek megölésének, a foglyok bántalmazásának, a háborúban részt nem vevők ellen irányuló harci tevékenységnek stb. megtiltását, és amint idők folyamán sikerült is e tilalom általános tiszteletben tartását kivívni, úgy sikerülni kell a légihaderő, a gáz stb., a búvárhajók alkalmazására, de a dugárú fogalmának meghatározására is olyan szabályozást találni, hogy a háború veszítse el a nők, gyermekek és általában a háborúban részt nem vevők ellen irányuló kegyetlen harc jellegét. Bizonyos eljárások mellőzése magától is a feleslegessé vált fegyverek kiküszöbölésére fog vezetni.
Már a lengyel háborúban is azon fáradoztam, hogy a légihaderő alkalmazása csak az úgynevezett katonailag fontos célok leküzdésére szorítkozzék, illetőleg hogy felhasználására csak akkor kerüljön sor, ha valahol aktív ellenállást tanúsítanak. Lehetségesnek kell azonban lennie, hogy a Vöröskereszt intézményének felhasználásával a kérdés alapvető, általános érvényű nemzetközi szabályozása megtörténjék. Csak ezeknek a feltételeknek megvalósítása esetén költözhetik be különösen a mi sűrűn lakott kontinensünkre a béke, mely azután a bizalmatlanságtól és aggódástól megszabadítva a gazdasági élet valóságos virágzásának feltételeit is biztosíthatja. Úgy gondolom, hogy egyetlen felelős európai államférfiú sincsen, aki szíve legmélyén népe boldogulását ne kívánná. E kívánság megvalósulása azonban csak földrészünk nemzeteinek egyetemes együttműködése keretében gondolható el. Tehát minden egyes, valóban saját népének jövőjéért küzdő férfiúnak csak ennek az együttműködésnek biztosítása lehet a célja.
E nagy cél elérése érdekében kontinensünk nagy nemzeteinek egyszer mégis csak össze kell ülniük, hogy egy átfogó rendezés keretében kidolgozzák, elfogadják és biztosítékokkal lássák el azokat az alapszabályokat, melyek mindegyiküknek megadják a biztonság, nyugalom és ezzel a béke érzetét. Lehetetlen, hogy ez az értekezlet a legalaposabb előkészület, azaz az egyes részletek tisztázása és mindenekelőtt megfelelő előkészítő munka nélkül üljön össze. Éppoly lehetetlen azonban az is, hogy ez az értekezlet, mely arra lesz hivatva, hogy éppen a mi földrészünk sorsát évszázadokra meghatározza, ágyúdörgés közben, vagy akár csak mozgósított hadseregek nyomása alatt végezze munkáját. Ha pedig e problémát előbb vagy utóbb mégis csak meg kell oldani, az lenne a legésszerűbb, ha a megoldásra nem akkor szánnánk el magunkat, mikor már az emberek milliói véreztek el céltalanul, és milliárdokat érő értékek pusztultak el.
A nyugaton jelenleg uralkodó állapot fenntartása elképzelhetetlen. Csakhamar az lesz a helyzet, hogy minden nap fokozottabb mértékben követel áldozatokat. Egyszer talán Franciaország elkezdi Saarbrücken ágyúzását és romba döntését. A német tüzérség a maga részéről bosszúból Mülhausent fogja elpusztítani. Franciaország viszont, ismét bosszúból, Karlsruhét veszi ágyútűz alá, Németország pedig Strassburgot. Erre a francia tüzérség Freiburgot veszi célba, a német viszont Kolmart vagy Schlettstadtot. Majd messzebb hordó ágyukat fognak felállítani, és mindkét részről mind messzebb fekvő kerületeket fognak elpusztítani, végül pedig, amit az ágyúk már nem érnek el, azt a repülők fogják megsemmisíteni. Ezt bizonyos nemzetközi újságíró-körök nagyon érdekesnek fogják találni, a repülőgép-, fegyver-, lőszergyárosok stb. pedig nagyon jövedelmezőnek. Az áldozatok számára azonban borzalmas lesz. E pusztító harc nem fog csak a szárazföldre korlátozódni. Manapság nincsenek többé már szigetek.
Az európai népek vagyona szétrobbanó gránátok alakjában fog megsemmisülni, a népek színe-java a csatatereken fog elvérezni. Egy napon azután mégis csak lesz határ Németország és Franciaország között, csakhogy a virágzó városok helyét romhalmazok és végtelen temetők fogják elfoglalni."
E terv sorsa ugyanaz lett, mint mindazon felhívásoké, melyekben Hitler Adolf a józan ész nevében és az igazi európai építőmunka érdekében a világhoz fordult. Az ellenfelek nem részesítették figyelemben. A válasz ez alkalommal is elmaradt. Kezdettől fogva elfoglalt álláspontjuk mellett hajlíthatatlanul kitartottak.
Ha e történeti tények hosszú során végigtekintünk, vajon van-e még szükség bővebb magyarázatokra, hogy miért cselekedtek eképpen. Megalkották a versailles-i békét, és amikor bekövetkezett a veszély, hogy e tákolmány darabokra hullik szét, a háborút választották, hogy egy még keményebb Versaillest-t hívjanak létre. Mindazok a szemrehányások, melyekkel Hitler Adolfot és Németországot elhalmozták, egyedül és kizárólag őrájuk hullanak vissza és éppen az ő eljárásukat illetik. Ők a békeszegők, ők törnek más népek erőszakos elnyomására, ők akarják Európát nyomorba és pusztulásba dönteni. Ha nem így volna ez, a feléjük nyújtott békejobbot már régen megragadták volna, vagy legalább az utolsó pillanatban elfogadták volna, hogy Európa újjárendezésében közreműködjenek és ezzel a népeket a „vér, könny és gyötrelmek” áradatától megkíméljék.
A világtörténelem a világ ítélőszéke. Mint az egészen nagy döntések alkalmával mindig, most is igazságos ítéletet fog hozni.
Friedrich Stieve (1940)
forrás: Betiltva.com


Románia: Az ország, amely hatvan év alatt hatszor árulta el szövetségeseit


Nem tudjuk, hogy a jelenlegi felfokozott – foltokban hidegháborúsnak is nevezhető – világpolitikai viszonyok közepette, a NATO-nak volt-e kapacitása képbe kerülni Románia történelmével, mi viszont segítünk hat történelmi momentummal, amely eléggé tiszta képet fest arról, milyen szövetségese volt ez az ország néhai partnereinek.

Mint tudjuk, vagy nem, Victor Ponta a Pentagonban tett látogatásakor tárgyalt az Egyesült Államok védelmi miniszterével a NATO-ról. A két fél kölcsönösen megköszönte egymásnak a megbízható partnerséget, ha úgy tetszik, a román miniszterelnök hűségesküt tett a NATO-nak a jövőbeni együttműködéssel kapcsolatban. Más szavakkal a NATO és az Egyesült Államok töretlenül számíthat Romániára, mint megbízható koalíciós partnerre. Akár Afganisztánról, akár a szűkebb, feszültségektől egyáltalán nem mentes európai térségről van szó.
Erről a feltétlen elköteleződésről jutott eszünkbe George Jonas magyarországi születésű kanadai író tíz évvel ezelőtt megjelent Beethoven’s Mask (Beethoven álarca) c. könyve. Ebben a műben a szerző egyebek mellett azt fejtegeti, hogy ha lehet az egyes nemzetek erényeiről beszélni (pl. a németek lelkiismeretes munkaetikája) akkor szót lehet – sőt, szerintünk kell – ejteni azok jellembeli hibáiról is.
Nos, a világ összes államai közül Jonas negatív példaként Románia szövetségesei iránti megbízhatatlan magatartását említi, szerinte az ország történelmi léptékkel mérhető kétszínűsége páratlan a világtörténelembNem tudjuk, hogy a jelenlegi felfokozott – foltokban hidegháborúsnak is nevezhető – világpolitikai viszonyok közepette, a NATO-nak volt-e kapacitása képbe kerülni Románia történelmével, mi viszont aktuálisnak érezzük feleleveníteni a kanadai író által is felvázolt egyáltalán nem hízelgő evidenciát. Amely szerint Románia hatvan év alatt hatszor árulta el a szövetségeseit. Vegyük sorra:
1. A balkáni háborúk idején elárulta elsődleges szövetségesét, Bulgáriát, ezért jutalmul háromezer négyzetmérföld területet szerzett meg a maga számára volt szövetségesétől – a szóban forgó régió pedig nem más, mint Dobrudzsa.
2. Semmibe vette az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött semlegességi szerződést, és amikor úgy ítélte meg, hogy a szövetséges hatalmaknak nagyobb esélyük van a győzelemre, titkos szerződést kötött az antant hatalmakkal, következésképpen 1916-ban megtámadta Magyarországot.
3. Megszegte az antant hatalmakkal kötött szövetséget és békét kötött a központi hatalmakkal.
4. Megszegte a bukaresti békét, és a monarchia összeomlása után megtámadta Magyarországot.
5. Elárulta a szövetséges hatalmakat, és Hitler oldalára állt, amikor annak csillaga felmenőben volt. Ezért 1940-ben visszaadta Erdélyt (pontosabban annak északi részét, de természetesen azt sem önként, hanem a második bécsi döntés következtében) Magyarországnak.
6. Amikor Hitler vesztésre állt, Románia elárulta a tengelyhatalmakat, átállt a szövetségesekhez, ezért jutalmul ismét megkapta Erdélyt.
Nos, ha átlagban szemléljük az egy évtizedre jutó egy árulást, akkor az évek múlásának dacára, Ponta nagyívű ígéreteit érdemes lehet igencsak a helyükön kezelni. Románia valamennyi jelen és eljövendő szövetségesének.
*a címlapképen Ion Antonescu román tábornok és diktátor, Adolf Hitler, német vezér és kancellár társaságában látható.



Jézus második eljövetelének meghamisítását már a 60-as években is lehetségesnek tartották


THEA5 nappal ezelőtt 24 1576
Blue-Beam-Project
Pár évvel ezelőtt egészen sokszor bukkant fel itt az oldalon és az általam megosztott videókban a Blue Beam Projekt neve. Ennek lényege dióhéjban, hogy a NASA Jézus második eljövetelének bizonyos technológiák felhasználásával történő szimulálásával vezetné be az Antikrisztus uralmát. Mivel a projekt bevezetésére az arról eredetileg író újságíró, Serge Monast, konkrét évszámot is megjelölt, majd azt többször módosította, nem meglepő, hogy mára az elméletet leleplezni hivatott cikkek száma meghaladta az arról szóló összeesküvés elméletek számát.
Ami számomra újdonság, hogy Jézus eljövetelének szimulálását már a 60-as években is lehetségesnek tartották, olyannyira, hogy a CIA Fidel Castro hatalmának megdöntésére is be akarta vetni. Akkoriban persze az égre vetített hologram helyett, bizonyos pirotechnikai megoldások és hanghatások játszották volna a főszerepet, de a lényeg, hogy a vallásos kubaiakat „Jézus” szólította volna fel a Castro elleni lázadásra.
A kubai rakétaválság idején aztán a tervet, a benne rejlő számos kockázati tényező miatt elvetették.
Hasonló történeteket hallva először önkéntelenül elmosolyodom, nevetségesnek gondolva, hogy ilyen eszközökkel bárkit is megtéveszthetnének, de azután mindig eszembe jutnak Jézus szavai, Aki második eljövetelének jeleiről szólva konkrétan arra figyelmeztetett, hogy
„Ha valaki ezt mondja akkor nektek: íme, itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehetne, a választottakat is.”
Nekem ez nagyon úgy hangzik, hogy valóban képesek lesznek sokakkal elhitetni, hogy Jézus tényleg másodszor is eljött, de azért a „választottakat”, vagyis a hívőket talán mégsem.
„Mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.”
Jézust minden szem meglátja majd1, az Övéi pedig nemcsak látni fogják, hanem az Oldala mellől szemlélhetik mindezt2.
Ebből adódóan tehát, ha valamilyen általunk még nem ismert technológia segítségével egy napon a Jézus által felsorolt összes jelet képesek lennének szimulálni, ami által „elsötétedik a nap, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről és még az egek erősségei is megrendülnek”3, a felismerés egy csepp erőfeszítésünkbe sem kerülne, hiszen, ha ilyesmit a Földről, amatőr vagy akár hivatásos csillagászként szemlélnénk, tudnánk, hogy nem egyebet, csupán földiek és földalattiak által rendezett előadást látunk.
Nem tudom, hogy valaha bevetnek-e ilyesmit az emberiség ellen, de inkább hajlok arra, hogy nem, hiszen elhitetni ennél sokkal egyszerűbb és olcsóbb eszközökkel is lehet. Hologram vagy pirotechnika helyett pedig hús vér emberek is megteszik. Így a felismerés is nehezebb egy kicsit, hiszen a jó hamisítvány a lehető legközelebb áll az eredetihez.
Aggodalomra persze így sincs okunk, mert, Aki örök életet adott nekünk, saját okosságunk ellenére se fogja hagyni, hogy bárki kiragadjon minket a kezéből, szóval, ha jól ismerjük Jézust, szerintem mégiscsak megállja a helyét a mosoly.
„A Google állami cenzúrával kiegészített keresőmotort gyárt Kínának
THEA2018/09/16, 16:55 9 803
google-china-rip
Az elmúlt években elég sok szó esett arról, hogy a Google a saját szája íze szerint szűri és alakítja a keresésekre adott találatokat. Háttérbe szorítva például az összeesküvés elméletnek vagy alternatív véleménynek minősített cikkeket, mindezt persze azzal az ürüggyel, hogy kiszűrje a hamis híreket. A probléma ezzel csupán annyi, hogy az igazság időnként, bizonyos témákban pedig elég gyakran, a kisebbségi véleményekben keresendő.
Mindehhez adjuk hozzá, hogy a kínai megrendelésre készülő új keresőmotor bizonyos témákat vagy oldalakat eleve tiltólistára tesz, így ezek meg sem jelennek a találatok között, ráadásul minden egyes keresést a felhasználó telefonszámához kapcsol és az állambiztonság számára visszakereshetővé tesz.
Az Intercept cikke szerint a Dragonfly néven futó keresőben olyan kifejezések is feketelistán lesznek, mint a „demokrácia”, az „emberi jogok”, a „békés tüntetés” vagy a „szólás szabadsága”, így a keresőóriás maga is hozzájárul majd az emberi jogok további sérüléséhez Kínában.
Képzeljük el, mennyire félhetnek az igazságtól a világ legnépesebb országában, ha ilyen komoly akadályokat igyekeznek gördíteni állampolgáraik és a szűretlen információk közé.
Hasonlóan komoly, bár lényegesen véresebb akadályokat próbáltak állítani a kínai nép és a nagybetűs Igazság közé. Próbálkozásaik látszólag sikerrel jártak. Olyannyira, hogy 1958-ban Mao felesége, Csiang Csing, kijelentette, hogy
„Kínában a kereszténység már csak a múzeumok történelmi részlegében lelhető fel. Meghalt és eltemettük.”
Csiang Csing tévedett. Bár erőfeszítései milliók életébe kerültek, az Igazságot kereső és megtaláló emberek száma minden képzeletet felülmúl Kínában, és bár megbízható adatok érthető módon nem állnak rendelkezésre, egyes becslések szerint kétszázezernél is több gyakorló keresztény lehet az országban.
Az Igazságot nem kell félteni. Megtalálja az utat. Sokszor úgy is, ha nem keressük, de ha mégis, akkor végképp semmi sem állíthatja meg. A Google és a kínai állam sem.




Hollandiában erőszakkal hajtottak végre eutanáziát egy idős nőn
THEA2018/08/07, 14:09 56 2756
doctor-medical
„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” – János evangéliuma 10:10
Sokáig tanakodtam, hogy írjak-e erről a felkavaró esetről, mert meg kell vallanom, ezúttal számomra is nehéz volt meglátni a napot a felhők mögött, pedig általában elég könnyen megy, de aztán rájöttem, hogy nem minden helyzetben ez az én feladatom. Illetve akármilyen kifordult világban élünk is, „nincs olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék”1 és mint láthatjuk, erre nem mindig kell az utolsó ítéletig várni.
A LiveAction és a DailyWire tehát a következőkről számolt be:
Az úgynevezett „méltóságos halál” hívei nem veszik számításba, hogy bizonyos esetekben az orvosok vagy a család önző érdekektől motiválva is kezdeményezheti az eutanáziát. Hollandiában sajnos ennél is messzebb mentek az érintettek, amikor egy idős nőn akarata ellenére hajtottak végre eutanáziát, mert a családnak már terhes volt gondoskodni a betegről.
Én ezt mondjuk nem eutanáziának, hanem gyilkosságnak hívnám, de maradjunk a sajtó által használt kifejezésnél, bár a helyzetet ez egy cseppet sem szépíti meg.
A LiveAction szerint a demenciában szenvedő 74 éves nő korábban említette néhány embernek, hogy „ha eljön a megfelelő idő” vállalná az orvos közreműködésével végrehajtott öngyilkosságot. Közben demenciája fokozatosan rosszabbodott, azonban sohasem tett hivatalos nyilatkozat, amiben beleegyezését adja az eutanáziához, időközben pedig az állapota meghaladta azt a pontot, ahol ez lehetséges. Orvosa ekkor kijelentette, hogy a nő „elviselhetetlenül szenved” és elvégezte az eutanáziát.
A LiveAction így foglalta össze a szomorú esetet:
A nővel nem tudatták, hogy mi fog történni, azzal indokolva eljárásukat, hogy „nem akarnak szükségtelen aggodalmat okozni”. Kávéval kínálták, amibe belekeverték az altatót, a nő azonban ezt nem volt hajlandó meginni, majd fizikailag harcolni kezdett az orvossal, aki megpróbálta végrehajtani az eutanáziát. Annyira keményen küzdött, hogy az orvos felszólította a családtagokat, hogy fogják le, amíg ő elvégzi az eutanáziát.
Az ügyben vizsgálódó orvosi bizottság felmentette az orvost az etikai vádak alól, azzal érvelve, hogy jóhiszeműen járt el, a döntést azonban felülbírálta a Regionális Eutanázia Felügyeleti Bizottság, amely kijelentette, hogy az orvos eljárása etikátlan volt és öt másik hasonlóan felkavaró esettel együtt ki fogják vizsgálni.
Jelenleg semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy mentális képességeinek birtokában a nő valaha kifejezését adta volna annak, hogy meg akar halni, arra viszont igen, hogy élni akart. Voltak rossz napjai, amikor azt kívánta, bárcsak meghalna, míg más napokon élni akart.
A „méltóságos halál” támogatói szerint a döntés veszélyezteti azokat a demenciában szenvedő betegeket, akik meg akarnak halni.
Veszélyezteti? Mitől? Az élettől?
„Legalább tisztán látunk,” nyilatkozta Bert Keizer, egy holland eutanázia létesítmény orvosa. „Azok számára, akik előrehaladott demenciában szenvednek, de saját akaratukból meg akarnak halni, ez egy negatív döntés, mert ha már nem tudják jelezni, hogy még mindig meg akarnak halni, az eutanáziát csak akkor végezhetik el rajtuk, ha önszántukból megisszák az altatót.”
Tavaly 83 mentális betegségben szenvedő embert öltek meg ilyen módon Hollandiában.



Rajtukmár a migránsok sem segítenek
é el nem vesznek, és senki ki nem


Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története

Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története.


Oláh Lajos: Az antiszemitizmus története
Bevezetés
Az antiszemitizmus, mint fogalom csak a XIX. században vált általánossá a zsidóellenesség meghatározásra. Mindennapi szóhasználatban ma már jelentheti tágabb értelemben véve is a zsidóellenességet, pontosabb fogalomhasználat esetén azonban leginkább a XIX. században keletkezett, és ideológiává szerveződő politikai antiszemitizmust értjük alatta. A korábbi századok hasonló mozgalmainak megnevezésére különféle további kifejezéseket használhatunk. Ilyen például a judeofóbia, amely az ókori xenophóbia (idegengyűlölet) egy altípusa. Egy másik, az antik görögség körében kialakuló forma volt az irodalmi jellegű zsidóellenesség. A középkorra a teológiai indíttatású antijudaizmus volt jellemző, amely azután éppen az újkorban váltott alakot, és vette fel a politikai antiszemitizmus formáját. A német nemzetiszocializmus azután a faji alapú politikai antiszemitizmust tette egyik uralkodó eszméjévé. A második világháború után újabb mutációk jelentek meg, ilyenek többek között a holokauszttagadás és az anticionizmus.
Az eddigi felsorolásból is látható a zsidóellenesség végig kíséri az emberiség szinte egész írott történetét. Vajon miből fakad ez az állandóság? Természetesen nem szabad a különböző korok antiszemitizmusa (a fogalmat most általános értelemben használva) közé egyenlőségjelet tenni, hiszen ahogyan a zsidó identitás is folyamatosan változott, részben éppen az üldöztetések hatására, az üldözőkre is érvényes az, hogy gyakran éppen az üldözöttekkel szemben alakítják ki bonyolult kölcsönhatásban saját azonosságtudatukat. A folyamatosan változó identiástelemeket figyelembe véve is felismerhetőek azonban a zsidóellenesség alakváltozásai mögött jelen lévő visszatérő tényezők. Ráadásul az üldözöttek, jelen esetben a zsidók szempontjából, lényegében mindegy, hogy az üldözött zsidó közösség, vagy a közösségen kívül bárki mit gondol a zsidó identitásról éppen egy adott korban, hiszen őket, mint „zsidókat” üldözik, jelentsen az bármit is éppen akkor.
A másik fontos sajátosság, amely az antiszemitizmus történetének különlegességét adja, a zsidó vallásnak, kultúrának a nyugati civilizáció kialakulásában játszott kitüntetett szerepe. Sajátságos, hogy éppen az a kereszténység biztosítja a zsidó hagyomány kivételes szerepét a nyugati kultúrában, amely egyben a zsidóellenes toposzok többségét is közvetíti.
A harmadik fontos tényező - és ez ennek az üldöztetéstörténetnek a következő különlegessége -, hogy nehéz ezt a történeti folyamatot nem a holokauszt felől „visszafelé” olvasni, mintegy okot keresve a nehezen megmagyarázhatóra: miképpen történhetett az meg Európa közepén, hogy éppen a modern állam, amely, mint intézmény méltán tekinthető a nyugati kultúra egyik legfontosabb civilizációs eredményének, a zsidóság teljes elpusztítására tör, faji alapon kiirtandónak ítélve kortól, nemtől függetlenül állampolgárainak egy részét?
Kereshetjük a magyarázatot a történelmi körülményekre koncentrálva, bemutatva azokat a történeti okokat, amelyek elvezetnek a holokauszthoz, de előbb-utóbb mindenképpen beleütközünk abba a problémába, hogy önmagában ezekkel a szélsőséges antiszemitizmust megmagyarázni nem lehet. A történelmi okok mellett tehát fontossá válhatnak a téma iránt érdeklődők számára a háttérben rejlő egyéni-, illetve társadalmi- és egyéni szinten működő pszichológiai tényezők.
Természetesen egy ilyen rövid, alapjában véve oktatási célokat szolgáló összefoglalásnak nem lehet feladata az antiszemitizmus pszichológiai, szociálpszichológiai vonatkozásainak teljes körű bemutatása, néhány fontosabb vonatkozó elmélet ismertetésére a történeti áttekintés után mégis sor kerül majd, így segítve a megértés teljességét.
Ókor
Az ókori-keleti birodalmak és a zsidóság
A zsidósággal kapcsolatos legkorábbi üldöztetéstörténeteket a Bibliában olvashatjuk. Hiba lenne azonban ezeket az elbeszéléseket kizárólagosan az antiszemitizmus történetén belül értelmezni, azaz az üldözés motívumai között valamiféle kifejezetten a zsidók ellen irányuló különleges okot keresni. Egy, a különböző ókori birodalmak között sodródó, őrlődő nép üldöztetése egyáltalán nem kivételes történet. A zsidó nép kezdeti sorsa ebből a szempontból nem tartalmazott más népek kialakulásától gyökeresen eltérő elemeket.[1]
Az üldöztetéstörténetek kivételessége a korokon átívelő fennmaradásukban rejlik, természetesen összefüggésben magának a zsidóságnak a fennmaradásával, túlélésével. A vonatkozó bibliai elbeszélések ugyanakkor legtöbbször visszatekintő jellegűek, céljuk a tanítás, a példa, pontosan annak a különleges identitásnak a kialakításában van nagy szerepük, amely végső soron éppen a nép túlélését szolgálta. (Megfigyelhető, hogy az identitás legfontosabb elemévé váló egyistenhit, illetve az ezzel együtt megjelenő kiválasztottság tudata a későbbiek során kiváltja a homogenizáló nagy birodalmak türelmetlenségét, tehát az üldözés ekkor már bizonyos szempontból mégis „zsidó specifikussá” válik.)
Az üldöztetésről szóló első történet a Kivonulás Könyvében[I] található. Az egyiptomi birodalomban élő zsidókról olvashatjuk, hogy a fáraó a zsidók nagy számát, „megsokasodását” már a birodalom szempontjából veszélyesnek érezve, ellenlépésekre határozta el magát.[2] Ezek az intézkedések vezetnek el majd az exodushoz, az Egyiptomból való kivonuláshoz.
A történet fontos alapüzenete, valamely istennel kötött különleges szövetség megkötésének a kinyilatkoztatása, még nem különösebben egyedi az ókori népek, vallások történetében. Hasonló törekvésekkel találkozhatunk, Mezopotámiában Marduk vagy Assur, Egyiptomban Ámon-Ré vagy Atón kultuszában. A monolátriának vagy henoteizmusnak nevezett egyistenimádat átalakulása, átalakítása következetes egyistenhitté, monoteizmussá azonban csak a zsidó vallás estében történt meg, később pontosan a zsidó államiságot ért támadások hatására.
Így a történetnek az elsődleges jelentősége a monoteizmus kialakulása szempontjából van, hiszen, mint majd látjuk, Biblia könyveinek megfogalmazása, az addigi részben szóbeli hagyomány írásba foglalása, az i.e. 600-as évekre tehető, amikor az asszír hódítást még átvészelő Júdea királya Jósiás, az Újbabiloni Birodalom fokozódó nyomása miatt kezd vallási reformok sorozatába.[3] A zsidóellenesség története szempontjából mégis van egy fontos vonatkozása a mózesi elbeszélésnek. A hellenizmus, majd a római világ görögsége zsidóellenes érvei között tűnik majd fel az a motívum, amely szerint a zsidóknak Egyiptomból azért kellett távozniuk, mert bélpoklosságot terjesztettek. [4] (A vád továbbéléséről, változataira később a görög irodalmi zsidóellenesség történeténél még visszatérek.)
Történeti szempontból következő fontos eseménysor a zsidó államiság felszámolása az i.e. VIII- VII. század során.
Az első támadó tehát, az asszír hatalom volt. I.e. 721-ben II. Sarrukinu elfoglalja az északi királyságot Izraelt, és az ott élő lakosság nagyobbik részét deportálja. A deportáltak teljesen eltűnnek az ókori népek tengerében. Egy ország, egy nép megsemmisítése egyáltalán nem különleges esemény a korban, az asszír nagyhatalom rutinszerűen űzött gyakorlata volt ez. Hosszasan lehetne sorolni azoknak a népeket, akik az asszíroknak köszönhetően tűntek el a történelem porondjáról. Róluk a nevükön kívül, ha az egyáltalán fennmaradt, ma már semmit nem tudunk.
 A déli Júda adófizetéssel elkerüli a hódítást, de komoly belső válságon ment át. Ennek a válságnak a hatására indul meg a már említett Jósiás–féle reform.
Az új nagyhatalom, az asszírokat legyőző Újbabiloni Birodalom azonban már nem volt kíméletes, az ellenszegülő Júdeát elpusztítják, Salamon templomát lerombolják, a lakosság egy részét (elsősorban az értelmiséget) Babilonba hurcolják, aminek következtében a babiloni fogság néven ismert korszakban így egy zsidó kisebbségi csoport került idegen környezetbe. Az új helyzet egyrészt a monoteizmus, a templomi kultusz nélküli judaizmus formájában való megszilárdulását eredményezte. Rendkívül jelentős folyamatról van szó, hiszen így vált a zsidóság a szigorú monoteizmus, az ókori népek között egyedülálló vallása miatt könnyen beazonosíthatóvá. Másrészt éppen ez a különválás, a diszpóra lényegéből fakadó idegenség a zsidóellenesség új típusainak a megjelenését is eredményezte. Ókori „antiszemitizmusról”, tehát egyfajta elvi jellegű zsidóellenességről lényegében csak a diszpóra létrejöttétől beszélhetünk.
Az ókori népek történetében a vallásnak fontos állami-politikai szerepe is volt. A győztes birodalom hivatalos kultusza legyőzte, beolvasztotta a legyőzött népek isteneit, azonban ez a zsidóság esetében nem volt lehetséges, hiszen egy mindenható, kizárólagos istent nem lehet legyőzni, beolvasztani. Ettől kezdve a szerveződő birodalmak, illetve a többségi, általában politeista kultuszokat folytató társadalom gyanakvással, értetlenséggel nézett a zsidókra.
Perzsa Birodalmat megalapító II. (Nagy) Kürosz (i.e.600/599- 530) hazaengedte Babilonból a deportáltakat, egy részük azonban a városban maradt, így az újra létrejövő államiság mellett immár folyamatosan létezett a diaszpóra zsidósága is. A babiloni fogság utáni időszakban a diszpóra állandósulása mellett, a templom nélküli kultusz továbbélése megerősítette a monoteista vallás kereteit, ami így a legfontosabb identitásképző, identitásmegőrző erővé is vált egyben.
Érdekes körülmény, hogy az egyébként vallásilag általában toleráns Perzsa Birodalomhoz kötődik a később nem kanonizált[5] Eszter Könyvében olvasható történet, amely szerint a birodalomban élő zsidókat a gonosz, zsidógyűlölő Hámán, Ahasvérus király tanácsadója teljesen ki akarta pusztítani, és akik csak zsidó Eszter közbenjárására kerülhették el sorsukat.
A történet nagy valószínűséggel teljes egészében kitalált, és a már részben diaszpórában élő zsidóság körében keletkezett, és nem elsősorban a zsidók és a perzsák, hanem a kialakuló judaizmus és a zsidókat körülvevő „pogány” világ ellentétéről szól,[6] határozottan identitáserősítő szándékkal.
Elephantiné
Az egyik legrégebbi zsidó kolónia, még a zsidó államiság ókori megszűnése előtti időkben i. e. 570 körül a Nílus első zuhatagánál, az egyiptomi-szudáni határon jött létre Elephantiné szigetén. Az egyiptomi állam zsidó katonákat telepített ide, akiknek a feladata az állam déli határainak a védelme volt. A családjukkal együtt itt élőknek széleskörű autonómiát adtak, szabadon gyakorolhatták az akkor még nem teljesen monoteista vallásukat, még templomot is építhettek. Amikor a perzsák i.e. 525-ben meghódították Egyiptomot, szintén zsoldjukba fogadták az itt élő zsidókat. Az i.e. 5. században perzsa ellenes felkelés robbant ki Egyiptomban, ebben a zsidók a perzsák oldalán harcoltak. A helyi lakosok és a kolónia között részben ezért, részben vallási okok miatt kiéleződött a viszony. Elephantiné szigetén állt ugyanis az egyiptomi Hnum kosisten legfontosabb szentélye, a zsidók templomában viszont bárányokat is áldoztak. A konfliktus i.e. 410-ben robbant ki. Hnum papjai valószínűleg megvesztegették az egyik perzsa tisztviselőt és ezt követően a perzsa katonaság a helyi lakossággal együtt betört a templomba, amit kirablása után leromboltak. A tartomány perzsa helytartója a zavargást elfojtotta, a felkelés elfogott résztvevőit kivégeztette.[II]
Görög világ és a zsidóság
Sajátos módon a görög világ a hellenizmus koráig nem vesz tudomást a zsidóságról. Ennek az oka az lehetett, hogy a zsidók által lakott terület határa egészen a i.e. 3. századig nem érte el a Földközi-tengert. A későbbi Judea területét Hérodotosz még „filiszteus föld” néven ismeri. Ráadásul mivel a zsidók ekkor még többnyire földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, nem jelentettek gazdasági konkurenciát, a görögök számára, így azután szempontjukból érdektelenek voltak. Nagy Sándor hódításával (i.e. 323-283) megváltozott a helyzet, a zsidók immár a nagy görög-makedón birodalomhoz tartoztak, és bár a birodalom Sándor halála után részeire esett, a zsidók új helyet találtak ebben az új, „globalizált” görög világban. Tudjuk, hogy Alexandriában, az új világ egyik reprezentatív városában már I. Ptolemaiosz Szótér (i.e. 367-i.e. 282) korában kialakult egy kisebb zsidó közösség. Ettől datálható egy a kezdetben jóindulatúnak mondható, még mindig igen mérsékelt zsidók iránti görög érdeklődés. Az i.e. 2. században gyökeresen megváltozik a kép, a jóindulat eltűnik, a viszony ellenségesebbé válik, majd az évtizedek múltával már ez az új, kicsit sem barátságos attitűd válik uralkodóvá. A változást nagy valószínűséggel IV. Antiokhosz szeleukida uralkodó(i.e. 215-i.e.164) kudarcba fulladt erőszakos hellenizálási kísérlete, és az ennek ellenhatásaként kirobbanó makkabeus felkelés[7] okozta.
A felkeléssel fontos eseményhez érkeztünk a zsidóellenesség történetében. A görög világban ekkor fogalmazódnak meg azok a vádak, amelyek később visszatérő, korokon átívelő módon jelennek meg a zsidókkal kapcsolatban. Az ellenségesség kialakulása mögött nem nehéz felfedezni a gazdasági motívumokat: a zsidók a kereskedelembe bekapcsolódva a görögök komoly konkurenseivé váltak. Jellemző és érdekes, hogy mivel a vádakat megfogalmazó művek jelentős része elveszett, ezek nagy részét a római történetíró, a zsidó származású Josephus Flauviushagyományozza ránk, amikor a rágalmak cáfolatára megírta saját művét (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról).[III]
A vádak egy része titkos kultuszokról szólt, amelyek során a zsidók a jeruzsálemi templom szentélyében egy arany szamárfejet imádnak. Itt említi meg Flauvius azt a már korábban említett történetet, amely szerint azért kellett a zsidóknak Egyiptomból távozniuk, mert a bélpoklosságot terjesztették. Bár a közvetlen kontinuitás szövegszerűen nem bizonyítható, nem nehéz felismerni ebben a középkorban oly elterjed kútmérgezési, pestisterjesztési vádakat. Megfogalmazódott a görög szerzőknél az is, hogy a titkos kultusznak része a kannibalizmus: a zsidók minden évben feláldoznak egy görögöt, és a húsából mindannyian esznek. Ez a vádpont a későbbi vérvád előképének tekinthető. Megjelenik az összeesküvés vádjais: a zsidók megesküsznek, hogy ellenségei lesznek minden idegennek.
Az ellentétek a már a római világba betagolt Alexandriában zsidóellenespogromba torkollottak. Az eseményeket Alexandriai Philó[8] leírásából ismerjük. I.e. 38-ban a görögök, nyilvánvaló provokatív céllal, az követelték a város római helytartójától, Flaccustól, hogy utasítsa a zsidókat Caligula császár szobrának a templomaikban való felállítására. Flaccus csapdába került, mert tudta, hogy nem sértheti meg a császárt, viszont a rendeletet a zsidók nem fogják végrehajtani, hiszen az bálványimádás lett volna, amit vallási törtvényeik ekkor már szigorúan tiltottak. A félelme beigazolódott, a rendelet kiadása után a felheccelt görög-egyiptomi csőcselék a rendeletnek ellenálló zsidókra rontott. Valóságos hajtóvadászat indult: korra, nemre való tekintet nélkül folyt a gyilkolás, a zsidók házait kifosztották, az életben maradottakat a város legegészségtelenebb részébe szorították, ezzel lényegében létrehozva az első gettót. Aki kilépett erről a területről a halál fia volt.
A történet folytatáshoz tartozik, hogy amikor Caligula tudomást szerzett a történtekről, rendet teremtett, Flaccust leváltotta. Utóda, az új császár Claudius pedig kárpótolta az életben maradt áldozatokat, a főbűnösöket pedig kivégeztette. A feszültség a görögök és zsidók között azonban továbbra is megmaradt.[IV]
Zsidók a Római Birodalomban
Az alexandriai eseményekkel már egy új korszakba léptünk át, a makkabeus felkelés után a Hasmoneus dinasztia által újjászervezett zsidó államot a Kr.e. 63-ban érte el a római hódítás. Korábban a Hasmoneus állam szövetségesi kapcsolatban állt Rómával, de ekkor Pompeius, aki Szíriát meghódította, Júdeát is betagolta a birodalomba, bár az egyelőre még látszólag önálló maradt, széleskörű autonómiát biztosítva a rómaiak megtűrték Nagy Heródes és utódainak uralmát. Augustus alatt i.e. 6-ban a terület Júdea és Szamaria néven római provincia lett.
A rómaiak valláspolitikája általánosságban, néhány szabály betartása mellett, toleránsnak volt mondható. Róma szent határán belül (pomerium) csak Róma ősi isteneinek, illetve azokkal azonosítható isteneknek lehetett oltárt és szentélyt építeni. A Város szent határán kívül azonban minden olyan kultusz gyakorolható volt, amely nem sértette Róma politikai érdekeit, illetve amelyet nem akartak a rómaiak körében terjeszteni.[9] Tiltottak voltak továbbá a titokzatos módon, zárt csoportban gyakorolt kultuszok. Azokat a vallásokat, amelyek megfeleltek a kritériumoknak u.n. collegiumokba sorolták, és így gyakorlásukat engedélyezték. Ezek közé tartozott a zsidó is. Látható, hogy a rómaiaknál a birodalmi szempont volt az elsődleges, ha egy vallásban nem láttak biztonsági kockázatot, gyakorlásukat tolerálták.
Fontos megjegyezni, hogy zsidó vallással szemben, legalábbis kezdetben nem teljes mértékben érvényesülhetett a birodalmi politika. Ezt egyrészt megnehezítette a zsidóság hosszú ideig érezhető, időnként fegyveres felkelésbe torkolló politikai ellenállása a római uralommal szemben. Megnehezítette az integrációt a rituálé néhány, a nem zsidókkal való érintkezést megnehezítő mozzanata, illetve a zsidók elzárkózása minden vallási jellegű szinkretizmustól[10]. Ezekkel a kitételekkel együtt egyértelmű, hogy a római állam zsidóellenessége nem valamely zsidó sajátosságnak, hanem egy, a birodalom érdekeivel, törekvéseivel szembehelyezkedő népnek szólt. Ilyen ellenállást a Birodalom nem tűrt.
További római jogi sajátosság volt, hogy a római polgárjog, eltérően a korábbi a görög poliszokban követett eljárástól, nem kapcsolódott kötelező vallási rítusok elfogadásához. Ellenkezőleg, Julius Caesar például több rendeletben általános elvként szögezte le, hogy a zsidók vallásuk előírásainak megtartása mellett is részesülhetnek a teljes polgárjogban.
A zsidó állam betagolása a római birodalomba már a nagy zsidó háborúk, felkelések előtt lehetővé tette a zsidóknak a nyugatra költözést, így azután az időszámítás kezdete körüli időben már jelentős római diaszpóráról tudunk. Az első század első felében a város zsidó lakossága nem keltett különösebb feltűnést. Róma zsidó lakossága nagyrész kézművesekből állt, egyetlen kirívóan gazdag zsidóról sem tudunk, a pénzügyek területén semmiféle különleges szerepet nem játszanak. Josephus Flavius zsidó szerint Augustus korában a számuk már több ezerre volt tehető.
Josephus Flavius beszámol az ottani zsidók prozelita-tevékenységéről is[11], valószínűleg ez, illetve Tiberius (14-37) császár időszakára már érezhető júdeai politikai feszültség vezetett oda, hogy a császár, zsidógyűlölő kegyence, Aelius Seianus hatására, tömegesen utasítja ki a zsidókat (és tegyük hozzá az Izisz-hívőkkel együtt) titkos kultusz folytatásának illetve térítésnek a vádjával. Így történt, hogy i.e. 19-ben 4000 zsidót Szardínia szigetére internáltak. I.sz. 32-ben Tiberius visszavonta a rendeletet, hogy azután Claudius i.sz. 50-ben újra kitiltsa a zsidókat Rómából.[12] [V]
A helyzet drámai módon változott az i.sz. 66-70 között zajló nagy zsidó felkelés után.
Titus diadalíve.png
Titus diadalíve. Róma. Rómaiak a Templom kincseivel. (Kép: bible-histori.com)
A felkelés a római uralom ellen tört ki, történetét a már többször idézett Josephus Flauvius elmondásából ismerjük. Kirobbanásának közvetlen oka vallás jellegű volt. I.sz. 66-ban Florus prokurátor tizenhét talentum aranyat elvitt a jeruzsálemi templomból, ez a zsidók vallási érzékenységét oly súlyosan érintette, hogy a nép felkelt a rómaiak ellen. A felkelés leverése során ismét elpusztult Jeruzsálem, benne a második templommal, és valóságos pogrom sorozat söpört végig a főleg görög lakta keleti városokban. A háborúban százezrek pusztultak el vagy kerültek rabszolgasorba.
A felkelés után a császár, a felkelés leverésében kezdetben aktívan részvevő Vespasianus (i.sz.70-79), elrendelte a zsidóadó bevezetését, kifejezetten a felkelésben részt nem vevő diaszpóra zsidóságát sújtva.[13] Fia Domitianusszigorította az adó beszedését, illetve megtiltotta mind a zsidó, mind a keresztény szokások követését, ennek a rendeletnek részeként a származásuk szerint nem zsidókon a körülmetélés végrehajtását is.Az állam istenei iránti tisztelet elmulasztását istentagadásnak minősítette. A következő császár Nerva, viszont megint jelentősen enyhített a szigoron.
Vespasianus a zsidó felkelés leverése után veretett éreme.jpg
Vespasianus a zsidó felkelés leverése után veretett éreme. (Judea capta = Judea legyőzve.)
Hamarosan újabb véres események következtek. Már Hadrianus császár uralkodása alatt került sor az utolsó kétségbeesett júdeai szabadságharcra. Ez volt a Barkochba-felkelés (132-135), amely kegyetlen leverése után a császár kitiltja zsidókat Jeruzsálemből, még a város nevét megváltoztatta, a Templom-hegyen pedig Jupiter tiszteletére emeltetett templomot. A felkelés következményeképpen egyre inkább a diaszpóra lett a zsidóság fő élettere.
Ezután a zsidóság helyzete egy időre rendeződött. A birodalom szempontjából már semmiféle veszélyt nem jelentettek, így súlyosabb konfliktusok nem alakultak ki. Pragmatikus gyakorlat alakult ki vallási kérdésekben is: a zsidók nem mennek be a császár géniuszának emelt templomba, de a zsinagógákban imádkoznak a császárért, a születésnapját megünneplik.
Via Appia Olaszország.jpg
Via Appia, Olaszország , zsidó katakomba Rómában., i.sz. II-III. század. (Fotó: Wikimedia Comons)
A római (és görög) világba való beilleszkedés leginkább nyelvi téren volt érezhető. A júdeai, szíriai és mezopotámiai zsidóság beszélt nyelve a héberrel közeli rokon arameus volt, az ettől nyugatra fekvő diaszpórában azonban leginkább a görög. (A Rómában feltárt zsidó katakombák sírfeliratainak kb. 70%-a görög, 25%-a latin és csak 4-5%-a héber. A nevek kb. kétharmada idegen, görög vagy latin hangzású, csak egyharmada bibliai eredetű héber név.)
A kereszténység és a zsidóság. Az keresztény antijudaizmus kialakulása
A korai évek. A konstantini fordulat előtt.
A kereszténység zsidó szektaként keletkezett, a két vallás elválása egymástól főként krisztológiai kérdések miatt történt meg. A kereszténység történetének kezdeti időszakában a zsidó többség – kezdetben legalábbis ők voltak többségben – Jézust, mint messiást nem fogadta el. A kereszténység a páli fordulattal lépett ki a zsidóság népi-vallási kereteiből, ettől kezdve gyorsan terjedt, először elsősorban görög környezetben, majd megállíthatatlanul hódította meg a birodalom távolabbi nyugati területeit is. Hamarosan a nem zsidó születésű keresztények alkották a túlnyomó többséget az új valláson belül, az ő teológiájuknak már nem volt semmi aktuális kapcsolata a zsidósággal. Jeruzsálem pusztulásával és a templomi istentisztelet megszűntével a távolság a két vallás között még nagyobb lett.
A római hatalom kezdetben rendkívül bizalmatlan, időnként kifejezetlen ellenséges volt az új vallással szemben. A magatartás oka most sem teológiai természetű volt elsősorban. A kereszténység titkos szertartásai, a térítő jellege elegendő volt a hatósági gyanakvás felkeltéséhez. Ez a gyanakvás többször eredményezett birodalmi méretű üldözést. Jellemző, hogy a később a zsidókkal szemben hangoztatott irracionális vádak, mint például a vérvád, a korai keresztényekkel szemben is megfogalmazódtak. Mindeközben azonban ekkorra a zsidóság és kereszténység viszonya is ellenségesre fordult, bár ez az ellenségeskedés ekkor még nem lépet túl a teológiai vita keretein.
Zsidóellenesség az Újszövetségben
Sajátos körülmény, hogy már az Evangéliumokban több zsidóellenes kijelentéstalálható, ami első látásra talán kissé furcsának tűnhet, hiszen mint köztudott, nemcsak az első keresztények, de az evangéliumok megfogalmazói is zsidók voltak. A jelenség Ószövetségi párhuzamokkal együtt érthető meg legjobban. Amikor ott a próféták Izráelt ostorozzák, kritikájuk nem kifelé irányul, hanem elsősorban a nép vezetőinek szól. Az Evangéliumok szerzői, amikor a zsidókat kritizálják, a messiást el nem fogadó zsidók ellen beszélnek, ezek a kritikák nem tekinthetők általában zsidóellenesnek. Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység keletkezésének időszakában még a zsidó vallás sem tekinthető dogmatikai értelemben zártnak. Főleg a messiással kapcsolatos kérdésében intenzív teológiai viták folytak az időszámítás kezdete körüli századokban, a zsidó hittant akkor még nagyfokú pluralizmus jellemezte. Az azonban teljesen világos volt már akkor is, hogy a zsidó valláson belüli értelmezés szerint a keresztre feszített, szenvedő-ember Jézus nem lehet a Messiás.
Ezzel együtt ezek az evangéliumi helyek rendkívül fontosak, hiszen az éppen ezekben a kezdeti vitákban formálódó, majd a konstantini fordulat után határozott alakot öltő vádak a keresztény antijudaizmus számára jelentenek majd folyamatos hivatkozási alapot. Tehát amikor Máté evangéliuma szerint elhangzik, hogy „vére rajtuk és fiaikon”[14] [VI], vagy ahogyan a János evangéliumában olvasható „Sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni.”[15], vagy ugyanitt:” ti nem vagytok az Istentől valók”[16] hosszútávon ezek a mondatok antijudaista tartalommal telítődtek a későbbi keresztény teológia zsidóellenes fejtegetéseiben.[17] [VII]
Láthatóan Jézus emberi vagy isteni természetéről, messiásságáról folyó vita már a konstantini fordulat előtt élesen szembeállította a korai (gyakran zsidó) keresztényeket és az eredeti hitüket megtartó zsidókkal. Miközben zsidó részről talán már a II. században[18] belekerült a 3 napi fő ima részeként elmondott az úgynevezett 18 áldásba[19]  [VIII]az eretnek Názáreti elátkozása, a keresztény oldalon a vita közben formálódnak azok az elméletek, amelyek a zsidóság helyét, sorsát az immár hatalomra jutott keresztény világban kijelölték.
Ezekben a korai elvi jelentőségű vitákban egyre kevesebb szó esett azokról a körülményekről, amelyek biztosíthatták volna a két vallás békés egymás mellett élését, pedig ilyen szöveget is találhatunk az Újszövetségben. Pál a Rómaiakhoz írott levelében egyértelműen fogalmaz, az üdvösség a zsidókon keresztül vezet, a zsidóság az a nemes olajfa, amelynek törzsébe a kereszténységet beleoltották.
Szent Cyprián a III. században már egészen más hangon szól, lényegében összefoglalva az alakuló antijudaista koncepciót: 1. A zsidókat Isten haragja kíséri, mert elszakadtak tőle, és bálványoknak hódolnak. 2. Nem hittek a prófétáknak sem, és meggyilkolták őket. 3. Meg volt jövendölve, hogy Jézust nem fogják elfogadni. 4. Nem értik az Írásokat, Krisztus eljövetele óta csak az egyház érti és magyarázza ezeket helyesen. 5. Amíg a zsidók Krisztust nem fogadják el, soha nem is fogják megérteni a Szentírás igazságait. 6. A zsidók szükségszerűen elvesztik a nekik ígért országot, és helyükbe a pogányságból származó keresztények lépnek, akik új törvényt kapnak Istentől, új prófétákat, új választottságot és vezetést. Ez az úgynevezett helyettesítési elmélet vált uralkodóvá az elkövetkező századokban.[20][IX]
Az egyházatyák fogalmazzák meg a kollektív bűnösség elvét is. „Így érte végül is utól az isteni büntetés a zsidókat, akik kezet mertek vetni Krisztusra” – írja Euszebiosz Jeruzsálem pusztulása kapcsán..[21] Szent Jeromos[22] is kivette a részét a későbbi közgondolkodás formálásában. Műveiben a zsidókat kígyónak nevezi, akik gyűlölik az emberi nemet, példaképük Júdás, az áruló apostol; imádságaik, a zsoltárok pedig olyanok, mint a szamarak ordítása.
Aranyszájú Szent János[23] [X] úgy véli, hogy a zsidók kéjelgő, kapzsi, álnok banditák, gyilkosok, csalók, ördögtől megszállottak, s kegyetlenebbek a vadállatoknál is. Azért ennyire elfajzottak, mert megkínozták Jézust. Ezért nem lehet számukra semmiféle kiengesztelődés vagy bocsánat. A bosszúnak nem lehet vége, a zsidóknak örökké templom és haza nélkül kell maradniuk. Elvetettségüket Isten haragja okozta, aki teljesen elfordult tőlük. A keresztények kötelessége gyűlölni a zsidókat. Aki szereti Krisztust, az sohasem küzdhet eléggé a Krisztust gyűlölő zsidók ellen. Alakot öltött immár a krisztusgyilkosság vádja, amely ugyan soha nem válik hivatalosan dogmává, de mélyen beivódik a keresztény közgondolkodásba.
A nyugati egyház legtiszteletreméltóbb atyáinak egyike, Szent Ágoston[24] azzal érvelt, hogy a Káin és Ábel közötti gyilkos összeütközés előrevetítette a keresztények és zsidók közötti állandó ellenségeskedést. Figyelemre méltó Szent Ágostonnak a vándorló zsidóról szóló elmélete is. Ezek szerint Krisztus meggyilkolásáért voltaképpen már el kellett volna pusztulniuk, Isten azonban kegyesen megengedte végzetük elkerülését - hogy tanúsítsák a kereszténység felsőbbségét. A zsidók tanúskodása abban áll, hogy az ő sorsukon látható hová vezet, hogy nem fogadták el Krisztust. A zsidóknak büntetésül folytonosan bolyonganiuk kell, sehol sem telepedhetnek meg hosszabb időre, , mert meggyilkolták a földre szállt istent. Ágoston szerint szüksége van az egyháznak a zsidóság fennmaradására, de a zsidóknak nem szabad túlzott jólétben élniük. Mindig szolgai szerepet kell betölteniük.[25]
Ágoston másik maradandó gondolata a megvalósuló egyház világi uralmának ideológiai meglapozása. Az ő fejtegetései nyomán[26] az egyház egyre inkább úgy tekint magára , mint Isten országára, a messiási dicsőség megvalósítójára , amelynek elhívatása, hogy uralkodjék az egész földkerekségen. Ha viszont ebben a birodalmi önfelfogásban az egyház Isten megvalósult királyi uralma a földön, akkor a zsidóság léte ennek a felfogásnak eleven tagadásává válik.
„Ebben, a patrisztikus irodalomban fejlődnek ki azok a toposzok, jellemző képek és fordulatok, „klasszikus” szidalmak, vádak, káromlások, gondolkodásbeli öntőminták, amelyek meghatározták a keresztények zsidóellenes szemléletét.”[27] – írja Nyíri Tamás a már idézett művében.
A konstantini fordulat után
Mint láttuk, az egyház teológiai, vallási indíttatású antijudaizmusa főbb vonalakban már készen volt, amikor a kereszténység a formálódó középkori Európában kizárólagos vallássá vált. Nem egyszerűen csak az új, zsidó ellenes érvrendszer alakult ki, de egyben közvetítésre került az ókorban, elsősorban a görög világban kialakult judeofób toposzok nagyobb része is.
Fontos megjegyezni, hogy az antijudaizmus nem a zsidóság mint nép, főleg nem mint faj ellen lép fel. Ámbár az alapelv, miszerint az egyházon kívül nincs üdvösség (extra ecclesiam nulla salus), időnként elvezetett az elv, az egyházon kívül nincs élet formában való gyakorlati alkalmazásához is. Azt is látnunk kell, hogy a keresztény Európa nem pusztán a zsidókkal türelmetlen, hasonló kíméletlenséggel lép fel többek között az eretnekmozgalmakkal, az iszlámmal szemben is. A célja nem az ellenfél elpusztítása, hanem elsősorban a megtérítése. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy az egyház ugyanakkor a Szent Ágostoni gondolatból kiindulva időnként a zsidóságot védelmező szerepet is vállalt.
Hiba lenne azt gondolni, hogy a teológiai antijudaizmus csak a középkorban virágzott. A gondolkodásmód ma is jelen van, sokszor éppen az antiszemitizmussal keveredve, annak alapjául szolgál. Szükséges ezért röviden áttekinteni melyek a főbb ismérveit, amelyek alapján az előítéletesség antijudaista módja felismerhető.
Az első legfontosabb ilyen jellegzetesség természetesen a már említett Krisztus-gyilkosság vádja, amely alapján a zsidók bűnössé váltak, és így elveszítették a kiválasztottságot. Ez utóbbi a keresztényekre szállt, ezt neveztük korábban helyettesítési elméletnek. Az antijudaista keresztények gyakran különbséget tesznek az Ószövetség szigorú, kegyetlen, azaz a zsidók istene, és az Újszövetség, a keresztények irgalmas, megbocsátó istene között. Megtörténik a szembeállítás az Írás felosztásában is. Az Ószövetség és Újszövetség elnevezések antijudaista tartalmúak, hiszen azt sugallja, hogy ember és isten között egy új szövetség jött létre, amelyből a zsidók kimaradtak. (Természetesen használatuk nem feltétlenül jelent kirekesztő szándékot, hiszen ezek közkeletű, mindennapos elnevezései ma már a Biblia részeinek.)
Az antijudaista a zsidó kiválasztottság gondolatát gőgnek, más népek lebecsülésének tekinti. A zsidó felfogás szerint azonban a kiválasztás nem érdem szerint történt, egyoldalú isteni döntés volt, és következményeiben sokszor terhes kötelességként a zsidóságnak az a rendeltetése, hogy a többi nép elé állítsa azt a spirituális és etikai mintát, amelyet a Tóra fogalmaz meg, és tanít, hogy "általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége”.[28]
Gyakran tekinti az antijudaizmus a mózesi törvényeket merev, idejétmúlt szabály gyűjteménynek, megfeledkezve a jézusi tanításról : "Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. (…) Míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből"[29]
Ezzel kapcsolatos a vád, miszerint a zsidók a mózesi törvények alapján a zsidóság a megtorlás, a bosszúállás etikáját követi, ezzel szemben kereszténység, Jézus tanítása nyomán, a szeretet etikáját gyakorolja.[30]
Zsidók helye a középkori-, koraújkori Európában
A középkori zsidók helyzete sajátosan változik meg az ókorhoz képest. Míg akkor a monoteizmus volt idegen, a középkorban ez már általánossá vált. A zsidók mégis páriává, megtűrt, időnként üldözött néppé váltak. A korábban ismertetett ideológia alapokon azután zsinati határozatok százai keletkeztek, amelyek az egyház ellenségeiként tartották számon a zsidókat.[31]
Ecclesia_Synagoga_Zeichnung_1.jpg
Egyház és Zsinagóga (zsidó vallás) középkori ábrázolása. 
Társadalmi állapotuk a nem szabadokéval volt egyenlő. Tilossá vált a vegyes házasság, kizárták a zsidókat legtöbb foglalkozási ágból, megkülönböztető öltözéket írtak elő számukra, és mindennek betetőzéséül gettóba zárták őket.(A történelem iróniája: azután bizonyos mértékben éppen a gettó segített zsidó azonosságuk megőrzésében.)
Kitüntetett jelentőségű a zsidóság helyzetét sok száz évre meghatározó III. Ince által 1215-ben összehívott IV. lateráni zsinat . A zsinat négy constitutiója (c.67-70) külön a zsidókkal foglakozott, törekvése szerint átfogóan szabályozva a zsidók helyét a keresztény világban. A 67. constitutio a kamatszedésről szólt, mérsékletre intve a keresztényeket, felhatalmazta az uralkodókat a kamatláb meghatározására. A 68. egységesen előírta a zsidójel viselését, a 69. megtiltotta, hogy a zsidók közhivatalt viseljenek. A 69. constitutio megtiltja a zsidó hitbe való visszatérést. [32]
V04p294001.jpg
Zsidókalap középkori ábrázolása.
Az egyház ellenségessége a zsidók társadalmi, jogi helyzetét is meghatározta. Az antijudaizmus teológia érvei mellett az üldöztetésnek azonban gyakran igen prózai gazdasági, pénzügy okai is voltak A zsidó társadalom foglakozás szerkezetében tovább erősödtek már a későantikvitás időszakában jelen levő tendenciák. A társadalom peremére szorított zsidók számára csak néhány foglakozást engedélyeztek, így körükben jellemző tevékenységgé a kereskedelem, pénzügyletek váltak. A zsidók szerepe a pénzügyletek területén a zsidóellenesség kialakulásánál egyfajta objektív feszültségforrásaként is szerepet kapott. Ugyanakkor a társadalmi környezetnek a zsidókkal szemben tanúsított kirekesztésben megnyilvánuló ellenséges magatartása nagymértékben felelős is ezért a szerepért, így egyfajta „circus vitiosus”[33] jön létre, ami egyébként az előítéletek működésénél igen gyakori jelenség. A zsidók keresztény társadalomban, az uralkodó rétegek hitelezőivé lévén könnyen az üldözés célpontjaivá válhattak, hiszen gyakran ez volt az adóság leírás legegyszerűbb, kézenfekvő módja. Ráadásul a zsidók városokban csak meghatározott helyen, gettókban élhettek. (A középkori gettó mást jelentett, mint a korábban az ókorban kialakult zsidónegyedek, ezek már lényegében kényszerlakhelyekké váltak.[34]). Minden feltétel adott volt ahhoz, hogy főleg társadalmi krízishelyzetekben a zsidóság a bűnbakképzés mechanizmusainakmegfelelően, szinte menetrendszerűen újabb és újabb üldöztetési hullámok elszenvedője legyen.
Az üldözésnek jól kialakult menetrendje alakult ki. Általában valamely az ókorban is ismert váddal illették a zsidókat. Ilyen volt a jól ismert vérvád, amely szerint a zsidók rituális módon keresztény gyermekeket ölnek meg, majd vérüket veszik, és az elfogyasztják valamilyen formában. Ez az elképzelés, mint már láttuk, az ókorig visszavezethető, azonban dokumentálhatóan csak a keresztes hadjáratok idején jelenik meg Európában, és a nagy pestisjárvány[35] után vált igazán virulenssé. Részletes elbeszélésével Alphonsus de Spina[36], egy zsidóból lett ferences szerzetes  művében találkozunk, amely A hit erődjének (Fortalitium fidei) címmel jelent meg.
spina.jpg
Alphonsus de Spina : Fortilitium fidei kezdőlapja. (1524, Lyon)
A könyv harmadik kötetében veszi sorra a zsidók 17 bűnét felsorolva többek között az uzsorát, a kútmérgezést, rituális gyermekgyilkosságokat, azt, hogy orvosként teszik el láb alól keresztény pácienseiket, s végül hogy naponta imádkoznak az egyház és a keresztény fejedelmek pusztulásáért. Itt adja elő, hogy a zsidó férfiak Krisztus halála óta vérfolyásban szenvednek, melyet keresztény vérrel igyekeznek csillapítani.
Ezekhez a vádakhoz társult gyakran a mise szertartáshoz használt szent ostya[37] a meggyalázásának a vádja. A vádak sokszor pogromba, majd a kiűzetés elrendelésébe torkollottak. Egy idő után általában a kedélyek megnyugodtak, a zsidókat visszaengedték – hiszen a pénzügyek területén általában nélkülözhetetlenek voltak - majd minden kezdődött előröl.
A zsidók a keresztény Európában a keresztes hadjáratokig alapjában véve békében élhettek. Lényegében egy jelentősebb üldözés történt a XI. század előtt. A hispán területen berendezkedő Nyugati – Gót Királyság Sisibut (612–621) nevű királya, arianus keresztény hitén felbuzdulva erőszakkal akarta a zsidókat megkeresztelni, és aki erre nem volt hajlandó, azt kiűzte az országból (615.169) . A IV. toledói zsinat (633) már a király halála után úgy határozott, hogy a zsidókat nem szabad hitük elhagyására kényszeríteni, Bár a rendelet azt is megfogalmazta, hogy akik, akár kényszernek engedve már áttéretek, keresztények maradnak.
A keresztes hadjáratok és a már említett nagy pestisjárvány gyökeres fordulatothoztak a zsidók sorsában. A hadjáratok bebizonyították, hogy egyház előző évszázadokban kialakított antijudaizmusa már a társadalom széles rétegeinek gondolkodását áthatotta.  Különösen nagy erővel jelentkezett ez az első hadjárat során (1096-1099), amelynek indulásakor a keresztesek az útjukba eső német városok zsidóságát - mondván, hogy először az ott élő eretnekeket kell elpusztítani - mészárolták le.[XI] A II. hadjáratban francia és újra német városok, a III. hadjáratban London és York zsidó lakosai következtek. Közben a keresztesek kiirtották a palesztinai zsidóságot, 1290-ben kiutasítják a zsidókat Angliából.
A járvány kitörése után pedig több helyen a zsidók ellen fordult az indulat, járványterjesztéssel, kútmérgezéssel vádolták őket. Többeket égettek el elevenen, egész vidékek zsidó lakosságát gyilkolták le. 1348 és 1349-ben háromszáz zsidó közösséget pusztítanak el a Német-római Birodalomban. A vádak azután újra és újra szárnyra kaptak, 1394-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1479-ben pedig Portugáliából űzik el a zsidó lakosságot. Az események más szempontból is „felszabadító erővel” hatottak. Kiderült a zsidó közösségek sebezhetősége. Világosan látszott, hogy adott esetben a mégoly virágzó közösségek, amelyek látszólag a királyok, fejedelmek védelme alatt álltak, adott pillanatban tökéletesen ki vannak szolgáltatva a csőcselék szándékainak.
A középkor különleges eseményei voltak az egyház által meghirdetett hitviták.
Disputation.jpg
Disputa ábrázolása. Johann von Armssheim (1483) metszte. (Wikipedia)
1239-ben IX. Gergely körlevélben rendeli el a Talmud példányainak összegyűjtése, megvizsgálását, majd 1240-ben Párizsban hitvitát (disputa) rendeztek. A vita lényegét tekintve inkább vizsgálat, egyfajta koncepciós per volt, ahol annak ellenére, hogy Rabbi Jehél- bár nagyon korlátozott mértékben kapott csak lehetőséget érvei kifejtésére-, sikeresen védte meg a zsidó álláspontot, 1242-ben elrendelik a Talmud példányainak elégetését, Párizs főterén 10 szekérrakomány Talmudot vetettek tűzre. 1247-ben újabb fordulat következett, az új pápa IV. Ince elrendeli a megmaradt Talmudok visszaszolgáltatását, illetve bullában cáfolja a vérvádat.
1413-14 XII. Benedek Tortosában rendez újabb vitát, ahol a zsidókat igyekszik meggyőzni a Talmud alapján, hogy Jézus a megváltó. Mivel a meghívottak ellenállnak (a pápa Aragónia és Katalónia összes zsidó közösségének képviselőit részvételre kényszerítette) és a 21 hónapig tartó vita után sem voltak hajlandóak az áttérésre, a pápa eltiltotta a keresztényeket a Talmud tanulmányozásától.[38]
Még a forgatókönyvszerűen ismétlődő események sorában is kivételes volt az Ibériai-félszigeten 1391-ben lejátszódó pogromsorozat[39]. Nem a pogrom a különleges, annak következményei figyelemreméltóak. A mintegy hatszázezres lélekszámú spanyol (szefárd) zsidóságnak csupán egyharmada tudta zsidó létét, identitását megőrizni, másik harmada mártírhalált halt, harmadik harmada pedig elfogadta a kényszerkeresztséget. Megkeresztelkedésük folytán a marranusokjogilag keresztények lettek, így fel kellett adniuk zsidó múltjukat, de mind vallási meggyőződésükben, mind társadalmi kirekesztettségüket tekintve zsidók maradtak. Így lényegében egy későbbi korokra jellemző faji alapú zsidóellenesség jött létre, ezt a létszámában egyre gyarapodó közösséget, a merev spanyol társadalom képtelen volt integrálni vagy asszimilálni, így a csoport mintegy kereszténység és a zsidóság között lebegett. A gyanakvás velük szemben odáig fokozódott, hogy az is megfogalmazódott, hogy a zsidóskodó marranusok eretnekséggel kacérkodó keresztényeknek minősülnek. A zsidó szokások követésének megakadályozására ezért életre kell hívni a spanyol nemzeti inkvizíciót, a marranusok elszigetelésére pedig ki kell űzni a zsidókat az országból. Amikor 1492-ben sor kerül a zsidók kiűzésére Spanyolországból, ez a gyanakvás a szintén menekülő maranusokkal illetve szefárdokkal együtt a Német-római Birodalomba transzportálódott. Így lényegében már a XV. században Közép-Európában jelen van, ha a korban még egyáltalán nem meghatározó jelleggel, a zsidósággal szemben a származási alapú diszkrimináció is. [40]
Hatásában sokkal jelentősebb az a változás, amely következtében az üldözések hatására a zsidóság területi elhelyezkedése Európában jelentős mértékben átalakult, hiszen később ez a földrajzi sajátosság a zsidóság üldöztetése szempontjából rendkívüli jelentőségre tett szert. Míg a középkor kezdeti időszakában nagy zsidó központnak egyrészt az arab uralom alatt álló Ibér félsziget, illetve Nyugat- és Közép –Európa számítottak, a keresztes hadjáratok, illetve a pestisjárvány nyomán felcsapó üldöztetések a zsidóság tömegeit Kelet-Európa felé mozdítják.
Koraújkor -  A reformáció kora
Bár lényeges változást a korszak a zsidók helyzetében nem hozott, néhány olyan tényező hatása már érezhetővé vált, amely a következő korszakban alapvetően alakítja át a zsidók helyzetét az újkori Európában.
A reformáció, amely gyökeres fordulatot hozott a keresztény vallások történetében egyfelől,  legalábbis látszólag, újraértelmezte a zsidó és keresztény vallás viszonyát. A reformátorok közül többen újra határozottan a keresztény vallás zsidó gyökereihez fordultak vissza, újrafordították a Bibliát, gyakran a héber eredetihez visszanyúlva. A német egyetemeken sorra nyíltak a héber tanszékek, a nyomdák ontották a héber szótárakat és grammatikákat. Az istentiszteletek külsőségeit a zsinagógai gyakorlathoz közelítették, gondoljunk itt a képszerű ábrázolások tilalmára. A Biblia olvasását minden hívőtől elvárták, és a tanulmányozás kötelezettsége a Biblia Ószövetségi könyveire és az Újszövetségre egyaránt vonatkozott. Azonban ezek a jelenségek csak a felületes szemlélő számára jelenthetik a viszony valódi újragondolását. Valójában, amikor a kereszténység különféle irányzatai időről időre az Ószövetséghez fordultak, ezzel nem a zsidó vallás felé közeledtek, hanem pusztán a különböző keresztény irányzatok közötti távolságot növelték. Így ezek a jelenségek nem zsidó-keresztény teológiai különbségek csökkenését jelemtették, hanem keresztény-keresztény teológiai távolodást. Módszertani hiba lenne a későbbi, felvilágosodás-kori toleranciafogalmat a reformáció korára alkalmazni. Még a leginkább filoszemita kijelentéseket hangoztató reformátorok is egyetértenek azzal a gondolattal, amely szerint a zsidók is csak Jézus Krisztusban, megígért és eljött Messiásukban lelnek üdvösségre. Ezzel lényegében nem lépnek túl a középkori antijudaizmus keretein. Ebből a teológiai alaptételből következik az az egységes álláspont, hogy a zsidók a polgárosodás útján elindult rendi társadalomba is csak keresztényként illeszkedhetnek be, keresztényként érhetik el az egyenjogúsítást, juthatnak gazdasági lehetőségekhez. Innen pedig már csak kis lépés az, amikor az emancipáció korában (XIX. század)  már nem a kikeresztelkedés, hanem a nemzeti azonosulás fogalmazódik meg emancipációs feltételként.
Ezzel együtt ennek az elméleti szemléletváltásnak egyelőre nem sok hozadéka volt a zsidók sorsának jobbra fordulásának szempontjából. A reformáció hívei, mint láttuk, ugyan nem vetik el a zsidó emancipáció gondolatát, azonban a reformáció nyomán fellépő vallási szenvedélyek fellángolása sokszor inkább újra a zsidók üldözését eredményezte.
A zsidósággal szembeni reformátori ambivalencia legjobban éppen a mozgalom elindítója esetében figyelhető meg. Bár a vallástörténészek némelyikének véleménye szerint a fiatal Luther inkább filoszemita volt[41] mintsem zsidógyűlölő, köztudott, hogy a nagy reformátor élete végén élesen zsidóellenes álláspontot foglalt el, ezzel lényegében megerősítve az antijudaizmus kontinuitását a reformáció által érintett területeken. Még 1523-ban a Jézus Krisztus zsidó származásáról címmel kiadott munkájában így ír:
„De mivel erőszakkal űzzük, és rágalmakkal pocskondiázzuk őket, szemükre vetjük, hogy keresztény vérre volna szükségük ahhoz, hogy ne bűzhödjenek, s nem is tudom, még miféle egyéb ostobaságból bánunk velük úgy, mint a kutyákkal, mi jót érhetünk el ezek után náluk? Hasonlóképpen, ha tilos nekik közöttünk dolgozni, ipart űzni, s más emberi kapcsolatot fenntartani, amivel csak uzsorára ösztönözzük őket, hogy is várhatunk tőlük javulást.”
Élete végén megfogalmazott zsidóellenes műve az 1543-ban megjelent A zsidókról és hazugságaikról című könyv már egészen más hangon szól:
„Ha ránézel vagy rágondolsz egy zsidóra, azt kell mondanod magadban: Ó, jaj, az a száj, amelyet ott látok, minden szombaton káromolta és átkozta és befeketítette az én drága Uramat, Jézus Krisztust, aki drága vérével váltott meg engem… Ha ilyen ördögi szájjal kellene ennem, innom vagy beszélnem, ördögökkel enném és innám tele magam a tál étellel és csésze itallal együtt; és így az összes ördög társává tenném magam, amelyek a zsidókban laknak, akik kigúnyolják Krisztus drága vérét. Őrizzen meg engem ettől az Isten!”[42]
Az 1543-as művéhez Luther minden bizonnyal felhasznált egy korabeli antiszemita iratot, amelyet Antonius Magaritha[43] adott közre. Feljegyzések szerint Luther élvezettel olvasta az asztalnál Margaritha írását, és előszeretettel idézte azokat valahányszor a zsidókérdéssel foglalkozott. Kedvenc történeteinek egyike volt, amely előadta, hogy a zsidók szerint Jézust házasságtörés gyümölcse, a szajha Máriának egy patkolókováccsal folytatott viszonyából származó gyermek. Ezért Luther úgy vélte:
„Hibásak vagyunk, ha nem öljük meg őket. Sőt megengedjük nekik, hogy szabadon éljenek köztünk az összes gyilkolásuk, átkozódásuk, istenkáromlásuk, hazugságuk és rágalmazásuk ellenére; védjük és oltalmazzuk zsinagógáikat, házaikat, életüket és javaikat. Így lustává és magabízóvá tesszük őket, és arra bátorítjuk, hogy bátran kifosszanak minket, elvegyék pénzünket és javainkat, valamint kigúnyoljanak és kinevessenek minket…”[44]
A Lutherrel elmondottakkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy az előítéletei minden bizonnyal mélyen a német területeken a reformáció korában létező a zsidókkal kapcsolatos népi előítéletekben, közkeletű hiedelmekben gyökereztek. Ezeknek a babonáknak képszerű megjelenítése a Judensau (’zsidódisznó’) képe a wittenbergi katedrális falán a mai napig látható.
Juden-evangelisch.jpg
(Foto: epd-Bild)
Ezen az obszcén ábrázoláson a zsidók egy hatalmas anyakoca alá gyűlnek, hogy a tisztátalan állat tejét szopják, miközben rabbijuk egy Talmud-könyvvel a kezében az állat végbeléből az ürüléket eszi.
Hosszasan lehetne még Luther durva antiszemita kijelentéseit sorolni, amelyek alapján, például az 1543-as könyvének azon kívánsága szerint, hogy Németországnak meg kell szabadulnia a zsidóktól, indokolttá teszik azt a feltételezést, hogy Luthernek lényeges és fontos szerepe volt a német antiszemitizmus kialakításában.[XII]
Az emancipáció kora. Az újabb kori antiszemitizmus kiformálódása.
A zsidóság helyzetében újabb alapvető változást eredményező történelmi folyamatot a 17-18. században, az emberek természetjogban gyökerező jogegyenlőségét a közgondolkodás részévé tevő felvilágosodás indította el. Az eszme, amely szerint minden ember bizonyos egyenlő-, természetes jogokkal születetik, és amelyet a francia forradalom jutatott győzelemre írott jogi normákba formulázva, 1770 és 1870 között ugyan majd minden nemzet társadalmát gyökeresen átalakította, de a legnagyobb változást kétségkívül a zsidó közösségek életében eredményezte, lényegében megszüntetve a diszpóra addigi kereteit. Hiszen míg a korszak kezdetén úgy lehetett a zsidókra tekinteni, hogy egy bár szétszórattatásban élő, de lényegében egységes zsidó nemzet tagjaira, az 1860-as évekre ez a meghatározás egyre kétségesebbé vált. A változásokhoz mindenképpen szükséges volt továbbá, hogy egyre inkább elfogadottabbá váljon a szekularizált állam gondolata, hiszen ez alapfeltétele volt annak, hogy a zsidókat anélkül fogadják be a társadalomba, hogy az áttérést elvárnák tőlük[45], túllépve ezzel mind a középkori antijudaizmus, mind a koraújkorban a reformáció által felvetett integrációs feltételrendszeren.
Sajátságos, hogy éppen a felvilágosodás kori emancipációs viták során történt meg az új típusú, immár politikai természetű antiszemitizmus ideológiai megalapozása is. A kor vitairodalmának áttekintése közben hamar világossá válik, hogy az emancipációt ellenzők ellenérveinek többsége az ősi zsidóellenesség fegyvertárból származott, biztosítva ezeknek a némiképp az új történelmi helyzethez hozzáigazított sztereotípiáknak a továbbélését. A zsidó emancipációért folytatott harc első szakasza (1780-1814) tehát újra felszínre hozta a legjellemzőbb vádakat, most már az új idők eszméinek, a racionalizmusnak és nacionalizmusnak a jegyében. Így azután ezek közül a legtöbb a zsidó vallásnak és mentalitásnak az emberi egyenlőség eszméjével, az állampolgári kötelezettséggel, a nemzeti célokkal való azonosulásra való képtelenségének kérdése körül fogalmazódott  meg.
A felvilágosodás meghatározó alakjai, többek között Holbach, Diderot, Voltaire a zsidóságot, mint vallási atavizmus képviselőit támadják, miközben körvonalazódott az új, faji koncepció is. Voltaire élen járt az előítéletek közvetítésében. Ezek forrása egyrészt nála is a racionalista deizmus, amelyek legnagyobb hatású filozófusa, szószólója éppen ő maga volt. A deizmus képviselői minden kinyilatkozáson alapuló vallást babonaságnak tekintettek, személetük szerint az ilyen jellegű vallások alaptípusa éppen a zsidó vallás. Fontos háttérkörülmény lehetett még Voltaire esetében, hogy ifjú korában a jezsuiták tanítványa volt, így a hagyományos antijudaizmus is hathatott a zsidókkal szembeni ellenszenvének a kifejlődésében. Több írásában (főleg leveleiben) fejti ki, miszerint a Biblia egy elmaradott törzs meséje, amelyek irracionális primitív szokásokat tükröz. Ezek a szokások vezettek a zsidók kirekesztő hagyományaihoz, amely szerint a saját fajtájuk kivételével nincsenek tekintettel senkinek a jogaira. [XIII]
A vita a zsidók helyzetével kapcsolatban leginkább a német területeken izzott fel. A zsidók helyzete a politikailag rendkívül széttagolt Német-római Birodalomban nagyon változatos volt. A jogi státusz kérdésében a helyi hatalmak döntöttek, sokszor rivalizálva a különböző szinteken eltérő erővel jelen lévő központi hatalommal. Mint láttuk, hosszú története van a zsidóság összekapcsolódásának a pénzügyletekkel, már a diszpóra viszonyai közepette kialakultak azok a társadalmi kompetenciák, amelyek a kereskedelem területén hatékonnyá tették a zsidókat, de a pénzügyletek, a kereskedelemi tevékenység uralkodóvá csak a középkorban vált a körükben, minden más foglakozás tiltva lévén a számukra. A formálódó kapitalizmus viszonyai között a hosszú történelmi korokban generációról generációra felhalmozott készségek váratlanul, de egyáltalán nem meglepő módon, igen hatékonyan kezdtek érvényesülni. A kora újkorban – párhuzamosan a kapitalizmus kiépülésének kezdeteivel- fokozatosan egyre jelentősebb szerepre tett szert néhány, a kortársaknál nagyobb anyagi erőforrásokkal rendelkező zsidó család. A német területeken jellegzetes figurává vált az udvari zsidó, a faktor, akik az uralkodók számára a modern bankéletet pótolandó folyamatos, személyes hitelforrásként álltak rendelkezésre. Velük szemben továbbra is fokozottan jelen volt az ellenszenv, a bizalmatlanság.[46] Rajtuk, szerepükön keresztül jelenítődött, rögzült meg a kapzsi, haszonleső zsidó figurája. Ezzel együtt a faktoroknak, komoly részük lehetett az emancipáció előremozdításában is.
A leghíresebb, vagy inkább hírhedtebbé váló „faktor” vagy udvari zsidó a XVIII. században a Jud Süss néven ismert würtenbergi Joseph ben Issachar Süskind Oppenheimer (1688-1738) volt.
judsüss.jpg
Oppenheimer kivégzése. Korabeli metszett.
Oppenheimer néhány év alatt vált a Würtenbergi Hercegség ura, Károly Sándor herceg legfőbb pénzügyi tanácsadójává, az állam első embereként élvezve az uralkodó teljes bizalmát. A herceg váratlan halála azonban gyors bukását hozta, bebörtönzik, majd olyan koholt vádakkal, mint sikkasztás, árulás, halálra ítélik és felakasztják. Története több szempontból hordoz fontos tanulságokat. Egyrészt rámutat arra tényre, hogy a zsidók, akár még az oly magasra jutott zsidók is, mint Oppenheimer, társadalmi státusza még mindig rendkívül labilis. Másrész köztudott a történet utóélete, hiszen Jud Süss életét számos formában feldolgozták. Ilyen feldolgozás volt náci Németországban szélsőséges antiszemita propaganda céljából 1944-ben Jud Süss címmel forgatott propagandafilm. A film a mai napig fel-feltűnik az antiszemita propaganda szolgálatában.
Jud Suss Advertisement.jpg
Jud Süss c. film korabeli plakátja
Az emancipációs vitákban éppen az udvari zsidó alakját általánosítják az emancipációt ellenzők. Adolf von Knigge bárónak, a német felvilágosodás neves publicistájának egy írásában 1788-ban úgy jellemzi az átlag zsidót, mint a mindenütt jelenlévő üzletembert, aki ott van, ahol a haszon reménye feltűnik, aki roppant hatékony a pénzügyek területén, részben veleszületett képességeinek köszönhetően. Ezen kívül kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszerrel is rendelkezik, mindenütt számíthat testvérei támogatására, és akit semmilyen erkölcsi megfontolás nem érdekel, csak a haszon. A zsidó úgy jelenik meg Kniggénél, mint a pénzhajhász szenvedélyének önkéntelenül is hódoló kapzsiság szimbóluma. [47] Knigge lényegében már a felvilágosodás korában megfogalmazza a későbbi bal- és jobboldali kapitalizmuskritikákban felerősödő sztereotípiákat, amelyben a pénz, a vállalkozás, a gazdasági modernizmus, mint zsidó sajátosság jelenítődik meg.
Friedrich Traugott Hartmann[48] a német felvilágosodás másik fontos alakja, egyébiránt a szekularizált állam híve. Szerinte a zsidókkal azonban különbséget lehet és kell tenni szekularizációs szempontból, hiszen őket éppen szokásaik akadályoznák a kötelességeik teljesítésében (pl. katonaság, zsidó ünnepek problémája), így ők természetesen nem lehetnek az új típusú állam teljes jogú polgárai.
„ Azok a különbségek, amelyek a polgár, a paraszt és a nemes, a városlakó, és a vidéki, a harcos és a fegyvertelen tudós (…) közt fennállnak, mind eltörpülnek a zsidók és a keresztények közt fennálló különbségekhez képest,”[49]
Hartmann kifejti továbbá, hogy a zsidók erkölcsileg megbízhatatlanok, hiszen körükben általános a keresztények elleni hamis eskü. A zsidóktól nem lehet lojalitást várni, hiszen a messianizmus ideiglenessé teszi tartós elkötelezettségüket. Sajátos, hogy a vallástalan Hartmann az áttérésben látja a megoldást.
Kevésbé ismert író volt a szintén ateista Johann Heinrich Schultz, mégis fontos megemlíteni, mert az elképzelés, amit felvázol, később fontos szerepet kap, más, nálánál jelentősebb szerzők interpretálásában. Schultz kifejti, hogy a zsidókkal szemben az általános tolerancia korában is megengedhető a türelmetlenség, hiszen éppen ők találták fel a vallási türelmetlenséget, a politeizmus ezt nem ismerte. A zsidók emelték a falat, maguk és a többi ember közé, lehetetlen befogadni őket.
Johann Andreas Eisenmeger[50] 1700-ban megjelent művében az Entrdecktes Judenthumban lényegében szintén régi sztereotípiákat közvetíti. Poszt-biblikus forrásokon keresztül igyekszik bizonyítani, hogy a zsidó erkölcsiség egy szűklátókörű, intoleráns rendszer, amely megengedi, hogy becsapják, vagy akár meg is öljék a keresztényeket. Megpróbálja bizonyítani, hogy a rabbik a nem zsidót nem tekintik embernek.[51] Eisenmeger célja, hogy meggyőzze a zsidókat vallásuk ostobaságáról, így bírva rá őket az áttérésre.
Az egyik legnagyobb hatású véleményformáló nem más, mint a neves filozófus Johann Gottlieb Fichte[52]. 1793-ban a francia forradalom igazolására írt nagyhatású esszéjében lényegében Schultz elméletét emeli be a közgondolkodásba az állam az államban vád megfogalmazásával (Egy állam állam nélkül. 1793 [53]). Véleménye szerint a zsidóság „hatalmas és ellenséges hajlamú állam” „amely állandó háborúságban áll az összes többivel Európában”.[54] [XIV]
Sajátos helyzetet teremtett a német területeken az a tény, hogy a zsidók egyenjogúsítását a francia forradalmi expanzió hozta el, azaz főleg a napóleoni seregekkel, idegen hódítók által érkezett. Így a liberalizmus, az emberi egyenlőség eszménye, a demokrácia a zsidó emancipáció együtt, a németektől idegen importként volt később értelmezhető. Napóleon bukását a nacionalizmus erősödése követte, amelyek rögtön súlyos zsidó ellenes atrocitásokban is megmutatkozott. A kifejlődő német romanticizmus túláradó érzelmekkel kísérve fogalmazza újjá a nemzet fogalmát, felfedezve, felidézve ezzel kapcsolatban a Szent Német-római Birodalom dicsőségét. Ebben az új nemzetben a zsidóknak nem lehetett helye. Figyelemreméltó, hogy azok a német liberálisok, akikre a romantikának ezek a múltba visszarévedő vonásai kevésbé hatottak, hasonló következtetésre jutottak, látva, hogy a jogegyenlőség nem hozta el a zsidóság teljes felszívódását az új nacionalista alapokon kialakuló német nemzetbe.
Látható, hogy a felvilágosodás korában megkezdődő, majd a romantika korában folytatódó emancipációs viták során világosan kirajzolódott az az érvrendszer, amely már egy rasszista jellegű judeofóbia formálódását jelezte. A társadalmi integráció feltétele már nem „egyszerűen” a vallás elhagyása, a kitérés, mint a korábbi évszázadokban. A formálódó modern nacionalizmus, amely ugyan többféleképpen  határozza meg a nemzet fogalmát, mindenképpen etnikailag homogén nemzetállamokat kíván létrehozni. A zsidóságnak ezekben a nemzetállamokba kellene a következő évszázadokban helyet találnia[55], és az ezzel kapcsolatban a XVIII-XIX. században megfogalmazott vélemények egy része immár rasszista alapon, a vallási szempontoktól függetlenül ítélik erre alkalmatlannak a zsidóság egészét. Ez az új típusú zsidóellenesség már azt a modern antiszemitizmust előlegezi, amely a XIX. század második felében szerveződik politikai irányzattá.
Különösen figyelemre méltó az a körülmény, hogy amikor a szkeptikusok a zsidóság egészéről mondanak ilyenformán véleményt, addigra a zsidóságon belül is komoly változások játszódtak le, amelyek következtében a zsidóságot már korántsem – még a korábbi korszakokhoz képest is egyre kevésbé- lehetett egységes egészként kezelni. Egy részük megmaradt lényegileg a vallás által meghatározott, de alapjaiban etnikai jellegű, a népiségben gyökerező identitásnál. Ez a csoport, amelyet ezek után leginkább ortodoxként azonosított a társadalmi környezet, csak erős fenntartásokkal, vagy egyáltalán nem fogadta el a nemzetállamok etnicizáló, homogenizáló, asszimilálódó elvárásait. A zsidóság egy másik, számban, jelentőségében egyre nagyobb része a mendelssohni[56] programmal azonosulva annál inkább. Franciaországiból francia, németországiból német, magyarországiból magyar zsidóvá (stb.) kívántak válni, pusztán vallási meghatározottságú társadalmi alcsoportként azonosítva magukat.
Ennek a reformelkötelezettségű (Magyarországon neológnak nevezett) csoportnak a polgárosodásban, a társadalmi, gazdasági modernizációban, az adott nemzeti kultúra megteremtésében mindenhol igen jelentős szerepe volt, és Európában nyugatról keletre haladva azt láthatjuk, hogy ez a szerep egyre hangsúlyosabb. Ennek az oka nyilvánvaló: Európa keleti térségeiben ugyanis lényegében hiányzott az a vállalkozó polgárság, amely ezt a modernizációt a nyugat-európai modell szerint véghez tudta volna vinni. Ezt a társadalmi hiányt pótolta a zsidóság egy része. Azonban mind a zsidóságon belül létrejött szakadás, mind a kelet-közép- európai társadalmakban a fejlődésben tapasztalható késettség a későbbiek során végzetes következményekkel járt.
Európának ez az először némi lemaradással, majd annál robbanásszerűbben modernizálódó középső-, keleti régiója képtelen volt, az arra egyébként is kevesebb hajlandóságot mutató, sokszor zárt vallási közösségekben élő ortodox zsidó tömegek gyors integrálására. Így azután a modernizációra, asszimilációra törekvő, abban éppenséggel kulcsszerepet játszó reform-neológ csoport mellett létezett a sokak által megvetett, a régi, a társadalmi perifériára szorított zsidó lét keretei között élő csoport, amely ezentúl hivatkozási alapként szolgált azok számára, akik azt kívánták bizonyítani, hogy a  zsidó eleve, örökölt és örök tulajdonságai miatt képtelen hazafias, nemzeti célokkal azonosulni. Ezt a vélekedést azután a rasszista alapozású diskurzus a zsidóságnak a nemzetállami célokkal egyébként maximálisan azonosuló részére is kiterjesztette, faji alapon egyenlőségjelet téve a különböző csoportok között.
Német egység 1871. Gazdasági válság 1873.
A XIX. század Európa nyugati és középső régiójában lényegében, kevés kivételtől eltekintve, elhozta a zsidóság jogi egyenjogúsítását. A zsidók a formálódó nemzetállamok állampolgárai lettek. A zsidóellenesség azonban, ezzel sokak számára csalódást okozva, nem tűnt el, ellenkezőleg új formákban jelentkezett. Az asszimilációt választó rétegek kiábrándultan vették tudomásul, hogy a társadalom egy része továbbra is gyanakvással, előítélettel tekint rájuk. A jogkiterjesztéssel kapcsolatban eleve fenntartásaikat hangoztató „befogadók” is beigazolódni látták gyanakvásukat, hiszen számukra csak a teljes feloldódás volt elfogadható, ez láthatóan nem következett be, még az egyébként a nemzeti azonosulást sokszor, bizonyos túlkompenzálási kényszer miatt némiképp túlteljesítő zsidó csoportok is ragaszkodtak zsidó identitásuk több eleméhez. A társadalmi választóvonalak láthatóan továbbra is fennmaradtak, a modernizálódó nemzeti társadalmakban is nehezen átjárhatóak maradtak a zsidó és keresztény részek közötti válaszfalak.
A XIX. században lényegében a liberális asszimilációs program később bekövetkező kudarcát jelezte egy bonyolult, összetett ideológia folyamat, amely során megfogalmazódott egy újfajta, lényegében nacionalista jellegű zsidó ideológia is, a cionizmus, amely önálló zsidó nemzetállam létrehozásában látta a zsidóellenesség megszüntetésének a megoldását. Ezzel együtt, azzal azonos ideológiai környezetben, a cionizmussal összetett kölcsönhatásban a korábbi judeofób alapokon politikai ideológiává formálódott az antiszemitizmus is.
1873-as gazdasági válság sok szempontból ismét fordulópont, amely a korábban vázolt összetett folyamatot jelentős mértékben felgyorsította. Nyilvánvalóvá vált, hogy a felvilágosodáskor optimista szemlélete, miszerint a szabadság minden ember boldogulását elhozza, túlzott reményeket táplált. A Bécsből elinduló krach első ízben hozta el a nyugati ember számára gyors lecsúszás, az egzisztenciavesztés élményét. A pénzügyi válsággá szélesedő tőzsdei összeomlás elhúzódó agrárválságot is okozott, amely főleg a kelet-európai területeken komoly megélhetési gondokkal járt az agrárnépesség számára. A válság vesztesei, mint az minden hasonló helyzetben törvényszerű, nyitottá váltak minden radikális rendszerkritikávalszemben. Nem véletlen, hogy ekkor kapnak jelentős hangsúlyt azok a nézetek - baloldaliak és jobboldaliak egyaránt -, amelyek erőteljes antikapitalista nézeteket fogalmaznak meg. Az antikapitalizmus pedig kezdettől összekapcsolódott a zsidóellenességgel, így immár egy antikapitalista antiszemitizmussal is számolnunk kell, amelynek egyes zsidóellenes toposzait később a radikális jobboldal is sajátjává tette.
Közismertek a baloldalon Proudhon és Marx zsidóellenes kijelentései, bár talán túlzás lenne őket antiszemitának tekinteni. Proudhon a zsidókat „ellenforradalmárok” tartotta, a Rotschildokról szólva kijelentette: „Tehát a zsidók, ismét a zsidók, mindig és ismét a zsidók! A köztársaság alatt, Lajos Fülöp alatt, ahogyan XIV. Lajos alatt is mindig ki voltunk szolgáltatva a zsidóknak.” [57]
Karl Marx A zsidókérdéshez címmel írt tanulmányt, amely Párizsban jelent meg 1844-ben. „A zsidók agyrémszerű nemzetisége a kereskedők, általában a pénzemberek nemzetisége.” – írja. A zsidót a kapitalizmussal azonosítja, ennek megfelelően jelenti ki: „A zsidó, zsidó módra van emancipálva, nemcsak hogy eközben pénzhatalomra tett szert, hanem általa és nélküle a pénz világhatalomhoz, s a gyakorlati zsidó szellem a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálódtak, amennyiben a keresztények zsidóvá váltak.”[58]
A válság láthatóan nem csak a gazdaság válságát hozta el, az addig uralkodó polgári-liberális normák is csorbát szenvedtek, így kedvező ideológia környezet jött létre a kirekesztő, bűnbakképző eszmei áramlatok számára.
             Az emancipálódó zsidóság, mint azt már láttuk, a koraújkortól kezdve összekapcsolódott a kapitalizációval, a gazdasági modernizációval. Mivel az emancipációval a zsidóság csoportjellege egyáltalán nem szűnt meg, szinte törvényszerű, hogy a kapitalizmus első komoly válságának éveiben lényegében találkozott a régi antijudaizmus hagyománya az új típusú, legtöbbször már rasszista indíttatású zsidóellenességgel, így indítva el a XIX. század utolsó évtizedeiben egy újabb jelentős immár egyértelműen a politikai antiszemitizmus fogalmával leírható zsidóellenes hullámot.
Nyilván nem véletlen, hogy az antiszemitizmus kifejezés is annak a kornak a terméke. A fogalom megalkotójának Wilhelm Marrt tartja történeti közvélemény, az ő egyik pamfletjében[59]1879 őszén jelent meg először nyomtatásban[60] [XV]a kifejezés. Ebben művében Marr a zsidóság és a németség harcáról értekezik. A mű jelmondata a latin Vae Victis! (Jaj, a legyőzötteknek) sokat elárul a mű mondanivalójáról. Marr szerint a zsidóság és a németség egy hosszan elhúzódó harcot folytat egymással. Ebben a küzdelemben a németek részéről hiba volt azemancipáció, hiba volt a német pénzügyeket, ipart átengedni a zsidók számára. A konfliktus mögött a német és zsidó faj között meglévő minőségi különbség rejlik. A harc az egyik fél győzelmét hozza majd el, amely győzelem a másik pusztulásával jár együtt. Így az esetleges zsidó győzelem a germánság végzetét okozhatja. (Figyelemreméltó, hogy Marr már ebben a korai művében megfogalmazza azt a manicheus[61] természetű mítoszt, amely később a náci antiszemitizmus legfőbb sajátosságává válik, és a zsidó és árja faj küzdelmét a jó és a rossz kozmikus küzdelmeként mutatja be.) A germánság bukását megelőzendő 1879-ben Marr alapította meg az első olyan zsidóellenes egyesületet, amely az antiszemitizmus kifejezést nevében hordozta, és amely a zsidók Németországból való eltávolítását tűzte ki céljául. Bár a fajelmélet elméleti alapjait lerakó Arthur de Gobineau műve az Az emberi fajok egyenlőtlensége [62] már 1853-ban megjelent Franciaországban, Gobineau művét azonban csak 1898-ban fordítják le németre, így gondolataival Marr jó negyedszázaddal megelőzi német területen a fő ideológust. Nem kizárható az sem, hogy Marr olvasta korábban franciául az eredeti művet, azonban a fajok harcának a zsidók és németek harcaként való értelmezése mindenképpen Marr időtálló „újítása”.
Az új eszme, a fajelmélet fontos megalapozói közé tartozott Heinrich von Treitschke [63]. A már egyesített (1871) Német Császárságban egyrészt a német agresszív gyarmatosítás mellet érvelve beszél a fajok harcáról, amelyben a bátrak győznek, míg mások pusztulásra vannak ítélve. A német zsidókat azzal vádolta, hogy visszautasítják az asszimilációt. Ő népszerűsíti „A zsidók a mi szerencsétlenségünk!” jelszót (Juden sind unser Unglück!), amelyet alig néhány évtized múlva mottóként használ majd a nácik egyik fő lapja a Der Strümer. A megoldás szerinte a zsidók Lengyelországba való áttelepülésének a kikényszerítése lenne. Véleménye szerint a zsidóknak fontos szerepük volt a német történelemben, hiszen öröklött képességeik a kereskedelem és pénzügyek területén hosszú ideig nélkülözhetetlen voltak. Most azonban, hogy az árják (!) már elsajátították a szükséges ismereteket ezen a téren, nincs rájuk tovább szükség.  Treitschke-féle antiszemitizmusnak egyébként nyilván fontos szerepe volt az egyesült németség új identitásának a kiépítésében, tehát a zsidó újra, hasonlóképpen a formálódó korai kereszténység esetében, mint ellenidentitás jelenítődik meg, amellyel szemben válik lehetségessé egy új germán, teuton, árja önmeghatározás.
A politikai antiszemitizmus kialakulásában fontos szerepet kapott a formálódó politikai katolicizmus, a keresztényszocialista mozgalom is. A válsággal egy időben játszódott le a már egyesített Németországban a kulturkampf, amely során Bismarck a liberálisokra támaszkodva harcot indított az egyház és állam szétválasztásáért. A konzervatív és katolikus körök a harc során fontos eszközként használták a zsidóellenes szólamokat, az egyházat érintő reformokat a zsidók Bismarckra gyakorolt hatásának tulajdonítva. A kultúrharc alatt vált hangadó lappá a Germánia. A sajtótermék hasábjain valamennyi zsidóellenes vád napvilágot látott, egyszerre hirdetve harcot a zsidók „térfoglalása”, és a velük azonosított kapitalizmus ellen. Adolf Stoecker (1835-1909) lutheránus lelkész, teológus, az első német keresztényszocialista párt[64] alapítója volt az egyik legnagyobb hatású propagátora az új irányzatnak. Stoecker felfigyelve arra, hogy a szocialisztikus mozgalmakban jelentős a zsidó részvétel, ezt ő a zsidó, keresztény- és nemzetellenes világösszeesküvés bizonyítékaként interpretálta. Szerinte is hiba volt a zsidók emancipálódása, amely azt eredményezte, hogy a zsidók domináns szerepre tettek szert a kapitalizmus területén. Mivel azonban kereszténység ellenesek, idegenek, képtelenek valójában integrálódni, azonosulni a német nemzeti értékekkel. Stoecker szerint korlátozni kell a zsidók politikai jogait, javasolja, hogy kvótával szorítsák vissza a zsidók túlsúlyát néhány foglakozás területén.[65]
A formálódó német antiszemitizmus különböző irányzatai 1879-től a Berlini Mozgalomban találkoztak. 1880-ban a bochumi kongresszuson a különböző antiszemita szervezetek egyesítették erőiket, és így 5 képviselőt juttatathattak a Reichstagba. 1881-ben azután Németországban, Drezdában Alexander Pinkert-Waldegg megalapította az első német antiszemita pártot, a Deutsche Reformpartei-t. 1882. szeptember 10-e és 15-e között Drezdában tartották meg az első nemzetközi antiszemita kongresszust. A kongresszuson német, osztrák (1882-ben különböző antiszemita csoportokat egyesített Georg Ritter von Schönerer az Österreichisches Reformverein nevű pártban) és magyar antiszemiták vettek részt. Ezen az első kongresszuson még érezhető volt az ellentét a konzervatívok, akik inkább a teológiai zsidóellenességet képviselték, és az új, a fajelméletet hangoztató irányzatok között. Mindenesetre a kongresszus által kiadott Drezdai Manifesztum[XVI]után egyfajta "antiszemita internacionálé" létesült, amely intenzív propagandatevékenységet fejtett ki, könyvek tucatjaival terjesztették nézeteiket az orosz és a német lakosság körében. A nézetkülönbségek ellenére a század végén több olyan párt jött létre Németországban is, amely politikai elkötelezettségét a nevében is jelezte. (1884-ben Német Antiszemita Szövetség, 1890-ben az Antiszemita Néppárt alakult meg.)
 A XIX. század végén nagy erővel felszínre törő zsidóellenességének az 1873-as gazdasági válság mellett a másik kulcseseménye a franciaországi Dreyfus per. A hazaárulással 1894-ben igaztalanul megvádolt, elítélt zsidó származású francia katonatiszt ügyéhez kapcsolódva intenzív vita alakult ki antiszemiták és az antiszemitizmust elutasítók között. A vita következményeiben igencsak messze hatónak bizonyult.
dreyfus.jpg
Dreyfus egy korabeli francia lap karikatúráján
Köztudott, hogy a budapesti születésű Herzl Tivadar a Neue Freie Presse bécsi lap párizsi tudósítójaként a per kapcsán megnyilvánuló antiszemitizmus hatására írta meg a Der Judenstaat címmel értekezését, amelyben a zsidó nemzeti állam megteremtésének szükségességét taglalja. Ezt követően kerül sor 1897-ben az első cionista kongresszusra Baselben, amelynek vezetőjeként Herzl konkrét cselekvési tervet dolgozott ki az akkor a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinában megteremtendő zsidó állam létrehozására.
Fontos és érdekes kitekintést lehet tenni ezen a ponton a korszak francia antiszemitizmusára, hiszen a Dreyfus-ügy a 3. köztársaság korszakában ott vetett hatalmas hullámokat, lényegesen nagyobbakat, mint Németországban. Köztudott, hogy a fajelmélet egyik megalapozója Gobineu francia volt, műve „Értekezés az emberi fajok eredetéről” franciául jelent meg, és aki a szintén francia Hippolyte Taine-nel együtt dolgozta ki a fajelmélet eredeti francia változatát[66]. Mindenestre Gobineau-nál ugyan szerepel az árja faj felsőbbrendűségének a tétele, azonban a zsidó faj ártalmasságáról ő nem ír. Az említett szerzőkön kívül a rasszista antropológiának több olyan vezéregyénisége tevékenykedett Franciaországban, akik már ezt a tételt is kibontották. Ilyen szerző volt többek között ÉduardDrumont. Műve a La France Juive (1886) nagyobb népszerűségre tett szert a francia felsőbb körökben, mint bármi, amit német antiszemiták írtak. Hatásához csak Chamberlain (róla később) munkásága mérhető.
Nem hagyható említés nélkül az a meghatározó szerep, amelyet a francia katolikus egyház játszott az antiszemitizmus terjesztésében. Az ilyenfajta propagandát tartalmazó műveknek, amelyek 1870 és 1894 között megjelentek, a szerzői körülbelül egyharmad részben a papság köréből kerültek ki. A papság erőteljes részvétele a modern antiszemitizmus kialakításában itt is biztosította az új ideológiában a régi sztereotípiák erőteljes továbbélését.[67]
A németországiakhoz hasonló antiszemita politikai pártok azonban nem léteztek Franciaországban, egyedül a Ligue Antisémitique Francaise említhető, amely bár nem volt politikai párt, jelentős szerepet kapott a francia politikai életben. A Dreyfus-per hatására több mint hatvan antiszemita megmozdulást szervezett Franciaországban. Gyilkos pogromokra ugyan csak Algériában került sor, de a megmozdulások nagy károkat okoztak országszerte.
Különleges szerepet játszott Action Francaise  (illetve a mozgalomhoz tartozó azonos nevű újság) a francia, illetve az európai politikai antiszemitizmus történetében. A mozgalom 1898-ben alakult meg. A szervezetben, az ahhoz korán csatlakozó Charles Maurras vált a meghatározó ideológussá. Nézeteiben-saját bevallása szerint- sokban támaszkodott Joseph de Maistre, a 18. század ultrakonzervatív katolikus filozófiájára. Ennek megfelelően ellenforradalmiként határozta meg magát, elsősorban a francia forradalom eszméivel szembehelyezkedve. Ehhez az eszmei ellenforradalmisághoz monarchista nacionalizmus, radikalizmus, antikapitalizmus, xenofóbia és antiszemitizmus társult. Dreyfus per kapcsán fogalmazza meg az elméletét, miszerint a katolicizmus nem egyeztethető össze a demokráciával. Szerinte Franciaország hanyatlását a zsidók, a hugenották és a szabadkőművesek okozzák. Folyóiratában évtizedekig hadakozott az idegenek ( „meszticek”, ahogyan nevezte őket), a zsidók, s egyúttal a „pénzügyi hatalmasságok ellen”.[68]Véleménye szerint a forradalom előtti törvényeknek megfelelően ismét alkalmazni kellene a kiűzetés, illetve a jogkorlátozás régi hagyományát. Bár a mozgalom joggal tekinthető prefasiszta mozgalomnak, a harmincas években a radikalizmusa jelentős mértékben csökkent, és az 1934-es szélsőjobboldali mozgolódások alatt az AF meglehetős óvatosságot tanúsított.
A szabadkőművesség judaiuzmus összekapcsolása áll Leon de Poncins (1897-1975) műveinek központjában[69]. Maistre-hoz hasonlóan a francia forradalom kirobbantásáért a szabadkőművességet teszi felelőssé, amelye mozgalmat véleménye szerint, a zsidók összeesküvésszerűen irányítanak. Azonban de Poncins itt nem állt meg, lényegében minden forradalomért a szabadkőműveseket (értsd nála: zsidókat) tette felelőssé., aki még a Vatikánt is irányításuk alá vonták.[XVII]
Fontos megjegyezni, hogy mivel Franciaország nem esett át olyan bonyolult, elhúzódó identitásválságon, mint Németország az egyesítés után, az antiszemitizmus politikai formái következményükben sokkal jelentéktelenebbek maradtak, nem váltak a francia identitás meghatározó elemévé. Ezzel szemben Németországban az antiszemitizmus, mint láttuk Marr, Treitschke, Stoecker és mások műveivel kapcsolatban, egyértelmű és lényegi szerepet játszott a német identitás újraépítésében. A német történelem egészét a folyamatosság hiánya jellemezte. Az egyesítés előtt több mint 300 független politikai egység létezett a német területen. A folyamatban, amelyben az egység megteremtése szorosan összekapcsolódott a nemzeti öntudat megerősítésével, újra és újra természetszerűen merült fel a kérdés: mi a német. A választ megfogalmazók gyorsan eljutottak a faji értelmezéshez, a vérségi felsőbbrendűség gondolatához, amely ideális megoldásnak tűnt a német nemzeti identitás megszilárdítása szempontjából. Viszont, ha van felsőbbrendű faj, léteznie kell alsóbbrendűnek is. Az zsidó „faj” ideális volt az ellenfaj szerepének betöltésére, hiszen minden olyan ideológia, kulturális sztereotípia élt és virágzott a német területeken, amelyekkel a koncepciót alá lehetett támasztani. „Tökéletesen eltekintve tartalmi elemeitől, a zsidóság nemkívánatos, mivel idegen és teljes mértékben, mint valami nem-német (Undeutsches) és ellen-német (Wiederdeutsches) jelenségként érzékelhető. Minden számunkra terhes zsidó súlyos akadálya a mi németségünk valóságosságának és hamisítatlanságának. (…) Minél élesebben dolgozzuk ki karakterünk nemzeti jellegét, annál kevesebb hely marad Németországban a zsidóknak.”- írja Lagarde.[70]
Most sem lehet elmenni a tény mellett, hogy a formálódó antiszemitizmus német, francia ideológusai éppen azzal a gyorsan integrálódó nyugati zsidósággal szemben fogalmazzák meg emancipáció-kritikájukat, amely tagjai azokban az időkben kevés zsidó nemzeti identitástudattal rendelkeztek, és bár körükből kerültek ki a cionizmus ideológiájának megfogalmazói is, a cionizmus eszméi kezdetben igencsak szerény visszhangot keltettek saját közegükben. Annál jelentősebb volt a cionisták hatása a kelet-európai (Oroszország, Lengyelország, Románia) nagy zsidó tömbjeiben, ahol a zsidó nacionalizmus már a szekularizációval együtt megjelent, ráadásul úgy, hogy az emancipáció és az asszimiláció ezekben a térségekben lényegesen lassabban érvényesült. Az ottani zsidó tömegek saját nyelvüket használva, saját kultúrájukat ápolva egyre inkább valódi nemzeti kisebbséget alkottak. A zsidó nacionalizmust kifejező ideológia művek már az 1880-as évek orosz pogromjai előtt megjelentek, tehát nem jelenthető ki, hogy az antiszemitizmus váltotta ki a zsidó nemzeti mozgalmat, természetesen az 1870-80-as években a zsidóellenes hullám hatalmas, újabb impulzust adott a zsidó nacionalista törekvéseknek.[71]
Ettől kezdve a formálódó cionizmus és politikai antiszemitizmus, mint arra korábban már történt utalás, különleges kölcsönhatásba került egymással. A cionizmus alapítóinak hamarosan érzékelniük kellett ugyanis, hogy politikai programjuk bizonyos összefüggésben van a 19. századi antiszemitizmussal, de nem egyszerűen csak a hatás ellenhatás viszonylatában. (Moses Hess már 1862-ben megírja Róma és Jeruzsálem című művét, amelyben sok tekintetben megelőlegezi a klasszikus cionizmus alapgondolatait.) A XIX. század második felében, még azelőtt, hogy az emancipáció megtorpant, vagy esetleg visszafordult volna, világossá vált, hogy mind a zsidóságon belül és kívül is jelentős erők munkálkodnak azon, hogy a zsidók beolvadását a nem zsidó társadalomba megakadályozzák. Ezért időnként úgy tűnik, hogy a zsidók és a judaizmus ellenfelei mintha ugyanazt a nyelvet beszélnék, annak ellenére, hogy a két csoport végső szándékai nyilván tökéletesen ellentételesek egymással.
 Ennek a furcsa ideológiai egymásra hatásnak a szempontjából érdekes Heinrich Eberhard Gottlob Paulus heidelbergi teológus még 1830-ban írt röpirata (A zsidók nemzeti elkülönülésének eredete, következményei és javítási eszközei) amelyben azt mutatja be, hogy a zsidók mindaddig külön nemzetet alkotnak, amíg vallásukhoz ragaszkodnak, ezért egy olyan országban, amely nem az övék, nem követelhetnek maguknak egyenlő politikai jogokat. (Sajátos, ahogyan ezzel lényegében összhangban Schopenhauera neves német filozófus már 1840-ben a zsidó fajt úgy írja le, mint amely nemzetiségéhez példátlan módon ragaszkodik. A zsidó anyaföldet szerinte, a többi zsidó testesíti meg. Schopenhauer tiltakozik a „felekezet” kifejezés ellen, szerinte a zsidó nemzet a helyes kifejezés.)
A zsidó közösségnek Palesztinába történő áttelepítésének gondolata is időről időre megjelenik a korai antiszemiták írásaiban. A Palesztinában megalapítandó zsidó államot érintő részletes javaslata volt például Istóczy Győzőnek, a magyar antiszemitizmus vezéralakjának, és ezt 1878-ban a magyar parlament elé be is terjesztette. Istóczy kérte a magyar törvényhozást, hogy támogassa a zsidó állam létrehozását. Kifejtette, hogy a zsidó népben hatalmas potenciál van, éppen ennek a potenciálnak az érvényesülése miatt lenne szükség egy nemzetállamra. Érvei alapján azt gondolhatnánk, hogy Istóczy nemhogy nem antiszemita, ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha ő a politikai cionizmus elkötelezett híve lenne. Nem sokkal ez után, Istóczy maga tette nyilvánvalóvá az igazi szándékait. Javaslatával tulajdonképpen azt akarta bebizonyítani mondta, hogy a zsidók, ha akarnák, ugyan megalapíthatnák a saját nemzetállamukat, azonban a világuralom megszerzése ennél fontosabb cél számukra.
A fentiekkel kapcsolatos volt az a gyanakvás, amely az Alliance Israélite Universelle franciaországi megalapítását kísérte 1860-ban. A szervezet a közös zsidó érdekek nemzetközi védelmét tekintette feladatának, az antiszemiták szemében az adott nemzetállamba való beolvadásra való képtelenség vádját igazolta. A képzeletükben az Alliance kapcsán vetődött föl egy titkos központból irányított zsidó összeesküvés rémképe, amely később a Cion bölcseinek jegyzőkönyve témájául szolgált.
Azonban, ha még a látszat néha az is, hogy az antiszemiták és cionisták azonos célokat követnek, valójában az olyan radikális antiszemiták, mint Bruno Bauer vagy Eugen Dühring, a zsidó államnak még a lehetőségét és szükségességét is tagadták, a zsidókat különösen ártalmas fajnak tartva, akiket sehol, semmiféle körülmények között sem szabad megtűrni. (Éppen a zsidó lét ilyen módon való feltétel nélküli tagadása miatt tarthatjuk Dühringet Hitler egyik ideológiai előfutárának. )
Az idézet szerzők publicisztikáiban létre jött a modern antiszemitizmus kifejezéskészlete, megteremtve a kapcsolatot a zsidókérdés, a szociális kérdés[72], az antidemokratikus nacionalizmus és a politikai konzervativizmus között „… elérve azt, hogy ami addig radikális szélsőségnek minősült és politikai különcök hóbortja volt, az a politikai-kulturális szimbólumrendszer egyik meghatározó elemévé váljék.”[73]
Ebben a folyamatban fontos szerepet kapott Houston Steward Chamberlain (1855-1927), aki műveiben Gobineau, Treitschke és a többi korai antiszemita munkáit szintetizálta. Szerepét az teszi különösen fontossá, mert ő személyében kapcsolja össze a XIX. századi antiszemitizmus és a XX. század elején formálódó rasszista náci zsidóellenességet. Chamberlain ugyan Angliában született, de Németországban telepedett le, ahol Richard Wagner[74] lányát, Evát[75] vette feleségül. Személyesen ismerte, csodálta Hitlert, 1926-ban belépet a náci pártba. 1899-ben  megjelent kétkötetes munkájának egyik vezérgondolata (A XX. század alapjai , eredetileg: Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts), a szocáldarwinizmus. Elméletének Darwinhoz csupán annyi köze van, hogy a kölcsön veszi a faj fogalmát, társadalmi kategóriaként a létért folyó küzdelem tételét az általa feltételezett emberi fajok egymás közötti harcaként értelmezve. Kifejti, hogy a történelem a teuton és a zsidó faj küzdelmének színtere. Véleménye szerint, a teuton faj nem készen jelenik meg, hanem egy evolúciós folyamat során alakul ki. Már az első világháborús vereség után, Németország november 11-ei kapitulációjával kapcsolatban kijelenti, hogy e mögött a nemzetközi zsidóság összeesküvése áll. [XVIII]
Az angolszász világ másik, nem mellékesen Hitlerre nagy hatást gyakorló antiszemita híressége az autógyártást megújító Henry Ford (1867-1947). A nemzetközi zsidó című értekezésében[76] [XIX] az amerikai államot, pénzvilágot, szórakoztató ipart behálózó összeesküvésről vizionál. Véleménye szerint az összeesküvés célja a világuralom megszerzése. Újabb kutatások szerint[77] Hitler példaképként tekintett rá, amikor 1923-ban Ford azt tervezte, hogy elindul az elnökválasztáson, Hitler feltétlen támogatásáról biztosította. A New York Times 1922-es beszámolója szerint Ford pénzzel támogatta Hitler pártját. A Mein Kampf 1925-ös első kiadásában Henry Ford az egyetlen név szerint említett amerikai. A későbbi kiadásokból már kimaradt a neve, nagy valószínűséggel, azzal összefüggésben, hogy Ford felhagyott a radikális antiszemitizmussal.
Az 1870-es évektől tehát két új vonással egészült ki az antiszemitizmus. A zsidóellenesség politikai szervezetek programjává vált és a fajelméletmegjelenésével a korábbi főleg vallási indíttatású ideológia tartalmilag is átalakult. A zsidóságot immár nem elsősorban valláshoz kötődő módon azonosítja környezete, a zsidó fogalma immár szekuláris, vallástól független értelemben is használatos. Lényegében innentől kezdve beszélhetünk a zsidóellenesség új formájáról, a politikai antiszemitizmusról. A „szó”, az „eszme” már majd minden részletében készen állt. Ahhoz azonban, hogy a „szó tetté váljon” még további tényezők voltak szükségesek. Különösen világossá válik ez akkor, ha megvizsgáljuk az antiszemita pártok működését a német császárság időszakában. Az 1893-ban a választásokon összesen 2,5 százaléknyi szavazatot kaptak, 1907-ben pedig mindösszesen két százalékot. A Reichstagban az antiszemita képviselők javaslatait általában gúny fogadta. A korszak egyik antiszemita képviselője Heinrich Class, aki Alldeutscher Verband (Össznémet Szövetség) elnöke volt 1908-tól, 1912-ben jelentette meg Wenn ich der Kaiser című művét, amelyben antiszemita nézeteit adta közre. Class egy közeli munkatársa memorandum formájában, némiképp visszafogottabban fogalmazva, eljuttatta Class javaslatait Bethmann – Hollweg kancellárhoz. A memorandumhoz még maga a császár is megjegyzéseket fűzött, a javaslatokat „gyermekdednek” nevezve, kitartott amellett, hogy az eszmék ellentétesek a német állam érdekeivel.  Tehát önmagában a nácizmus alatt történteket a német antiszemitizmus első világháború előtti történetéből megmagyarázni, levezetni nem lehet, annál is inkább, mert a XIX. század német antiszemitizmusa, mint már korábban láttuk, tartalmában nem különbözött például a kortárs francia antiszemitizmustól.
Zsidóellenesség a cári Oroszországban
A korábban ismertetett történelmi kényszerítő okok miatt az európai zsidóság zöme a középkor során fokozatosan kelet felé húzódott. Oroszországban Nagy Péter korában csak néhány kikeresztelkedett zsidó élt, a kelet-európai zsidók többsége ekkor még a kelet lengyel és litván területeken tömörült, Oroszország tiltott hely volt számukra. Ez a helyzet változott meg 1772-95 között, amikor a három szomszédos nagyhatalom (Habsburg Birodalom, Poroszország, Oroszország) Lengyelországot felosztotta egymás között. A harmadik, immár teljes felosztás után mintegy 700000 zsidó került az Orosz Birodalomba.[78] Nagy Katalin 1795-ben rendeletben szabályozta a zsidók letelepedésének a helyét, ezzel létrejött az úgynevezett letelepedési övezet[79]. Ennek területét a zsidók nem hagyhatták el, kétszeres adót kellett fizetniük, nem birtokolhattak földet, nem forgalmazhattak alkoholt, nem látogathatták az egyetemeket.
A XIX. század végi Oroszország sok mindenben különbözött a korabeli Európától, és ezek a leginkább az elmaradottságból eredeztethető különbségek a cári birodalomban élő milliós zsidó népesség sorsát is alapvetően befolyásolták. A zsidóellenesség sok szempontból még mindig középkorias mintákat követett, eredendően vallási ellentétekből fakadt, és ezek a hagyományos teológiai ellentétek keveredtek babonákkal, misztikus hiedelmekkel. Középkorias vonás például az is, hogy az orosz társadalomban időnként felgyülemlő objektív körülményekből fakadó társadalmi feszültségek véres zsidóellenes pogromokat eredményeztek. A fennálló hatalom a feszültségek levezetetésekén ezeket a megmozdulásokat, nem hogy nem akadályozta, de egyenesen támogatta, esetenként szervezte.
Az XIX. századi orosz antiszemitizmus érvrendszere meglehetősen különbözik a korabeli, fejlettebb európai országokban kialakuló mozgalmakétól. Míg nyugaton, mint láttuk, a korban egyre uralkodóbbá válik a világuralomra törő kapitalista zsidó toposza, Oroszországban a zsidó a rendszert aláásó forradalmár-szocialista felforgatóként jelenik meg a zsidóellenes érvrendszerben. Ezt a képet erősítette meg hivatalos propaganda 1881 után. Abban az évben követtek el halálos merényletet II. Sándor cár ellen. A merénylők között felmutatható zsidó származású személyekre hivatkozva a zsidóság egészét vádolták meg felforgatással. Ehhez az eseményhez, azaz a korabeli propaganda megfogalmazása szerint II. Sándor „zsidók általi meggyilkolásához” kapcsolódik a XIX. század végének első pogromsorozata. 1881 tavaszán és nyarán több mint 100 gyülekezetet dúlt fel a csőcselék. A cári kormányzaton belül Ignatyev gróf volt a pogromok legfőbb támogatója. A pogromok célját legjobban Konsztantin Pobjedonoszcev az 1880-as évek vezető egyházi vezetője foglalta össze, amikor annak a reményének adott hangot, hogy az lenne a legjobb, ha „…a zsidóság egyharmada kivándorol, második harmada átkeresztelkedik, a fennmaradó rész pedig elpusztul a pogromokban.”[80]
Az 1882 májusában a „helyi lakosság védelmében” hozott törvények a korábbi letelepedési korlátokat kibővítették, zsidók számára megtiltották a földvásárlást, a földbérletet. Már korábban miniszteri rendeletben korlátozták a zsidó orvosok számát a hadseregben, 1889-től pedig a zsidó orvosok és ügyvédek számára a magángyakorlat folytatását igazságügy miniszteri engedélyhez kötötték.
A numerus clausus bevezetésének gondolata, amellyel a zsidó fiatalok tovább tanulását kívánták korlátozni, már 1881-ben felmerült, néhány szakmában meg is történt a bevezetése, de átfogó szabályozásra csak 1887-ben került sor. Ekkor a középiskolába és felsőoktatásba felvehetők számát korlátozták.[81]  Ezek a rendelkezések voltak az első ilyen jellegű intézkedések az újabb kori Európában.
1903-1907 között zajlott le a második nagy pogromhullám. Az időközben uralomra került II. Miklós alatt sem változott a kormányzat zsidópolitikája. Ellenkezőleg, maga a cári hatóság gyártotta a zsidóellenes röpiratokat, felhívásokat. A legnagyobb hatású ilyen iromány volt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Az iratot még a 19. század végén az Ohrana, a cári titkosrendőrség tisztjei állították össze[82] felsőbb utasításra. A kétségkívül professzionális módon összeállított áldokumentum, egy genfi zsidó konferenciáról tudósít, amely során az ott jelenlévők a világuralom átvételének a módját, menetrendjét pontosították. A dokumentum megalkotása után először francia nyelven jelent meg még a 19. század végén. A Jegyzőkönyvek első megjelentetésének pontos dátuma nem ismert, mert a francia szöveg évszám nélküli, az azonban egészen bizonyos, hogy az időzítésben az 1897-es Bázeli Első Cionista Világkongresszus döntő szerepet játszott. Ennek megfelelően, illetve a benne lévő, további korra vonatkozó utalásokat is figyelembe véve, valamikor 1898 és 1900 között jelenhetett meg. Már, mint külföldről becsempészett iratok fordításaiként 1903-tól azután egymást követték az orosz kiadások. Hamarosan az egész világon ismerté vált az iromány, mint az antiszemita törekvések igazolásának egyik hivatkozási alapja. Hitelességi problémák már megjelenésekor felmerültek, főleg azok után, hogy egy független svájci bíróság a harmincas évek első felében Ohrana tisztjeinek vallomására alapozva kimondta az iratok hamisságát. Ezzel kapcsolatban azonban Hitler álláspontja a jellemzőbb, aki azt mondta, nem érdekli, hogy eredeti-e a mű, avagy sem, hiszen olyan kitűnően jellemzi a zsidókat.[83] Egyébiránt figyelemreméltó az a kapcsolat is, amely a 19. századi német antiszemitákat a cári Oroszország vezetőköreihez köti. Főként Stocker és Aldvart folytatott intenzív levelezést az orosz abszolutizmus szellemi képviselőivel, a cári Oroszországban a rend és az erős állam utolsó európai bástyáját látták.[84]
A Cion bölcsei 24 jegyzőkönyvet tartalmaz, a következő címmel: Szó szerinti feljegyzések a világ zsidó vezetőinek 24 titkos üléséről. akik azzal a céllal tanácskoztak, hogy kijelöljék a kiválasztott nép vezéreit, valamint meghatározzák azokat az eszközöket, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a zsidóság a földkerekség egésze felett uralkodhasson. A folytatásban az irat az eljövendő judaista világállam működési mechanizmusát taglalja.   [85]
Az 1905-ben az orosz-japán háborúban bekövetkező megalázó orosz vereség tovább erősítették a bűnbakképzés mechanizmusait. A kormányzat által manipulált propaganda a zsidókat árulással, a hadsereg szellemét aláásó forradalmi propagandával vádolták meg. A háborút követő pogromok szervezésében jelentős szerepet kapott az ortodox egyház, illetve a feketeszázas alakulatok. A második pogromhullám csak 1907-re csillapodott le.
1911-ben a kijevi vérvád korbácsolta fel újra a zsidóellenes érzelmeket. Bár a rendőrségi nyomozás bebizonyította a vádak tarthatatlanságát, mégis vád alá helyezték, és két évig fogságban tartották Mendel Bejliszt. A vádlottat végül bizonyíték hiányában felmentették, a vérvád alaptalanságát azonban a bíróság nem mondta ki.
Érthető, hogy a folyamos zaklatásnak kitett oroszországi zsidóság a tömeges menekülést választotta. 1880-és 1914 között összesen mintegy 2 millió zsidó vándorolt ki az országból, 70-80 %-uk a kedvező életfeltételeket biztosító Egyesült Államokban telepedett le.
Az első világháború után. A náci antiszemitizmus.
Az első világháború kitörésekor az általános lelkesedés hangulatában az antiszemita hangok Németországban is elhallgattak egy időre. A fajvédő újságokat betiltották. Azonban amikor a háborús helyzet rosszabbra fordult, újult erővel támadt fel a régi zsidóellenesség. A bűnbakkeresésen kívül a korábbi előítéleteket látszott igazolni az a tapasztalat, amelyet a németek a keleti (lengyel) területek elfoglalásakor szereztek. A német csapatok itt kétmilliónyi a hagyományos nyomor körülményei között tengődő zsidó lakosságot találtak. Az itt élő, lényegében integrálatlan, saját jiddis nyelvét beszélő zsidó tömegekben az antiszemiták előítéleteik legfőbb bizonyítékát látták.
Németországban már a háború alatt megfogalmazódott a zsidókkal szemben az a vád, hogy egyrészt ugyan hasznot húznak a háborúból, másrészt azonban a harcokból minden eszközzel kivonják magukat, míg az „igazi” németek a frontokon esnek el. A háború elején a hadigazdálkodás megszervezésekor két zsidó pénzmágnást Walter Rathenaut és Albert Ballint kulcspozícióba helyezi a kormányzat. (Az előbbi a „Nyersanyagszolgáltatás” az utóbbit a „Központi Beszerzési Társaság „ élére nevezik ki.) A háború után megállapították, hogy hadigazdálkodással foglakozó szervezetekben a zsidók valóban felülreprezentáltak voltak. [86] (Ennek nyilván meg lehetne találni a német társadalomfejlődésben is a magyarázatát. Azonban az antiszemita nem keres bonyolult szociológiai magyarázatokat.)
A rohamosan terjedő zsidóellenes közvélekedés hatására 1916-ban elrendelik a harcoló zsidó katonák összeírását. Már a felmérés körülményei is furcsák voltak, ugyanis előtte számos zsidó katonát hazarendeletek. Még így is érdekes, hogy eredményét a háború alatt végül nem hozták nyilvánosságra. Jellemzően az elhallgatás tényét is antiszemita propagandára használták fel, úgy állítva be, mintha a zsidók érdekében történt volna, mondván, hogy nem akarták a zsidóellenes érzelmeket tovább szítani. A háború után azonban ismerté váltak a számok, és kiderült, hogy a harcoló zsidók aránya megfelelt a zsidóság népességen belüli arányának. A „lógós”, a „nyerészkedő hadigazdag” zsidó alakja azonban a háború során rögzült, bővítve a korábbi sztereotípiák körét.
A nacionalista előítéleteket erősítette, hogy miután a kezdeti háborús lelkesedés elmúlt, a mérsékelt liberális és szocialista pártok egyre inkább szkeptikus, majd józan pacifista álláspontot foglaltak el. A német zsidó közvélemény leginkább ezeket az irányzatokat támogatta, ezen vélemények mögött sorakozott fel. Így azután mind a liberálisok, mind a szocialisták megkapták a zsidó hazaárulás vádját.
A világ-összeesküvés vádját is igazolni látszottak a háborút követő kommunista-bolsevik típusú forradalmi mozgalmak, amelyek az antiszemita jellegű propagandában, mint zsidó törekvések jelentek meg. Kihasználva azt a kétségtelenül meglévő sajátosságot, hogy a mozgalmak vezetői között, mind német, mind orosz, vagy akár magyar területen jelentős számban voltak zsidó származásúak[87]. Különös, ám annál hatékonyabb ideológia konstrukció volt születőben, amelyben a zsidó egyszerre volt az antikapitalista kritika tárgya, mint a kapitalizmus legfőbb haszonélvezője, mások kizsákmányolója, illetve a bolsevik, aki a hagyományos magántulajdonon alapuló rendszert akarja megsemmisíteni.
Azok a zsidóellenes szerveztek, amelyek a nemzeti egység nevében a háború kezdetekor korlátozták a zsidóellenes propagandát újra akcióba lendültek. Például a „Pángermán Liga” tagsága, amelynek a programjában eredetileg nem szerepelt a zsidók elleni harc, 1918-ban elhatározta, hogy a jövőben erre koncentrál. A Rudolf von Sebottendrof által vezetett „Thule-egyesület” követte őket ebben a törekvésükben. „Ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy a zsidó halálos ellenség és a mai naptól kezdve cselekedni fogunk” jelenti ki Sebottendorf 1918. januárjában.[88]
Hamburgban a Deutschvölkische Blatter már  1917-től a horogkeresztes jelethasználja, azzal a kimondott céllal, hogy zsidóellenes harcát még feltűnőbbé tegye. Brémában, Münchenben különböző szervezetek alakulnak, amelye programjában a kommunizmus ellenesség szélsőséges antiszemitizmussal párosul. A müncheni csoportból, amelynek a vezetője ekkor Anton Drexler volt, alakul majd ki a Német Munkáspárt, amelyből 1920-tól Adolf Hitler Német Nemzetiszocialista Pártjalesz.
A világháborús vereség nem pusztán a németek önbecsülésén ejtett csorbát, és okozott újabb, mély identitásválságot, hanem követte azt egy rendkívül súlyos gazdasági válság is, amely hatására sokan voltak kénytelenek átélni az újabb anyagi, társadalmi lecsúszást. 1923-ban az ország lakói az német történelem legnagyobb inflációját élték át. A válság különösen a középosztályt érintette érzékenyen.
Az 1918-as év forradalmi eseményei kapcsán alakul ki a német társadalom jelentős részében az a vélemény, hogy a zsidók forradalmi tevékenysége szoros kapcsolatban áll Németország háborús vereségével, így fogalmazódott meg a „tőrdöfés hátulról” legendája. Maga Ebert, aki a weimari köztársaság első elnöke lesz, már 1918 decemberében a következő szavakkal köszönti a frontról Berlinbe érkező csapatokat: „Üdvözlöm önöket, akiket nem győztek le a harctéren, s akik így térnek vissza.”[89]
Az új Németország ingatag alapokra, a versailles-i megaláztatásra, a sértettségre épül. A hárítás, a bűnbakképzés mechanizmusainak megfelelően a weimari időszak, mint zsidó uralom jelenik meg az antiszemita diskurzusban A weimari időszak a német nacionalisták szemében a hanyatlás, a zsidó dekadencia kora. 
A kultúra területén valóban érezhetően kinyíltak a lehetőségek a zsidók számára, egyetemi tanszékek, művészeti és tudományos társaságok fogadták soraikba őket, olyanok, amelyek a császárság idején még elzárkóztak a felvételüktől. Nobel-díjak sorozata bizonyította tehetségüket, amelyeket természetesen, mint németek kaptak. Sajátos és jellemző, hogy a közvélemény a gazdaság területén hasonló zsidó előretörést véleményezett, pedig a zsidóság gazdasági befolyása az első világháború után folyamatosan csökkent.[90]
Az új mítosz kialakulásának folyamatában fontos esemény volt Rathenau meggyilkolása. Walter Rathenau Németország első és egyetlen zsidó külügyminisztere volt. Nevéhez fűződik az a teljesítési politika, amely megnyitotta az utat a weimari rendszer konszolidálása felé. Az ő sikere volt a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés is, amikor Rapallóban sikerült Szovjet-Oroszországgal megállapodnia. A teljesítési politika a tőrdöféssel kezdődő zsidó árulás betetőzése volt a nacionalisták szemében, a szovjetekkel való kapcsolatfelvétel pedig a zsidó-bolsevizmus bevezetésének az előkészülete.  Rathenau ellen, több halálos fenyegetés után 1922. június 22-én követnek el halálos kimenetelű merényletet. Gyilkosainak egyike a per során elmondta, hogy a Sion Bölcseinek Jegyzőkönyveinek hatása alatt követte el a tettét. Úgy tudta, hogy Rathenau a 300 bölcs egyike.
A weimari állam legválságosabb korszakában a korai húszas években, fogalmazódik meg az új antiszemita zsidó mítosz, amely a régi vallási, az újabb faji vonatkozású mítoszok alapmotívumaira épült, azonban alapvetően már egy teljesen szekularizált antiszemitizmus. A hangsúlyok máshová kerültek, uralkodóvá a zsidó világ-összeesküvés vádja vált. A Sion Bölcseinek jegyzőkönyve ekkor kapott igazán publicitást.[91] Az iratot 1920-ban német területen egy bizonyos Müller von Hausen adta ki először. Néhány év alatt több százezer példányban kelt el. A kiadások antiszemita kommentárokkal jelentek meg. (A kommentár írók között szerepel például Rosenberg, a náci párt későbbi főideológusa.)
A másik vezérmotívum a vérvád-pestisterjesztés vádjának új variánsa lett: amely szerint a zsidók germán nép szétbomlasztására törekszenek úgy, hogy a germán vért szándékosan megfertőzik. Ezzel a zsidók elleni vádak aligha fokozható módon kerültek át az irracionális szférába. Már a „Jegyzőkönyvek” is utaltak a szexuális megrontásra, mint a zsidóknak a nem zsidók leigázására használt eszközére. Arthur Dinter[92] nagy sikert ért el A Bűn a Vér ellen (Die Sünde wider) c. regényével. Regényének hőse egy árja tudós, akinek első felsége zsidó volt. Második árja feleségétől született gyermeke sémita arcvonásokat hordozott. Ekkor kiderült, hogy a nőnek fiatal korában egy zsidó katonával volt szexuális kapcsolata, aki a vérét megfertőzte. A férj nyomozásba kezd, rábukkan első feleségének levelezésére, amelyből rájött, hogy annak apja egy egész „panziót” üzemeltet, ahol szőke, árja nőket fertőznek meg. Dinter regénye több mint 260 ezer példányban jelent meg 1934-ig.[93] Az ilyesfajta irodalomnak másik jellemző példája a Theodor Fritsch[94] könyve A zsidókérdés kézikönyve (első megjelenés 1893-ben, 1944-ig 49 kiadást ért meg[95]). A szerző szerint rendőrségi iratok bizonyítják, a zsidók fiatal árja lányokat és gyermekeket erőszakolnak meg. Az erőszak célja az árja vér megrontása.
Az irracionális alapokra a világháború után nagyon is racionális elképzelések épültek. A már említett Pángermán Liga már 1928-ban követeli a zsidók teljes elkülönítését. Javaslatuk szerint, a zsidóknak különleges igazolványt kell adni, még a kikeresztelkedett zsidókat is meg kell különböztetni. Törvény által kell megtiltani, hogy zsidó orvosok nem zsidókat kezeljenek. Minden zsidó vállalatot Dávid-csillaggal kell megjelölni.
A húszas években a rendőrség egy nacionalista csoportnál „Sürgős rendelkezések” címmel talált egy tervezetet, amely a zsidó vagyon elkobzásáról, illetve a zsidók táborokba zárásáról értekezett. 1932-ben egy szónok egy berlini szélsőjobboldali gyűlésen a zsidók teljes kiirtását követelte. A közönség (a rendőrségi jelentés szerinti jelzővel: „ jó polgári”), lelkesen megtapsolta szónokot.[96]
Az eszme tetté váltásában azonban fontos volt az a szemléleti változás, amely elsősorban Hitler színrelépésétől volt érezhető. Hitler zsidóellenes kirohanásaiban egyértelműen kimutatható az elődök szóhasználata, antiszemitizmusa motivikus szempontból nem tartalmaz újat. Erre, mint láttuk nem is volt szükség, a végzetes elegy a politikába lépésekor már készen állt. Így nála is kimutatható az a két vezérmotívum, amely a kor antiszemita közbeszédében éppen a huszadik század elő felében vált hangsúlyossá. Az egyik ilyen motívum volt, a zsidó világuralomtoposza. Hitler szemében a nyugati világ liberális demokráciája éppen úgy a zsidó világuralmi törekvés eszköze, mint a bolsevizmus.
„Látjuk, milyen csodálatosan működik együtt a tőzsde zsidaja és a munkásvezér, vagy a tőzsdei újság és a munkások lapjai. Egyik is, másik is a közös politikát és ugyanazt a célt követi. Kohn Mózes arra buzdítja saját kereskedelmi társaságát, hogy utasítsák vissza a munkások követeléseit, ugyanakkor saját testvére Izsák lázítja a tömegeket az üzemekben, és így kiált : ’Látjátok! Csak elnyomni akarnak bennetek! Zúzzátok össze láncaitokat!’ De a testvér vigyáz arra, hogy a láncokat jól kovácsolják össze, azok erősek legyenek. Mi a céljuk ezekkel a mesterkedésekkel? Hogy a nemzeti függetlenséget megsemmisítsék, elpusztítsák a gazdasági életet csak azért, hogy így végül a tömegeket örök időre a zsidó faj uralma alá vessék.” (1922. július 18-ei beszédből.)[97]
Ezek a gondolatok, amelyeket azután a Mein Kampfban  is visszatérnek, amikor a kettős, gazdasági és politikai zsidó forradalomról vizionál. A zsidó, miután aláássa az nemzeti államok erejét, és minden pozíciót megszerez, megteszi az utolsó lépést:
„ A demokrata zsidóból, a nép barátjából a vérengző zsidó lesz, a népek zsarnoka. Néhány év alatt kiirtani igyekszik az értelmiség képviselőit, s így megfosztja a népeket azoktól, akik-természetüknél fogva-szellemi vezetők voltak és teljesen alkalmassá teszi őket az örök időkre leigázott rabszolgák szerepére.” [98]
A másik visszatérő, lényegében középkori (ókori) eredetű téma a zsidók vérfertőző, járványterjesztő tevékenysége. Hitler szemében a zsidó kórokozó:
„A zsidó egész életére a tipikus élősdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élősdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb időn belül kihal a gazdanép.” –írja a Mein Kampfban.
Egy másik helyen: „Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak előtte. Mialatt õ "felvilágosodásról", "előrehaladásról", "szabadságról", "emberségről" stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán őrzi.
Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nőt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nőt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek.”
Ez az a téma, amely Hitler antiszemitizmusában a leginkább patologikus vonásokhordozója.  Sokan elemezték ennek a pszichózisnak a lehetséges lelki eredetét[99] (a gyűlölt apafigura, lehetséges zsidó származása, anyjához fűződő viszonya, a nőkhöz való ellentmondásos kapcsolata, stb.).
Időnként felmerül annak a gondolata is, hogy Hitler antiszemitizmusa elsősorban pragmatikus szempontokat követet, felismerve a zsidóellenesség mély beágyazódottságát a német közgondolkodásba, lényegében politikai célból erősítette azt fel, tette a náci párt programjának központi elemévé. A zsidó téma konzekvens, állandó jelenléte, lényegében beteges, mániákus körbejárása ennek a lehetőségét kizárja. A kortársak visszaemlékezési is tanúsítják, hogy Hitler őszintén hitt a zsidó félelmetes mítoszában.
Kérdésként vetődik még fel, hogy a személyiségében rejlő nyilván kezdettől meglévő hajlamosító tényezőkön kívül, mikor, minek a hatására vált Hitler mániákus antiszemitává. A Mein Kampfban azt állítja, hogy sem a családja, sem környezete nem volt antiszemita.
„Nem emlékszem, hogy az apai házban apám életében ezt a szót hallottam volna. Azt hiszem, hogy ez a derék ember elmaradottnak tekintette volna azokat, akik e szót bizonyos hangsúllyal ejtették volna ki.” (Mein Kampf)[100]
Hitler gyerekkori barátja írja : „Mindez hihetőnek tűnik, de az én emlékeimmel nem egyezik teljesen. Mindenekelőtt az apáról adott leírás látszik- liberális irányban megváltoztatottnak. A leondingi környezet –amelyben forgott – teljesen magáévá tette Schönerer eszméit. Az apa, már ennél a ténynél fogva is biztosan ellenségesen volt beállítva a zsidókkal szemben.”[101]
Hitler vélhetően korán megformálódó zsidógyűlölete minden bizonnyal Bécsbenteljesedett ki. A német antiszemitizmus teljes kifejlett formájában megtalálható volt a kettős monarchiában, azonban annak sajátos történeti fejlődése, társadalmának torlódott jellege miatt az antiszemitizmusnak még kedvezőbb talaja volt ott, mint a Német Császárságban. Bécsnek 1910-ben 175318 zsidó lakosa volt (az összlakosság 8,6%-a, Budapesten ekkor ez 203687, 23,1%), helyzetük, szerepük alapján sokan gondolták azt, hogy a város, elsősorban a gazdasági és pénzügyi hatalom, a zsidók kezében van.. Szemükre vetik az 1873. évi tőzsdei összeomlást, a vasúti társaságok körüli panamákat. A társadalom nem zsidó részének jelentős hányada nehezményezte, hogy a zsidók elfoglalják a szabad értelmiségi pályákat. (A bécsi egyetemen 1910-ben a diákság 33,6 százaléka (az orvosin 38,6 %) zsidó vallású volt.[102])
„Ennek az érdekes városnak izgalmas atmoszférájában a zsidó tehetség oly erőteljesen bontakozik ki, mint Granadában a muzulmán uralom alatt. Mindez az antiszemitizmus melegágya volt.” – Írja Julius Brunenthal Önéletrajzában.[103]
Bécsben virágzik az antiszemitizmus, számtalan agitátor, ideológus fejtette ki ott a tevékenységét. Karl von Vogelsang, Ernst Scheinder, Joseph Decker, Georg Ritter von Schönerer és nem utolsó sorban Karl Lueger. Az ő személye különösen fontos, hiszen 1897-től 1910-ig ő volt a császárváros főpolgármestere. Hitler többször nyilatkozott nagy elragadtatással a Mein Kampfban mind Schönerer, mind Lueger nézeteiről, anélkül, hogy idézné azokat. (Az egyetlen antiszemita jellegű sajtótermék, amit viszont név szerint említ a Luegerhez közel álló Deutsches Volksblatt.) Arról tényszerű adat nem maradt fent, hogy Hitler az akkor Bécsben megjelenő szépszámú antiszemita kiadványok közül melyeket olvasta, annyi bizonyos, hogy a kissé bizonytalan antiszemita nézetekkel Bécsbe érkező Hitler, a várost, már, mint rögeszmés, meggyőződéses antiszemita hagyta el. A fegyverszünet után Münchenben ezek a meggyőződései csak tovább erősödtek. A nagyszámú antiszemita egyesület közül a Karl Harren és Anton Drexler vezette Német Munkáspárthoz  (Deutsche Arbeiterpartei) csatlakozott 1919-ben. Ezek Hitler antiszemitizmusa szempontjából a rendszerezés, az elmélyítés évei. Politikai tanfolyamokra jár, ahol megtartja első beszédeit. Itt találkozott Alfred Rosenberggel és Max Erwin von Scheubel-Richterrel, valószínűleg ők adják kezébe a Sion bölcseinek jegyzőkönyvét. A legnagyobb hatással azonban kétségkívül Dietrich Eckart volt rá:
„Az ő példájuk kell, hogy a gyöngéket és ingadozókat ismét megtanítsa arra a kötelességteljesítésre, amelyet ők maguk is tiszta hittel, utolsó leheletükig teljesítettek. Ezek közé sorozom azt a férfit is, aki mint a legjobbak egyike, költészetében, nagy gondolataiban és végül tetteiben is egész életét népünk felébresztésére szentelte. Ez a férfiú: Eckart Dietrich.”- írja róla nagy elragadtatással a Mein Kampf végén.
Eckart Hitlerrel való megismerkedésének idején az Auf Gut Deutsch című lapot adta ki, amely dühödt antiszemita cikkeit legtöbbször ő maga írta. Az ő befolyása erősítette meg Hitlerben azt a meggyőződését, hogy a zsidókérdés jelentősége minden mást felülmúl.
Hitler antiszemitizmusa a húszas évekre végleg kialakult, és nem változott meg haláláig. Láthattuk, hogy tartalmilag radikálisan nem más, mint elődjeié. Hitler, saját kifejezésével élve, „tudományos antiszemitizmust” alakít ki, a „tudományosságot”, a fajelméleti, szociáldarwinisztikus alapok „biztosították”.  A lényeges újítása inkább abban állt, hogy az elődök nem rendelkeztek cselekvési tervvel, amely eszméik gyakorlati végrehajtását szolgálta voltak. Pontosabban: munkásságuk nem irányult cselekvésre. (Bár Dühring kidolgozta javaslatait a zsidókérdés megoldására, még fizikai megsemmisítésükre is tett célzást, azonban kiábrándultan jegyzi meg, hogy a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a javaslatait bármilyen formában végrehajtsa.) Így azután más antiszemitákkal együtt megmaradt az írott szónál. Hitler azonban kezdettől megvetően nyilatkozott a „tintanyalókról”, ő nem a leírt, hanem a kimondott szóban, és leginkább a tettekben hitt. Egyetlen teoretikusnak mondható könyvét a Mein Kampfot is kényszerűségből írta, amikor megfosztották a szónoklás lehetőségeitől.
„A nácizmus szóbeli kultúra volt. (…) Olyan kultúra, amelyben a szóbeli agresszió nem a tett helyettesítését, hanem az arra való felkészülést szolgálta.”–írja Shulamit Volkov.[104]
A másik fontos vonása a náci típusú antiszemitizmusnak a hangsúlyozottan univerzalista megközelítés. Nem pusztán Németországból akarják a zsidókat eltávolítani, mint a német konzervatív nacionalisták nagyobbik része.
Hatalomra kerülésekor Hitlernek sem volt a zsidókérdés megoldására semmiféle átfogó menetrendje, ez a Holokauszt történetéből világosan látszik. Ez majd a háború alatti folyamatos rögtönzések sorozataként alakul ki, de az egyértelmű, hogy hatalomra kerülése után antiszemitizmusa kezdettől fogva tetteken keresztül nyilvánul meg.
„Az antiszemitizmus egy átfogó politikai koncepció legfontosabb építőkövévé vált. Emellett Hitler antiszemitizmusa nemcsak a német zsidóság, hanem a „nemzetközi zsidóság, ’Júda’, pontosabban az ’össz-zsidóság’ (Alljuda) ellen irányult, az antiszemitizmus a nemzeti szocializmusban világtörténelmi dimenziót kapott egy manicheus világkép értelmében.”[105]
Az 1914 előtti lényegében irodalmi jellegű antiszemitizmus jelentőségét nem szabad alábecsülni, hiszen egyrészt a régi kódok folyamatosságát biztosította, másrészt olyan új kódokat vezetett be, amely a szekularizálódó társadalomban is biztosíthatta, éppen a náci antiszemitizmus számára, az eszme immár tettekben megnyilvánuló, hatékony politikai célzatú felhasználást.
A hitleri, nemzetiszocialista, szekularizált és univerzalista jellegű antiszemitizmussal a modern politikai antiszemitizmus addigi fejlődésének csúcspontjára érkezett. Hitler ennek az új, rögeszmés jellegű zsidógyűlöletnek vált a szócsövévé, politikai vezérévé, hamarosan kialakult körülötte egy olyan csoport, amely teljesen alávetette magát a Führer akaratának. A zsidóellenesség ugyanakkor olyan mélyen beivódott a német társadalom széles rétegeinek gondolkodásába, hogy nem maradt erő, amely a végső megoldás tervének végrehajtását megakadályozhatta volna. Az antiszemitizmus ráadásul nem pusztán Németországban, hanem egész Európában is erős volt a XX. század első felében. Tovább éltek az antijudaizmus sztereotípiái, hatottak a kapitalizmus igazságtalanságai, miközben a kapitalizmust és az anomáliákat a zsidókkal azonosították, az első világháború utáni felbomlásban előretört a bolsevizmus, amelyet szintén a világuralomra törő zsidóság számlájára írt a széles közvélemény. Jelen volt a homogenitásra törekvő nemzetállamok türelmetlensége a teljes asszimilációra képtelennek ítélt zsidósággal szemben. Ezek a romboló előítéletek, az első világháború utáni pacifizmussal együtt, hosszú ideig megakadályozták, hogy a nyugati államok bármit tegyenek a hitleri szélsőséges zsidóellenes politika ellen. Hitler hamar felismerte, hogy bármit megtehet, így ugyan valószínűleg az európai antiszemitizmus nem vezetett volna el a végső megoldáshoz, tehát annak semmiképpen nem előidézője, de végrehajtását nagymértékben megkönnyítette.[106]
A háború megindulásakor még a nácik is sok szempontból bizonytalanok a végrehajtás részleteinek tekintetében[107], de a katonai helyzet hamarosan lehetővé teszi, hogy ezeket a végrehajtásban, kezdetben még meglévő ellentmondásokat kiküszöböljék. A holokauszt egy folyamat végén álló „logikus végkifejlet”.[108]
A holokauszt után. Az új antiszemitizmus
„A középkortól korunkig az antiszemitizmus fejlődésében nincs cezúra.”[109] – írja Saul Friedlander, ezzel együtt világos, hogy a Holokauszt után antiszemitának lenni nagymértékben mást jelent, mint előtte. A háború után, amikor az alapvető tények felszínre kerültek és lassan a közvélemény szélesebb körben is megismerte azokat, világossá vált a népirtás mértéke, a klasszikus szélsőjobboldali antiszemitizmusegy időre szalonképtelenné vált. Társadalmi bázisa láthatóan beszűkült, míg korábban ez a szélső jobbtól a mérsékelt jobboldali erőkön keresztül a baloldal egyes csoportjaiig húzódott, a háború után lényegében a „nosztalgiázó” szélsőjobb maradványokon kívül mindenki elfordult korábbi nyíltan antiszemita nézeteitől. Európában egy új közmegegyezés formálódott. Ennek a közmegegyezésnek fontos eleme volt, hogy a nyugati világ meghatározó, véleményformáló erői a szélsőjobboldali antiszemitizmus minden megnyilvánulását elítélik, a legszélsőségesebb formáinak büntetése a jogrend részévé vált.[110] Ezzel kapcsolatos a közmegegyezés másik fontos eleme is. A nyugati civilizáció alapelveiben sérült meg a háború alatt, amikor zsidók millióit helyezték jogon kívülre, amikor kiderült, hogy a nemzetállamok nem tudják, nem akarják megvédeni saját állampolgáraik egy részét. Ez a zsidóság számára is súlyos identitásválsággal járt, fontos illúzióval kellett leszámolnia, hiszen bármennyire is asszimilálódott, ez adott esetben semmiféle védelmet nem jelentett számára. A háború után a zsidók egy része a saját nemzetállam megalakítása mellett döntött, ehhez akkor, átmenetileg kedvezőbbek voltak a történelmi körülmények. Jelentős részük azonban Európában maradt. Számukra rendkívül fontosakká váltak a korábbinál erősebb jogi garanciák.  Ezeknek felvilágosodás kori eszményeken, az individuális jogegyenlőségen alapuló elemei azonban már nem voltak elegendőek, hiszen éppen ezek mondtak csődöt a háború éveiben. Új, a kollektívumra irányuló garanciákra volt szükség tehát. A háború után az önmagát újrafogalmazó Európa, legalábbis annak szabad, nyugati fele, ezeknek az elvárásoknak igyekezett eleget tenni. A különböző országok jogrendszerébe olyan törvények kerültek, amelyek tiltották a fasiszta és posztfasiszta szervezetek, mozgalmak működését, illetve akár a szólásszabadság jogi korlátozásával is akadályozták, büntették az antiszemita gyűlöletbeszédet, a holokauszt tagadását, relativizálását. Az életben maradt üldözöttek anyagi jóvátételt kaptak. 1948-ban megalakult a zsidó nemzetállam,amely az európai zsidók számára, mint kollektívum számára immár végső menedékül is szolgálhatott adott esetben. Az új, lényegében íratlan közmegegyezés, szerződés része volt az is, hogy a nyugati, a szovjet blokkon kívüli államok az új állammal különleges, alapjában véve támogató viszonyt alakítsanak ki. [111] (A szovjet befolyási övezet országaiban természetesen sok szempontból másképp alakult a zsidók helyzete, erre a későbbiekben még részletesebben kitérek.)
Az antiszemitizmus, amely mint láthattuk, sajnálatos módon sok szempontból a nyugati civilizáció alaprétegét érinti, természetesen nem tűnt el varázsütésre, a háború után elég hamar, új formákban, pontosan azon kérdések körül jelentkezett (holokauszt tagadás, Izrael állam létezése), amelyek látszólagosan végeleges rendezése, az új közmegegyezés szerint az Európában maradt zsidóság biztonságérzetének alapját képezték. Az új antiszemita kódok kialakítása során azután megtörtént a régi motívumok, mítoszok felmelegítése is (összeesküvés, világhatalomra törekvés, antikapitalizmus, hazátlanság, árulás). Eközben az új, posztmodern antiszemitizmus társadalmi bázisa is jelentős mértékben átalakult. Már nem a jobboldal volt az új irányzat legfőbb hordozója. Egy új, illetve egy új formában jelentkező, baloldali antiszemitizmus kapott erőre.
A baloldali antiszemitizmus természetesen nem új jelenség, már a 19. században létezett, ezt láthattuk. Az antikapitalizmuson, illetve a zsidóság és a kapitalizmus azonosításán alapult. A korabeli sztereotípiáktól eltérve, a zsidóságot nem nemzetietlennek tekintették, mint a nacionalisták; a baloldal alapvetően a nemzetet tekintette elavultnak, így a nacionalizmust is elítélte. Nem pusztán a zsidó vallást tekintették avíttnak, mint a felvilágosodás egyes képviselői, hiszen a baloldaliak minden vallást annak tekintettek. A kialakuló szocialista mozgalom egészére ezzel együtt sem volt jellemző az antiszemitizmus. Láttuk Marx zsidó pamfletjét korábban, azonban egészében még ezt sem lehet antiszemitának minősíteni.  (Ealanor Marx, Marx lánya, azzal mentegette apját, hogy nem ismert más zsidókat a családján kívül[112].) Viktor Adler osztrák szocialista vezető híressé vált szavai szerint pedig „ az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa”. Míg a radikális jobboldalon természetesen, de még jobbközépen, a mérsékeltebb csoportok között is, az antiszemitizmus a 19. század második felében többé-kevésbé elfogadott irányzattá vált, a baloldalon mindig lehetett számítani, hogy valaki, valakik felemelik a szavukat az antiszemitizmus ellen.
A helyzet a huszadik század második felében, Izrael állam megalakulásával, de igazán érezhetően a század hetvenes éveitől kezdve, megváltozott. A cionizmus ellenesség sem új jelenség a baloldalon, hiszen a nacionalizmus ellenesség, a baloldali internacionalizmus a cionizmust, mint nacionalista mozgalmat utasította el, ez még azzal együtt is igaz, hogy köztudott, hogy voltak szocialista cionisták is. A baloldali anticionizmus eredendően nem volt antiszemita színezetű, ahogyan ma sem feltétlenül az. Az azonban jól látható, hogy a mai baloldali antiszemitizmus az Izrael-ellenesség kérdése köré épül.[113] Sajátos politikatörténeti fejlemény, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb Izrael-ellenes nyelvezetében ma alig van különbség. A hagyományos, a 19. századból örökölt sztereotípia úgy szólt: zsidóság egyenlő kapitalizmus. Ez úgy módosult, hogy USA egyenlő globalizáció, a tőke uralma, az Államokat pedig a zsidók irányítják (lásd New York –Tel-Aviv –tengely víziója), tehát USA egyenlő Izrael. Ez a globális szövetség (lásd: zsidó világuralom) irányítja a világot, nyomja el a szegény népeket, elsősorban az arabokat. Ez a fajta baloldali, Izrael-kritikába bújtatott, anticionista antiszemitizmus természetesen nem cselekvő olyan módon, mint volt a szélsőjobboldali. Sőt, folyamatosan tiltakozik az antiszemitizmus vádja ellen. Magától értetődik, hogy önmagában sem Izrael politikájának elfogulatlan bírálata, sem az anticionizmus nem antiszemitizmus, amiről azonban egyértelműen beazonosítható az irányultsága, ha olyan régi sztereotípiák felelevenítésével jár együtt, mint a zsidó világuralom víziója.
A másik változást, amely Európában a zsidóság élethelyzetében bekövetkezett, sajátos módon a szovjet rendszer bukása utáni változás hozta el. A berlini-fal leomlását követő eufóriában úgy tűnt, hogy a holokauszt után kialakult különleges viszony, ami a különböző országok és az ott élő zsidók között létrejött, továbbra is fennmarad, sőt ez a különleges szerződés tovább erősödik, új legitimációs tényezőkkel gazdagodik. Egy röpke történelmi pillanatra felmerült annak a lehetősége, hogy az új identitást kialakító Európa szempontjából mérőpontként 1945 mellé 1990 kerül, vagy másképpen: az öndefinícióhoz szükséges Másik, azaz az ellenpont, amelyhez képest akar Európa más lenni Auschwitz, illetve a Gulág lesz.[114]
A fejlődés azonban más irányt vett, az új identitás a régi, kulturális-civilizatórikus alapokon látszik újraépülni. Jelzés értékű ebből a szempontból a 2000-ben elfogadott Európai Unió Alapjogi Chartája körül kialakult vita, amely azon kérdés körül forgott, hogy a szövegben megfogalmazódjon-e a kereszténység pozitív civilizatórikus szerepe, avagy csak a vallásszabadság legyen európai értékként definiálva. Miként az Európai Bizottság akkori elnöke, Romano Prodi megfogalmazta, nem „[…] kételkedhetünk abban, hogy a kereszténység hatalmas mértékben járult hozzá azon értékek, ideálok és remények létrehozásához, amelyek ma az európai kultúra részeit alkotják. Európa történelmének nincs értelme a kereszténység történelme nélkül, annak erejével és gyengéivel együtt.”[115]
A vita során alapjában véve senki nem kérdőjelezte meg a kereszténység pozitív, kultúraformáló, humanizáló jellegét. Azonban a keresztény Európának a történelmében nem csupán ezek a pozitív hatások érvényesültek. A zsidóság szempontjából láthattuk, hogy pontosan a keresztény egyház alakította ki teológiai antijudaizmus rendszerét, amely nélkül a modern antiszemitizmus sem fejlődhetett volna ki, és az alkotmány körüli vitákban Európa keresztény jellegének a hangsúlyozása, a holokauszt után is a hazájában, Európában maradó zsidók számára nem volt éppenséggel biztonságérzetet növelő tényező. (Nem beszélve az egyre nagyobb létszámban jelenlevő muszlim bevándorlóról.)
Természetesen az nem állítható, hogy kérdés felvetése közvetlenül a zsidóság ellen irányult volna, azonban mindenképpen jelzi az új Európa identitásépítésének az egyik lehetséges irányát. Végül az Alkotmányos Szerződést megfogalmazó Konvent tagjainak döntéseként, kimaradt Európa keresztény gyökereinek említése a bevezetésből.
 A másik, az új antiszemitizmus éledésének szempontjából érezhető tényező szintén nem új. Láthattuk, hogy a felvilágosodás, majd az éledező modern nacionalizmusok korában már sokan megkérdőjelezték azt, hogy a zsidók valóban képesek-e azonosulni nemzeti célokkal. Erre felvetésre többen válaszoltak nemmel, éppen a formálódó faji alapú antiszemitizmust megfogalmazva, a zsidót, mint fajt ítélve alkalmatlannak a nemzetállamokba való integrálódásra. Az európai zsidók számára a soá emlékének őrzése mellett érthető módon kikerülhetetlenül fontossá vált az Izraelhez való viszonyulás, érzelmi kötődés. „Ez a viszony a legkülönfélébb európai zsidó identitások közös nevezője”-írja Kovács András. Ezzel viszont a zsidó identitásban újra megjelenik egy etnikai ellem, attól függetlenül, hogy egy európai zsidó egyetért-e Izrael politikájával, vagy akar-e valaha ott élni. Így azonban ismét felvetődhet a zsidóság helyének, szerepének a kérdése a nemzetállami Európában, vagy akár a nemzetállami alapokra épülő Európai Unióban. A jövő kérdése, hogy milyen módon integrálja a formálódó új európai identitás a zsidóság új alapokon megfogalmazódó többes identitását. Ráadásul ebben az új identitáskonstrukcióban nem csupán a Szovjetunió összeomlása után folyamatos identitásproblémával küzdő európai baloldal számára kap szerepet az Amerika-ellenesség. Amennyiben Amerikát Izraellel, a zsidókat Izraellel és Amerikával azonosítják, az európai zsidóság könnyen ismét az ideológiai Másik szerepében találhatja magát.
 "hogy felmérjük azt, hogy az itt élő, és különösen a magyar országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára. Úgy gondolom, hogy adósai egy ilyen felméréssel Magyarországnak" – hangzott el a magyar parlamentben 2012-ben.
            Ez természetesen nyíltan szélsőjobboldali beszéd, és mint ilyen a nyugati közvélemény szemében egyelőre szalonképtelen. Azonban, ha felidézzük, hogy Belgiumban egy zöldpárti képviselő szabályos numerus clausust hirdetett, illetve arról cikkezett, hogy a radikális cionistákat ki kellene zárni a közhivatalokból, mivel nem lojálisak a belga államhoz. Ráadásul, hogy ez nem valami elszigetelt jelenség, egyéni hóbort, abból a felmérésből származó adat bizonyítja, amely szerint Nyugat – Európában a lakosság 30-40%-a szerint, az ott élő zsidóság inkább Izraellel lojálisak, mintsem azzal az állammal, ahol él.. [116]
2002-ben a New Statesman nevű brit baloldali lap egy Dávid-csillag által átdöfött angol lobogót ábrázoló címlappal jelent meg: a címe Kóser Konspiráció?
1.jpg 
Az osztrák Kleine Zeitung 2002. május 20-án a következő karikatúrát közölte:
2.jpg 
2002-ben a tekintélyes brit baloldali napilap karikatúráján Ariel Saron egy gyermeket marcangol szét. A szöveg: „Mi a baj? Soha nem láttatok még politikust, aki megcsókol egy gyereket?”
 3.jpg
Az olasz La Stampa karikatúrája. a jászolban térdeplő kis Jézus egy Dávid-csillagos tankkal néz szembe. A felirat: Csak nem akarnak megint kicsinálni?
4.jpg
Ezeken a karikatúrákon keresztül a következő jól bejáratott antiszemita sztereotípiák idéződnek fel: összeesküvés, gyermekgyilkos zsidó, Krisztus- gyilkosság.  Régi sztereotípiák, új csokorba kötve.[117]
Mintha valami tabu tört volna meg, újra szabadon lehet kritizálni a zsidókat.[118]Végső soron, ebben az antiszemita indíttatású Izrael kritikában szélsőjobb és szélsőbal újra összetalálkozik. A baloldal Izraelt népirtással, imperializmussal, a jobboldal az Izraelen kívül élő zsidókat hazaárulással, idegen érdekek képviseletével vádolja.
A holokauszttagadás, holokausztrelativizálás
A holokauszttagadás irányzata egyrészt általánosságban tagadhatja magának a genocídiumnak a megtörténtét, vagy annak bizonyos tényeit vonja kétségbe, kérdőjelezi meg. Ilyen például, hogy a nácik tervszerűen készültek volna a végső megoldásra. Tagadhatja továbbá a tömeges gyilkosságok elkövetésének technikai részleteit, például a gázkamrák, a megsemmisítő táborok létezését. Az irányzat képviselői szerint az áldozatok száma jóval az általánosan elfogadott 5-6 millió alatt volt.
A holokauszttagadás gyakran a történelmi revizionizmus álarca mögé rejtőzködik, vagy annak a nevében lép fel, amikor azonban régi sztereotípiákkal kapcsolódik össze jól látható az antiszemita szándék. Egyes képviselői megfogalmazzák például, hogy a holokauszt egy kacsa, történelmi hoax, amelyet zsidók terjesztenek, így része a világ-összeesküvésüknek azaz, hogy elfedjék valódi szándékaikat, adott esetben éppen Izrael állam, illetve a mögötte álló USA imperialista céljait.
Az irányzatra jellemző, hogy nem veszi tudomásul azokat a tényeket, amelyek arról tudósítanak, hogy a nácik a háborús vereség közeledtével tudatosan pusztították el a tömeggyilkosságok bizonyítékait. A bizonyítékok hiányát az események meg nem történésének bizonyítékaiként láttatják. Általában is jellemző - kevés kivételtől eltekintve - hogy a történészi munka legalapvetőbb kritériumait sem tartják be, legtipikusabban az elméletüket meghazudtoló bizonyítékokat egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hivatkozásaikban gyakran nem létező dokumentumokra, bizonyítékokra utalnak.
Az irányzat kialakulásának szempontjából Harry Elmer Barnes (1889 –1968) amerikai történész  említhető először. Barnes pályája kezdetén teljesen szokványos úton indult el. 1924-ben kezdődött együttműködése a Centre for the Study of the Causes of the War intézettel, amelyet a német kormány tartott fent azzal a céllal, hogy bebizonyítsa egyrészt, hogy a németek a nyugati hatalmak agressziójának az áldozatai voltak az első világháborúban, másrészt, hogy a háborút lezáró versailles-i béke erkölcstelen. A második világháború alatt Barnes meggyőződésévé vált, hogy az, ahogyan a németek és japánok háborús bűneit bemutatják, a kormány propagandájának a része, amelynek célja az USA háborúba belépésének az előkészítése.  Lényegében két állítás körül kristályosodtak ki nézetei: nem a németek kezdték a háborút, illetve a holokauszt valójában nem történt meg.
1962-ben jelentette meg pamfletjét (Revisionism and Brainwashing), amelyben kijelenti, hogy a háborús atrocitások jelentős része valótlan, hiszen az egyrészt ezek nyilvánvalóan ellentétesek a német kultúra szellemiségével. Ellenkezőleg a szövetségesek által elkövetett atrocitások voltak valójában a brutálisak, és lényegében a német bűnökről szóló propaganda ezekről a valódi bűnökről tereli el a figyelmet. Barnes gyakran hivatkozik a francia Paul Raissiniert-re, akit figyelemreméltó történésznek nevez. Raissiniert 1964-ben publikálja Az európai zsidóság drámája c. könyvét. Raissiniert maga is túlélő volt, Buchenwaldból szabadult, ahol egyébként francia zsidóknak segített a szökésben. A holokauszttagadók szemében műve alapmű, Branes elismerően írja, hogy a francia történésznek végre volt bátorsága kijelenteni, hogy a holokauszt hazugságait az Izraeli kormány terjeszti, csak azért, hogy kártérítést követelhessen.
1961-ben David Hoggan, akit pályáján Barnes hathatósan segített, jelentette meg a Der Erzwungene Krieg (A kierőszakolt háború) c. művét. Ebben kifejtette, hogy Németország 1939-ben egy angol-lengyel összeesküvés áldozatává vált. Ebben a művében még nem jut el a holokauszttagadásig, bár a németek zsidók elleni intézkedéseket már ebben is jogosnak mutatja be. (A kristályéjszakán szerinte egyetlen zsidót sem  öltek meg.) 1969-ben azután túllépet ezen a viszonylag mérsékelt állásponton. A hatmillió mítosza címmel jelentetett meg azt a művét, amellyel Hoggan vált a korai holokauszttagadás legtöbbet olvasott szerzőjévé.
Arthur Butz A huszadik század hazugsága ((The Hoax of the Twentieth Century) 1976-ban, majd David Irving 1977-ben Hitler Háborúja c. műve széles körben tették ismerté a holokauszt relativizálók nézeteit. 1979-ben Robert Faurission a Lyoni Egyetem professzora két nyílt levelet publikált a Le Monde francia baloldali napilapban. Ezekben azt állította, hogy a nácik soha nem használtak gázkamrákat zsidók megsemmisítésre. A történet folytatásához az is hozzátartozik, hogy Faurisson egyik kollégája, Jean-Claude Pressac, aki kezdetben osztotta Faurisson véleményét, 1979-ben a helyszínen végzett kutatásokat, és igazolta az auschwitzi gázkamrák létezését. Eredményeit Auschwitz: Technique and operation of the gas chambers címmel publikálta.
1978-ban Willis Carto megalapította a Institute for Historical Review-t, amely szervezet fő céljának a holokausztról széles körben elfogadott közvélekedés megváltoztatását tekintette. Az IHR önmagát pusztán a történelmi revizionizmus elfogulatlan képviselőjének igyekszik láttatni, ezzel sugallva, hogy a holokauszt tagadása, relativizálása, nem pusztán a szélsőjobb sajátja, így nem csak ebben a témakörben publikál. Kiadványainak jelentős része azonban egyértelműen a holokauszt tényét járja körül, így az IHR vált a legtekintélyesebb holokauszttagadó intézménnyé. 1981-ben Mel Mermelstein holokauszt túlélő indított pert a szervezet ellen, amely során a bíróság kimondta, hogy a zsidók elgázosítása történelmi tény. A per utóhatásaként Carto-t eltávolították a szervezet éléről. Carto ezek után Barnes Review címmel indított magazint a korábbi holokauszttagadó tartalommal.
Az IHR honlapján[119] egyébként az olvasható, hogy a szervezet egyáltalán nem tagadja a holokausztot, "semmilyen állásfoglalást nem fogalmaz meg semmilyen konkrét eseménnyel kapcsolatban."[120] 1989-ben az IHR kilencedik konferenciáján Herman Otten német lutheránus lelkész előadásában kifejtette, hogy az IHR nem vitatja a tömeges deportáció, a gettósítás tényét, de szerintük a tömeges kivégzések nem történtek meg, és a széles körben elfogadott szám a hatmillió áldozatról, felelőtlen túlzás.[121]
1988-ban Arni J. Mayer jelentette meg könyvét (Why did the Heavens not Darken), amelyben nem tagadja genocídiumot, de azt állítja, hogy az áldozatok többségével a betegség és az éhezés végzett. Mivel Mayer egyébként mainstream történésznek számít, a holokauszttagadók előszeretettel hivatkoznak rá. Mayer nem tagadja gázkamrák létezését, annak a véleményének ad hangot, hogy mivel a nácik úgy a gázkamrákat, mint az azokra vonatkozó dokumentációt elpusztították, létezésüket direkt módon nem lehet bizonyítani.
Hasonló, árnyaltabb történészi álláspontot foglal el Ken McVay, aki szerint a holokauszttagadást erőből elfojtani hiba, így kritizálja a Wiesenthal Center ez irányú tevékenységét. Eredetileg a Usenet csoportnál (ma már a Google) jött létre az alt.revisionism fórum[122], amely égisze alatt a holokauszttagadók érveinek a  cáfolatára koncentrálnak.
Kétségkívül az egyik legismertebb, és kétségkívül a legképzettebb holokauszttagadó napjainkban David John Cawdell Irving (szül.: 1938) angol történész, hadtörténész. Érdeklődése elsősorban Németország második világháborús tevékenységére irányul. Első könyve ebben a témában 1963-ban jelent meg (Drezda elpusztítása) ezt azóta mintegy 30 követte. Irving az egész világot bejárja, hogy népszerűsítse Hitlert rehabilitáló gondolatait, és nácibarát megjegyzésekkel kommentálja műveit. Göbbelsre hárítja a felelősséget a holokausztért, azt állítva, hogy Hitler"vonakodva volt csak antiszemita". Auschwitzra úgy utal, mint egy olyan "munkatáborra, ahol a halálozási arány a legnagyobb volt", és tagadja, hogy a haláltábor gázkamrákkal lett volna felszerelve a zsidók szisztematikus kiirtása céljából.
Irving módszereiről, történelemhamisításáról Debora Lipstadt 1995-ben „Denying the Holocaust" (A holocaust tagadása) írt leleplező könyvet. Irving pert indított a professzorasszony ellen. A perben eljáró angliai bíróság 2000-ben kimondta: David Irving műveiben politikai céljainak megfelelően eltorzította és manipulálta a történelmi tényeket, Hitlert dicsőítette, és tagadta a holokausztot. Emellett: "Ezenfelül Irving rasszista, antiszemita, aki a nácik mellett polemizál"[123]
1995-ben egy japán magazin (Marco Polo) közölt holokauszttagadó cikket. A cikk szerint a holokauszt kitaláció, nem voltak gázkamrák, koncentrációs táborok. Azokat a gázkamrákat, amelyeket ma, mint turista attrakciókat mutogatnak, a háború utáni kommunista rezsim építette szovjet parancsra.
1996-ban Törökországban több ezer példányban terjesztettek egy kiadványt, amelynek szerzője egy bizonyos  Adnan Oktar volt. A kiadvány a beszédes  A holokauszt hazugság (Soykikim Yalani) címet viselte. A szerző szerint a holokauszt csupán annyit jelent, hogy zsidók haltak meg tífuszban , illetve a háború végén az éhezés következtében, amelyet egyébként a szövetségesek idéztek elő a bombázásaikkal.
Belgiumban 2001-ben Roeland Raes az ország egyik legnagyobb pártjának a Flamand Blokknak az elnök helyettese a holland tv-ben adott interjújában kijelenttette, hogy kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy valóban zsidók tömegeit gyilkolták volna meg a nácik a háború alatt. Ezzel együtt kétségbe vonta a gázkamrák létezését, illetve Anna Frank naplójának az eredetiségét is. (A kijelentéseit vissza kellet vonnia, a pártot feloszlatták, amely rögtön újjáalakult Flemish Interest néven, változatlan vezetéssel és programmal.)
Holokauszttagadás az arab világban
A holokauszttagadás a közelkelten az iszlamizmus által képviselt Izrael és zsidó ellenesség egyik leggyakoribb megnyilvánulási formája. Lényegében pontatlan antiszemitizmusnak nevezni , már csak azért is, mert az arab is a szemita nyelvek közé tartozik . A judeodémonizálás kifejezés (Heller Ágnes) talán pontosabb lenne, lényegében a pogány (kereszténység előtti) judeofóbia és a modern antiszemitizmus egyfajta ötvözete.[124]
Abdel Aziz al-Rantissi a Hamas egyik vezetője nyugati „revizionistákkal” egyetértve többször úgy foglalt állást, hogy a holokausztot a cionisták találták ki, megtörténtére nincs semmi bizonyíték. Amikor az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency) az ENSZ egyik szervezete , a Gázai övezetben az általa fenntartott iskolákban be akarta vezetni a holokauszt oktatását, a Hamas ezt megakadályozta.
Mahmud Abbas a Fatah egyik alapítója 1982-ben doktorált, disszertációjának a címe Titkos kapcsolat a nácik és a cionista mozgalom vezetői között. A disszertációt 1984-ban könyv formájában[125] is megjelentette. Abbas tagadja, hogy hat millió zsidó halt volna meg a háború alatt, azt mítosznak, fantasztikus hazugságnak nevezte. Az áldozatok számánál a százezres nagyságrendet tartja bizonyíthatónak. Véleménye szerint egyébként a holokauszt nagymértékben a cionisták agitációjának volt köszönhető. Később Abbas finomította az álláspontját. 2006-ban a Haaretz-ben megjelent interjújában úgy nyilatkozott, hogy ő nem akarta az áldozatok számát vitatni, csak történészeket idézet. Azok közül viszont van, aki 12 millió, és van, aki 800 ezer áldozatról beszél. A holokauszt egyébként nem csupán zsidóellenes bűntett, az egész emberiség ellen irányult, és így elfogadhatatlan. Abbas az elmúlt időben a holokausztot már nem tagadja nyilvánosan, de kitart a nácik és a cionisták együttműködésének tézise mellett. Érdekes az a kutatás, amelyet Sammy Smooha Haifai Egyetemen pontosan ebben az időszakban, tehát 2006 és 2014 között végzet. A eredmények azt mutatták, hogy míg az időszak elején arab hallgatók arra a kérdésre, hogy véleményük szerint a nácik a zsidók hány százalékát pusztították el a háború alatt, úgy válaszoltak, hogy ez a szám 28 % lehet.  2014-ben ezt már 40% körülire becsülték. Smooha a kutatásait értelmezve, arra a következtetésre jutott, hogy az izraeli arabok között a holokauszttagadás nem az antiszemitizmus megnyilvánulása, inkább a tiltakozás egyik formája. Úgy vélik, hogy az arab-izraeli konfliktus során meghalt arabok ugyanúgy áldozatok, és ugyanolyan fontosak, mint a holokauszt áldozatai. Az arabok elutasítják továbbá azt, hogy a holokauszt megtörténte bármilyen legitimációt biztosítson Izraelnek.
Holokauszttagadás Iránban
Irán a holokauszttagadás egyik legerősebb bázisa, támogatója. Mahmoud Ahmadinejad, aki két cikluson keresztül 2005-2013 között volt Irán elnöke egy 2005-ben mondott beszédében kijelentette, hogy a holokauszt bizonyítékai hamisak, az egész történet koholt, és Izrael védelme érdekében találták ki. 2006. december 11-én az iráni kormányzat egy nagy nemzetközi konferenciát szervzett("International Conference to Review the Global Vision of the Holocaust"), amelyen a világ legismertebb holokauszttagadói találkoztak. A nemzetközi tiltakozás hatására az iráni kormány szóvivője úgy nyilatkozott, hogy szó sincs holokauszttagadásról, de a holokauszt nem valami szent dolog, amiről ne lehetne vitatkozni.
2013-ban az újonnan megválasztott iráni elnök Hassan Rouhani a CNN-nek adott nyilatkozatában kifejtette, hogy minden az emberiesség ellen a történelemben elkövetett bűnt elítéli, beleértve a nácik zsidók és nem zsidók ellen elkövetett bűneit is. Később az iráni kormány a nyilatkozat meghamísításával vádolta meg a CNN-t.
2013-bann Ali Khamenei ajatollah kihelentete, hogy a holokauszt egy olyan esemény, amelynek a megtörténte nehezen bizonyítható, de az mindenképpen homályos, hogy tulajdonképpen hogyan is zajlott.
A holokauszttagadást ma sokan az antiszemitizmus legújabb formájaként definiálják [126], amely a régi motívumok felhasználására épül. Ezek közül az első, leginkább tetten érhető a zsidó összeesküvés vádja. A holokauszttagadás a szélsőséges anticionizmussal együtt alkalmas a látens antiszemitizmus manifesztálódására, hiszen amennyiben a holokausztot, mint az emberiség ellen valaha elkövetett legnagyobb bűnt történelmi tényként fogadjuk el, ez mindenfajta antiszemitizmust diszkreditál. „Mi lenne hasznosabb, jobb az antiszemitizmus rehabilitálása szempontjából, mint magának a holokauszt tényének a megkérdőjelezése?”- tette fel a kérdést Walter Reich.[127]
Antiszemitizmus a Szovjetunióban
Láthattuk korábban, hogy a cári Oroszországban a zsidóellenességnek több formája létezett. Az hatalom nem tompította ezt, ellenkezőleg, az újra és újra fellángoló pogromokat a meglévő társadalmi feszültségek levezetésére használta fel, a zsidóság jogi és társadalmi integrációját inkább lassítani, mintsem gyorsítani igyekezett. A zsidóság helyzete lényegében rendezetlen maradt a cári rendszer bukásáig. Az új bolsevik rezsim, amely 1917-ben hatalomra került, az egyenlőség, testvériség, és az internacionalizmus jelszavait tűzte zászlajára. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hatalom gyakorlása során ezeket az elveket lényegében mellőzi, messianisztikus világmegváltó terveinek jegyében, hadat üzenve a társadalom jelentős részének, a kibontakozó polgárháborúban a vörös terror alkalmazásával igyekszik hatalmát stabilizálni. A polgárháború zavaros évtizedeiben a háború valamennyi résztvevője véres pogromokat hajtott végre a zsidók ellen. Ennek következményeként a még az előző század nyolcvanas éveiben megindult kivándorlási hullám folytatódott, ám most már hangsúlyosan a módosabb, tanultabb rétegek hagyták el a lényegében részeire hullott országot. A zsidósága maradó részének jelentős hányada azonosult a bolsevik hatalom célkitűzéseivel, hiszen attól várta a diszkrimináció megszüntetését, a gettók felszámolását, az össztársadalmi befogadást. Az új hatalom képviseletében nagy számban megjelenő zsidók, a hagyományos keretek között élő, sokszor vallásos paraszti tömegekben a régi világ felforgatóinak jelképévé, a vörös terror képviselőivé váltak, akik elveszik a templomaikat, fogságba hurcolják, kivégzik elöljáróikat.
Részben ennek hatására a 20-as években újabb antiszemita hullám indult Oroszországban. A szovjet hatalom antiszemitizmus ellenes kampánnyal válaszolt, amely azonban alapjában véve hatástalannak bizonyult, hiszen a falusi lakosság jelentős része analfabéta lévén, nem olvashatta  a kampány kiadványait.
            A harmincas évekig az internacionalizmus jegyében a nacionalizmus jelenségeit a kiépülő szovjet állam elnyomni igyekezett, a nem orosz területeken időnként kegyetlenül törte le a szeparatista törekvéseket. A fordulat, amely a politikai antiszemitizmus újjáéledését jelezte 1934-ben következett be, addigra Sztálin már az összes riválisa fölé tudott kerekedni. Az államszocializmus általa képviselt modelljének megfelelően, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hatalmi céljainak szolgálatában újra teret enged a nagyorosz nacionalizmusnak, ennek következményeként mind a nemzetiségek, mind a zsidósággal szemben növekedett a türelmetlenség.
            Az antiszemitizmus újbóli felerősödése nagy lökést kapott, amikor a Szovjetunió  és a hitleri Németország 1939-ben megkötötte a Molotov-ribbentrop paktumot. Ennek következményeként 22 hónapra betiltották az antifasiszta propagandát, a zsidó származású Makszim Litvinov külügyminiszter  helyére Molotov került. A szovjet hatóságok kiadták Németországnak a korábban hozzájuk menekült baloldali zsidókat, a szovjet határőrök minden eszközzel megakadályozták, hogy Lengyelországból a németek elől menekülő zsidók bejussanak Szovjetunióba. A paktum következtében szovjet állampolgárrá váló litvániai, lengyel, ukrajnai zsidók tömegei kerültek a Gulágra, mint „kisárutermelők”, „paraziták”, „vallásos ellenforradalmárok.”[128] (A történelmi igazsághoz tartozik az is, hogy amikor a németek megtámadták a Szovjetuniót, zsidók százezreit evakuálta a szovjet hatalom az előretörő németek elől, ezzel lényegében megmentve életüket.)[129]
            A nagy tisztogatásokban (1936) nagymértékben kicserélődő pártapparátus antiszemitizmusa, a háború kitörésének idejére, egyre inkább rejtett formában jelentkezett. A megtorló gépezet dolgozók mintegy 40 %-a volt a harmincas évek végén zsidó származású[130], így rendkívüli mértékben érintette ezt a réteget is nagy a nagy tisztogatásnak (bolsaja csisztka)  nevezett folyamat. A kivégzettek helyére kerülő új, fiatal káderek 1939-40-től jelentéseket fogalmaztak meg, amelyekben a közélet, művészeti világban érvényesülő „zsidó túlsúlyról” írtak. 1937-től marad írásos nyoma annak, hogy az akkori politikai rendőrségen, az NKVD-én belül numerus clausust alkalmaztak. [131]
            1945 után rendszer antiszemitizmusa nem csökkent. Egyrészt a szovjet hatóságok mélyen hallgattak a holokausztról, annak emlegetése nacionalizmusnak számított. A náci tömeggyilkosságok helyszínén emelt emlékművekről lecsiszoltatták a jiddis szavakat, a feliratok szerint az emlékművek „az orosz, ukrán és más nemzetiségű áldozatok” emlékének őrzésére emeltettek. A holokauszt abból a szempontból is kínossá vált, hogy a háborús bűnösök perében legtöbbször az is kiderült, hogy a helyi lakosság lelkesen kollaborált a németekkel a zsidók legyilkolásában.
            Az antiszemitizmus újjáéledésének másik oka a kétpólusú világpolitikai megosztottságából eredt. Az hidegháború kibontakozásával kialakuló elzárkózás politikai megnyilvánulása volt az antikozmopolita kampány[132] is, amely során az antikozmopolitizmus egyre inkább az antiszemitizmus kódjaként szerepelt. Egyrészt a korábbi emigrációk miatt az orosz zsidóságnak számos kapcsolódása volt a szabad világban élő rokonaival, ami önmagában is gyanússá tette őket a szovjetrendszer egyes képviselőinek a szemében. Akinek nyugati családtagjai vannak, az könnyen beszervezhető külföldi kémszervezetekbe, ez a gyanú pedig lényegében annyit jelentett, mintha már be is szervezték volna. A kampány előzménye 1943-ra tekint vissza, amikor az orosz hazafiság feltámasztása érdekében hírdettek mozgalmat. 1946-ban azután Sztálin a szovjet inteligenciával találkozott, ahol a szovjet kultúra továbbfejlesztésére szólított fel, amely később a kozmopolitizmus elleni csataként jelent realizálódott. [XX]
            A harc a  Zsidó Antifasiszta Bizottság tevékenységével kapcsolatban indult meg. A bizottság még a háború alatt, Sztálin akaratával megegyezően azzal a céllal jött létre, hogy a zsidóság kapcsolatainak kihasználásával pénzt szerezzenek az országnak. A neves színészt, Szolomon Mihoelszt és a költő Icik Fefert 1943-ban lényegében a politikai rendőrség küldte Nyugat-Európába pénzgyűjtő körútra, amely feladatot, 32 millió dollárt összegyűjtve, ők kiválóan teljesítették.  Miután azonban kiderült, hogy az új Izraeli állam, amelyet kezdetben a Szovjetunió támogatott, az USA szövetségese lesz[133], minden zsidó potenciális amerikai ügynöknek számított, a szovjet politikában újabb zsidóellenes politikai irány érlelődött.
            1948 decemberében és 1949 januárjában letartóztatták a ZSAB teljes vezérkarát. Megkezdődött a zsidó értelmiségiek üldözése, kiszorítása a vezető testületekből, hatalmi pozíciókból. Sztálin kialakította a „cionista-összesküvés”koncepcióját. (Még Molotov feleségét, Zsemcsuzsinát is megvádolták, kizárták a pártból, deportálták.) 1949-ben megindult a koncepciós per a ZSAB ellen, ezzel összefüggésben 110 ítélet született, 10 embert köztük, Icik Fefert, kivégezték. (Mihoelsz még 1948-ban egy közúti balesetnek álcázott gyilkosság áldozata lett.)
            A következő lépésre 1953. január 13-án került sor. A Pravdában[134] Fehér köpenyes gyilkosok címmel jelent meg cikk. A cikket követő letartóztatási hullám során, amellyel  az   „orvospert” készítették elő, a propaganda a  vérvád sajátos verzióját fogalmazta meg, miszerint közel kéttucatnyi zsidó orvos korábban meggyilkolta a szovjet párt és állam több vezetőjét (láttuk: ez már a középkorban is hangoztatott vád volt a zsidó orvosokkal szemben). A cikk nyomán valóságos antiszemita hisztéria hullám indult, amelynek eredményeképpen az odáig többnyire a látens szférába szorított régi antiszemitizmus felszínre törhetett. Anyák nem engedték beoltatni a gyermekeiket, ha zsidó orvoshoz kerültek, Grúziában, amely bizonyos szempontból a megtorlások kísérleti terepének számított, megkezdték a zsidó orvosok letartóztatását. A kampány során, országosan sok ezer zsidó értelmiségit bocsátottak el. Sztálin antiszemitizmusa eredendően valószínűleg érzelmi alapú volt, azonban egyetlen hivatalos dokumentum sem szól arról, hogy faji alapú antiszemitizmussal indokolta volna a zsidók bármilyen üldözését. Egy új típusú politikai antiszemitizmusról van szó, egyfajta  apparátus-antiszemitizmusról[135], amelynek lényege, hogy gerjesztője az apparátuson belüli konkurenciaharc, és ennek a harcnak a pillanatnyi állása határozta meg, hogy a hatalom milyen mértékben enged teret, az egyébként a társadalom nagy részét átható zsidóellenességnek. A készülő monstre orvosper előkészületeinek Sztálin 1953  márciusában bekövetkező halála véget vetett.
            Az antiszemitizmus azonban ezután ismét nyíltan volt jelen a szovjet közéletben. A Hruscsov-érában bezárták az összes még működő zsinagógát, üldözték, deportálták a cionistákat. 1962-64 között gazdasági perek kezdődtek, amelynek 242 zsidó vádlottja volt.[136] Ezzel együtt a hruscsovi „enyhülés” és az „eredeti” lenini eszmékhez való visszatérés jegyében Hruscsov időnként mérsékelni igyekezett az antiszemitizmust.
Bukása után (1964) a hatalomba érkező új vezetés, Brezsnyevvel az élen, már a „zsidó egyenlő ellenség” alapelvével érkezett a hatalomba. A politikai bizottság fennmaradt jegyzőkönyvei szerint a testület ülésein mindennapos volt a zsidózás.
            1970 hozott újabb fordulatot a szovjet zsidók életében. Egy tucatnyi rigai zsidó, akik évek óta hiába kérvényezték a kivándorlás engedélyezését, eltérítettek egy repülőgépet. A hatalom halálos ítéletek kiszabásával akarta az esetet megtorolni. Az ügy ráirányította a nemzetközi közvélemény figyelmét a szovjetunióban élő zsidóság problémáira, amelyről a nyugati politikusok azt megelőzően nem voltak hajlandóak tudomást venni. Az amerikai szenátus megszavazta a Jackson-Vanik törvény kiegészítését, amely szerint azon országokkal szemben, amelyek akadályozzák állampolgáraik szabad mozgását nem érvényesíthető a legnagyobb kereskedelmi kedvezmények elve. Ez gazdaságilag hátrányosan érintette a Szovjetuniót. A nemzetközi nyomás hatására Brezsnyev 1970 karácsonyán kényszermunkára változtatta a repülőgép eltérítésben hozott halálos ítéleteket. Az esetet követően lassan elindulhatott az újabb zsidó emigráció. Évekig tartó várakozás, „bőröndön ülés”, munkahelyi retorziók, hatósági zaklatás után a hatóságok néhány esetben engedélyezték a kivándorlást.
            Gorbacsov alatt a kivándorlás felgyorsult. Míg korában sokan komoly összeget fizettek a hivatalnokoknak, hogy gyerekeik személyi okmányaiba a nemzetiséget rögzítő sorba ne „jevrej”, a zsidó szó kerüljön, most számos nem zsidó azért fizette le a kerületi kapitányságok illetékeseit, hogy éppenséggel minősítsék őket zsidónak, hiszen ezzel megnyílt az út a kivándorlás felé.
Pszichológiai, szociálpszichológiai alapok
Ma már általános a kutatói konszenzus, hogy az antiszemitizmus több jelenségére történelmi, eszmetörténeti okok felsorolásával csak hiányos magyarázatok adhatók. Nem érthető meg többek között, hogy miért tapasztalható az a jelenség, hogy még azonos történelmi körülmények között is, csak a társadalom egy része  válik előítéletessé, illetve miért lehet jelen ott is antiszemitizmus, ahol zsidók alig, vagy egyáltalán nem élnek. Így azután kézenfekvő a következtetés, hogy az emberi természeten belül is szükségesek olyan tényezők, amelyek pszichológiai magyarázatot adnak ezekre a közismert jelenségekre. Az ilyen típusú lélektani magyarázatok azon csoportját, amelyek az antiszemitizmust az individuum lélektani szükségleteinek kielégüléseként magyarázzák, összefoglaló néven motivációs elméleteknek nevezzük. A pszichoanalízisből kiinduló motivációs típusú elméletek szerint az antiszemitizmus bizonyos konfliktusok neurotikus feloldásának a következménye. Így lényegében személyiségproblémák rejlenek mögötte, amelynek köze a zsidókhoz ténylegesen nincs. Így a bűnbakképzésre késztető konfliktus az egyénen belül keresendő. Az elmélet szerint, lényegében arról van szó, hogy felborul én, a felettes-én és az ösztön én egyensúlya, a gyenge én nem tud megbirkózni valamilyen ránehezedő nyomással, így a konfliktusforrást kívülre helyezi, egy fajta neurotikus válaszként a zsidóban találja meg a konfliktus okát, a bűnbakot. Azt, hogy a keresztény kultúrkörben miért  a zsidók kerülnek ebbe a szerepbe, az elmélet képviselői Freud Mózes-könyvéből kiindulva a zsidó „apavallás” és a keresztény „fiúvallás” közötti sajátos viszonyból eredeztetik A kollektív antiszemitizmus jelenségét úgy magyarázza tehát az elmélet, hogy az individuálpszichológiai fogalmakat, jelenségeket csoportszinten is érvényesnek tekinti, így az antiszemitizmust társadalmi neurózisként, tömegpszichózisként értelmezi.
Szintén a motivációs elméletek közé tartozik a frusztráció-agresszió elmélet, amely szerint oksági összefüggés van az egyént ért frusztráció és a kiváltott agresszió között. Bizonyos esetekben azonban az agresszió nem irányul, irányulhat a kiváltó ellen, ezért más tárgyra, adott esetben a zsidókra helyeződik át. Abban, hogy miért a zsidók kerülnek bűnbakszerepbe, szerepet játszhat a társadalomban már meglévő előítéletesség.
A harmadik, talán legnagyobb hatású pszichoanalitikus alapozású elmélet a tekintélyelvű személyiség elmélete. A teória három alapvető előfeltevésre épül. Az első szerint az egyén különféle megnyilvánulásainak van egy közös belső indikátora, azaz az etnocentrizmus, antiszemitizmus, konzervativizmus, stb. ugyanannak a háttérjellemzőnek a megnyilvánulásai. A másodszor, ezek az attitűdök alapvető személyiségjegyeken alapulnak, így az olyan személyiségtípusok, mint a tekintélyelvű és toleráns személyiség, egy fogalmi rendszeren, a pszichoanalízis fogalmi rendszerén belül értelmezhetőek. A harmadik előfeltétel szerint, a személyiség alapstruktúráját a korai gyermekkor családi szocializációja határozza meg. Az elmélet így egyrészt képes arra, hogy egy általános fogalmi keretet nyújtson mindenféle előítéletesség magyarázatához, másrészt viszont nem törekszik az antiszemitizmus specifikus magyarázatára, egyszerűen a tekintélyelvűség egyik megjelenési formájának, az etnocentrizmus, a xenofóbia egyik alesetének tekinti.
Az elmélet hibája, hogy csak a jobboldali tekintélyelvűség magyarázatára alkalmas, ezért sor került annak ideológia semlegesítése. Az tekintélyelvű- illetve toleráns személyiség kategóriáit a zárt és nyitott gondolkodás kategóriái váltották fel. Ezek szerint a nyitott gondolkodású személy képes a kívülről jövő információk alapján megváltoztatni gondolkodását, a zárt gondolkodásúak merev határt húznak, és ebből a szűk értelmezési tartományból nem lépnek ki, véleményalkotásukban fontos szerepet játszik a saját csoportjuk tekintélyeivel való erőteljes azonosulásuk.
A motivációs elméletek nagy népszerűségre tettek szert a XX. század második felében, a népszerűségüket annak köszönhették, hogy koherens módon adtak magyarázatot a bűnbakképzés lelki motívumaira. Arra viszont nehéz az általuk kínált gondolati rendszerben magyarázatot találni, hogy az etnocentrikus, xenofób előítéletek közül miért pont a zsidóellenesség vált totális, sokszor mitologikus jellegű világmagyarázattá.
Többen az antiszemitizmus mitikus világképpé válásában látják a specifikumot, amelyben , egyfajta manicheus jellegű, kimérikus mítoszban  a Zsidó a Jóval örök harcban álló Gonosz megtestesítője. „Az antiszemitizmus mitikus jellege teszi lehetővé, hogy az antiszemita zsidóképben ellentmondásmentesen megfér a zsidó tőkés és a zsidó szocialista, a zsidó imperialista és a zsidó bolsevik.”[137]
Az ideológia megfogalmazásának az igénye abból a társadalmi feszültségből ered, amely az elidegenedés egyenes következménye, hiszen az egyén képtelen átlátni, befolyásolni a társadalmi folyamatokat, ezért szüksége van egy ellenidentitása, a legfőbb rosszat megtestesítő zsidóra, amelynek legyőzésével újra ténylegesen birtokba veheti a világot. A misztikus Zsidó ily módon a zsidók nélküli antiszemitizmus forrásává válhat.
Annak a magyarázatára, hogy miért pont a zsidók váltak az ilyen démonizáló előítéletesség tárgyává két további közelítés alakult ki.
Az egyik ilyen a szubtancialista közelítés. Az elmélet szerint az antiszemitizmus valamennyi történeti formája egy eredendően vallási konfliktusból ered. Így a nyugati civilizáció számára a zsidósághoz fűződő viszony, az antijudaizmus kialakulása alapvető identitáselem, közvetlenül érinti a nyugati civilizáció önképét. A nyugati társadalmak szekularizációs folyamata során ez az identitáselem ugyan veszít vallási jellegéből, de eszközkészletét, gondolati rendszerét megtartja, az előítéletességre hajlamos személy számára mindig rendelkezésre áll.
A posszibilista közelítés szerint az antijudaizmus kétségkívül fontos szerepet játszik a modern antiszemitizmus működésében is, de abban más tényezők is szerepet játszanak. Ilyenek azok a tapasztalatok, amelyeket a zsidóság és környezete egymásról nyernek az együttélés során, és ezek a tapasztalatok töltik meg új tartalommal az ideológiai szempontból kiüresedő antijudaizmus kereteit. A harmadik összetevő az elmélet képviselői szerint a modern társadalomfejlődésben keresendő, amely válságos szakaszaiban a zsidóellenes mozgalmak irányába fordulnak, amelyek során a zsidók és nem zsidók között keletkező társadalmi feszültségek mozgósítják, felszínre hozzák a lappangó sztereotípiákat.
Összegezve tehát a két elmélet közötti különbséget, amíg a szubsztancialista elmélet szerint a keresztény antijudaizmus öröksége és az előítéletességre hajlamos személy egyidejű jelenléte a modern társadalmakban végzetszerűen vezet az antiszemitizmushoz, addig a posszibilista elmélet szerint az antiszemitizmus minden történeti formája új magyarázatot igényel.
A szociálpszichológiai kutatások szerint minden egyén társadalmi identitásnak alapvető eleme a csoporthoz tartozás. A csoportidentitás alapvetően más csoportokkal való összehasonlások során jön létre, amelynek során a saját csoport kedvezőbb értékelésben részesül, mint más csoportok. Az ilyen, elfogultságokon alapuló összehasonlítás során, amelynek végeredményeképpen a többi csoport leértékelődik, jön létre az etnocentrikus csoportidentitás, mint például a nacionalizmus. Az etnocentrizmusnak fontos funkciói is vannak, hiszen erősíti a csoport kohézióját, megkönnyíti a kommunikációt a csoporton belül, hatékonyabbá teszi a csoport működését, csökkenti a csoporton belüli agressziós szintet. Ezzel együtt azzal, hogy az etnocentrizmus torz képet alkot a külső csoportokról, komoly konfliktusokat gerjeszt a többi, esetlegesen hasonlóképpen etnocentrikus csoportokkal. A sajátcsoport felértékelése, a külső lebecsülése a társadalmi tudás részét képező sztereotípiakészlet segítségével történik. „…Az előítéletesség tehát a csoport belső szükségleteiből fakad, de az előítéletek tartalma tanult.”[138]
Ennek megfelelően fogalmazódott meg az előítéletekkel kapcsolatban a kognitív előítélet-elmélet, amely nem tagadja, hogy a korábbi kutatások által az előítéletesség kifejlődésében szerepet játszó személyiségtípusok, mint például a tekintélyelvűség léteznének, kétségbe vonja viszont azt, hogy az ebből fakadó előítéletes magatartásformák a személyiség mélyrétegeiből fakadnának. Az elmélet szerint a tekintélyelvűség, vagy zárt gondolkodásforma tanult gondolkodásmód, a sztereotípiákat az egyén a szocializáció során sajátítja el. Ebből viszont az is következik, hogy az előítéletek megtanulásával egy időben, az is elsajátítható, hogy kerülje el az egyén az előítéletesség csapdáit.



Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)