A kamatkapitalizmus és a szervezett pénzhatalom

Dr Drábik János írásai.

Dr Drábik János írásai.

A kamatkapitalizmus és a szervezett pénzhatalom

Günter Hannich német kutató több könyvében is foglalkozott azzal a rendszerváltással, amely a nyugati világ centrum-országaiban végbement. Legutóbbi "Börsenkrach und Weltwirtschaftskrise" (Tőzsdecsőd és világgazdasági válság) című munkájában ismerteti Ruhland professzornak azt a munkáját, amit a német egységet megteremtő Bismarck kancellár felkérésére végzett el. A Németország sorsáért aggódó Bismarck, a vaskancellár, arra kereste a választ, hogy miért végződött a történelemben minden magaskultúra szükségszerűen hanyatlással, és miért bomlott fel valamennyi világbirodalom a történelem során. A vaskancellár tudományosan megalapozott választ várt erre a kérdésre, és ezért a svájci Freiburg egyetemének politikai gazdaságtan professzorát, Ruhlandot, kérte fel a válaszolásra. Bismarck elmondta a professzornak, hogy nem egy újabb történelemkönyv megírását várja tőle, hanem azt, hogy sorolja fel - bizonyítékokkal alátámasztva - azokat az okokat, amelyek a birodalmak és a magaskultúrák hanyatlását, majd pusztulását eredményezték. Ruhland három évig dolgozott a válaszon. Mire elkészült a munkájával Bismarck már nem volt hivatalában és így a professzor válasza nem juthatott el olyan személyhez, aki annak következtetéseit a gyakorlatban hasznosíthatta volna. Ruhland megállapításai azonban figyelemreméltóak, annak ellenére, hogy a 19. század végén és a 20. század elején sem tudományos, sem közéleti megvitatásukra nem került sor. A freiburgi professzor szerint a történelemben mindig ugyanaz a romboló mechanizmus vezetett a népek és kultúrák, a virágzó birodalmak felbomlásához és pusztulásához. Jelen írásunk tárgya ennek a romboló mechanizmusnak az ismertetése.

Legyen a görögökről, a rómaiakról, az arabokról, vagy a spanyolokról szó, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű degenerációját pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. Ez történt a felsorolt birodalmak esetében is. A romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági, és kulturális következményével együtt. A kamatfüggőség a társadalom dekadenciájához vezetett, megjelentek a "kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei, az általános hanyatlás pedig végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz vezetett.

Ezt az ismétlődő folyamatot az váltotta ki a felsorolt birodalmak esetében, hogy valamennyinek a gazdasági élete a pénzre, mint közvetítő közegre alapozódott. A pénzt azonban, mihelyt bevezetik a kamatok szedését is, már nemcsak a gazdasági folyamatok közvetítésére, hanem a vagyon felhalmozására is fordítják. Ezen lehanyatlott és eltűnt egykori birodalmakban - hasonlóan a jelenlegi kamatkapitalizmus mára már globálissá vált rendszeréhez - a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jeleket, a pénzt, kamat fizetése ellenében bocsátották a társadalom rendelkezésére azok a kivételezettek, akik a jelek kreálására és kikölcsönzésére monopolhatalmat szereztek maguknak. Pénzhez egyesek ezekben a birodalmakban közönséges rablással és csalással jutottak. Mások a pénzzel való spekulációval, a kereskedelemmel, gazdasági ügyletekkel. Mihelyt kialakul a pénzvagyonos réteg, amely fokozatosan kisajátítja magának a hitelezés monopóliumát, akkor helyzete a társadalom többi részéhez képest egyre előnyösebbé válik. Minél több olyan pénzzel rendelkezett valaki, amelyre a mindennapi életében már nem volt szüksége, annál többet tudott kamatjáradék fejében kölcsönadni, és a kamat révén egyre gazdagabbá vált. Mihelyt kialakult a gazdaságban ez a helyzet, már csak idő kérdése volt, hogy a kamatautomatizmus működésbe lépjen, és átvegye a meghatározó szerepet. A kamatszedés, amely később kiegészült a kamatos kamat követelésével is, lehetővé tette, hogy a pénz egyre kevesebb kézben halmozódjon fel. A munkát végző rétegek, elsősorban a földművelők, végzetesen eladósodtak. Ezt a társadalmi réteget annyira sújtotta az eladósodás, hogy a kamatmechanizmus következtében egész országok elnéptelenedtek, és a föld a szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódott fel. A római birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A földművelő parasztság helyét a rabszolgamunka váltotta fel. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolgamunkával versenyezni, és gazdaságilag tönkrement, elszegényedett. A római birodalomban az adós végső soron a saját szabadságát is kénytelen volt zálogba adni. Ha például egy kölcsönfelvevő már nem tudta fizetni a felvett kölcsönök kamatait, akkor a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát, és adós rabszolgává tette. Mivel a kamatmechanizmus eredményeként a pénzvagyonos réteg egyre gyorsabban gazdagodott, a lakosság többsége pedig gyorsuló ütemben szegényedett, így a lakosság szinte elvérzett gazdaságilag. Ez szükségessé tette az állandó hódító háborúkat, hogy a helyükre rabszolga munkaerőt lehessen beállítani. A római birodalom a meghódított provinciáit könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek szempontjából egyre inkább távoli területek terményeire voltak ráutalva. A nagy távolság bizonytalanná tette az ellátást, és komoly zavarokat eredményezett. Erről Ruhland a következőket írja: "Miközben a római parasztok messzi országokban megsemmisítették az ellenséges hadseregeket, az alatt szülőhazájukban a kapitalizmus került egyeduralomra. Ettől kezdve félreismerhetetlen a gyorsléptékben haladó hanyatlás. Néhány évtizeden belül megsemmisült az egykori római paraszti réteg."

Az elszegényedett római polgárok olyan proletárréteget alkottak, amely ki volt szolgáltatva a gazdagok folyamatos megvesztegetésének, a kenyérrel és a cirkusszal való manipulálásnak. Azért, hogy a reménytelen helyzetbe került tömegeket féken tartsák, a legkülönbözőbb tömegszórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be a gladiátor küzdelmeket. A tömegek mesterséges izgatószerekkel való manipulálása, figyelmének szervezett elterelése természetesen azzal járt, hogy újabb és újabb eszközöket és módszereket kellett kitalálni az izgalom és a figyelemelterelés hatékonyságának a fenntartására. A folyamatos stimuláció ugyanis megköveteli, hogy vagy tartalma változzék, vagy intenzitása fokozódjék. Ezért például a gladiátorjátékokat egyre véresebbé tették, egyre nagyobb számban használtak fel vadállatokat, például oroszlánokat.

A polgárok zömének elszegényedéséhez a pénzvagyonos réteg rohamos gazdagodása társult, amely öncélú luxus és pazarló dőzsölés közepette kezdett élni. Ruhland professzor szerint Krisztus előtt 104-ben mindössze kétezer személynek volt vagyona Rómában. A nép elszegényedése, és ennek a kétezer személynek a példa nélküli meggazdagodása rendkívül rövid idő alatt zajlott le. Ezek a kiegyensúlyozatlan gazdasági viszonyok tükröződtek a közélet, a kultúra mélyülő dekadenciájában. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodik a kíméletlen haszonlesés, az örökség-vadászat, és még a bírák is zsarolhatóvá és megvesztegethetővé válnak. A protekciózás, a magánkapcsolatok érvényesítése megakadályozta, hogy arra alkalmas - hozzáértő és erkölcsös - személyek intézzék a közügyeket, kerüljenek vezető pozíciókba. Még a magánszférában is gyökeresen átalakultak a szokások. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Egyidejűleg kialakult és szinte iparrá fejlődött a prostitúció. Ruhland professzor így ír erről: "A római proletároknak szinte hiányzott minden lehetőségük arra, hogy tisztességes módon pénzt keressenek, miután a nagykapitalisták valamennyi termelőeszközt megszereztek maguknak, és mindenütt az olcsóbb rabszolgamunkát alkalmazták." A kamat és kamatos kamat hatása ijesztő mértékűvé vált.

A hanyatlás következményeként a politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek, és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A hátrányos-helyzetűek féken tartása, a társadalmi béke megőrzése egyre több állami kiadást igényelt. Ez viszont megnövelte az adókat. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha kézbentartására kemény jogszabályokat hoztak. Így, pl. betiltják a szabad foglalkozásválasztást, amit kényszerintézkedések váltanak fel. Ez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas római birodalmat, hogy a végén néhány ezer rosszul felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni a birodalmat. A teljesen eladósodott, és csődbe jutott államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből és átadta helyét a rossz hatékonyságú naturálgazdálkodásnak, az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás nem az oka volt a birodalom pusztulásának, hanem a kamatkapitalizmus rendszerének a következménye. A kamatmechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, és a tőke korlátlan uralmát.

Günter Hannich a következőképpen foglalja össze Ruhland kutatási eredményeit, amelyeket a freiburgi professzor "A politikai gazdaságtan rendszere" című művének három kötetében tett közzé 1903. és 1908. között.

Róma hanyatlásának a tünetei és menete a következő volt:

- A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.

- A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.

- A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő  gabona behozataltól válik függővé.

- A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak.

- Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.

- Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.

- Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.

- A nemesség fokozatosan eltűnik és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk.

- A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló  államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.

- Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.

Ha a római birodalom hanyatlásának ezt a tünetegyüttesét a mai globális kamatkapitalizmus rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamatkapitalizmus mai világrendszere is a szétesés szakaszába érkezett. A világgazdaság centrum országaiban is - az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Japánban egyaránt - nemcsak az állam, de a lakosság túlnyomó része is nagy arányban el van adósodva, és a parasztságra mindenütt fokozott nyomás nehezedik. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok nagy számban mennek csődbe és szűnnek meg. A politikai élet irányítása is egyre inkább a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe kerül, amely a világ mintegy négyszáz nagy multinacionális monopóliumának is a tulajdonosa. A "kenyér és a cirkusz" is vezető szerephez jut. Ma azonban a cirkusz szerepét bizonyos sportok (labdarúgás, autóversenyzés, tenisz, stb.), és úgynevezett popművészetek (rockzene, a művészi igény nélküli tömegfilmek, silány TV és rádió-műsorok, az alternatív művészetek, a rock-sex-drug szubkultúra szinte valamennyi terméke) töltik be. A leggazdagabb országokban is egyre nő azoknak a száma, akik szociális támogatásra szorulnak. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akiknek a tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Az is egyre nyilvánvalóbb tény, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is tanúi lehetünk hasonló jelenségeknek. A házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azok száma, akik soha sem élnek házasságban. Mindez kiegészül az utódnevelés felelősségével nem járó szexuális kapcsolatok mesterségesen gerjesztett kultuszával. Folyamatban van egyes kábítószerek fogyasztásának a legalizálása is. A csalás és a hazugság elfogadott magatartásmód, ha pénzügyi sikerrel jár. Mivel folyamatosan nő a munkát nem találó, segélyre és szociális támogatásra szorulók száma, ezért az eltartottak vonatkozásában egyfajta kényszerű államszocializmus alakul ki. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk elvesztésével fizetnek. A magánpénzrendszer jelenlegi globális világbirodalmának az összeomlásához csupán egy dolog hiányzik még: a jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszernek az összeomlása. Ennek az összeomlásnak a jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, az jelenlegi civilizációnk kulturális szövedékét is felbomlassza. A világtörténelemben először napjainkban bontakozik ki egy globális méretű gazdasági összeomlás.

Mi okozta a görög kultúra hanyatlását?

A római birodalom után a görög kultúra lehanyatlásának az okait vegyük szemügyre. Mind a római, mind a görög társadalom kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszert használt. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy "a pénz teszi az embert". Ennek a rendszernek a fogyatékosságaival az ókori görögök legkiválóbb képviselői teljesen tisztában voltak. Itt érdemes kitérni arra, miként különböztette meg Arisztotelesz a közgazdaságot a pénzgazdaságtól. Ez utóbbit chrematisztikának, míg az előbbit ökonómiának nevezte. Az ökonómia azért működik, hogy a társadalom fennmaradásához szükséges javakat és szolgáltatásokat előállítsa, és számára a pénz csak a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jelrendszer, és nem magának a gazdasági tevékenységnek a célja. Marx is tisztában volt a termelőgazdaság és a pénzgazdaság alapvető különbségével. Nézzük meg, hogy mit ír erről a Tőke első kötetének 166. oldalán.

"Arisztotelesz a chrematisztikával (pénzszerzéssel) az ökonómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. "Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll; mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal chrematisztikának neveznek, és amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa. Az árukereskedelem (szó szerint szatócskereskedelmet jelent, és Arisztotelesz ezt a szóalakot veszi, mert ebben a használati érték az uralkodó) természeténél fogva nem tartozik a chrematisztikához, mert itt a csere csak a maguk (a vevő és az eladó) számára szükséges dolgokra szorítkozik." Ezért - fejti ki tovább Arisztotelesz - az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek kibővülésével szükségszerűen megszületett a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelemnek pedig árukereskedelemmé kellett fejlődnie, és ez - eredeti rendeltetésével ellenkezőleg - chrematisztikává, a pénzcsinálás művészetévé alakult. A chrematisztika - foglalja össze Marx Arisztotelesznek "A köztársaságról" írott tanulmányából vett idézettel - tehát abban különbözik az ökonómiától, hogy "számára a forgalom a gazdaság forrása. A pénz körül látszik forogni, mert az effajta cserének a pénz a kezdő és végpontja. Ezért a gazdaság, amelyre a chrematisztika törekszik, határtalan. Miként minden mesterség, amely célját nem eszköznek, hanem végcélnak tekinti határtalan törekvésében, mert e végcélt mindjobban megközelíteni igyekszik, míg a mesterséget, amelyek csak céljuk eszközeit keresik, nem határtalanok, mert maga a cél szabja meg határaikat, úgy a chrematisztika célja sem ismer korlátokat, mert célja az abszolút meggazdagodás. Az ökonómiának, szemben a chrematisztikával van határa... Előbbi a pénztől eltérő dologra, utóbbi a pénz szaporítására törekszik... E két egymásba fonódó forma felcserélése egyeseket arra késztet, hogy az ökonómia végcélját a pénz megtartásában, és határtalan szaporításában lássák."

A "pénz - gazdasági tevékenység - még több pénz" folyamat központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem célja a pénzvagyon szaporítása. Míg az emberi szükségletek kielégítésének természetes korlátai vannak, addig a pénzvagyon ilyen korlátokat nem ismer, mert a pénzvagyontulajdonos számára a pénz lehet sok, vagy kevés, de elég az soha nem lehet. Ez szükségszerűen van így, mert ha nem gyarapítja pénzét, akkor azonnal szegényedik. Mivel a közvetítésre szolgáló eszköz - a pénz - forgatója értéket nem állít elő, jólétének tehát nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értéket hordozó termékeket és szolgáltatásokat nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság - a fizikai termelőgazdaság és szolgáltató ágazatok együttese - állítja elő.

A pénz növekedését a kamat biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket képviselő fizikai termékek és emberi szükségletet kielégítő szolgáltatások cseréjéhez szükséges jelet (az a jel a pénz) nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást előállítja, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, azok e jeleknek a használatáért kamatjáradék formájában sarcot követelhetnek maguknak az értékelőállító társaiktól. Görögországban is ez volt a helyzet. A pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. Ennek a követelésüknek a biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk vagyonukat. A görög parasztok hamarosan elveszítették vagyonukat, földjeiket és házaikat. Még családtagjaik is kötelesek voltak kezességet vállalni rokonaik adósságaiért. Így a szabad görög polgárok igen rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Vagy külföldre menekültek, vagy saját hazájukban veszítették el szabadságukat, és el kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként eladják őket. A rabszolgaság így nagy kamatjáradékot biztosító üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. Ezeket a görög rabszolgákat a görög pénzvagyontulajdonosok a "szabadpiacon" pénzért vásárolták, nem háborúkban szerezték őket, ahogy az korábban a gyakorlat volt. A rabszolgaság tehát a tőke szabad mozgását biztosító pénzbefektetés volt. A bányászatban dolgozó rabszolgák 33-50%-ig hoztak hasznot, a bútorgyártó rabszolgák pedig 30% járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyontulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására és kamatjövedelmük növelésére. Az ókori görög pénzbefektetők gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek érvényben, amelyek a lakosság többségét adósrabszolgaságba kényszeríthetik.

Az első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési jogszabályokat megváltoztassák. Világosan látni kell, hogy az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos nemesség volt a bajok oka, hanem a kamat alapján működő pénzrendszer. Günter Hannich ezzel kapcsolatban is idézi Ruhland professzort: "Azt kellene hinnünk, hogy mindezekből az intézkedésekből az következik, hogy a "tulajdon" lépett a "születés" helyébe. Valójában itt a népnek a küzdelméről van szó a kapitalizmus első fejlődési fokozata ellen, nevezetesen az úgynevezett kereskedelmi- és kölcsöntőke ellen. Sajnos ezek a reformfáradozások sikertelenek maradtak, és a kamatkapitalizmus még gyorsabban elterjedt."

A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósodása, amely végül is feltarthatatlanul elvezet összeomlásukig. Ezt bizonyítja a francia forradalom is, ahol az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, az állami bevételek 70%-át kamatok fizetésére kellett hogy fordítsa. Ezt az óriási adósságszolgálati terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági megszorításokkal tudta előteremteni, amelyek végül is éhséglázadásokhoz, majd pedig a forradalom kitöréséhez vezettek. A történelemben ez a folyamat - a lényegét illetően - újból és újból ismétlődik. Az első világháború kitörését is meghatározóan felgyorsította az európai államok példátlan méretű eladósodása. Nemcsak Anglia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia volt rendkívüli mértékben eladósodva, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A 20. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósságnövekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyontulajdonos oligarchia, és a tulajdonában lévő bankok zsebelték be. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka tőkével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A bankszektor egészének az érdekkörébe tartozó vagyon pedig 3 milliárd márkára. Ki lehet számítani, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektorhoz került volna. Ez csak azért nem következett be, mert 1914-ben kitört az első világháború.

Ruhland így folytatja: "A mértéktelen hitelfelvételekkel, a bank és tőzsdetőke segítségével, a magánvállalatok - láthatóan megtervezett - nemzeti és nemzetközi összefonódása valósul meg, amely a mi háborús korszakunkban olyan válság kirobbanásával fenyeget, amelyhez hasonlót a népek a történelem során még nem éltek át eddig." A kamattal működtetett pénzrendszerben végül is a társadalom vagyona néhány személy tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a 20. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető ipari országaiban néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Az érem másik oldalaként ugyanakkor robbanásszerűen növekedett a lakosság eladósodása. Az ellenőrzési és irányítási pozíciókat kisajátító kis csoport olyan zárt kört alkotott, amelybe rendkívül nehéz volt bekerülni. Ebben a zárt körben nem a személyes képességek, a tehetség és a tudás számított. A meghatározó közös érdek a pénzvagyonos elit uralmának a fenntartása volt. Minden olyan elgondolás, például találmány, amely nem szolgálta e vagyonos zárt csoport további gazdagodását, és hatalma fenntartásának az érdekeit, az kudarcra volt ítélve. Már Ruhland is számos olyan kutatót és feltalálót nevez meg, akik óriási ellenállásba ütköztek, mivel felfedezéseik és találmányaik nem szolgálták az uralkodó pénzvagyonos elitnek a további gazdagodását.

Ruhland külön kitér a tőzsdék és pénzpiacok szerepére. A részvényekkel való manipuláció különösen alkalmasnak bizonyult az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének felkeltésére. Noha a kisrészvényesek a tőzsdetörténelem eddigi adatai szerint mindig a vesztes oldalon kötöttek ki. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdék üzletmenetét irányító nagybefektetők lényegében rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére, mivel megfelelő pénzmennyiség és tájékozottság birtokában egyedül a nagybefektetők tudják, mikor kell a tőzsdéről távozniuk. Ezzel folyamatosan magukhoz tudják ragadni a társadalom jelenetős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás újra rendezi a pénzügyi és vagyoni viszonyokat. Az elmúlt két évtizedben nemcsak a fejlett nyugati országok, de a kelet-európai és a szovjet utódállamok is megtapasztalhatták, hogy mi is az, amikor a pénzoligarchia nagybefektetői "megfuttatják a tőzsdéket." A legkülönfélébb trükkökkel elhitetik, hogy a részvények, és más értékpapírok vásárlása jó üzlet, felhajtják a részvényárakat, és egyszerre csak "szárnyal a tőzsde". De, hogy szárnyalása meddig tart, azt csak a nagybefektetők tudhatják. A részvényárak akkor vannak a csúcson, amikor angolosan távoznak a nagy haszonnal az intézményi befektetők. A veszteség azért a kisbefektetőket sújtja, mert mindig csak késve értesülnek a meghízott nagybefektetők távozásáról, és szembesülnek a tőzsdei árak tartós zuhanásával, a trend gyökeres megfordulásával. Ők a tőzsdei szerencsejáték függvényének a függő tényezői, az árakat alakító tényezők, és a nyereséget lefölöző független tényezők a nagybefektetők.

Marx mellőzte a pénzgazdaság elemzését

Mivel a 20. század elején még sokan a marxizmusra és a marxizmus által hirdetett kommunizmusra úgy tekintettek, mint lehetséges reális megoldásra, ezért Ruhland már akkor szükségesnek látta annak bizonyítását, hogy a kamatkapitalizmus problémáira a marxizmus sem adhat választ, mert Marx elsősorban a termelőtőkével foglalkozik. Marx elemzésében szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a pénztőke a kamatkapitalizmusban más mechanizmusok szerint működik, mint a termelőtőke a reálgazdaság elsőbbségén nyugvó piacgazdaságban. Marx a termelőtőke működésére szorítkozott, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a homályban maradjon a bank- és tőzsdetőke tevékenysége, valamint a kamatmechanizmus szerkezete és működése. Ezért a marxista kommunizmus a kizsákmányolás legfőbb tényezőit egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Ha a gazdagodás csak a termelőtőke által előállított értéktöbbletből származna - ahogyan azt Marx bizonygatta -, akkor a pénztőkének egy olyan hatványozott méretű felhalmozódása soha sem lenne lehetséges, mint ahogy az a kamatkapitalizmusban megtörténik. Ha a gazdagodás forrása a munka, akkor az értéktermelő munkaerő megfelelő karbantartása, fejlesztése nélkülözhetetlen és ez határt szab a gazdagodásnak. Ezzel szemben az a rendszer, ahol a pénz kamat útján történő szaporítása a cél, csak eszköznek tekinti az embert, és mihelyt nem alkalmas kamatjáradék előállítására valamely személy tevékenysége, akkor kiiktatódik a "pénz-munka-még több pénz" folyamatból. Éppen ezért minden kamatra épülő társadalom végül is elnyomó rendszerré alakul át. Ha a pénzkoncentráció révén a pénzelit elegendő hatalomhoz jut, akkor felszámolja az önálló középrétegeket és vállalkozókat.

Érdemes itt kitérni arra, hogy a kamatmechanizmus folyamatosan elveszi az értéktermelő rétegek által megtermelt jövedelem mintegy egynegyedét, egyharmadát. Éppen ezért arról beszélni, hogy "ami az enyém, az az enyém, és ami a tied, az a tied" egy olyan rendszerben, ahol a gazdasági folyamatok közvetítését a magánszemélyek tulajdonába került jelrendszer, vagyis a kamatozó hitelpénz végzi, hitelesen nem lehet. A kamatszedéssel a pénzvagyonos réteg folyamatosan megsarcolja az értékelőállító tevékenységet folytatókat. Úgy is kifejezhetjük, hogy a kamatmechanizmusba elrejtve jogilag szabályozott lopás zajlik le. Ezért "ami az enyém, mert én állítottam elő, az mégse az enyém", mert egyszerűen a kamatnak nevezett jogtalan elsajátítás révén a pénzvagyonos réteg elveszi tőlem, és a saját tulajdonává teszi azt, ami nem az övé. Nem ő állította elő, és nem őt illeti. Mégis elveszi, mert lehetőséget ad rá a kamatozó magánpénz rendszere. Éppen ezért minden olyan társadalom, amely legalizálja a kamatmechanizmus formájában történő tulajdon kisajátítást, azt is törvényesíti, hogy "ami az enyém, az a másé", azaz a kamatjövedelem formájában a társadalmat folyamatosan sarcoló pénzoligarchiáé. De ami a pénzoligarchiáé, az természetesen nem lehet az enyém, mert a pénzoligarchia tulajdona az szent. Ezt a tulajdont a banktitok elrejti a társadalom szeme elől, és az átható titkolódzás viszonyai közepette a társadalom nem szerezhet tudomást arról, hogy mit tesz a pénzoligarchia azzal a pénzzel, amit kamatnak nevezett magánadóként folyamatosan elvon tőle.

A kamat is közpénz, nemcsak az adó

Érdemes kitérni arra a sokat hangoztatott igényre, hogy az állam számoljon el tetteiről, indokolja meg, hogy az állampolgároktól adó formájában elvont közpénzeket mire fordítja. Az azonban nem hangzik el, hogy a pénzvagyonos réteg, a hitelező pénzoligarchia, vajon mire fordítja az ugyancsak az állampolgároktól elvont - kamat formájában kisajátított - közpénzeket. A kamat is közpénz, mert olyan jövedelemből hasítják ki, amelyet a reálgazdaságban értéktermelő munkát végző állampolgárok állítanak elő. A közhatalom, az állam, adózás révén részesül ebből az értékből. A pénzvagyonosok szervezett magánhatalma pedig kamat formájában részesül belőle. Vagyis nemcsak az állampolgárok munkájából elvont adó közpénz, hanem a pénzoligarchia magánpénzrendszere által elvont kamat is közpénz, mivel annak is az állampolgárok munkája a forrása. Ezért a társadalom joggal tarthat igényt arra, hogy a pénzvagyontulajdonosok is számoljanak el a magánirányítású pénzrendszer segítségével elvont kamat-milliárdokkal. A kamat tehát közpénz és nem mindegy, hogy a pénzoligarchia és gépezete mire fordítja ezt a jogilag ugyan megengedett, de gazdaságilag szükségtelen, és társadalmilag igazságtalan magánadót. A fentieket csak azért jegyeztük meg, hogy figyelmeztessünk arra: nemcsak az államon kell számon kérni, hogy az adókat mire fordítja, hanem a pénzvagyonos elitet is el kell számoltatni arról, hogy a kamat formájában magához vont közpénzeket mire fordítja. Ez a fajta pontos megfogalmazás azért nem hangzik el a társadalmi párbeszéd és közélet fórumain, mert a pénzvagyonos elit ezt a leghatározottabban ellenzi. Ez is azokhoz a rejtegetett titkokhoz tartozik, amelyek nem tartoznak a nyilvánosságra. Mint ahogy az sem tartozik rá, hogy világosan megkülönböztessék a civil társadalmat a szervezett magánhatalomtól. Mert az, hogy valami nem állami, az még nem jelenti azt, hogy az a civil társadalomé. Az állam mellett egy másik szervezett hatalom is működik, a pénzvagyonnal rendelkező réteg intézményesült magánhatalma, amelynek anyagi bázisa a kamat formájában a köztől folyamatosan elvont hatalmas munkanélküli jövedelem. Az állam közadót szed, a pénzoligarchia magánadót. De mind a kettő közpénz, amelyet a társadalom munkát végző tagjaitól vonnak el.

Van-e kamatmentes pénzrendszer?

Visszatérve Ruhland professzor fejtegetéseihez, a svájci szakember teljesen tisztában volt a kamatmechanizmus által okozott alapvető problémákkal. Miután nézeteit a történelem tanulmányozásából merítette, ezért érthető, hogy sokat idéz mind a görögöktől, mind a rómaiaktól. A görög történelemmel kapcsolatosan például ezt a megjegyzést teszi: "A részletekben való minden különbözőségük ellenére a legjelentősebb görög gondolkodók megegyeznek abban, hogy a népeket elpusztító kapitalizmust csak akkor lehet a társadalomban megsemmisíteni, ha a pénzrendszerből eltűnik a kamat."

John Maynard Keynes a 20. század nagy közgazdásza természetesen sokat foglalkozott a pénzrendszer, a gazdaság és a társadalom működésének az összehangolásával. A kamatmechanizmus problémáival is tisztában volt. Ismerte Silvio Gesell német származású argentin üzletember elméletét is a kamatmentes pénzrendszerről. Több helyen is olvasható az a kijelentése, hogy a 20. század Marxé volt, a 21. század valószínűleg Silvio Gesellé lesz. Ugyanerről a Silvio Gesellről Irving Fisher matematikus-közgazdász, a Harvard Egyetem tanára, akit kollégája a kiváló pénzügyi szakember, Alois Schumpeter, Amerika legnagyobb közgazdászának nevezett, még nagyobb elismeréssel nyilatkozott. Schumpeter dicséretére csak annyit válaszolt, hogy ő önmagát "Silvio Gesell argentin üzletember szerény tanítványának" tartja. Nos, ez a lexikonokból és tankönyvekből eltűntetett Silvio Gesell volt az, aki kidolgozta a kamatmentes pénzrendszer egyik elképzelhető, és a gyakorlatban többször is sikeresen kipróbált változatát. Azóta már több változat is ismeretes, így például Hans-Jürgen Klaussner svájci kutató rendszere, amelyet a "Die Freie HuMan-Wirtschaft" (A szabad emberi gazdaság) című munkájában fejtett ki, és amelynek ismertetésére a későbbiekben még visszatérünk.

Silvio Gesellnek (1862-1930), aki Európában született és német egyetemeken iskolázott, majd Argentínába kivándorolva sikeres üzletember lett, gyakorlati munkája során fel kellett ismernie, hogy milyen összefüggés van az átlagárak ingadozása, valamint a forgalomban lévő pénzmennyiség között. 1916-ban publikálta "Die natürliche Wirtschaftsordnung" (A természetes gazdasági rend) címen főművét, amelyben elméletileg is megalapozottan elemzi a gazdasági zavarok okait, kidolgozva egy átgondolt rendszert a kiküszöbölésükre. (Itt olvasóink figyelmét felhívjuk arra, hogy lapunk munkatársa, Síklaki István, Gesellnek ezt a könyvet nemrég lefordította magyarra.) Gesell kiindulópontja az volt, hogy a pénz fölényben van a többi természetes áruval szemben. Miközben a romlandó krumpli tulajdonosának sietnie kell, hogy áruján túladjon, addig a pénz tulajdonosa szinte tetszés szerinti ideig várni tud. Az áru tulajdonosának engedményt kell tennie a pénz tulajdonosának, mert ellenkező esetben az visszatartja a nála lévő gazdasági közvetítő közeget. Ez az engedmény nem a kereslet és kínálat függvénye, hanem a pénz, mint "nem romlandó áru" fölénye a romlandó áru felett. Hasonló a helyzet a munka esetében is. Miközben a pénztulajdonos várhat, a reálgazdaságban dolgozó vállalkozó és munkavállaló nem várhat, mert élete fenntartása arra kényszeríti, hogy személyes "áruját", azaz munkaerejét, minél előbb értékesítse. Ahhoz, hogy a pénzvagyon tulajdonosától pénzhez jussanak, engedni kell a zsarolásának, és kamatot kell ezért a pénzért adni. Ha a pénzvagyon tulajdonosa nem kap kamatot, vagy ez a kamat nem éri el legalább a 3%-ot, akkor a pénzvagyon tulajdonosa visszatartja pénzét a reálgazdaságtól, és ezzel megbénítja a gazdasági folyamatok normális lezajlását. A pénz, mint jel, a gazdasági folyamatok közvetítésének az eszköze. Ha ez a közvetítő eszköz nincs kellő mennyiségben jelen, a gazdaság megbénul. A kamat tehát arra szolgál, hogy a pénzvagyon tulajdonosát rábírja: ne üljön pénzén, hanem azt a reálgazdaság szereplőinek átengedve hagyja működni. A kamat azonban teljesen átalakítja a gazdasági folyamatokat. A kamatrendszer szükségszerűen válságokhoz, és konfliktusokhoz vezet. Amikor ezek a meglévő rendszert felbomlasztják, akkor az egész folyamat kezdődik elölről, feltéve, ha továbbra is kamatozó magánpénzrendszer működik a gazdaságban.

Gesell szerint csak úgy lehet a kamatmechanizmust kiküszöbölni a gazdasági életből, ha a pénz azonosrangúvá válik a többi romlandó áruval. Ehhez olyan rendszert kell kidolgozni, hogy aki visszatartja a pénzt - a gazdasági élet közvetítő közegét -, annak ezért a blokádért büntetést kelljen fizetnie. Ez elképzelhető úgy is, hogy a forgalomban nem lévő pénz minden hónapban meghatározott arányban veszítsen az értékéből. Gesell javaslata szerint olyan pénzt kell kibocsátani, amelyen hely van fenntartva bélyegek felragasztására. A havonta megvásárolt és felragasztott bélyeg biztosítja, hogy a pénz továbbra is változatlan értékben érvényes maradjon. Az már csak részletkérdés, hogy Gesell szerint ezeket az értékfenntartó bélyegeket a jegybankok bocsátanák ki. Minden év végén a lebélyegzett bankjegyeket a központi bank kicserélné üres kockákkal ellátott új bankjegyekkel, hogy azokra újból rá lehessen ragasztani az érték megőrzését biztosító bélyegeket. Gesell szerint ezzel a módszerrel nem tűnne el teljesen a kamat, hanem csak lassan és fokozatosan szűnne meg a pénz fölénye az egyéb természetes és romlandó áruval szemben. A folyamat végül elvezethetne a határidő nélküli kamatmentes pénzhez, amelyet ő "Freigeld"-nek (azaz kamattól mentes szabadpénznek) hívott, és ezért nevezte el az ilyen pénzzel működtetett gazdaságot "Freiwirtschaft"-nak (azaz kamatjáradék-mentes szabadgazdaságnak).

Ennek a megoldásnak az a legfontosabb következménye, hogy a pénzt nem lehet többé veszteség nélkül felhalmozni. Aki a bankjegyeket otthon gyűjti, annak folyamatosan bélyegeket kell vásárolnia díjfizetés ellenében. Azért, hogy ezt a veszteséget elkerülje, tovább kell adnia - akár kamatmentesen is - valaki másnak, hogy az használja és forgassa ezt a pénzt. Cserébe - egy megegyezett időpontban - kap egy száz százalékosan az értékét őrző új bankjegyet. A kamat, vagyis a pénz továbbadásáért járó díjazás, eltűnik, sőt megjelenik egyfajta büntetés is, a negatív kamat formájában. Ez a megoldás nemcsak a hitelfelvevő, de a hitelező számára is előnyös. A hitelfelvevő kamatmentesen jut kölcsönhöz, a pénzkölcsönző viszont elkerüli a pénzének időhöz kötött értékcsökkenését.

A kamatmentes pénzrendszer további előnye, hogy lehetővé tenné az infláció- és a deflációmentes - szilárd és tartós - árstabilitást. Gesell ezt egy nagyválasztékú árukosár szerinti indexálással akarta elérni. Elképzelése hasonló a mai inflációszámításhoz, ahol a pénz értékvesztését ugyancsak egy meghatározott elvek szerint összeállított árukosár szerint mérik. Ha ez az indexált ár csökken, akkor az illetékes jegybank növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét úgy, hogy megfelelő mennyiségű kamatmentes pénzt bocsát az állam rendelkezésére. Ha növekednek az árak, akkor pénzt kell kivonni a forgalomból, amit el lehet érni a pénzforgalmat biztosító - és a pénzjegyekre felragasztandó - bélyegek eladásával, ha pedig ez nem elégséges, akkor az adók megemelésével.

Gesell alkalmatlannak találta az arany, illetve nemesfémalapú pénzrendszert arra, hogy infláció- és deflációmentes gazdasági életet működtessen. Arany és ezüst alkalmazása esetén mindig fennáll a deflációs veszély, azaz hogy nem lesz elég mennyiségű pénz a forgalomban. Az egyre bővülő gazdaság a cserefolyamatok lebonyolításához egyre több közvetítő közeget, azaz pénzt igényel. Ha nincs megfelelő mennyiségű közvetítő közeg, akkor az leblokkolja a gazdaságot. Az árak csökkenése valósággal megfojtja a gazdasági életet. Ugyanis az az ár, amely nem biztosítja az értékelőállító gazdasági szereplő számára a megfelelő gazdasági hasznot, amely lehetővé teszi a termelés fenntartását, bővítését, valamint a vállalkozó és alkalmazottainak megélhetését, akkor az az ár kártékony. Az olcsó, vagy alacsony ár tehát nem valami abszolút jó, hanem kifejezetten káros is lehet, ha nem tartalmazza a tisztességes nyereséget.

Az arany- és nemesfémalapú pénzrendszer mindig azok irányítása alatt áll, akik az arannyal, illetve nemesfém tartalékokkal rendelkeznek. Ez a rendszer magában hordozza azt a veszélyt, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség az alapját képező aranymennyiség korlátozottsága miatt nem növelhető olyan mértékben, hogy az optimálisan biztosítsa a reálgazdaság folyamataihoz szükséges közvetítő közeg mennyiségét. Ez akadályozza a pénzmennyiség megbízható szabályozását. Az 1929-es tőzsdei összeomlást és a nagy világgazdasági válságot jelentős részben az aranyalapú pénzrendszer korlátai okozták.

Silvio Gesell behatóan foglalkozott azzal a problémával is, hogy miként lehetne megakadályozni a tőke menekülését a termőfölddel való spekulációba. Ennek érdekében Gesell olyan földreformot javasolt, amely abból indult ki, hogy a föld nem sokszorozható, azaz véges mennyiségben áll az emberiség rendelkezésére. Emiatt nem is lehet a kereslet és kínálat alapján piaci árucikknek tekinteni. A pénzreformot egy földreformmal kell kiegészíteni. Elgondolása szerint a helyi önkormányzatoknak kell fokozatosan felvásárolniuk a termőföldeket, és nekik, mint tulajdonosoknak kell haszonbérbe adniuk árverés útján mindig azoknak, akik azt ténylegesen megművelik. Gesell sokszorosítható vagyontárgynak tekintette a házat, és megkülönböztette a termőföld ingatlantól. Az egyéni teljesítmény alapján létrejött épületingatlan természetesen magántulajdonban maradhat, de a föld az csak a közösség elidegeníthetetlen tulajdona lehet. (Több államban, így Izraelben is ehhez hasonló szabályozás van érvényben.) Az épületingatlan tulajdon továbbra is forgalomképes, csak a földtulajdon nem.

A kamatszedő pénzrendszert keményen bíráló Gesell élesen támadta a marxista kommunizmust is. A marxizmus értékelméletét tévesnek tartotta. Egy tárgynak nincs abszolút értéke, hanem csupán annyit ér, amennyit adott körülmények között valaki hajlandó pénzben fizetni érte. Miközben a marxizmus az emberek önzetlenségéből indul ki, addig Gesell az önzést az ember lényegi tulajdonságának tartotta, amelyet esélyegyenlőséget biztosító rendszerrel megfelelő útra lehet terelni. Gesell az önzést az egyik legfontosabb emberi hajtóerőnek tekintette. Az, aki önmagának dolgozik, és munkájának eredményével rendelkezik, az minden erejét mozgósítja. Ha pedig mondjuk tíz ember együtt dolgozik, ahol egyformán osztják el a közösen kapott bért, akkor a leggyöngébben dolgozó teljesítménye lesz az a mérce, amihez a többi igazodik. Gesell ezért az általa javasolt természetes gazdasági rendet a természetes emberi önzésre építette fel. A gazdaság fájdalmas követelményekkel szembesíti a munkát végző embereket. Az ezek leküzdéséhez szükséges hajtóerőt csak az egészséges emberi önzés biztosíthatja.

Gesell tisztában volt azzal is, hogy a kommunizmus működésképtelen, mert az emberi természetnek ezt az alaptulajdonságát figyelmen kívül hagyja. Gesell a piacot hozta fel példának a természetes emberi önzés működésére. Az eladó lehetőleg minél magasabb árat kér, miközben a vevő olyan keveset óhajt fizetni, amennyit csak lehet. Végül kereslet és kínálat a középen találkozik. Ha viszont jogi szabályozással akarják kikényszeríteni az árakat, akkor szükségszerűen létrejön a feketepiac, ahol kéz alatt zajlik az árucsere, miközben az üzletekből eltűnik az áru. Gesell óvott attól, hogy az egészséges emberi önzést a kíméletlenséggel tévesszék össze. Az egészségesen önző ember hamarosan felismeri, hogy számára a legnagyobb hasznot az hozza, ha mindenkinek jól megy, azaz ha a közjó érvényesül. A rövidlátó primitíven önző. A messzetekintő viszont hamarosan belátja, hogy a társadalom egészének a boldogulásától függ a saját jóléte is. Egy esélyegyenlőségen alapuló gazdaságnak viszont az az előfeltétele, hogy a hibásan működő rendszer ne tegye lehetővé monopolhelyzetek, illetve monopóliumok kialakulását, amelyek erőfölényükkel diktálni tudják akaratukat a gazdaság többi szereplői számára.

Az önzés ma negatív csengésű szó. Itt azonban körültekintően kell eljárni. Mindig azt kell megítélni, kinek teszi lehetővé az adott rendszer, hogy a másik munkáját kizsákmányolja, illetve valamilyen módon, például kamatrendszer bevezetésével a mások által megtermelt jövedelemre rátegye a kezét. Nem a haszonra törekvés jelenti a problémát, mert hiszen azt az egymásnak egyenlő erővel feszülő kölcsönös önzés korlátozza, és kordában tartja egymást. (Saját formulámmal így fejezném ki: egyenlőerejű önzés + egyenlőerejű önzés = önzetlenség.) Az önzetlenséget, a lemondást mindig azok az erők hirdetik, akik a gyengébbeket így vagy úgy, de ki akarják használni, és munkájuk értékéből egy jelentős részt a maguk számára ki akarnak hasítani. Gesell különösen az állam szerepét bírálta, amely lehetővé teszi a kamatkapitalizmus rendszerének a kialakítását és fenntartását. Mivel az állam adózási, szabályozási és erőszak monopóliuma révén különleges fontosságú uralmi eszköz, ezért rendkívül alkalmas arra, hogy az igazságtalan viszonyokat stabilizálja, és jogi szabályozás révén legalizálja. Az állam azonban végül is az anyagi hatalommal rendelkező elit kiszolgálójává válik.

A kamatszedő magánpénzrendszer alternatíváját egy kamatmentes gazdaság kialakítása jelentené. Már Gesell idején is az volt az első kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan működhetne egy kamatmentes pénz. Ha az a feladat, hogy megszüntessük a pénz fölényét a romlandó áruval és a megélhetési kényszer alatt álló munkával szemben, akkor a pénzt időhöz kötött használati díjhoz kell kapcsolni. Erre több lehetőség is van. Az egyik az, hogy a pénz időhöz kötötten folyamatosan veszít az értékéből, erre dolgozta ki Gesell azt a módszert, hogy a bankjegyeket havonként értékfenntartó bélyeggel lássák el. Egy másik lehetőség az, hogy a bankjegyeket meghatározott napon, meghatározott illeték ellenében ki kelljen cserélni. Mindkét módszert a történelem során már sikeresen kipróbálták. A fontos az, hogy ne legyen lehetséges a pénz ellenőrzés alá vétele akár egy privát kisebbség, akár a minden hatalmat magának igénylő és ellenőrizetlen állam segítségével.

Csak röviden jegyezzük meg, hogy valójában az lenne a demokratikus pénzkibocsátás, ha azok a társadalmi szereplők, akik a valódi értéket jelentő fizikai termékeket és szolgáltatásokat előállítják, jogosultak lennének arra is, hogy az ezek cseréjét megkönnyítő jelet is saját maguk állítsák elő. Hiszen a közvetítésre szolgáló jel önmagában értéktelen, értékét azáltal nyeri, hogy valamilyen fizikai tárgyat, és szolgáltatást képvisel. Természetesen érdek fűződik ahhoz, hogy lehetőleg minél nagyobb közösség hasonló jelet használjon az értékhordozó tárgyak és szolgáltatások cseréjéhez, mert ez megkönnyíti a gazdasági folyamatok lezajlását. A problémát az jelenti, hogy a jelek előállítását ma már nem a társadalom egészét képviselő, politikai felelősséggel tartozó közhatalom, az állam végzi, hanem ezt a feladatot - minden ellenszolgáltatás nélkül - teljesen ésszerűtlenül átengedte egy kis zártkörű pénzügyi kaszt számára, amely a pénzkreálás monopóliumát megszerezve a saját maga hasznára működteti ezt a jelrendszert. Az értékelőállító gazdasági szereplőknek igen drága kamatért adja oda azt, amit ő saját maga gyakorlatilag ingyen állít elő. Így a magán pénzrendszer monopóliuma révén ez a szűk embercsoport - a pénzoligarchia - állandóan meg tudja sarcolni a társadalom értékelőállító tagjait, mégpedig úgy, hogy kamat formájában drága díjazást követel azoknak a jeleknek a használatáért, amelyeket ő rendkívül csekély költséggel állít elő.

Visszatérve arra, hogy miként lehetne a gyakorlatba átültetni a pénzt is "romlandó áruvá" átalakító elképzelést, ma már figyelembe kell venni, hogy az informatikai eszközök is a rendelkezésünkre állnak. Már elhangzottak olyan javaslatok is, hogy a komputerek segítségével a kereskedelem egészét kamatmentesen kellene közvetíteni. Természetesen itt olyan veszélyek és problémák is vannak, amelyek jelentőségét nem lehet alábecsülni. Egyrészt az, aki keresztül tudja vinni az informatikai-rendszer egészének az egységesítését, az elképesztő hatalomra tesz szert mindenkivel szemben. Vagyis az a kisebbség, amely ezt a rendszert működteti, mindenki mást, aki erre rá van utalva, ki tudja zsákmányolni. Éppen ezért a kamatmentes közvetítőrendszert egy névtelen készpénzre kellene felépíteni. A névtelen azt jelenti, hogy nem valamilyen ma ismert nevű pénzről lenne szó, mint a dollárról, az euróról, vagy a jenről. Mindenek előtt figyelembe kell venni azt, hogy mindenféle komputer chip-pénz, vagy internet hálózati pénz, vagy az egyéb könyvelési pénzek több vonatkozásban is tévedésekre és visszaélésekre adnak lehetőséget. Gondoljunk csak arra, hogy mi lenne az ilyen interneten kerengő pénzrendszerrel, ha egy nagyarányú áramkiesés következne be, vagy egy veszedelmes komputer vírus bénítaná meg a rendszert. Ebben az esetben valamennyi fizetés elmaradna. Mindebből következik, hogy a pénzrendszert nem lehet egyedül az informatikai rendszerre, az internetre és hasonlókra alapozni. Sokan úgy vélik, hogy a Gesell-féle pénzfelbélyegzés ma már nagyon körülményes. Kik is lennének azok, akiknek elképesztően sok bélyeget kellene a bankjegyeikre felragasztaniuk? Nyilván azok, akik túlságosan sok pénzt birtokolnak és halmoznak fel. Egy automatikus felragasztási technika kialakítása az elektronika korszakában megoldható technikai kérdés. A forgalombiztosított pénz így vagy úgy történő bevezetése a lényeg. Az már most is világos, hogy egyrészt szavatolni kell az anonimitást, másrészt csökkenteni kell a hibás működésnek való kiszolgáltatottságot.

Ma sokan abból indulnak ki, hogy a készpénz már alárendelt szerepet játszik, és a legtöbb tőkemozgás készpénzmentesen, könyvelési pénz formájában történik. A könyvelési pénz azonban nagyrészt készpénzből származik, amennyiben valaki készpénzt helyez el a bankszámláján. Ugyanez a készpénz, miután a bank továbbadta a nála elhelyezett bankjegyet, többszörösen is a pénzforgalomba kerülhet, illetve valamilyen hitelintézetnél könyvelési pénzzé válhat, miáltal a könyvelési pénznek az összege megnagyobbodik. Azaz összességében nagyobb lesz, mint az alapját képező készpénz. Ha viszont a bankjegyet forgalombiztosítási díjhoz kötjük, akkor sok pénztulajdonos a látszólag veszteségmentes, készpénzmentes könyvelési pénzre váltana át. Ez viszont azt eredményezné, hogy a bank forgalombiztosítási költségei jelentősen megnövekednének, mivel a készpénz a hitelintézeteknél koncentrálódna. Ez arra kényszerítené a bankokat, hogy ezeket a költségeiket áthárítsák a számlatulajdonosokra, és végső soron a könyvelési pénz is ily módon forgalombahozatali kényszer alá kerülne. Egy ország reálgazdasága számára, amely az értékeket előállítja, mindig a forgalomban lévő pénzmennyiségnek van jelentősége.

Az az állítás, hogy a bankok a "semmiből" állítják elő a pénzt, a pénzkibocsátással felruházott központi bankokra vonatkozik. A kereskedelmi bankok általában nem állíthatnak elő pénzt, elsősorban csak azt adhatják hitelbe, amit ügyfeleik náluk helyeztek el. De ez csak a főszabály, amely alól számos kivétel van a gyakorlatban. A bankokhoz befizetett pénz mennyisége általánosságban a forgalomban lévő készpénz mennyiségétől függ.

A kamatmentes pénz előnye, hogy a felvett hiteleknél elmarad a kamatra fordítandó rész. Ezzel eltűnik az a hatványozott ütemben növekedő mechanizmus, amely - épp e miatt a korlátokat nem ismerő növekedése miatt - mindig összeomláshoz vezet. Ez azt is lehetővé tenné, hogy az a gazdaság, amelyben ilyen pénzrendszer közvetít, az egészséges színvonalon stabilizálódjon. További előnye a kamatmentes pénznek, hogy lehetővé teszi a gazdaság infláció- és deflációmentes működését. A pénzkibocsátási monopóliummal rendelkező jegybank a kamatozó pénzrendszerben ellenőrzése alatt tudja tartani a kibocsátandó pénzmennyiséget, nem tudja viszont meghatározni, hogy mennyi legyen a ténylegesen forgalomban lévő pénz mennyisége. Az árak alakulása szempontjából elsősorban annak a pénzmennyiségnek van szerepe, amely a forgalomban megtalálható, és éppen ezért hatása van a kereslet és kínálat alakulására. Az a pénzmennyiség, amely a trezorokban, bankkönyvekben, vagy külföldön van, gazdasági életet mozgásban tartó közvetítő közegként nem jön számításba. Mivel tehát a jegybankok csak igen korlátozottan képesek befolyásolni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ezért valójában az árstabilitást sem tudják biztosítani, holott abszolút függetlenségükre pontosan azon a címen tartanak igényt, hogy infláció-ellenes monetáris politikájukat csak így tudják érvényesíteni. Ugyancsak korlátozott a kamatszabályozás játéktere. Egyelőre nincsenek olyan adatok, amelyek egyértelműen bizonyítanák az összefüggést a rövidlejáratú jegybanki kamatok és az árak alakulása között. Az egész gazdaság számára fontos hosszúlejáratú reálkamatok alakulására is korlátozott a jegybankok befolyása.

Azért, hogy elkerülhető legyen a defláció, azaz a forgalomban lévő pénz mennyiségének a beszűkülése, a jegybank ismételten több és több pénzt hoz forgalomba. Ennek például Németországban az a következménye, hogy az átlagos inflációs arány 3% körül stabilizálódott. A riasztó tény az, hogy a pénz egyre inkább megszűnik a reálgazdaság folyamatait közvetítő közeg lenni. A német jegybank adatai szerint a készpénzként forgalomban lévő német márka 40%-a külföldön van. Ezt a pénzt jelentős részben gyűjtik, felhalmozzák és nem áll a forgalom rendelkezésére. Az Egyesült Államokban még szélsőségesebb a helyzet. Az amerikai pénz szerepét betöltő magánbankjegy - a FED által kibocsátott dollár - 75%-a forgalombahozatalát követően elhagyja az országot. Olyan pénz esetében viszont, amely forgalombiztosítási kényszer alá van helyezve, a pénz csaknem teljes mennyisége a forgalomban működik. Ebben az esetben a jegybank már képes szabályozni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, és azt a reálgazdaság szükségleteihez igazítani. Elég, hogyha egy meghatározott árukosarat állítanak össze, és annak az áralakulását figyelik. Ha az árnívó csökken, akkor növelni kell a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Ha az árak emelkednek, akkor csökkenteni kell. A jól összeállított árukosár úgy működik, mint egy hőmérsékletet szabályozó termosztát. Az így szavatolható árstabilitás nagy biztonságot nyújtana a reálgazdaság szereplői számára. A kamatmentes és forgalombiztos pénz további előnye lenne, hogy hatékonyan csökkenthetné a bűnözést anélkül, hogy egy túlméretezett állami elnyomó apparátust kellene fenntartani.

Sokan elgondolkodnak azon, hogy miként alakulna a megtakarítás kamatmentes pénz esetében? Ez hasonlóan történne, mint ma. A bankok összegyűjtenék a megtakarításokat, és szolgáltató-intézményként tovább adnák a reálgazdaságban tevékenykedő vállalkozóknak. Ezért a tevékenységükért díj illeti őket. A megtakarítók előnye az lenne, hogy a forgalombiztosítás célját szolgáló díjat nem ők, hanem a bank fizetné, és így pénzük megtartaná az értékét annak ellenére, hogy a pénztulajdonosok nem végeztek pénzükkel kockázattal és felelősséggel járó tevékenységet. A banknál elhelyezett pénz forgalombiztosítási díja annál kisebb összeget tenne ki, minél hosszabb időre helyezték el a pénzt a bankban. Ez hasonló ahhoz, hogy jelenleg több kamatot kapnak azok, akik a pénzt hosszabb időre helyezik el, mint azok, akik a banknál lévő pénzükkel bármikor rendelkezni akarnak.

Ismerkedjünk meg közelebbről a kamattal

Az első kérdés annak megválaszolása, hogy mi befolyásolja a kamat mértékét? Gesell meghatározása szerint a kamat elsősorban a kereslettől és a kínálattól függ. Nullára nem csökkenhet a mértéke, mert akkor a pénzt kivonják a forgalomból, felhalmozzák, ez pedig gazdasági válsághoz vezet. Ennek a kamatnak a mértéke viszonylag szilárd, 3-4%. Gyakori félreértés a kamattal kapcsolatosan az, hogy a pénzkölcsönző megdrágítja "áruját" és magasabb kamatot kér, amikor sokan akarnak hitelt felvenni. Ha viszont fordítva van, azaz kevesen akarnak hitelt felvenni, akkor csökkennek a kamatok. Egy forgalombiztos pénz esetében is létezik elvileg kamat, mivel egy ilyen pénz bevezetése esetén sem tiltanák be a kamatot. Mindenesetre hosszútávon - a gazdaság stabilizálódásával - ezek a kamatok a nulla felé tendálnának, és fokozatosan eltűnnének. Ha viszont valamilyen okból sokan akarnának hiteleket felvenni, akkor a kamat ismét megjelenik, amely lefékezi a túlzott pénzkeresletet egészen addig, amíg ismét helyreáll az egyensúly. Ezt követően a kamat ismét elkezd a nulla irányába csökkenni. Tehát a kamatot, mint szabályozó mechanizmust, nem szükséges betiltani, csak azok az akadályok lesznek eltávolítva, amelyek megakadályozzák, hogy adott esetben a kamat a nullára csökkenhessen. A hitelek kamataiban jelen van az infláció hatása, a pénzkölcsönzők nyeresége, és az úgynevezett kockázati felár.

A kamat inflációs része abból származik, hogy a pénzkölcsönzők fölényben vannak, és semmilyen körülmények között sem óhajtanak kevesebb vásárlóerőt visszakapni, mint amennyit kikölcsönöztek. Éppen ezért a hitelezők mindig a várható infláció fölött szabják meg a kamat mértékét. Ebből az is következik, hogy a pénzkölcsönző minden kockázatot a hitelfelvevőre hárít át. Az infláció soha nem hatékony eszköz a kamatok megszüntetésére. A hitelfelvevő számára azonban a kockázat egészen másképpen alakul, mivel az ő számára a kamatteher és az inflációs hátrány kumulálódik.

A kamatnak az az alkotóeleme, amelyet kockázati felárnak neveznek, azon alapul, hogy a pénzkölcsönző mennyire lehet biztos, vagy sem az adós fizetőképességében. Ha egy adós, aki a felvett kölcsön biztosítékaként nem tud, pl. valamilyen jelzálog biztosítékot adni, akkor csak magasabb kamat ellenében juthat hitelhez. Ezért van az is, hogy a legszegényebb és gazdaságilag leggyengébb országok kapnak a legmagasabb kamatokért kölcsönöket. Ha ezek a szegény országok nem hajlandók a magasabb kamat fizetésére, akkor egyáltalán nem jutnak kölcsönhöz.

A kamatnak a harmadik összetevő eleme a nyereség. Ez a hitelező bank működési költségeit fedezi, ezért a hitelek nyújtásánál ezt is be kell számítani. A hitelintézetek, vagyis a bankok, a befektetőknek nyújtott kamat és a hitelezőktől beszedett kamat közötti különbségből élnek. Ez a különbség tartalmazza a bank nyereségét, és a kockázati felárat. A bank normális körülmények között a nála lévő pénzt tovább adja, és mint hitelközvetítő működik. A bankok tehát kamatmentes pénzrendszerben is tovább működnének és nyereségre is igényt tarthatnának. Ez azt is jelenti, hogy a kamatmentes pénzt sem lehet teljesen díjmentesen kikölcsönözni, mivel a pénzközvetítés költségeit meg kell fizetni.

A kamatmentes helyipénz

Sokan attól tartanak, hogyha egy országban bevezetnék a kamatmentes pénzt, akkor azt a kamatozó külföldi deviza kiszorítaná a használatból. Bizonyítható, hogy ez fordítva van, mert a gyakorlatban az történik, hogy a kamatozó pénzt szorítja ki a kamatmentes pénz. Ha például egy országban bevezetnék a kamatmentes pénzt, akkor az ugyancsak ott forgalomban megtalálható kamatozó dollár nem a pénzforgalom lebonyolítására, hanem a pénz felhalmozására lenne használva, mivel a dollár után kamatot lehet kapni. Így ezeken a területeken a dollár pontosan azért szorulna ki a forgalomból, mert továbbra is kamatozó pénz. Ezzel szemben a kamatmentes pénz egyre inkább átvenné az árucsere közvetítését.

A másik ellenvetés, hogy a kamatmentes pénz bevezetése azonnal a tőke pánikszerű menekülését idézné elő, és ez gazdasági összeomlást eredményezne. Kétségtelen, hogy a pénzvagyonos réteg ilyen esetben arra törekedne, hogy pénzét minél előbb külföldi valutára váltsa át azért, hogy továbbra is kamatjáradékhoz jusson. Ha viszont sok kamatmentes pénzt átváltanak dollárra, akkor a dollár árfolyama egyre növekszik. Vagyis a piaci értékhez viszonyítva egyre nagyobb összeget kell kifizetni azért, hogy valaki ugyanazon egy dollárhoz hozzájusson, és azt megtarthassa. Már önmagában ez a többletköltség is megakadályozza a tőke nagyarányú kivonását. A kamatmentes pénzzel való menekülésnek viszont nincs értelme, mert ezek a bankjegyek forgalombiztosítási kényszer alatt állnak, azaz állandóan felül kell bélyegezni őket, hogy megtartsák értéküket, vagy év végén ki kell cseréltetni őket azért, hogy továbbra is érvényben maradjanak. Ha mindehhez kapcsolódik egy rugalmas devizaátváltási arány, akkor a tőke nagyarányú kivonására egyáltalán nem kerülne sor.

Miként alakulna a külkereskedelem kamatmentes pénz esetében?

A valutaátváltási arányok mindig a kivitel és a behozatal közötti kiegyenlítődéshez vezetnek. Ha egy ország többet importál, mint amennyit exportál, akkor az átváltási arányok csökkennek, ezáltal a behozatal megdrágul. Ennek következményeként erősödik a kivitel, egészen addig, amíg az áruk exportjának és importjának az aránya kiegyenlítődik. Ez a mechanizmus kamatmentes pénz esetében is ugyanígy működik. Egy további ellenvetés szerint, ha a pénzvagyonos réteg már nem tud a pénze kikölcsönzéséért kamatjáradékhoz jutni, akkor azt ingatlanokba fekteti, hogy onnan jusson földjáradék formájában teljesítmény nélküli jövedelemhez. Amennyiben valaki nagymennyiségben, pl. házakat épít, akkor csökkenni kezdenek a bérleti díjak, azaz a bérleti díjként szedett járadékot a pénz utáni járadék megsemmisíti. A bérleti díjak hosszú távon az önköltség és egy kismértékű nyereség szintjére csökkennek. A kamatmentes pénz esetén - az elvégzett számítások szerint - a lakbérek például Németországban a jelenleginek az egynegyedére esnének vissza. A nem szaporítható föld vonatkozásában a helyzet eltérő. Itt fennáll az a veszély, hogy a pénzvagyonosok a teljes földmennyiséget felvásárolják, és földjáradék formájában az adott ország lakosságát kizsákmányolják. Éppen ezért minden pénzreformot össze kell kapcsolni földreformmal. Alkalmas módszer lehet megfelelő földadózás bevezetése. Ennél jobb lenne egy olyan megoldási mód, amelyben az állam fokozatosan felvásárolja a föld- és telekvagyont, és ezt követően már csak haszonbérletre adja megfelelő haszonbér ellenében át a föld és a telek használójának. Ez szavatolhatja a polgár számára az általa használt föld birtoklását hosszútávon anélkül, hogy fennmaradna a földspekuláció veszélye, és a földjáradékfizetés kényszere. A kamatmentes pénzrendszer bevezetésének igazi akadálya, hogy a jelenlegi pénzrendszer kialakítói és működtetői olyan hatalommal rendelkeznek, hogy meg tudják akadályozni egy ilyen kamatmentes pénz bevezetését a világ szinte bármely részén.

A pénzvagyonos csoport - tekintet nélkül saját veszteségére - felvásárolhatja az adott ország kamatmentes pénzét, és a forgalombiztosító eszköz ellenére mesterséges pénzhiányt, deflációt okozhat. Ilyen esetben a védekezés egyik lehetséges módja, hogy a pénzt ne évente, félévente, hanem havonta, vagy hetente kelljen kicserélni, és egy ilyen csere alkalmával kárpótolják az átlagpolgárokat. Az ő részükre a pénzcsere ingyenesen történne. Ez a kamatmentes pénz ellen támadó pénzoligarchiának óriási veszteségeket okozna, amelyek meggondolásra késztethetik. Ilyen esetben mérlegelni kell a tőkepiac ellenőrzésének a bevezetését, természetesen csak egy korlátozott ideig, a válság idejére. Ehhez hasonló módon járt el az ázsiai pénzügyi krízis idején Malajzia, amely a többi válságba jutott állammal szemben el tudta kerülni a külföldi eladósodást, és pénzügyi függést. Egyszerűen betiltotta a valutával való kereskedést, és arra kényszerítette az országban lévő tőkét, hogy továbbra is Malajziában maradjon, annak a gazdaságában működjön.

Néhány szó a múlt tanulságáról

Ha a világ pénzrendszerének jelenlegi helyzetét és várható alakulásának következményeit meg akarjuk érteni, akkor tanulmányozni kell a kamatozó pénz alapján működő társadalmak történelmét. Ezt tettük, amikor elemeztük Ruhland és Hannich segítségével a pénzrendszer működését az ókori görög városállamokban és a római birodalomban. Igen tanúságos a Fuggerek tevékenységének a vizsgálata is. A Fuggerek története, amely az aranyközépkornak nevezett időszak végén kezdődött, szemléletesen tárja elénk mi történik a kamatozó pénz bevezetésével. Először aránytalanul halmozódni kezd a vagyon egy kisebbség kezében, végül a politikai hatalom is a pénzvagyontulajdonosok befolyása alá kerül. Az úgynevezett aranyközépkorban a keresztényeknek meg volt tiltva, hogy pénzzel kereskedjenek. Az egykori Német-Római Birodalom nem német területein ezt a tilalmat csak részben tartották meg. Németországban viszont szigorú szabályok szereztek érvényt a kamatszedés tilalmának. A Fugger család 1436-ban egy átlagosnak számító kereskedő-házat működtetett. Ez a családi vállalkozás akkor vált kiemelkedően gazdaggá, amikor a 15. század végén Jakob Fugger került az élére, aki bevezette a kamatozó pénzt üzleti vállalkozásaiban.

A becsvágyó Jakob Fugger a nemesfém előállítása terén monopolhelyzet megszerzésére törekedett. A Fuggerek egyidejűleg tudatosan eladósították kamathoz kötött kölcsönök segítségével a nemességet. Hamarosan maga a német császár - I. Maximilián - is eladósodott, és folyamatosan hiteleket kényszerült felvenni azért, hogy adósságát és kamatait fizetni tudja. Ez lehetővé tette a Fuggerek számára, hogy versenytársaikat kikapcsolják. Számos kereskedelmi vitájukban azért győztek, mert az eladósodott császár az ő oldalukra állt. Amikor azzal a váddal illették őket, hogy monopóliumot hoztak létre, kifejezetten a császár kívánságára mentették fel a Fuggereket a vád alól. Mindezek eredményeként a Fuggerek számos területen uralkodó helyzetbe kerültek. Még a hírhedtté vált bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos üzletekbe is bekapcsolódtak. Ők határozták meg, hogy kiket válasszanak püspökké, és befolyásuk volt a pápai trónra is. Jól szemlélteti a hatalom koncentrálódását a pénztőke tulajdonosainál az, hogy az említett Maximilián császár ünnepi alkalmakkor a Fuggerektől volt kénytelen kikölcsönözni az ékszereket, és díszeket, amelyeket aztán használat után vissza kellett adnia. Ilyen körülmények között a császár nem volt képes önálló politika folytatására. Az eladósodás és kamatfizetés következtében a nép annyira elszegényedett, hogy tömegessé vált az éhezés. Ez növekvő ellenállást váltott ki a részükről az uzsorakölcsön, a kamat, és a monopolhelyzetek ellen. A Fuggerek, hogy a velük szemben növekvő bírálatokat elhárítsák, még híres szónokot is felbéreltek, Johannes Eck-et, akinek az volt a feladata, hogy védelmébe vegye a "mérsékelt kamat" intézményét. Eck szerint az ilyen kamat igazságos, és ezzel lényegében a teljesítmény nélküli jövedelem elvonást vette védelmébe.

A Fuggerek jószándékának a bizonyítására még egyfajta szociális otthont is létrehoztak, a Fuggerei-t Augsburgban, amelynek Jakob Fugger 25.000 Guldent adományozott. Többé nem arról volt szó, hogy a kamattal mennyire kizsákmányolták a lakosságot, hanem arról, hogy milyen nemesen jótékonykodnak. A tény azonban az, hogy a kamatmechanizmus következtében létrejött tőkekoncentráció, és az azzal összefüggő kizsákmányolás a német lakosság háromnegyed részét kamatrabszolgává tette. Mindez arra késztette elsősorban a legelnyomottabb osztályt, a parasztságot, hogy ha kell erőszakkal változtasson ezeken a viszonyokon.

A parasztok, nemesek és értelmiségiek körében egyre nőtt az elégedetlenség az augsburgi Fuggerek ellen. A "fuggern" (fuggerelni) szó szinonimája volt a csalásnak. A kitört parasztlázadás egyaránt irányult a felsőarisztokrácia és az árakat manipuláló - mesterséges áruhiányt előidéző és monopolhelyzetet kialakító - spekulánsok ellen. A parasztlázadás vezetői ekkor még nem látták át teljesen milyen szoros az összefüggés a kamatozó pénztőke és a hatalom között, valamint a monopolisták és a császár között. Követeléseik között utolsóként mégis megfogalmazzák a Fuggerek, a Welserek, és a Höchstetterek eltávolítását, és az üzleti tőke felső határának a rögzítését. Érthető, hogy a nagytőke minden eszközt megmozgatott, hogy a lakosságot elnyomja, és a kamatmechanizmussal működtetetett kizsákmányoló rendszert fenntartsa.

A parasztlázadás vezetőinek nem volt világos elképzelése arról, hogy miként kellene egy kamatmentes gazdaságot működtetni. A 21. század embere számára a német parasztháborúból az a tanúság vonható le, hogy az ellenállás nem hoz sikert, ha nincs világos elképzelés arról, milyen elvek szerint kell kialakítani az értéktermelő munkára alapozott, jól működő gazdasági és társadalmi rendet.

A Wära-cserepénz

Nemcsak a középkorban, hanem az 1929-ben elkezdődött nagy gazdasági világválság idején is kísérletek történtek a forgalombiztosított, kamatmentes pénz bevezetésére. Ilyen sikeres kísérlet volt Németországban a Wära-cserepénz részleges bevezetése. Már 1929. elején Erfurtban létrejött egy cseretársaság, amelynek a tagjai kizárólag Wära-val fizettek egymásnak. Szabályzatukban rögzítették, hogy olyan magántársaságot alkotnak, amely az árucsere akadályainak és a munkanélküliségnek a leküzdését tűzte ki célul. E cél érdekében a társaság tagjai egymás között az árut és a teljesítményt a saját csere-bonjukkal bonyolítják le. Két évvel később ehhez a társasághoz már több mint ezer német vállalat csatlakozott. Egyre több vállalat és üzlet függesztette ki, hogy "Itt elfogadjuk a Wära-t". A Wära lassan a szilárd ár szinonimája lett. A Wära-t bármikor be lehetett cserélni a hivatalosan forgalomban lévő márkára, és csak kiegészítő valutának volt tekinthető, amely lehetővé tette, hogy egy deflációs időszakban, amikor nincs elég pénz a gazdasági folyamatok közvetítésére, fennmaradjon a gazdasági élet vérkeringése.

Gesell elképzeléseit követve a Wära-jegyeket forgalombiztosítást garantáló és díj ellenében kapható bélyegekkel kellett ellátni. A havonta felragasztandó bélyeg a Wära egy százalékába került. Aki ezt a bélyegköltséget meg akarta takarítani, az a hónap végéig lehetőleg túladott a saját Wära-ján. Ezt úgy érte el, hogy vagy árut és szolgáltatást vásárolt magának, vagy pedig a saját Wära-ját kamatmentesen másnak kölcsönadta. Év végén, amikor már minden Wära-n tizenkét bélyeg volt felragasztva, akkor azt újra cserélték ki. Ez az új pénz sikeresnek bizonyult, és rohamosan terjedt egész Németországban. Az egyik hely ahol bevezették Ulm városa volt, a másik pedig Schwanenkirchen. Az ulmi cseretársaság 1931. nyarán alakult, amikor Ulmban is igen nagyarányú volt a munkanélküliség és a szegénység. A defláció következtében az eladósodott polgárok nem tudták fizetni a kamatokat. A gazdasági válság miatt gyakran az öngyilkosság bizonyult az adósság elől való elmenekülés egyetlen útjának. Az ulmi Wära forgalombiztos, és a birodalmi márkától független csereeszköz volt, amelyet úgy készítettek, hogy ne lehessen meghamisítani. A postai bélyegekhez hasonló forgalombiztosítási bélyegeket a Wära-kirendeltségeknél lehetett beszerezni. Hogy a havi értékvesztést elkerüljék, az ulmiak igyekeztek minél hamarabb túladni Wära-jukon. Így a pénzvisszatartás, amely a birodalmi márka esetében Németország gazdaságát megbénította, az ulmi Wära-nál nem volt lehetséges. Egyébként egy ulmi Wära pontosan annyit ért, mint egy birodalmi márka. Azért, hogy megvédjék értékét a márka vásárlóerő ingadozásával szemben, a Wära átváltási arányát a vásárlóerő 5%-os megváltozása esetén újra meghatározták. Az ulmi vállalatok, amelyek birodalmi márka hiányában tönkrementek volna, áttértek a Wära alkalmazására: ezzel vásároltak árukat és fizették alkalmazottaikat. Az ulmi pénz rendkívül sikeresen működött, egész Németországból érkeztek a küldöttségek, hogy tanulmányozzák sikerének titkát.

1931. júliusában a thüringiai bíróság betiltotta a Gera városában kibocsátott Wära-jegyeket. Néhány héttel később a német Reichsbank igazgatósága felhívta az ulmi rendőrség figyelmét a városban folyó "veszélyes üzelmekre" és hivatkozott a politikai viták leküzdésére vonatkozó birodalmi elnöki rendeletre. Az ulmiak azzal érveltek, hogy a Wära esetében nem szokásos pénzről van szó, mert az értékmegőrzésre nem alkalmas. Az sem segített, hogy az ulmi Wära csupán magáncélra szolgáló elszámolási egység egy zártkörű cseretársaságon belül. A berlini kormány 1931. októberében szükségrendelettel mindenféle helyi pénz és cserejegy alkalmazását megtiltotta.

Hasonlóan sikeres volt a bajorországi Schwanenkirchenben bevezetett Wära-jegy. Segítségével eltűnt a városból a munkanélküliség, és a község barnaszén bányája megint nyereségesen kezdett működni. A jegybank azonban félt, hogy a Wära kiszorítja a birodalmi márkát, és Schwanenkirchenben is betiltották az alkalmazását. A szénbánya ismét veszteséges lett és be kellett zárni. Schwanenkirchenben újra magasra szökött a munkanélküliség.

A tiroli Wörgl-ben is rövid ideig sikerrel alkalmazták a munkaérték-jegynek nevezett forgalombiztos helyi pénzt 1932-ben. A munkaérték-jegyek következtében nemcsak mindenki pontosan befizette az adóját, de a városnak sikerült utakat építenie, csatornáznia és még egy sípályát is létrehoznia. 1933. nyarán Daladier francia politikus, aki később Franciaország miniszterelnöke lett, ellátogatott Wörgl-be. Daladier 1935-ben a radikális szocialisták kongresszusán számolt be tapasztalatairól. Kifejtette, hogy lehetséges egy többszörösen nagyobb volumenű árutermelés az újfajta pénz bevezetésével. Daladier többek között megállapította: "A mai gazdasági válság az áruforgalom válsága. Nem beszélhetünk arról, hogy túltermelés által okozott válsággal van dolgunk, mert a gabona és hasonló áruk mennyisége, amelyet megsemmisítenek, szükséges lenne azon milliók számára, akik az éhezés következtében halnak meg. Az áruforgalom válságáról van szó, amin úrrá lehetünk, ha helyreállítjuk a lakosság vásárlóerejét, és azt újra kibontakoztatjuk. Nemzeti munkaprogramnak kell a pénzhalmozásnak véget vetnie. A pénz ugyanazt a szerepet tölti be, mint a vér az emberi testben. Ahhoz, hogy a test különböző életfunkcióit végezhesse, zavartalannak kell lennie a vérellátásnak." Ehhez még hozzátette, hogy "állítom, mindaddig nem leszünk úrrá a válságon, amíg nem vesszük kézbe a pénzügyeket, és mind az inflációt, mind a deflációt csalásnak tekintem. Az egyik éppen olyan hamis, mint a másik. Csak a forgalomban lévő pénzmennyiségnek az árukínálathoz való igazításával lehet leküzdeni az áruforgalom válságát, és csak ez által lehet a kisvállalkozásokat és kereskedőket megsegíteni Franciaországban, akiknek az összeomlását a nagytőke okozta."

Ezt követően Daladier kitért Wörgl tapasztalatainak a részletezésére, majd pedig Silvio Gesell nézeteit taglalta. A második világháború kitörése azonban megakadályozta Daladier-t abban, hogy felismeréseit hazájában a gyakorlatba átültesse. A sikeres Wörgl-i kísérlet ugyanarra a sorsra jutott Ausztriában, mint a Wära Németországban. 1933. szeptemberében a bécsi jegybank arra hivatkozva, hogy kizárólag ő rendelkezik a pénzkibocsátás jogával, elérte, hogy a kormány a helyi pénzek alkalmazását betiltsa. Ez a rövid történelmi áttekintés is már világossá teszi, hogy az emberek különböző korokban felismerték, hogyan lehetne szilárd, és hatékony gazdaságot működtetni, és a társadalom harmóniáját biztosítani. Eddig azonban minden ilyen megoldási kísérletet a kamatozó magánpénzrendszer tulajdonosai a pénz révén szerzett hatalmuk segítségével elfojtottak.

Végső fázisban a jelenlegi pénzrendszer

Az 1945 óta tartó jelenlegi pénzrendszer azért közeledik a végpontjához, mert a kamatmechanizmus révén az eladósodás görbéje a 90 fokban való növekedés fázisába érkezett. A kamat révén az egyik oldalon hatványozottan növekvő adósságteher, a másik oldalon pedig ennek megfelelő arányú vagyonnövekedés következett be, amelynek néhány szupergazdag csoport a haszonélvezője. A növekvő kamatkövetelések fizetéséhez fokozottan kell eladósítani az államokat, és kizsákmányolni az értékteremtő munkát végző személyeket. A kamatszedő magánpénzrendszer világszintűvé szélesedése, azaz globalizációja következtében egész nemzetek kényszerültek könyörtelen gazdasági verseny folytatására. Ebben a rendszerben az alapvető létfeltételek biztosítása egyre kisebb szerepet játszik, és a környezetvédelem is csak kiüresedett propaganda szólammá vált. Az adósságszolgálati terhek - mindenekelőtt a kamatjáradék - fizetése abszolút előnyt élvez minden egyéb szemponttal és megfontolással szemben.

Már elkezdődött a világtörténelem első - az egész világra kiterjedő - globális gazdasági válsága. Ma a világgazdaság első számú központja az Egyesült Államok a legérintettebb a pénzügyi krízisben. Az Amerikában kibontakozott depresszió eredményeként 2000-ben 837 000 munkahely szűnt meg, azaz 1990-től számítva több mint egy millióan veszítették el munkájukat. Elsősorban a termelő reálgazdaság van mély válságban. Az amerikai szövetségi kormány 2001. augusztus eleji jelentése szerint a szolgáltató szektorban még van 2%-ot meghaladó növekedés, ugyanakkor a termelő szektor már 0,2%-kal csökkent. Gerard Jackson gazdasági szakértő szerint a szolgáltatási szektor némi növekedése - és az ezzel kapcsolatos megtévesztő értékelések - azt mutatják, hogy a döntéshozók továbbra is a fogyasztást részesítik előnyben a termeléssel szemben. Jackson úgy véli, hogy a magántulajdonú pénzkartell, a Federal Reserve, amely betölti az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét, az elmúlt tíz évben folytatott monetáris politikájával világméretekben eltorzította a beruházásokat. Ázsiában túlnyomórészt a gyártó kapacitást növelte, míg az Egyesült Államokban a fogyasztást. A fogyasztás irányába terelt dollár következtében az Egyesült Államok termelő bázisa fokozatosan leépült. A Federal Reserve által az utóbbi öt hónapban végrehajtott alapkamat csökkentés (6,5%-ról 3,5%-ra) csak annyit ért el, hogy továbbra is stimulálja a fogyasztást. A termelő ágazatok azonban, elsősorban az autógyártás és az elektronikai iparágak, tovább csökkentik termelésüket, mivel az áruházak és a raktárak tele vannak árukészletekkel. Az olcsóbbá vált pénz csupán azt teszi lehetővé, hogy ezek egy része eladható legyen.

Egyre több szakértő állítja, hogy a mesterségesen stimulált kiegyensúlyozatlanság a szolgáltatási szektor és a gyártási szektor között tarthatatlan. A gyártás a gazdaság igazi forrása, és a másodlagos szolgáltatási szektor a termelő ágazattól függ. Még akkor is, ha az alapkamat a nullára csökken, ahogyan az Japánban bekövetkezett az 1990-es évek elején, az amerikai fogyasztó tartósan nem tudja fenntartani vásárlóerejét. Az értékelőállító termelőágazatok gyengesége az egész gazdaságot stagnálásra, hanyatlásra kényszeríti. A Federal Reserve 2001. augusztusában jelentette, hogy a gyártási ágazatok recessziója ma már más ágazatokat is utolért.

Mindezen felsorolt gazdasági tényeknek igen súlyosak a társadalmi következményei. A termelő ágazatok tették ugyanis lehetővé az Egyesült Államokban a jövedelmek viszonylag igazságos elosztását, mert ezek biztosítottak munkahelyeket Amerika kevésbé képzett, de törekvő munkaereje számára. Az úgynevezett "újgazdaság" hasonló szerep betöltésére nem alkalmas. Ma a legnagyobb jövedelmű csoportok még többet keresnek, mint korábban, de a középszintű, vagy alsószintű munkaalkalmak jelentős arányban csökkentek. Az amerikai gazdaság a magasan dotált kis réteg kezébe került, míg az alacsony jövedelmű munkavállalók jövedelme egyre csökken. A termelő gazdaság csökkenésével feltűnően megnőtt a jövedelmek egyenlőtlen eloszlása. A pénzoligarchia által kézben tartott amerikai tömegtájékoztatás nem szentel figyelmet a termelőágazat belső összeomlásának. Még az úgynevezett "dot-com" elektronikai és Internet vállalatok összeomlása sem irányította rá a közvélemény figyelmét a termelő gazdaság alapvető fontosságára. Mindennek következtében az Egyesült Államok külkereskedelmi hiánya évi 400 milliárd dollárra nőtt, és ez elsősorban a termelő ágazatokat érinti.

A Federal Reserve által irányított téves monetáris politika eredményeként sokáig nagy jövedelmekhez lehetett jutni a tőzsdéken és a pénzpiacokon, de ugyanakkor az értéktermelő reálgazdaság vészesen leépült. Ennek eredményeként állt elő az a helyzet, amelyről a következőket mondotta Fekete Antal a kanadai St. John's-i Memorial Egyetem nyugdíjas tanára:

"Még ebben az évtizedben a dollárral nagyon nagy bajok lesznek, aminek következtében globális méretű pénzügyi katasztrófa fenyeget. Mindez abból ered majd, hogy a dollárt mesterségesen, indokolatlanul magas árfolyamon tartják a többi devizához képest. Tényleges értéke szignifikáns mértékben kisebb a spekulatív módon neki kikiáltottnál. Ezt a hazug állapotot a devizaspekuláció, a részvényspekuláció és az ennél tízszer, tizenötször nagyobb kötvényspekuláció irányítói és kedvezményezettjei - a Soros Györgyök és kollégáik - hozták létre. Ez akkor is tény, ha újabban Soros álságos pózokat felvéve a világmegmentő humanista filozófus szerepében tetszeleg. Minden baj abból ered, hogy a dollárnak már régen nem az arany, de még nem is az értékteremtő munka az alapja, hanem az üres, felelőtlen, önmagán kívül senkire tekintettel nem lévő tőzsdei spekuláció. Ennek a pénzügyi épületnek nincsen alapja: szükségszerű és elkerülhetetlen az összeomlása, amely majd - a dolgok sajátosan cinikus logikája szerint - néhány tőzsdecápának horribilis hasznot fog majd jelenteni. Ők már úgy várják a dollár bukását, mint a Messiást, talán még siettetni is érdekük."

A szemünk előtt kibontakozó első globális méretű gazdasági világválságról az egyik lehetséges kiutat Dr. Mahathir bin Mohamad fogalmazta meg 2001. június 8-án a Tokióban tartott "Ázsia Jövője" című konferencián. A malajziai miniszterelnök a következő javaslatot tette:

"Egy olyan nemzetközi valutát kell létrehozni, amely egyetlen egy országhoz sem tartozik. Az átváltási arányokat erre az egyetlen valutára kell alapozni, amelyet a nemzetközi kereskedelemben minden fizetésnél lehet használni. Az ebben a valutában szerzett jövedelmet azonnal el kell helyezni a nemzet központi bankjába, és helyi devizát kell kibocsátani, a lokális kereskedelmi ügyletek számára. A tartalékokat nemzetközi valutában kell tartani, nem pedig több valutából álló valutakosárban."

Mahathirnak az univerzális valuta bevezetésére való javaslata szerint az új pénz csak a nemzetközi kereskedelem lebonyolítására vonatkozó elszámolási egység lenne. Értékét olyan alapvető cikkekből álló árukosár alapján határoznák meg, amely elsősorban a fizikai gazdaság szempontjait venné figyelembe. Mahathir azt is hangsúlyozta, hogy a valutákkal nem szabad kereskedni, mint árucikkel. A malajziai kormányfő ez év májusában Jakartában már kezdeményezte a világ pénzrendszerének a teljes átszervezését. Felismerve, hogy a hét legfejlettebb ipari ország nem hajlandó felelősséget vállalni a haldokló Nemzetközi Valutaalap újjászervezésére, ezért Mahathir a fejlődő országok aktivizálásával próbál alternatívát kidolgozni a nemzetközi pénzrendszer válságának a leküzdésére. A Délkelet-Ázsiai nemzetek szövetsége Kínával, Japánnal és Dél-Koreával egyetemben már megállapodott egy 30 milliárd dolláros kétoldalú csereegyezményben a felsorolt országok körén belül. Ez a kezdeményezés előkészíti Ázsia számára egy új pénzügyi rendszer kialakítását a Nemzetközi Valutaalaptól független Ázsiai Valutaalap felállításával.

Mahathir a demokráciáról

A tokiói "Ázsia jövője" konferencián a malajziai kormányfő szólt a globalizáció és a demokrácia összefüggéseiről is:

"Túlságosan messzire megyünk a globalizációval. Azt akarjuk, hogy az teljesen szabályozatlan legyen, és kizárólag a piac kormányozza. A piac azonban profitra törekszik, maximális profitra. Ebben a folyamatban minden valószínűség szerint hatalmas pusztulást és tragédiákat okoz. De mindez nem számít, a fontos, hogy a globalizáció a piac deregulációja közepette menjen végbe. Ameddig nincs szabályozva a világpiac, nem számít, hogy mi történik a népekkel. A rendszer fontosabbá vált, mint a nép, amelyet állítólag szolgál..."

Mahathir kitért Tokióban a demokráciával kapcsolatos problémák elemzésére is:

"A demokrácia kezdetben a többség uralmát jelentette. Ehhez hozzáadták a kisebbségek jogait, majd az egyéni jogokat. Ezeket állandóan bővítették, végül fontosabbá váltak, mint a többség jogai. A kormányt a többség választhatja, de a kisebbségek megbuktathatják utcai erőszakkal, amelyet a tömegtájékoztatás és a külföldi érdekek támogatnak. A jog uralmát hangoztatják, de ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy akik ellenzik a kormányt, megsérthetik a jogot, de a kormány nem szerezhet érvényt a jognak velük szemben."

"Ehhez társul a nem kormányzati szervezet jogigénye arra, hogy akadályozza a többségileg megválasztott kormányokat. Egy ilyen szervezet állhat egyetlen személyből, de széleskörű publicitást és támogatást kap. Törvénytelen eszközökhöz nyúlhat. Szélsőségesen hatalmassá válhat és a többség által megválasztott kormányoknak fejet kell előttük hajtaniuk."

"A demokrácia ma már nem a többség uralmát jelenti. Sok esetben valójában a választás a többség megnyerése érdekében hiábavaló erőfeszítés. A többségi támogatással megválasztott kormányt hamarosan megbénítják és impotenssé teszik. A többség óhaja - a nagyrészt csendes többségé - semmibe van véve, miközben a kormányok küzdenek a kisebbségi aktivisták kiengeszteléséért."

"A kisebbség mára még erőszakosabbá vált, és a kevesek - az utcai csőcselék - törvényesen megválasztott kormányokat buktatnak meg illegális tevékenységükkel. Közben az ország ingataggá válik, képtelen a fejlődésre. Számos fejlődő ország a szabadságát is elveszítette. A lakosság szenved, a jog és a rend fellazul, az etnikai és a vallási konfliktusok kiéleződnek, és ezrek veszítik el életüket. A többség uralmával szemben a csőcselék uralmát tekintik demokratikusabbnak."

"Annyira visszaéltek a demokráciával, hogy ma már bármit meg lehet tenni a demokrácia nevében. A megígért jobb élet nem valósult meg. A demokrácia miatt az emberek többet szenvednek, mit a tekintélyuralmi rendszerben. El fog jönni az idő, amikor demokrácia a szocializmus és a kommunizmus sorsára jut. Nem azért, mert a demokrácia rossz. Még mindig ez a legjobb kormányzati rendszer. A demokráciával annyira visszaéltek, hogy többé nem alkalmas, hogy akár a többség, akár a kisebbség hasznára legyen."

"A demokrácia ma még mindenek felett áll. Bírálója eretneknek számít, és becsmérlésnek teszi ki magát. De idővel oly nagy, és oly nyilvánvaló lesz az okozott kár, hogy demokrácia a proletariátus diktatúrájához hasonló rosszcsengésű kifejezéssé válik, és az emberek el fogják utasítani."

"De ennek nem kell bekövetkeznie. A demokráciát, amely nem tekinthető tökéletesnek, meg lehet menteni, ha hibáit és fogyatékosságait felismerjük, orvosoljuk, és túlkapásait felszámoljuk."

"Most már itt a globalizáció. Ennek a nagyszabású elgondolásnak eljött az ideje. De máris rosszirányba mozdult el. Az országhatárokon túlnyúló valuta-spekuláció, az olyan gazdasági és pénzügyi katasztrófák, amilyenek a kaliforniai Orange megyében, Brazíliában, Mexikóban, Oroszországban, és természetesen a Távol-keleten a globalizáció e megjelenési formája nyomán bekövetkeztek, nem sok jót ígér a globalizáció jövőjét illetően. Az áldozatokkal közlik, hogy ez a szabad kereskedelem, éppen ezért jónak kell lennie."

"De ilyen iszonyatos katasztrófákat kell elszenvednünk a globalizáció áraként? Nem lehet fájdalom nélkül globalizálni? A válasz természetesen az, hogy lehet. A globalizációt nem kell követnie a szabályozás teljes felszámolásának. A kettő nem ugyanaz. Néhány szabály nemcsak csökkenti a globalizáció pusztító hatását, de kifejezetten jótékony hatású."

"Az a feltételezés, hogy a piac majd szabályozza önmagát, ellentétes a logikával és az emberi természettel. A piac haszonra, a lehető legnagyobb haszonra törekszik. Nem szociális intézmény, amelynek a társadalmi bajok gyógyítása a feladata. Még csak a tisztesség, az igazságosság és a jó kormányzás sem érdekli."

"A piac, különösen a szabad piac, a kíméletlen verseny alapján működik. Ahhoz, hogy győzhessenek, a szereplőknek erőseknek és könyörteleneknek kell lenniük. Láthatjuk az óriások összeolvadását, és az egyesített óriások további fúzióját. Az a cél, hogy olyan nagy, és ezért olyan erős légy, hogy a verseny egyoldalú legyen. A kisebb csoportok vagy veszítenek és elpusztulnak, szörnyű társadalmi és gazdasági kárt okozva, vagy elfogadják, hogy az erősebb lenyeli őket. Végül is csak egy szereplő marad iparáganként. A verseny megszűnik, a győztes arrogánssá és uralkodóvá válik, optimalizálja a profitját a minőség, a hatékonyság, és a társadalmi követelmények rovására."

Mahathir megállapításai világosan jelzik, hogy a kamatkapitalizmus nem piacgazdaság, hanem monopolrendszer. A kamatszedő pénzrendszer globalizációja tette lehetővé a pénzoligarchia számára, hogy létrehozza az elmúlt 15 év során a világpiacot uraló mintegy 400 világcéget, amelynek ez a pénzoligarchia az anonim tulajdonosa. A kamatelvonás egyrészről, az eladósodás másrészről, olyan méretűvé vált, hogy ismét a végéhez közeledik egy világgazdasági és világtörténelmi korszak. A világ jelenlegi pénzrendszere az összeomlás előtt áll. Fel kell készülni nemcsak a fogadására, a pusztító károk elhárítására, hanem arra is, hogy a megbukott kamatozó pénzrendszer és a kamatkapitalizmus helyére olyan új pénzrendszer kerüljön, amely nem teszi lehetővé többé egy kis, privilegizált csoport számára mások munkájának a kisajátítását a kamat segítségével. A nemzetközi pénzoligarchia jelenlegi pénzügyi világbirodalma is éppen azért bukik meg, amiért a többi kamatozó pénzt használó birodalom is megbukott a történelemben: a gazdasági és társadalmi romlás oka a kamat, ettől kell megszabadítani az emberiséget.

2001. szeptember

Leleplező 2001/4