Hamis zászlós forradalmak 1956-ban és máskor

Hamis zászlós forradalmak

1956-ban és máskor

moszad ügynökök akciói magyarországon

Időnként elismétlem, hogy a Kitalált Újkor nem aktuálpolitikai blog, de persze a történelemhamisítás sztorijai nagyon gyakran mutatnak erős párhuzamot, vagy kapcsolódnak a napi eseményekhez. Most az Orbán "Viktatúrája" ellen legnagyobbrészt saját elképesztő, de igazából szerkezetileg rendszerébe kódolt  baklövéséből kirobbanó netadóellenes tüntetések kezdenek emlékeztetni az utóbbi évek mindenféle szines forradalmára, "tavaszára" és a Majdanra, de a hamis zászlós forradalmak jónéhány múltbeli előadására is, nem utolsósorban a magyar és például a lengyel szocializmus történelméből. A múltkori bejegyzésben felvetettem, hogy számomra meggyőző az elmélet, mely szerint az 56-os magyar "szovjetellenes", "kommunistaellenes" felkelés a szovjet szolgálatok és magyar ávós csatlósaik által szervezett kegyetlen, cinikus provokáció volt. Ezt jól alátámasztja, ha megvizsgáljuk a szocialista tábor néhány hasonló "antikommunista" megmozdulását, kiemelten az 56 kapcsán amúgy is gyakran emlegetett lengyel megmozdulásokat. Az ezek során alkalmazott, tankönyvbe illő provokációs módszereket (melyeket nyilván tanítanak is valahol titkos iskolákban, ügynökképzőkön...) nem meglepő módon látjuk viszont a Majdan esetén és sajnos nem zárható ki, hogy még attól közelebb is láthatjuk még. Az egy cseppet sem meglepő, hogy e módszereket térségünkben hol a szovjet-kommunista, hol nyugati, vagy (közel-)keleti titkosszolgálatok alkalmazzák, e módszertannak nincs nemzetisége, ez egy szakma és ráadásul a hideg- és meleg háborúk megkoreografált előadása szerinti "ellenségek" szolgálatait gyakran mozgatják a háttérből ugyanazok az erők. (Vagy a színfalak mögött néha együttműködnek a szereposztás szerint ellenséges szolgálatok.)

Kenyeret, adómentes internetet! Poznań, 1956

Az 56-os  poznańi "munkásmegmozdulás" élén feltűnően jólöltözött, nem igazán munkáskülsejű fiatalemberek haladnak hatásosan demagóg követeléssel. ("Kenyeret követelünk") 56-ban Poznańban nem volt kenyérhiány...

A KGB és ÁVH által provokált 56 összeesküvéselmélete

Csak most néztem utána, hogy a "hamis zászlós 56" elméletének nálunk már a 90-es évek óta számottevő irodalma van. Eddig az alábbi műveket, írásokat találtam a témában, tartalmuk messze több egy puszta konteós felvetésnél, ehhez képest a fősodor történelmi tudatba nem nagyon kerültek még be, a fősodor tömegtájékoztatás legperemén maradtak, bár zömük az interneten is hozzáférhető. A témával való megismerkedésre és az alábbiak küzül több műre e blog hozzászólói hívták fel a figyelmemet, amit ezúton megköszönök. Az elmélet első felvetője tudtommal Tamáska Loránd, aki a Pest Megyei Hírlapnak 1992. november végén „Álcázott államcsíny?”címen adott interjúban beszélt erről, majd ez ügyben visszaemlékezését közölte le a Hunnia 1994. októberi száma, de Tamáska még a két közlés között váratlanul meghalt. (Eltették láb alól a Nagy Titok kifecsegéséért?) A leleplezés úttörője tehát:
Tamáska Loránd: 500 gramm prágai sonka

A Magyar Nemzet:  "A magyar igazságszolgáltatás és törvényszéki orvostan titkai" sorozatában Kő András válogat Tamáska jegyzeteiből, melyet az Amerikában élő családtagok bocsátottak rendelkezésére, ebből kirajzolódik a szerző alakja és jólinformáltságának okai, illetve hitelessége: "Száz aktfotó", "Szerelmi háromszög" , "Bécsi gyors".  Az elméletet lelkiismeretesen ismerteti Drábik János 2005-ös könyvében, mely az internetről legálisan letölthető. Nem vonja kétségbe Tamáska igazát, de úgy véli, abban téved, hogy a nemzetközi szerződésekben lett volna olyan pont, mely alapján a szovjet hadsereg fasiszta veszély esetén beavatkozhatott volna hazánkban az ausztriai kivonulás után is. (Amikor Magyarországról is ki kellett volna vonulniuk.) Ebben, mivel e szerződéseket áttanulmányozta, szó szerint igaza lehet, de szerintem Tamáskának is igaza van, a közvetlen szovjet szándékot eltalálhatta, ahhoz nem kellett papír. A könyv nem olyan radikális a megtévesztett forradalmárok hős-státusza megvonása terén, mint Tamáska írása:  Drábik János: "1956 - A magyarok harmadik útja - Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából"

Tamáska elméletét tágabb, szókimondóan anticionista szemléletű globális összefüggésekbe helyezi Hernádi Tibor: 1956 igaz története című könyve, szerintem találóan. Az ő felfogása már a kommunizmus lebontását is a rendszert eleve létrehozó, a cionizmust is finanszírozó bankárköröknek tulajdonítja és ebben a megvilágításban nem lepődünk meg azon, hogy a rezsimet a látható politikai vezetés háta mögül, illetve a kulisszák mögül irányító titkosszolgálatok, illetve erőszakszervezeti vezetők cinikusan-cionikusan felkeléseket szerveznek látszatra "saját maguk ellen". Ez a szemlélet a kapitalista-kommunista vezetés összefüggéseiről persze óvatosabb fogalmazással lényegében Drábiknál is megvan. Ugyanezt a kendőzetlen fogalmazást és felfogást képviseli Lakatos Pál két cikke is, ahol egyetértőleg idézi fel Tamáska írását és olyan összefüggésekbe helyezi elméletét, mint Hernádi. (Maga Tamáska ugyan utal a kommunista eliten belüli zsidókérdésre, de az 56-os provokáció okainak keresése során nem indul el e pontból messzebbre, ami érdemeiből semmit nem von le.)

Lakatos Pál: Szabadkőműves gyarmatosítás 1945 után (Magyar Világ, 2008. szeptember 4.)
Lakatos Pál: Megint ötvenhatot szerveznek a Magyarnak? (Nemzeti Hírháló, 2009. május 5.)

És végül az 56-os összeesküvés-elmélet eddigi legalaposabb kidolgozását Szatmári Jenő Istvánnak köszönhetjük, aki először 1996-ban jelentetett meg erről könyvet "1956: lehet, hogy másképpen volt?" címmel, ennek második kiadása 2006-ban jelent meg E. S. Fischer álnéven: A magyar forradalom titkos története címmel. Könyve első megjelenése évekkel követi Tamáska interjúját és a Hunnia cikkét, de a szövegben nem hivatkozik rá. A könyvben végigveszi 56 leggyanúsabb, egyúttal legdöntőbb jelentőségű véres eseményeinek elemzését a feltételezett hamis zászlós provokáció szempontjából és ehhez a nyilvános forrásokon túl sok magáninformációt, illetve kutatást használt fel. Külön figyelemre méltó elem a provokátorok között szereplő határon túli, konkrétan romániai, magyar nyelven anyanyelvi szinten beszélő ügynökök kérdése! Nem veti fel ezek esetleges zsidó származásának kérdését, pedig más szocialista tábor-beli hamiszászlós esetekkel összevetve, illetve az 56-os magyar provokáció feltételezhető hazai ÁVH-s sszervezőinek háttere ismeretében ez érdekes lehet.

Egy korábbi bejegyzésben egy olvasó ajánlotta mégaz ügyben Csaba István: Az elsüllyesztett háború : történelem-politikai dolgozatok a Magyar Október összefüggéseiről (Salzburg, 1957) c. könyvét, de sajnos erről érdemi tartalmi információt még nem sikerült találnom a neten. (És ez jelzi, hogy mennyire aljas dolog a netes információáramlást bármivel akadályozni, pl. adókkal!!! :D ) A fenti cikkeket, könyveket nem feladatom itt ismertetni, mert az érdeklődők egy kivételével elolvashatják, letölthetik őket a megadott linkeken. (Van, amelyiknél érdemes lehet sietni...) 

Provokátoriskola, alapismeretek: orvlövészek a háztetőn - 1956, Kossuth-tér, 2014, Majdan

Egy aktuális hasonlóság a Szatmári Jenő István könyvében az 56-os Kossuth-téri mészárlás orvlövészeiről írottakkal:  az ottawai egyetemen tanító ukrán Dr. Ivan Kachanovski elemzésében kimutatja, hogy a Janukovics-kormány bukását okozó, tömegmészárlást jelentő majdani orvlövészakciót a felkelőkhöz tartozó provokátorok követték el:  The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine Nem meglepő, hogy a globális fősodor médiumok a szakértői jelentést agyonhallgatják, miközben a kijevi (Janukovics-féle) és moszkvai kormányzati hírek annak idején épp ezt közölték, amire a nyugati propaganda gúnykacaja volt a válasz.

A történelem "előre meg van írva"

Az európai történelem provokatív módon, háttérhatalmi titkostársaságok, vagy titkosszolgálatok által megszervezett forradalmai, felkelései, zavargásai feltárása során később szeretnék e blogon legalább az angliai Wat Tyler-felkelésig, vagy akár a magyar és angol Aranybulla (Magna Carta) ügyéig visszanyúlni, mert szerintem valamiféle folyamatosság megvan már ezektől a Majdanig és napjaink akcióiig. 56 megítéléséhez azonban most elég az I. és II. Világháborúig, illetve az I-ből kinövő bolsevik forradalomig visszamenni és megemlíteni a fősodor történész Antony C. Sutton két művét (meg a többit) arról, hogy a bolsevik és a hitleri rezsimet egyaránt a Wall Street (zsidó) bankárelitje finanszírozta a hatalomba:Wall Street and the Bolshevik Revolution, Wall Street and the Rise of Hitler.
Sutton könyvei megírása során feltette a kérdéseket: "Miért építette fel az USA a saját ellenségét? Miért építette fel az USA a Szovjetuniót, miközben szintén technológiát adott át Hitler Németországának? Miért akarja Washington elrejteni ezeket a tényeket?"

Sutton nyomán is könnyű belátni,  hogy e bábrezsimek, illetve a bankárelit "lovai", Nagy Britannia és az USA világháborús titáni harcai megkoreografált pokoli színjátékok voltak, melyekben fontos szerep jutott Izrael Állam létrehozásának, de nem a kiszsidók menedékhelyeként, hanem épp ellenkezőleg, egy millenarista Világdráma részeként, ahol az állam létrehozásáért nem volt kis ár a cioniszmus számára "felesleges" zsidó tömegek halálba küldése a cionisták hitleri bábrezsimje által. A cionisták által a háttérből irányított zsidóirtás egyik fontos hozadéka volt e körök számára, hogy a Jaltában szovjet szférába juttatott országok állami és erőszakszervezeti elitjében mindenhol domináns szerephez jutottak a zsidó káderek. Nem e bejegyzés tárgya, hogy ezek a túlélő zsidóság "hasznosítható részét" még a háború után is hamis zászlós zsidópogromokkal késztették alijára, kiemelten Magyarországon és Lengyelországban. Ugyanakkor az új kommunista bűnözőelitekben megjelent egy valódi rivalizálás, hatalmi harc a zsidó és nemzsidó káderek között, ezért a hamis zászlós és őszinte "antiszemita" kampányok néha egybefolynak. A Kitalált történelem: a kommunizmus "bukása" c. bejegyzésben idéztem Henryk Pająk lengyel szerző összefoglalóját (sok megnevezett, pl orosz szerző nyomán) arról, hogy a szovjet rezsimet a globalista-cionista bankárkörök hozták létre és ezek döntöttek saját projektjük felszámolásáról, illetve, hogy a kommunistaellenes megmozdulások is e körök helyi titkoszolgálatainak hamis zászlós akciói voltak:

A KOMMUNIZMUS „SZOLIDARITÁS” ÁLTALI MEGDÖNTÉSÉNEK MÍTOSZA 

Ha a neobolsevik globalisták nem hozták volna meg az ítéletet már a 70-es évek elején saját sátáni termékük felett, melyet Szovjetuniónak neveznek, akkor nem lettek volna semmilyen megmozdulások sem 1976-ban (Radom), sem 1980-ban Lublinban, Gdańskban és más városokban. Egyszerűen nem lett volna „Szolidaritás”. Mindennek véget vetettek volna a ZOMO gumibotjai, az orvgyilkosok és börtönök, a tiszteletreméltó nyugati „demokrácia” pedig a kisujját se mozdította volna e „lengyel bajkeverés”, „lengyel hősiesség” újabb megnyilvánulása védelmében.

Ahogy a "nyugati demokrácia" nem mozdította a kisujját 56-ban sem és ahogy Jalta eleve a Nyugat és a nyugati bankárok által létrehozott bolsevik rezsim közötti megállapodás volt, és ahogy a hidegháború és a kétpólusú világrend is egy Nagy Színjáték volt, ahol az e világrend alapjául szolgáló atomparitás érdekében a Nyugat urai gondosan kilopatták saját ügynökeikkel az atomtitkot a színpadi rivális Szovjetunióba. (És fügefalevélül beérték két statiszta kivégzésével.) Pająk kitér rá, hogy a szocialista biztonsági szolgálatok káderei, pl. a KGB emberei az általuk is levezényelt "rendszerváltások" után ezrével vették fel az izraeli állampolgárságot és üzleteltek tovább két "hazájuk" között.

A fenti megállapításhoz más úton, sokkal "szalonképesebb" gondolkodási keretben is eljutott egy lengyel fősodor (bár vitákat keltő) történész, a nemrég elhunyt  Paweł Wieczorkiewicz professzor is. Beszélgetőpartnere Piotr Zychowicz, fiatal revízionista, de ettől még szintén fősodor történész, akinek a varsói felkelésről írt műve már a címében is "őrületnek" nevezi a Varsó pusztulásához vezető akciót :

Prof. Paweł Wieczorkiewicz: Írjuk újra Lengyelország történetét

Mert hiszen a politikai rendőrség főszerepet játszott a Lengyel Népköztársaságnak nevezett előadásban. Nem kizárt, hogy a szocialista Lengyelországban lezajlott összes úgynevezett "események" a szolgálatok provokációi voltak. Poznań '56, '70 Decembere, '76 Júniusa, és végül '80 augusztusa. Ez mindezekben az esetekben nagyon valószínű. Mi most e múltbeli események körül hazafias oltárokat emelünk, miközben a valóság teljesen más lehetett. Egyébként ugyanígy felállíthatjuk a hipotézist, hogy az 1830-as Novemberi Felkelés provokáció volt, az 1863-as Januári Felkelés pedig teljes bizonyossággal az volt.

Vannak erre valamilyen bizonyítékok?

Rengeteg nyom van. Például Radom '76. Legutóbb egy magas rangú akkori pártfunkcionáriussal beszélgettem. És egyszer csak egy kérdést tett fel nekem: Nem tűnt fel magának, hogy a megmozdulások törzsét a Walter-gyár dolgozói alkották, egy hadiüzemé, ahol az emberek 25%-a a kémelhárítás fizetési listáján szerepelt, a többi pedig lényegében katonai szolgálatot látott el? Az üzem teljes dolgozói gárdája az egyszerű munkásokkal együtt a legmegbízhatóbb emberekből állt! És ők egyszercsak fellázadtak volna? Beszélgetőpartnerem az események után átnézte a radomi rendőrökkel a zavargások felvételeit és kiderült, hogy a tömegek legagresszívebb vezetői olyan személyek voltak, akiket korábban soha nem láttak Radomban. Ugyanez ismétlődött meg később Gdańskban.

Wieczorkiewicz professzor számára is beugrott az analógia a szocializmus-kori és a 19. századi provokált felkelések között. Az idegenből hozatott provokátorok módszerére a Szatmári Jenő István könyvében 56-ból említett hasonló esetek mellett idézzük fel az 1848 őszi, a magyarságot a forradalom radikalizálódásába belehajszoló, titkosan megszervezett Lamberg-merénylet fontos állású szemtanúit:

Gángó Gábor: Eötvös József az emigrációban:

Pálffy Jánosnak, a képviselőház alelnökének visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Lamberg halálának napján együtt ebédeltek, Eötvös és ő, a Dorottya utcai kaszinóban, majd visszatértek a Redout-ba, az országgyűlés épületébe, ahonnan ismét átmentek a Casinóba. Ennek ablakából látták a hajóhídról visszafelé tartó csoportozatot.

,,[A]lig voltunk egy negyed óráig a Casinóban, midőn a hajóhíd felől irtózatos zaj hallatszott. Az ablakhoz menve, borzasztó látvány tűnt élőnkbe. Az egész hosszú híd, a hídfő mindkét oldalról, s a pesti és budai part körüle, megrakva volt emberekkel, oly hirtelen teremve maga elé e nagy, roppant tömeg, mintha valamely gonosz szellem a földből bűvölte volna elé, s ezek között puskával, karddal, bottal, vasvillával fegyverzett, nyers, rongyos, meztelen nyakú és karú vad alakok, milyeket én sem azelőtt, sem azután soha sem láttam Pesten."  (forrás: Pálffy János (1940): Magyarországi és erdélyi urak.) 

Érdemes 56 szempontjából alaposan végiggondolni azt, amit (más szerzők mellett) Sutton feltárt életművével, mert ez az 56-os események világpolitikai, történelmi háttereként teljesen használhatatlannak mutatja az eseményekre vonatkozó nézetek, vélemények, írások legalább 90%-át. Ha igaz az, hogy a Wall Street által fémjelzett bankárkörök saját maguk juttatták hatalomra:
- az USA elitjét, benne például a második világháborús vezető Rooseveltet
- a lenini bolsevik rendszert, melynek részére később óriási támogatást nyújtottak a szovjet hadiipar  és a szovjet atomfegyverzet  kiépítéséhez
- Hitler náci rezsimjét, ez utóbbit sokkal rövidebb eldobási idővel, élettartammal tervezve, mint az előző kettőt, bár a szovjet rendszer, másik "törvénytelen gyermekük" "megdöntéséről" is e körök döntöttek, belső ügynökeik révén, lásd Andropov

Akkor miféle esélye lehetett 56-ban a magyar társadalomnak arra, hogy "kivívja szabadságát", hogy "csatlakozzon a Szabad Világhoz"??? Hol volt a Szabad Világ???

Az 56-os évad sikerdarabja Varsó és Pest színpadán: "Nem lesz több zsidó király!"

A titkosszolgálati manipulációk egyik feltűnő eleme 56-ból, hogy láthatóan sok szempontból ugyanazt a forgatókönyvet használták fel a lengyel és a magyar eseményekhez, ahol a poznańi véres megmozdulások egy kis, "laboratóriumi" főpróbaként szolgáltak a nagy budapesti, illetve magyarországi véres drámához. Feltűnő a hasonlóság abban a tendenciában, ahogy 56 során két lépcsőben cserélik le az addigi sztálinista, és elég nyílt "zsidóuralmat" megtestesítő helytartót, illetve közvetlen csapatát egy látványosan nemzsidó "nemzeti kommunista" vezetőre.

Bierut 56 márciusában Moszkvában halt meg a XX. kongresszuson, két héttel azután, hogy meghallgatta Hruscsov híres beszédét a sztálini személyi kultusz elítéléséről. A korabeli lengyel pletykák között a vezető két verzió, hogy megütötte a guta, illetve, hogy a gazdái tették el láb alól. Bierut személy szerint nem volt zsidó, de a Lengyelország élén álló pártállami "hármasfogat" egyetlen díszgoj tagja volt, a tényleges főhatalom a viselt tisztségektől függetlenül általános vélemény szerint az ideológiáért és a terrorgépezetért felelős Jakub Berman kezében volt. Rákosit 56 júliusában váltják le szovjet nyomásra. Már 1953-ban, amikor a moszkvai főnökei a miniszterelnöki tisztségben teszik a helyére a szintén díszgojként prezentált Nagy Imrét (akinek zsidó származását talán épp ennek hatástalanítására Rákosiék pletykaként terjesztették), Berija gúnyosan mondja Rákosinak: "Magyarországnak nem lesz több zsidó királya!". A leváltottak helyére a párt első titkári székébe átmeneti figura kerül, a lengyeleknél Ochab, nálunk Gerő. Mindketten az addigi sztálinista vezetés tagjai, zsidó származásúak. Ochab Gomułka későbbi, 1968-as "anticionista" párttisztogatása idején tiltakozásul lemond az államtanács elnökhelyettesi tisztségéről. (Tehát az ő hátrébb vonása 56 őszén nem volt olyan drasztikus.)  56 őszén, a tömegmegmozdulások következményeként az átmeneti zsidó vezetők helyére hangsúlyozottan nemzsidó, nemzeti kommunista kerül Kádár, illetve Gomułka személyében.  (Bár Gomułka felesége is zsidó, ez nem akadályozza meg a későbbi, 68-as anticionista kampányban.) Gomułka október 21-én kerül pártja élére, Kádár október 25-28-án. 57 májusában a magyar országgyűlés megfosztja elnöki tanácsi tagságától és parlamenti mandátumától Rákosit, ugyanebben a hónapban a Lengyel Egyesült Munkáspárt kizárja tagjai sorából a sztálini korszak tényleges lengyel vezetőjét, Jakub Bermant. A folyamatok és az egyes fázisváltások időpontjai gyakran hónapra egybeesnek...

Forradalomelőkészítő vitakörbe ávósok kerestetnek!

A munkásmegmozdulásokat, sztrájkokat Lengyelországban is megelőzi a Petőfi Körhöz hasonló funkciót betöltő Ferde Kerék Klub (Klub Krzywego Koła), a Varsóban létrejött értelmiségi vitafórum 1955-ös megalakulása, melynek vidéki városokban is voltak fiókklubjai. (A Petőfi Kör is 1955-ben jön létre!) Az egész későbbi "rendszerváltás" megrendezettségét is előre sejteti, hogy a varsói vitaklub tagjai között együtt találjuk például a leendő Szolidaritásban vezető értelmiségi Adam Michniket és Jacek Kurońt a későbbi Jaruzelski-féle szükségállapot kormánya sajtószóvivőjével, Jerzy Urbannal! (Mind zsidók, bár  Kuroń  ezt nem ismerte el és mind régi kommunista családok sarjai. Ez a Kör a Petőfi Körrel ellentétben nem szűnik meg egyből 56-ban, az ekkor 10 éves Michnik természetesen néhány évvel később lesz résztvevője.)

A Petőfi Kör és egyúttal a pesti október 23 első véres eseménye, a rádió ostroma provokatív jellegét kiválóan megvilágítja Komlós János szerepe, melyre még egy későbbi bejegyzésben visszatérünk a szocialista berendezkedés egészének és lebontásának  háttérből (és nem is elsősorban Moszkvából) vezényeltsége kapcsán. Kertész Péter: "A Komlós" c. könyvében emlékezik vissza mások mellett Komlós János rabbinövendékből lett ávósból lett Népszabadság kulturális rovatvezetőből lett Mikroszkóp-színpad igazgató (mindeközben Moszad-összekötő) neje. Az Andrássy út 60-ban ismerkedtek össze, ahol a nej az ÁVH pártbizottságon dolgozott, Komlós meg egy darabig Baranya megyei ÁVH-parancsnok volt és a Grősz per egyik mellékperének főkihallgatója. Csak ebben a mellékperben 5 halálos ítéletet hajtottak végül végre, egy fő meghalt a börtönben, talán épp Komlós kihallgatási módszerei miatt. 56-ra Komlós már nincs az ÁVH-nál, talán szándékosan helyezik ki időben egy új feladatra előkészítve, és itt a szó a nejéé:

"Továbbra is elkötelezett rákosisták voltunk."(...) A kis Jani már megszületett és éppen szoptattam, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Annyira bőgtem, hogy János rám szólt, ne áztassam el a gyereket. János a KFKI után került a Külker Minisztériumba, ott is fordított. Ez már 1956-ban volt. Az események fellelkesítettek minket, JÁRTUNK A PETŐFI KÖRBE. JÁNOS EGÉSZ NAP TÜNTETETT, amennyire időm engedte, én is vele tartottam, utána haza kellett mennem a gyerekekhez. JÁNOS ELMENT A RÁDIÓHOZ, A LÖVÖLDÖZÉS ALATT IS OTT VOLT. Azután jött haza, de éppen csak bejelentkezett. Őrjöngtem, hogy maradjon otthon, mert nagy bajok vannak, de visszament, egész éjjel az utcán volt, és csak reggel felé került elő. (...) "A párt később vizsgálta, hogy Jánost 56-ban látták a rádió előtt tüntetni, ezt sokszor a szemére hányták. Ő mindig azt mondta, hogy odament a többi emberrel együtt, de nem tudta, hogy mivé fajulnak az események."

Nemigen kell kommentálni, a kisávósok védik a Rádiót, a Nagyávós(ok?) meg ott van az ostromlók között. Egy ILYEN múlttal egy ilyen kommunista hóhér és leendő (???) Moszad-ügynök szintén ÁVH-s nejével együtt lelkesen eljár a leendő antikommunista, (kis)ávósokat lábuknál felakasztó forradalom ideológiai-szervezeti-hangulati előkészítését végző Petőfi Körbe, majd nem marad távol a forradalmi eseményektől sem. Aztán ezért a haja szála se görbül, 56 után előbb a Rádió Irodalmi Osztályát vezeti (másodszor is sikerült bevennie, már hazajárt oda...), majd a Magyar Nemzet kulturális rovatát, majd a Népszabadságét és onnan megalapíthatja a Mikroszkópot, ahol úgy "bírálják" Hofival a Kádár-rendszert, hogy Kádár és Acél rendszeresen ott töltik a szilvesztert... Komlós az ÁVH(-KGB-moszat) azon Belső Körébe tartozott, akik be voltak avatva abba, hogy az 56-os felkelés hamis zászlós akció és részt vett a dolog megszervezésében, elindításában. A párt által végig szorosan ellenőrzött Petőfi Kör vezetője is zsidó volt, mint lényegében mindenki, aki labdába rúgott az események körül.

A pesti október főpróbája, a poznańi június

Hogy a pesti felkelést megelőző és szerintem több elemében kísértetiesen megelőlegező poznańi 1956 június végi munkásmegmozdulások a szovjet titkosszolgálatok provokációja voltak, azt a lengyel történészszakmában eddig tudtommal csak a már említett Wieczorkiewicz professzor, szovjetológus vetette fel néhány éve, amit a szakma elutasítóan fogadott. Ő sajnos azóta sejtése alaposabb alátámasztása nélkül elhunyt. Az "összeesküvéselmélet" elutasítása mögött azonban (a tények ilyen irányú, friss szemmel történő kutatásának hiánya mellett) az egyik fő ok a magyar októberi felkeléssel való egybevetés hiánya, a másik a bejáratott, és pénzzel, pozíciókkal járó hőskultusszal való szembefordulástól való félelem lehet. A lengyellel szorosan összefüggő, párhuzamosan futó magyar 56 szovjet provokáció jellegét bizonygató magyar szakirodalom ismeretében a lengyel szakembereknek is hozzá kellene fognia az éles szemű Wieczorkiewicz intuíciója alapos ellenőrzésének. (Persze ez a polkorrektség terrorja miatt nem túl esélyes.) A sejtést alátámasztó tények némelyikét épp a kétkedő kollégák cáfolatában találhatjuk! (Gazeta Wyborcza Poznań: "Nem valószínű, hogy provokáció, bár Moszkva tudott róla")

Az egyik hasonlóság a magyar 56 provokáció jellegét bizonyító tényekhez, hogy június 28-án reggel Ochab pártfőtitkár számára Rokossowski honvédelmi miniszter, a szovjet hadsereg tábornoka (akinek eltávolítása a lengyel honvédelem éléről Gomułka és támogatói egyik fő követelése lesz) felajánlja, hogy ha szabad kezet kap, ő majd rendet csinál Poznańban, ahol ekkor még épp csak megkezdődtek a békés munkásfelvonulások. Tehát a szovjet hadsereg előre felkészülten várja a felkelést, hamarabb tudnak róla, hogy ilyen lesz, mint a munkások! A másik provokációt sejtető tény, hogy akárcsak a Wieczorkiewicz által említett későbbi, 1976-os radomi megmozdulások során, az események egy, a lengyel és szovjet titkosszolgálatok által egyaránt kiterjedt ügynökhálózattal ellenőrzött és irányított hadiüzemben robbannak ki. (Hipolit Cegielski gépgyár, akkori nevén Sztálin Művek)

A poznańi események provokatív megrendezettsége olyan feltűnő, hogy az ezt kétlő történészek vaksága hihetetlen! A zavargások "véletlenül" épp a Poznańi Nemzetközi Vásár idején törnek ki, amikor a város tele van bel- és külföldi vendégekkel. A Sztálin Művek dolgozóit egy 55 óta húzódó igazságtalan béradóval hergelik fel (a legjobban kereső darabbéres dolgozók, élmunkások többletkeresetét vonják el adóval), a gyár munkásai és vezetése egy közös delegációt küld Varsóba, hogy tárgyaljon a Gépipari Minisztériummal és a Szakszervezetek Országos Tanácsával. A küldöttség június 27-ére virradó hajnalban sikeres tárgyalások után elégedetten tér vissza a városba. A nyomukban reggel egyből megérkezik a gépipari miniszter, aki a Varsóban megígért intézkedések egy részének visszavonását jelenti be. Ugyanekkorra már feszült a helyzet a város más üzemeiben, ahol a normák ekkorra időzített felemelése miatt a dolgozók júniusban nem kapnak prémiumot, ami keresetük 20-30%-át teszi ki. Vegyük észre, hogy közvetlenül nem objektív, anyagi, fizikai oka van a munkások (a megszokott szegényes viszonyokon túli) elégedetlenségének, azt mesterségesen, adminisztratív intézkedésekkel váltja ki a vezetés, mintha csak direkt a düh felhalmozása lenne a cél. Például direkt ekkor emelik meg a normát, először Varsóban megígérik a kérések teljesítését, majd másnap a helyszínre küldött miniszter visszavonja, stb. Az egész felfordulás idejére hihetetlen csapatösszevonások állnak készen a város körül, miközben 27-én este még semmi előjele a másnapi sztárjknak, demonstrációnak és harcoknak, a lengyel honvédelmi miniszteri tisztséget betöltő Rokossowski szovjet marsall már 28-án reggel felajánlja a párt első titkárának, Ochabnak a szovjet beavatkozást és még aznap a lengyel hadsereg több, mint tízezer katonája vonul be a városba négy irányból 359 harckocsival!!!

A békésnek induló demonstráció résztvevőit tipikus provokációval sikerül a minden megrendezett forradalom kihagyhatatlan, RITUÁLIS elemét képező börtön-ostromra radikalizálni. Ha csak egy szem Táncsicsot is, de egy magára kicsit is adó forradalomnak politikai foglyot kell kiszabadítania! A 10 óráig békés demonstráció résztvevőit azzal hergelik fel, hogy egy "véletlenül kezükre kerülő" rendőrségi rádiós kocsiból a hangszóró bemondja az álhírt, hogy az előző napokban Varsóban tárgyaló munkásküldöttség tagjait letartóztatták és a helyi börtönben tartják fogva. (Ne feledjük, eddig a tüntetés békés, miért foglalnának el rendőrségi rádiós kocsit, ha azt nem direkt kínálják fel nekik, "véletlenül" kik kaparintják meg a mikrofont, honnan tudják, mit kell bemondani, vajon ismerték-e ezeket a helyi munkások, stb.)

A poznańi Bastille ostroma, ostromlétrákkal.

A várostromot és a börtön 257 foglyának kiengedését az őrség ölbetett kézzel nézi - nyilván erre van parancsuk... Egy másik látványos és a provokációszervező titkosszolgálati szakmában kedvelt elem a felkelők által könnyedén megszerzett tank, ilyenkor mindig kell fotóriportereket is rendelni a helyszínre, a 2006-os budapesti eset egyik mintaadója 56 Poznańában:

Gazdátlan tankot elkötni jó buli!

Nem részletezem tovább, az 56-os poznańi június 28-i "felkelést" gyakorlatilag egyetlen nap alatt vérbe fojtják kb.70 halott árán az előre gondosan odavezényelt katonai egységek útján. Láthatóan egy korlátozott hatású kísérlet, főpróba volt, melyet elvileg lehetett volna országos akcióvá is szélesíteni, de ekkor és itt nem ez volt a cél, azt az előadást pár hónappal későbbre, Budapestre tartogatták.

A szovjet és lengyel titkosszolgálatok az itt megszerzett, illetve gyarapított tudást rutinosan alkalmazzák tovább a lengyel 1968, 1970, 1976 és az 1980-al induló végső Nagy Provokáció "szocializmusellenes" megmozdulásainak előállításához. A szolgálatok már a 70-es tengermelléki felfordulásnál bevetik a később az országos  nagyszínpadon főszerepet kapó színészt, kreatúrájukat, szőröstül-bőröstül tulajdonukat, a jelentésekben Bolek néven szereplő ügynököt. A lengyel hazafiak ma már így ismerik, a magyar közönség inkább Lech Wałęsaként... És persze érdekes kapcsolatai vannak a kommunista szolgálatokkal mindjárt a háború után egy fiatal lengyel papnak, aki a sztálini vasfüggöny idején gond nélkül Franciaországba utazhat, majd később még Rómába is eljut és Bolekkel együtt a kommunizmus megdöntésének egyik jelképe lesz...

Bejegyezte: Bobkó Csaba

Lakatos Pál Szabadkőműves gyarmatosítás 1945 után(Magyar Világ, 2008. szeptember 4.)

1989-ben leigázásunk folytatódik A történelem- Hazánk esetében- ismétli önmagát. A szabadkőműves Rákosiék kísérleti tereppé, s a szovjet gyarmatbirodalom részévé tették Magyarországot. Ez persze a háborús „hős” nyugati világ első emberei akarata szerint történt. A győzők, vörösök és nem vörösök, összekacsintottak a hátunk mögött, s egyességet kötöttek a bőrünkre. A fegyverek nyugvásával a világ újra gyarmatosítása-az eddig megszokottól eltérően ugyan- folytatódott tovább. Bennünket a nagy orosz medve karmai közé dobtak. Onnantól kezdve, nemcsak katonai felvonulási terep lett Hazánk, hanem kísérleti nyulakká is lealacsonyítottak bennünket. A Szovjetunióban a gulág nyelte el az ottani legkiválóbbakat, nálunk Hortobágyon, Recsken, s más munkatáborokban pusztították a magyarság színe-javát. Orvosper a muszkáknál? Mi se maradjunk ki belőle. Kegyetlen belső terror odaát? ÁVÓ-s rémuralom nálunk. Még a kolhozosítás is a páholytagok akarata szerint történt, rabbá téve ezzel egy nemzetet. Hiszen, amikor már a föld is elveszett, odalett a hit is. Még 1956 is a háttérgondolatok mentén, a szabadkőművesek által lett kirobbantva, s ezekben az előkészületekben már részt vállalt Kádár és Nagy Imre is. Csak aztán az utca, mert kegyetlen forgatókönyvüket nem ismerte, felülírt mindent. Az áldozatokká lett, de hősökké magasodott melóssrácok- mostani uraink azonban csak Nagy Imre emléke előtt hozsannáznak- igazi forradalmárokként, egy más Magyarországért vívták utcai harcukat. A sutba dobták a szabadkőműves regulákat. Nem is tudtak róluk, csak tették, amit egy hazafinak, az élet minden pillanatában tennie kell. Védték azt a talpalatnyi földet, amit Hazának hívnak. 1989, az ellenzéki kerekasztal, s az azt követő „rendszerváltozás” is csak szabadkőműves kreálmány volt csupán. Csak most a közös tulajdont magánosították újra, de nem az eredeti tulajdonosnak, hanem maguknak. Sőt, egész Magyarországon tapostak végig mostani hatalmasaink, amikor kilopták még a szemünket is. És azóta is minden, de minden az ő akaratuk szerint történik. Marionett figurákká silányítva bennünket. Ébresztő Hazám, az utolsó perceinket éljük. Ha nem lesznek igazi zászlóvivőink, kíméletlenül elpusztítják a még megmaradt, s aktívan tevékenykedő legjobbjainkat, a nép meg csak egyre mélyebbre süllyed a mocsárba. Nemzetünk már eltűnt, most a népre, népségre vár a hínár fojtogató szorítása. Lehúznak, földön futóvá tesznek, megaláznak, az utolsó fillérünkig kirabolnak bennünket. Mi meg, ehhez a nemzethalálhoz, tapsolunk, énekelünk, önként állunk a bitó alá. Nem kellene, nem szabadna ennek így történnie. Adjuk össze maradék erőnket, s csördítsünk közéjük egy nagyot. Akkorát, hogy még az ég is beleremegjen. S aztán, mai Kőműves Kelemenekként, rakjuk sorról sorra a téglákat, építsük ujjá a Hazát. Őseink hitéből, unokáink tekintetéből merítsünk ehhez erőt. Ős hőseinkért, s jövőnkért, felelősséggel tegyük a dolgunkat. De jól vigyázzunk, a hitvány hazaárulók mellett, az ocsút is a szemétdombra kell hajítanunk. A báránybőrbe bújt farkas, a nemzeti jelszavakat skandáló örök árulók talpai alá kössünk útilaput, s tűnjenek mellőlünk, de örökre. Menjenek Isten hírével. Rohanjanak megbízóikhoz,, vissza sem nézve. Tűnjenek el a páholyok szürke homályában. De a miénket, amit elraboltak tőlünk, ne hagyjuk, hogy magukkal vigyék. Az a mi jussunk! Őseink hagyták ránk örökül. Ismerjük meg végre igazi ellenségeinket, s tudjuk azt is, kik azok az igazak, akiket a mai hazugok csak befeketíteni akarnak. S azokra nyugodtan bízzuk rá magunkat, bízzuk rájuk a Hazát. Az utolsó pillanatokat éljük. Még cselekedhetünk, nemsokára azonban minden későn lesz. Ne várjuk meg a végpusztulást. Cselekedjünk, tegyünk, másokért és önmagunkért. S akkor „a Haza fényre derül”. Hogy ez mennyire így történt, mennyire voltunk bábuk a mögöttünk hagyott évtizedekben, Hernádi Tibor bebizonyítja nekünk. Érdekfeszítő olvasmány lesz, annyi szent. „A Szovjetunió már a második világháború megvívásának feltételéül szabta Kelet-Európa újgyarmatosításának lehetőségét. A jóvátételen túl, gazdasági kizsákmányolásának lehetőségével. Az Egyesült Államok is, Anglia is boldogan ígérte, majd adta oda mások javait. Amint látni fogjuk, a háború utáni osztozkodásnál az nem is volt kérdés, hogy az oroszok által kiszemelt államok befolyási övezetébe, ha úgy jobban tetszik, biztonsági övezetébe kerüljenek. Némi problémát okozott ugyan, hogy a Szovjetunió olyan államokat is követelt, amelyek Angliának és Franciaországnak már a háború megkezdése előtt szövetségesei voltak. Ide tartozik elsősorban Lengyelország és Csehszlovákia. Vagy Albániát is említhetnénk, amely ugyan nem volt szövetségese fenti hatalmaknak, de a nagyhatalmak ellenfeleinek korai áldozata. Valószínű, ebbe a kategóriába lett volna sorolható Magyarország is, ha a hazai zsidóság, a láthatatlan szabadkőműves hatalom utasítására nem rángatta volna bele a világháborúba. Sem Roosevelt, sem Churchill nem volt tekintettel arra, hogy a Szovjetunió által „kívánt" nemzetek mely oldalon vettek részt a második világháborúban. Magyarországnak ugyan értésére adták, hogy Hitler utolsó csatlósaként a Szovjetunió vazallusává kell válnia, de hogyan kerülhet oda Lengyelország? Amely „élvezte" Anglia területi és politikai garanciáit és ennek következményeként első áldozata lett a német katonai gépezetnek. Vagy Csehszlovákia? Amely éppen Anglia és Franciaország szövetségeseként, azok tanácsára „társult be" a Német Birodalomba. Bulgária sem harcolt a szövetségesek ellen. Mégis, valamennyiüknek a nyakába öntötték ezt a különös ajándékot, amelyet pedig nem kértek. A „maradék Csehszlovákia" Németországgal kötött különös uniója ellen csodálatosképpen az antanthatalmak csak igen körültekintő óvatossággal emeltek szót, nem úgy, mint a német-osztrák első világháború utáni egyesülés idején tették. Pedig a cseh-morva protektorátus létrejötte, angol-francia nézőpontból azonos elbírálás alá lett volna vonható. A helyzet fonákságát látva, a két szabadkőműves csaló: Roosevelt és Churchill Sztálinnal megegyezve ezeket az államokat a Szovjetunió biztonsági övezetének nevezve, a Szovjetuniónak adták. Sztálin azzal próbálta a helyzetet magyarázni, hogy azért van szüksége e „szomszéd államokra", hogy a jövőben elkerülhesse az olyan váratlan agressziót, mint amilyen Németország részéről 1941. június 22-én érte. Ez az érvelés úgy, ahogy van, komolytalannak mondható. Magyarországot ugyan ennek jegyében tették meglehetősen furcsa módon a Szovjetunió szomszédjává, de Bulgária és Albánia kívül esett a szomszédságon. Elég egy felületes pillantást vetni a térképre, hogy ez az ütköző zóna elmélet dugába dőljön. Hiszen ennek alapján a Szovjetuniónak Törökországra és Iránra is igénye lehetett volna, vagy akár Afganisztánra is. Igaz, a Szovjetunió az afganisztáni „biztonsági övezet" megszerzéséért, Amerika jóváhagyásával, tíz éves háborút indított 1978-ban, majd súlyos veszteségek árán dolgavégezetlenül visszavonult. Törökország esetében megelégedett volna a Boszporusz használati jogával is. Színleg, ennek megtagadása miatt nem társult Hitler háromhatalmi szövetségéhez, de ezt Amerikától sem kapta meg. A sztálini biztonsági övezet fogalma különösen a gazdasági szakértőket indítja mosolyra, hiszen ezeket az államokat a Szovjetunió kezdettől saját hűbéri birtokaként kezelte. Még a háborús jóvátételt sem szedte be, amikor saját politikai és gazdasági ideológiáját is rájuk kényszerítette. Ha ezeket az országokat valóban biztonsága érdekében vonja politikai környezetébe, akkor számára sokkal nagyobb előnnyel járt volna, ha meghagyja azok kapitalistának nevezett társadalmi rendszerét, amelyekből gazdaságának fejlettebb termékekkel való ellátását biztosíthatja. Mint ahogy azt Finnország esetében tehette. Itt azonban egészen másról van szó. Európa térképének vizsgálata során szembetűnik az úgynevezett szocialista országok összefüggő tömbje. Ha ezt még kiegészítjük Jugoszláviával, amely Oroszországnak, s egyben jogutódjának, a Szovjetuniónak önkéntes vazallusa volt és maradt. Ahol a szocialista társadalmi rendszer még a Szovjetuniót is túlélte. Lelki szemeinkkel képzeljük hozzá ehhez a tömbhöz Görögországot is, amelynek megszerzésére a háború után a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett. Mivel azonban a háborús adásvételben Görögország nem szerepelt, az Egyesült Államok fegyveres erejével megvédelmezte. Ez a tény mindennél jobban bizonyítja, hogy a kelet-európai vazallus államok az Egyesült Államok jóváhagyásával kerültek a Szovjetunió birtokába. Sztálin terve szerint az az ötven év, amelynek idejére vazallusai kizsákmányolására lehetőséget kapott, elegendő lesz ezeknek az államoknak az előkommunizálására, majd egy következő háborús konfliktussal könnyűszerrel, mondhatni „saját kérésükre" a Szovjetunióhoz lesznek csatolhatók. Egy ilyen megoldás nagyon is beleillett a láthatatlan világhatalom szabadkőműves terveibe. Nyilvánvaló, ennek ideológiai és gazdasági előkészítése lehetetlen lett volna egy plurális társadalmi szerkezetben. A gazdaságok szabad versenyen alapuló működésével megoldhatatlan lett volna azok beintegrálása a szovjet gazdaságba. Erre kizárólag a tervgazdálkodású államkapitalista diktatúra alkalmas. A szocialistának nevezett államkapitalizmus kialakításához, a második világháborúval elszegényedett országok esetében könyörtelen diktatúrára volt szükség, hiszen a magántulajdonban lévő termelőeszközök, gyárak és üzemek törvényes államosításához szükséges pénznek még a töredéke sem állt rendelkezésre. Az ipar esetében ez mégis jóval könnyebben ment, mint a mezőgazdaságban. A koncentrált ipari üzemek, gyárak tulajdonosait reakciósnak bélyegezve börtönbe vetették, vagyonukat elkobozták. Akik elmenekültek, azok vagyona ugyancsak elkobozható volt. A kisiparostól megvonták működési engedélyét, miáltal belekényszerült a kisipari termelőszövetkezetekbe. A mezőgazdaság teljes szövetkezesítése azonban komoly akadályokba ütközött. Itt a kisipar példája szóba sem jöhetett. A kisiparosok termékének hiányát a társadalom akár hosszabb ideig is nélkülözni képes. A napi szükségelteket a cipészek, borbélyok, lakatosok stb. feketén úgyis kielégítik. A mezőgazdaság termékeire azonban folyamatosan szükség van. Egyszerűbben kifejezve: enni mindennap és mindenkinek kell. A paraszt pedig kevésbé függ az államtól. Erőgépe a ló, szállító járműve a kocsi és a mindennél fontosabb termőföld, mind a saját tulajdonában van, akárcsak a munkaereje. „Iparengedélyre" nincs szüksége. Ha nem engedik termékét értékesíteni, akkor csak saját fogyasztására termel. Az évszázadok óta meglévő önállóságát a földművesek egyik országban sem hajlandók ingyen, zavaros ígéretek fejében feladni. Az új, kommunista világrend gyors kialakításában a kelet-európai gyarmatokon a parasztság ellenállása mutatkozik a legnagyobb akadálynak. Az új kollaboráns zsidó oligarchia és szekértolóik minden erőszakossága, kegyetlensége hiábavalónak bizonyult. Úgy tűnik, a szovjet szabadkőműves hatalom mindenre felkészült, hisz tudjuk, nem ment ez könnyen a Szovjetunióban sem. Ezért volt szüksége a három nagy csalónak megállapodnia a béke szükség szerinti fegyverrel való megvédésére is… Magyarországon a vártnál is nagyobb ellenállásba ütköztek a kolhozok szervezői. Nem segített semmiféle erőszak, teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettség, megfizethetetlen mértékű adókivetés vagy a személyek elleni fizikai durvaság. Volt rá eset, hogy a házi tűzhelyébe kapaszkodó parasztasszonyt tűzhelyével együtt vonszolták be a tanácsházára, a szövetkezeti belépési nyilatkozat aláírására. De még ez is eredménytelennek bizonyult. Lengyelországban, ahol Magyarországhoz hasonlóan a mezőgazdasági termelést ugyancsak a hagyományos kisgazdaságok jellemzik, ez a folyamat a parasztság hasonló ellenállását váltotta ki. Itt - Magyarországgal ellentétben - még azzal sem manipulálhatták, hogy hazája elvesztette a háborút, s annak következményeit tűrni kell. Hasonló volt a helyzet Bulgáriában is, bár ott a szláv szolidaritás segített valamit. A mezőgazdaság adottságai jóval kedvezőtlenebbek voltak, akár Magyarországénál, akár pedig Lengyelországénál. Csehszlovákia, Románia és Kelet-Németország jóval szerényebb megművelhető területtel rendelkezett, s így a mezőgazdaság jelentősége sokkal kisebb volt. A magyar parasztság ellenállása olyan nagy volt, hogy a szovjet vezetés, kihasználva Sztálin halálát, rákényszerült a Lenin által megfogalmazott NEP módszer bevezetésére. (Lenin új gazdaságpolitikája 1921 és 1927 között. A NEP vegyes gazdasági rendszert akart bevezetni, amelyben a szocialista szektornak versenyre kellett volna kelnie a magánszektorral. Leninnek az volt a véleménye, hogy ebben a konkurenciaharcban a szocialista szektor egyre bővül majd, úgyhogy a szocializmus végső győzelme biztosra vehető. L. P.) Egyes kutatók tudni vélik, hogy ezek az állapotok összefüggésben álltak Sztálin máig rejtélyes halálával is. Amennyiben igaznak bizonyulna, hogy Sztálin váratlan halálába környezete valami módon „besegített", úgy ennek érvelésében a magyar és lengyel parasztság, nemkülönben az állandóan emelkedő normáit már teljesíteni nem tudó munkásság ellenállása egészen biztos, hogy jelentős szerepet játszott. Az erőszak eddigi módszere helyett újat kell keresni. A láthatatlan tervezők új, az eddiginél sokkal könyörtelenebb megoldást dolgoztak ki. Annál is inkább, mert a NEP bevezetésével a kommunista ellenesség - látens módon ugyan - olyan méreteket öltött, amely egy újabb „békés" szocializálás lehetőségét kizárni látszott. A tűzzel-vassal összeboronált termelőszövetkezetek úgyszólván teljes mértékben feloszlottak. A munkásság a normarendszer enyhítésével végre kifújta magát. Ez az „egy lépés hátra" időszak párosult a Szovjetunióban folyó hatalmi harccal. Hruscsov ugyan rövid utódlási torzsalkodást követően Sztálin örökébe verekedte magát, de nem egészen azonos hatalmat tudhatott magáénak. A hatalom megragadásának legfontosabb eszköze, a „kollektív vezetés" elve őt magát kötelezte. Így a sztálini hatalmat meg kellett osztania. A miniszterelnöki hivatalt első lépcsőben kénytelen volt legyőzött vetélytársának, Malenkovnak átengedni. A moszkvai hatalmi birkózás ezzel nem ért véget. Úgy tűnik, Hruscsov első titkári megválasztása idején az apparátusban Sztálin hívei még jelentős többségben voltak. Ezek kiebrudalásához egy új kampányra volt szükség. Ezt szolgálja az 1956. február 14-25. között megtartott, a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, ahol Hruscsov meghirdeti a két világrendszer „békés együttélésének" szükségességét, a háború elkerülhetőségét, valamint a Hruscsov számára ebben az időben legfontosabbat, a sztálini személyi kultuszának elítélését. Itt hangzik el Hruscsov titkos beszéde, amely feltárja és beismeri a szovjet uralom kegyetlenkedéseit. Hruscsov és környezete gondoskodott arról, hogy a titkosnak nevezett beszéd szövege „kiszivárogjon" a nyugati sajtó számára. Így a Szabad Európa Rádió adásaiból a magyar lakosság is gyorsan megismerhette Hruscsov legújabb attrakcióját. A hruscsovi kritika megzavarta a világ kommunistáinak szinte teljes egészét. Mivel a magyarországi zsidó-kommunista hatalom kegyetlenkedése, a kezére adott magyar nemzet felett meghaladta a többi kelet-európai vazallusok bármelyikét, érthető, hogy a zavarodottság is itt volt a legnagyobb. Ennek következményeit a láthatatlan szervezők alaposan ki is használták. A XX. kongresszus befejezését követő hetekben a magyar kommunista hatalom titkos szervezésében megalakul a Petőfi Kör, amelynek oly’ nagy szerepe lesz az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kirobbantásában. Éppen ezért a szovjet XX. pártkongresszus önkritikája és a Petőfi Kör megalakulásának ez a furcsa egybeesése nem tekinthető a véletlen művének. A magyar kommunisták zsidó vezetése a XX. kongresszusi szennyes kiteregetése után aggódni kezdett, vajon elegendő lesz-e a Varsói Szerződés ürügye a szovjet csapatok hosszú távú magyarországi állomásoztatásához? A bekövetkezett események egyértelműen bizonyítják, hogy - minden bizonnyal a New York-i titkos hatalommal történt egyeztetést követően - nem tartották ezt elegendőnek. A New York-i szabadkőművesek minden eshetőségre felkészülve, a zsidóság hatalmának átmentésére két alternatívát dolgoztak ki. Mindkét megoldás nemcsak feltételezte, hanem szükségesnek is tartotta a szovjet csapatok további magyarországi állomásoztatását. Első változat: Békés, ám hangos átmenet a hatalmi struktúra (az egypárti diktatúra) átmentésével. Valamilyen konszenzus létrehozása a szovjet csapatok számukra további állomásoztatására… E megoldás kétségtelen hátránya, hogy az ország javai feletti uralom zsidó monopóliuma, az eddigi formában nem tartható meg. Ebben az esetben a lakosság által megtermelt javak teljes lefölözött mennyiségének elzsidósítása nem lesz megvalósítható, annak jelentős részét meg kell osztani a nem zsidó származású, a politikai zűrzavar következtében felkapaszkodó vezetők egy részével. Mi által a legfőbb cél: „A nem zsidók pénzének mindenáron való megszerzése" komoly csorbát szenved. Második változat: Nyílt felkelés provokálása, fasiszta és antiszemita jelszavak kíséretében. Ezzel bizonyíthatóvá válik a fasizmus visszatérésének veszélye, amely szükségessé teszi a szovjet csapatok beavatkozását, majd állomásoztatásának meghosszabbítását. Az összes várható körülmények mérlegelése és elemzése után olyan döntés született, hogy a második változat, egy rövid lefolyású átmeneti nemzetközi vihar ellenére, összehasonlíthatatlanul jobban biztosítja a status quo fenntartását, az államkapitalista társadalmi és gazdasági rend ötvenéves próbaidejének kitöltését. Erre annál is nagyobb szükség van, mert a gazdaság szocialista (államkapitalista) átalakítása még távolról sem fejeződött be, hisz a mezőgazdaság túlnyomó többségében még magánszektorként működik. Ez pedig nem teszi lehetővé az élelmiszerellátás központosítását, krízis esetén hatalmi embargóját. A hatalom békés átmentése ugyancsak kiszámíthatatlan veszélyeket rejt a többi vazallus állam esetében is. Lengyelországban hasonló gondokkal küzd a zsidó-kommunista vezetés. A lengyelek már eddig is, a magyaroknál jelentősebb mértékben fejezték ki elégedetlenségüket. Lengyelország - bár maga is vazallusa a Szovjetuniónak- e szocialistának nevezett társaságba való besorolása más körülmények között történt, mint Magyarországé. Őt Magyarországgal ellentétben nem vesztes, hanem győztes államként kényszerítenék oda. Bár a Szovjetunió nemigen mutatott kíméletet a kezére adott országok nemzeti érzelmeire, mégis nagyobb nemzetközi szolidaritásra lehetett számítania, mint Magyarország esetében. Nem volt jobb a helyzet a többi szocialista gyarmat esetében sem. A háború befejezése után tíz évvel gazdaságuk nemhogy a háború előtti, de még a háború alatti gazdasági állapotokat sem érték el. A megoldás tehát kézenfekvő! Nem szabad megvárni a vazallus államok egységes fellépésének kialakulását a Szovjetunió ellen. Bár a szovjet haderő képes lenne azok egyidejű felkelésének katonai vérbefojtására, s a háborúban győztes hatalmak beavatkozásától sem kell tartania - hisz megállapodtak a béke fegyveres megőrzésében - mégis egy ilyen „béke védelem" rossz fényt vetne, és alaposan meg is nehezítené a kapitalista gyarmatok „felszabadításához" szükséges fellázítását. Márpedig ez a Szovjetunió háború utáni feladatát képezi, hiszen ennek álcázására találták ki az egész hidegháborús szélhámosságot. A második világháború legfőbb célja tulajdonképpen nemcsak Németország leverése volt, hanem jó alkalom a világ gyarmatbirodalmának újrafelosztására. Roosevelt nemcsak a német és japán gazdasági versenytársat tartotta veszélyesnek, hanem Angliát és Franciaországot is, amely országokat a második világháború nélkül aligha tudott volna csőbe húzni. A gyarmatok újraelosztására készített terv végrehajtásával pedig még nagyon az elején tartanak. Jószerével még csak Franciaország ázsiai birtokait sikerült fellázítani, de még itt is jó néhány évre lesz szükség, mire függetlenségi mozgalmuk befejezhető, „önállóságuk" Amerika számára hasznosítható lesz. Afrikában, Iránon és Egyiptomon kívül még alig érzékelhető valami a gyarmatok forradalmi lázongásából. E gyarmatok olaj- és ásványkincseinek megszerzésére indított titkos háborúk győzelme és az új állapotok konszolidációja még messze van. Megvalósításához nem évekre, sokkal inkább évtizedekre van szükség. A Szovjetunió gyarmati attrakciókhoz szükséges politikai, diplomáciai, nem utolsósorban katonai erejét nem szabad elforgácsolni a katonailag megszállva tartott vazallusai egyenként és folyamatosan jelentkező ellenszegüléseire, megfenyítésére. Sokkal célszerűbb kiválasztani közülük egyet, s azt elrettentő példaként olyan szigorúan megbüntetni, hogy a többieknek hosszú időre kedvét szegje mindenfajta „békétlenkedéssel" szemben. Ki kellett választani tehát, ki legyen az a fekete bárány, amelyen a port el kell verni. Mint általában, ezúttal is kizárásos alapon döntöttek. Az oroszok, szívük szerint Kelet- Németországot választották volna. Hiszen a második világháborúban az akkor még egységes Németország volt a kiszemelt főellenség. A győztes hatalmak mindenkori érdekei szerint is nagyon fontos Németország folyamatos gyengítése. A saját gazdasági konjunktúrájuk minél hosszabb idejű fenntartása ezt mindenképpen igényli. Csakhogy a német lakosság nagy érdeklődést mutat, és igen sokan szimpatizálnak a szocialista eszmékkel. Magam is tapasztaltam a nyolcvanas évek elején, hogy Németország keleti oldalán tömegével voltak találhatók - nemcsak a párt oligarchái -, akik kommunistábbak voltak az orosz kommunistáknál is. Az 1953. nyarán, szovjet ügynökök által provokált „ellenforradalmi felkelés",néhány szovjet tank láttán szinte magától kimúlt. A szovjet titkos rendőrség 1953-as keletnémet fiaskója már eleve kizárttá tette egy, két vagy három évvel későbbi próbálkozás lehetőségét. Kelet-Németország különben sem jöhetett számításba, hiszen Hruscsov álmaiban már megfogalmazódott a hosszú távú szovjet-német gazdasági együttműködés óhaja. Amint látni fogjuk, ennek az Egyesült Államok ellenére történő masszív szorgalmazása vezetett Hruscsov 1964-ben bekövetkezett bukásához is. Lengyelország, ahol a politikai vezetést, Magyarországhoz hasonlóan szinte kizárólag a zsidóság reprezentálja, s ugyanúgy tehetetlen a mezőgazdaság átszervezésében. Az ipari termelést pedig folyamatos, és látványos tüntetések jellemzik. Egy forradalmi megmozdulás felszítására, majd leverésére alkalmas is, és szovjet nézőpontból kívánatos is lenne. Az ország viszonylag nagy népessége, de még inkább vazallussá kényszerítésének körülményei miatt nem tűnik jó megoldásnak. Csehszlovákia abban az időben még szóba sem jöhet, hisz ő is győztes állam, jelentős bonyodalmakkal járna. A ravasz románok már titokban ekkor is keresik a kapcsolatot Kínával. Az Egyesült Államok felé is kialakulóban van az a közvetítői kapcsolat, amely az egész hidegháború idején nagy szolgálatot tesz a Szovjetuniónak. Kár lenne megszakítani! Bulgária a régi szláv testvér, hűséges szolga, semmiféle okot nem adott egy esetleges gorombaságra. Nem marad tehát más, mint Magyarország. Történelmi előélete is leginkább predesztinálja egy alapos megleckéztetésre. A világ második győztes proletár forradalmát Horthy, sokkal inkább Prónay csapatai leverték, a 133 napos uralmat erőszakkal megdöntötte. A második világháborúban, a Szovjetunióval szemben, Hitler utolsó csatlósa, s most a parasztság oly makacsul ellenáll a szocialista átalakulásnak, hogy a Moszkvában hosszú évekig kiképzett kommunista zsidók minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Munkásosztálya sem értékeli kellőképpen az új társadalmi rendszer által biztosított szocialista vívmányokat. A Varsói Szerződés nem tűnik egyértelműen elegendőnek a szovjet csapatok további magyarországi állomásoztatására, megerősítésére más ürügyet is kell tehát keresni. Annál is inkább, mert a néhány év múlva, az elkerülhetetlen hazai politikusi elit kialakulásával, a szovjet csapatok békeszerződésbeli kivonásának követelése, akár ha szocialista retorika csomagolásában is, elkerülhetetlenné válik majd. Az Osztrák Államszerződés várható megkötésére tekintettel az ausztriai Baden bei Wien-ben állomásozó szovjet tiszti csoport már 1955. tavaszán megtervezte maradását. Ha nem Ausztriában, hát Magyarországon. Nem állt szándékukban visszavonulni a Szovjetunióba. Mint ahogy a szovjet kormánynak sem állt, sem szándékában, sem érdekében visszavezényelni őket a Szovjetunióba. És valóban, a szovjet csapatok Ausztria elhagyása után nem a Szovjetunióba vonultak vissza, hanem áttelepültek Magyarországra. Főleg a Dunántúlt "vették birtokukba". A Szovjetunió és magyarországi helytartói az 1956-os forradalommal kapcsolatos üzelmeiről a magyar újságolvasók egy szűk csoportja, akik olvasói voltak a Pest Megyei Hírlapnak, csak 1992. november végén szerezhetett tudomást dr. Tamáska Loránd: „Álcázott államcsíny?”című nyilatkozata alapján. Bánó Attila készített vele interjút. Ezt a nyilatkozatot később újságcikként megküldte a Hunnia című folyóiratnak is, amely az 1994. évi októberi számában: „Ötszáz gramm prágai sonka” címen csaknem szó szerint megismételve adta közre. Dr. Tamáska Loránd a Hunniának korabeli naplója alapján cikksorozatot ígért, de írása befejezetlen maradt, mivel az értelmetlen halál, vagy valaki más, kivette kezéből a tollat. A Pest Megyei Hírlap és a Hunnia hivatkozott cikkét, a függelékben később teljes terjedelmében közöljük. Dr. Tamáska Loránd kórboncnok orvosként dolgozott, és 1961. végén települt át az akkor még Nyugat-Németországba. 1956-os szabadságharcunk előzményeiről fontos információkkal rendelkezett, amelyet, mint a politikától távol álló intellektuel magába zárt.. Úgy tűnik, élete utolsó szakaszában mégsem kívánta magával vinni a sírba. Ismeretei egy nagyon fontos részét- még harmincéves emigrációja ellenére is - megosztotta nemzetével. Magyar hálával köszönjük neki. Őszintén sajnáljuk, hagy nem talált időben módot mindannak elmondására, amit még elmondhatott volna… Dr. Tamáska Loránd szerint, 1956. októberében nem népfelkelés vagy forradalom, pláne nem ellenforradalom volt, hanem az oroszok és magyarországi helytartóik által már 1955-ben kitervelt, később megszervezett és 1956. október 23-án céltudatosan kirobbantott puccs, egy államcsíny, amelynek az Osztrák Államszerződés megkötését követően Magyarország további orosz megszállását kellett igazolnia. A szerző minden esetben megjelöli információi forrását így azokban nincs okunk kételkedni. Az első ilyen „kútfő" Baljakin szovjet orvos alezredes, akivel egy Kecskeméten öngyilkosságot elkövető szovjet főhadnagy exhumálása alkalmával ismerkedett meg, majd jó kollegiális barátság keletkezett a két orvos között. Baljakin egyébként az ausztriai szovjet megszálló csapatok Baden bei Wien-i katonai bíróságán teljesített szolgálatot. 1955. őszén Bécsből hívta fel a szerzőt telefonon. Az Osztrák Államszerződés megkötése után a főhadiszállás elhagyja Baden bei Wien-t, és a tiszti vonatszerelvény Budapesten halad keresztül. Kérte, hogy a megjelölt időben okvetlen menjen ki a Keleti pályaudvarra, mert fontos dolgot akar megbeszélni vele. A két órás pályaudvari séta ellenére a már indulásban lévő szerelvényről súgta dr. Tamáska fülébe: „Kolléga úr, jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát, és annak az lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások- Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen hátrányos következményei lehetnek." Bár, ebben az időben van némi zavarodottság a magyar politikai életben, de kevés ahhoz, hogy abból messzelátó következtetéseket lehetett volna levonni. Érthető, hogy akkor még dr. Tamáska sem értette meg; kollégája mire is céloz. Baljakin, a korabeli felfogás szerint nagy titkot árult el. Ha kiderül, akár életével is fizethetett volna érte. Miért tette? A választ majd csak 1956. májusában ismerjük meg. Dr. Tamáska ebben az időben tudott egy szakszervezet által szervezett szovjetunióbeli kirándulás keretében kijutni Moszkvába. A Szovjet Honvédelmi Minisztérium törvényszéki orvostani intézetében felkereste Baljakint. Az intézeti látogatás befejeztével vendéglátója kikísérte. Az épület előtt az oroszokról becsmérlően nyilatkozva vallja meg, ő nem orosz, hanem tatár. Minden bizonnyal származása ébresztette fel szimpátiáját a magyarok iránt. Búcsúzásakor még egyszer felhívta dr. Tamáska figyelmét: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondottam." Dr. Tamáska csak 1956. november 23-a után értette meg a furcsa, de nagyon is jóindulatú figyelmeztetést. A következő különös információt maga Kádár János szolgáltatja. A kor „divatjának" megfelelően, gyakran van módja tapasztalnia dr. Tamáska Lorándnak, hogy személye különböző fúrások célpontja. Egy alkalommal félelmetes erők veszik célba. Kelemen Endre és Alapy Gyula támadása kivédéséhez kénytelen protekcióért folyamodni, mégpedig Kádár Jánoshoz, aki ekkor már, börtönéből szabadulva, a Pest Megyei Pártbizottság titkára. Dr. Tamáska, nevéből ítélve lehetséges, hogy Kádár János feleségének (akit Tamáska Máriának hívtak, L. P.) valamilyen szintű rokonságához tartozhatott. Tesz is írásában erről egy homályos megjegyzést: „Janikovszky Béla (ÁVH-s ezredes, L. P.) már 1945 előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte kapcsolatomat Kádár későbbi feleségének családjához." Talán ez a magyarázata, hogy éppen Kádár Jánoshoz fordult segítségért. Kádár 1956. július 18-án, délután 4 óra után fogadta. A négy órás beszélgetés során dr. Tamáska panaszaira Kádár mindvégig amolyan unalmas politikusi megjegyzéseivel reagált, mint a „vannak még hibák elvtársak, de folyamatosan javítjuk őket". Kádár birkatürelme azonban alaposan felingerelte és értelmetlennek találta a további beszélgetést. Dr. Tamáska így folytatja: „Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé. Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső karomat megfogva visszahúzott, és szó szerint a következő történelmi fontosságú kinyilatkoztatást tette: Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan - és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is - elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni." A megtörtént események után világos, egyértelmű beszéd! Kár, hogy az akkor gyakori politikai frázisok között nem lehetett komolyan venni!”

Megint ötvenhatot szerveznek a Magyarnak? (Nemzeti Hírháló, 2009. május 5.)

Pénzisten Globális Papjainak háttérhatalmi törekvése Magyarhonban kitüntetett szereppel bír, ez egész biztos. Mint 1956-ban, ma is körülményeket teremtenek, és a nyáj ismét a tervek szerint fog mozdulni. A birkáknak eszükbe nem jutna áttörni az elektromos kerítést, és a dús legelőt elhagyni, vagy a gazda ellen fordulni. Meg kell fertőzni a füvet, le kell bontani a kerítést, és egy farkast kell közéjük engedni - vajon mi fog történni? ...1956! Ha a hátteret mélyebben értelmezzük, kiderül, 1956-ban pontosan ez zajlott le. Vannak feltáró történészek, akik sejtik ugyan, hogy valami nincs rendjén a Magyar szabadságharccal, de furcsamód nem néznek mélyebbre. A marionett színfalak mögé kukkantva látszanak a dróton rángatás trükkjei, de azt is érdemes tudni, ki mozgatja a bábukat, és ami mindennél fontosabb, hogy miért. E. S. Fischer kilenc és fél évesen élte át a Budapesti ötvenhatos szörnyűségeket. Amikor 1995-ben felvetette első kételyeit, sokan támadták: ugyan minek beszél az, aki akkor még kisgyerek volt? - "A Magyar Forradalom titkos története" [68] című könyvében frappáns választ adott: "Ezek szerint hallgasson mindenki, aki valahol nem volt jelen? Ha Henrik Schliemann, az amatőr német régész így gondolta volna, akkor soha, senki nem indul el kiásni Tróját. Vagy sohasem hallunk a Magyar kettős honfoglalás kitűnő elméletéről, elvégre hány éves lehetett László Gyula, a történész 650-ben, vagy 895-ben? Viszont akik ott voltak - 1956-ban - sorozatban írják meg ugyanarról az eseményről a teljesen különböző 'látottakat-hallottakat'. Ez jobb? Tisztázzuk hát, nem biztos, hogy az lát jól mindent, aki az események sűrűjében forgolódott." - Nagyon egyetértek. A nyáj közepén lökdösődve nem is sejti a birka, éppen ki tereli. Érdemes E. S. Fischer könyvét jól áttanulmányozni. Az számomra is feltűnt, számomra, akinek annyi köze sem volt e kétes szabadságharchoz, mint az eseményeket gyerekként átélt Fischernek, hogy vajon miként szerzett a fiatalság fegyvert. Rádióban elhangzott megemlékezések irányították figyelmemet a témára, amikor ötvenhatosok ecsetelték: "...egyszer csak megállt a téren egy teherautó, és fegyvereket kezdtek osztogatni". Honnan, és kik? Ma is képtelenség lenne egy teherautónyi fegyvert, a spontán szerveződött tüntetőknek pár óra alatt biztosítani, de 1956-ban az államvédelmi ellenőrzés mellett képtelen feladat volt. Mégis sikerült, és nem is csak egy teherautó, de öt szállított fegyvereket a békés tüntetőknek. Fischer szép sorjában feltárja a történteket. Röviden összefoglalom különös felismeréseit és következtetéseit: 1956. október 23-án délután 2-kor kezd ött a békés, rendszerjobbító tüntetés. Eset 8-ra Budapest utcái és terei nyugodt felvonulókkal teltek meg, az erőszaknak nyoma sem volt. Nemhogy nem lőttek, de egy pofon se csattant. A hangosodó, de békés tüntetésekkel egy időben a szovjet csapatokat mozgósítják, és Budapestre vezénylik, ahol ellenforradalmi fegyveres felkelés van - pedig nincs! Este 8, fél 9 körül a Kálvin téren öt teherautóból több száz fegyvert kezdenek osztogatni. A fegyverek Budapest legnagyobb fegyvergyárából, a Soroksári útiból származtak. Fedőneve Lámpagyár volt. A gyárat a rettegett Államvédelmi Hivatal (ÁVH) védte, és a civileknek garantáltan megközelíthetetlen volt. 5-kor az ÁVH őrséget elvezényelték a gyárból. Ezt nem értette senki. A gyárban maradt személyzet nyilatkozta, hogy félórával később öt teherkocsi érkezett, ellenállásba nem ütközve behatoltak, és fegyvereket vételeztek. Rejtély, hogyha tényleg a felkelők készültek a békés tüntetést fegyveres forradalommá változtatni, akkor miért vesztegeltek a kocsikkal 9-ig? Ugyan miért vártak a fegyverek kiosztásával? Valamiért fontos volt az időzítés. Ugyanakkor ez a 2 és fél, 3 óra miért nem volt elég a jól felkészült ÁVH-nak, hogy felderítse és leszerelje őket? A fegyveres harc a rádió épületénél bontakozik ki. Az első áldozat, fél 9 körül, a rádió egy fegyvertelen védője, akit közelről terít le egy ismeretlen géppisztoly sorozata. Ebben a pillanatban a tömeg még megbotránkozik, mert az ő fegyvereinek se híre, se hamva. Senki nem készült a harcokra. A tömeg meglepetése csak fokozódik, amikor 9 körül fegyvereket kezdenek nekik osztogatni. ÁVH visszavonulás, hogy az ÁVH által védett rádió fegyverrel legyen támadható? És az adást nem szakították meg. Tehát a világ számára igazolva volt a szovjet jogos fegyveres beavatkozás. - Elvégre a pesti csőcselék lőtt! Pedig a Magyar nép nem akart fegyvert használni, így minden jel szerint provokátorokat vetettek be. A szerző román érdekeltségre és közreműködésre is rávilágít. Fény derült néhány romániai férfi történetére, akiket Magyar mivoltuk ellenére Magyargyűlölővé kondicionáltak. Az adatok szerint 1956 nyarán Bukarestbe vezényelték őket, bizonyos képzésre, majd 1956 október 15-én szolgálatba vezényelték őket. Többségük csak karácsonyra tért haza, és nem beszélt titokzatos kiküldetéséről.'57. februárjában valamennyien eltűntek, feleségeik beszámolója alapján a hatvanas években lettek halottnak nyilvánítva... Vajon (csak) a Szovjetuniónak fűződött érdeke ahhoz, hogy még a színfalak mögött is tovább fertőzze a román-Magyar viszonyt? Az mindenképpen jól jött nekik, hogy a világ ezekben a napokban Magyarországra figyelt. A szerző elsősorban ebben látja a Magyar válsághelyzet szovjet kiprovokálásának okát, hogy tudniillik közben ők nyugodtan megvívhassák aljas érdekharcukat Szueznél. E. S. Fischer alapos kutatást folytatott, logikai érvei bizonyító erejűek: a Magyar népet feláldozták egy aljas világpolitikai játszmában. A szerző a szovjet érdekeket helyezi előtérbe, sőt, Európa megszállását is feltételezi háttérindokként, ami, szerinte a szovjet vezetés belső viszálya miatt nem valósult meg. Az író éles szemmel felismeri az elvarratlan szálakat: az időzítés fontosságát; a külső provokáció valószínűségét; a Magyar vezetés árulását; a szovjet háttérérdekeket... és ami sok mindent megmagyaráz, a bizonyítható előkészületekre is rávilágít: Például, október 20-án a nyugati határőrségnél riadókészültséget rendelnek el, mondván: "nagyszámú határőrsértőre lehet számítani, akik el akarják kerülni a közelgő szovjet bevonulást"; Románia, Magyarországgal határos területein a szabadságon lévő szovjet tiszteket és román tartalékosokat 21-én mozgósítják; ugyanekkor pontonhidakat szerelnek össze a szovjet-Magyar határon, amiken 24-én beözönlenek a készenlétben álló tankok. Az események precízen előkészített forgatókönyv szerint zajlottak. E. S. Fischer sokkal átfogóbb leleplezést érhetett volna el, ha nem rögzül a hidegháború felszínes vezérvonalán, mely látszatra a két nagyhatalom politikai-katonai versengése volt. E szerint mi, Magyarok csakis a baloldali szovjet birodalom eszközei és áldozatai voltunk. "A Magyar forradalom titkos története" című könyv nézetem szerint némileg hiányos, illetve egyoldalú. Ha a szerző az alábbi információt is feldolgozta volna, kiderülhetett volna az esetleges, rejtett nyugati érdek is: 1949-től 1955-ig hét milliárd forintból - irdatlan összeg volt - aknamezőt telepítettek a nyugati határon. Érdekes módon, még 1955-ben elkezdik az aknák erőltetett felszedését. A kapkodásban sokan meghaltak és megsebesültek. A határ akna-mentesítését éppen 1956. október 20-ra fejezték be. Három nap múlva forradalom. Erre utaltam, amikor a birkák szokásait ecseteltem. A dús legelővel elégedett jószág kezes bárány. De, még a kiéheztetett állat is a gazda kénye-kedve szerint terelhető, sőt, a zöldebb fű irányába ő terelhető igazán, főként, ha a cél, a kinyitott kerítésen át elüldözni azt, aki zavaró lehet. Ne feledjük minden tervezett folyamatban mindig az eredmény a valódi cél: kétszázötvenezer gondolkodó Magyar - de lehet, hogy ennek a többszöröse - hagyta el az országot a megnyitott osztrák határon át! Ezekre az agyakra nagy szükség volt nyugaton. Itthon pedig nagyon nem volt rájuk szükség. Sőt. Megfélemlítésre, rettegésre és pusztulásra volt szükség. Norvég történészt hallottam nyilatkozni, szerinte a Magyar forradalom a nyugat számára valóságos agyelszívás volt. Igen. Akik elmentek, kevés kivételtől eltekintve, forradalmasították a nyugati technológiákat, az ipart és a mezőgazdaságot. Népünk oly büszke '56-ra, pedig szerintem a Magyar nép sem tud forradalmat csinálni. Erre egyetlen nép sem képes. Az egyszerű, legtöbbször nélkülöző nép nem ért a forgatókönyvíráshoz. Átfogó és működő forgatókönyvet csak a Pénzisten Globális Papjainak világkormánya írhat. Csakis a háttérhatalom képes az időzítésre, és a komplex szervezésre. Ügyelniük kell arra, hogy egy nép fellázítása valamilyen tágabb világpolitikai érdeket is szolgáljon, egyébként önmagában semmi értelme nincs. Pénzisten Globális Papjai önmagában a népért semmit nem tesznek. Salamon Konrád történész egy interjújában a minap szemléletesen összefoglalta a mai Magyarország legfőbb gondját: a nemzeti öntudat kihalását, és az okait. Hogyha a történész szavaival párhuzamosan figyelembe vesszük a globális háttér-érdekek rendezőelvét, érthetővé válik a hajdan büszke Magyar nép évszázados tehetetlensége: a nemzeti öntudatrombolás szépen felépített stratégia. "A múltunkat meg kell ismerni. Ma Magyarországon sajnos mindennél fontosabb kérdés, hogy ez a nemzeti múltismeret, ez a nemzeti önérzet és öntudat ismét meglegyen az emberekben, mert a társadalom egy jelentős része ezekkel a kérdésekkel sajnos nem foglalkozik. Viszont a közös múlt tudata nélkül nincs nemzeti közösség, nincs semmilyen közösség. Tehát, a mi-tudat, hogy mi Magyarok ezt meg ezt csináltuk, ez nem a kritikátlan önimádatot jelenti, hanem azt a szembenézést a múltunkkal, ami egy korszerű gondolkodású embertől elvárható. De ugyanakkor meg kell találni azt az arányt, hogy ez a szembenézés ne váljon oktalan önostorozássá, múltunk kigúnyolásává, lebecsülésévé, mint aminek az elmúlt időszakban, főleg a huszadik század közepétől kezdve sajnos a Magyarság áldozata volt, mivel hogy mindent sárba tapostak, ami nemzeti, szinte mindent. Egy-két kiemelkedő dolgot kénytelenek voltak elismerni. Ez csak Magyarországra volt jellemző, még az NDK-ban voltak hasonló törekvések. A t öbbi szovjet csatlós országban mindenütt beépítette a rendszer a nemzeti gondolatot a maga politikai tevékenységébe, főként Oroszországban. Az orosz nacionalizmus soha nem volt olyan nagy, mint a szovjet rendszer idejében. Egyedül Magyarországon értelmezték úgy az internacionalizmust, hogy nekünk a múltunkat szinte meg kell tagadni, és kialakult egy olyan helyzet, hogy itt, Magyarország történetében szinte mindenkinek igaza volt Csak a Magyarság követett el sorozatos hibákat, senki más. A velünk élő népeknek semmilyen hibája nem volt, csak mi követtünk el velük szemben hibákat." Salamon Konrád történész így folytatja: "Szerintem a tragikus fordulópont 1919, amikor Magyarországon kialakítottak a kommunisták egy oktalan vörös terrort, és erre visszacsapott egy fehérterror. Ez nem volt más, mint polgárháborús állapot, és akkor, miközben a szomszédos országok, a velünk korábban együtt élő népek mindent elkövettek, hogy minél nagyobb területet szakítsanak ki Magyarországból, addig a Magyarság polgárháborúban gyilkolta egymást, ahelyett, hogy ez ellen a külső erőszak ellen védekezett volna. Tehát egyszerűen lebénította a cselekvést, és rossz irányba terelte. Azt hiszem, itt van az a tragikus pillanat, amikor is a gondolkodása mindenkinek egy kicsit eltorzult. És ez után a szörnyű, egymással folytatott küzdelem után Magyarország soha nem tudott igazán a huszadik században olyan egységesen talpra állni, ahogyan kellett volna. Egy rövid pillanat volt, 1956 forradalma, amikor úgy nézett ki, hogy a nemzet ismét felemelkedik, fel is emelkedett néhány napra, de utána jött a szovjet elnyomás, és ami még fontosabb, utána jött az a hosszú Kádár-korszak, ami aztán a nemzet gondolkodását teljes egészében eltorzította. Nehogy itt öntudatos emberek, egy nemzeti közösséghez tartozás öntudatával élő emberek itt akadályozzák a mindenkori kis diktátoroknak a tevékenységét. Itt olyan emberekre volt szükség, akik csöndbe vannak, akik szégyellik magukat, akik örülnek, ha élnek, és örülnek, hogyha a rendszer egyszerűen békén hagyja őket." - Nyilatkozta Salamon Konrád történész az MR1, Kossuth Rádióban, 2008 őszén. (A szabadkőművesek kezéből az utca forradalmárai vették ki az irányítást. Így lett mégis a mienk 1956. L. P.)

Dr. Tamáska Lóránd

Ötszáz gramm prágai sonka

                                        (HUNNIA. 1994. oct. 25)

 

— A magyar 56 háttere —

A memoár befejezetlen. Legalábbis dr. Tamáska Lóránd ennyit küldött el a Hunnia részére Aachenből. Utána pedig rövidesen meghalt.

Van-e összefüggés a két esemény között, nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy a kézirat szerkesztőségünkből hónapokra eltűnt, hiába forgattunk föl érte mindent – nemrégiben viszont szemünkbe tűnt, nem is elrejtve...

Közreadjuk, mert alapvetően fontos kordokumentumnak tartjuk. Lényeges hozzájárulás az 56-os forradalom, Magyarország 1945 utáni helyzete – de általában a történelem jobb megértéséhez.

 

 

I.

1. Bill Lomaxot én nem tartom illetékesnek abban, hogy az 1956-os eseményeknek „legjobb ismerője és magyarázója” legyen.

Könyve számos helyéből kitűnik, hogy baloldali, marxista beállítottságú, és mint ilyen, természetszerűleg nyíltan vagy nem nyíltan, de arra törekszik, hogy „megmagyarázza a bizonyítványt” – hasonlóan, mint a „Lukács-iskola” tagjai, hívei (Fehér Ferenc, HeIler Ágnes stb.) –, hogy hogyan érthető az meg, hogy a „megvalósult szocializmusban, ahol a munkásosztály van hatalmon” és így a politikai és gazdasági államberendezés marxista elvekre, vagyis a „tudományok tudományára” van alapozva – ott a munkásosztály lázad fel a marxista rendszer ellen.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Lomax nem magyar, így nem ismeri személyes megtapasztalások által az 1956-os – ill. azelőtti – magyarországi állapotokat. Nem volt – hogy a marxizmus mellett maradjak – a történetek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges „osztály-élménye”. Nem is lehetett, mert 1956-ban 12 évesvolt és még azt sem tudta, merre van Magyarország. Disszertációját és könyvét jóval később, másoktól hallott „ismeretek” alapján írta meg. Kik voltak a „tájékoztatói”? Nem tudom, de gyanítható, mert egyeseknek az a megállapítása, hogy a „szocialista” Lomaxot nem tévesztette meg a magyar emigráció azon túlzott propagandája, miszerint a „forradalmat” az írók (Méray, Aczél stb.) _"lázadása" indította el. Lomax fordítva ítéli meg a helyzetet: elsődleges volt a nép mozgalma és az írók, az értelmiség csak másodlagosan csatlakozott hozzá. Lomaxnak ez a megállapítása teljesen helytelen és világosan mutatja, hogy ő „marxista történész”, vagyis nem történész, hanem „ideológus”, aki nem arra törekszik, hogy történelmi eseményeket objektíve kiértékeljen és ismertessen, hanem arra, hogy a történelmi tények félremagyarázásával hogyan lehet Marxnak valamelyik téves tételét igazolni. Minden alapot nélkülöznek az olyan kijelentések, hogy „Nincs senki, nemcsak nyugaton, de Magyarországon sem, aki többet tett volna a forradalom igaz történetének ... megismeréséért.” Ennek a mondatnak majd minden szava valótlan, mert Lomax nem tárta fel igaz történetét egy nem létező forradalomnak.

1956 októberében ugyanis – valójában – nem volt népfelkelés, sem forradalom vagy ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a párt által már 1955-ben kitervelt, később megszervezett és 1956 október 23-án céltudatosan „kirobbantott” puccs, egy államcsíny, melynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen kivonulnia és azt követő „öt perc múlva” (Marosán György kijelentése a KB egyik ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak, politikai rendszernek összeomlani. De mindezekről később.

2.  Nem tetszik nekem a „bizonyítványt magyarázók” között Gosztonyi Péter sem. Én ővele 1956-ról személyesen egyszer beszélgettem, akkor is röviden, és benyomásaim nem éppen a legjobbak voltak. Nyugati katonai szakértők nem sokra értékelik és úgy tudják, hogy 1956 okt. 23-án a Kilián-laktanyában mint GH-s tiszt teljesített szolgálatot, laktanya-ügyeletes volt és lövetett a Corvin-közi „ellenforradalmi alvilági csőcselékre”. De hát az vesse rá az első követ, aki nem tévedett életében, nem változtatta véleményét.

3.  Fejtő Ferencet ugyan nem tartom „marxista történésznek”, de legutolsó könyve: „Rekviem...” egynéhány téves adata alapján kételyeim támadtak adatközléseinek megbízhatóságát illetően.

Lehet, hogy amit leírok, kicsinyeskedésnek tűnik, de én mindig ahhoz a bölcs megállapításhoz tartottam magamat: „Kicsiny dolgokban mutatkozik az Úristen nagysága”, amit természettudományos szemlélettel úgy formulázok át, hogy a természet nagyobb csodája az, hogy egy hangya gombostűfej nagyságú fejében mennyi intelligencia van, mint az, hogy az 5473g. súlyú agyvelővel rendelkező elefántból „betanított erdei munkást”lehet képezni.

Ezért számomra a kutató történészt az apró részletek pontos ismerete jelenti. Ezért nem tudom megérteni, de megbocsátani sem azt a tévedést, amit Fejtő könyvének 243. oldalán ír: „...férjhez megy egy híres vegyészhez, Zuckerkandl Emilhez” ... Z. E soha nem volt vegyész, hanem orvos, az anatómia professzora a bécsi egyetemen és ráadásul még magyar, mert Győr-ben született 1849-ben. Ugyancsak Győrben született 1861-ben fivére, Ottó, aki az urológia tanára volt, ugyancsak a bécsi egyetemen. A magyar Fejtő Ferencnek igazán illene tudnia ezt a „kis magyar történetet”. Zuckerkandl Emil felesége révén — Szepes Berta — ismeretségben volt Rudolf trónörökössel, aki az íróasztalán álló emberi koponyát Z. E.-től kapta.

És mindjárt Z. E. után, ugyancsak a 243. oldalon III. Frigyes császárral kapcsolatosan azt írja „de alig hat hónappal trónra kerülése után meghal”. A valóságnak megfelelően három hónapot, helyesebben 99 napot kellett volna írnia és ezért van az, hogy III. Frigyes a német szakirodalomban, de még a köztudatban is, mint a 99 napos császár ismert.

II.

Most valamit magamról, mert szükségesek a továbbiak jobb megértéséhez: 1940-től 1958-ig dolgoztam a IX. ker. Üllői út 93. szám alatti egyetemi törvényszéki orvostani intézetben, végigmenve a szokásos egyetemi „szamárlétrán”: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, megbízott intézetvezető. 1944 október 17-én lettem a budapesti Rendőr-főkapitányság „kültelki” (vagyis a 22 előváros) rendőrboncnoka. 1945 tavaszán Buda-pest, később „Nagy-Budapest” rendőrboncnoka és a Pestvidéki Törvényszék (Fő u. 40.), tehát Pest vm., orvosszakértője. 1958 augusztus—1961 július között a pécsi egyetem törv. orvostani intézetének tanszékvezető docense. 1961 dec. 1-jétől élek Németországban, itt is nyugdíjba vonulásomig (1993 dec. 1.) tudományos főmunkatárs egyetemi intézetekben, törvényszéki orvosszakértő. Ezen hosszú idő alatt is foglalkozásom természete miatt sok olyan dolgot, eseményt éltem, tudtam meg, melyek vagy teljességükben nem ismeretesek, vagy a valóságnak nem megfelelően vannak dokumentálva.

Tanítómesterem Orsós Ferenc professzor volt, akiről a Tudományos Akadémia kiadásában megjelenő Életrajzi Lexikonban még ma is az olvasható, hogy a katyni ügyben a németek felkérésére hamis orvosszakértői véleményt adott, ezért a nürnbergi perben nemzetközi háborús bűnösnek minősítették, és mint ilyet 1949-ben a MagyarTudományos Akadémia kizárta soraiból. Így „bizonyít” az írásos dokumentum, holott 1991 tavaszán, nagy vonakodás után — korábban még tagadta — Gorbacsov beismerte, hogy a katyni bűn-cselekmény Sztálin számlájára írandó. Ez azonban azt is jelenti, hogyha nincs gorbacsovi beismerés, akkor Katyn mindvégig a németeket terheli.

Én azonban már 1956 májusában Moszkvában aútentikus orosz személy szájából hallottam, hogy a katyni „piszkos munkát” a KGB végezte. Ezt nekem AVDEJEV orosz orvostábornok, a Vörös Hadsereg törv. orv. szolgálatának vezetője mondotta hivatali szobájában: Úgy gondolom, mert a törvényszéki orvostan mellett szabad időmben mindig történelmi tanulmányokkal foglalkoztam, hogy ilyen és hasonló ismereteimet meg kel örökítenem az utókor számára.

„Bevezetésül” az 1956-os eseményekhez egy másik példát is említhetek.

A magyar Nemzet 1991 október 28-i számában az áll, hogy leleplezték a kivégzett Dudás Józsefemléktábláját a Frankel Leo utcában. Sem a hír, sem az emléktábla felírása nem felel meg a valóságnak, mert őt 1957 január 21-én nem végezhették ki, mert már jan. 19-én, egy szombat délelőttjén Szalma József AVH-s őrnagy agyonverte a Gyorskocsi utcában. Ekkor hívta a Gyorskocsi utca a BM bűnügyi laboratóriumában dolgozó dr. Földes Vilmos rendőrőrnagyot a „kihallgatás” közben hirtelen meghalt Dudás halottkémlelésére. Dr. Földes azonban nem volt található, mert én aznap délelőtt kiküldtem boncolni egy Gödöllő melletti faluba. Így a halottkémlést dr. Fáber Viktor honv. orvosalezredes, a Honvéd Központi Kórház (Róbert Károly krt. 44. sz.) kórbonctani osztályának vezetője végezte és állított ki halott-vizsgálati leletet „hirtelen szívhalál" diagnózissal. Ezért mondom, hogy Dudást nem végezték ki, mert halottat nem lehet kivégezni, legfeljebb holttestét „szemtanúk” félrevezetése céljából felakasztani.

Dudás aktája megvan vagy a Hadtörténeti Intézetben, vagy az Újabbkori Magyar Levéltárban. Úgy tudom, hogy az aktában nem található a minden kivégzésről készítendő ügyészi jegyzőkönyv.

Ez a kiragadott két példa már mutatja, hogy mennyi „gyónnivalóm” van a történészek számára, melyeket nem vihetek magammal a sírba. Meg kell tehát írnom - és még időben - visszaemlékezéseimet, amelyben az 1956-os eseményeknek is sorra kell kerülni. A munka megírása azonban valószínűleg sok időt fog igényelni.

Ezért most az 1955-tel, 1956-tal kapcsolatban egy „előzetes” rövid közlés:

Ott kell kezdenem, hogy 1955 januárjában megismertem BALJAKIN orosz orvosalezredest, aki az ausztriai szovjet megszálló csapatok főhadiszállásán, a Baden bei Wienben, az ott működő katonai bíróságnál teljesített törv: orvosi szolgálatot. Törzsbeosztása az AVDEJEV tábornok vezette katonai törv. orvostani intézetben volt. (Moszkva, Honvédelmi Minisztérium). Egy Kecskeméten öngyilkosságot elkövetett orosz főhadnagyot exhumáltam és adtam „felülvéleményt” az ügyben, melyet az ÁVH, hatásköri illetékességét durván megsértve, „megkavart” és kereste az „aljas gyilkost” Kecskemét lakosai között. BALJAKIN mint megfigyelő vett részt a boncoláson és így alakult ki közöttünk jó kollegialitás, ill. barátság. A véralkohol-vizsgálatokról írt egy monográfiát és ezért a hétvégeken többször jött Bécsből Pestre, hogy intézetünk könyvtárában a témájához tartozó nyugati, főleg német irodalmat tanulmányozza, fotózza.

1955 őszén Bécsből felhívott telefonon, hogy a semlegességi szerződés megkötése következtében a főhadiszállás elhagyja Baden bei Wient és a közeli napokban Budapesten halad keresztül a tiszti szerelvény. Déltájban lesznek a Keleti pályaudvaron, kétórás ebédszünetet tartanak, okvetlen menjek ki hozzá, mert nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Kimentem. Két órát beszélgettünk, sétáltunk a peronon és én — őszintén szólva — el is feledtem megkérdezni, miért is hívott, gondoltam, el akar búcsúzkodni tőlem, mertvalószínűleg soha többet nem fogunk találkozni. Amikor azonban jelzést adtak kürtszóval, hogy a pihenő lejárt, a tisztek és családtagjaik (Baljakin felesége, Jelena is ott volt) beszálltak a vagonba, a szerelvény már lassan mozgásba kezdett, Baljakin a vagon lépcsőjén állva a fülemhez hajolt és majdnem szó szerint a következőket mondotta:

„Kolléga úr jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát és annak az lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások. Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen hátrányos következményei lehetnek.”

Akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mire is céloz, mit akar mondani.

1956 májusában szervezett a szakszervezeti központ egy „kirándulást" Kijevbe, Leningrádba, Moszkvába. Véletlenül tudtam meg és az Orvosszakszervezet révén sikerült bejutnom a csoportba. Mivel ismertem Baljakin moszkvai címét, azonnal levélben értesítettem érkezésemről. Csodálatomra a levelet meg is kapta és megérkezésünket követő reggel már várt a szálloda előcsarnokában. A moszkvai pár napi tartózkodásunkatmajd mindig Baljakin társaságában töltöttem, teljesen elszakadva a csoporttól és nem vettem részt a hivatalos programban: képtár, múzeum, kolhozlátogatás. Mindezekkel ellentétben én — így jelentette a pesti illetékeseknek Rózsa elvtárs IBUSZ „kísérő” (valójában ÁVH-s főhadnagy) — reggeli után „eltűntem” egy magasrangú szovjet tiszt társaságában és csak vacsorára kerültem elő. Feltételezhető, hogy mint tanú vagy szakértő szerepeltem Farkas Mihálynak a moszkvai katonai bíróság előtt folyó perében. Farkas Mihály 1953 júliusától kezdve nem volt ugyan honvédelmi miniszter, de megmaradt vezérezredesnek és miniszteri posztjáról úgyváltották le „elegánsan”, hogy Moszkvába küldték „továbbképzésre” a hadi akadémiára. Nem tudom, hogy 1956 májusában tartott-e még „fejtágító” kiképzése, az azonban biztos, hogy 1956 tavaszán, de még a nyár elején is volt Moszkvában, és igyekezett Mikoján segítségét megnyerni a személyét fenyegető veszély elhárításához. Rózsa velem kapcsolatos „gyanúját” megerősítette az a tény, hogy Moszkvából történő elutazásomkor Baljakin egy „búcsúztató küldöttséget” szervezett, ami azt jelenti, hogy a kijevi pályaudvaron a szerelvény előtt egy 5–6 tagból álló orosz tiszticsoport állt (kollégák a katonai törv. orv. intézetből) vörös rózsacsokrokkal, kis ajándékcsomagokkal, rázták a kezemet és csókolták arcomat, jobbról-balról, az orosz szokásoknak megfelelően. A jelenethez – melyet utazótársaim a vasúti kocsik ablakából bámultak – hozzátartozik az is, hogy ugyanakkor kullogott teljesen összetörve, civil ruhában (kék szövet, diszkrét fehér csíkozással) FARKAS Mihály. Egyesek később Pesten tudni vélték, hogy turista utam tulajdonképpen egy „álcázott kiküldetés” volt azzal a KÁDÁRtóI kapott megbízatásomnak megfelelően, hogy a moszkvai elvtársaknál MÜNNICH Ferenc (akkori moszkvai követ, családunk régi jó barátja, apám egyetemi kollégája) bevonásával és segítségével „jól eláztassam a »Farkasokat«” (Mihály és Vladimír), éspedig nem annyira politikai okból, mint inkább személyes bosszúból, mivel kapcsolatban nem annyira Vladimír vallatási módszereire kell gondolni, mint inkább arra, hogy Kádár felesége miatt féltékenykedett F. V.-re, mert felesége, MÁRIA korábban mint ÁVH-százados Vladimír beosztottja volt és a „nacsalnyik” meg nem engedett módon közeledett az (akkor még) csinos és elegánsan öltözködő fiatalasszonyhoz. Vladimír még ma is azt állítja, és ezért Kádár, különösen azonban közvetlen környezete a legvalótlanabb rágalmakkal: fogkiverés, köröm-kiszakítás; herezúzás, szájba hugyozás vádolják őt és terjesztik város–országszerte. És engemet is – a később megírandók alapján – Kádár „közvetlen környezetéhez”, feleségének bosszúért lihegő rokonságához soroltak. Az igazság azonban az, hogy Kádár – szavai szerint – Vladimírra féltékeny nem volt ugyan, de való, hogy nem szerette. Ki nem állhatta, de azért, mert bosszantotta, hogy apja miként tolja feljebb és feljebb az ÁVH ranglétráján. Itt utalnom kell arra, hogy Vladimír felesége Berei Vera volt, Berei Andor és Andics Erzsébet leánya. Andics Erzsébet húgát, Andics Gabriellát pedig 1944 nyarán délután magánórákon én tanítottam, hogy le tudja tenni az orvosi diploma elnyeréséhez szükséges ún. zárószigorlatot: 1945 után a Bajcsy-Zsilinszky Kórház igazgató főorvosa lett. Gabit dr. Janikovszky Béla évfolyamtársam küldte hozzám „bizalommal”, mert ismerte politikai felfogásomat. 1945 után ÁVH-s ezredes lett - de nem orvosi, hanem nyomozói funkciókat teljesített. Péter Gábor ún. belső köréhez (dr. Tímár István, dr. Janikovszky Béla, dr. Décsi Gyula, dr. Bálint István, Padányi Mihály) tartozott. Janikovszky volt dr. Szőnyi vallatója, „leleplezője” és így a Rajk per egyik (?) elindítója. Szőnyi azonban nem mondott mást, mint amit én (megint) már 1945 nyarán tudtam dr. Kuti (Kacander) Gyula kollégámtól, aki Svájcban tanult, ott szerzett orvosi diplomát. A Liliom utcában lakott és így 1945 nyarának estéin sokat sétálgattunk az „Üllői úti fák alatt” (Kosztolányi Dezső). Elmondotta, hogy Svájcban kapcsolatban volt Szőnyivel és az akkori helyzetnek megfelelően minden emigráns igyekezett értesüléseit a szövetségesek hírszerzőinek továbbítani, abban a reményben, hogy tesznek valamit a fasiszták feletti győzelemért. Amikor az oroszok Jugoszláviát és Magyarország déli részeit elfoglalták, akkor igyekeztek mielőbb hazajönni, és kalandos utazással, Olaszországonkeresztül a jugoszlávok vitték őket repülőn Szegedre. Ez az egész alapja Szőnyi és „csoportjának” az amerikaiak, ill. Tito számára végzett „kémtevékenységének”. A Rajk-per irataiban az olvasható szó szerint, amit Kuti Gyula nekem már 1945-ben elmondott. Kuti dr.-t is elítélték és jó pár évet ült.

A belső körhöz tartozó Padányi (Pilcz) Mihállyal 8 évig együtt jártunk a miskolci gimnáziumba. 1936-ban érettségiztünk, ő műegyetemi, én orvoskari hallgató lettem. 1944 őszén ő robbantotta fel Fehér Lajossal a Gömbös Gyula-szobrot. Baloldali beállítottságú volt, a fegyveres ellenálláshoz csatlakozott, és így nem csodálkoztam, amikor 1945-ben az ÁVH-nál találtam. Nyomozási, vallatói munkára ab ovo alkalmas volt, mert apja a Monarchia egyik legjobb, legtanultabb kémelhárító századosa volt, és 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg - ha jól tudom - kémelhárító főnöke lett, miért később „kirúgták” a Horthy hadseregből. Szakmájával azonban irodalmilag továbbra is foglalkozott és egy kétkötetes szakkönyvet írt a kémkedés módszereiről..

Padányi Mihály az ÁVH-tól a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, lett annak főmérnöke és mellesleg az ÁVH füle és szeme.

Nem pletykálni akarok, de mert van tapasztalatom különböző szakmák, szervek „ténymegállapító” rendszereivel, jól tudom, hogy nemcsak az fontos, mit tud a beszámoló, hanem az is - és ez talán még fontosabb -, honnan tudja azt, amit mond.

Janikovszky Béla már 1945 előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte kapcsolatomat Kádár későbbi feleségének családjához. Farkas Vladimír nősülése után jó ideig a Berei családnál lakott, jó viszonyban volt Andics Gabival. Nem csoda, ha úgy gondolták a „Farkasok”, hogy én is

 

Kádár _"közvetlen környezetéhez^" tartozom és a történések véletlen; időbeli egybeesése: azonos időben Moszkvában a Honvédelmi Minisztériumban, katonatiszti búcsúztatás a moszkvai pályaudvaron — alapján arra a téves következtetésre jutott, hogy én is azok közéstartozom, akik Mihályt „eláztatták" Moszkvában. Igaz ugyan, hogy kerestem a találkozást Münnich Ferenccel, de nem Kádár megbízásából, hanem azért, mert 1956 májusában nem akartam Moszkvából hazatérni, az ottani törv. orv. intézetben prof. CSERBAKOV-nál, ill. az Össz-szövetségi Eü. Minisztérium Közp. Kutatóintézetében, prof. PROZOROVSKY-nál, a SZU törv. orvostani főszakértőjénél akartam vagy egy fél évig dolgozni, hogy így „erősítsem” pozíciómat Pesten, és sikeresebben tudjak harcolni ALAPY Gyula, dr. KELEMEN Endre és VIDA Ferenc ellen (akkor az Ig. M.-ban a bírói és ügyészi felügyeleti osztály vezetője). Ezen pár hónapos moszkvai tartózkodáshoz kellett volna Münnich Ferenc segítsége, nem is annyira „hivatalos”, mint inkább „magánjellegű”. Úgy gondoltam, hogy így viszonozhatja azokat a vakációs napjait, melyeket joghallgató korában nagyapám házában, szőlőjében töltött. A találkozó azonban nem jött létre, most már nem tudom, hogy bent volt-e a követségen, de feleségével, BERENYI Etelkával sem beszéltem. Moszkvai tartózkodásunk alatt volt egy zártkörű díszelőadás a Bolsoj Teáterben (Rómeó és Júlia) a külföldi diplomaták, a május 1-jei ünnepségre érkezett külföldi küldöttségek és nómenklatúra tagjai számára. Én a francia követség páholyában ültem, igaz, nem az első sorban, hanem a hátsó székek egyikén. A szünetben, a nagy előcsarnokban kerestem Münnich Ferencet, de itt sem sikerült vele beszélnem.

Talán nem kell külön kiemelnem, hogy az IBUSZ előírásainak megfelelően a csoportvezetőnek tudnia kellett, hogy „Báránykái” hol vannak, és így Rózsa „elvtárs” is tudta, hogy a Honvédelmi Minisztériumban vagyok, ill. megyek a követségre Münnich Ferenchez.

Most vissza kell térnem oda, ahol a történések fonalát megszakítottam: látogatás a moszkvai Honvédelmi Minisztériumban, AVDEJEV orvos-tábornoknál.

Először megmutatta intézetét, bemutatott beosztottjainak. Nagy teremben ültek - hasonlóan, mint az amerikai filmekből ismert nagy szerkesztőségi hodályok —, voltak vagy 30—40-en, mind törzstiszt, őrnagytól felfelé.

A törvényszéki orvostan minden fejezetének megvolt a specialistája, a célnak megfelelően be-rendezett munkaasztallal.

Az intézet megtekintése után AVDEJEV fő-mérnöki szobájába mentünk és szakmai kérdésekről beszélgettünk. Itt nem BALJAKIN volt a kísérőm, hanem az Inturist hivatalos tolmácsnője. Olyan magasrangú szovjet polgár külföldivel csak oroszul beszélhet, amit a hivatalos tolmácsnak kell átfordítani és természetesen a külföldi beszédét is. A tolmácsok, meg az lnturist valamennyi alkalmazottja a KGB-hez tartozott. Ezért AVDEJEV nem beszélhetett velem „tanú” nélkül és németül, bár tudott (múlt időben mondom, mert már meghalt). Elmesélt konkrét esetet, kérte hozzászólásomat, kritikámat. Én egy ablak melletti fotelban ültem, a csatlakozó fal előtt állt egy könyvszekrény (talán összerakható Lingel), alul több kis fiókkal. Abban voltak akták és fényképfelvételek. Egyszer csak AVDEJEV - hogy kényelmesebb legyen - leült a padlóra a könyvszekrény előtt, húzogatta a fiókokat és nyújtotta nekem a fényképfelvételeket. Igazán komikus volt ahelyzet: egy fiatal külföldi terpeszkedik a fotelben és a „lábai előtt" ül egy szovjet generális. A tolmácsnő nem győzte szemét mereszteni. Ebben a „családias” hangulatú helyzetben kérdezi tőlem AVDEJEV: „Hol van a volt főnöke, Orsós professzor?” - Mire én: „Hol? Hát az NSZK-ban, a katyni ügy miatt nem maradhatott Budapesten.” Mire AVDEJEV dühösen kitörve: „Ne is említse ezt a szart. (Így mondta ex verbis.) Nálunk minden gyerek tudja, hogy azt mi csináltuk. Orsós-nak van igaza és Nürnbergben (ahol Katynt a németek számlájára írták) hazudott PROZOROVSKY. Ő volt ugyanis a nagy perben az orosz orvosszakértő, mert ő végezte a második exhumálást a Szovjet Tudományos Akadémia égisze alatt és a Szovjet Tudományos Akadémia BURDENKO akadémikus vezette „különleges bizottság” véleménye alapján állapította meg, hogy Orsós hamis szakértői véleményt adott. Érthető ezért, hogy a moszkvai Tudományos Akadémia pesti „kirendeltsége”, az ún, Magyar, ún. Tudományos Akadémiának is 1949-ben Orsóst ki kellett zárni tagjai közül.

AVDEJEV így folytatta: „Nem értem a magyar illetékeseket. Orsós a legjobb szakemberünk és hagyják külföldön tengődni. Hívják azonnal haza.”

Ezért írtam előbb, hogy én már 1956-ban tudtam hitelt érdemlő orosz személyiségtől azt megerősítve - amit mindig is tudtam -, hogy a katyni tömegmészárlást a „dicsőséges Vörös Hadsereg” és nem a Wehrmacht követte el.

Nem hallgathatom el, hogy Katyn nem törvényszéki orvosi probléma, hanem világtörténeti mérföldkő, mert annak alapján tartotta meg Sztálin és utódai Hitler „ajándékait”: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát, Moldvát.

Az orosz-német háború kitörésekor - mint általánosan ismert --- a Londonban működő legális lengyel kormány kérte Sztálint, hogy most mint „szövetséges”, küldje Angliába az 1939-ben orosz hadifogságba került lengyel tiszteket. Kb. 15 000. Sztálin a legkülönbözőbb – írásban megőrzött – hazugságokkal igyekezett megindokolni a tisztek szabadon bocsátásának, utazásainak elmaradását. 1943-ban azonban kiderült a valódi ok: nem utazhatnak a tisztek, mert már 1940 óta halottak. Akkor pedig még nem volt német katona orosz földön. Sztálin ezt a megállapítást a Vörös Hadsereg „becsületét” (??) sértőnek mondotta, nem ismerte el a londoni legális lengyel kormányt, megszakította a diplomáciai kapcsolatot, és egy új kormányt képezett Moszkvában élő lengyel kommunistákból. Ezek később mint „Lublini Kormány”, lemondtak Kelet-Lengyelországról és Sztálin a területveszteségért a lengyeleket Kelet-Poroszországgal és a nyugati határnak az Odera–Neise vonaláig való kitolásával pótolta.

Ízléstelennek tartom, hogy a lengyelek mindig csak a nyugati határ garantálásáról, vagyis a Sztálintól kapott háborús zsákmányról beszélnek, de mélyen hallgatnak Kelet-Lengyelországról. Az oroszok felé mukkanni sem mernek. Nap mint nap állnak elő újabb meg újabb anyagi követelésekkel a németek okozta háborús pusztítások fejében. Valójában az oroszoktól kell nekik kárpótlást kérni, mert Sztálin engedélye nélkül (Molotov–Ribbentrop paktum) nincs második világháború. Sztálin azonban azt már 1930 óta tervezte: egy általános európai háború keretén visszaszerezni mindazon területeket, melyekről Lenin 1917-ben lemondott azért, hogy a német vezérkar segítségével és pénzével hatalomra juthasson. Ezért tartották – és tartják ma is – az orosz patrióták Lenint hazaárulónak, megfizetett német ügynöknek.

Katyn és Kelet-Lengyelország azért tartozik témánkhoz, mert mutatja, milyen trükkökkel dolgoznak az oroszok. Analóg a módszerük 1956-tal: „ellenforradalmat” organizálnak Magyarországon azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés egyik paragrafusára hivatkozva továbbra is az országban maradjanak.

AVDEJEV-nél tett látogatás után BALJAKIN-nal együtt hagytam el a Honvédelmi Minisztérium épületét. Előtte állva kérdezte BALJAKIN: „Mit csinál ma délután?” Mondtam: ,;Megyek az egyetemi törv. orvostani intézetbe CSERBAKOV professzorhoz, ott fogok egy kis előadást tartani a magyar törv. orvostan történetéről." Mire BALJAKIN, tehát egy orosz alezredes, egyenruhában, Moszkvában, a Honvédelmi Minisztérium előtt: „Mit keresel te ezeknél a tetves oroszoknál?” Valószínűleg nagy szemeket meresztve bámultam rá, mert mindjárt folytatta: „Én nem vagyok orosz, tatár vagyok, Kazanyban születtem a Fekete Szűzmária városában” – s közben öklével verte a mellét.

Valószínűleg tatár származása miatt volt szimpátiája a magyarok iránt és a pályaudvari búcsúztatáskor mondta: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondottam.^"

Hogy mire célzott, mire figyelmeztetett már 1955 őszén, azt csak 1956 okt. 23-a után értettem meg.

Ugyanígy voltam a „forradalmi úton megváltozik"-kal is, amit KÁDÁR JÁNOS mondott nekem 1956 júl. 18-án, egy szerda délutáni napon a Pest megyei Pártbizottság Arany János utcai pártházában.

Előzmények a következők: 1956 nyarának elején fülembe jutott, hogy Gegesi-Kiss Pál, az orvosegyetem rektora olyan kijelentést tett volna, hogy én már 10 éve vagyok a törv. orvostani intézet adjunktusa és ezért nem ártana, ha átvenném egy nagyobb vidéki prosectura vezetését. Mindjárt tudtam, hogy Kelemen Endre ügyködik ellenem Alapy Gyula segítségével Gegesi-Kiss Pál-nál. A harc már 1945 óta folyt köztem és Kelemen Endre között, mert nem voltam hajlandó tűrni hibás vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit, aminek az lett a következménye, hogy Alapy Gyula szerint: „Tamáska akadályozza a szocialista igazságszolgáltatást”, el kell tüntetni a színről, vagy fegyelmi eljárással, vagy pedig bele kell „keverni” valamelyik kémperbe, először mint tanút, aztán mint vádlottat.

10 év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban Gegesi-Kiss kijelentéseiről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit. Korábban soha protekciót nem vettem igénybe. 1956 júliusában így láttam, hogy elérkezett az alkalmas időpont a Kelemennel való leszámolásra. Akkor lett ugyanis Kádár János a politikai bizottság tagja, a párt főtitkár-helyettese, Őt ártatlanul börtönbe csukták, ő ismeri az Igazságügyi Minisztérium által meggyalázott jogszolgáltatási normákat, előírásokat, és ugyanazon véleményen van, mint azt Tordy Lajos „Szaggatott Krónika” c. visszaemlékezéseiben írja, nevezetesen, hogy az igazságszolgáltatás zsiványok kezébe került, bűnözök ülnek az ügyészi és a bírói székben, míg ugyanakkor ártatlanok a vádlottak padján.

1956 július első felében felhívtam tehát telefonon Kádár Jánost a Pest Megyei Pártbizottságon és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány dologról részletesen elbeszélgetni.  Mire Ő, szószerint: „Jöjjön szerdán du. 4 óra után, ugyanis az az én ún. szabad szombatom, akkor senkinek nem szabad zavarnia, tehát tudunk nyugodtan beszélni.” 

1956 júl. 18-án, szerdán délután 4 óra után beléptem az Arány János utcai pártházba és mentem Kádár dolgozó szobájába.  Nagy, majdnem teremszerű helyiség volt, de kevéssé bebútorozva:  íróasztal, könyvszekrény és egy bőrgarnitúra dohányzóasztallal.  Az üdvözlés után leütünk a kényelmes, nagy fotelokba és – a szokásnak megfelelően – általános, de közömbös szöveggel indult a beszélgetés. Azután rátértem az egyetemi állapotokra, a hallgatók hangulatára.

Itt mindjárt meg kell mondanám, hogy a legalább négyórás „beszélgetés” lényegileg monológ volt, mert jóformán mindig csak én beszéltem, KÁDÁR alig, legfeljebb hümmögött. De – úgy tudom – ez a politikusok metódusa, ők elsősorban adatokat, tényeket szeretnek hallani a beszélő-partnertől, maguk azonban szófukarok, nehogy valami kötelező vagy félremagyarázható kijelentést tegyenek.

Aztán rátértem a magyar, ún. igazságszolgáltatásra és megtörtént esetekkel igazoltam KELEMEN Endre ig. orvosszakértő káros működését, aki nemcsak „futószalagon” gyártotta á hamis véleményeket politikai vagy politikai jellegű perekben, de az 50-es években Magyarországon még a gyógyító orvosi munkát is hátráltatta azáltal, hogy az ügyészség segítségével műhiba gyanúja címén minél több kórházi halottat igyekezettboncoltatni, azzal a meggondolással, hogy a foglalkozástól eltiltott ügyvéd felhajtója, üzletszerzője, pénzt tud kizsarolni a beijedt orvostól egy „kedvező” záróvéleményért. Minden „beavatott” tudta ezt, de ALAPY csak nevetett, amikor HOCHVALTER r. őrnagy, a Főkapitányság életvédelmi osztályának vezetője mindezeket írásos jelentésekkel bizonyította. A rendőrség „bizalmi csoportja” (belső elhárítás) ugyanis Hochvalter utasítására figyelés alá vette Kelemen működését.

De jól tudta ezt DOLESCHÁLL Frigyes egészségügyi miniszter is, „de tenni nem mert” (Szabolcska Mihály) mind a sváb legények a salzburgi csapszékben.  Engem bíztatott, hogy folytassam harcomat Kelemen ellen, ő azonban csak a kulisszák mögött állhat segítségemre, és pedig azért, mert „cukorbeteg a fiam, diétásan kell étkeznie, napi 500g prágai sonkára van szüksége, amit én csak a miniszteri fizetésből tudok fedezni.  Kelemen ’jó kapcsolatait’ tudva, nem kockáztathatom miniszteri állásomat, mert a fiam halálát is jelentheti.”  Az 500g prágai sonka mutatja országunknak azt a lesújtó állapotát mely az 56-os események második fázisának kialakulásához vezetett. 

Szerintem ugyanis 1956 klasszikus, három felvonásos görög tragédia volt: I. Kifejlés. II. Tetőzés, III. Bukás.

Adatokkal megalapozott elméletemről később írok egy történész szakvéleményt; pillanatnyilag csak a Kádár-beszélgetés, meg az 500g prágai sonka miatt „szúrtam be”. 

Tehát folyt a monológom Kádárral, hasonló konkrét példákkal és az ő válasza – rövid és sztereotip – rendszerint az volt: „Igen, vannak még hibák, de azért nem a párt felelős, az ideológia és a rendszer helyes, hanem egyes személyek, akik hibákat követnek el.” 

Próbáltam „felhergelni", provokatíve mondottam neki: „Nem értem, hogy tud maga Rákosi Mátyással egy asztalhoz leülni, tanácskozni azzal a bitanggal, aki magát börtönbe csukatta, ahol kiverték a fogát, letépték a körmét, összezúzták a heréjét (a kikosarazott Vladimír bosszúja), szájába hugyoztak. Nem reagált. Nem mondott sem igent, sem nemet. Úgy tudják, hallgat, nem beszél a történtekről, mert nem akarja, hogy megaláztatása nyilvános téma legyen. Akkor pl. úgy beszélték — lehet, hogy csak legenda --, egy pb-ülésenfelhozta az ÁVH kegyetlen módszereit, mire Rákosi „ellenséges propagandának” mondotta a hamis vádaskodásokat. Kádár erre kivette szájából a felső protézisét és a tanácskozó asztal sima lapján a szemközt ülő Rákosihoz csúsztatta, mint a vadnyugati filmek bárjában a whiskys poharat szokás.

Felemlítettem börtönbeli megveretését azért, mert úgy tudtam, hogy amikor az családja tudomására jutott, panasszal fordultak a párt vezetőségéhez. Kelemen Endre vizsgálta volna meg a börtönben és „sértetlennek” véleményezte.

Minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert jéghideg nyugalmából nem tudtam kilódítani. Már sötétedett kint, amikor szó szerint a következőket mondta:

„Maga jól tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten fia volt ás mégsem tudta megváltani 33 év alatt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk istenfiak és még csak 10 éve vagyunk uralmon, nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen az országban.” {Kádár „nagy bibliás volt. Már börtön előtt is. Pártgyűlési beszédjeiben gyakran idézett a Biblíából. Ezért a nagy „nyelvcspásokkal” magát minden személyi változáskor a felszínen tartó Apró Antal pártközponti tanácskozáson, hogy Rákosi Mátyást megnevettesse: „Milyen kár, hogy nincs jelen Kádár elvtárs, biztosan megtalálná a kérdéshez álló megfelelő bibliai idézetet.”)

A fent írt „kenetteljes” szavaira én olyan dűhős lettem, hogy az asztalra csaptam és szó szerint a következőket mondottam neki: „Ha te ilyen hűlyeségeket beszélsz, akkor nincs értelme velem tárgyalni.” 

Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé.

    Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső karomat megfogva visszahúzott és szó szerint a következő történelmi fontosságú kinyilatkoztatást tette:

    „Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan – és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is --, elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni.”

     Nos, most már világos információm forrása.  Úgy gondolom, elég hiteles  Erre én BALJAKIN 1955 –beli „figyelmeztetésére” alapozom véleményemet, miszerint 1956 októberében Budapesten

     sem forradalom,

sem ellenforradalom

nem volt, hanem egy államcsíny.

A tétel levezetéséhez, bebizonyításához a következő adatokat, tényeket használom fel:

1.  A történelmi eseményeknek hosszú, sok évre visszanyúló gyökerei vannak. Az 1956 október 23-i magyar események magvait Párizsban vetették el 1947 február 10-én. Ekkor kötötték meg a magyar—szovjet békeszerződést, melynek következtében megszűnt a hadiállapot Magyarország és a SZU között, a „megszálló” csapatok elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak ún. útvonalbiztosító egységek, mert Ausztria egy része továbbra is orosz megszállás alatt maradt és ezen csapatok ellátása a Csap—Budapest—Bécs vonalon történt. A békeszerződésben azonban azt is aláírták, hogy_. az osztrák békeszerződést követően egy éven belül az ,,útvonalmódosítók" is kitakarodnak.

2.  Ismerve az oroszok mentalitását — 70 év alatt soha szavukat, szerződéseket be nem tartották —, eleve nem gondoltak a kivonulásra. Ellenkezőleg, a Tito-ügy idejében lényegesen megszaporodtak az „útvonalbiztosítók”, noha Jugoszlávia lerohanásával a magyar honvédséget akarták megtisztelni. (De ez egymás fejezet hazánk szomorú háború -utáni történetében)

A „megbonthatatlan” szovjet-magyar „barátság” más szóval az örökös megszállás érdekében beleépítettek, belecsempészek a békeszerződésbe egy paragrafust, mely lényegileg az egész szerződést annullálta, egy értéktelen papírdarabbá degradálta.  Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a „fasizmus” visszaállításának veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni.  A „veszély” megítélése az ő szájuk ízétől függött

és a „visszatéréshez” nem igényelték a magyar kormány „behívását’, az az ő szuverén joguk volt a „nemzetközi jog” szerint is elismert békeszerződés alapján.   

3. 1955 május 15-én – 10 év vajúdás után—megszületett az osztrák semlegességi szerződés. A szerződés megkötéséig eltelt 10 év, és maga a „szerződés” mutatja az imperialista orosz politika valódi arcát. Ilyen „szerződésre” a nemzetközi jog szerint semmi alap nem volt, mert Ausztria nem üzent háborút a Szovjetuniónak, vele harcban nem állt, és ha németek üldözése következtében orosz csapatok kerültek Ausztria területére„ azt az „üldözés” befejeztével azonnal el kellett volna hagyniuk. 1945-ben minden jogérzékkel rendelkező ember így gondolta, hiszen Ausztria volt Hitler első áldozata.  Az Anschluss-szal megszűnt az önálló osztrák állam, Németország tartománya lett és így a „felszabadított”, ismét szuverénné lett Ausztriát nem lehet Hitler cselekedeteiért felelőssé tenni. Nem így az oroszok:Csak akkor-voltak hajlandók Ausztriából kivonulni, ha Ausztria semleges lesz és azonfelül még háborús kárpótlást is fizet a Szovjetuniónak. Az orosz szemtelenségnek a magasiskolája a semlegességi szerződés.

4. Még ma sem tudott okokból 10 évi huzavo­na után – váratlanul, mert senki sem remélte – lét­rejött az osztrák semlegességi szerződés 1955 május 15-én, aminek az kellett, hogy legyen automa­tikusan a következménye – a párizsi szerződésben vállalt kötelezettségnek megfelelően, hogy 1956 őszén Magyarországnak oroszmentesnek kellett volna lennie.

Ez azonban stratégiailag lehetetlen volt.  Az orosz csapatoknak Ausztriából, Magyarországból való távozása azzal egyenlő, hogy á Varsói Szerződés államainak délnyugati szárnya nyitott kapuvá válik, mert Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon, Jugoszláviában nincsenek orosz csapatok. Az ausztriai kivonulás  tehát úgy kellett megrendezni, hogy egy időben a ,nyitott kaput" becsukni Magyarország változatlan megszállásával.

És erre „jogos" lehetőséget adott a fasizmus visszatérésének veszélye. Nem kellett ahhoz semmi más, csak ügyesen, agent-provokatőrök segítségével kiváltani.  A KGB-nek nagy gyakorlata van az 1956-os „ellenforradalomhoz” hasonló népi megmozdulások szervezésében, kivételezésében.  Magyarországon különösen könnyű ^.volt a helyzet, mert segítségre állt az egész apparátus: párt, rendőrség, AVH, honvédség, hiszen az államcsínnyel elsősorban saját bőrüket és összelopott vagyonukat tudták menteni. Nagyon is jól tudták, hogy az oroszok kivonulása egyet jelent bitorlott hatalmuk összeomlásával, mert nem a nép bizalmára, hanem az orosz szuronyokra volt alapozva.

      A pártközpontban az volt a nagy kérdés: mi a teendő, hogyan lehet „átmenteni” egészben vagy részben a párt uralmat, szerepét.  A vélemény, az elképzelés általában az volt: szelepeket kell nyitni, az évek alatt felhalmozódott feszültséget lassú folyamatossággal kiengedni.  Ha az oroszok kivonulása után az „átmenet” rohamosan történik, akkor az robbanásszerű lesz.

      Honnan tudom mindezt?  Családi kapcsolataim adják meg a feleletek.

      Sógorom volt Lukács (Rosenberg) Iván, aki a Tüske u. 8. sz. alatt lakott.  100% -os zsidó volt, banktisztviselő és^, a zsidó törvények idejében állásából elbocsátották. Iván rokoni kapcsolatban állt Szilágyi Pál textilkereskedővel, a rádióriporter  Szilágyi János apjával.  Szilágyi Pál is zsidó volt és így neki is be kellett csukni a boltot.  A katasztrofális következmény úgy lett elhárítva, hogy feleségem, Lukács Krisztina – Rosenberg Iván felesége: Lukács Ilona nővére – feladta gyógyszerészi foglalkozását és mint 100%-os ,,árja” átvette a textilbehozatali irodát és tudott a jö­vedelemből két-három zsidócsaládot ellátni, tá­mogatni.

      Szilágyi Pál felesége Grampoch Lenke, akinek a huga, Ila, Virág Károly felesége volt.  Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott, szerény, kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában.  Lukács Ivánnak a földszinten volt háromszobás lakása.  Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő volt, és mint ilyen, APRÓ Antal jóbarátja, mellesleg azonban KÁDÁR Jánossal együtt a illegális kommunista párt egyik vezető személyisége.  Sógora, Szilágyi Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály vezetője, majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban.  Virág Károlyt 1944 nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőttek.  Így özvegye, Grampoch Ila „nemzeti nyugdíjas” lett és mert gyermek nem volt, APRÓ Antal hátartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári is dolgozott.  Ő 1937-38-ban Moszkvában a KOMINTERN-iskolában kapott kiképzést agitációra és pártszervezésre.  Az iskolának csak külföldi tagja, tanulói voltak és fő feladatuk volt a külföldi kommunista pártokban „felügyelni” és a moszkvai pártközpontnak jelentéseket tenni.  Természetesen egyben KGB ügynökök is voltak.  Apróné kezdetben a BM-ben dolgozott, később kerületi párt titkár lett.  Apró Antal – emlékezetem szerint – akkor a Bimbó úton lakott, Virágnénak csak le kellett sétálnia a Tüske utcából az Apró villához.

      1950-tól 1960-ig hétvégeken, szombat vagy vasárnap délutánokon – tavasztól őszig – gyakran voltam a Tüske utca 8-ban, pingpongoztunk, uzsonnáztunk.  Virágné is köztünk, és olykor jött Szilágyi Pál is feleségével, a szőke vagy hidrogénezett Lenkével, míg Ila sötét, majd fekete hajú volt.  A hölgyek csevegtek, a férfiak – Lukács Iván, Szilágyi Pál és én – természetesen főleg politikáról beszéltek.  Nemcsak Szilágyi Pálinak, mint diplomatának voltak jó értesülései, de Lukács Ivánnak is, mert az ARTEX külföldi piackutatója, piacszerzője lett és hónapokat töltött hol Londonban, hol Stockholmban.

      Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után az volt a beszédtéma: mi lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik?  Érdekelve voltak mind a ketten, Lukács Iván és Szilágyi Pál, nemcsak azért, mert zsidók voltak.  A pesti zsidók között az osztrák semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki, magyarországi pogromtól féltek. 

      Gondolom, az olvasó nem tart antizemitának, hiszen már eddig is elárultam, hogy zsidó sógorom volt és ehhez a tényhez – objektivitásom  alátámasztására – kiegészítésül még hozzáfűzöm, hogy 1944 március 19-ét követően életem kockáztatásával több zsidót mentettem a deportálástól.  Ezek ellenére is azt kell mondanom – és sok zsidó is azt véli --, nem volt helyes az a telhetetlenség, mellyel 1945 után a zsidpk minden vezető állást, fontos funkciót a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, különösen az ÁVH-ban, de az egyetemeken, az Akadémiában, a Kultuszminisztériumban stb. stb., maguknak kaparintottak és így a 45 éves orosz megszállás nem egy proletár, hanem egy zsidó-diktatúrával lett azonos.  Sokan beszéltek zsidó-rasszizmusról és népszerű volt a következő vicc: „ Mi a különbség a jeruzsálemi és a pesti kormány között?  Az, hogy a jeruzsálemi kormánynak van egy arab tagja is.”  A pesti kormány akkor kivétel nélkül zsidókból állott, tehát nem volt „még egy” magyar tagja sem.  Így érthető az az aggodalom, hogy az oroszok kivonulását követő rendszerváltozásban a 10 év szenvedéseiért, megaláztatásáért felelősséggel tartozó  és megbüntetendő személyek jórészt és elsősorban zsidók lesznek.  Megválaszolandó kérdés és egyben feladat volt: hogyan lehet az elvárhatókat elhárítani, vagy legalább mérsékelni.  A megoldást a párt vezetősége a lassú, de permanens „átmenetben” (átmenésben) látta.

      Ennek a taktikának egyik első része volt a Petőfi-kör létrehívása.  Sokat beszélnek ma a Petőfi-kör „forradalmi” szerepéről, de hallgatnak arról, hogy a pártközpont „leányvállalata” volt, az „áthangolás” szerepével.  A pártközpontban Kiss Károly volt irányítója és felelőse a Petőfi-körnek.  Ő tehát Kiss Károly írta elő a „vitaindító” témát, az előadót, de még a közbeszólók személyét is.  A meggyőződéses TÁNCZOS Gábor csak azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott.  A Petőfi-kör működtetésével kapcsolatban az volt a PÁRT elgondolása, hogy zárt legyen, s a különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportosulások képviselői, büntetéstől való félelem nélkül kimondják, kikiabálják sokéves sérelmeiket, csalódásaikat.  A becsapott, elnyomott és kizsákmányolt munkásosztály számára ugyanezért voltak már évek óta az „államilag támogatott” hétvégi labdarúgómeccsek, a régi „panem et circenses” római politika „szocialista” változata.  Az volt a hétvégi gőzkieresztő szelep, ott kiordíthatta magát az egész héten át dühöngő, rosszul fizetett, társbérletben őrlődő, élelmezési, bevásárlási nehézségekkel küzdő dolgozó, akinek azonban azt kellett énekelni:  „ Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad!”

            Az „írók lázadása” sem volt őszinte, vagy spontán.  Ma már nehéz megállapítani, bizonyítani, hogy az Írók Szövetsége, illetve annak valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.  De még elképzelni is nehéz a „megtérését” annak a MÉRAY Tibornak, aki szerint az elvetemült amerikaiak halálos betegséget létrehozó baktériumokkal fertőzött cserebogarakat szórtak le Korea hómezeire.  Minden bizonnyal nem volt meggyőződéses kommunista – Sztálin-díjas ACZÉL Tamás kollégájával együtt --, hanem csak bértollnok, aki a mindenkori fizető gazdáinak szája íze szerint írt és ír.  Rájuk is illik, amit a Szabad Nép 1956 októberében írt: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este”.  Ha a lélek mérgezői nem is kaptak direkt utasítást a párttól, voltak annyira intelligensek, hogy mint jó orrú patkányok, kellő időben megszimatolták az oroszok kivonulását követő veszélyt és igyekeztek menekülni a Dávid-csillagos vörös gályáról, melynek alsó traktusában az Internacionálé ütemére húzták a nehéz evezőlapátokat egy, az önállóságától megfosztott ország lakói.  Érezték, hogy hamarosan, a sors iróniájaként, történelmi fintorként, rájuk üt vissza Petőfinek általuk korábban sokszor idézett sorai:

                        Habár felül a gálya,

                        S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

      Igyekeztek tehát még a „tenger feltámadása” előtt, a várható népfelkelés előtt maguknak jobb pozíciót biztosítani a soron következő rendszerben.

            Az írók pálfordulása – nem pedig lázadása – azonban jól jött a pártnak, mert akarva, nem akarva elősegítette a mesterséges „ellenforradalom” megszervezését, alkalmas volt a kulisszák mögött álló párt szerepének elkendőzésére és egyben az „ellenforradalom” leverését követő – „forgatókönyvi” előírások szerinti kötelező – leszámolásokhoz bűnbakokat szoláltatott.

            A Petőfi-kör vitatkozói, mármint a be nem avatottak, abból a naivan téves elgondolásból indultak ki, hogy az osztrák semlegességi szerződéshez hasonlóan az oroszok a párizsi békeszerződést betartva, Magyarországot is ki fogják üríteni, és azt követően visszaáll az 1949 előtti koalíciós állapot, kormányzat, melyben a „baloldali blokk” (Kommunista, Szocdem., Parasztpárt) elég erős lesz ahhoz, hogy megőrizzék a „szocializmus vívmányait”.  Az oroszoknak azonban eszük ágában sem volt Magyarországot kiüríteni.  Nem tehették, stratégiai okból.  A párt sem mondhatott le jelenlétükről.  Baden bei Wienben már 1955 nyarán megtervezték maradásukat, amit „legalizálni” tudtak a párizsi békeszerződéssel, annak a „fasizmus visszatérésének veszélyével” kapcsolatos paragrafusával.  Ezt bizonyítja BALJAKIN 1955 őszén tett kijelentése.  Nyilvánvaló, hogy az osztrák szerződés megkötetésekor az orosz főhadiszállás tisztjei megvitatták Ausztria kiürítésének magyarországi vonatkozásait.

            Én úgy tudom, hogy az ausztriai orosz csapatok lényegileg nem „hazamentek”, hanem áttelepedtek Magyarországra, főleg a Dunántúlra. 1955-ben. de meg 1956 eleien épületeket foglaltak le itt oroszok számára; kaszárnyák, internátusok, szociális gondozottak, öregek menhelyeit; sőt még börtönt is.

Úgy gondolom, hogy ma nincs akadálya azt megállapítani, hogy 1955-ben hány orosz katonai szerelvény érkezett és hány hagyta el Csapnál az országot. A Honvédelmi Minisztérium illetékesei talán lesznek olyan „őszinték”, hogy elárulják az 1955-öt követően Magyarországba érkező orosz egységek számát és elhelyezését. Az „elhelyezés részét képezte az ausztriai orosz csapatok hadianyagának tárolása. Ilyen célra 1955-ben lefoglalták az oroszok a gödöllői kastély gazdasági épületeit; istállók, magtárak. A hadianyag 1989-ben még ott volt.

Ezek olyan tények, tárgyi bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az 1956 október 23-i „ellen-forradalmat” az oroszok már 1955-ben megtervezték, kirobbantották, leverték – és maradtak.

Ezért van az, hogy a mai orosz államvezetőség nem hajlandó nyilatkozni 1956 október 23-ról, annak ellenére, hogy a Parlament hivatalos úton kérte ezt.  A kérés teljesítését 1991 júniusában azzal az indokolással utasították el, hogy a történtek felelevenítése, tisztázása ártana a magyar-szovjet jó viszonynak.

Ma egy kicsit már továbbmennek.  Októberben beismerte a SZU külügyminisztériumi szóvivője, hogy 1956-ban hibás volt az orosz beavatkozás és az a nemzetközi jog megsértésével történt.  Részletes megbeszélésre azonban most sem volt hajlandó, diplomatikusan elködösítően beszélt és a csel az volt, hogy a „változatlan orosz álláspont ismert” és éppen ezért nem szükséges a megtörténtekről beszélni.!

Forradalom, ellenforradalom, államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés nélkül.  Különösen nem lehetett 1956 őszén Pesten, ahol a világ közvéleményének meg kellett mutatni, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ölik a zsidókat, a kommunistákat és ezért az oroszok beavatkozása, maradása jogos.  Fegyver azonban nem volt a polgári lakosság kezében.  1945 óta a legszigorúbban – kezdetben akasztással – büntették a fegyverrejtegetést.  Az „ellenforradalmárok” kezébe elhihető módon jusson fegyver.  Ezért Kopácsi Sándor olyan utasítást adott a rendőrüknek, hogy „megtámadásuk” alkalmával minden ellenállás nélkül, azonnal adják át fegyvereiket az „ellenforradalmároknak”.  1956 október 23-án este 8 és 9 óra között a saját szememmel láttam a Madách körúton, amint a „kék” rendőrök osztogatták a puskákat az „ellenforradalmároknak”. 

Ilyen vonatkozásban MALÉTER Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra behívott „megbízhatatlan” személyekből (paraszt-, kulákgyerekek), kiknek kezébe fegyver nem adható, alakított munkászászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába, és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián laktanyában levő munkászászlóaljnak is fel kellett lázadnia — a tervnek megfelelően -- és az „ellenforradalmárok” oldalára állni. Meg is történt, Maléter jóváhagyásával. Tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Józan ésszel nem érthető, hogy egy, az országa védekezését vezető, irányító hadügyminiszter az ellenség táborába megy személyes tárgyalásra és hozzá minden előzetes biztosítás, védelem nélkül! Időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie??

Az „ellenforradalmi” fegyveres zendülés nem érhette meglepetésszerűen a pártot és a kormányt, mert SZŰCS Miklós vezérkari ezredes már október 20-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy szerkesszen meg egy riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható „ellenforradalomra”. 

Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként működő orosz altábornagy, TYIHONOV már tudta, hogy Budapesten „ellenforradalom” van, melynek leverésére a magyar honvédség képtelen, és ezért szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges, és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna, felhívta ANTONOV hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari fönöket és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére és az „ellenforradalmi” erők elleni bevetésére.  Antonov az engedélyt megadta! 

Tehát nem Hegedűs András, nem Marosán György vetette tűzbe az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, éspedig minden előzetes megbeszélés, kérés, engedély nélkül.

Egy ilyen nagy horderejű, világpolitikailag is kiható intézkedést azonban saját szakállára még egy orosz altábornagy sem tesz, ha előzőleg nem lett megtervezve, és Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának meghatározása volt.

    Megindultak tehát a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai, hogy kellő időben, kellő helyen legyenek a „forgatókönyv” szerinti bevetésre. Ismeretes, hogy Erdélyben már október 20-án szovjet egységek indultak a magyar határ felé.

Megbízható, a dolgokba, a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg KISZ-tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök is munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak, tolták azeseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló „ellenforradalom” felé. A kormány majd naponkénti átalakítása is azt volt hivatva bizonyítani, hogy „jobboldali” erők a hatalom megszerzésére törekszenek. Nagy Imre és Kádár szerepe nem tisztázott. Minden valószínűség szerint összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a párt, a rendszer uralmát biztosító orosz megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a „rendezőktől”. Egyrészt alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, vagyis arra, hogy a párt „reformkommunistái” is a Rákosi-klikk, az oroszok ellen fordul, másrészt az „el-lenforradalom” leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így leszámolni a régi ellenfelekkel, hiszen „ellenforradalmi magatartásuk” bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, elítélésük nem volt megalapozatlan. Nagy Imre sorsa beteljesült. Kádárt megmentette Münnich, aki mint KGB-generális, az államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. Kádár ugyanis Nagy Imréhez hasonlóan a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich — akarata ellenére — a szovjet követségre vitte, mert őt találták alkalmasnak a történések továbbvitelére.

Drábik János

1956 - A magyarok harmadik útja

Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából

részlet Drábik János művéből

1956. és a magyarok harmadik útja

Fél évszázaddal 1956. után ismét hallani lehet, hogy "szocialista forradalom" zajlott le 1956-ban. Állítólag a "szocialista progresszió" irányában tett nagy lépést előre a magyar nép, és a jelenlegi kozmopolita-globalista baloldal ennek a "progressziónak" a folytatója finánckapitalista módszerekkel. Minthogy ez a kifejezés a köztudatban a marxista szocializmust jelöli, azaz a bolsevik, leninista-sztálinista rendszert, ezért ezt a kifejezést nem találjuk szerencsésnek 1956-tal kapcsolatban. Már említettük, hogy a forradalom terminusnak több értelme van, mi most ebből csak hármat említünk meg.

Az egyik az a klasszikus értelmezés, hogy a forradalom megdönti a zsarnokságot, a diktatúra helyébe demokráciát vezet be, elismerve az ember elidegeníthetetlen emberi jogait és szabadságjogait. Ez az emberi méltóság forradalma, amely biztosítja a személyi önrendelkezést és bővíti az ember szabadságát.

A marxista értelmezésű forradalom pedig az, amikor a magántulajdont, a demokráciát és a piacgazdaságot erőszakkal megszűntetik és fegyveres, valamint állami erőszakra támaszkodva bevezetik a proletárdiktatúrát, továbbá létrehoznak egy új típusú zsarnokságot.

A forradalomnak azonban van egy harmadik értelmezése is. Ez az értelmezés szokatlan és nem ment át a köztudatba - de attól még lehet igaz. Ennek lényege az, hogy az a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, amely a pénzrendszer magánmonopóliummá tételével centralizálni tudta az emberiség vagyonát globális szinten a saját ellenőrzése alatt, forradalmi változásnak tekint minden olyan történelmi eseményt, amely elősegíti ennek a rendszernek az általánossá válását, és végül elvezet az egy központból irányított világrendszer létrehozásához. Minden olyan változás, amely ezt a folyamatot keresztezi, vagy lassítja, az ellenforradalminak számít. Minden olyan történelmi esemény azonban, amely közelebb visz ehhez a célhoz - a pénzügyi elit által irányított Globális Unióhoz, a vagyon és a hatalom irányítása alatt történő világméretű centralizálásához - az forradalminak tekintendő.

Ebben az értelmezésben a marxista szocializmus annyiban minősült forradalminak, hogy a vagyon és a hatalom világszintű centralizációjának az egyik lehetséges útját jelentette. A marxista szocializmus pontosan azért bukott meg, mert a történelmi fejlődést a háttérből meghatározó erők számára nem volt elég hatékony rendszer e cél eléréséhez. Éppen ezért a pénzügyi módszerekkel végrehajtott vagyon és hatalom-centralizáció bizonyult forradalmibbnak és ennyiben a marxista szocializmust jelentékenyen túlszárnyalta forradalmiságban. A marxizmus köznapi szinten tehát szemben állt a kapitalizmussal és a finánckapitalizmussal, és annak politikai intézményeivel, ugyanakkor egy rejtettebb vagy magasabb szinten a marxizmus a világtörténelmet mozgató háttérerők egyik nagyszabású kísérlete volt a vagyon és a hatalom globális méretű centralizációjára.

Ha 1956-ot a magyar történelem összefüggésrendszerében szemléljük, akkor elmondható, hogy szabályos forradalom volt. 1956. forradalma mondhatni váratlanul tört ki és rendelkezett a forradalmak minden látványos ismertető jegyével. Ha azonban arra kell nekünk válaszolni, hogy a fentebb ismertetett forradalomértelmezések közül melyikhez lehet 1956-ot besorolni, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a forradalom a nagyobb szabadság megteremtését tűzte ki célul. A XX. században a történelmet a háttérből irányító erők két világháborút is kirobbantottak annak érdekében, hogy felgyorsítsák világtörténelmi stratégiájuk legfőbb céljának - az egyközpontból irányított világrendszer létrehozásának - az elérését. A bolsevizmus egyszerre volt a tagadása ennek a világtörténelmi folyamatnak, de bizonyos magasabb szinten annak az egyik megvalósulási módszere volt. Egy világtörténelmi kísérlet, ami azonban nem bizonyult sikeresnek. Ugyancsak a világtörténelmet a háttérből mozgató erőkkel próbált szembeszállni a fasizmus és a nemzeti szocializmus is. A nemzetközi pénzhatalom kozmopolita internacionalizmusával szemben a nemzeti érdekek védelmét és a pénzuralommal szemben a szociális szempontok érvényesítését igyekeztek megvalósítani.., de ugyanakkor együtt is működtek a nemzetközi finánctőkével és a tulajdonában lévő transznacionalista világcégekkel. De ez a kísérletük a világtörténelmet a háttérből irányító erők ellenállásán - a valódi céloknak és folyamatoknak a világ közvéleménye előtti sikeres álcázásán - meghiúsult.

Ha tehát arra akarunk válaszolni, hogy forradalom volt-e 1956-ban Magyarországon vagy sem, először arra kell válaszolnunk, hogy a forradalom melyik értelmezését tudjuk elfogadni. Az biztos, hogy a magyar nép 1956-ban nem kért a sztálinista típusú internacionalista-kommunista diktatúrából. De azt sem akarta, hogy kapitalista - finánckapitalista módszerekkel - ismét megfosszák munkájának az eredményétől, visszaállítsák a kommunista államosítások előtti tulajdonrendszert mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.

A magyar nép, a magyar társadalom egyértelműen a saját nemzeti - mondhatni családi - útját akarta. Egy harmadik utat. Csakhogy a harmadik útnak is, mint a forradalomnak, számos egymással rivalizáló értelmezése van. A harmadik út egyik értelmezését azok fogalmazták meg, akik szoros kapcsolatban álltak a népi falukutató mozgalommal, így többek között Németh Lászlót, Bibó Istvánt, Kovács Imrét és Szabó Dezsőt említhetjük meg. A népi, vagy ma divatos szóval populista értelmezésű harmadik út szerint a magyarságtól idegen minden fajta diktatórikus szocializmus, mert az szemben áll a szabadságjogokkal.

De nem szolgálja a magyar nép egészének a boldogulását a liberális kapitalizmus vagy pénzmonopolista finánckapitalizmus sem, amely elutasítja a szociális igazságosságot. A népi írók azonban a szociális igazságosság igényét nem keverték össze a marxista szocializmussal és annak diktatórikus rendszerével. Az egyes nemzetek, mint egy kulturálisan és vérségileg összekapcsolt család, közös érdekeit valóban a szociális igazságosságra való törekvéssel lehet érvényesíteni. Ehhez pedig szükség van az emberi jogokra és a politikai szabadságjogokra. Azaz a harmadik út elutasította a proletárdiktatúrát, de elutasította a teljesítménytől és a személyes felelősségtől elszakított magántulajdont is. Továbbá elutasította a kötelező ateizmust és az erkölcsi relativizmust.

A Jászi Oszkár által is hirdetett liberális szocializmus ugyancsak egyfajta harmadik utat próbált felvázolni. Ennek az a lényege, hogy széles körben biztosítani kell egyéni és csoport szinten is az önrendelkezést és az önkormányzatot. Jászi a decentralizációban, az önkormányzatban és a szövetkezésben látta a liberális szocializmus útját. Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen követelések fogalmazódtak meg 1956. néhány napja alatt, akkor megállapíthatjuk, hogy már 1956. október 30-áig a forradalom meghaladta a revizionista vagy reformkommunista ellenzék célkitűzéseit. A nemzeti függetlenség, a politikai szférában a többpártrendszer és az arra alapozott parlamenti demokrácia gyökeres szakítást jelentett a sztálinista típusú internacionalista-kommunista diktatúrával.

Ez azonban nem jelentette volna azt, hogy a magyar társadalom visszatér a két világháború közti állapotokhoz. Ezt Kovács Béla a Kisgazda Párt főtitkára ezekben a napokban így fogalmazta meg:

"A régi világról szerintem ne álmodjon senki. A grófok, bankárok és kapitalisták világa végérvényesen lezárult."

Bibó István a magyar harmadik út teoretikusaként megállapította, hogy a magántulajdon, mint minden emberi rendelkezési lehetőség, lehet a szabadság formája és lehet az elnyomás és kizsákmányolás eszköze. Bibó úgy látta, hogy a kapitalizmus abban a részében, amelyben a szabad vállalkozás rendszerét jelenti, az egyik hatásos mozgatója az ember technikai haladásának. A kapitalizmus alapvető baját nem a szabad vállalkozás rendszerében látta, hanem a birtokviszonyok igazságtalanságában. Kifogása az volt, hogy a szabad vállalkozás lehetősége eredendően csak a társadalom egy kis része számára áll fenn. A megoldást Bibó abban látta, hogy a szabad vállalkozás lehetőségét és a nagyüzemek munkásközösségi tulajdonát, mely a kapitalizmus és szocializmus dogmatikus ellentétében kizárja egymást, két intézmény révén lehet egyszerűen összeegyeztetni. Az egyik a szövetkezetek rendszere, melyek szabad vállalkozásokként indulhatnak; a másik a szabad egyéni vállalkozás pedig abban az arányban, amilyen arányban személyes teljesítményből közösségi üzemmé válik. Ezzel párhuzamosan az alapító tulajdonos előbb vállalatvezetővé, majd utódaiban egy bizonyos meghatározott időn át járadékossá alakul.

Itt kiemelendő a korlátozott magántulajdon gondolata. Ez azonban nemcsak a népiek körében vetődött fel, mert ezzel a legtöbb politikai erő ebben az időben egyetértett. Ennek nemcsak elméleti okai voltak, hanem tekintettel kellett lenni Moszkvára is, és így a külpolitikai meghatározottság is a harmadik út felé irányította a magyar forradalom törekvéseit.

Ha elfogadjuk, hogy összefüggés áll fenn az emberi értékelőállító tevékenység, a magántulajdon és az önrendelkezés - vagyis az egyéni emberi jogok és a politikai szabadságjogok - között, akkor azt is mérlegelni kell, hogy miként lehet biztosítani az adott konkrét személy teljesítményéhez a vagyongyarapodást. Ha a magántulajdon jó dolog, a túlzott méretű magántulajdon - amely a másik teljesítményének az elvételével korlátlanul növekedhet - már káros. Ha a vagyonra támaszkodó önrendelkezés, a szabadság jó dolog, a túlzottan nagy vagyon által megnyíló túlzott mértékű szabadság, amely szükségszerűen átfordul a szabadsággal való visszaélés szabadságába, vagyis mások elnyomásába - már kártékony. Ezért rendkívül nagy szükség van a magántulajdon optimális méretének a kialakításához. E nélkül semmiféle harmadik út nem lehetséges. Csak a személyhez és teljesítményhez kötött magántulajdont szabad legitimnek elfogadni. A személyes teljesítménnyel létrejött vagyont tulajdonosaik társultan is működtethetik, de soha nem szabad megengedni, hogy a vagyon el legyen szakítva attól, aki azt természetes személyként működteti, és akinek a teljesítménye objektiválódik abban a vagyonban.

Tudomásul kell venni, hogy minden vagyon, ami létezik Földünkön, az az emberiség egymást váltó nemzedékei együttes tevékenységének az eredménye. Ennyiben minden vagyon minden emberhez is tartozik bizonyos vonatkozásokban. Ezért csak a természetes személyhez, mint működtetőhöz és az ő teljesítményéhez kötött tulajdon képes egyszerre érvényesíteni a tulajdonnal járó egyéni és társadalmi felelősséget.

Amikor az emberi méltóság forradalmáról beszélünk, vagyis hogy minden egyes embert - csupán azért mert embernek született - elidegeníthetetlen emberi jogok és politikai szabadságjogok illetnek meg, akkor le kell szögeznünk, hogy személyhez és teljesítményhez kötött vagyon nélkül nincs egyéni önrendelkezés. Az emberi jogok és a politikai szabadságjogok biztosítéka az, ha a polgárokat sem állami, rendőri s adminisztratív kényszerrel, sem pénzügyi-gazdasági kényszerrel nem fosztják meg a saját teljesítményük eredményeként létrejött javaktól. Azaz munkájuk gyümölcsétől. A személyhez és teljesítményhez kötött vagyon tehát nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem ez képezi az egyéni és közösségi szabadság alapját. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy elnyomott és függő helyzetű, mint akit a diktatúra foszt meg rendőri-adminisztratív kényszerrel a szabadságától.

1956-ban a magyar nép ösztönösen ráérzett arra, hogy amikor szabadulni kíván a kollektív tulajdonlás eltúlzott kommunista formájától, egyidejűleg távol kell tartania magát az ugyancsak közérdeket sértő korporációs-finánckapitalista kollektív-tulajdonlástól. Ugyanis a teljesítménytől elszakított kommunista kollektív tulajdon és finánckapitalista tulajdon egyformán egy olyan privilegizált csoport érdekeit szolgálja az értéktermelő társadalom többi részével szemben, akikamelynek a tagjai valójában parazita módon - tényleges funkció nélkül - élősködnek mások munkáján. Ha kommunista vagy finánckapitalista kollektív tulajdon jön létre, ezzel lehetővé válik a teljesítmény nélküli és így korlátokat sem ismerő vagyonfelhalmozás egy privilegizált csoport számára. Amikor a tulajdon el van szakítva azoktól, akik működtetik - haszna pedig azokhoz kerül, akik az állami erőszak vagy az arctalan pénzviszonyok mögé rejtőzködnek - akkor kiegyensúlyozatlan és ezért igazságtalan társadalmi viszonyok jönnek létre. Ezért volt az, hogy a magyarok 1956-ban olyan harmadik megoldás felé orientálódtak, amely megszabadítja őket mindkét véglettől. Azt szerették volna, ha végre munkájuk eredményével ők maguk rendelkezhetnek. Tehát nem akarták a kommunista diktatúrát, de nem kértek a pénzuralmi monopolista kapitalizmusból sem.

A két világháború között már megtapasztalták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodását eredményezi, mások munkája eredményének a folyamatos elvételével. Ennek viszont az értéket előállítók folyamatos elszegényedése az egyenes következménye. Ezért vált Magyarország a két világháború között a hárommillió koldus országává. Az így kifejtett korlátozott-magántulajdon gondolata nemcsak a népieket foglalkoztatta, hanem olyan közéleti személyiséget is, mint például Mindszenty-bíboros. A magyar katolikus egyház feje a 1956. november 3-i beszédében így fogalmazott:

"Jogállamban élő, osztály nélküli társadalom, a demokratikus vívmányokat fejlesztő, a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló kizárólag kulturnacionalista nemzet és ország akarunk lenni."

Mindszenty-bíboros akár ismerte a népiek harmadik utas elképzeléseit, akár nem - mégis a szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon gondolatából indult ki, amely harmadik utas elképzelés. Ezek a harmadik utas elképzelések az 1956. november 4-i szovjet invázióval nem értek véget. Így például a Kisgazda Párt és a Parasztpárt tovább folytatta a harmadik út irányába mutató erőfeszítéseit. November 16-ára elkészült egy kisgazda tervezet, amely a kívánatosnak tartott fejlődés alapértékei közé sorolta: az 1945-ös földreform fenntartását, a bányák a bankok és a gyárak köztulajdonban maradását, a demokratikus köztársaságot, mint politikai rendszert, továbbá a gyárak és üzemek munkásigazgatáson alapuló állami és közösségi tulajdonát. A mezőgazdaságban biztosítani akarták az egyéni-paraszti, és kisipari-kiskereskedői tulajdont a valóban szabad és önkéntes társulás formáival. Elismerték a magántulajdon szabadságát, a közösségi érdekre támaszkodó erkölcsi normák adta határok között.

December 8-ára a Petőfi Párt, vagyis a népi mozgalom e néven újjáalakult pártja és a Kisgazda Párt újabb tervezetet készített. Ennek első pontja a szabadságjogokkal és a demokratikus választásokkal foglalkozik. Ezeken a választásokon részt vehet minden párt, amelyik az e nyilatkozatban körülírt állami, társadalmi és gazdasági rendet elfogadja. A második pont leszögezi, hogy az ország társadalmi és gazdasági rendjének alapja a termelőeszközök döntő részének a társadalmi tulajdona. A harmadik pont a földreform védelmével. A negyedik a szövetkezés szabadságával. Az ötödik a magánvállalkozás törvényes keretek közt tartott szabadságával. A hatodik a szakszervezetek és az érdekvédelem szabadságával. És végül az utolsó pont a Munkástanácsok irányító szerepével foglalkozik. A forradalom kormányában részt vevő koalíciós pártokon kívül több más párt is egyetértett e nyilatkozattal.

Visszatérve 1956. egyik legmesszebb tekintő, legtisztábban látó politikusára, az embernek és gondolkodónak egyaránt kiemelkedő Bibó Istvánra, ő 1957. elején, még letartóztatása előtt, így foglalta össze a harmadik útra vonatkozó nézeteit:

"Ez a kapitalizmusra és kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és álproblémákkal küzd. E rémképek középpontja ortodox kapitalistáknak és ortodox kommunistáknak az a közös előítélete, hogy a szocializmus - azaz a kizsákmányolás-mentes társadalom - eredményesen nem valósítható meg másképpen, mint a szabadság nyugati technikáinak a hosszú időre való elvetésével. Ezzel szemben a harmadik utas - valójában egyetlen lehetséges utas - mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelenti, sőt nem is tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését. S a szabadságnak a hatalmak elválasztásán, többpártrendszeres szabad választáson, szabadságjogokon - főleg sajtó- és véleményszabadságon, valamint bírói függetlenségen és a jogállam rendszerén nyugvó egész építménye - mely a nyugati világot minden hibája ellenére is olyan emberségessé és elviselhetővé teszi - nem valami "polgári" felépítmény, hanem egyszerűen egy objektív technika, a szabadságnak mindmáig felülmúlhatatlan legfejlettebb technikája... Ha valahol és valamikor, akkor a magyar forradalomban ez a harmadik út akart konstruktívan megszületni..."

A harmadik út keresése a magyar történelmi szociáldemokrácia képviselőit is foglalkoztatta. Kéthly Anna ezt úgy fogalmazta meg Heltai Györgynek írott levelében, hogy:

"Kétféle dirigizmus ellen folyik a harc. Az egyik a korlátlan szabadverseny, amely elfogadja az atomkorszak technikai lehetőségét, de filozófiájában nem akar elszakadni a múlt századtól, mert a kizsákmányolás csak így tartható fenn. A másik a proletárdiktatúrának mondott állítólagos tervgazdasági rendszer, amelynek koloniális jellege éppen a magyar forradalomban demonstrálódott. Mindkét rendszer csatlósokkal veszi körül magát. A dél-amerikai stb. diktatúrákat, a második Kádárt és a többieket.

A két dirigizmus között vannak érintkezési pontok, amelyek egyre veszedelmessebbé fajulnak. Szinte az az érzésem, hogy a két rendszer menedzserei meg fognak egyezni egymással a szabad emberek rovására." - Kéthly ehhez még hozzáteszi: "Nyugaton már nem az emberek elnyomását róják fel a keleti diktatúráknak, hanem az üzleti kapcsolatokat hiányolják. Csaknem ezermillió fogyasztó él a keleti diktatúrák hatókörében, ezekhez hozzáférni megéri azt az árat is, hogy a protestálókat sorsukra hagyják."

Kulcsár Péter állapítja meg "Kéthly Anna és a londoni Népszava szellemisége" című tanulmányában (Valóság - 2004. / 6.), hogy a Magyar Szociáldemokrata Párt köztiszteletben álló vezetője az emigrációban 1956 örökségének a képviseletét is rendkívül fontosnak tartotta. A Londonban megjelenő Népszavában írt cikkeiből kiolvashatóak azok a jelzések és nézetek, amelyeket a szociáldemokrácia legjobbjai képviseltek. A londoni Népszava tükrözte 1956 utóeseményeit, a nyugati pártok és szakszervezetek felháborodását a kivégzések és bebörtönzések miatt. Kéthly Anna - mint a törvényes Nagy Imre-kormány menekült államminisztere - egyfajta diplomácia tevékenységet is kifejtett az ENSZ-nél, az Európa Tanácsnál és a nemzetközi szakszervezeti találkozókon. Fontos eredménye ennek a tevékenységnek, hogy sikerült 1963-ban amnesztiát kikényszeríteni, Nyugaton pedig segítette a menekült magyarok beilleszkedését. Figyelmet érdemel, hogy az 1960-as párizsi csúcstalálkozóra - amely egyébként az U2-es incidens miatt elmaradt - Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Varga Béla parlamenti elnök és Auer Pál volt nagykövet Kéthly Annával együtt nyilatkozatot adtak ki, amelyben kinyilvánítják, hogy a magyar nép társadalmi igazságot, parlamentáris köztársaságot és kölcsönös szerződéseken alapuló békét kíván.

Egyes szociáldemokrata vezetők - így Heltai György - úgy vélték, hogy 1956 egyértelműen szocialista tartalmú forradalom volt. Heltai felvetette a parlamentarizmus és a munkástanács-rendszer összekapcsolásának a lehetőségét, valamint a termelőeszközök állami tulajdonba vételének és a tervgazdaságnak az egybekapcsolását az egyéni kezdeményezéssel. Kéthly már említett levelében nemcsak elítélte a kétféle dirigizmust, de arra is utalt, hogy e két hibás rendszerről folytatott viták elvezethetnek egy szocialista jellegű, tartalmú és értékű harmadik úthoz.

Ugyancsak Kulcsár Péter állapítja meg már idézett tanulmányában, hogy "szinte kísérteties, hogy Kéthly 1959-ben a kezdeti folyamatokból megjósolta a majdani piacszerző célú rendszerváltást, az enyhülést, majd a kiegyezést. Megelőlegezte az újabb magántulajdonosi, piaci diktatúrákat is, mint Chilét és Pakisztánt, ahol a 'szabadpiac' korántsem jár együtt a demokráciával. Kéthly látta, hogy a diktatúra - ha másként nem - gazdasági okból 'anakronisztikus' intézmény, s előbb-utóbb megbukik. Magáévá tette a szocdem értelmezésű harmadik út gondolatát, bár az ellentétben áll a marxizmus tételeivel, amelyeket fiatal korában tanult. Az addigi próbálkozások láttán azt is megjósolta, mennyi baj lesz még a harmadik utat csak szimuláló újliberális elméletekkel, amelyek csak a szociáldemokrácia színlelésére, helyettesítésére törekszenek. Mintha előre látta volna Giddens-t és a teóriáját."

Még mindig Kulcsár Péter gondolatmenetét követve: Kéthly és eszmetársai 1956-ot nem tartották 'tiszta szocialista' forradalomnak, a reformkommunisták és bizonyos jóindulatú szindikalisták (pl. Lomax) értékelésétől eltérően. Látták, hogy ez nemcsak a szocialista irányzatok, hanem szélesebb körű nemzeti és demokrata erők megmozdulása is volt. A szociáldemokráciának a vívmányok megőrzésében vezető szerepet szántak, és nem vitatták a forradalomhoz való hozzájárulását.

Kéthly Anna sérelmezte, hogy a demokratikus emigrációt, és a kommunista uralom alatt belső emigrációban élőket is, kihagyják a kelet-nyugati enyhülésnek nevezett folyamatból. 1965-ben a bonni egyetemen Kéthly rámutatott, hogy a keleti tömb népeinek nincs szószólójuk a szabad világban. Az emigránsokat meg sem hallgatják - tapasztalataikat nem veszik figyelembe. Ekkor már erősen kritikus a Nyugattal szemben: "A kapitalizmus felfedezte a nagy térségnek (Kelet-Európa) az áruéhségét." Kéthly szerint a Rákosi utáni diktatúra Magyarországon a szabadságot látszólagos nyugalommal akarja helyettesíteni és ez a kísérlet vonzerőt gyakorolt a külföldi kapitalistákra. Az olcsó magyar munkaerőt, a kiéhezett fogyasztót szemlélve irigyen gondolnak arra, hogy azoknak (az ottani hatalom gyakorlóknak D. J.) bezzeg nem kell sztrájkoló, magasabb bért és több szociális biztonságot követelő munkásokkal, valamint a szakszervezeteikkel vesződniük.

Amikor harmadik útról van szó, akkor ezt gyakran összekeverték a Moszkvától bizonyos függetlenséget magának kiharcoló Jugoszlávia egykori önállósodási törekvéseivel, azaz az Amerika és a Szovjetunió közti el nem kötelezettség irányvonalával.

A szociáldemokrata harmadik útnak mindig szerves része volt a demokrácia, benne a parlamenti demokrácia vívmányai és a szabadságjogok. De a szociáldemokrata harmadik útnak fontos eleme volt a szociális tartalom, a szociális jogok védelme, a kapitalizmus túlkapásaival szemben. Kéthly Anna erről így ír a Párizsban publikált Irodalmi Újságban:

"Amikor mi a demokráciát a legjobb kormányzati és emberi együttélési módszerként védelmezzük, nem azért tesszük, hogy a profit ember-ellenes csoportjainak igazat adjunk. A mi demokráciánk azt jelenti, hogy politikai és gazdasági vonatkozásban az emberi jogok legteljesebb érvényesülését biztosíthassuk a kizsákmányolás, a megaláztatás, a jogtalan üldözések ellen."

Kéthly Anna tehát kereste világszinten is azt a harmadik utat, amely az egész emberiség számára járható, és amely megoldást jelenthetett volna a magyar nép számára is. A londoni Népszavában írja 1960-ban: "Ha nem az embert állítjuk a központba, akkor az egységesített világgazdaság is csak gúzsbakötést eredményez. Sem a béke, sem az üzlet nem lesz tartós, ha alapjait rosszul rakjuk le... A demokratikus szocializmus ellen találkozik a diktatúra és a 'high society'. A 'high society' a kamatok sértetlenségét, illetve növelését kívánja elérni."

Az 1973-ban Stockholmban kidolgozott Szociáldemokrata Alternatíva a magyar szociáldemokrácia egyik fontos dokumentuma a lehetséges harmadik útról a kommunista diktatúra és a pénzuralmi-kapitalista diktatúra zsákutcája helyett, - állapítja meg Kulcsár Péter. Az alternatíva készítői a politikai és a közjogi rendszerben megalkuvás nélküli változást, valamint többpárti parlamentarizmust kívántak. A gazdaságban és a szociálpolitikában pedig szerves átalakulást, nem pedig rombolást. A szociáldemokrácia nemcsak a kapitalizmussal, de bizonyos esetekben a kommunista gazdálkodással szemben is reformista. A neoliberalizmus és a piaci reformkommunizmus hívei viszont azt állították: "A gazdasági rendszer reformálhatatlan és ezért radikális megoldásra - sokkterápiára van szükség."

A szociáldemokrata alternatíva még az 1973-as magyar helyzetnek megfelelően abból indul ki, hogy szinte minden köztulajdonban van és ezért síkra száll a kisiparban és a kiskereskedelemben, valamint a szolgáltatási szektorban a magángazdaság helyreállítása mellett. A dokumentum elfogadja a gazdálkodói, termelői vagyon túlnyomó részének köztulajdonát, de az állami tulajdon helyett a társadalmi-közületi tulajdon fogalmát használja, amely a vállalatok nagyfokú autonómiájára és a belső üzemi demokráciára utal. Ez utóbbi felöleli a munkavállalók beleszólási jogát és állami vállalat esetén pedig a vezetők kiválasztásánál a dolgozók jelöléseinek a figyelembe vételét is. Szó van a dokumentumban a vállalati felügyelőbizottságról, amelynek a vállalat három vezetője, továbbá három szakszervezeti tisztségviselő, valamint a dolgozók választott szakértői lennének a tagjai. A munkavállalói tulajdoni részesedést a dolgozói részjegyek segítségével valósítanák meg. Az alkalmazottak névre szóló elidegeníthetetlen részjegyet és annak alapján a nyereségből osztalékot kapnának.

A szociáldemokrata alternatíva elutasította a dolgozók számára hátrányos, közvetett adózás rendszerét és szorgalmazta, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát fordítsák egészségügyre, oktatásra és környezetvédelemre.

A harmadik út a mezőgazdaságban azt jelentené a dokumentum szerint, hogy az állami és a szövetkezeti szektor ne részesüljön gazdasági és jogi előnyökben. Elsősorban a vegyes, több-szektorú gazdálkodást kell megvalósítani. Erősíteni kell a föld személyes tulajdonjogát meghatározott méretek között. Ezt ki kell egészíteni az önkéntes szövetkezeti és társtulajdonosi formákkal a nagyobb üzemméret érdekében. A földtulajdon határa és a termelési keret szétválhat. Az alternatíva tehát a személyes tulajdonosi jogokat kívánta újjáteremteni, de a kialakult vegyes üzemi viszonyok szakszerű és szerves továbbfejlesztése révén.

A rendszerváltást megelőzően a magyar kormányzat átvett bizonyos elemeket, így például a "szocialista piacgazdaság" megfogalmazást, a vállalati tanácsok, felügyelő-bizottságok gondolatát, valamint a vezetőválasztásba való beleszólást és a munkavállalói résztulajdont. A tények azonban bizonyítják, hogy a rendszerváltást előkészítő piaci reformkommunisták mindezzel már a széles körű privatizálást készítették elő. Úgy vezették be az átmeneti formákat, hogy a munkaadói-menedzseri többséget segítsék, és a vadkapitalizmushoz vezető továbblépést könnyítsék meg.

Így jött létre az a helyzet, hogy a rendszerváltásnak Magyarországon a társadalom kétharmada a vesztese lett. A társadalom kétharmadának vesztes pozícióba kerüléséért és a társadalom szélsőséges kettészakadásáért már a rendszerváltást megelőző folyamatok is felelőssé tehetőek. Ha nem a szélsőséges neoliberális gazdaságpolitika érvényesül, akkor csökkenteni lehetett volna az egyenlőtlenségeket és a kirívó jövedelemkülönbségeket. A magyar rendszerváltó elit kezdetben Bibó követőjének vallotta magát, de fokozatosan elfordult mesterétől. A társadalmi igazságosságot mindig szem előtt tartó harmadik utas gondolkodó nézeteitől elfordulva azt hangoztatták, hogy minden magántulajdon jobb a közösségi-állami tulajdonnál és, hogy minél gyorsabban át kell térni a kapitalista rendszerre. Bibóval ellentétben azt állították, hogy nincs harmadik út, és csak a diktatórikus államszocializmus vagy a nyugati pénzuralmi neoliberális-piacgazdaság között lehet választani. Állandóan a minimális állam jelszavát ismételgették, és nem vették tudomásul, hogy kapitalizmusból sokfajta létezik a világon. Ezen egyoldalúság miatt Magyarországon szélsőséges pénzuralmi monopolkapitalizmus intézményesült, amelyben a külföldi pénztőke és termelőtőke máshol nem létező magas aránya alakult ki.

Erre mondta Szalai Erzsébet társadalom-kutató, hogy Magyarországon az amerikai és a nyugat-európai kapitalizmus karikatúrája jött létre, mert mindkettő összes rossz tulajdonságát egyesíti a jó tulajdonságok nélkül.

Az ország adósságspirálba kerülése miatt a piaci reformokat erőltető csoport vált meghatározóvá, azaz a késő kádári pártállami nómenklatúrának a technokrata csoportja - ezen belül is a pénzügyi lobbi - amely a fő hangsúlyt nem a demokratikus, hanem a piaci reformokra helyezte. Ez a pénzügyi lobbi közvetítette a hitelezők igényeit és határozta meg az adósságválságból szerinte egyedül kivezető utat. 1994-ben a szociálliberális kormánnyal döntési helyzetbe került ez a pénzügyi lobbi. 1995-től végre is hajtotta azt a reformdiktatúrát, amelyet ugyanez a csoport 1988-ban, a "Fordulat és reformban" fogalmazott meg. Bokros Lajos, az akkori pénzügyminiszter intézkedéseivel nemcsak a magyar gazdaság külső egyensúlyi helyzetét kívánta szélsőséges neoliberális elvek szerint megszilárdítani, de ma már nyugaton is bírált neoliberális, monetarista elképzelései szerint kísérletet tett az állam szerepének az átalakítására. A külső egyensúlyi helyzet megingása ürügyül szolgált olyan jóléti rendszerek meggyöngítésére, mint az egészségügy és az oktatás. Ezt azzal indokolták, hogy a magyar jóléti államnak nem voltak meg a gazdasági alapjai, és az úgynevezett koraszülött jóléti állam volt. Ezzel a munkaerő ára is leértékelődött és még a korábbinál is kívánatosabbá vált a külföldi tőke számára.

A külföldi tőkeáramlás mégis hamarosan megtorpant, egyrészt az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzeti vagyon olcsó kiárusításának a befejeződésével, másrészt azért, mert elfogyott a magas képzettségű, olcsó munkaerő. Szalai Erzsébet szerint "amikor a rendszerváltó elit a későkádári technokrácia irányításával leszúrta a koraszülött jóléti államot, vagyis döntött az oktatás és az egészségügy leépítéséről, akkor egyúttal - akár akarta, akár nem - arról is döntött, hogy azon társadalmi csoportok tagjainak, amelyek a rendszerváltás veszteseivé váltak, a gyerekeiből se lehessen vonzó munkaerő a nyugati tőke számára." (Élet és Irodalom XLV. Évfolyam, 4. szám, 2001. január 26.)

A jelenlegi Magyarországon a bankszektor és a multinacionális szektor gazdasági és politikai túlsúllyal rendelkezik és olyan erős a jelenléte, hogy ténylegesen gátolja a magyar nemzeti szektor fejlődését. Gazdasági befolyása és hatalma révén, az állami redisztribúción keresztül jelentős jövedelmet von el ettől a szektorból. E pénzügyi és gazdasági csapdahelyzet miatt lett Magyarország Kelet-Európában a legglobalizáltabb, legprivatizáltabb és legliberalizáltabb gazdaság, amely példa nélkül el van adósodva, teljesen beszűkítve az egyes kormányok mozgásterét. A magyar kormányok a globalizálódó gazdaság foglyaivá váltak és külső kényszereknek engedelmeskednek.

A magyar lakosság, amelynek túlnyomó többsége szenvedő alanya ennek a helyzetnek, elégedetlenségét úgy fejezi ki, hogy eddig minden egyes választáson elmozdította az éppen hivatalban lévő kormányt. De ebben is a társadalom tehetetlensége fejeződik ki, mert valójában a pénzuralmi monopolista-rendszert szeretnék leváltani, de azt nem tudják, ehelyett a kormányokat mozdítják el.

A rendszerváltást megfelelő külső irányítással lebonyolító pártállami technokrata csoport egyrészt a rendszer haszonélvezőjeként maga is megvagyonosodott és integrálódott a privilegizált rétegbe. Másik részük olyan szakember - technokrata -, akit bibói értelemben hamis realistának lehet minősíteni. A hamis realisták azok, akik elfogadják, hogy az alapvető konstrukcióhoz nem érdemes hozzányúlni, előnyösebb ahhoz alkalmazkodni, s a fő feladat az előálló feszültségek megfelelő kezelése. Szó szerint így fogalmaz Bibó:

"Realizmusuk egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki."

Az értelmiség egy további csoportja pedig olyan szókimondó, de befolyás nélkülivé váló személy lett, akiket a főhatalmat gyakorló pénzügyi és korporációs elit lényegében kiszorít a társadalomból. Így marginalizálódva tovább csökken hitelük és befolyásuk.

A harmadik út tulajdoni alapja

Már többször is hangsúlyoztuk, hogy a tulajdont újból össze kell kapcsolni a személyes teljesítménnyel. Fontossága miatt azonban célszerű összefoglalni az ezzel kapcsolatos legfontosabb megállapításokat. (Az ismétlésért az olvasó megértését kérem.) Csak a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon tekinthető egyszerre erkölcsösnek és jogosnak. Így a tulajdon és a teljesítmény kapcsolatát alkotmányos védelem alá kell helyezni. Ez nem azt jelenti, hogy csak egyes természetes személyek működtethetik a saját munkájuk eredményeként előálló tulajdont, mert a teljesítményhez való kötöttség akkor is megmarad, ha a természetes személyiségű tulajdonosok jogaikat a legkülönfélébb társulási formákban közösen gyakorolják. Minden vagyon egyben az emberi nemzedékek együttes erőfeszítésének az eredménye is, s ennyiben minden vagyon minden emberhez is tartozik. A tulajdonnak ezt a teljesítmény alapján való kettős-kötődését a személyes tulajdonlás és a köztulajdonlás vegyes formáival lehet érvényesíteni.

Vagyon nélkül nincs sem személyes, sem társadalmi önrendelkezés. Az egyéni és társadalmi szabadság biztosítéka az, ha sem állami, sem magánhatalmi pénzügyi kényszerrel nem fosztják meg az egyes polgárokat - és a társult polgárokat - munkájuk gyümölcsétől. A konkrét személyek konkrét teljesítményéhez kötött vagyona - azaz minden egyes ember joga ahhoz, hogy élvezhesse saját értékteremtő munkájának a gyümölcseit - képezi az egyéni emberi jogok, valamint a közösségi politikai szabadságjogok alapját. Vagyon és tulajdon nélkül sem egyéni sem társadalmi szabadság nincs. A teljesen vagyontalan ember ugyanúgy elnyomott és függő helyzetű, mint az, akit az állami erőszak, a diktatúra foszt meg rendőri és adminisztratív módszerekkel a szabadságától. A globális főhatalom magyarországi képviselői ezt szokták szociális populizmusnak nevezni. Arról egy szót sem szólnak, hogy miért helytelen felvállalni a hátrányoshelyzetű embertársaink érdekeinek a védelmét azokkal szemben, akik kisajátították a nemzeti vagyon őrájuk eső részét is.

1989. után a közjóval közömbös, kollektív tulajdonlás állami, kommunista formáját a társadalommal és egyénnel szemben ugyancsak közömbös, felelőtlen kollektív tulajdonlásnak, a közérdeket még inkább sértő korporációs finánckapitalista formája váltotta fel. Mindkét kollektív tulajdonlás lehetővé teszi a társadalom egészétől elkülönülő, privilegizált helyzetben lévő parazita kisebbség számára az értéketelőállító többség teljesítményének a kisajátítását. Ezzel e kisebbség számára megnyílik az út a teljesítmény nélküli vagyon felhalmozásához. A tulajdon elszakad azoktól, akik működtetik - haszna pedig azokhoz kerül, akik az arctalan pénzviszonyok és az anonim korporációs tulajdon mögé rejtőzve teljesítmény nélkül gazdagodnak. A magyar privatizációval nemcsak az a baj, hogy kisemmizte az eredeti tulajdonosokat, hogy nem folyt be a közérdek szolgálatára az ellenértéke, de az is a probléma, hogy az igazságtalan és felelőtlen kollektivista állami tulajdonlást egy még igazságtalanabb, teljesítménytől elszakított kollektív tulajdonlással cserélte fel.

A magyarok ismét megtapasztalhatták, hogy a teljesítménytől elszakított tulajdonlás lehetővé teszi egy szűk privilegizált csoport túlvagyonosodását, mert annak módjában áll folyamatosan elvenni más természetes személyek munkájának az eredményét. Ennek a túlvagyonosodásnak azonban az értéketelőállítók folyamatos elszegényedése a következménye. Ezért ma Magyarországon már nemcsak három millió koldus, de három millió szegény, azaz hatmillió hátrányos helyzetű ember él. Ez a példátlan túlszegényedés a mértéktelen túlgazdagodás tükörképe. Mindkettő azért lehetséges, mert a kialakított magánpénz-monopólium és korporációs monopólium lehetővé teszi a vagyonelvételi technikák folyamatos működtetését. Ezek közé tartozik a privatizációnak nevezett zsákmányszerzés, a közteherviselés alóli kibúvás adókedvezményekkel, a magánpénz-monopólium által fenntartott eladósítás: az egyre növekvő adósságszolgálat és kamatfizetés. Ezek a módszerek mind elősegítik és fenntartják a mások munkáján való élősködést és a személyes teljesítmény nélküli vagyonfelhalmozást.

Ezen az igazságtalan rendszeren csak a személyhez és teljesítményhez kötött valódi magántulajdon helyreállításával lehet változtatni. Tudomásul kell venni, hogy magántulajdon és magántulajdon között óriási különbség van, ahogyan óriási különbség van kapitalizmus és kapitalizmus között is. A vagyon működtetésében való részvétel és a személyes teljesítmény egyszerre akadályozza meg a korlátlan gazdagodást és a mértéktelen elszegényedést. Az emberi élet és teljesítmény végessége ugyanis természetes korlátok közé szorítja a két szélsőséget. Mérsékli a túlszegényedést, de megakadályozza a túlgazdagodást is.

A személyes teljesítményen alapuló vagyon az alapja a tulajdonnal rendelkező személy szabadságának. Vagyon nélkül nincs önrendelkezés. A szabadság és a jogegyenlőség alapja a teljesítményhez kötött tulajdon. Mivel a magyar társadalom túlnyomó többségének jelenleg nincs vagyona, ezért szabadsága is ennek megfelelően tartalmatlan és demokratikus közélete is üres formákban merül ki.

A magyar néptől pénzügyi módszerekkel vették el vagyonát a rendszerváltás után, de ezzel szabadságának a gazdasági alapját is megsemmisítették. A magánpénz-monopólium megszüntetésével és a monetáris szuverenitás helyreállításával lehetne változtatni a tulajdon-viszonyokon is. A demokratikus állam elvileg ezt megtehetné, ha az állam az állampolgárok irányítása alatt állna. Az állam azonban ma elsősorban annak a vagyonos rétegnek az irányítása alatt áll, amely a nemzeti vagyon ellenőrzés alá vételével a főhatalmat is megszerezte Magyarországon.

1956-ban a magyar nép elutasította azt, hogy teljesítményétől, munkájának eredményétől és szabadságától a kommunista diktatúra állami erőszakkal és rendőri módszerekkel fossza meg. A magyar nép azzal is tisztában volt, hogy az elavult nagybirtok-rendszer, és a teljesítménytől elszakított finánckapitalista pénzügyi- és gazdasági rendszer ugyancsak megfossza őt munkájának eredményétől. Harmadik utat akart. Azt, hogy ahol lehet kisebb méretű tulajdon esetén érvényesüljön a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdon. Ennek egyéni és társult változataiban.

Nemcsak a vagyon és a szabadság, de a vagyon és a hatalom is szétválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz. A pénzügyi szuverenitás visszavételével a társadalom közös munkája eredményeként előállott vagyont is vissza kellene szerezni. Ez ellen fel lehet hozni azt, hogy nincsenek kidolgozva azok a módszerek, jogi szabályok, amelyekkel el lehet érni, hogy a vagyon a működtető személyéhez és teljesítményéhez legyen kötve. Történelmi példák sincsenek arra, hogy egy ilyen rendszert sikeresen és hosszú távon működtettek volna. További ellenvetés, hogy miként lehet a jelenlegi rendszer haszonélvezőinek az ellenállását megtörni, és a jelenlegi tulajdonformák helyett ezt a teljesítményhez kötött tulajdonlást bevezetni.

Ezek a problémák jelentkeznek Bibó István harmadik utas elképzeléseiben is. Bibó számára a magántulajdon nem szentség, ha a kevesek magántulajdonáról van szó. Ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés, hogyan lehet meghúzni a határt a többféle kapitalizmus és a többféle magántulajdon között. Meddig lehet elfogadni a kapitalizmust és meddig lehet "szentnek" tekinteni a magántulajdont? Válaszolni kell olyan kérdésekre, hogy milyen jogon vehető el a tulajdon attól, aki azt jogosan birtokolja? Ki veszi ezt el és kinek adja majd oda? Hogyan fog majd bánni a tulajdonnal az új tulajdonos? Ez annál is fontosabb kérdés, mert a XX. században több ilyen kísérlet is történt igen rossz tapasztalatokkal.

Attól, hogy valamit eddig még nem sikerült optimálisan megoldani attól még ezek legitim kérdések. Azért, mert eddig nem sikerült megoldani kielégítően a kevesek túlságosan nagyra nőtt magántulajdonának az elosztását, attól még ez a feladat - legalábbis elvben - nem megoldhatatlan. 1956-ban megvolt a tényleges lehetőség arra, hogy a társadalomtól elidegenült állami tulajdonlás helyett a munkavállalói részvétellel és tulajdoni részesedéssel kombinált tulajdonformák működhessenek. A kis- és közepes gazdasági egységek vonatkozásában a működtető és a tulajdonos azonos személy is lehetett, míg a nagyobb méretű üzemek esetében a társult tulajdonlás és a munkavállalói részvétel mind az irányításban, mind az ellenőrzésben érvényesülhetett volna. Ezek a formák különböztek volna a jugoszláv típusú munkás-önigazgatástól, de jelentősen eltértek volna a kommunista diktatórikus gazdaságirányítástól is.

A szovjet birodalom irányító-központjaiban ezt a megoldást sohasem fogadták el, mert ez aláásta volna a pártállami nómenklatúra hatalmi monopóliumát. Ugyanakkor a személyhez és teljesítményhez kötött tulajdonformák által működtetett gazdasági rend valójában a Nyugat pénzügyi és gazdasági életét irányítók számára sem volt kívánatos, mivel egy ilyen tulajdoni rendszer összeférhetetlen a magánpénz-monopólium, a hitelpénz és az eladósítás rendszerével, valamint a nemzetközi nagyvállalatok gazdasági hegemóniájával. 1956-ban tehát a magyarok harmadik útja sem a kommunista vezető körök, sem a nyugati pénzügyi és korporációs vezető körök számára nem volt elfogadható. A Nyugat már szabadulni kívánt a tőle függetlenedett és terhessé vált szovjetrendszertől, de még nem volt felkészülve arra, hogy háború nélkül számolja fel ezt a nemzetközi bankárok által beindított világtörténelmi kísérletet.

A magyarok harmadik útja tehát nem talált kedvező fogadtatásra sem Keleten, sem Nyugaton. Az is nyilvánvaló, hogy csak hosszabb időn át tartó kísérletezés után lehetett volna megtalálni azokat a tulajdoni formákat, amelyek szervesen kapcsolják össze a termelést irányító tulajdonost a személyhez kötött tulajdonnal és teljesítménnyel. El lehet tűnődni azon, hogy mit veszített e lehetőség elvételével a magyar társadalom, és mit veszített tulajdonképpen az egész emberiség. Mert ma is válaszút előtt áll az emberi civilizáció. El kell kerülnie a vagyon túlzott centralizációján és koncentrációján alapuló birodalmi struktúrák zsákutcáját, mert ezek diktatúrához, az egyéni és közösségi önrendelkezési jog felszámolásához vezetnek.

Van-e a világnak harmadik útja?

Induljunk ki George Orwell 1948-ben készült regényéből, amelynek az 1984 címet adta. Orwell a világ jövőjét úgy írta le, hogy három térségre oszlik: Óceániára, Eurázsiára és Kelet-Ázsiára. Óceánia Amerikából, Angliából, Ausztráliából és a csendes-óceáni szigetekből áll. Eurázsia Oroszországból és a kontinentális Európából, Kelet-Ázsia pedig Kínából, Japánból, Délkelet Ázsiából és Indiából állanak. Ez a három szuper méretű állam folyamatosan háborúzik egymással. Ezeket a háborúkat nem azért folytatják, hogy legyőzzék az ellenséget. A háború elsődleges célja a lakosság feletti ellenőrzés biztosítása. Mindkét szuperállamként működő világrégió lakossága a háború kényszerűsége folytán viseli türelmesen mind a nyomorúságot, mind az elnyomást és a háborúval járó összes áldozatot. Ezeket az elgondolásokat konkrét formában is megfogalmazza az a jelentés, amely "The Report From Iron Mountain" néven vált ismertté. Ennek a jelentésnek a készítői őszintén meg is mondták, hogy számos elgondolásukat Orwell írásaiból vették. Így például egy modern, kifinomult rabszolgaságnak a létesítéséről az Iron Mountain-jelentést készítő agytröszt - amelyhez többek között John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem közgazdász professzora is tartozott - ezt írja:

"Mostanáig csak fikcióként merültek fel - nevezetesen Wells, Huxley, Orwell, valamint a jövő szociológiájával foglalkozó személyeknél. A 'Brave New World'-ben (Bátor Új Világban) és az "1984"-ben megrajzolt jövőképek a megjelenésük óta eltelt évek múlásával egyre valószínűtlenebbé váltak. A hagyományos rabszolgaságnak az ipari korszak előtti kultúrákhoz való kapcsolása nem szabad, hogy megtévesszen minket a fejlettebb társadalmi rendszerekben való alkalmazhatóságukat illetően."

AzokGondosan tanulmányozták Orwell munkáit azok, akik következetesen törekednek a világ vagyonának centralizálására és a hatalomnak a globális koncentrációjára, az egy központból irányított világrendszer - a Globális Unió --- keretében, gondosan tanulmányozták Orwell munkáit... A folyamatban lévő "War on Terror", amely egy vég nélküli világméretű háborúnak is felfogható, új megvilágításba helyezi Orwell-nak az alábbi fejtegetéseit:

"Ez a három szuperállam állandó háborút visel egymás ellen, amely már 25 éve tart. A háború azonban már nem a kétségbeesett megsemmisítő küzdelem, ami a XX. század korábbi évtizedeiben volt... Ez nem azt jelenti, hogy akár a háború folytatása vagy a meghatározó magatartás vele kapcsolatban kevésbé véressé vagy lovagiasabbá vált. Ellenkezőleg, a háborús hisztéria folytatódik és valamennyi országban egyetemesen megnyilvánul olyan cselekedetekben, mint a megerőszakolás, a rablás, a gyermekek lemészárlása és egész népek rabszolgaságba taszítása, megtorlás a foglyokkal szemben, amely kiterjedhet az élve eltemetésre és mindezt normálisnak tekintik...

A modern hadviselés elsődleges célja az ipari gépezet termékeinek az elhasználása az általános életszínvonal emelése nélkül. Amikor a társadalom technikai és ipari kapacitása a javak előállítására létrejött, minden gondolkodó ember számára világossá vált, hogy az emberi robotolás iránti szükséglet, és így a társadalmi egyenlőtlenség eltűnt. Ha ezt a termelői kapacitást, ezt a gépezetet erre a célra használjuk, akkor az éhség, a gürcölés, a tudatlanság és a betegségek néhány nemzedéken belül kiiktathatóak. Világossá vált, hogy a gazdagság általános növekedése pusztulással fenyegeti a hierarchikus társadalmat. Egy olyan világban, ahol mindenki néhány órát dolgozott, megfelelően táplálkozhatott, fürdőszobás és hűtőgépes házban lakhatott, autója - esetleg repülőgépe - is volt, ott az egyenlőtlenség legnyilvánvalóbb és legfontosabb formái már eltűntek. Ha ez egyszer általánossá válik, akkor a vagyon többé nem jelent megkülönböztetést...

Egy ilyen társadalom nem maradhat stabil. Ha az élet örömeit és a biztonságot mindenki egyformán élvezheti, akkor azok a tömegek, akik normális körülmények között eltompultak a szegénység következtében, műveltekké válnak és megtanulnak gondolkodni. Ha pedig ezt elérik, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogy a privilegizált helyzetű kisebbségnek nincs funkciója és ezért el is távolítják őket. Hosszú távon a hierarchikus társadalom csak a szegénység és a tudatlanság alapján tartható fenn...

A háború lényeges része a pusztítás, nem szükségszerűen az emberi életek, de az emberi munka eredményeinek a megsemmisítése...

A gyakorlatban a lakosság szükségleteit mindig alábecsülik, amelynek eredményeként az élethez szükséges javaknak legalább a felében mindig krónikus hiány mutatkozik. De ezt előnyösnek tekintik. Tudatos politikával kell megnehezíteni még a kedvezményezett csoportok életét is, mert az általános hiány közepette a kis előnyöknek a jelentősége is megnő, és ez megnöveli a megkülönböztetés lehetőségét a különböző csoportok között..."

Már említettük, hogy Orwellnek az "1984"-ben kifejtett nézetei, amely könyvből csak egy-két mondatot idéztünk, iránymutatásul szolgáltak a "Report from the Iron Mountain" készítői számára. A jelentés készítői szerint a tömegpusztító fegyvereknek az előállítása nem tekinthető gazdasági pazarlásnak. Semmilyen emberi tevékenységet sem lehet pazarlónak tekinteni, ha az szükséges egy tudatosan megtervezett cél eléréséhez. Így például a katonai pazarlás esetében jelen van a társadalmi hasznosság momentuma. A fejlett, modern, demokratikus társadalmakban a háború megakadályozta a szükséges társadalmi osztályok felszámolását... A háborús kiadások és más katonai tevékenységek önkényessége alkalmas a lényeges osztályviszonyok megfelelő ellenőrzésére. Ezért a háborús rendszernek a folytatását biztosítani kell, ha másért nem, hát azért, hogy meg lehessen őrizni a szegénységnek egy olyan fokát és minőségét, amely szükséges a társadalom számára, mint ösztönző erő, továbbá azért, hogy fenn lehessen tartani a hatalom belső struktúrájának a stabilitását."

Ha ezekből a megfontolásokból indulunk ki, akkor jobban érthetővé válik a centrumországok, elsősorban az Egyesült Államok kormányainak a nagyvonalú, sőt pazarló költekezése. Már nem tűnik ostobaságnak azért fizetni a farmereknek, hogy elpusztítsák terméseiket, vagy ezermilliárdos nagyságrendben vásárolni olyan fegyverrendszereket, amelyeket soha nem vetnek be, és amelyek kifejlesztését nem is fejezik be. A nyugati világban is általánossá váló életszínvonal-csökkenés nemcsak annak az eredménye, hogy egyre nő a szakadék azok között, akik a vagyonnal rendelkeznek és azok között, akik vagyontalanok. Mindez tudatos tervezés következménye is, mert szükség van ennek a szakadéknak a tágítására.

Az emberiség jövője szempontjából tehát kulcskérdés, hogy a világ vagyonát és vele a globális hatalmat a saját ellenőrzése alatt centralizáló érdekcsoport találhat-e megfelelő alternatívát a háború helyettesítésére. A háború nemcsak az ily módon szükséges pazarlás eszköze, de a hatalom gyakorlásához és a tömeg-manipulációhoz is nélkülözhetetlen. Egyelőre úgy tűnik, hogy a környezetszennyeződés, a pótolhatatlan környezeti erőforrások kimerülése nem olyan fenyegető veszély, amely helyettesíthetné a háborút. A környezetvédelemmel bizonyos korlátozott célokat el lehet érni, de pontosan 2001. szeptember 11. és a nyomában beindult "terror elleni háború" bizonyítja, hogy a világ sorsát irányítók számára kevésnek bizonyult.

Ha megmarad a világon a pénzrendszer magánmonopóliuma, és ennek révén folytatódik a vagyon globális centralizációja, akkor a Globális Unió valószínűleg hamarosan realitássá válik. Ebben az esetben az államok integrációja folytatódik és az integrálódott világtérségek pedig előbb-utóbb egy világállam részeivé válnak. A világot mozgató erők elérik céljukat, egy globális totalitariánizmus megvalósítását. A globális pénzhatalom nem látható kormánya a környezetvédelem manipulálásával, pénzügyi és gazdasági eszközökkel tovább folytatja az egy központból kormányzott világrendszer kialakítását. Tanúi lehetünk majd a globális központi bank, a világkormány és az egységes világpénz létrejöttének. Globális adóból fogják finanszírozni a világhadsereget és a világkormányzat központi és szakosított intézményeit.

Az infláció, a bérek és az árak kontrollja úgy lesz egybehangolva, hogy a fogyasztási javak egyre kevésbé álljanak rendelkezésre, és fokozódjék az emberek gazdasági és társadalmi függősége. A világstratégiát készítő globális tervezők feltehetően a kevésbé kockázatos fokozatosságot részesítik előnyben. A véletlen is objektív és így számolni kell azzal is, hogy bizonyos folyamatok kikerülnek az ellenőrzésük alól, és ez váratlan helyzeteket teremthet. A pénzügyi rendszert a globális főhatalom vezérkara szándékosan is lebonthatja, de számolni kell egy olyan válságos helyzettel is, ahol a pénzrendszer összeomlása előre megtervezett beavatkozás nélkül is bekövetkezik.

Sokan úgy gondolják, hogy a világ jövője alakulhat másképpen is. Aki azonban a világ jövőjét optimista forgatókönyv szerint kívánja elképzelni, annak tudomásul kell vennie: a folyamatok immáron túl messzire mentek ahhoz, hogy például meg lehessen akadályozni a világ pénzrendszerének az összeomlását, de legalábbis a radikális átalakítását. Ennek nem az az oka, hogy ne lehetne a katasztrófa elkerülése nélkül kikerülni a válságból. A valódi ok az, hogy azok a háttérerők, amelyek ezt a pénzrendszert létrehozták, a világra rákényszerítették, és akik ennek a révén meg tudták szerezni a világ termelő-vagyona feletti ellenőrzés jelentős részét, nem hajlandók ezen a számukra kedvező helyzeten változtatni.

A magánpénzrendszert úgy is át lehetne alakítani közpénzrendszerré a világ meghatározó gazdaságában, hogy az amerikai kormányzat, pl. felvállalná állami pénz, azaz a teljesen magánpénznek tekintendő FED-dollár helyett valódi amerikai dollár kibocsátását. Ha ezt tenné, akkor évről évre fel tudná vásárolni azokat a hitelleveleket, amelyeket korábban az amerikai államkincstár kibocsátott a Federal Reserve System fedezetlen bankjegyéért, a FED-dollárért cserébe. Ezek az állami hitellevelek - amerikai államkötvények - ma a kereskedelmi bankok trezorjaiban vannak. Amikor ezeket a kormányzat az állami dollárral felvásárolja, az így kapott állami dollárt a kereskedelmi bankok kötelesek lennének a tartalékalapjaikba helyezni. Ezzel fokozatosan el lehetne érni, hogy a kereskedelmi bankok tartalékja a jelenlegi egytizedről a száz százalékra növekedjék. Ez azt jelentené, hogy minden kereskedelmi bank ezt követően már csak annyi dollárt kölcsönözhetne ki kamatra a gazdasági szereplők részére, amennyi pénzzel ténylegesen rendelkezik. Ezzel felszámolható lenne: 1. a magánpénzrendszer, 2. az úgynevezett "fractional reserve banking", vagyis az, hogy az egyes bankok az általuk tartalékolt államkötvények, illetve FED-kibocsátású fedezetlen dollároknak a tízszeresét kölcsönözhessék ki hitelre. Ezzel a módszerrel tehát el lehetne érni, hogy száz százalékosan fedezett közpénz legyen forgalomban. Az állam az adó bevételére, mint fedezetre támaszkodva többé nem hitellevelet bocsátana ki, amit elad a Federal Reserve-nek, hanem állami dollárt. Ez a pénz az állam számára kamatmentes. Ezzel a pénzzel visszavásárolhatja azokat az államkötvényeket, amelyekért most évente több százmilliárd dollár kamatot fizet. Mindez kedvező hatással lenne a világ egészére, mert egyrészt elejét venné a világ pénzrendszerénekpénzrendszere összeomlásának, másrészt megnyitná az utat egy olyan új tulajdonrendszer kialakításához világszinten, amely személyhez és teljesítményhez kötött, és ezért eleve lehetetlenné teszi mind a túlvagyonosodást, mind a túlszegényedést.

E könyv végére érve szeretném hangsúlyozni, hogy nem tudom elfogadni a XX. századi magyar sorstragédiának azt a pesszimista forgatókönyvét, amelyről a bevezetőben írtam. Az ismét szolgai függőségbe taszított magyar nép ellenállásának egyik módja az lehetne, ha visszanyúlnánk történelmi gyökerünkhöz. A Magyar Történelmi Alkotmány, amelyet a Szent Korona Tan tartalmaz, olyan Istentől - a természet törvényeiből - eredő jogok foglalata, amely JOGOK az államok és kormányok felett állnak. Mivel nem államok és parlamentek adják, nem is vehetik vissza azokat. A Szent Korona Tanban benne él tartalomként a magyar nemzet legfőbb jogosultsága: a magyar nép Istentől kapott - vagy a természet törvényeiből és a természet-jogból levezethető - önrendelkezése, a magyar haza el nem idegeníthető szuverenitása. Isten és a magyar nemzet egyesült a Szent Koronában, amely egyben a magyar nép transzcendens dimenziója. Miért ne lehetne a magyar népnek is saját nemzetfenntartó misztériuma, amikor más sikeres népeknek van ilyen? Nekünk is megvan ez a nemzetmegtartó hagyományunk, merítsünk erőt belőle.

Vérzivataros történelme során gyakran került fenyegetett helyzetekbe a magyar nép. Ilyenkor mindig hatékonyan tudott közjogilag védekezni a Szent Koronára - történelmi alkotmányára - mint nemzetfenntartó erőre támaszkodva. A Szent Korona a nemzeti önvédelem szakrális letéteményese is lett. Valóságos hatóereje által lettünk mi magyarok Isten népévé, ahhoz hasonlóan, ahogyan egykoron más népek is szövetségre léptek a Mindenhatóval. Ez hozzá segítette ezeket a népeket is ahhoz, hogy átvészelhessék a történelem viharait. Helyezzük vissza minél előbb hatályába nemzeti létünk e fontos megtartóját! Ez egyrészt egyesítheti a szétszabdalt nemzetet átívelve a határokon, másrészt elősegítheti, hogy megőrizzük magyar természetes személyek birtokában a magyar termőföldet. Történelmi alkotmányunk hatályának visszaállítása segíthet nemzeti szuverenitásunk megtartásában is. Tény, hogy a jelenlegi alkotmánypótló alaptörvény tette lehetővé olyan szélsőséges vagyoni viszonyok létrejöttét, amelyekre eddig nem volt példa a magyar nép történelmében. Nemcsak a magyar föld és a nemzeti szuverenitás, de a magyar nemzet puszta fennmaradása is veszélybe került. A fát terméséről, a jelenlegi alkotmánypotló alaptörvényt pedig a következményeiről lehet megítélni. A fa termése mérgezett, a következmények katasztrófálisak.

Epilógus

Kinek és miért volt útjában a magyar nemzet, az ezeréves történelmi Magyarország?

Ezzel a kérdéssel kezdtük vizsgálódásainkat. Láttuk, hogyan akart felegyenesedni a magyar nép 1956-ban, és miként kényszerítették ismét térdre a globális főhatalom ernyője alatt Kelet és Nyugat látszatra élesen szembenálló, de a felszín alatt már akkor is együttműködő erői.

Láttuk, hogy miként ígérték meg neki 1989-ben a szociális piacgazdaságot, a demokráciát és a szabadságot. Mára megtapasztalhatták a magyarok, hogy mindez mit jelent a valóságban.

A társadalom válasza: történelmi mélypontra süllyedt a magyar nép önreprodukciója 2004-ben. Soha nem látott mértékben fogy a magyar.

A globális főhatalom helyi kiszolgálói egyre ismételgetik, hogy országalapító királyunk - Szent István - óta befogadó ország vagyunk. Valóban, mindenki jöhet hozzánk könnyedén, kivéve nemzettársainkat.., akiknek ez még mindig igen nehéz. Az öntudatos nemzetrész tehetetlen, a létbizonytalanságban élő többség pedig egyaránt fél a jelentől és a jövőtől. Az országot irányító kozmopolita globalisták ezt a félelmet használták ki a tömegbefolyásolás minden lehetséges eszközével. Így születhetett meg 2004. december 5-én az a népszavazási eredmény, amely az alábbi feljajdulást váltotta ki Wittner Máriából, 1956 élő lelkiismeretéből. A magyar nép nagy nemzedékének képviselője a következő keserű szavakat intézte napjaink megtört-gerincű, tiport-fejű és átmosott-agyú magyarjaihoz:

"Becsületből elégtelen.

Nem szavaztál az összetartozásra, szavaztál a globalizációra. Nem szavaztál az életre, de szavaztál a halálra. Nem szavaztál a jövődre, de szavaztál a kimúlásra. Egy szóval Trianon mindörökké? Te, Rózsa Sándor népe, aki megcsúfoltad őseid és már csak az Apró-klán fő zsiványában bízol és hiszel, aki ellentétben Rózsa Sándorral a szegényeket fosztja ki, azt hiszi, pénzzel bástyázza körbe saját biztonságát. Te elhiszed tapló agyú magyar, hogy mindezt a te érdekedben teszi? Tudod, te tapló agyú magyar, hogy hideg számításod győzött a szív és a szeretet felett? A kárpát-medencei magyarok helyébe visszakövetelném azt a kultúrát, amivel a bő gatyátokat kihímeztétek. Ott hagynám nektek a gatyát, a fütyülős barackot és a mérgezett pirospaprikát, amit a globalizáció szabadított rátok. Az a baj, hogy sokan vagytok, majd gondoskodnak arról, hogy 6 millióra apadjatok. Ez kell nektek, mert erre szavaztatok. Eladtátok a testvéreiteket egy tál lencséért. Ti még mindig Kádár népe vagytok, mert a demagógia belekövesedett az agyatokba. Már nem vagytok képesek egy önálló gondolatot kipréselni magatokból. Ez lesz a vesztetek, csak mire felébredtek már késő lesz!

Győzött a jobb, győzött a bal!

Csak mi vesztettünk sokat, nagyon sokat.

2004. dec. 06.

Wittner Mária."

Ma már nemcsak Magyarországon, de az egész világon is egyre többen tudják, hogy a halott kommunizmus, és a halálosan beteg pénzuralmi világrend az emberiség zsákutcája. Ebből a két zsákutcából kivezető termékeny megoldásra talált rá a magyar nép 1956-ban a forradalmi alkotás különleges nagy történelmi pillanatában. Ha akkor nem térítik le erről az útról - a magyar nép 1956-ban megtalált harmadik útjáról, Kert-Magyarország, Édenkert-Magyarország útjáról - akkor talán már az egész emberiség ismerhetné a gyakorlatból is az uzsoracivilizáció zsákutcájából kivezető világtörténelmi jelentőségű kiutat, amiről a nagy magyar író Németh László, és az embernek és tudósnak egyaránt kiváló Bibó István is álmodott.