2019. szeptember 13., péntek

Fasiszta hatalmak atom arzenáljai













Fasiszta hatalmak atom 

arzenáljai

A német atombomba titkai

Hirosima - Nagaszaki és a második világháború végleges befejezésének évfordulója újból és újból felszínre hozza és elgondolkoztatóvá teszi azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Hitler `Harmadik Birodalma` az amerikaiak előtt tesz szert atomfegyverre, miután már szert tett távolsági bombázókra, ballisztikus és szárnyasrakétákra. A `költői` kérdésre `drámai` a válasz: merőben más lehetett volna a második világháború kimenetele az egyes frontokon és egészében véve is.

Lehetséges határidők



A világ tudományos közvéleményét 1938-ban lázba hozta az a hír, hogy két német fizikus, Otto Hahn és Fritz Srassmann felfedezte: az urán atommagja "instabilis" állapotban van és bizonyos külső hatásokra két töredékre hasad, közben óriási energia szabadul fel, amely egy vonatrakomány szén energiájának felel meg...

Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski "Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor" című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.

1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német "Urán Társaság" ("Uranverein"), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini "Vilmos Császár Fizikai Intézet" (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik") lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.

A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán "megjött" a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.

A Gunnerside-akció

A Hitler-ellenes koalíció gondosan tanulmányozta a fejleményeket, beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához vezető szálakat. A Norsk-Hydro főmérnöke ugyanakkor a német elképzelésekre vonatkozó fontos információkat juttatott el a norvég ellenállási mozgalom vezetőihez, akik ezeket továbbították Angliába. Az angol titkosszolgálat viszont megosztotta értesüléseit az amerikaiakkal. Leslie Groves tábornok, az amerikai Manhattan-terv fő illetékese kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egy bombázás vagy egy diverziós művelet révén hogyan lehetne kiiktatni a norvégiai nehézvíz-`forrást`.

Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét - amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral -, az a terv készült el, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.
A nehézvíz-üzem Norvégiában


A kudarc után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba. A "Gunnerside" akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 "légierőd" 1944. novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.

Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével, de kifutottak az időből: 1945 májusában a "Harmadik Birodalom" megszűnt létezni...

Hitler bombája

`A második világháború már-már végéhez közeledett, amikor német tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az előrelátható vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették. Ennek megfelelően 1944. októberében Rügenen és 1945 márciusában Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek. Mindenesetre így mondja el Rainer Karlsch a történetet. Ő és Heiko Petermann hosszú kutatómunka után arra a következtetésre akart jutni, hogy a német tudomány akkoriban sokkal előbbre járt, mint azt általában feltételezik. Az áttörés mindenesetre nem sikerült, mivel a tudás és a technika nem bizonyult elégségesnek. 
Rainer Karlsch
Az, hogy a Harmadik Birodalomban folyt német atomkutatásnak ez az új értékelése az eredményeket illetően mennyiben állja meg a helyét, mindenesetre nyitott kérdés marad, minthogy a források állaga a szerző véleménye szerint sem minősíthető elégségesnek a teljes megbizonyosodáshoz. ... Mindazonáltal marad egy könyv, amely mindenekelőtt a tudományt intenzív kutatásra sarkallja annak az időszaknak a fejleményeiről." Ez a tömör és óvatos könyvismertetés a német hadsereg aktuell című hetilapjábanjelent meg Rainer Karlsch berlini történész "Hitlers Bombe" című, több mint négyszáz oldalas munkájáról, amelyet ez év tavaszán adott ki a müncheni Deutsche Verlags-Anstalt.

A szerző - Rainer Karlsch - emlékeztet arra, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a "Manhattan-terv" megvalósítási költsége mai áron elérte a 30 milliárd dollárt. 
"A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el" - állapítja meg Rainer Karlsch, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot követelt."Ha ez az állítás igaz, akkor újra kell írni a történelmet. Azóta ugyanis, hogy a szövetségesek elfoglalták a Harmadik Birodalom laboratóriumait és kihallgatták az évszázad lángelméjét, Werner Heisenberget, valamint munkatársát, Carl Friedrich von Weizsa:ckert és a köréjük tömörült vezető magfizikusokat, bizonyítottnak látszott, hogy Hitler kutatói igen messze voltak az atomrobbantástól" - írta a Der Spiegel könyvismertetésében.
Az amerikaiak első tesztrobbantása


Hihetetlen élménybeszámolók

A müncheni kiadó "a legújabbkori történelmi kutatások szenzációs eredményének" minősítette a kötetet, hozzátéve, hogy "a Harmadik Birodalom igen közel állt az első bevethető atomfegyverért folytatott verseny megnyeréséhez". Nyomban megjegyezte azonban: "Az egész feldobottságnak egyetlen problémája van, nevezetesen, hogy a történész nem tudja bizonyítani látványos tételeit." Ezt egyébként a közelmúltban megerősítette Gerald Kirchner, a német Szövetségi Sugárvédelmi Hivatal szakértője is. Karlsch hivatkozhatott Heisenberg egyik elveszettnek hitt kézírásos beszédszövegére, Erich Schumannak, a német hadsereg 1944-ig fegyverzettechnikai kutatóintézeti vezetőjére,aki megírta, hogy a magfúzió elindításához több millió Celsius-fokot hagyományos tüzelőanyaggal biztosító és igen magas nyomásokat teremtő eljárásokat talált. Ezeken az elveken "nyugszik" hidrogénbomba.

A 87 éves Luigi Romersa-tól, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójától azt tudta meg a berlini történész, hogy az Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy keleti-tengeri szigetre repülhetett, ott szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik "hasadóbombáról" beszéltek.

"Élménybeszámolóval" szerepel a könyvben a nemrég elhunyt Clare Werner, aki 1945. március 4-én a türingiai Wachsenburg tüzérségi megfigyelőerődjéből látott egy különleges robbantást, és elmondta Karlschnak, hogy másnap a helyszínen elégették a súlyos égési sebektől eltorzult holttesteket. Egy magas rangú SS-tiszt azt mondta, hogy olyasmi történt, olyan újdonságot próbáltak ki, amelyről az egész világ beszélni fog.

Szovjet forrásból idéz a könyv egy hírszerzői jelentést, 1945 márciusából, "megbízható forrásra" hivatkozva, miszerint Türingiában két nagyerejű robbantást hajtottak végre, és "a magasba emelkedő bombák feltehetően 235-ös uránnal voltak töltve, erős radioaktív hatás volt. A robbanás központjában lévő hadifoglyok elpusztultak, nyom nem maradt". A Vörös Hadsereg informátorai a Der Spiegel szerint aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a Wehrmacht az új fegyverrel "lelassíthatja támadásunkat". "Az, hogy a Kreml milyen komolyan vette a hírt, kitűnik abból, hogy a négy példányban készült jelentésből egyet Sztálin kapott" - jegyezte meg a német folyóirat, amely beszámolt egy német atomfizikus, Uwe Keyser 2005-ös helyszíni talajminta-vizsgálatairól is. A braunschweigi Fizikai-Technikai Intézet szakértője olyan radioaktivitási szintet észlelt, amelynek alapján nem zárta ki valamilyen egyszerű nukleáris töltet egykori felrobbantásának lehetőségét. Mindazonáltal a végleges következtetések levonásához még egy évet kért.

Heisenberg lassította a kutatást

Walther Gerlach
Rainer Karlsch könyvével behatóan foglalkozott a svájci Neue Zürcher Zeitung 2005. március 24-i számában, azzal, hogy a munka a meglehetősen spekulatív elemek mellett is "átfestheti az atomkutatásról kialakult képet". A tekintélyes zürichi lap a kiadói előszóból azt a részletet idézte, miszerint a kötet "a második világháború történetének egy teljesen ismeretlen fejezetét idézi fel: egy német miniatombomba kifejlesztését, elkészítését és kipróbálását". "Ha ezt a fegyvert sorozatgyártásra alkalmas érettségűre fejlesztették volna, a háború lefolyása merőben másképp alakult volna."

Az ismertetés utal arra is, hogy Moszkva a szerző rendelkezésére bocsátotta a berlini Kaiser-Wilhelm-Institutra vonatkozó levéltári anyagot, amelyből kitűnik, hogy Heisenberg és Weizsäcker lebecsülte és félretolta azt a Kurt Diebnert, aki aktív nemzetiszocialistaként 1939-ben átvette a katonai fegyverzetügyi hivatal atomfizikai főosztályának vezetését és fontos kutatási irányokat vezetett. Állítólag az ő csoportjának sikerült 1944 végén és 1945 elején eddig ismeretlen kísérletet végeznie láncreakció átmeneti fenntartásával egy gyengén dúsított uránnal működő "kétlépcsős" reaktorban, amely aztán "túlhevült".

Karlsch vizsgálódásai szerint Heisenberg nem nagyon akarta, hogy Hitler atombombához jusson, és ő maga nem is dolgozott a háború vége felé ebben a témakörben. Szerepét eltúlozták, miközben előtérbe került a német atomkutatás terén nemigen emlegetett Walther Gerlach. Őt korábban úgy mutatták be, mint aki a békének és a kutatási potenciál megőrzésének híve volt és nem túl nagy jelentőséget tulajdonított az atomfegyvernek a háború megnyerése vagy elvesztése szempontjából. Valójában - mint Karlsch vizsgálódásai kimutatták - Walther Gerlach sikeres uránkutató volt, elkötelezett híve a kísérleti robbantásoknak.

Előkerült a nácik nukleáris bombájának terve

Ellentmondásos bizonyítékkal szolgál egy magángyűjteményből előkerült tervrajz a második világháborús német atomprogramról.
Rainer Karlsch, a Hitler bombája című könyv szerzője szerint a nácik kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a háború végén. A berlini történész úgy véli, a Német Birodalmat a II. világháború végén nem sok választotta el attól, hogy megnyerje az első, bevetésre alkalmas atomfegyverért folyó versenyfutást. 
A kutató a Physics World című folyóirat 2005. júniusi számában tette közzé a magángyűjteményből előkerült tervrajzot, amely a nácik saját fejlesztésű atombombáját ábrázolhatja. A rajz egy úgynevezett "piszkos bombát", vagyis nukleáris robbanóanyaggal felszerelt hagyományos rakétát ábrázol.
A nukleáris fegyver sematikus rajza
(
Physics World)
A terven nem szerepel a kiadás éve és a szerző neve sem. Egyelőre nem igazolható, hogy a német fizikus Werner Heisenberg vezette második világháborús német atomprogram résztvevőitől származna a terv. Korábbi kutatások - az angol titkosszolgálat feljegyzéseire támaszkodva - egyébként feltárták, hogy Heisenbergék messze voltak egy saját atombomba kifejlesztésétől.
Heisenbergék riválisaként és Göring barátjaként azonban Kurt Diebner is dolgozott a német atombomba kifejlesztésén a hadügyminisztérium különmegbízására. Karlsch szerint a most megtalált iratok a Diebner-féle kutatásból származhatnak.
Mussolini fia szerint a náciknak készen volt az atombombájuk még a háború vége előtt. És Ön szerint? Írja meg véleményét itt!

A Duce - fiának szemével

Az utolsó felvonás. A rejtett igazság a Duce haláláról címmel könyvet jelentetett meg Olaszországban Romano Mussolini, Benito Mussolini néhai diktátor 78 éves fia.
Mussolini a Múlt-koron
Romano Mussolini, aki a háború után jazz-zenész lett, bevezetőjében így indokolja könyv megírását: "Ahogy apám elmesélte az én születésemet, úgy most az én tisztem elmondani halálát. Teszem ezt meghatottsággal és mély szeretettel." Mussolininak volt egy álma: nyomot hagyni maga után. Fia szerint a legjobban az E42 foglalkoztatta, a nagy világkiállítás, amelynek 1942-ben kellett volna hívnia az egész világ figyelmét Olaszországra. Érdekesek a könyvben, bár elfogultságtól nem mentesek azok a részek, amelyek a "Salói Köztársaság" létrejöttével, Schuster milánói érsek bíboros közvetítőszerepével kapcsolatosak - írta a Corriere della Sera című olasz napilap.
A szerző elemezni próbálja a Duce és Clara Petacci halálával kapcsolatos számtalan variációt, amelyekről megállapítja: akárcsak Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmjében, itt is minden szereplőnek megvan a maga változata, ám ezek között nagyon sok az ellentmondás. Hosszú rész foglalkozik Hitler titkos fegyvereivel, amelyek nagy hatást gyakoroltak Benito Mussolinire. "Abszolút" fegyvereknek nevezte ezeket, amelyek néhány nap alatt megváltoztathatják a háború kimenetelét. Romano szerint Hitler tévedett a prioritások kiválasztásában, lebecsülte az atomfegyver jelentőségét. Hivatkozva Rainer Karlsch német történész tanulmányára, arról ír, hogy a németeknek készen volt az atombombájuk még a háború vége előtt. A kísérletek Türingiában zajlottak, orosz hadifoglyok ezreinek élete árán. A bombát aztán megszerezték az amerikaiak és ledobták Japánra. "Testvérem, Vittorio meg volt győződve arról, hogy Hirosimát Németországból származó atombombával semmisítették meg. Hitler 1945. április 30-án halt meg, a hirosimai bomba pedig 1945. augusztus 6-án robbant fel. Nem lehet nem észrevenni, hogy milyen kevés idő választotta el a két dátumot" - írja Romano Mussolini.
Andrea Margelletti katonai szakértő a milánói lapnak nyilatkozva elmondta, hogy az atombombát közismerten nemzetközi együttműködéssel valósították meg. Részt vettek benne Olaszországból és Németországból kivándorolt tudósok is. Németországnak nem voltak meg az előállításhoz szükséges feltételek, ellentétben Amerikával, amelynek erős gazdasága volt és területén nem érte el a háború. A történész emlékeztetett arra is, hogy a gyártáshoz szükséges nehézvíz gyártása is kudarcot vallott a nácik által megszállt Norvégiában, csak a bomba hordozására alkalmas eszközök, a V2 rakéták készültek el.

A náciknak majdnem sikerült atombombát építeni

Hitler bombájáról` akar `szenzációs kutatási eredményeket` közreadni március közepén az egyik német kiadó, a DVA.
"A Német Birodalmat a II. világháború végén nem sok választotta el attól, hogy megnyerje az első, bevetésre alkalmas atomfegyverért folyó versenyfutást" - közölte a kiadó prospektusában, amelyben egy berlini történész, Rainer Karlsch munkáját, a Hitler bombáját reklámozza. A DVA szerint a könyv eddig nem publikált dokumentumokra épül, s március 14-én akarják bemutatni a nagyközönségnek.
Német tudósok 1944-45-ben Rügen szigetén és Türingiában nukleáris bombákat teszteltek, a kísérletek során több száz kényszermunkás és fogoly lelte halálát - írja a kiadó beharangozójában. A publikációval kapcsolatban megszólalt a kéziratot ismerő amerikai történész, Mark Walker, aki szerint Hitler atombombája megközelítőleg sem lett volna akkora erejű, mint amekkora erővel a Hirosimára és Nagaszakira ledobott amerikai atombombák rendelkeztek. Inkább "piszkos bombára" hasonlított, azaz némi nukleáris anyagot nagy mennyiségű robbanószerrel vettek körbe, s a fronton alkalmazták volna ellenséges csapatok visszavetésére.
A hitleri tervekről Walker is írt könyvet 1990-ben Az urángép - A német atombomba mítosza és a valóság címmel. Az amerikai történész úgy véli, hogy Karlsch "új fejezetet illesztett a hitleri csodafegyver keresésének történetéhez". Karlsch a kelet-berlini Humboldt Egyetemen doktorált, s kutatásai során többek között oroszországi archívumokban bukkant rá állítólag a náci Németország egyik legnagyobb titkát rejtő dokumentumokra. Ezen kívül korabeli kutatási jelentéseket értékelt ki, tervrajzokat, légi felvételeket, a munkában részt vevő tudósok naplóit, orosz és amerikai kémjelentéseket, fizikai méréseket és talajvizsgálatokat.




A másik fasiszta hatalom atom arzenálja

Izrael atomarzenálja és egy hazaárulás anatómiája

A zsidó állam soha nem ismerte el hivatalosan, hogy rendelkezik atomfegyverrel, igaz, ezt nem is cáfolta. A kevés számú barát és a számos ellenség azonban nincs bizonytalanságban, jobbára mindenki meg van győződve arról, hogy Izrael akár több száz atomrobbanófejjel rendelkezik. Amennyiben ez így van, az ország egyike azon négy államnak (India, Pakisztán és Észak-Korea mellett), akiknek atomfegyverük van, s amelyeket a Nuclear Non-Proliferation Treaty, az atomfegyverek elterjedését gátló szerződés nem minősít atomhatalomnak.


A széles körben elterjedt vélekedés szerint Izrael 1967-ben, a Hatnapos Háború évében tett szert nukleáris fegyverre, és az atomrobbanófejek sorozatgyártása közvetlenül a háború után indulhatott meg. Noha hivatalos adatok nem léteznek, a becslések 75 és 200 darab nukleáris fegyver között mozognak, és sokak szerint ezek közt vannak a megatonnás tartományba tartozó termonukleáris fegyverek, azaz hidrogénbombák is. A zsidó állam ezen fekül állítólag felhalmozott egy sor más egyéb rendszert, köztük neutronbombákat, taktikai nukleáris bombákat és bőröndbombákat is. A gyártás központja a Negev-sivatagban lévő Dimona városában található Negev Atomkutató Intézet.


1949-1956: Dimona előtt


Izrael 1948-ban alakult, egynaposan már fél tucatnyi arab állammal vívott függetlenségi háborút, melynek győzedelmes lezárása után szinte azon nyomban keresni kezdte annak módját, miként tudna elrettentő tömegpusztító fegyverre szert tenni. Bizonyítottan 1949-ben tette meg az ország az első lépéseket az atomhatalommá válás útján, amikor az izraeli hadsereg Hemed Gimel nevű tudományos egysége kétévi geológiai kutatómunkába fogott a Negev-sivatagban. Az előzetes hatástanulmány szerint olajat kerestek, a valódi cél azonban az volt, hogy uránt találjanak, és valóban találtak is némi kitermelhető mennyiséget foszfát-lelőhelyeken. A Hemed Gimel még abban az évben hat végzős fizikaszakos egyetemistát küldött külföldi továbbképzésre, egyiküket egyenesen a chicagói egyetemre az atombomba egyik atyja, Enrico Fermi keze alá, aki korábban a világ első mesterséges és önfenntartó nukleáris láncreakcióját hozta létre.


Dávid ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke sokak szerint az atomfegyver megszállottja volt, mert ebben látta annak biztosítékát, hogy a Holokauszt ne ismétlődhessen meg. Leszögezte: „Amit Einstein, Oppenheimer és Teller, mindhárman zsidók, megcsináltak az Egyesült Államoknak, azt a tudósok Izraelben is végre tudják hajtani a saját népük kedvéért.” A Hemed Gimelt 1952-ben a védelmi minisztérium közvetlen alárendeltségébe helyezték és újjászervezték, a neve Kutatási és Infrastrukturális Osztály (EMET) lett. Azon év júniusában Ben Gurion a védelmi minisztérium kutató egysége vezetőjét és a miniszterelnöki tudományos tanácsadót, Ernst David Bergmannt jelölte az Izraeli Atomenergia Bizottság első elnökének. Bergmann szülőhazájában, Németországban már ígéretes fiatal vegyész volt; Hitler hatalomra jutásakor, harminc évesen emigrált Angliába, ahol Cháim Weizmann, Izrael későbbi első elnöke – szintén kémikus – környezetébe került. Noha Oxfordban fényes karrier várta, 1934. január 1-jén alijázott. 
Bergmann (balra, áll) nélkül valószínűleg nem lett volna zsidó atombomba. Ő találta meg a módját annak, miként lehet kivonni a negevi foszfátból az uránt, s ő talált új módszert a nehézvíz előállítására is. Ezek a munkák 1953-ig tartottak, és külföldön is nagy érdeklődést váltottak ki: a francia Commissariat à l'énergie atomique (CEA) hatvanmillió frankért vette meg a két eljárás liszenszét. Ez az üzlet volt a mintegy másfél évtizedig tartó izraeli-francia hadászati együttműködés alapja. Franciaország volt a fiatal zsidó állam legnagyobb fegyverszállítója, miközben Izrael az 1947 és 1949 között el nem űzött, maradék észak-afrikai szefárd zsidóság felhasználásával értékes hírszerzési információkat szolgáltatott Párizsnak forrongó gyarmatbirodalmáról. Nem egy izraeli tudós dolgozott magán a francia atomprogramon is – ők voltak az egyedüli külföldiek Franciaország Los Alamosában, Marcoule-ban.


Miután Dwight D. Eisenhower elnök bejelentette az Atomot a Békéért kezdeményezést, Izrael volt Törökország után a második állam, amely ehhez csatlakozott, amellett 1955. július 12-én egy békés nukleáris együttműködésről szóló megállapodást is aláírtak az akkor még korántsem annyira baráti Egyesült Államokkal. Az igazi mérföldkő azonban 1957. március 20. volt. Ezen a napon írták alá a szerződést a Náchál Sorek-i kutatóreaktor létesítéséről. Ez lett aztán a francia segédlettel épült, sokkal nagyobb létesítmény alapja, ami köré egész város szerveződött. A város neve: Dimona.


1956-1965: Dimona


A fiatal Simon Peresz, Ben Gurion bizalmasa és Bergmann első ízben 1956. szeptember 15-én puhatolóztak Párizsban a CEA-nál, vajon nem adnának-e el nekik egy kisebb kutatóreaktort; ezt a kérést adta elő Peresz később, októberben hivatalos formában is a sèvres-i konferencián.


A franciák azzal igazolták az atomprogramban való részvételt, hogy az egyáltalán nem precedens nélküli: más fejlett országok is hasonlóképp jártak el, Kanada például Indiának segített nehézvizes reaktort építeni. A francia-izraeli kapcsolatokat még szorosabbra fűzte az arab Hitler, Gamal Abdel Nasszer rablótámadása, amellyel rátette a kezét az angol-francia tulajdonban lévő nemzetközi víziútra, a Szuezi-csatornára. A két ország Nagy-Britanniát is bevonva leckéztette meg Egyiptomot 1956 baljós őszén, napok alatt lehengerelve az egyiptomi hadsereget, ám a három ország a közös amerikai-szovjet fellépés miatt kénytelen volt visszavonulót fújni (a Gázai-övezet, akkor első ízben, Izrael kezén maradt 1957 márciusáig, mígnem Eisenhower kimondott parancsára ki nem ürítették).
Dávid Ben Gurion, Mose Dáján és Simon Peresz


A katonai sikernek véget vető politikai kudarc szorosabbra fűzte a véd- és dacszövetséget Jeruzsálem és Párizs között, és a franciák felajánlották, hogy létrehozzák az atomreaktort, ami az izraeli atomprogram alapja lesz majd; Peresz természetesen igent mondott az ajánlatra. A szuezi válságot követő napokban, amikor a Magyarországon már bekövetkezett szovjet invázió réme a közel-keleti térség felett is ott lebegett, Ben Gurion Peresz mellett Golda Méir asszonyt is Franciaországba küldte, melynek akkori miniszterelnökének, Guy Mollet-nek lelkiismeret-furdalása volt, amiért kvázi magára hagyta az Izraelt kormányzó testvéri szocialista pártot. Mollet állítólag azt mondta egy munkatársának: „Tartozom nekik azzal a bombával.”


Két megállapodás született, egy a külvilágnak, amely kimondta, hogy a létesítmény békés célokat szolgál, s egy a valóságról, aminek értelmében a franciák huszonnégy megawattos EL-102 reaktort építenek. A valóságban háromszor akkora reaktor épült, olyan, ami alkalmas volt arra, hogy évente 22 kilogrammplutóniumot állítsanak vele elő.


Simon Peresz Manes Pratt tábornokot, Izrael akkori burmai katonai attaséját állította a munkálatok élére, amelyek 1957 és 1958 fordulóján meg is kezdődtek. Francia mérnökök és technikusok százai dolgoztak a helyszínen; a kulimunkát új bevándorló szefárdok ezreire bízták, az akkori munkásvédelmi szabályok kijátszásával gondosan ügyelve arra, hogy mindig 59 napos terminusokra szegődtessék őket, s amikor ez lejárt, egy napra kirúgták valamennyit, aztán új szerződést kötöttek velük, így akadályozva meg véglegesítésüket.


Szakítás Franciaországgal


1958-ban Charles de Gaulle tábornok lett a Francia Köztársaság elnöke. Véget akart vetni az izraeli-francia együttműködésnek, és közölte: a zsidó állam addig nem fog urániumot kapni, amíg a nemzetközi megfigyelők meg nem állapítják, hogy a mű békés célokat szolgál, és nem állítanak elő plutóniumot. Pereszre kemény tárgyalások vártak; végül 1960-ban sikerült kompromisszumra jutnia Maurice Couve de Murville külügyminiszterrel, és a francia közreműködés még hat évig folytatódhatott.


Brit segítség


A BBC által 2005-ben közzétett titkos dokumentumok tanúsága szerint Nagy-Britannia több száz alkalommal szállított Izraelnek olyan anyagot az ötvenes és hatvanas években, amiket nem lett volna szabad; ezek között voltak 1959-ben különféle nélkülözhetetlen vegyi és hasadóanyagok, így uránium 235, 1966-ban pedig plutónium és erősen dúsított lítium-6, amit hidrogénbombákhoz használnak. Kiderült az is, hogy a britek húsz tonna nehézvizet is szállítottak 1959-ben és 1960-ban a dimonai reaktor beindításához a norvég Noratom közbeiktatásával, amely a strómankodásért két százalékos komissiót kapott. 
Amerikai kémműhold felvétele Dimonáról


Nagy-Britanniát az ENSZ Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége hurcolta meg a fél évszázaddal ezelőtti segítségért, amit a nemzetközi jogba ütköző módon, ám a magasabb erkölcs követelményeinek mindenképp eleget téve a fenyegetett zsidó államnak nyújtott. Kim Howells brit külügyminiszter kötötte az ebet a karóhoz, hogy ők Norvégiával boltoltak, az MI6 egy volt tisztje azonban megmondta, hogy a norvégok bevonása csak elterelő hadművelet volt. A londoni külügy végül 2006 márciusában ismerte el, hogy Nagy-Britannia mindvégig tudta, mire megy ki a játék.


Még egyszer nem visznek vágóhídra, mint a birkákat”


Soha nem közölték hivatalosan, mibe került, Peresz azonban egy későbbi alkalommal 80 millió – 1960-as – dollárról beszélt, aminek a felét külföldi zsidó adományozók, főként amerikai zsidók dobták össze. Néhányukat szervezett túra keretében körülvezették a dimonai létesítményben 1968-ban, hogy lássák, mire ment el a pénzük.


A zsidó atomfegyverről szóló pletykák ekkor már közszájon forogtak. Elsőként a Time foglalkozott, igaz, mínuszos hírben, a témával 1960. december 13-án, az ország megnevezése nélkül, egy nem kommunista, de nem is NATO-tag ország „atomfejlesztését” emlegetve. Három nappal később a Daily Express már megnevezte az illető államot, december 18-án pedig John McCone, az Amerikai Atomenergia Bizottság elnöke a Meet the Press tévéműsorban hivatalosan megerősítette: Izrael atomreaktort épít, egyben a saját lemondását is bejelentette. Másnap a New York Times a McCone-tól származó értesülések alapján közölte, hogy az izraeli atomprogram mögött a franciák állnak.


Mindez arra késztette Dávid Ben Guriont, hogy – az izraeli miniszterelnökök közül elsőként és ez idáig utolsóként – megszólaljon Dimona-ügyben. 1960. december 21-én bejelentette a Kneszetnek, hogy a kormány olyan, huszonnégy megawattos erőművet épít, amely ipari, mezőgazdasági, egészségügyi és tudományos célokat szolgál, és amit „kizárólag békés célokra” szánnak. Bergmann azonban azt is hozzátette: „Nincs különbség a békés és a hadi célokra szánt nukleáris energia között. Még egyszer nem visznek minket a vágóhídra, mint a birkákat.”


Soha többé”


Elképzelhető, hogy a nukleáris fegyver egyes részei már a hatvanas évek közepén készen voltak, az általános vélekedés szerint azonban Izrael 1967-ben, éspedig a Hatnapos Háború alatt-után tett szert atomfegyverre. Nem kizárt, hogy ha az események másként alakulnak, használták volna. Egyes szerzők szerint két bomba is készen állt Kairó és Damaszkusz elpusztítására, de miután az izraeli hadsereg tönkreverte az egyiptomi, szíriai és jordán erőket, ezek kipróbálása végül elmaradt.


A CIA egy, 1967 elejéről származó jelentése azt állítja, a zsidó állam legfeljebb nyolc hétre van az atombombától. Mose Dáján akkori védelmi miniszter hitet tett amellett, hogy a nukleáris fegyverek olcsóbbak és praktikusabbak, mint a konvencionális haderő parttalan növelése. Meggyőzte a Munkapárt főközgazdászát, Pinkász Sápirt, akit 1968 elején vitt el Dimonába látogatásra, és Dáján innentől kezdve fel volt hatalmazva arra, hogy évi négy-öt nukleáris robbanófejet gyárttasson le. A legenda szerint az elsőre ezt írták rá angolul és héberül: „Soha többé.”
A Jerikó III minden földrészre elér


A Moszad a legkülönfélébb kalandos utakon szerezte be az atomfegyverkezéshez szükséges urániumot, amit részben egy milánói vegyi cég nevében vettek meg és hajóztak be Antwerpenben, majd kinn, a nyílt tengeren izraeli teherszállítókra rakták át. Ez volt a Plumbat Hadművelet, a szervezett urániumseftelés művelete, amiről később számos könyv szerzője megemlékezett.


Az NBC News 1969 januárjában foglalkozott az izraeli atomtörekvésekkel; jelentésüket a hivatalos Izrael és Amerika is cáfolta, a New York Timesszal egyetemben, amely egy év múlva, 1970. július 18-án azonban már arról cikkezett: az Egyesült Államok kormánya meg van győződve arról, hogy vagy már létezik a zsidó atomfegyver, vagy megvan a kapacitás annak előállítására.


Melvin Laird amerikai védelmi miniszter 1969-ben már biztosra vette, hogy a zsidó atombomba valóság, s Nixon ezt még abban az évben szóvá is tette Golda Méirnek. Nagy kérdés, hogy amennyiben csakugyan megvolt a bomba, miért nem vetették azt be 1973-ban, amikor több száz zsidó halálát akadályozhatták volna meg vele, nem beszélve a részleges győzelemről, amit az egyiptomiak arattak a Szuezi-csatornán történt átkeléssel. Bár ha ezt a kérdést tesszük fel, akkor már azt is feltehetjük: a sok-sok figyelmeztetés, baljós előjel dacára Izrael miért nem tett semmit, hogy elejét vegye a szíriai-egyiptomi közös orvtámadásnak, és miért hagyta, hogy az meglepetésszerűen érje – Jom Kipur napján – a teljes lakosságot. Sok-sok magyarázat született az akkori tehetetlenkedésre – egy nap talán az igazságot is megtudjuk. Egy hír szerint tizenhárom atombombát élesítettek be 1973 októberében, felhasználásukra azonban nem került sor.


A CIA szerint 1974 és 1980 között legfeljebb tízről húszra emelkedhetett az izraeli atomfegyverek száma. Vánunu 1986. októberi információi alapját egy 150 megawatton működő, évente 40 kilogrammnyi urániumot előállító reaktor képezte; ebből kiindulva Izrael 100-200 nukleáris eszközt tudott legyártani. Vánunu elmondása szerint hazája 1980 és 1986 között képessé vált arra, hogy termonukleáris fegyvert is előállítson. 2000 után a zsidó atomfegyverek számát 75 és 400 közé tették a különféle becslések.


Egyes jelentések arról szóltak, hogy Izrael maga is rendelkezik urániumdúsító kapacitással Dimonán. Vánunu azt állította, a gázcentrifugák a Máchon-8, a lézerdúsító üzem pedig a Máchon-9 elnevezésű létesítményben működik (Izrael birtokában van egy 1973-as lézerizotóp-szeparációs licensznek). A centrifugák meglehetősen helyigényesek, a lézerizotóp-szeparáció lényegesen kompaktabb eljárásnak számít, s ha ezzel sikerült megfelelő mennyiségű urániumot dúsítani, akkor Izraelnek sokkal több atomfegyvere is lehet, mint amennyire eddig bárki is gondolhatott.


A Szovjetunió felbomlása és az azt kísérő sok százezres alijahullám hatalmas lökést adott az izraeli technológiai fejlődésnek. Ilyen arányban magasan képzett munkaerő utoljára 1933 táján vándorolt be az országba, akkor a hitleráj vegzatúrája miatt. Az új olék közt volt húsz atomtudós is, köztük olyanok, akik képességeiket addig a bolsevista állam szolgálatában voltak kénytelenek kamatoztatni, most azonban rátaláltak igazi helyükre. A német hírszerzés 1992-ben egyenesen azt állította, negyven volt szovjet atomtudós vándorolt be 1989 óta a zsidó államba. Dimonát ekkortól építették át és bővítették ki.


A dél-afrikai kapcsolat


Valószínű, hogy Izrael 1963-ban, a Negevben hajtotta végre első föld alatti robbantását. Erre nézve csak találgatások vannak. Konkrétumok jelentek meg viszont az 1979. szeptember 22-i Vela-incidenssel kapcsolatban. Az amerikai Vela műhold, amit 1960-ban kimondottan atomkémkedésre építettek, nukleáris felvillanást észlelt az Indiai-óceán déli részén. Ebben az időszakban még Jimmy Carteradminisztrációja volt hivatalban, amely nyomozást kezdeményezett, amely kiderítette, hogy a villanás egy dél-afrikai fennhatóság alatt lévő szigetről származott. Mivel ha ezt tudomásul veszik, szankcionálni kellett volna az akkor még apartheid Dél-Afrikát, ezt azonban nem akarták, addig keresgéltek, amíg nem találtak olyan szaktekintélyt, aki kijelentette, hogy a villanás valószínűleg mégsem atomvillanás volt.
Reaktor Dimonán


Szerzők, köztük Richard Rhodes és Seymour Hersch később arra a következtetésre jutottak, hogy az atomrobbantást Dél-Afrika és Izrael közösen hajtották végre – Hersch szerint ez nem is az első, hanem a harmadik ilyen akció volt az Indiai-óceánon.


A Guardian 2010-ben tett közzé olyan, 1975-ből származó dél-afrikai dokumentumokat, amelyek szintén az izraeli nukleáris arzenál létezését erősítik meg. Ezek szerint Izrael abban az évben felajánlotta Dél-Afrikának, hogy elad neki atomfegyvert – konkrétan nyolc darab, nukleáris robbanófejjel ellátott Jerikó rakétát. Sokan abszurdumnak tartják ezt, mondván, nyolc atomrakéta ellenértéke nem érte volna meg azt a presztízsveszteséget, amit Izrael szenvedett volna el azzal, ha felfegyverez egy, a faji elkülönítés politikáját követő országot. Peresz, aki 1975-ben védelmi miniszter volt, hivatalosan cádolta a Guardian értesüléseit, és hasonló következtetésre jutott a téma egyik kutatója, Ávner Kohén, aki szerint „a dokumentumokban semmi nem támasztja alá, hogy Izrael csakugyan ajánlatot tett volna a pretoriai rezsimnek nukleáris fegyverek eladására.”


Célba juttatás rakétákkal


Az atomfegyver csak abban az esetben jelent elrettentő erőt, ha azt célba is tudják juttatni. Erre a célra Jerikó típusú interkontinentális rakétákat rendszeresítettek. Ezek hatósugara 11 ezer 500 kilométer.


A Jerikó


A Jerikó az izraeli ballisztikus rakéták gyűjtőneve. Kifejlesztése még azokra az időkre esett, amikor Franciaország – a Negyedik Köztársaság – volt Izrael hű szövetségese; a munkálatokban a Dassault működött közre, amely 1963-ban írt alá szerződést. Kódnévként azt a bibliai várost választották, amelyet hétszer jártak körül harsonaszó kíséretében Józsue seregei, mire a falak leomlottak. Az okot a mai napig sem ismerik, vannak, akik szerint földrengés sietett a honfoglalók segítségére.


A Jerikó I


1971-ben mutatták be a műveleti rövid hatótűvolságú ballisztikus rakétarendszert, amely 13,4 méter hosszú, 0,8 méter átmérőjű volt, kemény 6,5 tonnát nyomott, és ezt a súlyt 500 kilométerre tudta eljuttatni 400 kilós teherrel. Atomrobbanófej célba juttatására tervezték, miután azonban ekkoriban még maga Izrael is ellentmondásosan viszonyult saját programjához, a rakétát ballisztikus rakétának tekintették,


A kezdeti fejlesztés francia volt, a Dassault 1963-tól különféle rakétarendszerekkel állt elő 1963 óta, 1965-ben pedig tesztelték az MD-260-ast. A francia-izraeli együttműködésnek 1968 januárjában, az akkor bevezetett fegyverembargóval lett vége, noha tizenkét rakétát azért még leszállítottak a franciák. A munka az Izraeli Légiipar (IAI) és a Bét Záchárjá létesítményekben folytatódott, immár amerikai közreműködéssel, és 1980-ig körülbelül egymilliárd dollárt emésztett fel. Izrael nem közölte, pontosan hány ilyen rakéta készült. Noha kezdetben gondok voltak a fegyver vezérlőrendszerével, később ezt a problémát megoldották, és állítólag száz darabot gyártottak a Jerikó I-ből. Az Egyesült Államok még 1969-ben segítsége feltételül szabta, hogy a Jerikókat nem használják „stratégiai rakétaként” – azaz nem látják el nukleáris robbanófejjel – 1972-ig. A Jerikó I ma már múzeumi darab; az izraeliek a kilencvenes években kivonták hadrendjükből.


A Jerikó II


A szilárd üzemanyaggal működő, kétlépcsős, közép-hatósugarú ballisztikus rakéta tesztje 1987 és 1992 között folyt a Földközi-tengeren; a leghosszabb megtett távolság 1300 kilométer volt, legtöbbször a Tel-Avivhoz közeli Pálmáchim légibázisról lőtték ki. A Jane’s tudni vélte, hogy 1989 júniusában a dél-afrikai Denel Overberg tesztpályán 1400 kilométert is megtett a Jerikó kettes számú változata, ez a 14 méterhosszú, 156 centi széles darab, amelynek súlya egyesek szerint 26, mások szerint közel 22 tonna. Egy tonnányi terhet tud mozgatni, tehát hatalmas mennyiségű robbanóanyaggal, vagy akár 1MT nukleáris robbanófejjel is ellátható. Silóból, vonatról, mozgó járműről egyaránt indítható, tehát jól elrejthető, könnyen mozgatható fegyverről van szó.
Dolphin tengeralattjáró

A Jerikó II az alapja a háromlépcsős, huszonhárom tonnás, mesterséges holdak pályára állításához használt Sávit NEXT hordozórakétának, amely első ízben 1988-ban indult útnak a Pálmáchimról. Becslések szerint fél tonnányi teherrel 7800 kilométer megtételére képes.


A Jerikó III


A zsidó állam interkontinentális ballisztikus rakétája 2008-ban lépett hadrendbe. Hivatalos adatokat erről sem közöltek, külföldi katonai szakértők úgy vélik, szilárd üzemanyagú, háromlépcsős rakétáról van szó, amely 1000-1300 kilogrammos rakományt vihet. Felszerelhető szóló háromnegyed tonnás atomrobbanófejjel vagy két, esetleg három kisebb MIRV-vel. A 15 és fél méter hosszú, 156 centi átmérőjű darab súlyát harminc tonnára saccolják. Úgy vélik, hasonló az IAI által gyártott, továbbfejlesztett Sávithoz. Hatósugarát 4800 és 11500 kilométer közé teszik, de elképzelhetőnek tartják, hogy kisebb terheléssel, például egy 350 kilogrammos izraeli atomrobbanófejjel még nagyobb távolságot is képes megtenni.


Egy, az amerikai Kongresszushoz még 2004-ben benyújtott jelentés azt állította az akkor még kísérleti fázisban lévő Jerikó III-ról, hogy annak segítségével a zsidó állam képes atomcsapást mérni Ausztrália kivételével minden földrészre, ideértve Észak-Amerika legnagyobb részét is. A MissileThreat.com jelentése szerint a Jerikó III elképesztő sebessége miatt a hagyományos ABM (ballisztikus rakéták elleni) légvédelemmel lelőhetetlen. Izrael 2008. január 17-én tesztelt többlépcsős ballisztikus rakétát, erről számosan jelentették, hogy ez volt a konvencionális és nemkonvencionális robbanófejek célba juttatására alkalmas Jerikó III.


Célba juttatás tengeralattjáróról


Általános a meggyőződés, hogy a zsidó állam nem csak a szárazföldről, de a tengerről is képes atomcsapást mérni, mégpedig tengeralattjárókról indítható cirkáló rakétákkal. Az izraeli haditengerészetnél szolgáló Dolphin osztályú tengeralattjárók alkalmasak erre a feladatra.
A 800-as Dolphin-osztályt, ezt a dízel-elektromos meghajtású tengeralattjárót kimondottan az izraeli haditengerészet számára gyártotta a ThyssenKrupp leányvállalata, a Howaldtswerke-Deutsche Werft AG (HDW). Alapja a csak exportra gyártott 209-es osztály, amit olyan sok tekintetben módosítottak és annyira modernizáltak, hogy a Dolphinnal tulajdonképpen új osztály jött létre. A Dolphinok az izraeli hadsereg legdrágább járművei, s katonai szakértők szerint a világ legjobb konvencionális tengeralattjárói is egyben. Az elöregedett Gál osztályt váltották fel velük, amely a hetvenes évek vége óta szolgált.


A németek ajándékba adták az első két Dolphint, a harmadikat 1999-ben már pénzért. Az első Öböl-háború alatt derült ki, hogy német cégek segítségére voltak Iraknak vegyifegyver-programjában, így Helmut Kohl kancellár egyfajta kártérítésként újabb két Dolphint adományozott Izraelnek. A zsidó állam 2006-ban újabb, immár továbbfejlesztett Dolphinokat rendelt a ThyssenKrupp leányvállalatától 1,3 milliárd euró értékben.


A tengeralattjárók mindegyike négy darab 648 milliméteres hat darab 533 milliméteres torpedóvetővel van felszerelve, amelyekből Sub-Harpoon rakétát is ki lehet lőni. Aknát is tudnak telepíteni. A Jane’s Defence Weekly jelentése szerint a Dolphinokat nukleárisan is felfegyverezték. A Dolphinok rendesen a Földközi-tengeren kóborolnak, egyet azonban láttak 2009-ben a Vörös-tengeren – a jelentést az izraeli média Iránnak szóló figyelmeztetésként értékelte.


Célba juttatás a levegőből
Az izraeli légierőnek nincsenek olyan stratégiai bombázói, amelyekkel távoli célba juttathatna atombombát. Erre a célra az F-15I és az F-16I Sufa harci gép alkalmas. Aki részletesen és magyarul szeretne olvasni a Sufáról, illetve izraeli gépek kecskeméti látogatásáról, megteheti ide kattintva.


A hitehagyott renegát


Mordechái Vánunu a marokkói Marrakesben született 1954. október 13-án egy rabbi fiaként; a család 1963-ban alijázott. Vánunu ortodox vallási tanulmányait nem fejezte be; 1971-ben a légierőhöz hívták be, ahol az utászalakulatnál szolgált, törzsőrmesterként szerelt le, majd technikusként a dimonai létesítményben talált munkát 1976-ban, mialatt párhuzamosan a Beér Seva-i Ben Gurion Egyetemen földrajzot és filozófiát hallgatott.


Egyetemistaként vált lázadóvá, és négy zsidó, valamint öt arab egyetemistával együtt szélsőbaloldali békeszervezetet hozott létre. A nyolcvanas évek elején kikeresztelkedett – az ausztráliai anglikán egyház híve lett –, 1985-re aztán az egyetemen is sikerült B.A. diplomát szereznie. Jellemző, hogy ilyen magánélet mellett majdnem tíz éven át megtűrték ezt az embert egy stratégiai fontosságú atomlétesítményben.


A bombát 1986. október 5-én robbantotta a Sunday Times híresRevealed: The Secrets of Israel’s Nuclear Arsenal című cikkével. Vánunu ausztráliai tartózkodása idején, Sydneyben pakolt ki először a Sunday Times újságírójának, Peter Hounamnak, majd Londonba repült, ahol „részletes beismerő” vallomást tett, kiteregetve mindent, amit csak tudott, és a Dimonán sutyiban készült képeket is mind átadta a lapnak. Mindezzel lábbal tiporta a munkaszerződését, amiben természetesen titoktartási záradék is szerepelt.


A Sunday Times nem ugrott rá azonnal a témára; egy szélhámos nem sokkal korábban etette meg Hitler naplójával, amiről később kiderült, hogy hamisítvány, és nem kívántak még egyszer beégni. Szakértőkkel, töviről-hegyire átvizsgáltatták az áruló által szolgáltatott információkat – a felkért tudósok között volt Theodore Taylor amerikai atomfegyver-tervező és Frank Barnaby brit atommérnök –, és csak akkor álltak kötélnek, amikor mindenki megerősítette az információk valódiságát.
A kárpátaljai zsidó leadja a drótot


Mindez persze pénzért történt, sok pénzért. Vánunu persze később azt állította, hogy ő az ausztrál anglikán egyháznak akart pénzt, állítása hiteléből azonban meglehetősen sokat levon, hogy Rómában kapták el egy bombázó társaságában, és mondanunk sem kell, hogy a kiruccanást nem a bombázó fizette.


Vánunut felingerelte, hogy a Sunday Times nem kap azonnal a lehetőségen, és mérgében beállított a riválishoz, egy kárpátaljai zsidó, bizonyos Robert Maxwell lapjához, a Sunday Mirrorhoz. Rosszul járt, mert lehet, hogy Maxwell gátlástalan, skrupulusok nélküli pénzember volt, de nem akkora szemét, hogy némi plusz példányszámért elárulja a népét. Az Aklaszlatinán született Maxwell azon nyomban leadta a drótot a londoni izraeli nagykövetségnek, valószínűleg brit titkosügynökökön keresztül. 
Robert Maxwell


Az izraeli kormány lényegében azon nyomban eldöntötte, hogy elkapja Vánunut, de elővigyázatosnak kellett lenniük. Vánunu nem Eichmann volt, Anglia nem Argentína, Margaret Thatcher miniszterelnök asszonnyal pedig illett jóban lenni, hiszen mindenkor és mindenben kiállt Izrael mellett. Szó sem lehetett arról, hogy a Moszad brit területen emberrablást hajtson végre. Vánunut tehát rá kellett venni arra, hogy olyan országba utazzék, ahonnét zavartalanul hazavihetik.


A Sunday Times végül kifizette a hitehagyott renegátot, és mivel futotta rá, Vánunu legott csajozni kezdett – nyilván úgy gondolta, ennyivel kevesebb jut majd az ausztrál anglikán egyháznak. Egy Cindy nevű amerikai turista bukkant fel a jó ember életében, valódi nevén Cheryl Bentov Moszad-ügynök, aki jóban lett a hazaárulóval, elannyira, hogy szeptember 30-án együtt ruccantak ki az olasz fővárosba. Klasszikus csapda volt ez, Vánunu azonban bevette, egy pillanatig sem gyanakodott.
Jobboldalt: Cheryl Bentov, évekkel később
Rómában aztán már nem voltak gondok. A Moszad-ügynökök elkábították a technikust, aztán egyszerűen ládába csomagolták és teheráru gyanánt feladták – haza. Ezzel már nem tudták megakadályozni, hogy a Sunday Times lehozza, amiért nagy pénzeket fizetett, de mindenképp példát kellett statuálni, mielőtt még másoknak is eszükbe jut, hogy államtitkokat bocsássanak áruba.


Szitává lőni mégsem akarták


A volt technikust hazaárulás és kémkedés bűntettével állították bíróság elé. Minden hadiállapotban lévő országban záros határidőn belül kivégezték volna, Izraelben azonban csak a náci háborús bűnösöket lehet kivégezni. Vánunut nem engedték a nyilvánosság közelébe, de az áruló a tenyerére írta, hogy elrabolták, és tenyerét az őt szállító autó ablakára szorította, mialatt a fotósok az elhaladó járművet fényképezték. Így tudta meg az egész világ, hogy őt elrabolták.
1988. február 27-én tizennyolc évre ítélték. Szerencséje volt, mert 1986-ban felmerült az is, hogy nem vacakolnak a hazavitelével, hanem egyszerűen szitává lövik Rómában. Sábtáj Sávit, a Moszad akkori főnöke 2004-ben azt nyilatkozta, végül azért nem választották ezt a megoldást, mert „zsidó ilyet egy másik zsidóval nem tesz”, és a júdaizmus zsidónak tekinti a kikeresztelkedetteket is.


Vánunu az askeloni Sikma börtönben kitöltött tizenhat évet, holott a legkülönfélébb rendű és rangú „békeharcosok”, széplelkek és egyéb pervertáltak nemzeti, sőt nemzetközi hőst faragtak ebből az identitászavaros, nyomorék lelkű, hazáját pénzért kiárusító senkiháziból, aki a börtönben is folyamatosan csinálta a fesztivált, zendüléseket szervezett, nem volt hajlandó magát a pszichiátriai kezelésnek alávetni, nem válaszolt az őrök kérdéseire, és csak angol újságot volt hajlandó olvasni, valamint csak a BBC-t nézni a tévében. Megátalkodottságával még az ügyvédjét is megdöbbentette. Vánunu 1998-ban kérvényezte a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy vegyék el tőle az izraeli állampolgárságát. Ezt a kérését nem teljesítették, mert akkor hontalan lett volna.


Egy beteg világ hőse
Vánunu egyik Dimonán készített felvétele, amit átadott a Sunday Timesnak


2004. április 21-én szabadult, és az azon nyomban megtartott sajtókonferencián – amelyen nem volt hajlandó héberül megszólalni, annyira megbántotta őt a hazája a tizenhat évi börtönnel –, és azt állította, a Moszad és a Sin Bét megpróbálta őt megfosztani ép elméjétől azzal, hogy magánzárkában tartotta, de nem törték meg. Vánunu hazudott, természetesen azért volt rendszeresen magánzárkában, mert a legkezelhetetlenebb őrizetes volt, aki valaha is megfordult izraeli börtönben. Kijelentette, hogy amint hagyják, külföldre költözik.


Politikai nézetei is radikálissá váltak, nem sokkal szabadlábra helyezése előtt a Sin Bét kihallgatói előtt kijelentette: ő nem áruló, nem is kém, csak azt akarta, hadd tudja meg a világ, mi történik. „Nincs szükségünk zsidó államra”, hangoztatta. „Palesztin állam kell legyen. Zsidók élhetnek, és éltek is mindenhol, úgyhogy zsidó államra nincs szükség.”

Egy vérig sértett igazságkereső, aki többé nem hajlandó héberül beszélni


Később mondott ennél nagyobb ostobaságokat is, így például a londoni arab al-Hájátnak kijelentette, hogy Kennedyt is Izrael ölette meg, mert az elnök rá akarta venni Ben Guriont, hogy hozza nyilvánosságra, mi folyik Dimonán.


Vánunut különböző feltételekkel helyezték szabadlábra, így nem volt szabad külföldiekkel vagy idegen államok diplomáciai missziójával kapcsolatot teremtenie, interneteznie, telefonálnia, határállomást vagy határt 500 méternél jobban megközelítenie, az ország területét pedig természetesen nem hagyhatta el, miután tartani lehetett attól, hogy további államtitkokat tereget ki. Az áruló szabadulása után is rendőri felügyelet alatt maradt, amit ő mélységesen sérelmezett, és a feltételes szabadlábra helyezés pontjait módszeresen megszegte, így például telefoninterjút adott a BBC Radio Scotlandnek, egy nappal szabadulása után pedig állampolgárságot kért Norvégiától és több más országból „humanitárius okokból”. Azt állította, veszélyben van az élete.


A nyugati világ rothadásának szimptómájaként Kåre Willoch konzervatív norvég miniszterelnök arra kérte az ugyancsak konzervatív kormányát, hogy adjon Vánununak menedéket, míg a Tromsø Egyetem állást ajánlott neki. Végül is Erna Solberg önkormányzati miniszter vette elejét annak, hogy a skandináv ország hülyét csináljon magából: elutasította a menedékkérelmet, de ezt csak négy évvel később hozták nyilvánosságra. Kiderült, hogy a norvég külügyminisztérium kész volt arra, hogy befogadja ezt a csúszómászót, és a kérelmet csak technikai okokból utasították el, ugyanis ilyesmit kizárólag Norvégiában lehet benyújtani. 2008-ban még Solbergnek kellett magyarázkodnia, hogy miért nem fogadta be Vánunut.


A norvéghoz hasonló okok miatt utasította el Svédország is a menedékkérelmet (milyen érdekes, hogy Vánunu a gazdag skandináv országokhoz vonzódott, és valami okból nem az általa szükségesnek tartott palesztin-arab entitástól remélt menedéket). Nem kívánkozott vissza oda sem, ahol született és ahonnan kilenc évesen elszármazott: Marokkóba. Azok, akik gyűlölik a Nyugatot, az euroatlanti civilizációt vagy Izraelt, a nyugati világ áldásaiban, mint az izraeli Vánunu, az ugyancsak izraeli Jiszráél Sámir vagy az ausztrál Julian Assange, szociális hálóját, szabadságát, lehetőségeit azért igénybe kívánják venni. Elmebeteg pedig, aki ehhez asszisztál, mindig szép számmal akad. 2008. május 15-én huszonnégy norvég jogász írt alá petíciót Vánunu befogadása érdekében.


Az izraeli Legfelsőbb Bíróság legutóbb 2010. októberében utasította el az árulónak az ország elhagyására irányuló kérelmét. A szabadlábra helyezési feltételek megszegése miatt egy sor alkalommal letartóztatták, házi őrizetbe helyezték, kihallgatták, figyelmeztették, a börtönt is ismételten megjárta. Idén júliusban ismét kérvényezte, fosszák meg állampolgárságától, mert – minő csoda – az „izraeli utca” és a média ellenséges vele szemben, „többé nem találja a helyét az izraeli társadalomban”.
Nem úgy a széplelkek társaságában. Az Amnesty International egyik fő sztárja évek hosszú során át nem a kubai, észak-koreai, burmai, venezuelai, rhodesiai, szíriai tömlöcökben raboskodó ellenzékiek voltak, hanem egy közönséges hazaáruló, Mordechái Vánunu, akivel a hatóságok nagyon is kesztyűs kézzel bántak. A Tromsø Egyetemen in absentia díszdoktorrá avatott csúszómászót Joseph Rotblat 1988 és 2004 között minden évben Nobel-békedíjra jelölte. 2009-ben Vánunu maga is írt a Nobel-bizottságnak, kérve, hogy távolítsák el a nevét mindenféle jelölteké közül, mert nem szeretne együtt szerepelni Simon Peresszel, aki egyébként a békéért folytatott erőfeszítéseiért vehette át a kitüntetést Jichák Rabinnal és Jasszer Arafattal együtt. 2004 szeptemberében a boldogult John Lennon rossz szelleme, a Beatlest sikeresen szétverő Yoko Ono Vánununak ítélte a férje által alapított békedíjat. Ugyanazon év decemberében a glasgowi egyetem hallgatói három évre rektorukká választották. Tavaly októberben az Emberi Jogok Nemzetközi Ligája a Carl von Ossietzkyről elnevezett emlékéremre találta érdemesnek a renegátot.


A Vánunu melletti nemzetközi kiállás arra figyelmeztet: vészesen romlott korban élünk, amelyben a degeneráltság hovatovább erény. Az izraeli hatóságok természetesen nem veszik tudomásul a hangos kisebbség rikácsolását. Az árulónak továbbra is nyögnie kell undorító tette következményeit.
BEJEGYEZTE: NECHEMIA BEN AVRAHAM DÁTUM: 18:15 

2 MEGJEGYZÉS:







Névtelen írta...
Nagyon jó olvasmány, még akkor is, ha elfogult. Kétségtelen, hogy az atomtitkot leleplező izraeli egy hazaáruló, aki jobb helyeken halálos ítéletet kapott volna, de szerintem a zsidó állam eleve jobban járt volna azzal, ha legalább a nukleáris fegyverkezésének közepe felé felfedi terveit, így félemlítve meg az őt körülvevő arab zsarnokokat, akik népük nyúzását állandóan reá és az USA-ra fogják, ahogy azt a saját illegitim túlélésük miatt szükséges. Ma, amikor Irán is geopolitikai-terrorista terveihez készíti a maga atomját, legalább megfontolandó lenne a felfedés és az azzal való fenyegetés, akár az ő stílusába, hátha a mollahok belássák, igenis van mit veszíteniük (vagy legalább az elnyomott iráni nép).
2012. JANUÁR 3. 21:10






Névtelen írta...
Eldrad írja:

"...megfontolandó lenne a felfedés és az azzal való fenyegetés, akár az ő stílusába, hátha a mollahok belássák, igenis van mit veszíteniük..."

- Lehet, hogy hivatalosan is fel kellene fedniük a nuke- programot, de van egy tippem, miért nem teszik.

Ugye, azon országok, melyek hivatalosan, vagyis, az ENSZ- nél bejegyezve atomhatalmak, ki vannak téve ENSZ vizsgálatoknak, elvileg, néha gyakorlatilag is.

Ezzel nem is lenne semmi baj.

A baj ott van, hogy az ENSZ, ha Izrael atomprogramjába belelátna, mert azt - teszem azt - hivatalosan is felfedték, ordítva kezdené követelni, hogy azonnal szereljenek le mindent, miközben az iszlámnáci tömegpusztító fegyverek építésére láthatjuk, hogy reagál. H

a az USA nem rugdosná ezért az ENSZt, az a büdös életben egy szót se szólna az iszlámnáci ABV- fegyverprogramok miatt.

Ez kb. ugyanaz, mint amikor Izrael kap a nyakába egy halom rakétát, melyeket az iszlámnácik óvodákból, iskolákból lőnek ki.

Erre egy szava nincs az ENSZ- nek.

De amikor megy erre a válasz, a rendcsinálás, pár országot kivéve az egész nemzetközi közösség ordít, mint egy qrva, hogy már megint mit művel ez a zizrael.

Namost, képzeld el, mi lenne, ha az izraeli atomfegyverkezés hivatalos lenne.

A kutyát nem érdekelné az ENSZ- ben, hogy Izraelt megalakulása óta ökölrázva, ordítva, a beteg hisztériától megsüketülten, álló farokkal, rikácsolva naponta fenyegetik az iszlámnácik kiirtással, vagy hogy eddig már kettő irtó szándékú háborút indítottak Izrael ellen (a '67- es is az lett volna, de azt megelőző csapással lezúzták)...

Vagy, hogy az iráni iszlámnáci félmajmok eleve beígérték nekik a nukleáris holokausztot...

És hogy Izrael ESETLEG ezért épített NUKE és ABV arzenált...

Nem, ez senkit nem érdekel.

De ha hivatalosan is kiderülne, hogy Izraelnek van NUKE arzenálja, na, képzeld el azt a hőbörgést, ami akkor lenne.


Ugye, értitek?
2012. JANUÁR 9. 13:54

Szovjet hidrogénbomba: kutatás halálfélelemben

Elképesztő lelki és fizikai tortúrákon kellett átesniük Sztálin idején a szovjet kvantumfizikusoknak. A halálos fenyegetettségben élő tudósok életét nem egyszer az mentette meg, hogy minden addiginál pusztítóbb fegyvereket fejlesztettek ki. Az atomkutatókban azonban a rendszer sosem bízott meg: volt, akinek a dossziéját csak 1990-ben zárták le, évekkel a halála után. A szovjet hidrogénbomba kifejlesztésének története amúgy is rendkívül vitatott, sokan kételkednek például az első robbantás hitelességében is.
Pár hete hunyt el a szovjet hidrogénbomba fejlesztésének kulcsfigurája, Vitalij Ginzburg. Élete végén megkapta ugyan a legnagyobb tudományos elismerést, amit csak kapni lehet - a szupravezetés elméletének egyik kidolgozójaként 2003-ban Nobel-díjban részesült. Ám pályafutása első felében Ginzburg inkább az életéért retteghetett, mintsem a stockholmi díjátadóra készüljön.

Az atomtudós fiatalon szinte éhezett, iskolába is alig járt (akárcsak Szaharov, a másik Nobel-díjas bombafejlesztő, aki szintén nem járta végig az általános iskolát), aztán egy esti iskola laboratóriumában mégiscsak megismerte a modern fizikát – és későbbi két legjobb barátját, munkatársát is. Ráadásul úgy vett részt a negyvenes-ötvenes évek bombatervezési programjában, hogy valójában be sem engedték a nukleáris fegyverekkel foglalkozó legtitkosabb szovjet kutatóközpontba, a Szarov városában létesített Arzamasz-16 telepre.

1951-ben pedig az egész programtól eltiltották, és csak évtizedek múlva mert rákérdezni arra, hogy mi lett azzal az ötlettel, amit ő adott. (Ginzburg javasolta a lítiumos megoldást a hidrogénbomba gyártásánál, ami az első szovjet termonukleáris bomba felrobbantását nagy valószínűséggel megalapozta.)
Éhezés és áramszünet
Az éhezés a mindennapokhoz hozzátartozott a Szovjetunióban a harmincas években és a negyvenes évek elején. Különösen a még csak tanuló fizikusok esetében. Ginzburgnak ünnepnapra kutyahúst szereztek a szülei diákkorában, Venyamin Cukerman pedig csak akkor kapott többet enni, amikor megszerezte a doktori címét. Pjotr Kapica, a későbbi Nobel-díjas beesett hasára mutogatott a kazanyi laboratóriumába látogató hivatalos akadémiai delegációnak, panaszkodva, hogy nincs mit enniük. Kapica laborjában, a kazanyi kutatóhelyiségekben nem volt ritka az sem, hogy lekapcsolták az áramot. Télen akár hetekre is elment a villany, és persze ilyenkor fizikai kísérleteket sem lehetett folytatni.
Az 1947-ben politikailag megbízhatatlannak minősített Ginzburg csak egyike azoknak a szovjet atomtudósoknak, akiknek az életét tulajdonképpen a hidrogénbomba mentette meg. A Nobel-díj átvétele előtt írt önéletrajzában említi ezt az atomfizikus. A negyvenes évektől szintén katonai-belügyi megrendelésekre dolgozó Lev Vlagyimirovics Altsuler életét például – Amerikában fizikaprofesszorrá kinevezett fia, Boris Altshuler beszámolójaszerint – 1951-ben a hidrogénbomba-gyártás, 1942-ben pedig a hadiipari kutatás mentette meg.Aki kiállt az 56-os Magyarországért
Altsulert 1942-ben a frontról hívták vissza, ezer más tudóssal együtt, hogy hadiipari kutatásokat végezzen. 1951-ben pedig három fizikus is fellépett az érdekében, többek között Szaharov és barátja, Venyjamin Cukerman is. Altsuler ugyanis a kommunista párt politikáját bírálta egy tanácskozáson, a genetikusok üldözését elrendelő tudománypolitikust, Liszenkót kritizálva.

Ezután Cukerman egy miniszterhelyettes, Avraam Zavenyagin segítségét kérte, hogy Altsuler maradhasson a bombafejlesztés részese.
Egy különleges képességű miniszterhelyettes
Ez azonban nem volt elég, később a szovjet hidrogénbomba-kutatás irányítójának, Julij Haritonnak kellett személyesen Beriját, a szovjet belügy teljhatalmú urát megkérnie, hogy ne távolítsa el Altsulert a titkos kutatóintézetből, Szarovból.
A  miniszterhelyettes, Zavenyagin, akit Cukerman hívott, nem volt átlagos politikus: egyik tudományos ötlete alapján utóbb sikerült az első hidrogénbombák egyikét összerakniuk az orosz atomtudósoknak.


Altsuler egyébként fia visszaemlékezései szerint elítélte a szovjet politikát később is: 1956-ban a magyar forradalom leverésével nem értett egyet a tudós, aki sosem lépett be a kommunista pártba. Sztálin halála, 1953 után azonban már nem fenyegették Altsulert, ekkor, Hruscsov idején nem voltak közvetlen életveszélyben az atomtudósok. Nem véletlen, hogy Andrej Szaharov is csak jóval a Generalisszimusz halála után vált az orosz belső ellenzék emblematikus figurájává.

Vitalij Ginzburg
© Wikipedia
Akiknek nem volt szerencséjük
Persze sokan voltak, akiknek nem volt olyan szerencséjük, mint Altsulernek és Ginzburgnak. E két tudós ugyanis megúszta a sztálini tisztogatásokat, és végül sosem tartóztatták le őket, életüket megbecsült akadémikusokként fejezték be.
A kevésbé szerencsések közé tartozott a Nobel-díjat Ginzburg előtt 41 évvel megkapó, szintén a szupravezetéssel foglalkozó Lev Landau. Ő például egy ideig börtönlakó volt a sztálini Szovjetunióban. Landau a hidrogénbomba alapelvét már 1934-ben, egy kaukázusi séta során felvetette Rudolf Peierls német fizikusnak. (A bombát csak az ötvenes években készítették el az USA-ban és a Szovjetunióban.) Talán az sem teljesen véletlen egybeesés, hogy Landau korábban Németországban a magyar emigránssal, az amerikai hidrogénbombát megalkotó Teller Edével dolgozott együtt.
Landaut a szovjet állambiztonsági szervek 1938-ban letartóztatták. Csak Rutherford, az atommag felfedezőjének egykori cambridge-i munkatársa, Pjotr Kapica közbenjárására engedték ki az időközben megbetegedett tudóst a börtönből. Landaut egyébként német kémnek minősítették. Az ő letartóztatása utózöngéje volt a Harkovban működő Ukrán Fizikai-Műszaki Intézet (UFTI) elleni 1937-38-as kampánynak. Itt eredetileg Landau vezette az elméleti fizikai részleget, amikor letartóztatási hullám indult, és ez elől Moszkvába távozott ugyan, de a hatóságok végül itt is utolérték.
Landau kiszabadítója, Kapica maga is csapdába esve maradt a Szovjetunióban: Rutherfordék Angliában saját laboratóriumot bocsátottak a rendelkezésére, de Kapicát egyik hazalátogatásakor a szovjet biztonsági szervek nem engedték vissza Nagy-Britanniába.
Kapica Berija leváltását kérte


Kapica egyébként nem csak Landau érdekében írt leveleket. Egy másik atomtudós, a Leningrádban dolgozó Vlagyimir Fock megmentéséért egyenesen Sztálintól kért segítséget. Ezt a tudóst is végül szabadon engedték.

Ugyanígy sikerült Ivan Obreimovot, a harkovi fizikai-műszaki intézet (a már említett UFTI) igazgatóját is kiszabadítania. Az itteni igazgatóhelyettest, Alekszandr Lejpunszkijt is letartóztatták, de ő pár hónap múlva kiszabadult, mert más, letartóztatott munkatársai nem vallottak rá a szovjet belügy börtöneiben – így érte nem kellett sem Kapicának, sem Szaharovnak közbelépnie.
Komoly titkok tudója?
Kapica Sztálinnak állítólag olyan elképesztő levelet is írt, amit az egész Szovjetunióban aligha mert volna bárki megtenni: arra kérte a Generalisszimuszt, váltsa le Beriját, a belügyi vezetőt, a rettegett hóhért. Furcsa, hogy a csapdába esett Kapica ennyire merész leveleket írt, és ez különböző okokkal magyarázható.
Kapicát olyan titkok tudójának hiszik, amelyeket még Nyugaton látott, és ezért lehetett fontos tanú Sztálin számára. Sosem engedték ugyan vissza Angliába, Rutherford mellé, viszont a Szovjetunióban nem bántották, és néha eleget tettek kéréseinek. De nem mindegyiknek. Egy Nyikolaj Luzsin nevű matematikusért például hiába állt ki.
VVV: a három jóbarát
Pjotr Kapica laborjában dolgozott három jóbarát: Vitalij Ginzburg, Lev Vlagyimirovics Altsuler és Venyjamin Cukerman, akik kereszt- és apai nevük kezdőbetűi alapján VVV-nek is hívták magukat. Ez állítólag a „Vszegda Vperegyi Vszjeh”, vagyis „Mindig mindenki előtt” jelszónak az orosz rövidítése is egyben. Hárman először egy szakmunkásokat képző esti iskola röntgenlaborjában találkoztak. Ide egy Sztálin által később kivégeztetett fizikus, Jevgenyij Bahmetyev gyűjtötte össze őket. Minthogy ekkoriban nem nagyon volt szervezett oktatás a Szovjetunióban, a csak pár elemit végzett Ginzburg itt ismerkedett meg a modern fizikával. A VVV tagjai a második világháború idején hadiipari kutatásokkal foglalkoztak Kapica laborjában. (Lev Altsuler időközben disznóólakat épített a harmincas években.) Harmadszor a hidrogénbomba fejlesztésén találkoztak, Igor Tamm mellett dolgozva, a politikailag „megbízhatatlan” kutatók körében.
Egy fizikus kivégzése és özvegyének példája
Matvej Bronstejn egyike volt a legkitűnőbb szovjet fizikusoknak, olyan területen ért el  kiváló eredményeket, mint a relativisztikus kvantumelmélet. A harmincas évek elején Einstein relativitáselméletét és a frissen kidolgozott Heisenberg-féle kvantumteóriát nem nagyon tudták még összeegyeztetni. Bronstejn eredménye azonban nem hatotta meg Sztálint, aki koholt vádakkal 1937-ben kivégeztette őt. Bronstejn utólag közismertté vált özvegye, Ligyija Csukovszkaja később emberjogi aktivista lett a Szovjetunióban. Ő is szót emelt Szolzsenyicinért, az íróért, és Andrej Szaharovért, a béke Nobel-díjas hidrogénbomba-tervezőért, amikor azok az ellenzékiség szimbólumaivá váltak a brezsnyevi időkben.
Kivégzések és vallatások

Kapica akkor aktivizálta magát, amikor rájött, hogy a sztálini tisztogatások végzetesek lehetnek. Két fizikust a már említett harkovi intézetből kivégeztek ekkora: Lev Subnyikov és Rozenkevics a vallatások hatására beismerő vallomásokat tettek, kémeknek mondták magukat. Nem járt jobban az UFTI másik három munkatársa sem: V. Gorszkij, V. Fomin és K. Vajszelberg szintén Harkovban dolgoztak, és kivégezték őket is.
Nem véletlenül szerette volna Kapica elérni Berija leváltását. A belügy korlátlan ura kezdeményezte ezt a valóságos irtóháborút, amellyel megbénították az UFTI-t. Berija 1937-ben került a szovjet titkosszolgálat, az NKVD élére, a szintén véreskezű Jezsovot váltva. (Jezsovot hamarosan, 1940 táján kivégezték, jóllehet ő is az egyik legvéresebb kezű végrehajtó volt Sztálin idején. Berija is kivégzőosztag elé került, de őt már Hruscsov idején, az ötvenes évek közepén ítélték halálra.)Speciális, zárt városok
Berija nemcsak hírhedt belügyér volt, de Sztálin megbízásából az atom- és a hidrogénbomba kifejlesztését is felügyelte. Ő javasolta speciális kutatóvárosok kiépítését is. Ezek zárt települések voltak, ahol időnként majdhogynem börtönszerű körülmények között dolgoztak a fizikusok. Ezek közé tartozott a hidrogénbomba fejlesztésére létrehozott Szarov, az Arzamasz-16 kódnevű település.
Hargittai István írja egy tanulmányában, amelyben Ginzburgra hivatkozik, hogy Landaut és Kapicát életük végéig gyanúsnak tartották a Szovjetunióban, haláluk után sem ejtették ellenük formálisan a szovjetellenes vádakat. Csak 1990-ben zárták le dossziéikat, ekkor már Landau sok éve, Kapica pedig néhány éve halott volt.

Pjotr Kapica egy orosz bélyegen
(a frankfurti egyetem képtárából)
Utóbb ezzel is indokolta Teller Ede harcos antikommunizmusát: ha Landauval, barátjával, a hithű kommunistával így bántak a Szovjetunióban (letartóztatták, megfigyelték), akkor ez az egész nem lehet annyira jó dolog. Nem véletlen talán az sem, hogy Ginzburg önéletrajzában gúnyosan idézi Churchillt: Hitler és Sztálin csak abban különböztek egymástól, hogy más formájúra vágták a bajuszukat.
A Vavilov-testvérek
A sztálini terrorra szomorú példa a Vavilov-testvérek sorsa: Szergej Vavilov fizikusként a Lebegyev Kutatóintézetet irányította, így felelős volt a hidrogénbomba kifejlesztéséért is. Sőt, később, haláláig a Szovjet Tudományos Akadémia elnöke volt. Szergej testvére, Nyikolaj viszont a szaratovi börtönben halt éhen: az egyik leghíresebb szovjet-orosz biológus volt, a világ legnagyobb növénygyűjteményét hozta létre Leningrádban.


Nyikolaj Vavilov fia később éppen a Kaukázusban lett "véletlen" baleset áldozata. Még az az abszurd feltételezés is elterjedt, hogy Szergej Vavilov akadémiai elnökként, kutatóintézeti vezetőként azért nem kezeltette szívbetegségét, mert maga sem kívánt már tovább élni. Szergej már 1951-ben meghalt, így nem érhette meg, hogy munkatársa, Cserenkov, akivel együtt dolgozták ki a Vavilov-Cserenkov-formulát, 1958-ban Nobel-díjat kap. (Valószínűleg ekkor Vavilovot is jutalmazták volna, bár ez sem biztos, hiszen a Ginzburg-Landau páros is csak 41 év különbséggel kapott Nobel-díjat a szupravezetés elméletének kidolgozásáért.)
A sors furcsa fintora, hogy Nyikolaj Vavilov 1943-ban valószínűleg ugyanabban a cellában töltötte utolsó napjait – pár nap eltéréssel, mint Nyina Jermolovának az apja, aki régi kommunistaként tűnt el a szaratovi börtönben. Hogy ki az a Nyina Jermolova? Nem más, mint Ginzburg felesége, aki maga is börtönbe került, megjárta a Gulágot is, egy állítólagos – és nyilvánvalóan a szovjet belügy által kitalált – Sztálin elleni merénylet tervezése miatt.Megbízhatók és megbízhatatlanok
A szovjet hidrogénbomba kidolgozásán két, egymástól függetlenül felállított tudóscsoport dolgozott. A megbízhatókat, vagy mondjuk úgy: a megbízhatóbbakat Jakov Zeldovics irányította, a kevésbé „bennfenteseket” a német-orosz származású, korábban Edinburgh-ban is tanult Igor Tamm vezette. Kettőjük munkáját a Berija által kiszemelt Julij Hariton fogta össze, aki az atombombát kifejlesztő Kurcsatov után vette át a termonukleáris fegyverek fejlesztésének koordinátori tisztét.
Ginzburg, a megbízhatatlan
Ami a politikát illeti, Ginzburg több okból is megbízhatatlannak számított: főleg a második felesége miatt, aki le is volt tartóztatva, természetesen koholt vádakkal, miszerint Sztálin életére akart törni. Ginzburgot magát kozmopolitizmussal vádolták egy sajtókampányban, és a tudós önéletrajza szerint később zsidó származása miatt volt veszélyben, amikor Sztálin halála előtt újabb kirakatpereket tervezett 1953-ban. Ez az esztendő azonban egyben Sztálin halálának éve is. Ezek után minden március 5-ét megünnepelte a Ginzburg házaspár, hiszen a diktátor halálának napja mindkettőjük számára az életben maradást jelentette.
A munkáról tudni érdemes, hogy Zeldovicsék megbízhatóságuk révén folyamatosan értesülhettek  a szovjet hírszerzés – nem feltétlenül tudományos módszerekkel elért – eredményeiről. Így Hariton és Zeldovics Beriján keresztül alighanem rendszeres tájékoztatást kaptak az amerikai atom- és hidrogénbomba fejlesztésének állásáról.Egy Nobel-díjas mensevik
A „megbízhatatlanokat” vezető, később szintén Nobel-díjat kapó Tamm mensevik volt 1917-ben, így az orosz szocdemek mérsékeltebb irányzatához tartozott. Még képviselte is ezt a pártot, pártirányzatot a szovjetekben, vagyis az 1917-ben felállított tanácsokban. Ám ez politikailag rosszul jött a Lenin vezette bolsevikok hatalomra jutása után. Lenin és Sztálin idején Tamm egyszerűen visszavonult az aktív politikától. Ezt jól tette, mert fivérét mindeközben letartóztatták és kivégezték.
A negyvenes évek vége felé Tamm csoportjába tartozott Ginzburg, aki csak távolról segíthetett, hiszen be sem engedték az 1947-ben létrehozott Arzamasz-16-ba, valamint Andrej Szaharov, aki Ginzburg visszaemlékezése szerint csak azért került a bombafejlesztőkhöz, mert nem volt kutatószobája. Hogy helyet csináljanak neki, bevették hát a hidrogénbomba szakértői közé.
Szaharov és Ginzburg
Később kiderült, hogy a szovjet bombagyártás két legfontosabb gondolata a „véletlenül odacsapódott” Szaharovtól és „a környékre sem engedett” Ginzburgtól származott. A valaha ember által készített legnagyobb bombát egyébként a szovjet hidrogénbomba-kutatók fejlesztették ki, ezt nevezték Cár-bombának nyugaton.

A szovjet bomba kifejlesztéséhez három úgynevezett „ötlet” kellett, ezek közül az első Szaharové, a második Ginzburgé volt, a harmadik pedig vagy Szaharové, vagy 
Jakov Zeldovicsé és Jurij Trutnyevé, de létezik egy olyan verzió is, miszerint a szovjet hírszerzésé.

Szovjet hidrogénbomba, II. rész: hazudott-e Szaharov?

A szovjet hidrogénbomba kifejlesztéséről szóló sorozatunk második részében a bombagyártás technikai problémáival foglalkozunk. Bár az amerikaiak kezdetben előrébb jártak a hidrogénbomba kifejlesztésében, a világ valaha volt legnagyobb bombáját végül a szovjetek robbantották fel.
Cikksorozatunk első részében foglalkoztunk Vitalij Ginzburggal, a Nobel-díjas atomtudóssal. Ginzburg - a fizikai Nobel-díj 2003-as átvétele előtt írt önéletrajza szerint - csak a hetvenes-nyolcvanas években merte megkérdezni az akkor már béke Nobel-díjas Szaharovot arról, hogy az ő (mármint Ginzburg) lítiumos ötlete működött-e az ötvenes években. Az ekkor már a szovjet rendszer ellenségeként számon tartott, belső emigrációba kényszerült Szaharov erre azt felelte: "nem működött".
Ez meglepte Ginzburgot, aki úgy tudta, hogy az első két szovjet hidrogénbomba Szaharov technikai elrendezése, tervezése (az úgynevezett Szlojka-modell) és az ő lítiumfelhasználást javasló gondolata alapján készült. Szaharov valószínűleg nem mondott igazat, mert mai adatok szerint igenis lítiumos bombákat robbantottak a szovjetek az ötvenes években, csak ekkor már Ginzburgot kihagyták a kutatásokból.

Lehet az is, hogy Szaharov igazat mondott, és nem működött a lítiumos modell, akkor viszont az első szovjet hidrogénbombák nem is hidrogén-, hanem "csak" atombombák voltak. Hogy ez így van-e, egyelőre a túl sok titkosított anyag miatt nehezen dönthető el.
Az amerikaiak után egy évvel, 1953-ban a szovjetek mindenesetre felrobbantottak egy bombát. Erről sokan úgy vélik, inkább csak egy „felerősített atombomba” detonációja következett be, minimális volt a felszabadult fúziós energia Szaharovék szerkezetében.
Ezt a nézetet erősíti az amerikai bombafejlesztések egyk résztvevőjének, Hans Bethének a véleménye is, aki a termonukleáris fúzió elméletének egyik kidolgozója. Világszerte úgy ismerik őt, mint aki először írta le a Napban lejátszódó hasonló folyamatokat, bár Teller Ede szerint Bethe csupán tökéletesítette Teller és George Gamow korábbi, akár világelsőnek is tekinthető termonukleáris teóriáját. (A Nap energiája voltaképpen ugyanabból a folyamatból származik, mint a hidrogénbombáé – erről lásd keretes írásunkat.)
Ki mit tud?
Először Hans Bethe, Teller Ede és az orosz származású George Gamow beszélgetett Los Alamosban, a 40-es években az amerikai hidrogénbomba megvalósításáról. Ennek lényege az, hogy az atommagok összeolvasztásakor - és így új elemek létrehozásából - sokkal több energia nyerhető, mint a "hagyományos" atombombákból, amelyek a maghasadáson alapulnak. A hidrogénbomba elvét tehát a Szovjetunióban Landau - ő még a harmincas években dolgozott együtt Tellerrel Németországban, amiről sorozatunk első részében írtunk -, Amerikában pedig Bethe, Gamow, Teller és Ulam ismerhette, de még Japánban is volt egy tudós, Tokutaro Hiragawa, aki felvetette 1941-ben, hogy egy atombomba felrobbanása, a maghasadás beindulása összenyomhat más atommagokat, és fúziós reakciót hozhat létre. Bethe egyébként a harmincas években együtt dolgozott azzal a Peierlsszel, akinek Landau elmondta 1934-ben a saját ötletét a termonukleáris bombáról.

Bethe nem hitte, hogy a szovjetek már 1953-ban igazi hidrogénbombát készítettek. Egyesek szerint 1955-ben, amerikai atomtitkok megszerzése után tudták a szovjetek elkészíteni a saját tökéletesített szerkezetüket, amely ekkor már tényleg termonukleáris fúzión alapult.

Ekkor már ismerhették az Amerikában dolgozó Stanislaw Ulam szerkezeti elrendezését, azt, hogy miként kell atombombával beindítani a hidrogénbombát. (Az oroszok egyik fő információs forrása a negyvenes években Klaus Fuchs volt. E Németországban született, majd Angliában és Amerikában is dolgozó, végül az életét az egykori NDK-ban befejező atomtudósról keretes írásunkban olvashatnak bővebben.)
A források ellentmondóak és bizonytalanok, de nem kizárt, hogy az oroszok maguk jöttek rá arra, hogy nem Szaharov eredeti Szlojka-elrendezését, hanem az Ulam-féle szerkezetet kell használni a hidrogénbombához. Ulaméhoz (és Telleréhez) hasonló ötlettel egy szovjet atomtudós, Viktor Davigyenko is előállt. Davigyenko olyan elrendezésű kétfázisú bombát javasolt, az amerikaiak mintájára, amire akár önállóan is rájöhetett.Egy vonalas tudós

A szovjet nukleáris kutatások vezéregyénisége, Julij Hariton viszont nemcsak hogy igazinak tartotta már az első, 1953-as szovjet hidrogénbombát, hanem azt állította, hogy a világon az első hidrogénbombát valójában ők csinálták meg. (Az amerikaiak által felrobbantott szerkezet ugyanis nem repülőgépről ledobható eszköz volt, bár az legalább biztosan robbant.) Andrej Szaharov is számos kitüntetést kapott az 1953-as „gyenge” bombáért, többek között akadémikus lett belőle, méghozzá az akkori időkben a legfiatalabb szovjet akadémikus.
Hariton egyébként szintén Rutherford tanítványa volt - akárcsak a megbízhatatlannak tartott, de Nobel-díjas Pjotr Kapica -, Angliában tanult 1926-28 között. 1946-92 között Szarov, a titkos bombafejlesztési központ, egy zárt város vezetője lett belőle, talán a "legvonalasabb" atomtudósként. 


Hariton a negyvenes évek második felétől inkább szervező volt, de a korábbi, az atombomba kifejlesztését célzó programban - amelyet még Igor Kurcsatov irányított - Jakov Zeldoviccsal együtt dolgozta ki a szovjeteknek a láncreakció elméletét. Hariton tehát az atombomba fő tervezője volt, később viszont, a hidrogénbomba gyártásakor részben Kurcsatov szerepét vette át.
Hariton hozta létre, építette ki Szarovot, az Arzamasz-16 tudományos bázist, méghozzá Berija - a véres kezű belügyér - utasítására. Pályafutása során, főleg arzamaszi vezetőként, Hariton közvetlenül Berijának jelentett. 1945 után pedig sosem mehetett külföldre. Sztálin "javaslatára" állandóan mellette volt egy testőr, aki egyben inasa is volt. Az Arzamasz-16-ot a szovjet fogolytáborok, a Gulág rabszolgamunkásai építették: állítólag nem sokan maradtak élve ezután.
Egy börtönlakó atomtudós – a túloldalon
Máig tisztázatlan a szerepe az atom- és a hidrogénbomba terveinek kiszivárogtatásban Klaus Fuchsnak, aki a brit és az amerikai atomprogramok résztvevője volt, de információit átadta a szovjeteknek. Őt 14 évre ítélte egy brit bíróság 1950-ben kémkedésért, amiből több mint kilencet le is ült. Fuchs az atombomba terveinek szovjet kézbe adásában valószínűleg tényleg fontos szerepet játszott, a hidrogénbomba ötletének átadásában viszont sokkal vitatottabb a tevékenysége. Fuchs munkatársa volt Teller Edének és Neumann Jánosnak is. Több közös felfedezésük, találmányuk, ötletük is volt. Hans Bethe szerint azonban 1946-ban, amikor Fuchs információkat adott át, az amerikai hidrogénbomba még nem volt igazán fejlett, így például a Teller-Ulam-féle bombaelrendezés csak 1951-ben valósult meg. Egy orosz tudós, Goncsarov viszont arra mutat rá, hogy Fuchs közeli munkatársa volt Tellernek, és az eredeti elgondolásuk is nagyon jó volt. Ha ezt korán iadta is át az oroszoknak, azok akkor is nagyon nagyot léphettek előre a saját fejlesztéseikben. Megint mások úgy gondolják, hogy az ötvenes évek közepén a szovjetek „még egy lökést” kaptak, valaki még átadhatott nekik valamilyen információt, amely valóban sikerre vezette őket a hidrogénbomba tervezésében. A német születésű, brit állampolgárságától utóbb megfosztott Fuchs mindenesetre békésen élte később napjait: miután idő előtt szabadult a brit börtönből, az NDK-ba távozott, és ott folytatta tevékenységét atomfizikusként. Bekerült az NDK kommunista állampártjának vezető testületeibe is. Az NDK összeomlását már nem érte meg: 1988-ban meghalt. 
Maga Szaharov, aki később ellenzéki tevékenysége miatt 1975-ben béke Nobel-díjat kapott, homályban hagyta, hogy pontosan mi is robbant az első szovjet hidrogénbomba működésbe lépésekor.
A szovjetek mindenesetre az első bomba után tovább tökéletesítették a technikájukat, és 1955-ben jött a harmadik ötlet - ez is talán Szaharové volt, akárcsak az első, bár Szaharov is utal arra, hogy Jakov Zeldovicsnak és Jurij Trutnyevnek is voltak hasonló gondolatai -, és ekkor már sikerült teljes értékű hidrogénbombát robbantaniuk.
Később, 1961-ben működésbe léptették a világ legnagyobb erejű fegyverét, a nyugaton Cár-bombának nevezett szerkezetet. Ennek 50 megatonnás erejét hivatalosan azóta sem szárnyalta túl senki, bár Indiából érkeztek megbízhatatlan hírek ennél nagyobb detonációkról is. Az, hogy csak 50 megatonnát robbantottak a szovjetek, Szaharov „érdeme”, képesek lettek volna 100 megatonnára is, de a későbbi emberjogi aktivista talán már 1961-ben érezte, hogy túlzásba vitték a kutatásokat, ezért megfelezte a bomba hatóerejét.
Az 1955-ös szovjet áttörés, vagyis a harmadik ötlet eredetét azonban szintén sokan vitatják. Egyesek szerint a hirtelen ugrás a szovjet hírszerzésnek, és nem a szovjet fizikusoknak köszönhető. E feltételezések szerint valaki az amerikai oldalról informálta őket a hidrogénbomba-kutatás állásáról. (Az atombomba kifejlesztéséről biztosan lehet tudni, hogy voltak szovjet hírszerzési információk.)
Akármi történt is az ötvenes évek Szovjetuniójában, a hidrogénbomba végül olyan hatékony fegyvernek bizonyult, hogy a katonák sosem merték bevetni. A Cár-bomba még 100 kilométerre a detonáció helyétől is harmadfokú égési sebeket okozott volna, így hadászati alkalmazása elképzelhetetlen károkat tett volna az ellenségben.


Hirosima - az atombomba mementója
© AP
Minthogy azonban a szovjetek és az amerikaiak is tudták, hogy a másiknak van ilyen fegyvere, végül a matematikusok léptek közbe. Neumann János, az Amerikában kutató, közgazdaságtannal, számítástechnikával és fizikával, de persze főleg matematikával foglalkozó zseniális képességű tudós kidolgozta az úgynevezett játékelméletet a negyvenes években. Ezen alapult egyrészt a nukleáris elrettentés elve - Marx GyörgyA marslakók érkezése című könyve szerint -, de ezzel az elmélettel bizonyították az amerikai vezérkarnak azt is, hogy a szovjetek sosem merik ledobni az atom- vagy a hidrogénbombát, mint ahogyan az USA-nak sem érdeke az atomháború, amelyben mindkét ország nagy része elpusztulna.
Mindez ugyanakkor a hidegháborúhoz vezetett, amit viszont egy másik magyar atomtudós, a szintén az amerikaiaknak dolgozó Szilárd Leó jósolt meg előre. Ekkor a két nagy katonai tömb, a NATO és a szovjet vezényletű Varsói Szerződés csapatai évtizedekig farkasszemet néztek egymással. (Szilárd Leó, aki Marx György szerint két órát tanácskozott Hruscsovval 1960-ban, javasolta először a forró drót létesítését a két világhatalom között. A hatvanas években ennek nagy hasznát is vették a kubai rakétaválság idején, amikor az egész világ az atomháború kitörésétől rettegett.)
A szovjet-amerikai fegyverzetfejlesztési versengés azonban tovább folyatódott, hiába érvelt ez ellen Szilárd Leó és néhány más tudós. Ezt a versenyt végül az amerikai hidrogénbomba kifejlesztőjének, a szintén magyar származású Teller Edének a támogatásával indított csillagháborús program döntötte el.
A Ronald Reagan amerikai elnök által a nyolcvanas években jóváhagyott rakétaelhárítási rendszert a szovjetek anyagi erőforrások híján már nem tudták utánozni. Így végül inkább a leszerelés mellett döntött Mihail Gorbacsov, és ekkor kezdődött meg a glasznoszty és a peresztrojka folyamata, amely a kommunizmus bukásához és a Szovjetunió felbomlásához vezetett.
A Nap és a hidrogénbomba
A Nap tulajdonképpen úgy működik, mint egy földi hidrogénbomba, vagyis termonukleáris fúzió alapján: négy hidrogénatom - vagyis 4 proton - héliummá egyesül hatalmas hőmérsékleten és nyomáson. Az egyesült, 2 protont és 2 neutront tartalmazó héliummag azonban könnyebb, mint külön-külön a négy hidrogénatom. A tömegkülönbség energiává alakul át Einstein híres, E=mc2 képlete alapján, és az így felszabaduló energiát sugározza ki a Nap. A földi hidrogénbombák ettől eltérhetnek annyiban, hogy nem négy hidrogénatom, hanem a hidrogén izotópjai (deutérium és trícium) vesz részt a reakcióban. Ha lítiumot használnak, ahogy Vitalij Ginzburg javasolta, akkor nem egyszerűn egyesülnek a hidrogénatomok, hanem előbb a lítiumot egy neutronnal bombázva a lítium atommagjából trícium és hélium jöhet létre. Akárhogy állítják is elő őket, a hidrogénbombák működésbe lépéséhez, a termonukleáris reakció beindulásához óriási hőmérsékletre és nyomásra van szükség, amit egy atombomba felrobbantásával érnek el a fegyverfejlesztők, ezért a hidrogénbombák legalább két fázisból állnak, a Teller-Ulam és a Davigyenko által javasolt elrendezések szerint.


Az emberiség után hogyan újítja meg magát a Föld?

Publikálva 2009.okt.19. | Tibor bá' blogja Szólj hozzá
önarcképPaul Crutzen Nobel-díjas atmoszférakutató kábé tíz éve megalkotta az „Antropocén” kifejezést, aminek lényege, hogy az emberi tevékenység akkora mértékben hat a bolygónkra, ami már egy új geológiai korszakot hozott létre. Ha a tudományos világ elfogadja a meghatározást, akkor egy olyan korszakról beszélhetünk, amely sokkal rövidebb lesz, mint bármely megelőző korszak volt, és egyben könnyedén lehet a Föld utolsó előtti korszaka is. Nem a történelemnek lesz vége, ahogy azt Francis Fukuyama állította 1992-ben megjelent könyvében, hanem az egész földi életnek. Nem esik nehézségbe megbecsülni, hogy az Antropocén korszak mindössze néhányszáz éves lesz, ami alatt a túlfogyasztás, valamint a globális felmelegedés véget fog vetni a további korszakoknak. Fosszilis energiahordozók nélküli a mezőgazdaság lesz az Emberiség temetője. A szélsőségesen megváltozó klíma miatt számtalan élőlény fog kipusztulni, megszámlálhatatlan emberrel együtt. A társadalmak totális összeomlása után mindössze néhány százezer emberi lény fog nyomorúságos életet élni egy új Kőkorszakban. Hogy fajtánk végül is túléli-e a maga okozta apokalipszist, vagy sem, azt nem lehet megmondani. Kérdés viszont, mi fog történni a Földdel? (Persze lehet azt mondani, hogy ki a fenét érdekel, de amíg van gondolkodó ember, addig lesz akadémiai kérdés is a világon.) Helyre tudja-e a Föld állítani önmagát, vagy olyan mértékben el fog torzulni, hogy a Holdhoz hasonló pusztasággá változik? A kérdés megválaszolásához át kell tekinteni bolygónk múltját. Volt már hirtelen felmelegedés, és volt már tömeges kipusztulás is. A Föld megmarad a pályáján, mi várható tehát ez alkalommal?
A „Jövőnk véget ért!” című könyvem 138. és 139. oldalán a következőket írom. „A Föld egészen egyszerűen bizonyos periódusokat követve, az egyik állapotból a másikba ugrik. A jégrétegekbe zárt levegőbuborékok részletes analízise azt mutatja, hogy ehhez a két stabil állapothoz két különböző CO2 szint kapcsolódik. A jégkorszak alatt 190 ppm, az interglaciális időszakban pedig 280 ppm. E két értéktől eltérő, más CO2 koncentráció huzamosabb időn át nem tapasztalható.” Szúrjam közbe, hogy a CO2 koncentráció tavaszra el fogja érni a 390 ppm-et. Korábban az volt tapasztalható, hogy „Az egyre emelkedő CO2 szint a rendszerben minden figyelmeztetés nélkül hirtelen beindít egy drámai pozitív visszacsatolást, és a Földön be fog következni egy harmadik, eddig soha elő nem forduló, teljesen ismeretlen és kiszámíthatatlan stabil állapot, valahol 390 + ? ppm CO2 koncentrációnál.”
Ezeket a sorokat 5 éve írtam, (amikor még nem ismertem egyetlen, hamarosan ismertetett kivételt). Erről a jövőbéli stabil állapotról mindez ideig nem tudtuk milyen koncentrációnál áll be. Minél magasabb CO2-nél, annál szörnyűbb lesz a következménye. Ma a klimatológusok attól tartanak, hogy a folyamatos melegedés a Földet átlökheti két kritikus ponton. Az első, amikor a szibériai és alaszkai permafroszt megolvad, a benne lévő tőzeg lebomlik, és sok ezermilliárd tonna széndioxid jut az atmoszférába. A becslések szerint a felszabaduló széndioxid lehet akár 3.000 milliárd tonna is, ami körülbelül megfelel annak a mennyiségnek, amit az emberiség eddig és még a jövőben el tud égetni. A második a hideg tengerfenéken lerakódott hidrátokban lévő metán felszabadulása a víz melegedésének következményeként. A felszabaduló metán természetesen további melegedést okoz, ami még több metán felszabadulásával jár. Ezt a két kritikus pontot egészen biztos át fogjuk lépni, ha az összes fellelhető fosszilis energiahordozót elégetjük. Hogy ez milyen katasztrófát von maga után, azt senki se tudja megmondani.
Éppen ezért kutatják az 55 millió évvel ezelőtti „paleocén-eocén hő maximumot”, amikor a Föld hőmérséklete néhány ezer év alatt 9 fokot emelkedett, ami nagyvonalakban megegyezik azzal a melegedéssel, ami pillanatnyilag várható (hacsak a világ vezetői Koppenhágában nem csinálnak csodát). Földtörténeti szempontból 55 millió év, olyan, mintha tegnap történt volna, éppen ezért elég sok árulkodó sziklát ismerünk ebből a korból.
Kames Zachos (University of California) óceán fenéki kutatásokból arra a következtetésre jutott, hogy ez a szokatlan felmelegedés egybeesett az atmoszférában található rendkívül magas CO2 szinttel. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor 55 millió évvel ezelőtt a Föld pont olyan krízis állapotban volt, amilyen felé éppen megint tart. Vagyis egy gyors széndioxid növekedés, ami egy bizonyos színt felett egy feltartozhatatlan pozitív visszacsatolás miatt megfutott. Ami ez után történt, az jó betekintést nyújt az előttünk álló eseményekbe.
A geológus-vegyészek már régen tisztában vannak azzal, hogy amikor nagymennyiségű CO2 kerül a levegőben, az óceánok felveszik annak körülbelül 85 százalékát és csak 15 százalék marad az atmoszférában. A folyamat következménye, hogy az óceánok vize savassá válik, ami az élőlények tömeges kipusztulását eredményezi. A tengerfenék kutatások azt mutatják (Science, vol 308, p 1611), hogy ez az állapot 55 millió évvel ezelőtt mindössze 10-20.000 évig tartott, majd kb. 150.000 év alatt az eredeti pH állapot visszaállt. Becslések szerint a metán hidrátok állapota is helyreáll kb. 2 millió év alatt, ami azt jelenti, hogy az emberiség „áldásos” tevékenységét a Föld 2 millió év alatt kiheverné.
Azonban a mai CO2 túltengés eltér a paleocéni helyzettől. A Föld most sokkal hűvösebb, mint akkor volt, ezért a felmelegedésnek most nagyobb lehet a hatása. A Paleocén végén a Föld melegebb volt és jégmentes. Most viszont hatalmas jégmezőink vannak, amelyek a fényt visszaverik a világűrbe. Ez a jég el fog olvadni, ami alatt fénynyelő talaj, szikla van. A permafroszt gyorsan felenged, és a melegedést felgyorsítja. Ez pedig a Földet túllőheti a jelenlegi jégkorszak – interglaciális cikluson és egy sokkal melegebb állapot állhat elő, olyan, amilyen 55 millió évvel ezelőtt volt. Nem fog tehát történni semmi új, csak az, ami egyszer már volt. Állítja Pieter Tans az amerikai NOAA atmoszféra kutatója. Ezzel azonban nem ért egyet James Hansen a NASA kutatója (akit maga Bush elnök fegyelmezett meg, mert állami alkalmazott létére, szembe mert szállni a kormány hivatalos álláspontjával, vagyis azzal, hogy globális felmelegedés nem létezik). Szerinte a múltból nem lehet kiindulni, már csak azért sem, mert ma a Nap több energiát sugároz, mint akkor, és ha ehhez hozzátesszük a metán hidrátok felszabadulását, az egy megállíthatatlan globális felmelegedéshez vezethet, az úgynevezett Venus syndrome –hoz, ami az óceánok elpárolgását jelenti.  
Ez aztán vagy bekövetkezik, vagy nem. De mi lesz az élőlényekkel, ha Hansennek igaza lesz? Nos, akkor a Föld sterillé válik. Ha viszont Hansennek nem lesz igaza, akkor egy egészen más történet adódik.
A témával foglalkozó biológusok nagy része azt állítja, hogy az élőlények kihalásának folyamata már beindult és könnyen lehet, hogy ez alkalommal szélesebb körű lesz, mint bármelyik megelőző kihalás volt, olyannyira, hogy új evolúciós pálya alakulhat ki.
Érdekes módon a Paleocén Eocén közötti termikus maximum miatt alig csökkent a biodiverzitásra, a fosszilis maradványok szerint fajkipusztulás helyett inkább a fajok vándorlása következett be, követve a számukra legmegfelelőbb időjárást. Napjainkban erre alig lenne esélyük, mert utak, városok és egyéb létesítmények felszabdalják a vándorlás lehetséges útvonalát. Másfelől maga az emberi tevékenység is aktívan hat a biodiverzitás ellen. Nem csak túlvadásztunk és túlhalásztunk. Nem csak megváltoztatjuk az atmoszféra és a tengerek kémhatását. Nem csak pusztítjuk a nagytestű állatokat, de mindezeket együttesen, egy időben követjük el. Ennek ellenére olyan fokú kihalást az Ember nem tud elérni, mint amilyenre a perm korszakban sor került 251 millió éve, amikor a tengeri lények 96 százaléka, a szárazföldi állatok 70 százaléka eltűnt. Különben teljesen egyre megy, hogy túlszárnyaljuk-e a permi kihalást vagy sem, mert a múlt vizsgálata ad támpontot, mi várható. A fosszilis maradványok szerint minden egyes tömeges kihalás más és más módon ment végbe, mert mindegyiknek más volt az oka. Egy dolog azonban közös, azok a fajok vannak a legnagyobb veszélyben, amelyek földrajzi elterjedése a legszűkebb.
Mindezek figyelembevételével világossá válik, hogy az Antropocén hatás túlélői elsősorban a kistestű, gyorsan szaporodó és élőhelyét könnyen változtató fajok lesznek. Magyarul, utánunk a patkányok, svábbogarak és gyomnövények világa következik. Pontos jóslat azonban lehetetlen. Elsőnek azok az állatok fognak eltűnni, amelyeket mostanában veszélyeztetettnek ítélünk. Aztán azok az állatok következnek, amelyeket ma nem tartunk veszélyeztetettnek, például az afrikai növényevők. De egy adott állattal kapcsolatban, semmiben se lehetünk biztosak, mert a szerencsének is lesz szerepe. Az viszont megjósolható, hogy az élet helyreállása viszonylag gyors lesz, persze geológiai értelemben, vagyis mindössze néhány millió év. Végül is győz az evolúció Ordovician mass extinction 440 million years agoaz „új világ” sok tekintetben hasonlítani fog a régihez, de nem teljesen. „A sakktábla, és a bábúk ugyanazok lesznek, de a játék állása különbözni fog.”  
Mindent összevetve, ha az Emberiség önmaga számára vissza is hozza a Kőkorszakot, maga a Föld túl fog élni minket. Az élet megy majd tovább. Az Antropocén korszak elhúzódása végén, ami még az emberiségből megmarad, az valószínűleg el fog tűnni, és egy teljesen új korszak fog következni. Kár, hogy nem lesz ott senki, aki ezt az új korszakot el tudná nevezni. Hogy ez mikor lesz? Ne féltsétek az unokáitokat, kell hozzá néhány ezer, nyomorúsággal teli év.   






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése